A címben jelzett témát négy különböző oldalról fogom megközelíteni:
- A hitelezők oldaláról: mik az érdekeik? Mikor lehet náluk hitelhez jutni?
- A hitelt kérők oldaláról: miért van szükségük rá? Mikor van rá szükségük?
- Mi történik olyankor, amikor hitelekre lenne szükség, de nem lehet őket megszerezni?
- Hogyan fizetik vissza a hiteleket, illetve mi történik, ha nem lehet visszafizetni őket?
Megközelítésem alapvetően világgazdasági jellegű, vagyis feltételezem a kapitalista világrendszer létezését, amelyet a tőkefelhalmozás kényszere hajt előre. Az állam szocialista rendszerek Is ennek a rendszernek a korlátain, a világpiacon belül működtek. A kapitalista világrendszert a centrumrégiók – az egymással a hegemóniáért versengő vezető gazdasági hatalmak – és a perifériák – a saját gazdasági és társadalmi struktúráiknak a kapitalista világrendszerbe való integrálódás során végbement lerombolása vagy eltorzulása miatt a centrumoktól függő régiók – egymás mellett létezése jellemzi. Mindazonáltal a perifériák termelnek értékeket, ezeket elsajátítják a hegemóniát birtokló hatalmak, melyeket egyedül ez tesz képessé arra, hogy a világgazdaságon belüli centrumpozíciót megszerezzék. Ezt az elméleti megközelítést széles körben alkalmasnak tartják a Harmadik Világ Nyugattól való függőségének az elemzésére; azonban hosszú ideig általában figyelmen kívül hagyták, hogy Kelet-Európa legtöbb része is a periféria szerepét Játssza a kapitalista világrendszeren belül. Amikor a problémát a perifériák oldaláról – a jelen esetben az adós nézőpontjából – elemzem, Magyarországot fogom példaesetnek választani.
A hitelezők
Az 1929-es világgazdasági válság eredményeként a nemzetközi pénzügyi rendszer összeomlott, a tőke elértéktelenedett. A vezető ipari országok nagy hitelintézményei gazdasági tevékenységeiket a centrumrégiókra koncentrálták, többé vagy kevésbé elhanyagolva a perifériákat, amelyek lényeges szerepet játszottak a krízist megelőzően a nemzetközi munkamegosztásban. Így 1929 egy új korszak kezdetének tekinthető a centrumok és a perifériák viszonyában: egyfajta „lélegzetvételi szünet" kezdetét jelentette a perifériák számára, különösen a déli féltekén; egyes latin-amerikai országok az 1930-as években megpróbálkoztak egy importhelyettesítő ipari fejlődés elindításával.
A kelet-európai perifériák számára ez a lélegzetvételi időszak csak a második világháború után kezdődött el. Kelet-Európa a szovjet befolyási övezet része lett. Így ezt a zónát a háború utáni hegemón nagyhatalom, az USA bojkottálta, és ezt a bojkottot rákényszerítette minden olyan országra, amely az Európai Újjáépítési Program (a Marshall-terv) keretében támogatást és hitelt kapott az USA-tól.
Kelet-Európa, bizonyos kivételeket (mint az iparosított Cseh- és Morvaország) leszámítva, ebben az időben nem volt érdekes a Nyugat, és különösen nem az USA számára. A háború utáni humanitárius és újjáépítési segélyeket éppen ezért Európa iparosodott nyugati felére koncentrálták, amelynek, mint a világgazdaság egyik, ez időben az USA ellenőrzése alatt álló centrumrégiójának, segíteni kellett az újjáépítésben. Eltekintve attól, hogy szocialista volt, Kelet-Európa egy döntően agrárjellegű perifériának számított, amelynek az ekkor saját újjáépítési és növekedési erőfeszítéseivel elfoglalt Ipari Nyugat számára nem volt semmilyen érdekessége.
Ez volt a gazdasági háttere annak, hogy Kelet-Európában megkezdődött egy „szocializmusnak" nevezett sajátos importhelyettesítő iparosítás.
A 60-as, 70-es évek fordulójára a fejlett ipari Nyugaton megváltozott a helyzet. A gazdasági újjáépítésen már túl voltak, a verseny élesebbé vált. Nyugat-Európa és Japán erős ipari hatalmakká váltak, amelyek kezdték megkérdőjelezni az Egyesült Államok hegemóniáját. A háború utáni gazdasági sikerek a centrumországokban a tömegek részéről megnyilvánuló hatalmas keresleten és a munkások együttműködési hajlandóságán alapultak, ami magas bérköltségekkel Járt, ez pedig egy további olyan tényezőt Jelentett, amely a kényszerű versengés szituációjában korlátozta a tőkések profitját.
A tőketulajdonosok számára, akik le akarták küzdeni ezt a problémát, kétféle következtetés adódott ebből a szituációból. Egyfelől a csökkenő profitok miatt a beruházások Iránti érdeklődés szintén csökkent. Ez az oka annak, hogy ebben az időszakban olcsón lehetett hitelekhez jutni; a hitelek kockázatmentes kamatmegtérülési lehetőséget kínáltak a tőketulajdonosoknak. Másik stratégiájuk abban állt, hogy igyekeztek csökkenteni a termelési költségeket. Megnövekedett az érdeklődés Kelet-Európa és a Harmadik Világ iránt; alkalmas elhelyezési tereppé váltak a világméretekben újjászervezett ipari termelés számára. A nagy munkaerő-ráfordítással járó termelést Kelet-Európában és a Harmadik Világban koncentrálták. Az ezekben a régiókban található olcsó munkaerőt a költségek csökkentésére és arra használták fel, hogy növeljék azoknak a multinacionális cégeknek a versenyképességét, amelyek hozzájutottak az olcsó munkaerő piacaihoz éppúgy, mint bizonyos új fogyasztókhoz. A fentebb említett „lélegzetvételi szünet" véget ért – a centrum újból és erőszakosan érdeklődni kezdett a perifériák iránt, hogy bevonja őket egy „új nemzetközi munkamegosztásba". A Harmadik Világba és Kelet-Európába irányuló tőkeexpanzió és beruházás jelentős tényezőkké váltak az ipari Nyugat gazdasági válságának leküzdésében.
Az 1980-as évek elején a helyzet újból megváltozott. Az Egyesült Államok növelte a kamatlábakat, hogy saját állami deficitjének az ellensúlyozására külföldi tőkét vonzzon az országba. Az adós országok számára, amelyeknek hiteleiket USA-dollárokban kellett kifizetniük, ez azt jelentette, hogy megnőttek a hitelekkel és a kamatok visszafizetésével járó költségeik, ami viszont ahhoz vezetett, hogy a tőke kezdett a korábbival ellentétes irányba áramlani. Azóta a tiszta tőkének Délről (és Keletről) Északra való transzferálása megy végbe, egyidejűleg pedig az érintett országok egyre jobban függenek a bankoktól és hitelintézményektől, melyek befolyást gyakorolnak belső gazdaságpolitikájukra. Ez a világgazdasági kontextus az, amelyen belül a kelet-európai „rendszerváltást" tárgyalnunk kell. A hitelezők szempontjából ebben az időszakban a legjelentősebb kérdést a kamatok realizálása, a Délről Északra irányuló folyamatos tőkeáramlás jelentette. Új hitelek nyújtása nem volt napirenden.
Az adósok
Magyarországnak – éppen úgy, mint a legtöbb más kelet-európai országnak – 1945-ben igen nagy szüksége volt hitelekre az újjáépítéshez, és a döntően mezőgazdasági jellegű gazdaság iparivá fejlesztéséhez. De Magyarország, amelyet ekkor a Kisgazdapárt, a Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt, és a Nemzeti Parasztpárt kormányoztak, csak a háború utáni amerikai segélyek nagyon kis részét, és nagyon kevés hitelt kapott
1947 után, amikor világossá vált, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti háború alatti szövetség átalakult hidegháborúvá, tekintve hogy ennek a hidegháborúnak a gazdasági alapját az Európai Újjáépítési Program jelentette, a Kelet-Európának nyújtott pénzügyi támogatás teljesen megszűnt. Ettől kezdve a Kelet-Európa felé irányuló gazdasági stratégia a bojkott volt, párosulva a szigorú COCOM-rendszabályokkal, amelyek megszabták, melyek azok az áruk, amelyeket nem szabad eladni a Szovjetuniónak, és csatlós országainak.
A szocialista országok vezérel ekkor azt állították, hogy országaik kiváltak a kapitalista világpiac rendszeréből, és meghirdették egy szocialista világrendszer felépítését De a valóságban nem kiváltak a rendszerből, hanem a Nyugat választotta le őket arról. Nem volt más választásuk, mint hogy saját erőforrásaikra támaszkodjanak – ezt a stratégiát hajtották végre a „szocializmus" nevében.
A szocialista iparosítás, mely valójában a kelet-európai perifériáknak a Nyugathoz való egyfajta felzárkózási kísérlete volt, viszonylagos elszigeteltségben ment végbe. Az elszigeteltség egyszerre volt köszönhető annak, hogy a Nyugatnak nem voltak gazdasági érdekeltségei ebben a – szegény – világgazdasági régióban, és annak, hogy egyidejűleg aktív bojkottstratégiát folytatott. Jóllehet kívül volt a közvetlen tőkeérdekeltségek szféráján és megpróbálta a politika ellenőrzését kiterjeszteni a gazdasági folyamatok fölé, Kelet-Európa még a viszonylagos elszigeteltség ideje alatt is a kapitalista világrendszer része maradt.
Kelet-Európa-szerte mindenütt az ötvenes évek egyfajta, a párt és az állam által irányított „fejlesztési diktatúraként" jellemezhetőek. A gyors iparosításra törekedve, mely a kelet-európai országok által a kommunista hatalomátvétel után átvett szovjet szocializmusmodell fő célkitűzése volt, a tőkeberuházásokat a nehéziparba irányították. A gazdasági fejlesztést a kormányhivatalok szigorúan, a részletekig megtervezték. A nyersanyagok és a termeléshez szükséges cikkek árát éppúgy, mint a késztermékekét, politikai úton úgy rögzítették, hogy egyrészt elősegítsék a gyors növekedést, másrészt a tömegek olcsón hozzájussanak a legfontosabb alapvető közszükségleti cikkekhez. A külkereskedelem állami monopólium volt. A mezőgazdaságot kollektivizálták, és az ipar növekedésének szolgálatába állították. A könnyűipar és a fogyasztás fejlesztését későbbre halasztották, az embereknek egyre keményebben és keményebben kellett dolgozniuk, hogy teljesítsék az ambiciózus tervcélokat, miközben a béreket és az általános életszínvonalat nagyon alacsony szinten tartották. Magyarországon a rossz életkörülmények a politikai elnyomással párosulva az 1956-os felkeléshez vezettek.
A 60-as években a fogyasztás nagyobb jelentőséget kapott Magyarországon. Ez a felkelés következménye volt, de szerepet játszott benne az a tény is, hogy ekkorra a nehézipar kiépítése többé-kevésbé befejeződött, az energiaellátást biztosították, és a beruházásokat olyan szek-
Sorokba irányították, amelyek a tömegfogyasztási igényeket elégítették ki. Ezt az új, gyakran „gulyáskommunizmusnak" nevezett korszakot egy, az államhatalom és a népesség közötti sajátos kiegyezés jellemezte: a növekvő életszínvonalért cserébe a magyar nép kész volt elfogadni a szocialista párturalmat
Amit most leírtam, már része az általam felvetett harmadik kérdésnek: mi történik, ha nem tehet hitelekhez jutni? A, Szovjetunióban és Kelet-Európában a hitelek hiányának a következménye a 40-es évek végén és az 50-es években egy sajátos importhelyettesítő iparosítási stratégia lett, amelyet az állami irányítás, és egy, általánosan „szocializmusnak" nevezett sajátos, alacsony szintű egalitárius jövedelemelosztási modell jellemzett. A gazdaság adott fejlettségi állapota (szerény ipari háttér, az infrastruktúra hiánya, tőkehiány) párosulva az ellenséges környezettel (az iparosodott Nyugatról jövő importokhoz való hozzájutás nehézségei, hidegháború) rossz előfeltételeket jelentettek bármilyen nemzetgazdasági konszolidációhoz. Ebben a szituációban úgy tűnt, hogy a szocializmus programot kínál a nemzetgazdaságok fejlesztéséhez. A Marx és más teoretikusok által a múlt században kifejtett szocialista eszmékhez ennek a kísérletnek persze nem volt sok köze; ahelyett, hogy olyan társadalmat épített volna fel, amelyben többé nem a tőkefelhalmozás a (gazdasági) élet hajtóereje, a létező kelet-európai szocializmus úgy indult, mint a Kelet- és Nyugat-Európát elválasztó szakadék áthidalásának kísérlete, melynek az volt a célja, hogy lemásolja (vagy akár túlhaladja) az iparosított Nyugat gazdasági eredményeit, melyek mindvégig megmaradtak a fő vonatkoztatási pontnak e gazdaságok számára.
Különösen az 50-es években a szocialista importhelyettesítés sok nélkülözést okozott a népességnek, de ugyanakkor voltak gazdasági sikerek is, amelyeket nem szabad tagadni. A 60-as években a Magyarország és a Nyugat közötti szakadék csökkent. Magyarország ipari országgá vált, viszonylag magas életszínvonallal ás szociális biztonsággal.
Az 1960-as évek vége felé az importhelyettesítés segítségével való felzárkózás stratégiája kimerítette lehetőségeit. Számos különböző tényező, amelyek mindenekfelett a mennyiségiről a minőségi növekedésre való áttérés nehézségeiben gyökereztek, mely elkerülhetetlenné vált, ha a felzárkózási stratégiát folytatni akarták, lehetetlenné tette a további növekedést külföldi segítség nélkül. Ez visszavezet második kérdésünkhöz: mikor van szükség hitelekre?
A tervezés növekedése nem segítette elő a termelékenységnek a Nyugat utoléréséhez nélkülözhetetlen növekedését. Akadályozta a gazdaság hatékony működését és az innovációt. De miközben Kelet-Európa megpróbálta ezeket a problémákat az importok növelésével és nyugati hitelfelvétellel kezelni, maga a Nyugat megváltoztatta profitszerzési módszereit az új technológiák kifejlesztésével és a nemzetközi munkamegosztás struktúráinak az átalakításával. Így a Kelet és a Nyugat gazdaságainak termelékenysége közötti rés újból szélesedni kezdett.
Az 1960-as évek végére az államilag tervezett importhelyettesítés a végét járta, új modernizációs stratégiákat kellett keresni.1 Egy erőteljes államilag tervezett újjáépítés és iparosítás nélkül Magyarország nem jutott volna el arra a pontra, ahol felmerült a kérdés: hogyan növekedjen tovább a gazdaság, hogyan növeljék termelékenységét? Ehelyett az ország megmaradt volna a mezőgazdasági áruk szállítójának Nyugat-Európa peremén, tehát megmaradt volna abban a szerepben, amelyet többé-kevésbé betöltött az Osztrák-Magyar Monarchiában, és amelyet nem sikerült meghaladnia a két világháború közötti években sem.
A voltaképpen az importhelyettesítő stratégia szerepét betöltő szocializmus segítségével Magyarország ipari országgá vált, amely most az előtt a kérdés előtt állt, hogy hogyan növelje a termelékenységet. A 60-as évek végén erre adott válasz a magyar „gazdasági reform" volt, mely két alappilléren nyugodott. Az egyik az ország megnyitása volt a Nyugat felé: hiteleket vettek fel, hogy ezekből fejlett technológiákat, gépeket, és más, az országon vagy a KGST-n belül nem elérhető termékeket importáljanak. Az országon belül fellazították a tervezés mechanizmusát, a vállalatok nagyobb autonómiát kaptak, az árakat lassan a világpiaci szintekhez alkalmazták és így tovább.
Ebben az időszakban a nyugati hitelek olcsón és könnyen voltak elérhetőek, minthogy a kényszerű verseny és a csökkenő profitráták időszakában a tőke egyre kevésbé volt érdekelt a termelő beruházásokban. Ettől az időszaktól kezdve kezdtek halmozódni Magyarország külföldi adósságai.
Hogyan lehet visszafizetni a hiteleket?
A nyugati hitelek segítségével Magyarország technológiákat szándékozott importálni, hogy modernizálja a gazdaságot és javítsa pozícióját a világgazdasági versenyben. A Nyugatra irányuló export növekedésével tehát a hitelek visszafizetésének meg kellett volna hogy teremtődjenek az előfeltételei. A reformot a gazdasági hatékonyságnövelés eszközének tekintették, amelynek így hozzá kellett volna járulnia az importált technológia hatékony felhasználásához.
Egy sor különböző okból az import vezérelte növekedés stratégiája, amely valójában nagyon hasonlított számos harmadik világbeli országnak az export vezérelte növekedésre tett kísérleteire, nem érte el a maga céljait. A siker elmaradásának egyik oka az volt, hogy a nyugati országok továbbra is alkalmazták a fejlett technológia Kelet-Európába való bejutását akadályozó COCOM-rendszabályokat.2 Ennek következtében Magyarországnak sok pénzt kellett költenie az új technológiák saját erőből történő kutatására és fejlesztésére. A jelentős erőfeszítések ellenére az ország mindig elmaradt a Nyugat mögött, miközben a Nyugat teljes erővel tolta előtérbe az új technológiákat.
Magyarország ebben az időszakban nagy várakozásokkal tekintett a nyugati vállalatokkal való együttműködésre, amelytől azt remélte, hogy technológiai és szervezési know-how-t hozva az országnak gazdaságilag előnyös lesz. A nyugati cégek számára, melyek termelésük egy részét magyar állami vállalatokra bízták, Magyarország az olcsó munkaerő miatt vált ígéretes területté. A vállalatközi együttműködés azonban nem emelte a magyar iparszerkezet színvonalát.
Az első időszakban a kölcsönökre alapozott gazdaságfejlesztési stratégia strukturális gyengeségei még nem voltak láthatóak. Ellenkezőleg, a kölcsönök segítségével Magyarország képes volt fenntartani egy olyan fogyasztási szintet, amely elszakadt a hazai gazdasági lehetőségektől. A hetvenes években a Nyugatot sújtó világgazdasági krízis hatásai elérték Magyarországot is.
Az olajárak emelkedésének (amelyhez rövid késéssel a Szovjetunió is alkalmazkodott) és az inflációnak negatív következményei voltak a magyar gazdaságra, tápot adva a gazdasági reformmal szembeni kritikáknak. Nyugat-Európa újból megerősítette a kereskedelmi korlátozásokat. Ugyanebben az időszakban a magyar exportcikkek ára csökkent, és növekvő verseny jelentkezett a délkelet-ázsiai „kis tigrisek" részéről, akik a nyugati piacokon kiszorították a kelet-európai termékeket.
így a várt exportbevételeket nem lehetett realizálni, és tovább folyt a hitelfelvétel. A hiteleket nemcsak beruházásokra használták fel, hanem arra is, hogy a növekvő gazdasági nehézségek ellenére fenntartsák az életszínvonalat. A történelem iróniája, hogy miközben az első' időszakban az eladósodottság hozzájárult a nemzetközi gazdasági válság tüneteinek távoltartásához, ugyanakkor előkészítette a talajt egy, a világgazdasági erőktől való még nagyobb fokú függőség számára.
Az 1970-es évek második felében a helyzet Magyarországon gyorsan romlott. A politikusok ezért megpróbálták bátorítani és kierőszakolni a Nyugat felé irányuló exportot. A gazdasági reform mechanizmusait, amelyeket korábban egy időre, nem utolsósorban a növekvő társadalmi egyenlőtlenségek miatt, lelassítottak, újból előtérbe tolták, hogy növeljék a világgazdasági versenyképességet. Azonban a magyar ipari termelés nem szabadult meg a rá jellemző alacsony minőségtől.
A gazdasági vezetés fő elképzelése az volt, hogy csökkenti az importokat, és kereskedelmi többletet ér el a Nyugattal való kapcsolatokban. Ha megnézzük a kereskedelem számadatait, látjuk, hogy Magyarország a 80-as évek elején valóban csökkentette a nyugati importot, ennek ellenére az importok értéke egész idő alatt meghaladta az exportokét, úgyhogy a Nyugattal való kereskedelmi kapcsolatok folyamatosan deficitesek voltak az ország számára.3
Az 1980-as évek elején a kamatlábak a magasba szöktek. Az adósság csapdává vált. Új hitelekhez csak úgy lehetett hozzájutni, ha Magyarország elfogadja a Nemzetközi Valutaalap szabályait. Ennek következtében az állam és a párt elvesztették kontrolijukat a gazdasági folyamatok felett Az IMF által a Harmadik Világ országainak előírt adaptációs programokéihoz hasonló takarékossági intézkedéseket kellett életbe léptetniük.
Egyidejűleg bevezették a piacgazdaság mechanizmusait és intézményeit. Persze nemcsak azért vállalták ezeket az intézkedéseket, mert az IMF előírta őket. Azért is tették ezt, hogy hatalmon maradjanak – bár azzal, hogy piaci reformokat vezettek be, a társadalom ama területein, amelyek korábban az 6 politikai irányításuknak voltak alávetve, felszámolták ezt az állami kontrollt. Ez az ellentmondás elkerülhetetlenül a „rendszerváltáshoz" kellett hogy vezessen.
Időközben a tőkeáramlás iránya megváltozott. Jelenleg a tiszta tőke Magyarországról a nyugati hitelezők országaiba áramlik.
Konklúziók
Elemzésemet a következő konklúziókkal zárnám le:
1. Az, hogy egy ország hozzá tud-e jutni hitelekhez, vagy sem, a világgazdaság adott szituációjától függ, amely meghatározza, hogy a tőkét a tőketulajdonosok beruházzák, vagy inkább kölcsönök formájában fektetik be. A fejlődő országok hitelszükségletének nincs jelentősége a tőkéhez jutás szempontjából.
2. A hitelekhez való hozzájutás önmagában nem teszi lehetővé, hogy megítéljük egy-egy fejlődő ország a fejlett gazdaságokhoz való felzárkózási kísérletének a kilátásait és eredményeit. Ha nem lehet hitelekhez jutni, ez nem szükségszerűen vezet az illető gazdaság hanyatlásához. A hitelhez jutás önmagában nem garancia a felemelkedésre. Ellenkezőleg: a periféria gazdaságai esetében a hitelek hozzájárulnak ezeknek az országoknak a függőségéhez, csökkentve ezzel az ország gazdaságpolitikájának lehetőségeit és eredményeit.
3. Az 1960-as évek végén valamennyi, az iparosodott Nyugathoz felzárkózni próbáló fejlődő ország rákényszerült arra, hogy a világgazdasági versenyen belüli pozíciója javítása érdekében külföldi hiteleket vegyen fel. A történelem iróniája, hogy legtöbbjük esetében, politikai rendszerüktől függetlenül az őket a vezető ipari országoktól elválasztó szakadék csak szélesedett, ahelyett hogy csökkent volna. Valami baj kell hogy legyen a nyugati típusú ipari fejlődés modelljével, és az ennek a fejlődésnek felzárkózó iparosítás révén való lemásolását célzó fejlesztési koncepcióval.
Minden arra irányuló remény ellenére, hogy az országnak sikerül majd valahogyan csatlakoznia az Európai Közösséghez, a szocializmuson való túllépés nem tette Magyarországot sem a centrumrégiók részévé. Minden jel egy Harmadik Világ típusú társadalom kialakulása irányába mutat. A szocialista import helyettesítés sikerei átmenetiek voltak. Ez a stratégia Magyarországot ipari országgá tette, viszonylag jó hazai gazdasági és társadalmi teljesítményekkel.
A világpiacon azonban Magyarország nem bizonyult versenyképesnek. A felzárkózási folyamat elérte a maga határait; a Nyugattól elválasztó szakadék leküzdésére irányuló kísérletek újbóli periferizálódáshoz vezettek. Visszatekintve a kísérlet egészére a reálisan létező szocializmus kerülőútjának nem volt sok hatása Magyarországnak a világgazdaság hierarchiáján belül elfoglalt perifériális helyzetére.
Jegyzetek
Andrea Komlosy gazdaság- és társadalomtörténetet ad elő a bácsi és linzi egyetemen (Ausztria). Társszerzője a nemrég megjelent „Ungarn im Umbruch" c. könyvnek (Wien, 1992). A jelen szöveg egy, a Budapesten 1992. márc 22-25. között a Prognózis 2000 Alapítvány, a Társadalomtudományi Kutatóintézet és a MTA Jövőkutatási Bizottsága szervezésében megtartott nemzetközi adósságválság-konferencián tartort előadás szövege. (A szerk.)
1 Ez a mellett az előfeltevés mellett igaz, hogy a kelet-európai társadalmak célja a nyugati fogyasztási modell leutánzása volt. A kormányok éppúgy, mintáz ellenzéki erők egyetértettek ebben a célkitűzésben, egyikük sem vette figyelembe azt a tényt, hogy a nyugati felhalmozási modell sikere azon múlt, hogy kizárólag bizonyos centrumrégiókra korlátozódott, amelyek hozzájuthattak a világgazdaság perifériájának olcsó munkaerejéhez és nyersanyagaihoz.
2 A COCOM kereskedelmi megszorításokat Magyarországra vonatkozóan csak 1992 februárjában törölték el, Magyarország volt egyébként az első a korábbi KGST-országok közül, amelyet felszabadítottak ez alól az ellenőrzés alól.
3 Ebben a vonatkozásban Magyarország különbözött a többi kelet-európai országoktól, amelyek a hetvenes évek kereskedelmi deficitjéről képesek voltak egy, a Nyugattal szembeni aktív kereskedelmi mérlegre átváltani az 1980-as évek elején. Csehszlovákia és a Német Demokratikus Köztársaság ezt úgy érték el, hogy gyorsabb ütemben növelték a Nyugatra irányuló exportot, mint a Nyugatról jövő, szintén növekvő importjukat – ami viszonylag jó gazdasági teljesítményüket jelzi. Lengyelország és Románia aktív kereskedelmi mórlege ezzel szemben az import terén végrehajtott jelentós csökkentéseknek volt köszönhető, miközben minden erőfeszítést megtettek azért, hogy növeljék a nyugatra irányuló exportot. Lengyelországban ezt a politikát a 80-as évek közepéig követték, míg Ceausescu megtartotta egészen uralma végéig.