Míg az egyének emberi jogainak védelme a II. világháború óta azok ENSZ-beli és európai deklarációja révén sokat haladt, a kisebbségi kollektívumok joga távolról sem mutatott hasonló fejlődést. Sőt, kiemelhetjük, hogy pl. az 1919. 12. 19-én Pá­rizsban megkötött román békeszerződés (2. cikkelye révén) a magyar kisebbség sorsával még többet foglalkozott, mint az 1947. 2. 10-én kötött szerződés, amely csak általában szól a gazdasági stb. megkülönböztetésről.

Meg kell állapítani azt is, hogy az erős belső összetartás­sal rendelkező kisebbségek esélyegyenlőségét olyan demok­ratikus államberendezés léte sem garantálja automatikusan, amely egyszerűen a többségi döntés elvére épül. Ugyanis ko­runkban gyakran feledésbe megy a demokráciának az a mé­lyebb alapelve, amely egyenlő boldogulási lehetőséget akar biztosítani az összes állampolgárnak. Pragmatikus szinten vi­szont ezt a többségi döntés elve csak akkor valósítja meg, ha nem olyan nyelvében, vallásában vagy más tekintetben meg­osztott társadalomról van szó, amelyben az egyes csoporto­sulások tömbben szavaznak, s így egyáltalán nem biztosítja minden polgárnak az egyenlő-esélyt arra, hogy időnként az ő akarata is többségi legyen (vö. törökök Cipruson).¹

A társas élet összes funkcióinak anyanyelven való lebo­nyolítása nem lehet egy, a politikai összefüggésektől függet­len, „velünk született" emberi jog. A más nyelvterületre ván­dorlók – főleg ha egyéni bevándorlásról van szó – nem várhat­ják el, hogy a célország őslakossága közéleti nyelvében hoz­zájuk alkalmazkodjon (vö. USA).

Egészen más viszont a helyzet, ha egy területet őslakos­ságával együtt egy másik állam fennhatósága alá rendelnek, átcsatolnak. Míg az első esetben a brutális asszimiláció elke­rülése, a lassú türelmes integrálás, illetve a privát szférában való nyelvhasználat zavartalanságának biztosítása eleget tesz a méltányosság elvének, addig egy őslakosság esetében mások a kívánalmak és a (politikai) lehetőségek is.

Egy terület tősgyökeres, őshonos lakossága szociálöko­lógiailag azon földrajzi térség szerves része. Természetes el­várás tehát, hogy anyanyelvét a társas élet minden területén használhassa és „időtlen-időkig" csorbítatlanul továbbad­hassa.

Egy anyanyelvi közösség csorbítatlan fennmaradása szociálökológiai probléma. Szorosan véve nem ún. „kulturális jogokról" van szó, még csak nem is kizárólag közjogi nyelv­használatról, hanem az anyanyelven való teljes társas élet leélésről (a bölcsőtől a sírig), amely a közhivatalokban, tömeg­közlekedésben, munkahelyeken, utcán és üzleti életben való nyelvhasználatra is kiterjed. (Hiszen az átlagember nem azért sajátítja el anyanyelvét, hogy verseket írjon vagy olvasson.)

Ennek megvalósulása a többségi nemzeti állam „jószán-dékán" kívül objektív feltételeken is múlik, nevezetesen

Minden mesterséges, kivételező beavatkozáson „innen" akkor tud a szociálökológiai fennmaradás az élet színvonalá­nak degradálása nélkül – vö. indián rezervátumok – megvaló­sulni, ha a kisebbségi nyelvet beszélő lakosság olyan széles területen van többségben, amely falvakat és városokat is ma­gába foglal. Egyes (pl. felsőoktatási és más, magas igényű) intézmények csak bizonyos minimális lakosságszám esetén működhetnek normálisan, „kifizetődőén". A faluról városba áramlás történelmi folyamatának sem ildomos gátat vetni, vi­szont nyelvterületen belüli végbemenetelét elő lehet segíteni.

Az őshonos lakosság anyanyelvének használatát, s így szociálökológiai fennmaradását, olyan stratégia segíti elő, amely a tömbben maradást, a kisebbségi nyelvnek helyi több­ségi nyelvvé tételét szolgálja.

Ennek felismerése világosan kifejeződik – negatív formá­ban – az erőszakos asszimilációs politikát folytató államok in­tézkedéseiben. A kisebbségek több-kevesebb időn belüli fel­számolása egyrészt burkolt, de tudatos lakosság szétszórással, másrészt intézményeinek szétszórásával és a lakosság­bázishoz képest diszfunkcionális elhelyezésével történik, ne­hogy azok együttműködve, egymást kiegészítve egymást erősíthessék. (Pl. magyar kiadók, médiumok Bukarestbe he­lyezése.) Egyébként nem hiába mutatják a nemzetközi pél­dák, hogy egy-egy településen a kisebbségi lakosság helyi többségének elvesztése az a történelmi pillanat, amikor a nemzetiségi konfliktusok különösen kiéleződnek (lásd Mont­real vagy Marosvásárhely).

A kisebbség autonóm szociálökológiai fennmaradását célzó tömörítési stratégia elégtelen azonban, ha a lélekszám alacsony. Ez esetben az egyazon nyelvet beszélő szomszé­dos országhoz való „simulás", s az avval való szimbiotikus együttműködés a fennmaradás elengedhetetlen eszköze (ha van ilyen „anyaország").

Tévedés azonban az a ma elterjedt elképzelés, hogy az országhatárok lebontása önmagától oldja meg a kisebbségek szociálökológiai fennmaradását. Ugyanis, ha az „utódállam" nem ismeri el egyes (autonóm) területeken – ilyen lehetne Er­délyben pl. Hargita és Kovászna megye – és esetleg egy két­kamarás országgyűlésben a kisebbség anyanyelvének az or­szágon belüli korlátlan és hivatalos használatát, akkor a határ­nyitás éppen a kisebbségi kérdésnek a tömeges kivándorlás révén végbemenő „békés megoldásához" vezethet. Az ősho­nos kisebbségek jogait biztosító területi önkormányzat az ál­lam belső szuverenitásának kérdése.

A fent elmondottakból következik, hogy a Kárpát-meden­cei magyar kisebbségek szociálökológiai fennmaradását szolgáló törekvés országonként más-más stratégiát kíván, nem is beszélve a taktikai „időzítésekről".

A romániai magyarság esetében nagy számuk, a szé­kelység szigetszerű települése és a román állam nem-szövet­ségi jellege (vö. Franciaországgal) képezi az alapadottságot. Amíg az egységes (központi) román állam egynyelvű marad, csak azon területek autonómiája biztosíthatja a magyar ki­sebbség számára több generáción át a stabil túlélési egyen­súlyt, amely területeken a magyarság többségben van – még ha ezek a romániai magyarság többségét nem foglalják is ma­gukba. Ha a bukaresti és más szórványmagyarság a diktatúra alatt tovább szóródott is, a szociálökológiai hatékonyság ke­resése a magyarság kulcsintézményeinek a többségi vidé­kekre való összpontosítását teszi szükségessé, amely egy­ben a Regátból és Magyarországról Erdélybe való visszavándorlást is előzmozdíthatja.

A többi környező állam szövetségi szerkezete bizonyos lehetőségeket ad a nyelvi pluralizmusra. Ezen (elvi) alkot­mányjogi lehetőségek és a szétszórtság ellenére az a szociál­ökológiai „aranyszabály", amely szerint csak a „többségi tömbben élő" kisebbség tudja anyanyelvét tartósan megőriz­ni, megköveteli, hogy a magyar kulcsintézmények is e talajba rögződjenek, nevezetesen a Délvidéken Szabadkán, a Felvi­déken Komáromban (Dunaszerdahely nem elégíti ki a városi­asság, a legnagyobb magyar város kritériumát), a Kárpátalján pedig Beregszászon összpontosuljanak.

Végül, hogy a demokratikus berendezés önmagában nem oldja meg automatikusan a kisebbség szociálökológiai fennmaradásának problémáit, azt az Európa Tanács országainak esetei jól példázzák (vö. Észak-Írországgal). Így lesz ez a Kárpát-medencében is. Ausztriában például az aránylag kis számú őrségi magyar kisebbségnek még annyi joga sincs, mint amennyit az 1955-ös osztrák békeszerződés 7. cikkelye a szlovén és horvát kisebbségeknek kifejezetten biztosít. (Lásd Szeberényi Andrásnak a BMKE közlönyében, az Őrségben írt cikkeit.) S így az 1956-57-es és későbbi masszív magyar bevándorlás ellenére (amely természetesen nem Burgenlandra összpontosult) az 1921-es elcsatolás óta a ma­gyarság ott ötödére zsugorodott.

[Felszólalás az 1990. április 20-21-én „Kisebbségi jogok az 1990-es években" című nemzetközi szakértői értekezleten.]

Jegyzet

1 Ankerl G.: Beyond Monopoly Capitalism and Monopoly Socialism, Cambridge, 1978. p. 7.

Ankerl G.: Solidarity Contracts. ILO, Genf, 1980. p. 8.

Ankerl G.: Képviseletiség, többpártrendszer és többségi döntés. Politikatudomány, 1986.3. p. 81.