Tőlünk, zsidóktól, zsidó történészektől gyakran kérdezik: hogy értitek azt, hogy a tragédia, amely a zsidókat érte a II. világháború éveiben, egye­dülálló volt? Több millió más nemzetiségű ember is odaveszett. Csak a Szovjetunió harmincmillió embert veszített.

Csakugyan, miért is beszélünk mi a Katasztrófa sajátos voltáról? Azért, mert csak a zsidókra vonatkozóan létezett olyan konkrét terv, melynek alapján politikai nézetre, társadalmi helyzetre, életkorra való tekintet nélkül – a gyermektől az aggastyánig – az összes európai zsidót meg kellett volna semmisíteni.

A Katasztrófa sajátossága abban áll, hogy a náci hozzáállás semmi esélyt nem adott a zsidóknak a túlélésre, még abban az esetben sem, ha kollaboráltak volna a nácikkal.

A zsidók fizikai kiirtásának szükségességét soha nem deklaráló, vallá­sos antiszemitizmus elemei ekkorra eltűntek. Márpedig korábbi időkben a zsidók számára a megkeresztelkedés afféle „menlevelet” biztosított. A nácik által megszállt országok lakossága dönthetett a megszállás el­fogadása, a gazdasági, közigazgatási, politikai, katonai együttműködés mellett, és ebben az esetben életüket biztonságban tudhatták. A meg­szállt területeken, a nácik ellenőrzése alatt ugyan, de tovább működtek a vallási és kulturális intézmények, tanítás folyt az iskolákban, megjelentek az újságok.

A Szovjetunió megszállt területein sem deklarálták soha a népes­ség teljes megsemmisítését. A háború első napjaitól kezdve szó volt a szovjet népek felszabadításáról a „judeobolsevikok” uralma alól. A Szovjetunió megszállt területein minden társadalmi-politikai elnyomást, diszkriminációt, terrort elszenvedő népnek hagytak lehetőséget a puszta létezésre, még akkor is, ha csak alsóbbrendű állampolgárként, vagy akár rabszolgaként élhettek. Ugyanakkor kollaboráció esetén kaptak bizonyos privilégiumokat, jogokat, s életük viszonylagos biztonságban telt.

„Az európai zsidóság katasztrófája a II. világháború éveiben az em­beriség történetének legszörnyűbb bűntette. Kategorikusan elítéljük az antiszemitizmus, a rasszizmus és az idegengyűlölet minden megnyil­vánulását. Kötelességünknek tartjuk, hogy minden lehetséges lépést megtegyünk a jövőbeni népirtások és tömeggyilkosságok megakadályo­zására” – ezt a nyilatkozatot adta ki Törökország Külügyminisztériuma Auschwitz felszabadításának 65. évfordulóján. (Törökország Külügymi­nisztériuma 2010)

Vannak kutatók, akik a Katasztrófa egyedülállóságát hangsúlyozzák. Jehuda Bauer izraeli történész szerint nem nevezhetjük a Katasztrófát egyedülállónak, helyesebb precedensnélküliségről beszélni. S mivel egyszer már megtörtént, precedenssé vált és meg is ismétlődhet. Ez jelentős pontosítás. Tömeggyilkosságok történtek a Katasztrófa előtt is, utána is, és ma is előfordulnak. Egyes tudósítások szerint Kongóban az utóbbi néhány év alatt több mint hatmillió emberrel végeztek.

Akkor mi is különbözteti meg a Katasztrófát attól, ami Kongóban tör­ténik, s ami Ruandában, Kambodzsában, Örményországban történt? Hiszen az eredmény azonos. Minden tömeggyilkosság különbözik a többitől. Kambodzsában a politikai motívumok domináltak. Szerbiában és Boszniában az etnikai tisztogatás, melynek célja, hogy az újonnan alakuló államok egynemzetiségűek legyenek. Az afrikai országokban a törzsi és vallási konfliktusok. Törökországban gazdasági, nemzetpolitikai, vallási és katonai motívumok. Bár az örmény tragédia eredményeit és végrehajtásának egyes módszereit illetően hasonló a Katasztrófához, céljait tekintve alapvetően különbözik tőle. A török hatóságok szándéka a törökországi örmények megsemmisítése volt, de nem törekedtek arra, hogy az egész világon kiirtsák az örmény népet. Kizárólag a Törökor­szágban élő örmények érdekelték őket. Ezért, amikor Törökországnak az örményekkel szemben tanúsított politikáját említjük, le kell szögeznünk a következőket: „A török kormányzat népirtó politikája alapvetően három formában valósult meg: 1, asszimiláció, 2, kitelepítés, 3, megsemmisítés. Az asszimilációs politika egyik fő metódusa az erőszakos iszlamizáció és törökösítés volt.” (Barszegov 2000) S bár „az örmények egy része iszlám hitre tért, és idővel eltörökösödött, ez a folyamat mégsem bizonyult döntően sikeresnek. Ezért a hatóságok egyre inkább kitelepítéssel és egyre tömegesebb örménygyilkosságokkal igyekeztek fokozni a hatást.” (Barszegov 2000)

Németországban a zsidókérdés megoldásában a nácik a fent említett formák közül eleve csak a másodikat és a harmadikat alkalmazták. Az első fázisban a zsidókat elűzték a német területekről, beleértve az Anschluss utáni Ausztriát is. 1939. január 24-én Göring kiadott egy rendeletet, melyben elhangzott: „Minden intézkedést meg kell tenni a zsidók Németországból való emigrációjának felgyorsítására.” (Arad 1990, 17)

A nácik soha nem feltételezték, hogy a zsidók asszimilációja lehetsé­ges. Attól függetlenül, hogy – ellentétben az örményekkel, akik évezredek óta éltek szülőföldjükön, s ez alatt nem közeledtek az iszlám és török kultúrához – a zsidók, akik Németországban jövevények voltak, erős kötődést éreztek az ország és kultúrája iránt. Olyannyira mély volt ez a kapcsolat, hogy a zsidók magukat „Mózes-hitű német”-ként határozták meg. A németországi zsidók német hazafiak voltak.

A nácik számára a kereszténység ellenségnek számított. Hitler, aki keresztényellenes és ateista volt, gyakran hangoztatta: „az egyik hit olyan, mint a másik. Engem semmi nem fog megakadályozni abban, hogy gyökerestől kiirtsam Németországban a kereszténységet. Elegem van abból, hogy azon tanakodjunk, Ószövetség-e vagy Újszövetség, vagy csak Krisztus igéje […] Ez az egész ugyanaz a zsidó szélhámosság.” (Rauschning 1993, 5)

Míg a muzulmánná vált örményeknek semmitől nem kellett tartaniuk, a zsidó-keresztényekre, függetlenül attól, mikor keresztelkedtek ki, meg­semmisítés várt. 1941. október 29-én a Szovjetunió megszállt területein a német hatóságok kiadtak egy rendeletet, amelyben megtiltották a pa­poknak, hogy zsidókat részesítsenek a keresztség szentségében. Más intézkedések is megerősítették, hogy minden korábban kikeresztelkedett zsidót zsidónak kell tekinteni, „ugyanúgy, mint a kereszteletleneket”. (Altman, 2002, 422) Egy másik dokumentumban ez szerepel: „A zsidó származású személyek kategóriájába tartoznak a következők: zsidó­-keresztények (pravoszlávok, katolikusok, protestánsok), tekintet nélkül arra, mikor tértek át az illetők az említett hitekre” (A zsidók megsemmi­sítése… 1991, 156).

Ebből tehát látható, hogy a nácik nem számoltak a zsidók kereszténnyé tételének lehetőségével. Csak teljes megsemmisítésüket tervezték.

Meg kell kísérelnünk megérteni ezeknek a cselekményeknek a motivá­cióját, s akkor felismerjük a különbségeket. A törökökkel ellentétben, akik csak egyetlen állam keretei között akarták megvalósítani céljaikat, a ná­cikon úrrá lett eszme a világ teljes zsidó lakosságának megsemmisítését célozta. A zsidó a legveszélyesebb ellenség, „aki valaha is fenyegette az emberiség életét, szabadságát és méltóságát. Itt nincs helye kíméletnek.” (Novoje szlovo 1943. május 12.) Hasonló megfogalmazással egyetlen más nép esetében sem találkozhatunk. 1942. szeptember 3-án Hitler a sportpalotában tartott beszédében kijelentette: „Ez a mostani háború az európai népek keresztes hadjárata a bolsevizmus ellen […] S nem az árja népek kiirtásával fog végződni, hanem […] a zsidóságéval.” (Hitler 1942)

A nácik csak a zsidók esetében tettek egyenlőségjelet a megsemmisí­tendők konkrét funkcionális tevékenysége és származása közé, vagyis itt nem a népet képviselők valamely cselekedete számított, hanem pusztán a nemzetiség. Erre mutat rá a Wehrmacht főparancsnokának 1. számú különleges végrehajtási utasítása, melyet az 1941. május 19-i 21. számú direktívához adtak ki: „a bolsevizmus elleni küzdelemben kemény, hatá­rozott intézkedésekre van szükség a bolsevista agitátorok, partizánok, szabotőrök és zsidók ellen”. (A zsidók megsemmisítése… 1991, 37)

Az Állambiztonsági Főparancsnokság 1941. június 2-i direktívájában, melyet a Szovjetunió megszállt területeire vezényelt SS parancsnokok és rendőrök számára bocsátottak ki, a negyedik rész, mely az „Egzekúció” címet viseli, kimondja, hogy egzekúciónak kell alávetni „azokat akik zsidók, akik párttagok és köztisztviselők, és más radikális elemeket (diverzánsok, szabotőrök, propagandisták, orvlövészek, gyilkosok, gyújtogatók)” (A zsidók megsemmisítése… 1991, 40). Ily módon megint csak a nemzetiségi hovatartozás és a konkrét tevékenység közé kerül egyenlőségjel. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyunk, hogy a más nemzetiségű kommunistákat és köztisztviselőket nem szükségszerűen sújtották halálbüntetéssel. A megszállt területeken a közigazgatási szer­veket – a falu sztarosztájától a városi polgármesterig, rendőrkapitányig és a városi, területi és körzeti kormányzat más vezetőiig – a helyi lakosság képviselőiből verbuválták.

A szovjet felderítés adatai, dokumentumai arról tanúskodnak, hogy a megszállt területeken „a városi önkormányzatok állományában és ve­zetésében a legtöbbször a helyi értelmiségiek – tanárok, agronómusok, mérnökök és technikusok – vannak túlsúlyban. […] A falvakban […] a sztaroszta tisztségére gyakran a falusi tanácselnököt vagy a kolhoz el­nökét nevezik ki. […] A helyi szovjet apparátus egy bizonyos része aktív együttműködést alakított ki a megszállókkal.” (Popov 2003, 73) E vezetők közül sokan korábban kommunisták voltak.

A rendőrség kerületi és városi szintű parancsnokai, kapitányai és közrendőrei körében „jelentős réteget képviseltek a Vörös Hadsereg volt tisztjei és közkatonái, akik a körülzárt területen rekedtek” (Popov 2003, 233). Jellemző módon a rendőrök között sokan voltak a régi milícia tagjai. Így például Harkovban a rendőrség közigazgatási rész­legének parancsnoka a milícia 17. számú, harkovi parancsnokságának egykori parancsnokhelyettese, Szolovcsenko lett. Vele együtt szolgáltak volt beosztottjai, Piszkunov és Luskan volt körzeti megbízottak, illetve Dubinszkij, Toscsenko és Vlaszenko volt milicisták. (A partizánmozga­lom ukrán főhadiszállása felderítési osztályának 1942.08.07-i állapotra vonatkozó jelentéséből [Сообщения разведотдела Украинского штаба партизанского движения по состоянию на 7.08.1942.]) (YVA, M-37/419, 42) A tanácsok és a párt volt káderei közül is voltak, akik a nácik szolgálatába álltak, és múltjuk nem hátráltatta őket felelős beosztás elfoglalásában. Így például a Belorusz Szövetségi Köztársaság szovjet népi komisszariátusának vezetőjéből Belorusszia Főkomisszariátusának tagja lett bizonyos Kandibovics. Róla azt írják egy partizánjelentésben: „Túlságos odaadóan szolgálja a németeket” (Szokolov 2002, 71).

Sok tényszerű adatot idézhetünk fel annak a mítosznak a megcáfolásá­ra, hogy a németek egész népek kiirtására törekedtek volna. Ezek közül a legfontosabbnak a következőt tekinthetjük: a megszállt területeken min­den nemzetiség képviselőinek megengedett volt házasságot kötni akár a megszállókkal is, és gyermeket szülni. Kalugában például, a megszállás 2 és fél hónapja alatt „52 olyan hivatalos, egyházi házasságot jegyeztek be, amit a németek kötöttek a mi leányainkkal” (A háborús Moszkva… 1995, 591). E. A. Szkrjabina naplót vezetett a megszállt Pjatyigorszkban. 1942. november 15-én ezt jegyezte fel: „a templomokban […] esküvők és keresztelők folynak” (Szokolov 2002, 23). Lettország őslakossága körében a demográfiai folyamatokat 1935 és 1945 között leginkább a „tehetetlenségi faktor” érvényre jutása jellemezte (a születések száma, a természetes népességnövekedés különösen stabil folyamatoknak szá­mítanak), tehát éppen olyanok voltak, mint a háborút megelőző években – írja G. Lempert (1946) lett kutató.

És mi a helyzet a zsidókkal? Mint kutatandó célcsoport, egyszerűen eltűntek. Ugyanakkor a megszállt területeken voltak vegyes házassá­gok is. Rigában a megszállás első hónapjaiban a Gebitskomissariat beidézte azokat a férfiakat (letteket, németeket és oroszokat), akiknek zsidó felesége volt. Felajánlották nekik, hogy felbonthatják a házassá­got, máskülönben egész családjuk a gettóba kerül. A férjek többsége ezt elutasította, ekkor újabb döntés elé állították őket: sterilizáltassák feleségeiket, különben a nőket agyonlövik. Így aztán a családok, kilátás­talan helyzetbe kerülve, kénytelenek voltak elfogadni az operációt. (YVA M-33/997, 15-16) A férjek a következő értesítést kapták:

„Konstantin Jaholkovskis úrnak, Riga, Vilip u. 10. Az ön felesége 1942. május 9-én, szombaton, 9 órakor köteles megjelenni a Jorkstrasse 5. szám alatti Egyetemi Klinikán, gyógykezelés céljából. A klinikán való 10 napos tartózkodáshoz szükséges dolgokat kéretik magával hozni. E behívólevelet a regisztrációnál fel kell mutatni.” (YVA M-33/997, 30)

Az 1. számú Rigai Kórház mellett működő Egyetemi Klinikán 1942 tavaszától 1943 végéig folyt a vegyes házasságban élő zsidó nők steri­lizációja. Az ezt végző orvosok: Krastins, Eiken, Legzdins, Peterson és Olof. (YVA M-33/997, 6) Az operáció során eltávolították a nők petefész­keit, ezáltal lehetetlenné vált a megtermékenyülés. Az operáció és az ezt követő felépülési folyamat 10 napot vett igénybe. Körülbelül 250, 18 és 45 év közötti nőt vetettek alá a sterilizációs műtétnek. Ezután a nők különleges igazolást kaptak:

„Igazolás – Jagolskovskis Esfir asszony, szül. 1915. május 11., lakó­helye: Riga, Vilipastr 10., 3. lakás, jogosult férjével a városban élni, és nyilvános helyen zsidó csillag nélkül megjelenni.” (YVA M-33/997, 31)

Minszkben is folyt az oroszokkal és beloruszokkal vegyes házasságban élő nők sterilizációja. (Szokolov 2002, 123) Ha egy házaspárból a férj volt zsidó, őt gettóba zárták, és később agyonlőtték.

1941. december végén a vilniusi gettóba „eljutott az a rendelkezés, mely szerint a zsidó nőknek tilos szülni”. (A legfőbb német háborús bűnösök… 1959, 4:731) Ezek a parancsok minden zsidó nőt érintettek. Dr. Aaron Perec, Eichmann perében tanúskodva, a következőt mondta: „1942 júliusában kibocsátották azt a parancsot, amely megtiltotta a nők­nek a teherbe esést és a szülést […] A németek csak azoknak a nőknek engedélyezték a szülést, akik már a terhesség nyolcadik vagy kilencedik hónapjában voltak. Komoly probléma előtt álltunk, hiszen a terhesség megszakítása a hatodik és a hetedik hónapban nehéz és veszélyes […] Az operációk nehéz körülmények között, konyhákban, szörnyű zsúfolt­ságban zajlottak, és áldozatokat is követeltek […] Minden terhességet megszakítottunk. Voltak nők, akik hősiességről tettek tanúbizonyságot, és megtagadták az abortuszt” (Élet a halál árnyékában… 1992, 22).

A Szovjetunió megszállt területein, a nácik által elfoglalt európai or­szágoktól eltérően, azokat a gyermekeket is megsemmisítették, akiknek egyik szülőjük zsidó volt. Csak Lettországban fordultak elő ritka kivételek, ahol, amint már említettük, a megsemmisítéssel párhuzamosan a vegyes házasságban élő feleségek sterilizációja is elterjedt.

Az egész megszállt területen működtek különböző szintű iskolák (Oroszországban, a falvakban négyosztályos elemik, a városokban pedig hétosztályosak, s ezekben az oktatás ingyenes volt), az egyetemek és fő­iskolák újra vettek fel hallgatókat, és az oktatás továbbra is anyanyelven folyt. (Kovaljov 2004, 401) Például Lettországban már 1941. szeptember 1-től működtek az iskolák és gimnáziumok, s 1941 novemberében újra megkezdődtek az előadások az egyetem orvosi, állatorvosi karán, majd a műszakin és a teológiain is. A Művészeti Akadémia a háború alatt meg­szakítás nélkül működött. (Lettország története… 2005, 282, 302)

Juzovkában (Sztalino), 1941. november 16-án öt iskola és egy fel­cserképző szakiskola nyitott meg. (YVA M-53/94, 25) A csernyigovi területen található Nyezsinben hét népiskolában 1053 tanulót oktattak. Nyezsinben működött még egy műszaki szakiskola agronómiai és me­chanikai tagozattal, és egy egészségügyi szakiskola gyógyszerészeti és fogorvosi tagozattal, valamint egy zeneiskola zongora, hegedű, bandura és balett osztályokkal. Mindezekben az intézményekben összesen 1237 diák tanult. (Davidenko 2007, 197) Zsidó gyermekek nem voltak köztük. Őket és szüleiket 1941. november 7-én a téglagyár telepén agyonlőtték a helyi rendőrök a több mint 500 zsidóval együtt.

A megszállt területeken szabad vallásgyakorlás volt érvényben. „A német parancsnokság sok faluban már helyreállította a templomokat” – jelentette egy szovjet felderítő. S csakugyan, a megszállt területeken több ezer ortodox plébánia és templom nyitotta meg kapuit. Oroszország megszállt területein 1941-1943-ban összesen 2150 ortodox templom nyílt meg. Csak a novgorodi területen a megszállás alatt 40 új templom nyílt, a pszkovi területen pedig több mint 60. (Kovaljov 2004, 437, 474) Az Észak-Kaukázusban és a Krímben figyelembe vették az „iszlám faktort”, s a helyi hatóságok minden tekintetben közreműködtek az iszlám újjáéle­désében: mecseteket nyitottak, és segítséget nyújtottak az egyházi sze­mélyzet felkészítésében. Ezenkívül 1942. december 16-án a rendőrség és az SD parancsnoka engedélyt adott 25 ezer lettországi, belorussziai és romániai tatár áttelepítésére. Hatszázan közülük mezőgazdasági és technikai szakemberek voltak. (Romanko 2007, 102-103; Kovaljov 2004, 464-465) Ezzel egy időben az összes, a megszállt területeken álló zsi­nagógát lerombolták, felégették, néha a benne meghúzódó emberekkel együtt. Mint Rigában, a Gogol utcában 1941. július 4-én, amikor a lett kollaboránsok úgy gyújtották fel a zsinagógát, hogy 400 zsidó bennégett. Hasonló sorsra jutott a Stabu utcai zsinagóga, ahol Kilov rabbi is meghalt a tűzben; július 8-án pedig a zsidó temető imaháza Smerlben. (Lettország története… 2005, 262) Lvovban 1941 őszén „bezártak minden olyan zsinagógát, amelyet még nem értek rá lerombolni. Senki nem merte megszegni a tilalmat, és istentiszteletet tartani a zsinagógában. A zsidók titokban imádkoztak, magánlakásokban összegyűlve, szívük megtört, akaraterejük elhagyta őket.” (Kovba 2007, 143)

A megszállt területeken a megszállók és a kollaboránsok újságok és könyvek százait adták ki, megszervezték és támogatták a népek kulturá­lis életét, fenntartották a színházakat, színházi társulatokat , művészeti társulásokat, sőt, még újakat is alapítottak, segítették a népművészeti közösségek, műhelyek munkáját.

Szmolenszk például a megszállt Oroszország irodalmi fővárosa lett. Különböző folyóiratok jelentek meg ott: a művészeti-publicisztikai jellegű Határon [Na perelome], a szatirikus Ostor [Bics], a pedagógiai Iskola és nevelés [Skola i voszpitanyie], a gyermekeknek szóló Iskolás [Skolnyik]. A jó néhány kiadott napilap példányszáma elérte a 150-200 ezret. (Kovaljov 2004, 340)

Brjanszkban, Vjazmában, Pszkovban, Pjatyigorszkban, Orlban, Szmolenszkben, Jaltán, Kijevben, Lvovban, Harkovban, Odesszában és Vorosilovszkban már 1941 őszén újra megnyitottak a színházak, a megszállók támogatását élvezve. Gatcsina város színházában dolgozott az Orosz Szövetségi Köztársaság érdemes művésze, Galina Ulanova volt partnere, Mihail Dudko. Dudko balettmester volt, és a balett-társulat művészeti vezetője. A színház Rigában, Tallinban, Pszkovban, Lugában és más városokban vendégszerepelt. Nyikolaj Pecskovszkij, az Orosz Szövetségi Köztársaság Lenin-renddel kitüntetett népi művésze szintén fellépett a gatcsinai színházzal, s részt vett a berlini, prágai, bécsi turnén. Minden művész kapott fizetést és élelmiszercsomagot. (Kovaljov 2004, 335, 358-359)

Lettországban a német megszállás évei alatt megjelent több mint húsz lett nyelvű regény s több mint harminc egyéb könyv lett írók és költők tollából, és kiadtak egy költészeti antológiát, mely több mint ötven lett költő műveit tartalmazta. Már július 29-én kezdetét vette az új színházi évad a rigai „Dajles” színházban, 1941 decemberében megnyitott a Népi Színház, 1942 januárjában a Rigai Drámai Színház is megkezdte működését, akárcsak az Operaszínház. Megnyitottak a tartományi szín­házak Elgavban, Liepában, Valmierában és Daugavpilsben. Ezekben a városokban, akárcsak Jekabpilsben, Talsi, Cesis és más helyeken, mű­vészeti szalonok is működtek. (Lettország… 2007, 307-311; Lettország története. 2005, 299-303)

Ugyanez volt a helyzet a németek által megszállt Ukrajnában és Belorussziában. A csernyigovi területen például 1941 őszétől az ukrán

„Proszviti” kulturális társaság klubokat, színházi társulatokat, könyvtá­rakat alapított. Hasonlóképpen, „a Kropivnickijről elnevezett Nyezsini Ukrán Nemzeti Színház művészeti tevékenysége 1941. október 26-án vette kezdetét” (Davidenko 2007, 196-197). A megszállás két éve alatt a színházban közel száz darabot adtak elő. (Davidenko 2007, 197)

A Juzovka város színházában, a német katonák számára november 15-én előadott darabról ezt jegyezték fel a 240. számú német parancs­nokság operatív jelentésében: „A koncert, melyet a színház művészei a német katonák előtt prezentáltak, minőségi szempontból igen figyelem­reméltó volt.” (YVA M-53/94, 7)

A mozi különleges szerepet töltött be a nácik propagandatevékenysé­gében. Ezt a szerepet jól megvilágítja az imént idézett dokumentum: „A jelen pillanatig nem volt lehetőségünk arra, hogy mozgóképszínházat nyissunk, mivel nem rendelkeztünk az ehhez szükséges filmekkel. Építészeti szempontból ennek a célnak megfelelne egy katonai klub, és két mozi, ahová a polgári lakosság is bebocsátást nyerne.” (YVA M-53/94, 7) A számos, már korábban is működő, illetve a megszállók által frissen megnyitott moziban bemutatták a Harmadik Birodalom min­den fontosabb filmalkotását, az ideológiailag semlegeseket is, és azokat is, melyeket áthatott a náci, antiszemita ideológia. Szovjet filmeket is vetítettek, mint a Grant kapitány gyermekei, a Volga-Volga vagy a Dubrovszkij. Igaz, minden vetítés a Napi német katonai híradó [Die Deutsche Wochenschau] megtekintésével kezdődött. (Kovaljov 2004, 364-369)

Eltekintve attól, hogy a nácik ignorálták a megszállt országok népeinek általános és politikai érdekeit (mint például Ukrajna, Lettország, Litvánia és Észtország függetlenségét), ennek a sokoldalú kulturális tevékeny­ségnek világos célja volt: a helyi lakosság németpárti, náci szellemiségű átnevelése.

A megszállt országok népeinek fiai szolgáltak a kisegítő rendőrsé­geknél, a karhatalmi osztagokban, az ő kezeik által hajtották végre a népirtást, melynek a zsidók, és a saját népükből kikerülő ellenállók áldo­zatul estek. Az észtországi birodalmi komisszariátus területén 1942-ben a rendőrség kötelékében 4428 német és 60 255 helyi lakos szolgált, az ukrajnai birodalmi komisszariátuson ezek a számok 10 194 és 70 759. (Lettország. 2007, 261) Más értesülések szerint az „Ostland” területén 55 562 ember szolgált. (Szokolov 2002, 117) Közülük Ukraj­nában, Jaroszlav Gricak professzor adatai szerint, körülbelül 11 ezren segédkeztek a zsidók megsemmisítésében. (Podolszkij 2007, 385) Az ukrán rendőrzászlóaljakban összesen 35 ezer ember szolgált. Ezen felül az Ukrán Népi Önvédelem 1942 közepén 180 ezer emberből állt, igaz, ezeknek csak egy része rendelkezett fegyverrel. Az SS „Galitcsina” hadosztályának megalakításakor 70 ezer ember jelentkezett önkéntes­nek, közülük 13-14 ezret vettek fel a hadosztályba, a többieket a német rendőrséghez osztották be. (Drobjazko – Karascsuk 2000, 42-43) A pogromokban, melyek végigsöpörtek az ukrán falvakon és városokon, több ezer ukrán vett részt.

Minden hadifogoly, bármely nemzetiséghez tartozott is, választhatott élet és halál között: a kollaboráció lehetett a lágerrendőrségben való szol­gálat, vagy akár az SS védelmi és katonai alakulataiban való részvétel, szolgálat a Wehrmachtnál, vagy később Vlaszov hadseregének keleti zászlóaljaiban. A zsidók hiába működtek együtt önként vagy kényszerből a nácikkal, csak egy választásuk volt, a halál. A zsidók kártékonyságának eszméjét és megsemmisítésük szükségességét, mely más népekre nem vonatkozott, a nácik a propaganda minden eszközét bevetve sulykolták a többi nép tudatába.

A német propaganda következményei messzire vezettek. Nagyon is elképzelhető, hogy a XX. század hatvanas-hetvenes éveiben a Szov­jetunióban megfigyelhető új antiszemita hullám egyik oka az volt, hogy az akkori munkásosztály nagy része, az állami és pártvezetők alsó és középső rétege olyan emberekből állt, akik a megszállt területeken nőttek fel, és elérte, megfertőzte őket a náci propaganda.

Sajnos, a volt Szovjetunió területén ma működő nacionalista-fasiszta szervezetek is felhasználják a náci háborús propaganda elemeit, gúny­verseket, rajzokat. Tele vannak ilyenekkel az úgynevezett hazafias és antiszemita internetes site-ok, könyvek, szónoklatok és filmek, például J. Muhin, K. Dusonov és B. Mironov művei. (Muhin 2004; Mironov 2007)

A nácik csak a zsidók irányában gyakoroltak egyetlen megközelítést és megoldást: a minden előzetes színjátékot nélkülöző totális megsem­misítést.

S mit kezdjünk akkor azokkal a cáfolhatatlan tényekkel, melyek a megszállt területeken elkövetett borzalmas náci bűnökről tanúskodnak? Amikor a németek betörtek Minszkbe, Lvovba, Rigába, Orjolba és más városokba, a helyi lakosok közül csak a zsidókat, valamint a szovjetek és a párt tisztviselőit lőtték agyon. Az utóbbi két csoport tagjaira nem mindig várt kivégzés. Az egyszerű párttagokat nem ölték meg, sokan közülük együttműködésre léptek a náci rezsimmel. Az ilyen kollaboránsok sorában megtaláljuk a Komszomol és a párt területi, sőt, központi bizottságainak titkárait, például Észtországban és Ukrajnában.

Emellett az is nyilvánvaló, hogy minden háború háborús bűnökkel jár mindkét oldalon, hiszen ilyenkor felszínre törnek a legalantasabb ösztönök. Ám a náci vezetés szabad kezet adott katonáinak a bűncse­lekmények elkövetésére. Az 1941. május 13-án kiadott parancsban – „A Barbarossa-terv megvalósulási területén érvényben lévő különleges büntetőjogi felelősségről” – felmenti a német katonákat az elkövetett bűncselekmények büntetőjogi felelőssége alól: „A katonai személyek által az ellenséges polgári személyek ellen elkövetett cselekmények üldözése még akkor sem kötelező, ha ezek egyúttal kimerítik a katonai bűncselekmény vagy kihágás fogalmát” (A zsidók megsemmisítése. 1991, 37). Ilyen rendelkezést csak a Szovjetunió elleni háború küszöbén hoztak. A Nyugaton vívott háború másfél éve során hasonló még csak fel sem merült.

Természetesen nincs jogunk ahhoz, hogy összehasonlítsuk különböző népek szenvedéseinek és áldozatainak mértékét. Minden ember – egy egész világ, meggyilkolása pedig egy egész világ megsemmisítése. Az összehasonlítás morálisan nem vállalható. Itt ugyanakkor nem a szenve­dések mérték szerinti besorolásáról van szó. A különböző tömeggyilkos­ságok, különböző népirtások, különböző megvalósulási formák okairól kell szót ejtenünk.

Ezek tanulmányozása révén látókörünk kiszélesedhet, átértékelhetjük nézeteinket, s levonhatjuk a tanulságot a történtekből. Ahogyan egyre több idő telik el e tragédiák után, úgy nő a lehetőség is ezek objektív értékelésére. Egy idő után már nem tekinthetünk a tragédiára az áldozat szemével. Az érzelmi megnyilvánulásokat hagyjuk meg az újságíróknak, íróknak. Próbáljunk meg elhatárolódni a probléma politizálásától és ideologizálásától. Emlékezzünk Tacitus szavaira: „Harag és elfogultság nélkül írom a történetet”. A történelmi igazság szenvedélymentes értekezést igényel. Ennek hiányával magyarázható, hogy a II. világháború valódi története mind ez idáig megíratlan.

A többi nép esetében lehetetlen totális népirtásról beszélni. Csupán a népirtás egyes elemeiről beszélhetünk, amelyek ellenük irányultak. A nácik nem tervezték az összes lengyel, orosz, ukrán, belorusz meg­semmisítését, ugyanez vonatkozott a Kaukázus népeire, s még inkább a nyugat-európai népekre. Itt a népesség nagy részét puszta munkaerővé, a Reich rabszolgáivá kívánták transzformálni, a különböző népek faji szempontból megfelelő képviselőit pedig germanizálni, elnémetesíteni. A náci hatalom éveiben még Németországban is laktak oroszok, s éle­tüket, mindennapjaikat, kultúrájukat nem fenyegette semmi. Berlinben működtek az ortodox templomok és az orosz könyvtárak. A Moszkvai Művész Színház társulatai 1943. május 15-én 18 órakor Moszkvában, május 16-án pedig Berlinben bemutatták Gogol „Menyegző” című három felvonásos komédiáját, P. Pavlov és V. Grecs rendezésében. 1943. má­jus 20-án 19 órakor a Schubert Sallban rendezték Jevgenyija Grekova koncertjét, melyben L. Szahnovszkaja balettiskolájának egy tizenkét éves növendéke is közreműködött. Zenei esteket is rendeztek: „Az utca dalai”, románcok, ukrán és kozák dalok voltak a repertoárban. (Novoje Szlovo 1943. május 12.)

Miben láthatjuk annak a tömegterrornak az okát, ami a nácik tevékeny­ségét Keleten jellemezte? Amikor a náci represszióról beszélünk, ki kell emelni, hogy ez az ellenállók ellen irányult, az ellenállás váltotta ki, annak következményének tekinthető. Ezért szükséges néhány szót szólnunk a partizánmozgalomról is. Bár elismerem a partizánok tevékenységének abszolút legitimitását és szükségszerűségét, a résztvevők hősiességét, meg kell jegyeznem, hogy a háborús cselekményekre gyakorolt hatását a szovjet ideológiában és történetírásban túlértékelik.

A szovjet pártszervezet és az NKVD a háború első napjaitól kezdve szervezte az ellenállást, folyt a partizánegységek és -osztagok kiképzé­se, melyeket nagy létszámban juttattak el a megszállt területekre. 1941 augusztusa és 1942 júniusa között Ukrajnában 778 partizánegységet és 662 diverzáns osztagot hagytak hátra, vagy juttattak vissza az ellenséges hátországba, ezek összlétszáma 28 ezer 754 fő volt. (Popov 2003, 41) 1941 utolsó öt hónapjában a leningrádi terület megszállt részére 287 partizánegységet és osztagot irányítottak, melyek összesen 11 ezer 683 főből álltak. (Popov 2003, 44) Ennek alapján elmondható, hogy a nép háborúját a hírszerző és elhárító szervezetek készítették elő, ők vezet­ték a támadásokat és a szökéseket, melyeket a nácik a vétlen polgári lakosságot sújtó tömeges represszióval toroltak meg, tekintet nélkül az áldozatok nemzetiségére. A megszállt területeken a nácik túszrendszert vezettek be: egy német katona megölése 10-100 túsz kivégzését vonta maga után, s valójában ez az eljárás győzte meg a helyi lakosságot, de magukat a nácikat is a kölcsönösen előnyös együttélés lehetetlenségé­ről.

Az eddig elmondottakat tekintetbe véve feltehetjük a kérdést: vajon nem a partizánmozgalom megléte volt-e az egyik legfőbb érv és indok a nácik számára a békés lakosság elleni tömeggyilkosságokhoz, nem ez volt-e a náci népirtás-politika egyik legfőbb kiváltó oka?

A hatás-ellenhatás fizikai törvénye a történelemben is érvényesülni lát­szik. A partizánmozgalom léte szabad kezet adott a náciknak. Hitler már 1941. július 16-án, egy tanácskozáson kijelentette: „A partizánháború […] számunkra szolgál bizonyos előnyökkel. Lehetővé teszi, hogy kiirtsunk mindenkit, aki ellenáll.” (Dickson 1957, 12) Felhívnám figyelmüket erre a fordulatra: „mindenkit, aki ellenáll”. Eszerint azoknak, akik nem vesznek részt az ellenállásban, ha formálisan is, de mégis csak joguk van életben maradni. Ismét kiemelném, hogy a zsidóknak nem volt ilyen esélyük. A német represszió a szovjet vezetésnek is kapóra jött, hiszen minden propagandánál jobban szolgálta céljaikat: olyan háborút robbantani ki a megszállt területek lakossága és a megszállók között, melyet a bosszú­vágy és a személyes gyűlölet motivál. S ezt természetesen a németek is tudták. „Rendőri eszközökkel soha nem leszünk képesek megoldani a banditizmus kérdését. Határozottan meg vagyok győződve arról, hogy két falu lakosságának likvidálása nemhogy nem fog ártani a partizánoknak, hanem éppen ellenkezőleg: ez az intézkedés a lakosság széles rétegét egyenesen a partizánok közé hajtja,” – írja Ludwig Erenleiter területi pa­rancsnok (Gebitskomissar) Wilhelm Kubénak, Belorusszia helytartójának írott levelében 1943. március 21-én. (YVA M-53/89, 2) Ugyanakkor ez a véres körforgás minkét fél számára megfelelt – a megszállt területeken élő emberek csupán eszközt és nyersanyagot szolgáltattak az állami célok eléréséhez.

Azért, mert a lakosság támogatást nyújtott a partizánoknak vagy a ha­difoglyoknak, a nácik több ezer falut égettek fel a Szovjetunió megszállt területein, lakóikat agyonlőtték vagy koncentrációs táborba küldték. (Pl. Audrini falut Lettországban, amelyet 1942-ben felgyújtottak, lakóit pedig agyonlőtték, mert szovjet hadifoglyokat rejtegettek.) Ezeket a bűnöket általában a németeknek tulajdonítják, ám valójában legtöbbször a kollaboránsok követték el őket. („Minél többet megsemmisíteni…” 2009) Igaz, ez utóbbi tényt a szovjet időkben szándékosan elhallgatták. Vegyük például a legismertebb példát, a belorussziai Hatiny falu tragédiáját, mely a faluirtás jelképévé vált. (Hatiny… 2009) Ezzel kapcsolatban számos tény nem került nyilvánosságra. A falut, 149 lakosával együtt, a volt szovjet hadifoglyokból, jórészt ukránokból alakított 118. rendőrzászlóalj megtorló különítménye égette fel. A szovjet történészek azt jegyezték fel, hogy Hatinyt egy német megtorló zászlóalj égette fel, elhallgatva az ukrán gyilkosok nemzetiségét, nehogy nemzetiségi gyűlölködést szítson az információ.

Lettországban hadifoglyok és kommunisták rejtegetése miatt felégették Audrini és Barsuki falvakat, lakóikat pedig, akik orosz óhitűek voltak, agyonlőtték. Az akciót – a lakosok megsemmisítését és a falvak lerom­bolását – nem németek hajtották végre, hanem helyi rendőrök, A. Eihelis, B. Maikovskis és B. Puntulis vezényletével. (YVA TR-10/597, II:1-13)

Azokat a falvakat is megsemmisítették, amelyek a partizánok elleni megtorló akciók intézkedési zónájába estek, mivel ott éltek a partizánok hozzátartozói. (Megjegyzendő, hogy a tömeges deportálások Ukraj­nában, Litvániában, Lettországban és Észtországban a háború utáni években szinte ugyanezt a célt szolgálták: megfosztani a támogatástól a működő szovjetellenes erőket, és megbüntetni a szovjetellenes ellenállási mozgalom résztvevőinek rokonait.) Ezek a falvak szolgáltak mobilizációs, anyagi és felderítési bázisul a partizánalakulatok számára. Más falvakban azonban jelentős helyi rendőri erők működtek a lakosok támogatása mellett, ez esetben pedig előfordult, hogy a partizánok égették fel őket az itt állomásozó rendőrök elleni akcióik során, s megölték a rendőröket, a sztarosztát, a falubírót és ezek rokonait. Ezek az akciók néha semmivel sem voltak kíméletesebbek, mint a megszállók által végrehajtottak.

Ebből leszűrhető, hogy a nem-zsidók elleni repressziót alapjában véve az ellenállás váltotta ki, s hogy tömeges áldozatokkal járt; ez azoknak a kíméletlen intézkedéseknek az eredménye, amelyekkel csírájában próbáltak elfojtani minden lehetséges ellenállást.

A partizánok elleni harc német dokumentumaiban szerepel a követke­ző: „Csak maguk a banditák és cinkosaik érdemelnek halált. Az ártatlan öregeket, nőket és gyermekeket meg kell kímélni, még a bandák elleni harci cselekmények helyszínén is.” (Altman 2002, 34) Bár ezt a parancsot az esetek többségében figyelmen kívül hagyták, mindenesetre létezett. A zsidók irányában a náciknak soha nem voltak hasonló dilemmáik.

Vajon Közép-Európában miért nem volt olyan nyilvánvalóan töme­ges, szadista és kegyetlen a náci terror, mint a Szovjetunió megszállt területein? A nácik számára Európa egységes szociokulturális térnek számított, melynek a németek elidegeníthetetlen részét képezték. Ezért itt a németek visszafogottabban viselkedtek, igyekeztek megőrizni a „kultúrnemzet” arculatát. Ugyanakkor Lengyelországban, Jugoszláviában (elsősorban Szerbiában) a helyzet éppen ellenkező volt. A gyilkosságokat a helyi lakosság szeme láttára követték el. Miért van ez így? Ezek szláv országok. Az ellenállási mozgalom itt erőteljes, így a leverésére irányuló tevékenység formái itt a legkegyetlenebbek. S ezen kívül, ami a legfőbb ok: a náci „tudósok” fajelmélete szerint a szlávok – Untermenschek, alacsonyabb rendű faj, akik csak egy szinttel állnak a zsidók felett. Ezért egy részüket ki kell irtani, a többieket pedig meg kell félemlíteni, egy­más ellen uszítva a különböző népeket, az „oszd meg és uralkodj” elvét gyakorolva. Ezért hát az ukrán rendőrzászlóaljak Oroszországban, Belo­russziában és Lengyelországban tevékenykednek, az észt, lett és litván zászlóaljak pedig Belorussziában, Oroszországban, Lengyelországban és Ukrajnában.

Manapság a balti országokban egyes történészek igyekeznek párhu­zamot vonni a szovjet megtorlás, a Katasztrófa és a náci politika között. Ukrajnában az 1930-as évek éhínségét hasonlítják a Katasztrófához.

Én magam ellenzem az ilyen összehasonlítást. Tisztelt kollégák, vála­szoljanak tárgyilagosan az alábbi kérdésekre:

1. Vajon ki akarnak-e irtani egy népet, ha fiai és leányai számára meg­engedett a házasság, s mi több, a nők hivatalosan házasságra léphetnek a megszállókkal?

2. Vajon ki akarnak-e irtani egy népet, ha nincs érvényben rájuk vonat­kozó gyermekszülési tilalom, vagyis megengedett a szaporodás?

3. Vajon ki akarnak-e irtani egy népet, ha tiszteletben tartják annak val­lási igényeit – több ezer templomuk működik, s anyanyelvükön adhatnak ki vallásos irodalmat?

4. Vajon ki akarnak-e irtani egy népet, ha közben fenntartják és támo­gatják annak kulturális tevékenységét, vagyis játszanak a már meglévő színházak, mozik, és újak is nyitnak, az előadások anyanyelven folynak, művészi közösségek jönnek létre, s nyilvános könyvtárakban olvasható e nép nyelvén az irodalom?

5. Vajon ki akarnak-e irtani egy népet, ha támogatják az anyanyelven folyó oktatást gyermekei számára?

6. Vezethet-e egy nép kiirtásához, ha tagjaiból közigazgatási és rendőri megtorló apparátust szerveznek, s ezek közreműködésével hajtják végre a repressziót az adott néppel, s más népekkel szemben?

7. Törekszenek-e arra a megszállók, hogy kiirtsanak egy népet, mely­nek tagjai a megszállók hadseregében és más katonai alakulatokban szolgálnak, melyeket – közlegénytől a tábornokig – a megszállt területek népeiből toboroztak?

S most, kollégák, lássuk az utolsó kérdést: ezen tevékenységek közül vajon volt-e akár egyetlen egy is, amelyet a nácik a megszállt területeken a zsidók számára lehetővé tettek?

(Fordította: Iván Ildikó)

(Eredeti megjelenés: Война на уничтожение. Нацистская политика геноцида на территории Восточной Европы. Материалы междуна­родной научной конференции, Москва, 26-28 апреля 2010. [A népirtás náci politikája Kelet-Európa területén. A 2010. április 26-28-án Moszkvá­ban rendezett nemzetközi tudományos konferencia anyagaiból.] Kiadó: Fond „Isztoricseszkaja pamjaty”, Moszkva, 2010)

Irodalomjegyzék

A háborús Moszkva. Memoárok és levéltári dokumentumok. (1995) (Москва военная. Мемуары и архивные документы.) Moszkva, Moszgorarhiv

A legfőbb német háborús bűnösök nürnbergi pere. Dokumentumok 7 kötet­ben. (1959) (Нюрбергский процесс над главными немецкими военными преступниками. Сб. материалов в 7-ми томах.) Moszkva, Izdatyelsztvo Jurigyicseszkoj Lityeraturi

A zsidók megsemmisítése a Szovjetunió német megszállása alatt 1941-1944. (1991) (Уничтожение евреев СССР в годы немецкой оккупации 1941­1944.) Jeruzsálem, Yad Vashem

Altman, I. 2002: A gyűlölet áldozatai. Holokauszt a Szovjetunióban, 1941-1945. (Альтман, И.: Жертвы ненависти: Холокост в СССР 1941-1945 гг.) Moszkva

Arad, I. 1990: Az európai zsidóság katasztrófája 1933-1945. Tanulmányok. (Арад, И.: Катастрофа европейского еврейства 1933-1945. Сборник статей.) Jeruzsálem, Yad Vashem

Barszegov, J. G. 2000: „Az örmény népirtás mint nemzetközi jogi bűncselekmény”. (Барсегов, Ю. Г.: „Геноцид армян – преступление по межлународному праву”.) Moszkva, http://www.armenianhouse.org/barsegov/genocide-ru/crime.html  letöltés 2012. április 7. (http://www.hayastan.com/armenia/genocide/ru/content/index.php, letöltés: 2010.08.02.)

Davidenko, J. 2007: Társadalmi, politikai és kulturális élet Csernyigov környékén a német megszállás alatt, 1941-1943. (Ю. Давиденко: Соціально-політичне та культурне життя на Чернігівщині в період німецької окупації. 1941–1943 рр.) In: A Második Világháború és Ukrajna népeinek élete. – A 2006-os 2. Összukrajnai Tudományos Konferencia anyagaiból. Kijev

Dickson, Ch. O. – Heilbrunn, O. 1957: Kommunista partizánmozgalmak. (Диксон, Ч. О. – Нейлбрунн, О.: Коммунистические партизанские действия.) Moszkva, Izdatyelsztvo Inosztrannoj Lityeraturi

Drobjazko, Sz. – Karascsuk, A. 2000: Keleti önkéntesek a Wehrmacht-ban, a rendőrségben és az SS-ben. (Дробязко, С. – Каращук, А.: Восточные добровольцы в вермахте, полиции и СС.) Moszkva, Aszt

Élet a halál árnyékában. A kaunasi gettó és a kilencedik erőd. (1992) (Жизнь в тени смерти. Каунасское гетто и девятый форт.) Tel-Itzhak

Hatiny. Tragédia és emlékezet. Dokumentumok és háttéranyagok. (2009) (Хатынь. Трагедия и память. Документы и материалы.) Minszk, NARB

Hitler, Adolf 1942. szeptember 30-án elhangzott beszédéből. Berlin, Sportpalast, Szevernoje szlovo, 56. sz. 1942. október 2.

Kovaljov, B. N. 2004: Náci megszállás és kollaboracionizmus Oroszországban, 1941-1944. (Ковалев, Б. Н.: Нацистская оккупация и коллаборационизм в России 1941-1944.) Moszkva

Kovba, Zs. 2007: Az alsó-galíciai zsidók vallási élete a II. világháború alatt. (Ковба Ж.: Рєлігйнє життя єврєів Східної Галичини в період Другої світової війни) In: A Második Világháború és Ukrajna népeinek élete – A 2006-os 2. Összukrajnai Tudományos Konferencia anyagaiból. Kijev

Lettország a második világháborúban, 1939-1945. (Latvija Otraja pasaules kara 1939-1945 (2007), Riga, Jumava

Lempert, G. L. 1946: A Lett SZSZK német megszállása (1941-1945) következ­ményeinek demográfiai elemzése. (Лемперт Г. Л.: Демографический анализ последствий немецкой оккупации в 1941-1945 гг. по Латвийской ССР.) Riga

Lettország története a 20. században (2005) (ИсторияЛатвии ХХ. Век.), Riga, Jumava

„Minél többet megsemmisíteni…” Lett kollaboráns alakulatok Belorusszia területén 1942-1944. (2009) (Dokumentumkötet.) („Уничтожить как можно больше…” Латвийские коллаборационистские формирования на территории Белоруссии 1942-1944 гг.) Moszkva, Fond „Isztoricseszkaja pamjaty”

Mironov, B. 2007: A zsidó iga. (Миронов, Б.: Иго иудейское.) Moszva, Algoritm

Muhin, J. 2004: A zsidó rasszisták titkai. (Мухин, Ю.: Тайны еврейских расиситов.) Moszkva, Ekszmo

Novoje Szlovo (1943), 38. sz. 1943. május 12. Berlin

Podolszkij, A. 2007: A kollaboráció problémája Ukrajnában a Holokauszt idején. (Подольский, А.: Проблема коллаборации на Украине в период Холокоста: некоторые аспекты исследования и историографии.) In: A Második Világ­háború és Ukrajna népeinek élete – A 2006-os 2. Összukrajnai Tudományos Konferencia anyagaiból. Kijev

Popov, A. 2003: Az NKVD és a partizánmozgalom. Tények és dokumentumok. (Попов, А.: НКВД и партизанское движение. Факты и документы.) Moszk­va, Olma-Pressz

Rauschning, H. 1993: Itt Hitler beszél. Fenevad a mélyből. (Раушнинг, Г.: Говорит Гитлер. Зверь из бездны.) Moszkva, Mif

Romanko, O. 2007: A krími tatár emigráció a II. Világháborúban és együttműködé­se a Harmadik Birodalom katonai-politikai vezetésével. (Романко, О.: Крымско­татарская эмиграция в годы Второй мировой войны и ее сотрудничество с военно-полтитическим руководством третьего рейха.) In: A Második Világ­háború és Ukrajna népeinek élete – A 2006-os 2. Összukrajnai Tudományos Konferencia anyagaiból. Kijev

Szokolov, B. V. 2002: A megszállás. Valóság és mítoszok. (Соколов, Б. В.: Оккупация. Правда и мифы.) Moszkva, Asztpressz knyiga

Törökország Külügyminisztériumának nyilatkozata. (2010) http://cursorinfo.co.il/news/novosti/2010/01/27/article , letöltés: 2010.08.02.

Yad-Vashem Archívum (YVA), M-33/99, M-33/997, M-37/419, M-37/569, M-53/89, M-53/94, TR-10/597