Az ipari-technikai fejlődés tendenciái és Magyarország

A globalizáció logikus kifejlete a tőkés gazdaság működésének, annak gyökere ugyanis a tőke növekedési hajlama. A koncentráció jelenlegi tendenciái felől visszatekintve nevetségesnek tűnnek azok a tizenöt-húsz évvel ezelőtti hazai elméletek, amelyek a kisvállalkozást kiáltották ki a gazdasági fejlődés hajtóerejének. A szerző kimutatja a világgazdaság új folyamatainak hatását a magyar gazdaságra, és következtetéseket von le a gyakorlati gazdaságpolitika számára is.

1. Bevezető gondolatok a globalizáció természetéről

• A globalizáció gyökere: a tőke növekedési (koncentrálódási és centralizálódási) hajlama. E tekintetben nincs minőségi különbség a múlt század és korunk kapitalizmusa között: akkor is a nagyvállalati kör volt a piac meghatározója, a kisebb vállalatoknak így vagy úgy, de azokhoz kellett alkalmazkodniuk. Legfeljebb az akkori nagyvállalatok még kisebbek, és kevésbé “transznacionalizáltak” voltak.

Annak a megállapításnak az igazát, miszerint “a tőke természeténél fogva növekedésre tör”, az utóbbi évtizedekben sokan szerették volna megkérdőjelezni. (gondoljunk a mikroelektronika által felszínre dobott kisvállalati szféra körüli illúziókra, amelyeket igen szemléletesen foglal össze Schumacher könyve és annak szlogenné vált címe: “Small is beautiful”!) A kisvállalkozás 1970-es és 80-as évekbeli istenítői egyben implicite a tőke (nagytőke esetében szükségszerűen kézzelfoghatóbban megjelenő) kizsákmányoló funkcióinak visszaszorulását is láttatni akarták. így minden, a nagyvállalatok továbbra is meghatározó szerepéről szóló tanulmányt, érvelést a sutba vágni vágyott baloldali elméletek (mindenekelőtt a marxizmus) “begyepesedett képviselőinek” igyekeztek tulajdonítani. Ma, a globalizáció korában már senki sem meri kockáztatni szakmai hírnevét azzal, hogy a kisvállalkozást kiáltja ki a piac hajtóerejének.

• Mindezt Magyarországon nemcsak az egészen kicsi vállalkozások, de a transznacionális vállalatokhoz (TNC-khez) mérten szintén kicsinek számító egész hazai vállalati szféra érzi a bőrén. A magyar vállalatok már jórészt külföldi tulajdonban vannak. A megmaradtaknak pedig hosszabb távon igen rosszak a növekedési, s így túlélési kilátásaik. Már amennyiben többé-kevésbé önálló termelésre kívánnak beállni. Ahogy Simai Mihály megállapította 1999 májusában tartott előadásában: a globalizáció korában két út áll a társadalom (s így a gazdaság) szereplői előtt: az egyik, a kívül rekedés járhatatlan, a másik a transznacionális vállalatokhoz való integrálódás. így a megmaradó magyar vállalatok közül is csak azok számíthatnak hosszabb távon túlélésre, amelyek utat találnak a transznacionális szférához.1 (Vagyis amelyek csak formálisan maradnak “magyar” tulajdonban.) Persze egy ilyen alternatíva, pontosabban “álalternatíva” felállítása hamis, hiszen implicite éppen az alternatíva nélküliséget sugallja. Pedig alternatíva mindig van (kell legyen). Ennek a korábbi kutatások eredményeit összegző tanulmánynak a célja is az, hogy felvillantson néhányat, legalább a gondolatébresztés végett.

• Közvetlenül a külföldi termelőtőke dominanciájánál is nagyobb baj a spekulációs tőke térnyerése. Az utóbbi évtizedben a spekulációs tőke a világon sokkal gyorsabban halmozódott fel, mint a termelőtőke. A tőke ugyanis a csökkenő profitú termelésből – ha már nem talál új, jobb beruházási környezetet – a spekulációba “menekül”. Magyarországon a rendszerváltást követően az áruforgalom mellett a tőkeforgalmat is gyorsan liberalizálták. Ugyanakkor köztudott, hogy sem a transznacionális vállalatokkal szemben, sem a spekulációs tőkével szemben nem építettek ki védelmi mechanizmusokat.

Ez persze nem speciálisan magyar probléma. Jellemző ez a világ számos függő helyzetű országára, amelyek hazai tőkéje túl gyenge ahhoz, hogy megvédje saját érdekeit – ha kell, saját komprádor osztályos társaival és azok ideológusaival szemben is. Igaz, vannak árnyalatnyi különbségek, amennyiben egyik-másik kormány igyekszik ellenállni a fejlett gazdaságok által diktált “nemzetközi elvárásoknak”. A jövő nagy kérdése, hogy mi lesz a sorsa ezeknek az ellenállási kísérleteknek: erejük, számuk a globalizáció előrehaladtával vajon nő, vagy csökken.

• Magyarországon egyelőre semmilyen jel nem mutat arra, hogy a belátható jövőben lényeges fordulat állhatna be az 1989 óta folytatott gazdaságpolitikában. Sőt, az egymást követő (és a magyar politikai palettán igen különböző irányultságúnak számító) kormányok egymásra licitálva hozzák a nyugati nagytőke iránti lojalitásukat demonstráló intézkedéseiket – nem egyszer kérés nélkül és grátisz (már ami a társadalomra rótt terheket illeti). Ez mind a gazdasági életre, mind a politikára jellemző.

• A tömegek helyzete a piacvezérelt gazdaságokban az elosztást meghatározó viszonyokon túl a gazdasági növekedéstől függ. Az elmúlt évtizedben felhalmozódott munkaerőpiaci és társadalmi problémák piaci viszonyok között csak kellően magas növekedés mellett enyhíthetők – ha feltételezzük, hogy az ezt célzó szándék megvan. Márpedig az előrejelzések szerint az elkövetkező évtizedek átlagos növekedése – világszinten – nem lesz több néhány százaléknál. Magyarországon a kormánykörök ennél nagyobb, 4-5 (sőt több) %-os termelésbővülést látnak megvalósíthatónak rövid-, sőt középtávon is. A világátlagnál, és a fejlett országokban általában várhatónál dinamikusabb növekedés a “feljövő” piacok jellemzője szokott lenni. A globalizáció korában pedig azok a piacok számíthatnak e megtisztelő jelzőre, amelyeket a transznacionális tőke (újólag vagy most először) integrál. Az ilyen függő helyzetű gazdaságok teljesítménye tehát alapvetően a transznacionális vállalatok teljesítményét takarja. így gazdasági növekedésük java is a transznacionális vállalatok növekedéséből származik. A transznacionális vállalatok stratégiája (beruházás, profitrepatriálás, termelés-áttelepítés) pedig nyilván önmagukra és nem a fogadó ország társadalmára irányul. Ezért az így generálódott “többletgazdagság” szociális indíttatású felhasználása sem garantált – még a fogadó ország kormányának jó szándéka mellett sem.

• Továbbá: a társadalmi problémák mai formája (munkanélküliség, munkavállalók reáljövedelmének csökkenése, kétharmad-egyharmad, vagy inkább négyötöd-egyötöd társadalom kialakulása és ami mindezzel együtt jár) egy meghatározott gazdaságtörténeti fejlődés eredménye. Nevezetesen a termelékenység-növekedés vállalati keretekbe zártságának, e vállalati keretek monopolizálódásának, vagyis – végkifejletében – a transznacionális vállalatok világméretű tevékenységének eredménye. Mint ilyen, az adott gazdasági forma keretei között nem mulandó, hanem éppen rendszerspecifikus elem. Ezért az említett problémák a legjobb esetben is csak ideig-óráig enyhíthetők, de – az adott keretek között – ki nem küszöbölhetők. Ezzel a rendszer komplex vizsgálatakor elengedhetetlen tisztában lenni.

• Mindebből pedig az következik, hogy a magyar társadalom egyre nagyobb lecsúszó, elszegényedő részének bajaira a különböző kormányok mindaddig nem fognak végleges és kielégítő megoldást találni, amíg az e problémákat létrehozó okok fennállnak. Magyarország társadalmi bajai nem az itt 1989 után megvalósult “vadkapitalizmus” számlájára írhatók, hanem egyszerűen a kapitalizmus, vagy más néven: a piac korlátlan uralmának következményei. Ideje leszámolni azzal az illúzióval, hogy a kapitalizmus jó, csak nálunk nem úgy működik, ahogy kell. A kapitalizmusnak pontosan így kell működnie: hierarchiákat létrehozva, fenntartva és erősítve nemzeti és nemzetközi szinten egyaránt. A kis országok, mint amilyen Magyarország is, óhatatlanul a hierarchia alsóbb fokain helyezkednek el. Különösen, ha olymódon integrálódnak a világpiacba, hogy saját nemzetgazdaságuk (nemzeti piacuk) fejlesztését eleve a külföldi nagyvállalatoknak alárendelten valósítják meg.

2. A magyarországot érő fő világgazdasági tendenciák

Az 1973 utáni konjunktúra története nem más, mint hosszan ható trendek kifejeződése. Ezek a hosszan ható trendek a “dezindusztrializáció”, valamint az ipari globalizáció fogalmával összegezhetők.

2.1. “Dezindusztrializáció”2

– A “dezindusztrializáció” kifejezés tulajdonképpen pontatlan, mert azt a benyomást kelti, hogy az ipar elveszti a gazdasági fejlődésben meghatározó szerepét. De megtévesztő azért is, mert korunk világgazdaságának krízishelyzetét implicite puszta szerkezeti problémaként magyarázza. Valójában az ipar (feldolgozóipar) továbbra is a tudomány eredményeinek szükségszerű és legfőbb közvetítője a gazdálkodás felé, hiszen ezek az eredmények alapvetően az ipar által gyártott anyagi eszközökben testesülnek meg. Az ipar térvesztése látszólagos, az értékek (árak) szintjén érzékelhető aránycsökkenés (mely amúgy is részben statisztikai, számbavételi kérdést) nem jelenti a gazdasági fejlődésben játszott szerepének letűnését. Az, hogy a szolgáltatások részaránya a fejlett országok GDP-jében nő, arra világít rá, hogy a szolgáltatási szféra munkaerő-igényesebb, az iparnál, különösen a feldolgozóiparnál kevésbé hatékony (és kevésbé termelékeny), ám annál profitábilisabb ágazata a termelésnek.

– Immár elismerten hosszú távú, s gyakran a “dezindusztrializációval” összefüggésbe hozott trend a munkanélküliség (“természetes”) rátájának növekedése a fejlett, s ennek következtében a fejlődő országokban: a foglalkoztatottság korábbi szintje a konjunktúra javulásával sem állt helyre. Ez azonban nem természeti törvényszerűség, hanem az új technológiák következtében megnövekedett termelékenységnek a sajátos lecsapódása a tőkés országokban.

– Szintén tendenciálisnak tűnik a termelékenység növekedési ütemének csökkenése a konjunkturális hatásoktól eltekintve is. Ez a trend a (termelékenység növekedését lehetővé tevő) technikai fejlődés szakaszos (időnként csökkenő) ütemű vonulatán kívül a tőkésországok termelékenységnövelő képességének immanens korlátaira utal.

– A technikai haladás okozta termelékenység-növekedés, valamint a munkanélküliség és a reálbércsökkenés piacgazdaságokban egymással járó hármasa az egységnyi munkerőköltség reálértékének csökkenésében jelenik meg

A világgazdaság polarizációjának növekedése a különböző országcsoportok eltérő iparosodottságán is lemérhető. A fejlődő országokban a feldolgozóipar részesedése a GDP-ből a 70-es évek óta alig nőtt, s még a 90-as évek közepén sem érte el a fejlett ipari országokat 1970-ben jellemző szintet. Az ipar összessége pedig 1980 óta mind kisebb részben járul hozzá a GDP-hez. A fejlődő és fejlett országok iparosodása közti szakadék a fejlődő országok nagyobbik felére vonatkozóan az átlagadatokban tükröződő mértéknél is nagyobb, tekintve, hogy a “fejlődő” kategória tartalmazza a NIC-eket (újonnan iparosodott országok) is. A fejlett országokban az ipari részarány-csökkenés az iparosodottság (ipar/GDP arány) magas fokának elérése után következett be, ezzel szemben a fejlődő országok GDP-jében az ipar részaránya a 80-as évekig növekvő volt, ez az arány azonban ezt követően – még mielőtt elérte volna a fejlett országok 1960-as színvonalát! – visszaesett. Ez a transznacionális munkamegosztásban elfoglalt helyük következménye.

új (?) világrend. A globalizációs folyamatokkal együtt, azt erősítve bontakozott egy új világrend, melyben a kelet-európai rendszerek bukásának döntő szerepe volt. Mint előadásában Simai Mihály megfogalmazta (1999), politikailag egyközpontú, hierarchikus világrenddel van dolgunk, amelyben a nemzetállamok fennmaradása és szaporodása ellenére mindössze 7-8 állam a meghatározó, az egyetlen, minden (katonai, politikai, gazdasági, technológiai) szempontból “szuperhatalommal”, az USA-val az élen. Az erőviszonyok ilyen koncentráltsága, polarizáltsága egyedülálló a világtörténelemben.

Itt azonban meg kell jegyezni, hogy a jelenlegi világrend minden kuriózuma ellenére is csak viszonylagosan nevezhető újnak. Lényegét tekintve mindig is ilyen volt a korlátlan árutermelésre épülő gazdaság. Alapvető jellemzői (ellentmondásai) nem változtak meg, legfeljebb kiteljesedtek, s az egész Földre nézve érvényessé váltak: világpiac és nemzetállam, globalizáció és differenciálódás, kozmopolitizmus és nacionalizmus kettőssége, továbbá a liberalizmus egyeduralomra törekvése mindig is az általános árutermelés, a piaci verseny, és az ehhez tartozó társadalmi-politikai-ideológiai rendszer attribútuma volt. Ezzel szemben maga az általános árutermelés a történelemnek csak egy adott pontján, az ezt követelő feltételek megérésének hatására kialakult rendszer. S mint ilyen, méltó a fejlődés minden velejárójára (születés, növekedés, változás, elmúlás).

Az általános árutermelés természete az elkülönültség, melynek alapja a magántulajdon (tulajdoni elkülönültség). A kapitalizmus sejtszerű gazdasági- társadalmi-gazdasági képződmény, és nyilvánvalóan globalizálni is csak e mintát képes. Hiszen maga ez a sejtszerűség, vagyis a magánérdek önzése hajtja előre. Ezért nem számolja föl, hanem még erősíti is a nemzetállamok szerepét a globalizáció – még ha a kormányok politikai erejét csökkenti is. Ezért nem szünteti meg a termelés vállalati formába zártságát a TNC-k uralma és stratégiai szövetségeik. Ezért nem az egyezőség, hanem a differenciáltság nő.

2.2. Az ipar globalizációja – a transznacionális vállalatok uralma

– Bár a tőke növekedésre való hajlama nem új jelenség, e téren a 70-es évek elejétől ugrás következett be. A tőkekoncentráció és -centralizáció folyamata ugyanis kikényszerítette azokat az egyéb gazdasági-társadalmi-politikai (és technológiai) folyamatokat, amelyek aztán a tőke “transznacionalizálódását” felgyorsították. A világpiacon meghatározóvá váltak a transznacionális vállalatok. Ezért a gazdasági fejlődésnek ez az új szakasza “transznacionális monopolkapitalizmus” meghatározással írható le a legpontosabban. Míg korábban a vállalatok külföldi tevékenysége meghatározó módon a kereskedelem elősegítésére irányult (nyersanyagimport, készáruexport), addig napjainkban a termelés extenzív kiterjesztése a céljuk. A transznacionális vállalatok versenyképessége külföldi leányvállalataik tevékenységében rejlik.

– Mindezzel együtt járt a 80-as években a működőtőke (FDI) -kivitel gyors növekedése. 1970-ben a világ összes FDI-exportja 12 milliárd USD-t, vagyis a világexport 4,2, a világ GDP-jének pedig 0,4%-át, 1980-ban pedig 47 mrd USD-t, (a világexport 2,5, a GDP 0,4%-át) tette ki. 1990-ben viszont már 243 milliárd dollárnyi (a világexport 7,1, a világ-GDP 1,0%-a), 1996-ban pedig 349 milliárd dollárnyi (az export 6,6, a GDP 1,3%-a) működőtőkét ruháztak be külföldön.3 A transznacionális vállalatok tevékenysége következtében tehát a világpiacon áramló működőtőke mennyisége 1980 és 1996 között hét és félszeresére, súlya két–háromszorosára nőtt.

Csökkenő profit, élesedő verseny. A transznacionális vállalatok kezében magas szerves összetételű termelőkapacitások összpontosulnak, ami azt eredményezi, hogy a profit rátája csökkenő tendenciát mutat. Ez a csökkenés pedig csak monopolárak és növekvő értéktöbbletráta mellett ellentételezhető. Ezért a vállalatok közötti verseny éleződik, a konkurenciaharcban új eszközök nyernek teret. Például: a tőke az alacsony bérköltségű országokba vagy a spekulációba “menekül” és új technikai, munkaszervezeti megoldásokat keres, új piacok megnyitására és a régiek “összenyitására” (integrálására) törekszik.

új munkaszervezet. A rigid munkamegosztáson alapuló taylori munkaszervezet fénykora lejárt. A tőkekoncentráció és centralizáció a technikai haladás miatt mindinkább csak új szervezeti formában képes előrehaladni. A termelés mind nagyobb hányada válik szervezetté: ezt jeleníti meg a kisebb vállalatok tömörülését és együttműködését jelentő “cluster”-ek kialakulása, a transznacionális vállalati kapacitások növekedése.

“Piacosítás”. Az adósságválságra adott IMF-“ajánlásoknak” megfelelően a 80-as években megindult a piacok liberalizációja és deregulációja. Igaz, ez inkább csak a világpiaci hierarchia alsóbb fokain álló gazdaságok számára kötelező recept. (A 80-as években a fejlett országok protekcionizmusa kifejezetten nőtt, főként a nem tarifális jellegű importkorlátok alkalmazása révén.)

Technikai fejlődés. Ugrásszerűen fejlődtek és terjedtek el a mikroelektronika alapú technológiák, felgyorsítva az üzletmenetet és a kommunikációt a világ távoli pontjai között is. A dereguláció és az informatikai fejlődés lehetővé tette, hogy a fejlett országok fölös tőkéi a pénzpiacok összekapcsolásával újabb befektetési lehetőségekre leljenek.

A fejlett országok integrációjának fejlődése: az EU. A világpiaci versenyben lemaradni látszó Európa az integrációs folyamat mélységi és szélességi kiterjesztésében keresett orvosságot, ami közvetlenül és közvetve is a globalizáció egyik hajtóereje lett. A pénzügyeiben is egységes európai piacra való felkészülés a vállalatok részéről a tőkekoncentráció és -centralizáció további felgyorsulását jelentette.

Rendszerváltás és új piacok. A szocialista rendszerek összeomlása után új piacok (felvásárolható vállalatok, felvevőpiacok) nyíltak meg a kapitalista országok tőkéje előtt nemcsak Kelet-Európában, de számos, a szocialista orientációt kapitalistára cserélő fejlődő országban is.

Helyi és globális társadalmi-gazdasági polarizáció. A transznacionális vállalatok tevékenysége révén megvalósuló globalizáció felgyorsítja a munkanélküliség növekedését, nyomást gyakorol a bérekre, és a társadalmi-gazdasági különbségek növekedése irányába hat. A(z ipari) globalizáció természetéből adódóan növeli az egyenlőtlenségeket. A globalizációval járó nemzeti és nemzetközi szintű fejlettségi, társadalmi polarizáció tehát nem véletlen, vagy mulandó gyermekbetegség, hanem törvényszerű.

3. Az ipari-technológiai fejlődés hosszú távú trendjei és Kelet-Európa

A fejlett tőkésországok által determinált világpiaci mechanizmusoktól saját nemzeti és regionális modernizációs stratégiájuk révén jórészt elzárt volt szocialista országok ipari fejlődésének elemzéséből4 kitűnik, hogy

1. Az “iparosodottság” szintje tekintetében a 80-as évek végére (éppen a rendszerváltás előtt) utolérték a fejlett tőkés országokat (ld. pl. SZU, Kína), továbbá, hogy

2. az utóbbiakénál dinamikusabb ipari, feldolgozóipari növekedésükhöz – szemben a fejlődő országokkal – a termelékenység számottevő, felzárkózást biztosító emelkedése járult. (Míg a hetvenes évek első felében az egy munkásra jutó bruttó termelés tekintetében a fejlett tőkésországok 236%-kal haladták meg a kelet-európai országok és a SZU szintjét, addig 1990-re – amikor pedig már a volt szocialista országok gazdasága is érezhetően megrendült – ez az előnyük 180%-ra apadt. A fejlett és fejlődő országok közti különbség ugyanekkor nőtt.)

A témához igen jól értő Szász Gábor (mérnök, BME) példákkal bőségesen illusztrált dolgozatából5 különösen érdekes tényeket, összefüggéseket tudhatunk e régió, s benne Magyarország iparosodási múltjáról. Tehát arról az “alapról”, amelyre a rendszerváltás, az ipari-műszaki bázis privatizációja, Magyarország globális világrendbe való (re-) integrálódása épült. Érdemes citálni főbb megállapításait.

– A volt szocialista országok műszaki-tudományos fejlődése nem kis mértékben a II. világháború előtti időszakban gyökerezik, amikor is a régióban egy szűk értelmiségi réteg meglepően jó színvonalú ipari fejlesztő és kutatómunkát végzett. A Szovjetunióban ekkor alapozták meg azt a tudományos potenciált, amely az 50-es évek második felében elkápráztatta a világot. (Korszakalkotó eredmények születtek pl. a matematikában, a technológiai tervezésben, a repülés elméleti és gyakorlati fejlesztésében stb.) A Szovjetunióban a műszaki fejlesztés bázisának mennyiségi növekedése mellett gyorsan nőtt a munka termelékenysége, mivel az extenzív fejlesztés is jelentős gépesítéssel járt. (1913-ban Oroszország és az USA munkatermelékenységének aránya 1:9 volt, 1957-re a Szovjetunió és az USA megfelelő aránya már 1:1,6.) Politikailag különböző okokból a régióban mindenütt autarkiás gazdasági fejlesztési tervek születtek. A háború miatt meg nem valósult terveket a háború után újra elővették. (Pl. Magyarországon a villamos erőművek egységteljesítményének növelése, a hőerőműveknek hazai szén eltüzelésére alkalmas kazánokkal való fölszerelése, Nagymarosnál vízi erőmű céljára szolgáló vízlépcső építése, tiszalöki víztározó stb.)

A II. világháború után a hadiipari üzemeket igyekeztek átállítani a polgári termelésre (ezt a törekvést a hidegháború keresztül húzta). Az újjáépítés szükségletei felkeltették az automatizálás iránti igényt. (A Szovjetunióban az 50-es évek végén már a komplex automatizálással kísérleteztek.) A hidegháború miatt a termelési és kutatási kapcsolatok is megszakadtak a Nyugattal, így a régió országai saját fejlesztő bázis kiépítésére voltak kénytelenek. Az amerikai atommonopólium megtörésére tett erőfeszítések, s általában a katonai szembenállás hadiipari igényeinek kielégítése a lakosság életszínvonalának rovására mentek. A Kínai Népköztársaság kikiáltása, a politikai függetlenséget nyerő (nagy) gyarmatok a műszaki segítségnyújtás iránti igényt keltették fel. Ez a robosztussággal, az alulképzett munkaerőt is hasznosítani képes megoldásokkal jellemzett szovjet technika számára adekvát kihívást jelentett.

– Az 1950–65 közti felzárkózási időszak első felére a régió országai elérték az ipari érettség szakaszát. (Egy ország technostruktúrája akkor van az érettség stádiumában, ha a műszaki fejlesztés szellemi hátterét mindenütt kiépítették, s a korszerű ipar termelő infrastruktúrája olyan színvonalú, hogy nem gátolja a stratégiai ágazatok termelését és kapcsolatait.) Csehszlovákia (és Németország) már a II. világháború előtt elérte ezt a szintet, a többi szóban forgó ország csak az 50-es években vagy később (a Szovjetunió 1955-ben). A Szovjetunió a reálértelmiség (mennyiségi és minőségi) képzése terén az élre tört. (1950-ben üzembe helyezték a világszinten legtökéletesebb technológiát képviselő teljesen automatizált dugattyúüzemet. A komplex automatizálással a Szovjetunióban még az elemi típusú automatizálás megvalósítása előtt próbálkoztak – sikerrel –, ami a kis vállalati egységekre épülő kapitalista országokban értelmetlen lett volna, de az állami méretekben tervező nagy országban indokolt. A komplex automatizálás az elektronizálás hiányában azonban túl merev volt, így nem volt érdemes továbbvinni.) A KGST-ben a korszak végére létrejött egy olyan technostruktúra, amely a Nyugattól függetlenül is dinamikus fejlődést tett lehetővé. A katonai kutatásokhoz kapcsolódó területeken kívül (atomenergetika, űrkutatás – “szputnyik-sokk”) a gépgyártásban (pl. számítógépes folyamatirányítás), kohászatban, gyógyszergyártásban, a nagyüzemi agrotechnikában, a növénynemesítésben, valamint a gyártmánytervezésben, a műszaki és természettudományos alapkutatásokban is kimagasló eredmények születtek (elsősorban a Szovjetunióban). A Szovjetunió katonai potenciálja, világpolitikai befolyásának növekedése, az űrkutatás terén kivívott vezető helye és kimeríthetetlennek tűnő nyersanyagforrásai elterelték a figyelmet azokról a belső ellentmondásokról, amelyek a következő korszak kihívásai során felerősödtek (az elsőgenerációs munkásság munkakultúrájának hiányosságai, magas fajlagos anyag- és energiaigény, az információfeldolgozás alacsony hatékonysága, a termelésben ebből kifolyólag növekvő adminisztrációs “vízfejek”, az újítók ösztönzöttségének hiánya stb.).

A 1960-as évek közepétől a TTF által megkövetelt fejlesztéseket, a hatékonyság növelését a volt szocialista országok elhanyagolták, holott a Keletről Nyugatra áramló technológiák tanúbizonysága szerint is meg lettek volna ennek a szellemi-tudományos alapjai. A fejlett tőkésországok átlagos termelékenységét ugyan soha nem érte utol a KGST-országok termelékenysége, de azért akadt néhány olyan ágazat, amelyekben sikerült valamelyiküknek az élvonalba kerülni. Mint egy elfogulatlan amerikai szakértő (John W. Kiser, az amerikai külügyminisztérium egykori kutatási tanácsadója, a “keleti blokkból” származó technológiák transzferére specializálódott vállalat alapítója) is megállapítja, ez olyankor fordult elő, amikor a tervszerűségből kézzel fogható előny származott. Az ő megállapítása szerint a világ “agykapacitásának” 30 %-a a KGST-országokban volt található a 70-es években (ennek öthatoda, vagyis a világkapacitás egynegyede a Szovjetunióban). Ezt a kapacitást a nyugatitól eltérő innovációs szisztémában használták: a legegyszerűbb megfelelő technikára koncentráltak. Ez tudatos választás eredménye volt, hiszen egyébként a bonyolult (haditechnikai) készülékeket is elő tudták állítani. A korlátozott források azonban azt követelték, hogy az elégségesség szabályát kövessék: csak olyan jól kell elkészíteni valamit, ami elégséges ahhoz, hogy az adott célt szolgálja. Az iparban több olyan, a nyugatinál jobb műszaki megoldást fejlesztettek ki (pl. a kohászatban), amely csak a munkaerőpiaci feszültségektől való mentesség, és az előre látható keresleti szint által lehetővé tett tömeggyártás talaján volt (gazdaságossági szempontokból) lehetséges. (A Keletről Nyugatra áramló licencek alacsony száma és értéke tehát nem elégségesen illusztrálja a két országcsoport műszaki potenciáljának viszonyát.) Mindez arra is rámutat, hogy a Nyugatról származó importtechnológiára épített technológiafejlesztés a 70-es években (pl. a számítógépesítést illetően) nemcsak e technológiák szükségszerű elavultsága, hanem a működő gazdálkodási rendszerrel való inadekvátságuk miatt sem volt a legjobb (de semmiképpen sem az elégséges) megoldás.6

– A volt szocialista országok ipari-technikai fejlődésének elemzése kapcsán különös hangsúlyt nyer az a megállapítás, hogy a beruházások nem önmagukban, hanem csak a műszaki fejlődést hasznosító hatásukon keresztül generálnak teljesítményjavulást. A felhalmozási ráta nem határozza meg a műszaki fejlődés eredményességét, ez utóbbi viszont meghatározza a beruházások hatásfokát. A volt szocialista országok évtizedekig történelmileg kiugróan magas felhalmozási rátát produkáltak, ami kezdetben – figyelembe véve az iparosítási feladataikat – a gazdasági modernizáció irányába hatott. A hatékonyság követelményének elhanyagolása azonban a 70-es évek közepére az éppen e hatékonysági gondok miatt növekedési zavarokat mutató gazdaságok számára súlyos tehertétellé változtatta a beruházásokat. Ez a helyzet azonban a felhalmozási arány csökkenésén kívül nem járt a szükséges hatékonyságnöveléssel: a beruházási ráták visszaesését (különösen Magyarországon és Lengyelországban) növekvő nyugati hitelfelvétellel és (technika-) importtal “ellentételezték”. A 80-as évek első felében már a legtöbb országban nettó dezinvesztíció következett be. Ez a stratégia abszolút mértékben csökkentette a műszaki fejlődés bázisát, s egyben növelte a technológiai függést (a dráguló import révén előrehajtva az eladósodás szekerét is).

4. Következmények Magyarország számára

1. Modellváltás a technikai fejlődésben. Mint a fenti két fejezetből kitűnik, Magyarország az elmúlt fél évszázadban két különböző típusú modernizációs “ösvényen” járt. Az elsőt, amelyet idézett művében Szász Gábor “a legegyszerűbb megfelelő”-elvű innovációs stratégiának nevez, a kelet-európai rendszerváltás jóvoltából váltotta fel a második, amelyet analóg módon a “legolcsóbb profitábilis”-elvű innovációs stratégiának nevezhetünk.

2. Alárendelt világpiaci integráció. Az új típusú innovációs út a transznacionális nemzetközi munkamegosztásba történő betagozódást jelenti. Ez a folyamat a 90-es években játszódott le, és az addigi ipari-műszaki bázis gyökeres technikai, szervezeti és tulajdoni átalakításával járt. E folyamat idején Magyarország gazdasági teljesítménye az első években oly erőteljesen visszaesett, hogy azt a 90-es évek közepén beinduló fejlődés a mai napig nem tudta kompenzálni. Az időközben végbevitt privatizációval az érintett vállalati vagyon több, mint fele (közel 3000 milliárd forint), azaz a nemzeti vagyon jó egytizede veszett el. 1997 szeptemberéig 1859 állami vállalatból 353 került felszámolásra, 105-öt végelszámoltak, 1053-at teljes mértékben privatizáltak, s mintegy 360 maradt kisebb-nagyobb mértékben állami. így a privatizáció révén az üzleti szférában alkalmazott tőke durván 80%-a magánkézbe, felerészben külföldi vállalatok kezébe került.7 Kelet-Európa átlagához képest a nemzeti tőke aránya Magyarországon extrémül csekély (50% alatti), miközben a működőtőke-import aránya a beruházásokban kiemelkedően nagy (1995-ben pl. 60% volt). Magyarország éppígy kimagaslik a régióból az egy főre eső FDI-állományt tekintve is. Ennek értéke 1997-ben 1.63mrd USD (az utána következő legnagyobb értékek: Csehország 621 mio, Lengyelország 465 mio USD) volt. A külföldi tőkének ez a térnyerése egyértelműen az állami vállalatok magánkézbe adásának köszönhető: 1990 és 1997 között a devizális bevételek aránya az áVü, áV Rt., áPV Rt. összes bevétele között átlagosan 68%-ot tett ki.8 Mint Tardos Márton összegzi: a privatizáció sikeres volt.9

3. Gyenge hazai vállalkozóréteg. A privatizáció lényegét tekintve már 1995–96-ra lezárult, s eredményeként a következőkkel jellemezhető vállalatstruktúra alakult ki:

– A korábbi állami nagyvállalatok kapcsolatrendszerének köszönhetően, valamint kiegészülve a zöldmezős beruházásokkal, a kialakult vállalatszerkezet leginkább a nyugat-európai holding-típusú (diverzifikált) struktúrához hasonlít (szemben az amerikai integrált vállalati struktúrával, vagy a pl. Japánban elterjedt kis- és nagyvállalatokat összefogó “csillagszerű” modellel).

– A leggyakoribb vállalatnagyság számottevően változott a rendszerváltás következtében. Míg 1988-ban a 100 főnél nagyobb vállalatoknál dolgozott a foglalkoztatottak 81,6%-a, az 1000 főnél nagyobbaknál pedig 29,5%-a, addig 1997-re az arányok rendre 49,6 és 6,7%-ra csökkentek. A 100 fő alatti vállalatok aránya a foglalkoztatásban ennek megfelelően 18,4%-ról 50,5%-ra nőtt.10 A nagyvállalati modellt tehát – éppen a TNC-k, a globalizáció korában! – felváltotta a kisvállalati túlsúly. Ez pedig a függő típusú gazdasági fejlődés egyik feltétele.

– A magyarországi vállalkozói szférát a koncentrált (természetesen magán-) tulajdon jellemzi. Ez azt jelenti, hogy – mint a jelentősebb magyar cégek vizsgálata alapján Tóth (1998) kimutatta – a cégek (a tőzsdén szereplők kivételével) 81%-ában a többségi részesedés egy tulajdonos kezében van. (A vizsgált cégek közül 14% volt többségi külföldi, 80% többségi belföldi magántulajdonban.)

– A magyarországi vállatok nagy része (77%-a) ugyanakkor “izolált”, vagyis kapcsolódási pontok nélkül való: nem tulajdonosai más cégeknek és tulajdonosaik közt nincs belföldi társaság. A nagyobb (100 főnél többel működő) cégek között az arány jóval kisebb (36%). A kereszttulajdonlás tehát inkább csak a nagyobb cégekre jellemző.

– összefoglalóan elmondható, hogy egyrészt Magyarország vállalati szférájának dandárját közvetlenül integrálta a külföldi tőke: a termelés és vállalati vagyon nagy, az export döntő része ezek birtokában van. (Az összes kettős könyvelésre kötelezett vállalkozás árbevételéből 1997-ben 65%-ban részesedtek a külföldi érdekeltségű cégek, a bankrendszerben 62% volt a külföldi tulajdon aránya.11) Másrészt kialakult egy “saját” hazai tőkésosztály, amely azonban nem vált gazdaságszervező erővé. Ez a réteg döntő mértékben kisebb vállalkozásokat tart a kezében. Tulajdonosi szempontból ugyan nem, de beszállítóként, illetve input-beszerzőként és technológia-vásárlóként maga is jórészt a nagyobb külföldi vállalatok függeléke.

4. Lassú technikai modernizáció. A statisztikai és empirikus elemzés szerint Kelet-Európa gazdaságaiban (így Magyarországon) a privatizáció idején (1995-ig) nem ment végbe áttörés az ipari modernizációban, beruházásokban. Ezekben az években a vállalatok csak a meglévő kapacitások jobb kihasználásra koncentráltak, jelentősebb struktúra-, technológia-átalakító beruházásokra csak szűk körben került sor.12 Mindez annak ellenére volt így, hogy 1991 és 1995 között Magyarországon a bruttó beruházásokból kb. közel egynegyeddel részesedett a működőtőke-import (1994-ben 14, 1995-ben pedig 60%-kal). Ez sokszorosa a nemzetközi átlagnak, ami világszinten 3–5%, a fejlődő országok egészében 5–8%, Latin-Amerikában 8–10% körül alakult ugyanabban az időszakban.13 Elgondolkodtató, hogy miközben a rendszerváltással, liberalizációval, privatizációval és külföldi tőkebevonással sokak szerint elhárultak a fejlett országokhoz való felzárkózás akadályai, addig a magyar termékek világexportból való részesedése a korábbi időszakhoz képest (tovább) csökkent: a 80-as években 0,4% körül (afölött) alakult, 1990–96-ban viszont 0,3% a megfelelő átlag.14

5. Nemzetközi integrálódás belső fejlődés előtt/nélkül/helyett. Ma már több neves szakember15 is rámutat arra, milyen hátrányokat rejt magában, hogy a rendszerváltást követő magyar világgazdasági integrálódást nem előzte meg a rekapitalizált (privatizált) iparok belső integrálása, saját alapú fejlődése, vagy legalább lábra állása. A nyitás sokkszerű és túlzott volt, a kelet-európai országok “túlnyitottak”. A gazdaság irányítói recessziós időben, átgondolatlanul, alkalmazkodási idő hagyása és exportösztönzők bevezetése nélkül, felértékelődő nemzeti valutával, egyoldalúan stb. tárták ki az ország kapuit. Épp ilyen átgondolatlanság és hirtelenség jellemzi az Európai Unióba való igyekvést is.16 A világpiaci integrálódás és a rendszerváltás együttes folyamatai még egy Magyarországnál erősebb gazdaságot-társadalmat is próbára tettek volna. Igaz, e kettős folyamat terheit nem egyaránt viselik a társadalmi rétegek. A fő gond csak az, hogy túlnyomó többségben vannak azok, akiknek az életszínvonala romlott, és folyamatosan romlik, s a társadalom igen nagy hányadának (hosszú távú munkanélküliek, nyugdíjasok, hajléktalanok stb.) egyenesen kilátástalan a jövője.

5. Az alkalmazkodás néhány lényeges szempontja

magyarország számára a világfolyamatokhoz való szerencsés alkalmazkodás a globalizáció vázolt viszonyai közepette igen nehéz: az eljövendő évtizedekben számos súlyos és immanens17 problémával terhes, több megoldatlan válságot maga előtt görgető, s roppant hierarchizált, a végsőkig haszonelvű18 világgazdasággal kell szembenéznie. Bár ezt a globalizációt a fejlett országok hivatalos közgazdaság-tudománya – élén a liberális kapitalizmust a fejlődés csúcspontjának kikiáltó Fukuyamával – mint egyedül üdvözítőt köszönti, mind több a globalizáció árnyoldalaira, immanens konfliktusaira, antagonizmusaira rámutató szerző is.19 Ami a nemzetközi és magyar tapasztalatok alapján már most biztos, az az, hogy a globalizáció erőinek, vagyis a transznacionális vállalatok érdekeinek a szervilis kiszolgálása nem hoz valóságos felzárkózást, csak olyan függő helyzetű, dualista, társadalmi problémákban gazdag fejlődést, amely legfeljebb egyes makrogazdasági mutatók sikerén alapuló látszateredményeket produkál. Mit lehet tenni, ami ennél kedvezőbb eredményre vezet?

– Mindenekelőtt – miként arra árva és Diczházi (1998) rávilágít – tudomásul kell venni, hogy a globalizáció kimenetele még bizonytalan. Ezen azt kell érteni, hogy a globalizáció kárvallottjai (régiók, országok, társadalmi osztályok és rétegek) már most is kisebb-nagyobb ellenállást fejtenek ki a globalizáció erőivel szemben, vagyis a globalizáció viszonyai közt és e viszonyok természetére vonatkozóan már ma is társadalmi-gazdasági harc folyik a világban. “… hosszabb távon nem biztos, hogy a globalizáció határokat és mértékeket nem ismerő elmélyülése felé halad a világ.” – fogalmaz árva és Diczházi.20 Ezért a globalizáció folyamatainak aktív kiszolgálása és passzív elszenvedése helyett arra kell törekedni, hogy annak szervezőivé lépjünk elő. Ugyanis “a globalizációban elsősorban az nyer, aki a nemzetközi tőkemozgást szervezi, és az veszít, … aki passzívan elszenvedi ezeket a folyamatokat.”21 A nyertesek klubjába kerüléshez pedig azok kiszolgálása helyett tudatos, a nemzetgazdasági, -társadalmi érdekeket előtérbe helyező (ennek alárendelten kompromisszumos), hosszú távú stratégiára van szükség.

– A globalizálódó világban való helytállásnak azonban feltételei vannak: Simai (1999) – a fentiekkel egybevágó – véleménye szerint a XXI. században azok az államok számíthatnak sikerre, amelyeket a gyakorlatias, nem csoportérdekű kormányzás, demokratizmus, társadalmi kohézió, közmegegyezés, szociális biztonság, munkaalkalom, szakértelem, makrogazdasági stabilitás, kiszámíthatóság, áttekinthetőség jellemez, s amelyek jól választják ki nemzetközi partnereiket.

– Ugyancsak Simai (1999) szerint felzárkózás csak a gazdaság bizonyos szegmenseiben lehetséges, de Magyarország még egyetlen ilyen szegmenset sem tudott felmutatni (a külföldi tőkebehatolás mértéke kivételével). Itt azért meg kell jegyezni, hogy a rendszerváltás óta nem egyszerűen a felzárkózó szegmensek hiányáról van szó, hanem – Szász (1994) alapján – a felzárkózásnak indult, esetenként Európa- vagy világszínvonalú “szegmensek” eltűnéséről, leépüléséről, külföldi kézbe kerüléséről.22 A felzárkózásra képes “szegmensek” tehát részben már léteznek Magyarországon.

– Ezek a fent említett szegmensek leginkább az általánosan művelt, magas fokon szakképzett, kreatív munkaerőre épülő területek (K+F, szoftver). Persze ez a “komparatív előny” is mulandó, különösen, ha a globalizációnak (EU-csatlakozásnak) feláldozott oktatási struktúrára gondolunk… Mint Lapid (1997) is megállapítja, a Magyarországon felhalmozott termelési tapasztalatok egyelőre még lehetőséget adnak arra, hogy az ország valamilyen formában csatlakozzon az “ötletgyártók” táborához. Az alacsonyabb bérű országok versenyével szemben a magyar gazdaság vállalatainak rugalmasságát, képzett munkaerejét kínálhatja, mely tényezőkkel a középmezőnybe kerülhet a világversenyben.23

– A műszaki-technológiai fejlesztést hosszú távon célszerűbb e hazai potenciálra építeni, mint a betelepült transznacionális vállalatoktól várni. Nemcsak ama közismert tény miatt, hogy a fejlesztések eredményeit a vállalatok monopolizálni igyekeznek, hanem azért is, mert e beruházásoknak nem is közvetlen, de még csak nem is “dobogós” célja a technológiai fejlesztés. A termelékenységi, hatékonysági és profit-mutatók körüli zavarnak tudható be az a széles körben elterjedt nézet, hogy a hazánkba települt multik a korábbi magyarnál fejlettebb technológiát honosítottak meg. Mint a már idézett Kaucsek et. al (1997) felmérése mutatja, a vállalati adatokból számolt “termelékenységi és becsült munkahatékonysági” mutatók Magyarországon a multiknál emelkedtek a leginkább, ami a szerzők szerint – többek között – a magyar export növekvő versenyképességében is lecsapódott. Ugyanakkor leszögezik, hogy a relatíve olcsó munkaerő (és tegyük hozzá: a munkanélküliség) bázisán a hatékonyságnövelést a munkaintenzitás növelésével oldották meg.24

– Nemzetközi tapasztalatok25 számbavétele után Rodrik (1998) úgy fogalmaz: a kérdés nem az, hogy részt vegyünk-e a globalizációban, hanem, hogy hogyan vegyünk részt benne. A hogyan kulcskérdése pedig a megfelelő (értsd: a nyitást kiegészítő, a külső sokkoktól védő, a társadalmilag lehető legkedvezőbb) integrálódást levézenyelni és biztosítani képes hazai intézményrendszer. Az ennek kiépítését szolgáló stratégia három tartópillére: az állami apparátus “hitelességének” erősítése, a tömegek (munkások, parasztok) érdekérvényesítési képességének javítása, és végül a kiterjedt társadalombiztosítási rendszer (ki)fejlesztése. Rodrik úr végső következtetése kitűnő zárszó e tanulmányhoz: ezek nélkül a hazai intézmények nélkül a globalizáció csak a társadalmi konfliktusokat erősíti, s ezen keresztül hosszú távon rontja a gazdasági növekedés esélyeit.26

 

Irodalomjegyzék

ANTAL, László (1998): Magyarország és a világgazdaság. Globalizáció és szuverenitás. Európai Utas. 9. évf. 3. sz.

Artner, Annamária (1997): Az ipari-technikai fejlődés tendenciái. MTA VKI, november

árva, lászló – diczházi, bertalan (1998): Globalizáció és külföldi tőkeberuházások Magyarországon. Kairosz Kiadó/Növekedéskutató

KAUCSEK, György – NÉMETH, Tibor – SIMON, Péter (1997): A nemzetközi vállalatok Magyarországon és az emberi erőforrások. Munkaügyi Szemle XLI. évf. január

KORTEN, David C. (1996): The Truth about Global Competition. The Economic Myths behind Globalization. Development and Cooperation. No 3, May/June

KORTEN, David C. (1996): Tőkés társaságok világuralma. Kapu Kiadó, Budapest

kovách, imre – csite, andrás (1999): A posztszocializmus vége. A magyarországi nagyvállalatok tulajdonosi szerkezete és hatékonysága 1997-ben. Közgazdasági Szemle, XLVI. évf. február

lapid, koty (1997): Versenyben a világgal. A magyar gazdaság nemzetközi versenyképességének mikrogazdasági tényezői. BKE, Vállalatgazdaságtan tanszék. Műhelytanulmányok. 23. kötet

MARTIN, H.P. – SCHUMANN, H. (1998). A globalizáció csapdája. Perfekt, Budapest

palánkai, tibor (1996): Gazdaságpolitika: koordináció és alkalmazkodás. Európai Tükör, december

palánkai, tibor (1998?): Magyarország európai integrációja: globalizáció és nemzetállam, integráció és nemzeti érdek. Előadás. Gépirat. A/21.534:2 raktári szám alatt megtalálható: MTA VKI TTSZ.

práger, lászló (1998): A nyolcvanas évek kiterjesztett nyitottságelmélete és napjaink magyarországi reálfolyamatai. Közgazdasági Szemle, XLV. évf. november

rodrik, dani (1998): Globalisation, Social Conflict and Economic Growth. The World Economy, Vol. 21, No. 2, March

simai, mihály (1999): Magyarország, mint félperiféria felemelkedésének lehetőségei. Előadás az MTA Gazdaság- és Jogtudományok Osztályának “A XX. század tanulságai és a jövő alternatívái” című május 5-i ülésén

szanyi, miklós (1998): Ipari Beruházások az átalakuló gazdaságokban. Egy empirikus felmérés eredményei. Közgazdasági Szemle, XLV. évf. szeptember

Szász, Gábor (1994): A szocialista irányultságú országok műszaki színvonala 1945–1990. Az F4632. sz. OTKA keretében készült tanulmány.

TARDOS, Márton (1998): Sikeres-e a privatizáció? Magyarországi tapasztalatok. Közgazdasági Szemle, XLV. évf. április

tóth, istván János (1998): Vállalkozások tulajdonosi kapcsolatai Magyarországon. Közgazdasági Szemle, XLV. évf., június

(A tanulmány a Farkas Péter által vezetett A.1435/I. sz. OKTK-projekt keretében készült.)

Jegyzetek

1 Ld. Simai Mihály előadását az MTA-n 1999. május 5-én.

2 Bővebben Ld. Artner (1997)

3 Az adatok forrása az ENSZ és az IMF. In.:árva-Diczházi (1998), 249. old.

4 Bővebben Ld. Artner (1997)

5 Szász (1994)

6 Hasonlóképpen működési zavart – és nem hatékonyságjavulást – előidéző lépés volt például a vállalati dollárkitermelési mutató, az eszközlekötési járulék, a bérszintszabályozás bevezetése, a “Bukaresti árelv” jóvoltából eleinte kevéssé érzékelt olajárrobbanás figyelmen kívül hagyása (energiatakarékosság elhanyagolása), vagy az egyéb olyan intézkedések, amelyek egy, a tervszerűségre épülő rendszerben éppen e rendezőelvet gyengítették. (Pl. az elektronizálási program során sok kiváló finommechanikai vállalatot tettek tönkre az NDK-ban, pedig ezekre a számítógép-perifériák gyártásánál is szükség lett volna, vagy Magyarországon a gazdasági reformfolyamat során az üzemi karbantartás szabályozási szintű elhanyagolása, mely e fontos termelési fázis gyakorlati elhanyagolását is jelentette.)

7 Ld. Bővebben Tardos (1998)

8 Ld. árva-Diczházi (1998) adatait, 253., 254., 257., 261. old.

9 Tardos (1998) 331. old.

10 Kovách – Csite (1999), 132. old.

11 árva – Diczházi (1998) 263. old.

12 Részletesebben ld. Szanyi (1998)

13 árva – Diczházi (1998) 254. old.

14 Práger (1998)

15 Ld. Pl. Simai (1999), Palánkai (1996), Práger (1998)

16 Palánkai (1998?)

17 Hogy a globalizáció nem véletlenül, hanem lényege szerint okoz károkat, azt a “hívői” is elismerik, de ezeket a “szükséges rossz” kategóriájába sorolják. Ahogy például Antal (1998) fogalmaz: “A globalizációnak persze valóban vannak súlyos negatív következményei is. Ezek sajnos nem kiküszöbölhetők.” Ilyen például az uniformizálás, vagy a pénzügyi robbanások globalizálása, az egyes országok védtelenné válása a külső sokkhatásokkal szemben. De “A globalizáció magas rendű racionalitásának sajnos ez, a nagyobb robbanásveszély az ára.” (42. old.)

18 Kaucsek – Németh – Simon (1997) a Magyarországra települt multik körében végzett felmérése szerint e körben a “tiszta profit-érdek” uralkodik. Tehát még a piacbővítés, vagy a vevői elégedettség is csak ennek alárendelt szerepet játszanak a vállalati döntésekben. (i.m. 17. old.)

19 Hogy csak néhányat említsünk: D. Korten., H.P. Martin és H. Schumann, a hazaiak közül árva és Diczházi, Simai stb.

20 árva – Diczházi (1998) 96. old.

21 árva – Diczházi (1998) 96. old.

22 Simai (1999) szerint is a hazai kutatásfejlesztés a rendszerváltás egyik legfőbb vesztese. Miközben a vállalati szféra átalakításával (privatizálásával) jelentős kapacitások épültek le, a transznacionális vállalatok hálózatába való integrálódással külső függésük számottevően nőtt és nő.

23 Lapid (1997), 56. old.

24 Kaucsek et. al. (1997), 19. old.

25 Pl.: A fejlődő országok széles körű vizsgálata azt mutatta, hogy a globalizáció kibontakozásával együtt a GDP/fő növekedési üteme mindenütt drasztikusan visszaesett, a növekedést nemegyszer csökkenés váltotta fel.

26 Rodrik (1998), 157-158. old.