Az írás a wallersteini elméletet szemléleti alapon teszi kritika tárgyává, egy konkrét kérdés, a profitráta csökkenésének okain bemutatva a bírálat gyakorlati érvényét. A szerző szerint, Wallerstein túlhangsúlyozza a tudati elemek szerepét; a világrendszerek elkülönült vizsgálatával „megszünteti" az emberi történelmet mint olyat; a munkaérték-elmélet negligálásával pedig nem ad helytálló s a valóságos megoldás felé mutató magyarázatot a profitráta süllyedésére.

Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.

(József Attila: Eszmélet)

Immanuel Wallerstein világrendszer-elméletét immár több évtizeddel ezelőtt alapos bírálatnak vetette alá a magyar világgazdasági, fejlődés­kutató szakma, amely fénykorát a 80-as években élte (lásd pl. Fejlődés­tanulmányok sorozat). Mindenekelőtt Szentes Tamás 26 (!) évvel ezelőtt született elemzése érdemel figyelmet, amelyben Wallerstein „egyoldalú túlzásokba vitt elméleti konklúzióit” (Szentes 1985, 722), valamint ellent­mondásait komoly elméleti és szakirodalmi ismeretek birtokában körül­tekintően és meggyőzően bírálta. Az osztályviszonyokról és az azokhoz fűződő tudatformákról többek között Miszlivetz (1984), a kapitalizmus önmagát elpusztító Rosa Luxemburg-i koncepciójának Wallersteinnél is fellelhető hibájáról Wallerstein The Capitalist World Economy c. műve kapcsán Szigeti (2005, 68-70) elemzése érdemel figyelmet. Hogy pél­dáként a nemzetközi irodalomból is merítsünk, a wallersteini rendszer tudományelméleti alapjait bírálja, következtetéseit ütközteti az elmúlt évtizedek társadalmi-kulturális fejleményeivel Holubec (2008).

1. A wallersteini világrendszer

Wallerstein szerint az elemzés megfelelő szintje a világrendszer, amelynek a nemzetállamok éppúgy szereplői, mint az osztályok, vállalatok, családok, identitáscsoportok, egyének, ahol a tőkésekkel szemben számtalan elnyomott osztály áll, s ahol az osztályviszonyok is nemzetköziek. A világrendszer fő meghatározója a tengelyszerű munkamegosztás a centrum és periféria között, amelyben az erősebb államok egyenlőtlen csere révén szívják el az értéket az utóbbiaktól.

Nincsenek „örök igazságok”, általános érvénnyel csak egy-egy hosszú életű (longue durée – Braudel) történelmi rendszerre vonhatunk le következtetéseket. A rendszerek hanyatlásuk során káoszba, egy bifurkáló (kétkimenetes) átmeneti, kaotikus fázisba jutnak, ahonnét akár visszafelé is vezethet az út, de a rendszer végül eltűnik. Most is ilyen bifurkáló periódust élünk, amit 1968 „kulturális forradalma” indított el, és döntenünk kell, milyen világot akarunk. Wallerstein a Társadalmi Világfórum (WSF) civil mozgalmainak „egyenlőbb” társadalom iránti törekvéseiben látja a kiutat.

A világrendszer-elmélet a tudati elemek túlértékelésével és a világrend­szerek fejlődésének öntörvényűként tételezésével végső soron a szerve­zett forradalmi átalakulás létjogosultságát kérdőjelezi meg. Wallerstein szerint se evolúció, se forradalom. A régi rendszerből az anarchián át vezet az út az újba. Ahogyan azt egy korábbi művében kifejti: az átmenet nem ellenőrizhető jelenség. „Az az átmenet […] amely ellenőrizhetően és szervezetten folyik, megköveteli a kizsákmányolás bizonyos folyto­nosságát is. […] A különböző szervezett formáknak addig lehet fontos szerepük, amíg a jég megtörik, az azonban kétséges, hogy képesek-e ezek egy új társadalom létrehozására.” (Wallerstein 1997)¹

A szervezett forradalmi átalakulás kizárása látszólag végpont, valójá­ban azonban a wallersteini elmélet origója. Ebből ered a világrendszerek közti kapcsolat. illetve a világrendszereken átívelő történelmi fejlődés megszüntetése, esetlegessé tétele és a világrendszer cselekvő alanyá­nak „eltüntetése” is.

A Bevezetés a világrendszer-elméletbe annak a számos értékes eredményt és ugyanakkor ellentmondásokat tartalmazó, baloldali és nemzetközileg elismert koncepciónak az összegzése, amely a marxi­lenini forradalmi elméletet éppen a gyakorlati cselekvés mibenléte kér­désében írja felül. Egyszóval: ügyesen kiénekli a történelem forradalmi osztályának szájából a sajtot…

Ezt a rendszert az alábbiakban szemléleti oldalról teszem bírálat tárgyává (2-3. pont), egy szaktudományos kérdés (4. pont) kapcsán is illusztrálva, hogy helyes szemlélet nélkül nincs helyes elmélet, helyes elmélet nélkül nincs helyes statisztika.

2. A tudati elemek túlértékelése

A wallersteini világrendszer-elmélet szerint nincsenek örök érvényű igazságok. (42, 90, 199, 202² ) Wallerstein szerint csak a „strukturális idő” (a világrendszerek, a braudeli longue durée) belső törvényszerűségei léteznek, ám nem állítható, hogy az időben egymás után következő vi­lágrendszerek valamiféle fejlődési logika mentén születnének: a fejlődés elkerülhetetlensége kétséges. (48) Az egzisztencialista Heidegger (1984, 162-164) ugyanezt az ismeretelméleti problémát így fogalmazta meg: „a létező teljességét sohasem vagyunk képesek […] felfogni […] a létezők összességének megragadása […] elvileg lehetetlen”.

Az egyéni tudat szerepének túlértékelése megjelenik a világrend­szeren belüli elemzésnél is, amikor Wallerstein 1. a mai világrendszer fordulópontját 1968 „kulturális sokk”-jában határozza meg; 2. amikor az osztályok helyett a legkülönbözőbb szintű és ideológiájú státusz- és iden­titáscsoportokat teszi meg a globális világ hierarchiarendszerei alapvető alkotóelemeinek; és 3. amikor a világrendszer megváltoztatását (csak) tudati kérdéssé teszi (illetve, mint látni fogjuk, még azzá sem). Ez a há­rom mozzanat szorosan összefonódik az alábbiak szerint.

Wallerstein a mai világrendszer válságát 1968-ban gyökerezteti, amely szerinte „az elnyomottak” haragjából és csalódottságából következő „kulturális földrengést” hozott. 1968, azzal, hogy nemet mondott a rassz­izmusra és igent a szexuális szabadságra, „jelentős mértékben szétzilálta a világrendszer struktúráit”, és szétvetette az addigi geokultúrát, „amely egészen addig összetartotta a rendszert”³ . A világrendszer átlépett bifurkáló átmeneti fázisába (157-158, 170-171, 174). 1968-cal beindult egy „kulturális evolúció” (174), harc egy olyan világért, ahol a szabadság a többséget és kisebbségeket egyaránt megilleti: individuumoknak és csoportoknak egyaránt lehetőségük van saját preferenciájuk követésére (178-179).

Itt tehát Wallerstein letér a gazdasági meghatározottság eredetileg vállalt útjáról, és mind a rendszer válságát, mind az új rendszer kibon­takozását tudati-kulturális tényezőkkel magyarázza. Csakhogy először is, ez a kulturális evolúció nem 1968-cal vette kezdetét. Lásd: a háború utáni baby boom, a hippi mozgalom, a „Beat-generáció”, (Jack Kerouac regénye, 1948), Greenwich Village (New York) alternatív művészete, a Beatles stb. Másodszor, 68 forradalmi szervezetei hamar kimúltak, illetve szétszóródtak, vezetőik beépültek az establishmentbe, értékeit kommercializálták (szex- és kozmetikai ipar, forradalmárok képe a pólón). Az identitáscsoportok, amelyek, ha nem is rendszerváltó, de az akkori világot tényleg elutasító kultúrában egy pillanatra találkoztak, gyorsan kis csoportokra váltak szét és osztódtak tovább, hatalmas fogyasztói piacot kínálva a tőke számára. A civil társadalmat a „részvétel” intéz­ményeinek megalkotásával (NGO-k), a munkásokat béremeléssel, a fiatalokat egyetemi reformokkal szerelték le. A nagy és romantikus 68 magának a tőkés világrendszernek a belső fejlődése volt. A „geokultúra” megváltozhatott, de még ezután jött a hetvenes évek sikeresen legyő­zött gazdasági válsága, a fejlődő országok eladósítása és a 80-as évek „adósságkezelése”, ami mind megszilárdította a „tengelyszerű” munka­megosztást. Intézményesült a korlátlan tőkeuralom a neoliberalizmussal és a „washingtoni konszenzussal”, összedőlt a rendszeralternatíva, ezzel anyagilag és szellemileg is megtámogatva az immár világuralmat gya­korló tőkét; a mikroelektronika korának csúcsát jelentő internet segített a tiltakozó identitáscsoportok becsatornázásában, továbbosztódásában és az indulatok levezetésében, 68 békepártisága ellenére Irak nem vált új Vietnammá stb. A „geokultúrában” visszavette helyét a konzervativizmus, a rasszizmus és a xenofóbia, a szociális kérdéseket háttérbe szorította a zöldmozgalom, a politikai struktúrában megerősödtek a jobboldali pártok és mozgalmak. (Ld. erről Holubec 2008.) Az 1968-ban felhorgadó nemes lelkű „citoyen”-t ismét maga alá gyűrte a nyereséghajhász „burzsoá” – és a kettő ugyanaz. (Ld. erről Rozsnyai 2010, 14-16.)

1968 a társadalmi kiábrándultság ösztönös megnyilvánulása volt, kés­szúrás a ködbe. E tekintetben semmiben sem különbözik a napjainkban a válság szociális hatásai miatt sűrűsödő erőszakos tiltakozásoktól, autógyújtogatásoktól vagy a tőke által spontánul (a piaci viszonyokon keresztül) és tudatosan (a politikai ideológiákon, pártokon keresztül) gerjesztett „identitás- és státuszcsoportok” (lényegében: individualizmus) által darabjaira szabdalt munkásosztályon belül erősödő faji, etnikai kisebbségek ellen irányuló mozgalmaktól.

A tőkerendszer fejlődésének alapalgoritmusa (a kisajátított értéktöbb­letből folyó tőkefelhalmozás) miatt ugyan szükségszerűen halad az összeomlás felé, de ez csak akkor következik be, ha a tömegek nem egyszerűen „kiábrándulnak” (ezt teszik már a felvilágosodás óta), hanem felismerik és megszűntetik alapellentmondását (hogy alávetettségük oka az általuk létrehozott érték mások, a termelőeszközöket magántu­lajdonként birtokló tőkések által történő kisajátítása). Pusztán a fennálló viszonyoktól való irtózás és az elidegenültségből kirobbanó lázadás ünneplése nem több, mint amit Rousseau érzett a rendszer születésének hajnalán: „mihelyt [a népnek] módjában áll lerázni az igát, és le is rázza, még jobban teszi, mert ugyanazon jogon veszi vissza a szabadságát, mint amellyel elragadták tőle, […] a polgárháború lángjába borult állam pedig mintegy újjászületik” (idézi Rozsnyai 2010, 28).

Wallerstein szerint a jövőért folyó harc nem gazdasági természetű. Két csoport van: azok, akik a többség és kisebbség szabadságát egyaránt ki szeretnék terjeszteni, és azok, akik akár a többség, akár a kisebbség érdekében autoritárius rendszerre törnek. A szabadsághoz gazdasági és társadalmi egyenlőség „kell”. (Rousseau: „ha mindenkinek jut valami, és senkinek sem jut túl sok”.) Ekkor a többség megvalósíthatja saját szabadságát, és tiszteletben tarthatja a kisebbségekét (178-179). A „gazdasági egyenlőség” említése itt egyrészt minden meghatározottság nélkül, másrészt a tudati tényezőktől elkülönülve, az azokkal fennálló di­alektikus kapcsolatának megvilágítása nélkül marad. Ennek hiányában a rousseau-i kispolgári, kisárutermelői egyenlőség utáni vágyra (és a kanti erkölcsi törvényre, amely megszelídíti a versenytársadalom „társiatlan társiassága” okozta károkat) enged asszociálni, annál is inkább, minthogy Wallerstein szerint 1. (Braudel nyomán) csak a monopolisztikus viszo­nyok tekinthetők kapitalistának (ergo a kisárutermelői egyenlőség nem), 2. az egyenlőtlenség a jövedelmek egyenlőtlenségében, a csere egyen­lőtlenségében rejlik, 3. a modern világrendszert, annak alkotórészeit, így különösen a családot, a jövedelemtípusok, illetve azok elosztása jellemzik (74-77). (Vö. Adam Smith: az áru értéke jövedelmekre oszlik.) Ha tehát egyenlő elosztás van, minden megoldódik.

Wallersteinnél a tudati változások indukálják a rendszer válságát, a szereplők „döntései” viszik tovább, de végül nem ezek határozzák meg kimúlását. A szubjektív nézőpontot ugyanis a végkifejletnél hirtelen felváltja a világrendszer minden alany nélküli öntörvényű pusztulása. A „világrendszer-elmélet történelemfelfogásában […] nincsen egy központi szereplő”: az „egyén”, az „ipari proletáriátus”, a „politikai vezető” mind szabadon cselekszenek, mindössze „egyéni életpályájuk és a társadalmi meghatározottságok láncai” korlátozzák őket. „Ezeknek a láncoknak [melyikeknek: az egyéni életpályák és a társadalmi meghatározottságok, vagy csak az utóbbiak láncai? – A. A.] az elemzése által érhetik el lehet­séges szabadságuk maximumát. Minél inkább megvilágítjuk és megértjük ezeket a társadalmi láncokat [tehát akkor az egyéni életpályák korlátaival nem kell csinálni semmit – A. A.], annál inkább fölszabadulhatunk az álta­luk jelentett kötöttségek alól – természetesen a fölszabadulás általános, abszolút határain belül.” (54-55) Minthogy az „egyéni életpályák” érin­tetlenül maradnak egy olyan radikális változásban, mint a régi rendszer újjal való felváltása, a társadalmi korlátok megszüntetésével az egyéni életpályák, az egyének szabadulnak fel (vagy inkább: el). Nyilvánvalóan ebben állnak a szabadság „abszolút határai” (az én szabadságom addig terjed, ahol a másiké kezdődik). Itt lepleződik le a wallersteini elmélet individualista meghatározottsága. Az individuumok felszabadulását gátló társadalmi korlátokkal pedig csak annyit kell tenni, hogy „meg kell őket érteni”, s máris elenyésznek számunkra. Hogy miféle láncokról van szó, hogyan keletkeznek, mi tartja fent őket, és hogyan tűnnek el a felismerés hatására, az homályban marad.

Mindez nem véletlen, hiszen „a bérmunka a kapitalizmusban csak egyike a munka fölötti kontroll számos formájának és a tőke szempont­jából egyáltalán nem a legjövedelmezőbb” (52). Ebben a logikában tehát nemcsak az értéktöbblet keletkezésének jelentősége tűnik el, de tulajdoni meghatározottságú osztályok helyett a tudati meghatározottságú stá­tusz- és identitáscsoportok (81-87) válnak a társadalom, a világrendszer legfőbb alkotóelemévé, mindenekelőtt a nacionalizmus (114) – ahogy ön­magának is ellentmondva állítja Wallerstein. Nem vesz tudomást a tudati viszonyoknak az osztályhoz tartozást elleplező szerepéről, a hegeli-marxi „magánvaló” és „magáértvaló” különbségéről, a tudatnak a létre gyakorolt visszahatásáról. Miszlivetz (1984, x) már Wallerstein egy 1977-es cikke kapcsán így összegzi: a különböző etnikai, vallási stb. csoportokba szerveződés „elsősorban tudatforma, hasonlóan a rasszizmushoz, míg az osztály elsősorban termelési viszony, s csak bizonyos körülmények között jelentkezik tudatformaként”.

A változatos tudati és munkaszervezési formák leple alatt megbúvó termelési viszonyok és osztályok beazonosítása helyett a státusz- és identitáscsoportok, valamint „egyének, politikai vezetők, az ipari pro­letariátus” és a többi „egy rendszerbe szerveződő közeg részei” (54) egyenrangú szereplővé tétele a világrendszerben, azon kívül, hogy az egészen különböző szintű és tartalmú kategóriák megengedhetetlen összekeverésével zavart kelt, felveti a kérdést: kiknek kell felismernie és miféle „láncokat”? Vajon a „láncok” mindannyiuk számára ugyanazok? Ha igen, hogy létezhet társadalmi egyenlőtlenség?

A wallersteini világrendszer-elméletben a társadalom elveszíti anyagi alapját, és a különböző szintű szubjektumok ideáinak kaotikus „mátrixá­vá” válik. Maga a világrendszer azonban – az elmélet szerint – válságba, bifurkáló és kaotikus káoszba csak életpályája végén jut, amelynek „végkimenetele mindig bizonytalan”. Nehezíti a kérdést, hogy ez a bizonytalan kimenet a rendszerben élő emberek „kollektív döntésén” múlik, ami azonban „a dolog természetéből adódóan kiszámíthatatlan”. Ráadásul „minden kis döntés jó eséllyel jelentős következményekkel jár”. Ezek után végül mégis „kialakul egy új képlet, és egyszer csak azt látjuk, hogy egy másik történelmi rendszerben vagyunk” (156 – kiemelés tőlem. A. A.).

E logika szerint a történelmi jelentőségű változásnak az alanya maga a világrendszer: az magától halad sírja felé, akárhogy „döntenek” is az emberek. Igaz, ehhez az kell, hogy „felismerjék a láncokat”, és akkor „egyszer csak” egy új rendszerben találják magukat. (A békés átmenet régi vágyálma.) Vagyis: a kapitalizmus magától számolja fel önmagát, mint Rosa Luxemburgnál, azzal a különbséggel, hogy ott ennek anyagi alapjai vannak⁴ , míg Wallersteinnél tudatiak. (Ha „megvilágítjuk és meg­értjük […] a társadalmi láncokat […] fölszabadulhatunk” /55/.) Hegelnél (1979, 138) az abszolút szellem (az ember) a különböző „népszelleme­ken” (társadalmakon, ha tetszik „világrendszereken”) át, azok elsajátítása révén fejlődik, és „a jelen világa, a szellem alakja, öntudata magában foglal minden fokot, amely korábban megjelent a történelemben”. Va­gyis a társadalmi formák („világrendszerek”) egyetlen dolog, az emberi társadalom fejlődésének stádiumai, a szellem pedig maga az objektív törvényszerűség. Mivel ilyen összefüggések a világrendszer-elméletben nincsenek, a világrendszer keletkezésére, fejlődésére és összeomlására adott magyarázat a szubjektív és objektív idealizmus és miszticizmus eklektikájává válik.

3. Holizmus kontra történelmi szemlélet

Hiába hangsúlyozza a történetiség jelentőségét az elemzésben, a világ­rendszer-elmélet híján marad az átfogó történelmi szemléletnek, még­pedig kiindulópontjánál, a történelemnek „világrendszerek” halmazára bontása miatt. Wallerstein, bár „holisztikus⁵ történeti társadalomtudomány létrehozására” törekszik, mégis egy csapásra felszámolja a történelmet mint olyant, az emberiség történelmét – pedig akár ezt is tehette volna vizsgálata tárgyává.

De ha a vizsgálat az emberiségre (annak történetére) mint egészre irányulna, akkor a világrendszerek csak a rész szerepét játszhatnák, és kell, hogy legyenek a világrendszerek feletti egészre vonatkozó általá­nos („örök érvényű”) igazságok. A világrendszerek kialakulása, valamint a bennük zajló folyamatok (mint például a félperifériák kiválasztódása, amely Wallerstein szerint még utólag is nehezen megmagyarázható -/119/) az egész törvényszerűségei alapján meghatározottak és nem a véletlen művei lennének. Wallerstein a „holisztikus” szemléletre hivat­kozva elveti (egyébként helyesen) a nemzetgazdaságok szintjén való elemzést, ám végül is nem csinál egyebet, mint a parciális (redukcionista) elemzési egységet eggyel feljebb, a nemzetgazdaságok szintjéről a világrendszerek szintjére tolja.

A történelmi szemlélet azt az általános mozzanatot kutatja az ember (társadalmi) fejlődésében, ami alapját és hajtóerejét képezi ennek a fejlődésnek, és azokat a különös mozzanatokat, amelyek az általános formaváltozataiként egyes társadalmak (világrendszerek) jellegét meg­határozzák.

Hegel szerint az abszolút szellem az emberi társadalom tökéletesség felé törő lényege, a különös formák pedig, amelyeken a végcél elérésé­ig át kell mennie a „népszellemek”. Marx materialista felfogásában az emberi társadalom fejlődése a bornírt és szűkös közösségiség felől a termelőerők (anyagiak és szellemiek) megfelelő kifejlesztése által lehe­tővé tett bőségen alapuló közösségiség felé halad, és az ennek során létrehozott társadalmi formációkat a gazdasági alapok határozzák meg. A kapitalizmus leváltásához nála is elengedhetetlen az elnyomott osztályok öntudatra ébredése, de ez nem a vége, hanem a kezdete a régi rendszer általuk történő megszüntetésének és egy új felépítésének.

A történelmi fejlődés belső logikájának létét nem tagadja az az egyéb­ként helyes wallersteini megállapítás, hogy „a fejlődés nem lineáris”. Így Wallerstein a fürdővízzel együtt kiönti a gyereket is. Márpedig e belső logika, hajtóerő megismerése, az emberi társadalom keletkezése, forma­váltásainak mozgatórugói, önpusztító és forradalmi cselekedetei okának és értelmének megtalálása nélkül a jövő keletkezésére vonatkozóan is mindössze homályos kijelentésekkel élhetünk („egyszer csak” kialakul az új rendszer, ahol mind a többség, mind a kisebbség „szabad”).

Ju. I. Szemjonov: Hogyan keletkezett az emberiség c., a társadalom-és természettudományok (régészet, antropológia, szociológia, biológia, filozófia, politikai gazdaságtan stb.) sorának eredményeire épülő köny­vében mutatja be, hogy az emberiség biológiai evolúciója együtt zajlott az emberi társadalom kifejlődésének folyamatával. Az az előemberi horda maradt életben, amelyik nem csökkent egy bizonyos létszám alá. Ennek feltétele az együttműködés, vagyis a közösségi magatartás volt, egészen odáig menően, hogy a hordát tizedelő legnagyobb ellenséggel, a nemiséggel kellett leszámolni: meg kellett tiltani a nemi kapcsolatot a hordán belül.

„A nemi ösztön kielégítésére irányuló semmi által nem korlátozott tö­rekvés, azzal, hogy aláásta a termelőtevékenységet, […] mind nagyobb mértékben akadályozta a […] táplálkozási és védekezési ösztönök kielégítését, […] fenyegette a kései előemberek puszta létét. […] Arra volt szükség, hogy a termelési szükséglet, amely egyetemlegesen az összes egyedek szükséglete volt, de külön-külön egyiké sem, miközben társadalmi, közösségi maradt, ugyanakkor a horda minden egyes tagjá­nak belső szükségletévé váljék, az állati ösztönökkel egy sorban egyéni szükségletükké változzék, mégpedig a biológiai szükségleteknél fonto-sabb szükségletté.” (Szemjonov 1973, 145 – kiemelés tőlem, A. A.)

Az egyén (ösztöneinek!) korlátozása nélkül az emberiség ki sem fejlőd­hetett volna. A „természetközeli” népeknél ma is a közösségi boldogulás (Polányival: reciprocitás és redisztribúció) az alapelv; a nyereség, gaz­dagság felhalmozása nemhogy tiltott, de az ilyet elkövetőket bolondnak, betegnek tekintik, esetenként meg is ölik.

Az „ember nembeli lényege” (Marx), hogy genezisétől fogva tár­sadalmi lény. Minden, amit elért, megtanult, nemzedékek egymásra hagyományozott tárgyiasult és eszmei tudásán – az általa létrehozott termelőerőkön – alapul. Az emberi történelem folytonos formaváltásai e termelőerők fejlődésének (!) adnak teret, hogy a megfelelő szintre emelve őket az ember visszatérhessen önmagához: a közösséghez. Minden társadalmi formációváltás és minden konkrét és különös forma, amiben a társadalmi újratermelés zajlik, ide, az ember nembeli lényege (a közösséggel azonosuló és ezáltal kiteljesedni képes önként egyesült egyének társadalma) felé törekszik.

Nem sok értelme van az olyan elméleti konstrukcióknak, amelyek a honnan hová kérdését a történelmi gyakorlat alapján nem tudják, vagy nem akarják megválaszolni.

4. A válságtényezők

A wallersteini világrendszer-elmélet buktatói különösen konkrét és tiszta formában mutatkoznak meg a mai világrendszer válságtényezőiről szóló 5. fejezetben. Wallerstein szerint a rendszerválság oka az, hogy emel­kednek a bérek, költségek, adók, az árakat azonban a monopolizációt gátló tényezők (a verseny) és a hatékony kereslet korlátja miatt nem lehet akármilyen magasra emelni. Wallerstein tehát a „fennálló elleni rettenetes fegyvert” (Wicksell – idézi Juhász 2009, 63) jelentő munkaérték-elmélet helyett a polgári közgazdaságtan osztálysemleges ármeghatározását veszi át: az árat a keresleti-kínálati viszonyok szabják meg.

Szűkebb, közgazdasági szempontból is problematikus, hogy Waller-stein nem tárja elénk, honnan veszi a bérek, a felsorolt inputok és az adók növekedésének tendenciáit. Az egyedüli megoldás az lehet, hogy e költségeket nem fajlagos értékükön (termékegységre, egységnyi árra ve­títve), hanem abszolút színvonalukon veszi számba, ami azonban semmit nem árul el a valóságos folyamatokról, sőt éppen ellentétes azokkal.

A bérek GDP-arányos növekedése csak egyes – leginkább fejlődő – országokban, régiókban, ideiglenesen nyer teret, és minden ilyen változás megbosszulja magát a világgazdasági versenyben. Azonban a mai válságjelenségek legexplicitebb formában nem ezekben, hanem a jóléti államok kora utáni fejlett országokban tapasztalhatók. E tenden­ciát a 2000-es évek pénzügyi (hitelpiaci) expanziója eltakarta, mivel az előrehozott vásárlások (és a lakosság eladósítása) révén megnövelte a keresletet. A válság árát a tőkének nyújtott állami segélycsomagokkal fizették meg, amit a jóléti rendszerek (és bérek!) drasztikus visszavágása révén a dolgozókra hárítanak.

Az Eurostat és az OECD adatai szerint is az utóbbi évtizedekben, a jóléti államok 70-es évek végéig tartó fénykora óta a bérek aránya a GDP-ben általánosan csökkent (ott ahol ideiglenesen nőtt, az országok világgazdasági versenyképességi hátrányt szenvedtek). A 60-as évek­ben a bérek aránya a GDP-ben még 60-70% körül alakult, vagy a felett, mára 55%, sőt annál kisebb a részesedése.⁶ A tőke adója úgyszintén jellegzetesen csökken (az USA-ban például 1981-ig 35, sőt nemegyszer 40% feletti volt, mára 30% alá süllyedt⁷ ), sőt e téren kifejezetten adó­verseny a jellemző az országok között. A nemzetközi munkamegosztás jóvoltából a beszállított félkész termékek ára a növekvő automatizáció és a folyamatosan olcsóbb bérű országokba telepítés miatt, és még inkább, ha a végtermék eladási árához mérjük, szintén csökkenő ten­denciájú (különösen jellemző példa erre a korunk alaptechnológiáját jelentő elektronikai alkatrészek és kiegészítők ára, amely 1990 óta több mint 40%-kal esett⁸ ). Az egyes nyersanyagok ára valóban növekvő, ami nagyban függ a kitermelés monopolizáltságától, azonban itt sem az abszolút, hanem a relatív költségek számítanak. Az USA példáján: 1965 és 2009 között az intermedierek, komponensek termelői árszintje 5,5, az alapanyagoké 5,6-szeresre nőtt, míg a befejezett termékek átlagos ára csak kevesebb, mint 5,1-szeresére, a tőkefelszereléseké pedig 4,6-szeresükre. Mindeközben azonban a fogyasztási cikkek árindexe 6,8-szeresre ugrott!⁹ A termelés költségei tehát kevésbé nőttek, mint a végső értékesítési árak. Talán ennyi is elég annak illusztrálására, hogy a nyersanyagok, félkész termékek árainak emelkedése nem okozhatja a profitráta tartós csökkenését.

A környezetrombolás („hulladékok”) költségei – ellentétben azzal, amit Wallerstein állít – a vállalatok számára csak esetlegesen és kivételesen nőnek. A jellemzőbb az, hogy a környezeti rombolás (egyrészt az e téren elnézőbb országokba telepített termelés, másrészt a termékek minőségének rontása, a csomagolóanyagok, hulladékkezelés költsége­inek a fogyasztói árakba építése, a szelektív hulladékgyűjtés terheinek a lakosságra és az államra hárítása stb. révén) úgyszintén legkevésbé a vállalatokat érinti.

Mindennél súlyosabb probléma azonban, hogy Wallerstein a profitráta alakulása kapcsán lényegében csak a forgóeszközökről (nyersanyagok­ról, félkész termékekről, bérekről) beszél, szót sem ejt a profitráta alakulá­sában kulcsszerepet játszó állótőkéről (gépek, épületek stb.). A forgótőke teljes egészében része a termék értékének, az állótőke azonban csak apránként adja át értékét (amortizáció). Elsősorban éppen az állótőke által jelentkező költség növekedése az, ami a profitráta süllyedését meghatározza. A profitráta nem a termelési értékre, hanem a befektetett tőkére (a megelőlegezett, felhalmozott és lekötött tőkére, ami egyszerre tartalmazza az álló- és forgótőkét) vonatkozó kategória – másként nincs is semmi értelme. (Ha 1000 dollárt kell gépekre, épületekre és a termelési ciklusonként megtérülő anyagokra és bérre költenem, hogy évi 200 dollár bevételre és ezen belül 100 dollár profitra tegyek szert, rosszabbul jár­tam, mintha ugyanezt az évi 200 dolláros forgalmat és 100 dollár profltot csak 800 dollár befektetésével – „lekötésével” – érem el.)

Az elmúlt évtizedekben (századokban) nőtt az a felhalmozott tőke­mennyiség, ami a tőkésosztály birtokában van, s erre vetítve valóban egyre kisebb a profit aránya. Ezt a tőke a profit/bér (kizsákmányolási) ráta növelésével igyekszik kompenzálni, aminek kézzelfogható jelei a munkaerő-piaci változásokban tetten érhetők (flzetetlen túlmunka, munkaintenzitás növekedése, atipikus foglalkoztatási formák bővülése, prekariátus terjedése stb.) Ez a növekvő tőke-bérmunka ellentét a tőkés világrendszer leglényegesebb mozzanata, és ebben rejlik a világrendszer válságának, újjal való felváltásának „cselekvő alanya” is.

A profit csökkenését Wallerstein is érzékeli („szűkül a termelési költsé­gek és az eladási ár közötti rés” /159/), de azzal, hogy e csökkenésnek a végső társadalmi konzekvenciáit nem látja (hiszen azt sem látja, mi a proflt forrása, sőt azt sem, mi a profitráta süllyedésének lényege), érthető módon nem tudja megnevezni a rendszer alapvető osztálykonfliktusát sem. Még azt a hibát is elköveti, hogy a profitráta süllyedése okának az oligopolisztikus viszonyok ellehetetlenülését jelöli meg („a termelők száma állandóan nőtt, és […] lehetetlennek bizonyult az oligopolisztikus viszonyok fönntartása” /167-168/), amivel – saját elméletének tétele alapján – implicite azt mondja, hogy a kapitalizmus elkezdett nem kapi­talizmus lenni. (Lásd Braudel Wallerstein által elfogadottként hivatkozott állítását, hogy a szabadpiaccal szemben csak a monopóliumok szféráját lehet kapitalizmusnak nevezni – amivel Braudel, úgymond, „hadat üzent” a marxizmusnak. /47/)

A társadalomtudományok eddigi fejlődése Marxszal érkezett el csúcs­pontjára, azóta a főáram mégis alatta sétafikál. A nemegyszer jelentős részeredményeket produkáló, gyakrabban a Marx előtti hibákat ismé­telgető elméletek kavalkádjában Marx egész hatalmas munkássága, a történelmi fejlődés, benne a tőkés társadalom legmeghatározóbb össze­függéseinek – továbbfejlesztésre érdemes és arra kész – rendszere, a szervezett forradalmi átmenetre vonatkozó következtetése stb. csak egy „izmussá” válik. De hát, Rozsnyai Ervin (2010) találó hasonlatával élve, a kocsmai verekedésben nehéz felismerni az álruhás királyfit…

Einstein (1927) szavai szerint „az elméleti fizika Newton rendszeréből nőtt ki […] Elméletünk egész fejlődése […] a newtoni gondolatok szer­ves folytatása.” Bár a relativitáselmélet az univerzumra vonatkozóan „megszüntetve-megőrizve” felülírta Newton törvényeit, azok túlnyomó többsége ma is tökéletesen igaz arra a világra, amit mindennap élünk.

Newton elméletét azt követően fejleszthette tovább Einstein, hogy az közel 200 évig a tudomány vezérfonala volt. Marx elmélete azonban, éppen az általa – az addigi tudomány eredményeit összegezve és kritikailag továbbfejlesztve – leírt tőkés társadalmi viszonyok miatt még mindig perifériára szorul: az idealizmus és individualizmus gyakran a világrendszer legismertebb tudósainak szemét is beköti az általuk élt kapitalizmus mindennapjainak törvényszerűségei, és így a társadalmi haladás szükségszerűsége és feltételei előtt.

Mivel Wallerstein nem találja meg világrendszerünk alapalgoritmusát, amelyből azt a történelmi szükségszerűség felépítette (a termelőerők fejlődésének előbb tág teret, majd kalodát jelentő tőkeviszonyt), nem tudja leírni fejlődésének, formaváltozásának okait, és nem tudja meg­nevezni bukásának feltételeit sem: a reális viszonyok tudatosulására (a „magáértvaló”-vá válásra) épülő társadalmi cselekvést. József Attila hasonlatánál maradva: Wallerstein, nem látva a „bokrot”, nem tudja el­képzelni a belőle kibomlani hivatott „virágot”. Így a világrendszer-elmélet „akár egy halom hasított fa” hever előttünk, ahol az egymásnak feszülő elemek káoszának „rendjét” nem az objektív törvényszerűségek, hanem a szubjektív önkény hozza létre…

Jegyzetek

¹ Ezzel szemben Marx: „Ami újat én cselekedtem, az annak bebizonyítása volt, 1. hogy az osztályok létezése csak a termelés fejlődésének meghatározott történelmi szakaszaihoz van kötve; 2. hogy az osztályharc szükségszerűen a proletáriátus diktatúrájához vezet; 3. hogy maga ez a diktatúra csak átmenet valamennyi osztály megszűntetéséhez és az osztálynélküli társadalomhoz.” (Marx – Engels 1956, 45)

² A szerző nélküli hivatkozásokban az oldalszámok mindig Wallerstein: Bevezetés a világrendszer-elméletbe” c. művére vonatkoznak.

³ Mivel Wallerstein másutt (114) azt írja, hogy a világrendszer legfőbb összetartó ereje a nacionalizmus, állítása erre redukálható: 1968 lerombolta a nacionaliz­must.

⁴ Luxemburg szerint a tőkés felhalmozás csak a rendszeren kívüli területek folya­matos bekebelezése által lehetséges, s ezek elapadása a rendszer működését teszi lehetetlenné.

⁵ A holizmus lényege egy adott, mástól külön létező rendszer önmagában, teljes egységként való vizsgálata.

⁶ European Economy 2004/2 és Eurostat portál: http://epp.eurostat.ec.europa.eu/portal/page/portal/national_accounts/data/database

⁷ US Department of Commerce, Bureau of Economic Analysis.

⁸ http://numbrary.com/sources/f06427db17-wpu1178-ppi-electro-compone

⁹ US Department of Labor (Bureau of Labor Statistics) http://www.gpo.gov/fdsys/

pkg/ERP-2010/pdf/ERP-2010-table65.pdf

Hivatkozások

Einstein, Albert 1927: Newton születésének 200. évfordulójára írt cikke a Smithsonian Annual Report-ban. Utánközlés: Einstein on Newton. NOVA http://www.pbs.org/wgbh/nova/physics/einstein-on-newton.html

Hegel, G. W. F. 1979: Előadások a világtörténet filozófiájáról. Budapest, Akadé­miai Kiadó

Heidegger, Martin 1984: A létezés, a semmi és a szorongás. In: Az egzisztencia­lizmus. Budapest, Gondolat

Holubec, Stanislav 2008: Wallersteinűv epistemologicky obrat. Socialisticky kruh. 2008. November 28. http://www.sok.bz/index.php?option=com_content&task= view&id=281&Itemid=49

Juhász János 2009: Marx és a modern polgári közgazdaságtan . Fordulat 2009/3 (új évfolyam 6. szám), 62-99.

Marx – Engels 1956: Levelek „A tőké”-ről. Budapest, Szikra Kiadó Miszlivetz Ferenc 1984: Az osztály-elemzés fogyatékosságairól. In: Fejlődés­tanulmányok 6. Torz osztálytársadalmak és formálódó társadalmi osztályok. Budapest, ELTE ÁJK – MTA

Rozsnyai Ervin 2010: A gondolat felemás forradalma. A hegeli dialektikáról és történelmi feltételeiről. Budapest, Rozsnyai Ervin

Szigeti Péter 2005: Világrendszernézőben. Budapest, Napvilág Kiadó

Szemjonov, Ju. I. 1973: Hogyan keletkezett az emberiség? Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Szentes Tamás 1983: Utószó Immanuel Wallerstein: A modern világgazdasági rendszer kialakulása c. művéhez. Budapest, Gondolat

Szentes Tamás 1985: Világgazdasági elméletek. In: Szemelvények a világgazda­ságról. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Wallerstein, Immanuel 1997: Marx és az alulfejlettség . Eszmélet 9. évf. 35. sz. (1997 ősz). 

Wallerstein, Immanuel 2010: Bevezetés a világrendszer-elméletbe. Eszmélet kiskönyvtár. Budapest, L' Harmattan – Eszmélet Alapítvány