„Harangot tehát akkor is Borisz mód­ra, türelmes szenvedéllyel lehet csak önteni, ha tudja az ember, hogy soha nem fogja meghallani kondulását." (Ancsel Éva)

Köztudott, hogy a gyermek- és ifjúságvédelem a veszélyez­tetettség megelőzését, a veszélyeztetett gyermekek felderí­tését, gondozását, családjuk támogatását magába foglaló komplex feladatrendszer. Pótolni igyekszik a családban el­maradt gondozást, nevelést, és helyrehozni, vagy legalább enyhíteni a személyiség fejlődésében esett károkat. Célja le­hetőség szerint elősegíteni a gyermekek eredményes neve­lését a szülői családban, illetve segítséget adni ahhoz, hogy a család képes legyen erre.

Működése aszerint tagolható, hogy a saját családjában élő, vagy a családból valamilyen okból kiemelt gyermek védelmé­re irányul-e tevékenysége. A saját családból kiemelt gyer­mekek esetében más nevelő családokban, vagy gyermekott­honi körülmények között próbálják helyettesíteni a szülői csa­ládot.

Amióta a szervezett gyermekvédelem létezik, a gondozó intézmények örök panasza, hogy igen gyakran túl későn ke­rülnek hozzájuk a veszélybe került vagy súlyosabb károkat szenvedett gyermekek, és ezért sokkal kevesebbet tehetnek már értük, erőfeszítéseik túl gyakran eleve kudarcra vannak kárhoztatva.

Gyermekvédelem az „államszocializmusban"

Magyarország azok közé a gyengén fejlett országok közé tartozik, amelyekben a gyermekvédelem „természetes" álla­pota a végnélküli szélmalomharc. A megkésett, „felzárkózó" típusú történelmi fejlődésnek, mondhatni, „normális" velejárói mind a viharos, alig befolyásolható, nagyléptékű társadalmi átrétegződések – amelyek nemzedékeken keresztül családok óriási tömegének sérülésével és szétesésével járnak -, mind a szociális célú intézmények feltételhiányos és bürokratikus működése és belső zártsága. Igen ritka erény, ha egy „fel­zárkózó" ország képes összekapcsolni a modernizáció és a demokrácia fejlesztésének történelmi feladatait.

Magyarországon a gyermek- és ifjúságvédelemből 1949 után kitiltatott minden korábban létezett társadalmi kezdemé­nyezés. Visszaszorult a családi típusú gondozási forma, a gyermekotthonok pedig a hatvanas évekre a külvilágtól el­zárt, kopott gyermekmegőrző helyekké váltak. Az anyagi gya­rapodás és társadalmi felemelkedés gondjával elfoglalt tár­sadalom pedig teljesen közönyös volt a gyermekvédelem iránt. A reformtörekvéseket képviselő szakemberek kény­szerből vagy kényszerűségből elhagyták ezt a pályát, és csak a legkitartóbb, legnagyobb önfeláldozást vállaló embe­rek maradtak, miközben tragikusan megnőtt a kontraszelek­ció a rendszerbe kerülők kiválasztásánál. Az egész rendszer teljesen elbürokratizálódott, a különböző főhatóságokhoz tar­tozó szakszolgálatok közt lehetetlen volt megteremteni az együttműködést, a gyermekvédelemben közreműködő szak­mák ezen a területen az átlagosnál is sokkal erős ebben őriz­ték saját negatív hagyományaikat.

A hatvanas évek végétől jelentkező reformerőfeszítések – híján a szükséges társadalomkritikai és szakmai tudásnak – szükségszerűen mindig felmorzsolódtak a hatalom érdekte­lenségének és értetlenségének, valamint a szakterület re­formképtelenségének malomkerekei között.

Amikor a hetvenes évekre kimerültek az extenzív gaz­dasági növekedés korábbi forrásai, és láthatóvá vált e mechanizmus valódi természete, a válságba került állam egyszerűen megpróbált kivonulni az általa addig kizáró­lagossággal vállalt szociálpolitikából. Ekkor az is kiderült, hogy a fennálló politikai rendszer keretei közt a különböző szociális traumák kezelésére szolgáló ellátórendszereket csak nagy nehézségek árán lehetne korszerűsíteni, és hogy az adott keretek között semmiféle korszerű társada­lompolitika nem alakítható ki.

Ezekben az években azonban fokozatosan megváltozott a gyermekvédelem iránti közfigyelem. Ebben közrejátszott az is, hogy az erősödő politikai ellenzék a szociális szférát a rendszerkritika kitüntetett területévé tette. A lassan kiépülő gyermek- és ifjúságvédelmi szakmai képzés – gyarlóságai ellenére is – felerősítette az új pályakezdő értelmiségi nem­zedékek magától is növekvő érdeklődését ez iránt a szakte­rület iránt. A nyolcvanas években dinamikus fejlődésnek in­dult szakmai reformkezdeményezések és civil társadalmi mozgalmak ezen a területen is felerősítették az újító törek­véseket. Ha félszegen is, de megnőtt a szakma tájékozódási törekvése külföld felé is. A korántsem kedvező anyagi és szakmai feltételek adta keretek közt számos újító és alterna­tív szakmai kísérlet kezdődött, amelyben már helyet kaptak – bár tisztázatlan és általában igen nehéz feltételekkel, kellő állami támogatás nélkül – az egyházak, egyesületek és ma­gánvállalkozások is. Felmerült újból annak az igénye is, hogy szükség lenne egy országos koordináló szervre, amely komplexitásában együtt kezeli a megelőzést, gondozást, utó­gondozást és nem tárca szemléletű. A nyolcvanas évek vé­gére megszületett a területet átfogó törvénytervezet, amely napjainkig még nem került a parlament elé.

Mai problémák

A rezsimváltás érthetően „megzavarta" a gyermek- és ifjú­ságvédelem elhúzódó reformvajúdását is. Az első zavart az keltette, hogy – egyébként teljesen érthetően – az új hatalom új ideológiai szempontokat kívánt bevinni a reformgondolko­dásba. Ez mindenképpen szükségessé tette volna az egész probléma újragondolását. A zavar azonban sokkal nagyobb­nak bizonyult, mint amit indokolttá tett volna a fenti körül­mény.

Természetesnek lehet venni, hogy az új hatalom legalább részben új vezetők és szakemberek beállítását tartotta szük­ségesnek saját reformelképzeléseinek kialakításában. A fő gondot az okozta, hogy az új politikai rezsim összes részt­vevője felkészületlennek bizonyult (nem is lehetett felkészült) a rendszerváltozásra, saját ideológiai alapjait sem hordta ki még magában, azokból nemigen képes használható társada­lompolitikai elképzeléseket lepárolni. Különösen a választá­sokon győztes koalícióról derült ki elég gyorsan, hogy a va­lóságban zajló társadalmi folyamatokat kevéssé ismeri, nem érti és – legalábbis az első három évben – igen kevés ér­deklődést tanúsított azok iránt.

A jelen helyzetben különösen nehéz megtenni az el nem odázható reformlépéseket, és csak nagyfokú politikai nyitott­sággal, az összes tényleges szereplő egyenrangú partner­szerepének biztosításával kerülhetők el a tévedés, vagy a végnélküli politikai viták várható csapdái. Ez a szakterület különösen hozzászokott ahhoz, hogy csendes szkepszissel figyelje, amint éppen soronlévő bölcsei világmegváltó terve­ket kovácsolnak a feje felett. Nagy hagyománya van a sza­vak bűvöletének és annak, hogy új kategóriák kitalálásával és divatszerű agyoncséplésével teremtik azt a látszatot, hogy új koncepció született.

A mai helyzetben érdemes néhány reformdilemmával fog­lalkozni. Különösen azért, mert a társadalmi történések nem­igen várják meg a törvénykezést, így újból abban a helyzet­ben találhatjuk magunkat, hogy az elképzelt elvárásoknak megfelelni akaró, sok gonddal terhelt szakemberek úgy zúz­nak szét meglévő intézményeket, hogy nincs, ami a helyükbe lépjen. A társadalom nehézségei így is, természetesen, első­sorban a hátrányos helyzetű rétegeket érintik, olyan új ve­szélyeztetettségi formákat is előhívva a régiek felerősödése mellett, amelyekre még sem prevencióval, sem módszerrel, sem intézménnyel nem készültünk fel. (Gondolok itt a mun­kanélküli szülők mellett nevelkedő gyermekekre, a hajlékta­lan családokra, a pályakezdő, illetve éppenhogy pályát kez­deni nem tudó fiatalokra, az állami gondozásból perspektí­vátlanul kikerülő, vagy még a nagykorúság után évekig kike­rülni sem akaró fiatalokra, a fiatalkori bűnözésre, a drogve­szély erősödésére stb.)

Közhely, hogy a gyermekvédelem csak akkor lehet sikeres, ha az egész családot védi, és nemcsak a már veszélyhely­zetbe került gyermekkel foglalkozik. Az a gyermekvédelem, amely nem családvédelem is egyben, leginkább késői tűzol­táshoz hasonlítható. De félő, hogy attól, ha ma unos-untalan hangoztatjuk a család fontosságát, valódi változás, valódi családpolitika még nem alakul ki.

A gyermekvédelmi munkának talán az egyik legnehezebb része a felderítés, a családok életébe való beavatkozás, az időben érkező segítség „eljuttatása" a rászorulóhoz. Ami még nehezebb, a megfelelőt megtalálni a hézagos ellátó hálózat­ban, illetve találni egyáltalán valamit. Nagyon hiányoznak a „köztes" intézmények, az átmeneti megoldások, a nulla ha­tásfokú védő-óvó intézkedések helyett. Az iskolák zömében nincs lehetőség másra, mint a problémás gyerekek nyilván­tartására, esetenkénti segélyezésük lebonyolítására. A ké­szülő közoktatási törvények dzsungelében bolyongó pedagó­gus örül, ha tudja, hogy mit tanítson, és ha tájékozódhat ar­ról, hogy jövőre mit várnak el tőle. Sem energiája, sem le­hetősége nincs a napi munkáját nehezítő, sok esetben nem­csak helyzetében, de viselkedésében is gondot okozó gye­rekekkel való törődésre. A nagy gonddal kiválasztott iskolai gyermekvédelmi felelősök helyzete a pótlék beépítése óta igazán nem olyan kecsegtető, hogy a pedagógusok nagy számban kívánnák ezt a feladatot ellátni. A problémás családi háttér időben jövő segítség hiányában a gyereknél okoz olyan tüneteket, melyek gyakran vezetnek iskolai beilleszke­dési zavarhoz, tanulási kudarchoz. Ahelyett, hogy a korrek­ciós lehetőségek bekerülnének az iskola falai közé, je­lenleg inkább az alapfeladatok is veszélybe kerülnek az átgondolatlan „piacosítási" törekvések miatt. Az iskolai szociális munka nem új gondolat, de hazánkban még soha nem tudott gyakorlattá válni. Nem alakult ki az iskolán, sőt osztályon belüli differenciált képzés rendszere, a szülők be­vonása, a családgondozás. Súlyosabb esetekben a nevelési tanácsadó, családsegítő mellett olyan átmeneti szállás, ott­hon elérhetősége, amelyek mellett nem volna szükség a csa­ládból való kiemelésre, mint „megoldásra". Persze jelenleg azzal kell szembesülnünk, hogy az elszegényedő családok a napközi otthon minimális térítési díját sem képesek megfi­zetni, hogy egy-két ritka kísérleti iskolát kivéve teljesen hi­ányzik a gyermek személyiségfejlesztését is célbavevő pe­dagógiai koncepció. Jelenleg alig néhány helyen teremtődött meg annak a feltétele, igénylése, hogy a gyermekvédelem külön szakemberei, a szociális munkások az iskolán belül legyenek.

A készülő gyermekvédelmi törvény tervezi a gyámhatósá­gok, esetleg gyámszékek tekintélyének, súlyának helyreállí­tását, de ehhez feltétlenül szükséges a szakemberek meg­felelő képzettségének biztosítása, valamint a súlyuknak meg­felelő hely az államigazgatásban. A kliensek szemében je­lenleg a gyámhatóság a segélyezés megtestesítője, ahol régi gond, hogy megfelelő kritériumok hiányában az „érdemes­ség", vagy kellő erőszakosság többet nyom a latban, mint a valódi rászorultság.

A statisztika szerint a gyámhatóságok intézkedéseinek egy része a szülőt részesítette figyelmeztetésben, kötelezte arra, hogy a gyermeket napközi otthonba, bölcsődébe helyezze el, vegye igénybe a nevelési tanácsadót, sőt több mint 1000 esetben kereste fel a gyámhatóság a szülő munkahelyének szakszervezeti bizottságát. Mindezt 1990-ben, amikor már nemhogy a szakszervezeti bizottságok nem működtek, de sok szülőnek munkahelye sem volt. Az intézkedések másik, nagyobb hányada a gyermeknek jelentett figyelmeztetést, pártfogó kirendelését, helyes magatartásra kötelezést. Az „üres" intézkedések többet ártanak, mintha nem történne semmi. Demoralizáló, amikor tudja a szülő is, tudja az intéz­kedő is, hogy a pénzbírságot nincs kitől behajtani, a maga­tartási szabályok „üresek", amikor csak annyi a haszon, hogy az aktán szerepel az intézkedés ténye.

A nevelési tanácsadók hálózata, valamint a családsegítő szolgálatok mellé számos kicsi segítő intézményre lenne szükség, olyanokra, amelyek esetenként munkahely-keresés­ben, máskor jó szabadidő-eltöltésben, megint máskor korrek­cióban segítenek. De ezek csak akkor működhetnek igazán jól, ha egy-egy település, kerület sajátos igényeit elégítik ki. Persze van már számos kísérlet, csak éppen nincs hátte­rük, nincs biztosíték arra, hogy még jó működés esetében se legyenek teljesen kiszolgáltatottak a helyi hatalmi harcok­nak.

Amennyiben az önkormányzatok komolyan veszik ellátási felelősségüket, érdekeltek lesznek abban, hogy helyben old­ják meg a gyermekvédelmi problémák egy részét. Jelenleg csak a kötelezettség van, az anyagi háttér és a lehetőségek felismerése még hiányzik. A hajléktalanság kezelésére már több helyen van átmeneti hajléktalan-szállás, de a kisgyer­mekesek ellátása megoldatlan, illetve alig van lehetőség azoknak a családoknak a segítésére, ahol átmeneti ellátásra lenne szükség. (Legyen ez az egyszülős családokban olyan betegség, baj, ami miatt problémát jelent a gyermek ellátása, vagy a valamelyik szülő alkoholizmusa miatti ideiglenes el­helyezés igénye.) Évente jelentkeznek a gyámhatóságokon kamaszok, akik maguk kérik állami gondozásba vételüket, mert úgy érzik, otthoni helyzetük tűrhetetlen, szüleik, nevelőszüleik valódi vagy vélt meg nem értése miatt. Valójában sok esetben nem intézeti elhelyezést, „csak" segítséget, tá­mogatást igényelnének, lehetőséget a szülői ház gondjainak megbeszélésére, vagy kollégiumszerű elhelyezést kérnének.

Intézményes vagy családi nevelés

Az állami gondozásnak hagyományos útja, hogy a hatóság a beérkezett jelzések, néhány meghiúsult segítő intézkedés után határozatot hoz, majd kiemeli a gyermeket, vagy a szülő maga kéri az intézeti elhelyezést stb. Sorolhatnám a lehetséges uta­kat, melyek mindegyike a megyei, fővárosi GyIVI-be vezet, ahol szakértői csoport vizsgálja meg a gyermeket, majd a pedagó­giai, pszichológiai diagnózis után megszületik a döntés, hova kerüljön a gyermek. Az országban 20 Gyermekvédő Intézet mű­ködik, 123 nevelőotthon 14 ezer férőhellyel. 1990-ben 25.177 gyerek volt állami nevelt, gondozott. Közülük 16.610-en nevel­kedtek intézetben, otthonban. A megyei gyermekvédő intézetek elhelyezési döntése nagyon „nehéz", mert, mondjuk, van egy fiú- és egy lányotthon, vagy van egy óvodás-, egy általános iskolásokat fogadó intézet. De ahol nagyobb a választék, ott sem az a legfontosabb, hogy a gyermek személyiségállapota megfelel-e az adott intézet pedagógiai légkörének, inkább az, hogy az adott osztályfokon van-e hely. Közben a gyermek úgy-ahogy megnyugszik, megszokja az új helyet, némi kapcso­latokat is kiépít, mire mindez megtörténik, elkerül a korántsem végleges intézetébe. Az iskolatípus-váltás gyakran intézetváltást is jelent, ez pedig köztudottan mély károkat okoz a gyermekek kapcsolódási képességében. A legrosszabb személyiségállapot­ba pedig azok a fiatalok kerülhetnek, akiket nemcsak az egyik intézetből a másikba helyeznek át, hanem közben nevelőszü­lőhöz is kerülnek, ahonnan valamilyen ok miatt a nevelőszülő visszaadja a gyermeket. Más jellegű problémák vannak a ne­velőcsaládba kihelyezett gyermekeknél. A háború előtti magyar gyermekvédelem fővonala abból állt, hogy a gondozott gyer­mekeket magáncsaládokhoz helyezték ki, főleg vidékre. Az „ál­lamszocialista" rendszer az e szisztémából adódó visszaélések (Id. Móricz: Árvácska) ellen az intézményes gondozásra tette a főhangsúlyt.

Kétségkívül változást, újabb fordulatot hozott a hivatásos nevelőszülői családok megjelenése. A gyermekeket fő hivatású dolgozóként nevelő anyák, a mellékfoglalkozású apák saját gyermekeik mellett vállalnak 5 vagy több gyermeket. Persze e téren is nagyon sok még a tennivaló, hiányzik a lehetőség és szakértelem ahhoz, hogy a megfelelő család és gyermek kerüljön össze. Nem megoldott országosan a nevelőszülők szakszerű felkészítése. Vannak országok, ahol több hetes felkészítő tanfolyamon kell részt vennie a leendő nevelőszülőnek. (Sokat elárul a hazai mentalitásból, hogy a nevelőszülőket segítő gyermekvédelmi dolgozókat nevelő­szülői felügyelőnek nevezi a hivatal. Sajnálatos módon sokan ezt szó szerint értelmezik és felügyeletüket kiterjesztve a szekrények ellenőrzésére is, az adódó problémákat a gyer­mek elvitelével oldják meg.)

Mára Magyarországon kialakult egy rossz ízű vita, amelynek alapja az, hogy az egyetlen lehetséges, üdvö­zítő út a családba helyezés, az intézmények drágák, rosszak, onnan gyerek jó állapotban nem kerülhet ki. En­nek köszönhetően az intézetek aggódva féltik létüket.

A világ számos országának tapasztalata szerint a hagyo­mányos nagy intézmények valóban alkalmatlanok az elma­radt szocializáció pótlására, a hibás szocializáció korrekció­jára. Természetes a családi nevelés pótolhatatlansága, sőt, azzal sem lehet vitába szállni, hogy az intézményes nevelés jóval költségesebb, mint a nevelő családok gazdálkodása. Különösen nálunk, ahol az intézmények nagyobb része régi, elavult kastélyokban, kúriákban kapott helyet, azok pedig, amelyeket az elmúlt 20 évben építettek, magukon hordozzák korunk építkezéseinek minden hátrányát. De nem lehet nem látni, hogy még jó ideig lesznek olyan gyerekek, akiknek megnyugtató elhelyezéséhez szükségesek az intézetek, csak nem a mai formájukban. A serdülők életkori sajátosságaiknál fogva már nem vágynak újabb családra, nekik az ún. group home-ok, a lakásotthonok a megfelelőek. Vannak olyan krí­zishelyzetben megoldást kereső családok, akik rövid időre igényelnek elhelyezést, és nem akarnak lemondani a gyer­mekről, nem akarják, hogy ezt az időt más családban töltse a gyermek. Számos egyéb oka is lehet annak, amiért egy gyerek elhelyezésére az intézet a legmegfelelőbb az adott időpontban.

A nevelőcsaládoknál viszont manapság nagyon hiányzik az intézményes segítség. Drámai dokumentum tv-film tanúsko­dik annak a nevelőszülői családnak a szétbomlásáról, ahol talán csak az a folyamatos segítség, az időnkénti kilépés le­hetősége hiányzott, ami átlendítette volna a családot a vál­ságon. Egy-egy ilyen családot önkéntes és professzionális segítők hálójának kellene körbe venni, felkészítve, segítve a problémák megoldásában.

Komoly szakmai dilemma a speciális intézmények léte, il­letve a különböző személyiségzavarral küzdő gyermekek el­helyezése. A főváros több mint 20 éve kísérleti céllal hozta létre a maga néhány speciális intézményét, amikor megnőtt az állami gondozásba került gyerekek között a neurotikus, antiszociális, személyiségzavarral küzdő fiatalok száma. Az elképzelt terápiás intézmények a mai napig sem tudták ki­alakítani sajátos gyógyító módszerüket, viszont világossá vált, hogy a cél, miszerint ezek az intézetek csak rövid ideig, terápiás céllal neveljenek megvalósíthatatlan.

Az intézeti nevelés igazi nagy buktatója a kibocsájtás idő­szaka, amikor kiderül, hogy a 18 éves nagykorú fiatal nem­csak hogy nem alkalmas az önálló életre, de esélye sincs a munkaerőpiacon az elhelyezkedésre, a munkásszállások nagyrészt megszűntek, az albérletek, lakásbérletek megfizet­hetetlenek. A jogszabály lehetőséget ad a 24 éves korig tartó utógondozásra, de ennek lehetőségei elég szűkösek. Már évekkel ezelőtt, amikor jól tapinthatóvá vált a probléma, több gyermekvédő intézet pályázott albérlőház, garzonház létesí­tésére. Egyre több helyen jöttek rá, hogy nem megoldás ön­magában az életkezdési segély, hiszen ez a pénz nem elég arra, hogy valóban lakáshoz juttassa a fiatalt, legfeljebb arra, hogy ha már van lakása, akkor az első bútorokat be lehessen szerezni, vagy néhány hónap albérletet ki lehessen fizetni. Természetes, hogy a társadalom gondjai zuhanásszerűen leghamarabb a társadalom legérzékenyebb, legsérüléke­nyebb tagjait érték el. Az állami gondozottak társadalomba való beilleszkedése, visszaillesztése mindig is a legneu­ralgikusabb pontja volt a gyermekvédelemnek, de a jelen helyzetben tragikusnak kell tartani a tendenciát, ahogy éppen ők lehetetlenülnek el, ahogy kicsúszik a lábuk alól a bizton­ság lehetősége is. Elsősorban őket érinti a munkanélküliség, nincs konvertálható tudásuk, sokuknak még minimális vég­zettsége sincs. Nincs tartalékuk, és nincs biztató hátterük. Minthogy ezen írás tárgya a gyermekvédelem intézményrend­szere, így nem volt elegendő tér a gyermekek helyzetét a legsúlyosabban érintő problémák (a családok széthullása, a terjedő gyermekbűnözés, kábítószerezés), ill. ezek okainak taglalása. A gyermekvédelmi intézmények problémáiról adott hevenyészett körkép is inkább csak jelzése mindazon gon­doknak, amelyek a következő rövid időben sürgős megoldás­ra, de már mindannyiunk megoldására várnak.