A bolsevik „eretnek szekta" a trockizmus akkor ért el sikereket Franciaországban, ha „a kommunista Egyház legidősebb lánya" az FKP éppen valami nagyszabású „árulást" készült elkövetni vagy követett is el. A szerző történetileg tekinti át – tanulmányának első felében – az irányzat három fellendülési időszakát az 1990-es évekre bekövetkező visszahúzódása előtt.

A trockisták az 1990-es évek közepén kerültek újra a figyelem középpontjába Franciaországban. Pártjaik egyre sikeresebben szerepeltek a választásokon, képviselethez jutottak a helyi, regionális önkormányzatokban, sőt az Európa Parlamentben is. Másrészről divat is lett a trockistákkal foglalkozni: tanulmányok jelentek meg a kérdésről, visszaemlékezések születtek volt trockisták tollából, egyszóval a trockizmus jelensége visszatért a közbeszédbe.

A francia trockizmus történetével kapcsolatban a legkézenfekvőbb kérdés mindenképpen az lehet, hogy miért Franciaország vált Nyugat-Európában ennek a szellemi áramlatnak a legfontosabb, szinte kizárólagos területévé? Persze ez a kérdés csak része egy nagyobb problémának: miért ennyire jellemzően erős Franciaországban a legtágabban értett kommunizmus? Ez utóbbi kérdés nem képezheti írásom tárgyát, mégis utalni kell arra, hogy a kommunizmus sok tekintetben nagyon is „francia szenvedély". A jelenséget vizsgáló történészek ennek magyarázatát főképpen a forradalmi politikai kultúra továbbélésében, a nem szociáldemokrata munkásmozgalmi hagyományok erejében, a francia és az orosz forradalom párhuzamba (vagy egymás után) állításában, az ún. demokratikus univerzalizmusban vagy éppen a politika mindenhatóságában való hitben találják meg.¹ Mindenesetre lényeges körülmény, hogy a trockizmus története tehát ebben, a széles értelemben vett kommunizmus számára termékeny talajnak számító francia miliőben zajlik.

A trockizmusnak, ennek a bolsevik eretnek szektának a története természetesen Franciaországban is erősen összefonódott az ortodoxia históriájával. A trockisták akkor értek el (egyébként viszonylagos és időleges) sikereket, ha a Francia Kommunista Párt (FKP) éppen valami nagyszabású „árulást" készült elkövetni vagy követett is el. Általában akkor került erre sor, ha a Szovjetunió érdekei nyílt ellentmondásba kerültek a francia proletárforradalom érdekeivel (ebből a szempontból mindegy, hogy ezen utóbbi esélyei mennyiben voltak valóságosak). Márpedig az FKP volt a Moszkvának leginkább alávetett nyugati kommunista párt. Az FKP (egy francia történész szellemes bon mot-jával: „a kommunista Egyház legidősebb lánya") Moszkvából szigorúan irányított vonalvezetése az egyik magyarázata a trockisták sikereinek Franciaországban. Az ortodoxia kialakulásának fontos következménye volt, hogy ebben az Egyházban minden véleménykülönbség eretnekségnek számított (noha maga a dogma, mivel a Párt akaratához volt kötött, nem volt változatlan).

Négy ilyen, a trockisták számára viszonylagos sikereket hozó korszakot tudunk kiemelni Franciaország történetéből, amelyekre a történeti áttekintés során még részletesen visszatérek:

A trockisták minden ellenérzésük dacára a Szovjetuniót munkásállamnak tekintik, melyet minden körülmények között meg kell védeni. Ennek ellenére nyilvánvaló, hogy a trockisták népszerűsége Franciaországban és Nyugat-Európában annak is köszönhető, hogy kevésbé voltak „oroszok", mint a nyugati sztálinista kommunista pártok. A Trockij által propagált világforradalmi perspektíva jóval többet megőrzött 1917 univerzalizmusából, mint a „szocializmus egy országban" szovjet-központú elgondolása.

 

Trockij és Franciaország

Trockij összesen négy alkalommal járt Franciaországban. Az első látogatásra még 1902-ben került sor, amikor a 23 éves fiatal forradalmár Lev Davidovics Bronstein (mozgalmi nevén akkor még: Pero – a. m. 'Toll') csak rövid időt töltött Párizsban, amikor Leninhez tartott Londonba. A négyéves szibériai száműzetésből megszökő forradalmár franciaországi tartózkodásáról nem sokat tudunk.

A második francia útjáról már valamivel több ismerettel bírunk: Londonból visszatérve töltött el pár hetet a francia fővárosban 1902-1903 telén. Előadásokat tartott a Párizsban élő orosz emigráns forradalmárok között, itt kezdett elismertté válni szónoki képességei miatt, és itt ismerte meg későbbi (második) feleségét, Natalja Sedovát, aki haláláig kitartott a „bolygó forradalmár" mellett.

A harmadik franciaországi tartózkodása már sokkal fontosabb a jövő szempontjából: Trockij 1914 novembere és 1916 októbere között majd két, igen aktív évet töltött el Párizsban, ahol elsősorban az orosz emigráns forradalmárok között bírt igen nagy presztízzsel. Jóllehet Trockij még ekkor nem bolsevik, de ebben az időszakban kerül közel Leninhez. A lényegesebb a mi szempontunkból talán az, hogy a kezdetektől háborúellenes Trockij ekkor válik ismert emberré a francia szocialista, szindikalista, pacifista körökben. Ezt elsősorban a háborút és a nemzeti egységet („Union Sacrée") támogató szocialista politika kíméletlen bírálatának köszönhette. Ez a bírálat azonban nemcsak háborúellenes volt, hanem forradalmi is: „permanens forradalom a permanens mészárlás helyett", írta Trockij egy korabeli cikkében.

Ekkor alakul ki Trockij körül az első, ha őt nem is vezérül elfogadó, de mindenképpen kivételes embernek elismerő francia kör. Hogy kik vettek részt a körben, az jellemző a korra, de a húszas évek „trockizmusára" is: háborúellenes forradalmi szindikalisták (mint Pierre Monatte, Alphonse Merrheim vagy Roger Bourderon), anarchisták (mint Alfred Rosmer), az SFIO (a francia szocialisták) politikájában csalódó régi szocialisták (mint Raymond Lefebvre vagy Fernand Loriot) és pacifista művészek (mint Marcel Martinet). A résztvevők visszaemlékezései beszédesek arról, hogy mi okozhatta Trockij meglehetős befolyását a francia értelmiség egy körére: intranzigens forradalmisága és (1905-ből származó) forradalmi tapasztalata, személyes odaadása, intellektuális és szónoki képességei, szavainak szinte spirituális ereje. Rosmer visszaemlékezéseiben (noha a '30-as években szakítanak Trockijjal) nem rejti véka alá, hogy mekkora hatással volt rájuk az orosz forradalmár: „Mindegyikünknek az volt az érzése, hogy a csoportunk számottevően erősödött vele: látókörünk kitágult, összejöveteleink új életre keltek, éreztük, hogy egy nagy emberrel van dolgunk." Ennek a nagy hatású franciaországi tartózkodásnak Trockij 1916-ban bekövetkező kiutasítása vetett véget, melynek indoka elsősorban zimmerwaldi szerepvállalása és háborúellenes, forradalmi cikkei voltak, melyek az orosz emigráns lapban, a Goloszban, majd a Nase Szlovóban jelentek meg.

Az utolsó, legjelentősebb franciaországi tartózkodásáig 17 év telik el, de 17 milyen év… A lángoló szavú emigráns forradalmárból Október egyik hőse, a Vörös Hadsereg megalakítója, Szovjet-Oroszország hadügyi népbiztosa, a polgárháború sikerének egyik kovácsa, majd ellenzéki, aztán száműzött, végül emigráns és a nép ellensége lesz. Törökországból érkezik 1933-ban Franciaországba, ahol a jobboldal és a kommunisták tiltakozása ellenére a radikálszocialista Daladier-kormány befogadja. Ez a két évre nyúló tartózkodás hihetetlen politikai aktivitásban telik el: Trockij mindent megpróbál, hogy politikai alternatívát építsen fel a sztálinizmussal szemben.

Trockij és Franciaország szoros kapcsolata azonban nem ekkor kezdődött; Trockij komoly gyakorlati munkát végez már a Francia Kommunista Párt létrehozásában is. Ahogy az egyik életrajzírója, Pierre Broué fogalmaz: Trockij volt a Komintern „szava" Franciaországban. Valódi orientáló szerepet játszott abban, hogy a francia (részben leendő) kommunisták megszabaduljanak a „parlamenti szocialista, legalista hagyományaiktól". Trockij szenvedélyesen harcolt azért, hogy kizárják az FKP-ból a „reformista értelmiségieket" (1922. július) vagy a szabadkőműveseket (1922. december), sőt komoly küzdelmet vívott azért, hogy a francia kommunisták elfogadják a forradalmi erőszak elvét. Trockij fáradhatatlan munkát végzett, hogy megnyerje a fiatal pártnak az akkoriban még valamennyire komoly erőt képviselő és még komolyabb hagyományokra visszatekintő forradalmi szindikalistákat, noha ő maga még a szakszervezeti autonómiának is elkötelezett ellensége volt nemcsak a „munka militarizálásának" Szovjet-Oroszországában, hanem Franciaországban is… Trockij tehát komolyan részt vett a kezdetekben nagyon sokszínű FKP bolsevizálásában, és az FKP feletti Komintern-befolyás biztosításban. Büszkén jelenti a Kominternnek 1923 márciusában, hogy a francia párton belüli „sebészeti beavatkozás" befejeződött: a francia kommunisták megszabadultak a „burzsoá, nacionalista, parlamentáris hagyományaiktól".

A helyzet Sztálin hatalomra jutásával változik meg gyökeresen: a nemzetközi kommunizmus központból irányított struktúrájának az a következménye is megvolt, hogy a központban lezajló hatalmi harcok (melyek minden látszat ellenére egyébként sokkal kevésbé voltak ideologikusak,² mint, mondjuk, az ún. munkásellenzék feloszlatásának idején) a függésben levő pártokban is lezajlottak. Ezentúl Trockij legnagyobb gondja Franciaországgal kapcsolatban is az, hogy megpróbálja egyesíteni a Sztálinnal szemben álló erőket. Így lesz Trockij szövetségese a nálunk is ismert Boris Souverine, vagy így lesznek az antisztálinista harcban egy platformon Trockijjal (noha csak egy darabig persze) a volt forradalmi szindikalisták, mint például Monatte³, akiket egyébként 1924-ben zárnak ki a pártból. Trockistának lenni a húszas években gyakran nem jelentett többet, mint hogy valaki „ellenzéki"; a homályos „trockizmus" sokszor az antisztálinizmus olyan iskolája vagy közös platformja, amelynek gyakran a lehető legkevesebb köze van magához Trockijhoz vagy a bolsevik pártmodellhez, a pártdiktatúraként felfogott proletárdiktatúrához stb. Ebből a szempontból tehát a húszas évek trockizmusát leginkább a kommunista disszidencia egyik (gyakran időleges) állomásaként definiálhatjuk.

Az első francia trockisták is, mint láthattuk, ilyen disszidensek lesznek, belőlük alakul meg 1929-ben a Vérité című lap körül az első trockista csoport Franciaországban. Ezekben a Trockijjal szimpatizáló körökben sajátos színt jelentenek a Clarté című lap körül tömörült szürrealisták, akik André Breton vezetésével csatlakoztak ugyan az FKP-hez, azonban egyre nehezebben viselik el azt a helyzetet, hogy a pártnak egyre kevésbé a forradalmi avantgárdra, mint inkább társutasokra⁴ van szüksége (és fordítva: a párt, de különösen Moszkva is egyre nehezebben viseli el őket).

Mikor Trockij Franciaországba kerül, célja a teljes újrakezdés. Számára a Német Kommunista Párt politikája (melynek alapja az ún. szociálfasizmus koncepciója volt, amelyet csakúgy, mint a fasizmust és a parlamentáris demokráciát egyenértékűnek gondoló elképzelést, Trockij óriási tévedésnek és hihetetlen stratégiai hibának tartotta) és Hitler hatalomra jutása azt igazolta, hogy a sztálinista Komintern menthetetlen, a cél immár egy új, valóban forradalmi nemzetközi élcsapat létrehozása. Az ezzel az ambícióval bíró IV. Internacionálé mégsem ekkor alakul meg, hiszen éppen ebben az időben kezdenek új szelek fújdogálni a Komintern felől: 1934-ben létrejön az SFIO és az FKP megegyezése, és megalakul a spanyol népfront is. Trockij ekkor az egységfrontba való belépésre szólítja fel híveit, ahol lehetőséget lát a radikalizálódó tömegekkel való kapcsolatba lépésre. Ekkor a FKP, belső szerkezetének monolitikussága miatt, ahol ráadásul a trockisták és a trockistának kikiáltottak voltak a legnagyobb ellenségek, nem látszott erre alkalmasnak. Az FKP amúgy is a népfrontig egy tíz százalék körüli, teljes politikai izolációban levő, ortodox szekta volt. A szakadás (1920) után egyre inkább magához térő SFIO-ban azonban a trockisták nem látszottak esélytelennek: egyrészt a francia szocialisták legalábbis doktrinálisan⁵ semmivel sem voltak kevésbé forradalmiak, mint a kommunisták, másrészt a pártból éppen ekkor távozott a jobbszárny, a Déat-, Marquet-féle neoszocialisták (akiknek az útja egyébként a fasizmusig és a Vichy-rendszerig vezetett). Végül a trockisták 1934 augusztusában lépnek be az SFIO-ba, megalapítva ott a „bolsevik-leninista áramlatot". A pártban a legfontosabb trockista bázis a Seine/Seine-et-Oise föderáció 5-6 ezer tagot számláló szekciója lett. Ez a később a trockisták védjegyének számító ún. entrisme első formája: nyíltan, a célokat vállalva, csoportosan belépni egy munkáspártba, ott egy külön frakciót alkotni, és vagy megszerezni a többséget, vagy a párt tagságának egy jó részét kiszakítva új, már valóban forradalmi pártot alakítani. Ez az első entrisme egyébként meglehetően rövid ideig tartott: a pártból hamarosan (1935 júliusában) kizárják a trockistákat, a bázisukat adó – főleg ifjúsági – szervezeteket pedig feloszlatják.

Mint láthattuk, a trockisták egyértelműen támogatták a munkás-egységfront létrejöttét, azonban hamar csalatkozniuk kellett a népfrontban mind Franciaországban, mind Spanyolországban. Maga a népfront-politika is nagy változás volt a munkásegységhez képest: a népfront per definitionem osztály-együttműködést jelentett, hiszen tagjai voltak burzsoá pártok is. Trockij azért ajánlotta a belépést a nagy munkásszervezetekbe, hogy a tömeg radikalizálódását kihasználva azokat forradalmi mederbe tereljék (hiszen a forradalmi helyzet, a kapitalizmus válsága adott). Mivel ez nem történt meg, Trockij azt a következtetést vonja le, hogy a népfront egyszerűen a rendszer biztonsági szelepe: ebben a koncepcióban a népfront és fasizmus a kapitalizmus két válasza a válságra. Azzal, hogy Trockij, de a későbbi trockisták is, úgy gondolták, hogy a forradalom mindig a történelem napirendjén szerepel, nagymértékben csökkentették nem csak elemzéseik érvényét, de saját politikai mozgásterüket is. Hiszen ha rajtuk kívül senki nem akar forradalmat, vagy akik még akarnak, azok meg nem bolsevikok (például a spanyol anarchisták, anarcho-szindikalisták), akkor a trockista elképzelések legalábbis igen távol kerülnek a realitásoktól.

Spanyolországot illetően Trockij egészen nyilvánvalónak kezeli az egyértelmű analógiát, ami 1936 Spanyolországa és 1917 Oroszországa között fennáll. Ez az analógia természetesen nemcsak a szemben álló politikai erőket érinti, hanem a követendő politikai taktikát is. Hiszen a szovjet forradalomban is a cél világos bevallása tett hatékonnyá, „a proletariátus tudta, miért harcol": a spanyol demokratikus forradalom bukásra van ítélve, a proletárforradalom azonban sikeres lehet. A trockisták egyébként Spanyolországban bírtak egyedül jelentős tömegbázissal: a több tízezer taggal bíró, Katalóniában működő POUM⁶ tagja volt az ún. nemzetközi titkárságnak (a IV. Internacionálé elődjének). Egészen 1936 februárjáig. Ekkor a titkárság kizárta soraiból a POUM-ot, mivel tagja volt annak a népfrontnak, amely végül is nem határozta el a tulajdonviszonyok gyökeres átalakítását (később ez, mint ismeretes, spontán módon megtörtént). Ettől fogva sem a nemzetközi titkárságnak, sem személyesen Trockijnak sincs semmiféle befolyása a spanyol eseményekre. Ez persze nem akadályozza meg a GPU-t és nemzetközi ügynökeit, hogy vaskézzel sújtsanak le a spanyol „trockistákra": a POUM vezérének, Andras Ninnek (aki egyébként valóban volt Trockij közeli munkatársa) magától Trockijtól volt „papírja", hogy nem trockista, mégis mint trockistát verték agyon a börtönben. A kihallgatók óvatlan brutalitása azzal járt, hogy Spanyolországban kevésbé látványosan folytak le a moszkvaival párhuzamosan zajló „trockista perek". A sztálinista gyilkosságok egyébként ekkor szerte Európában le-lesújtanak a trockistákra; meggyilkolják többek között a cseh Erwin Wolffot, Trockij titkárát, de olyan ismert trockistákat is, mint a belga George Kopp vagy az angol Henry Smilie.

Trockijnak a másik problémája az volt a POUM-mal, hogy az jó kapcsolatokat ápolt az anarchista, anarcho-szindikalista szervezetekkel. Véleménye szerint: „a POUM igyekszik ugyan a permanens forradalomról szóló tételre támaszkodni, a forradalom azonban nem elégszik meg az elméleti tézisekkel. Ahelyett, hogy a reformisták és az anarchisták ellen vezérelné a tömegeket, a POUM csupán meggyőzni igyekszik ezeket az urakat a szocializmusnak a kapitalizmussal szembeni előnyeiről." Számára fel sem merül, hogy az orosz analógia erősen sántít: Spanyolországban „Kronstadt" maga „Pétervár", azaz a forradalom központja és székhelye, Barcelona. Annak a Katalóniának a fővárosa, melyet a POUM lényegében az anarchistákkal együtt kormányzott. Azt követelni a POUM-tól, hogy nyisson egy sokadik frontot a hozzá legközelebb állókkal szemben, meglehetős doktrinerségnek tűnik. Másrészről Trockij valójában sosem gondolkodott el azon, hogy az orosz forradalom elfajulásában, a „bürokratikus degenerációban" vajon egy egészen kicsiny szerepet nem játszott-e a liberterekkel szembeni (egyébként jórészt éppen általa irányított) leszámolás.

Trockij hasonlóan látja a másik népfrontot, a franciát is: az 1936-os nagy sztrájkok idején üzemi, helyi bizottságok alakítására szólít fel, melyek országos konferenciája vehetné át az „anarchia" feletti irányítást (ez lényegében az 1917-es „kettős hatalom" sémája). A fő kérdés a jelenlegi helyzetben az, hogy fasizmus lesz-e, vagy forradalom (Kolcsak vagy Lenin?, Franciaországban azonban maradt „Kerenszkij", azaz Léon Blum). Trockij úgy ítéli meg, hogy a sztrájkok az intézményes baloldallal szembeni bizalmatlanságot fejezik ki a forradalmi tömegek részéről. A már külön pártba tömörülő trockisták (1936 júniusában létrejön a POI, Parti Ouvrier Internationaliste, Franciaország első trockista pártja) amúgy nem játszanak semmiféle szerepet a sztrájkokban, sőt éppen a kormányból kimaradó FKP (és az immár újra egységes szakszervezet, a CGT) növelte jelentősen a tagságát és támogatottságát. Az 1936 augusztusában zajló első moszkvai perek hisztérikus trockistázása csak növelte izolációjukat, míg a baloldali sajtó (vagy az olyan szervezetek is, mint az Emberi Jogok Ligája) szemérmesen hallgatott, mondván, minden kritika veszélyeztetné a népfrontot. Az 1938 márciusáig elhúzódó moszkvai perek idején a helyzet nem sokat változott, ráadásul addigra megbukik a második Blum-kormány, és vele a népfront is.

Trockij a népfrontok bukásából két fontos tanulságot szűrt le. Egyrészt egyértelművé vált számára, hogy sztálinizmus objektíve ellenforradalmi erővé vált: fontosabb volt számára a mozgalmon belüli ellenfelek likvidálása, mint a forradalom győzelme, sőt utóbbit fel is áldozta a leszámolás érdekében. Másrészt újra igazolva látta, hogy egy forradalmi helyzetben a legkisebb ellenállás felé menetelés a pokolra visz; éppen a centrista politika a bukás oka.

Ezzel Trockij szerint véget is ért egy korszak. Számára ekkor fejeződött be az 1917-ben kezdődött forradalmi hullám, melynek bukásában komoly szerepet játszott a munkáspártok centrista politikája (gyakran a sztálini bürokrácia nyílt árulásával párhuzamosan) és egy valóban forradalmi élcsapat hiánya. Egy új korszakban új élcsapatra van szükség: ez a IV. Internacionálé.

 

A IV. Internacionálé

A IV. Internacionálé 1938 márciusában, Párizsban jött létre, Trockij értelmezése szerint (aki ekkor már Mexikóban tartózkodik) az objektív forradalmi feltételek meglétének és a proletariátus irányításának krízise idején. Az elemzés szerint a kapitalizmus agonizál, egy totális háborúba fog menekülni, amely veszélybe sodorja magát az emberiséget. Egy ilyen helyzetben a „nemzetközi forradalmi vezérkarnak" a feladata az objektív és a szubjektív feltételek összehangolása, azaz első lépésben a szervezőmunka és az agitáció. Az Internacionálé programja az Átmeneti Program (Programme de transition) címet viseli, ami arra utal, hogy a fő feladat az aktuális harcok közelítése a szocialista forradalom céljaihoz. Az átmeneti követelések (revindications transitoires) képviseletének a célja az, hogy ezeknek a követeléseknek magával a kapitalista rendszerrel történő ellentétbe kerülésével a tömegekben a politikai hatalom megragadásának óhajtását tudatosítsa. Ismert trockisták (mint Daniel Guérin vagy Victor Serge) is értetlenségüket fejezték ki az új Internacionálé alapításának értelmével kapcsolatban. Véleményük szerint nem lehet mesterségesen, mindenfajta tömegtámogatás nélkül (az Internacionálé alapító „kongresszusán" pár tucat küldött vett részt), ráadásul a mozgalmi „apály" idején létrehozni egy ilyen ambíciójú szervezetet. Nem rejtették véka alá azt sem, hogy ebben komoly szerepet játszhattak magának Trockijnak a személyes ambíciói; szerintük „Trockij Lenint játszik". Trockij válasza a kritikákra az volt, hogy jelenleg a történelem legnagyobb proletár-veresége után vagyunk (melynek oka a szovjet állam „elfajulása", illetve a proletariátus vezetésének a krízise), így a helyzet hasonlatos 1915-hez: Lenin is egy nagy vereség (a szociáldemokrata internacionalizmus veresége) után döntött egy új Internacionálé megalakításáról. Az új Internacionálénak természetesen nyitni kell a tömegek felé, a megélt csalódások pedig arra a tanítottak, hogy csak egy konzekvens forradalmi program és egy ez alapján létrejövő nemzetközi vezérkar vezetheti sikeres forradalomra a munkásosztályt.

A trockisták közben újabb kísérletet tesznek, hogy szövetségre lépjenek a munkásmozgalom más erőivel. Ekkor az SFIO egyik disszidens csoportjáról, a Marceau Pivert-féle Gauche Révolutionnaire-ről van szó. A GR-t 1938 júniusában zárják ki az SFIO-ból, mert tagjai élesen bírálják a Blum-kormány „pause sociale" (a szociális reformok befagyasztásának) politikáját, másrészt mert ellenzik a szocialisták esetleges részvételét egy honvédő, nemzeti kormányban. Pivert hívei megalapítják a PSOP-t (Parti Socialiste Ouvrier et Paysan); Trockij híveit és pártját a PSOP-val való egyesülésre szólítja fel. Pivert elutasító válasza egy arculcsapással ér fel, és nagyon jól jelzi, hogy a különböző baloldali kommunista vagy baloldali szociáldemokrata csoportokat milyen mély szakadék választja el a bolsevizmus ellenzékétől. Pivert azonban közli Trockijjal, hogy ők tulajdonképpen egy befolyás nélküli, dogmatikus szekta, amely egy senki által nem ismert Internacionálé élén akar diktálni a mozgalomnak… így semmiféle egyesülésről nem lehet szó. Trockij válasza higgadtabb: azt ajánlja híveinek, hogy egyenként lépjenek be a PSOP-be, illetve felajánlja Pivert-nek, hogy lépjenek be az Internacionáléba, és azt alakítsák belülről (Pivert ezt is elutasítja). Végül Pivert-ék számára is kiderül a világháború előestéjén, hogy mégsem „lehetséges minden",⁷ míg az Internacionálé sem váltja be a hozzáfűzött reményeket. A világháború árnyékában, majd szovjet-finn háborúval, a Molotov-Ribbentrop-paktummal és Lengyelország szovjet megtámadásával kapcsolatban újra előtérbe kerül a Szovjetunió természetéről zajló vita, elsősorban az amerikai trockista párt, az SWP⁸ nyomására. Trockij újra egyértelművé teszi (és ki is lépteti a hozzá hű kisebbséget a vele ellentétbe kerülő SWP-ből), hogy a szovjet bürokrácia csak időleges jelenség, nem egy új rendszer új uralkodó osztálya, ezért a Szovjetunió fennállása továbbra is létkérdés, mint ahogy az egy ottani politikai forradalom szükségessége is.

Végezetül azt is hozzátehetjük mindehhez, hogy Trockij és Franciaország kapcsolatában kétségkívül van valami különleges. Egyrészt, mint láthattuk, Trockij a tízes, majd a harmincas években éveket töltött emigrációban Franciaországban, másrészt ő volt a Komintern francia felelőse, komoly munkát végzett a kezdetben rendkívül sokszínű FKP bolsevizálásában és a francia párt feletti Komintern-befolyás biztosításban. Nem véletlen, hogy néha az lehet az érzésünk, hogy Trockij szinte a franciákhoz intézi szavait. A Trockij-féle intrazigens forradalmi leninizmus francia vonzerejéhez mindenképpen hozzájárult, hogy Franciaország a korban alig volt érintett a marxizmustól és fél évszázados teoretikus hagyományaitól. Egészen az újbaloldali teoretikusok fellépéséig a franciák a forradalmi marxizmusból inkább a forradalmat, mint a marxizmust értették, és Trockij, a „modern Blanqui", nagyon jól tudott játszani ezeken a húrokon.

 

A trockisták a felszabadulás idején

Trockij meggyilkolása (1940. augusztus) és a világháború teljesen szétzilálja az amúgy is izolált és kisszámú trockista csoportokat. A világháború alatt a trockisták egy része pacifista álláspontot foglal el, más része az üzemekben szervezkedik, és ezekben a szervezetekben éli túl a háborút. Magában az Ellenállásban jelentéktelen a trockisták szerepe. A különböző trockista csoportok egyesüléséből végül 1944 őszén jön létre a PCI (Parti Communiste Internationaliste). A PCI elutasította a CNR (az Ellenállás Nemzeti Tanácsa) politikai autoritását, és a szakszervezetek mellett szovjetek alakítását javasolta. A helyzet megítélésének alapja a szokásos trockista elgondolás, mely szerint a forradalmi helyzet lényegében mindig adott: a háború utáni káoszban az egységkormányok ugyanazt a funkciót töltik be, mint a háború előtt a népfront, céljuk a szocialista forradalom megakadályozása. A trockisták egyedüliként utasították el a szociális békét, valamint a kapitalista állam és gazdaság újjáépítését. Az ekkor még szovjet utasításra egységpolitikát folytató kommunisták tartottak attól, hogy a trockista szervezetek keretet adhatnak a tömegek radikalizálódásának. A PCI igyekezett is minden sztrájkban részt venni az egyre szélesedő országos sztrájkhullámban. A PCI célja tulajdonképpen az ún. tripartisme, a hárompárti (szocialista-kommunista-kereszténydemokrata) kormányzás felváltása volt egy baloldali-szakszervezeti (FKP-SFIO-CGT) kormánnyal, azaz a kapitalizmus restaurációja helyett a szocializmus felépítésének a megkezdése. Az akkor még a kolonializmus pártján álló kommunistákat aggaszthatta a trockisták részvétele a gyarmati háborúk (ekkor elsősorban Indokína) elleni tiltakozásokban is. A kormány ezekkel a megmozdulásokkal kapcsolatban a hadsereg és a nemzet morálja elleni támadásról, az FKP hivatalos orgánuma, a L'Humanité pedig egyenesen „hitléro-gaullo-anarcho-trotskyste" összeesküvésről beszélt (amely összetétel jól jelzi egyébként, hogy a francia párt sztálinizációja milyen mértékű volt). Jóllehet a sztrájkok során mind az FKP, mind az SFIO tagszáma csökken, a trockistáké azonban mégsem nő. Két példa van csupán, ahol a trockisták a sztrájkokban való részvételüket tömegtámogatássá tudták váltani. Az egyik az SFIO-n belül zajlik: a trockisták lényegében átveszik a párt ifjúsági szervezetének, a körülbelül ötezer tagot számláló Jeunesse Socialiste-nak az irányítását, a pártvezetés azonban 1947 júniusában feloszlatja a JS-t, aminek hatására pár száz tag távozik a pártból, a trockisták azonban ettől nem lettek sokkal erősebbek. A másik esemény a híres 1947-es Renault-sztrájk, amely (talán a benne játszott trockista szereptől sem teljesen függetlenül, jóllehet alapvetően a lassan kialakuló hidegháború logikáját követve) az FKP kormányból való kilépéséhez vezetett. Az itt létrejövő, trockisták által vezetett szakszervezetnek (Syndicat Démocratique de Renault) mintegy 2000 tagja volt, és itt alakult meg az UCI (Union Communiste Internationaliste), a ma is létező, nemrég még európai képviselettel is bíró LO (Lutte ouvrière) elődje (amelyről lesz még szó).

A fellendülés azonban csak időleges volt, a hidegháború logikája (melyben a fő kérdéssé az válik, hogy a sztálini Szovjetunióval vagy ellene) újra marginalizálta a trockistákat. A megváltozott körülmények a stratégiájuk átgondolására késztette őket, az eltérő válaszok pedig soha véget nem érő doktrinális vitákra és szervezeti szakadásokra vezettek.

 

Trockisták a hidegháborúban

Az első szakadás: a pablizmus

A hidegháború 1947-48-ban válik a politika fő konstruáló tényezőjévé Franciaországban: az FKP távozik a kormányból, és visszatér a „forradalmi" és a szocialistákat osztályárulónak bélyegző politikájához, az immár kommunista szakszervezet, a CGT pedig kettészakad. A trockisták számára is alapvető jelentőségűvé válik a kérdés: antiimperializmus vagy antisztálinizmus? Az erre adott eltérő válaszok szakítják ketté először a trockista mozgalmat.

Sokáig a trockizmus egyik megkülönböztető jegye volt, hogy a Szovjetunió belső fejlődésének problémái a világforradalom perspektívájától elválasztva tételeződtek csupán. Az ötvenes évek elején (1951-52) az ún. pablizmus szakít ezzel a tradícióval. A Franciaországban élő görög emigráns, Michel Raptis (mozgalmi nevén Pablo) lényeges pontokon Trockijnak is ellentmondva aktualizálja a trockizmust a hidegháború logikájához. Pablo véleménye szerint a kibontakozó hidegháborúban a „helyi" osztályharcokat felváltotta a blokkok közti harc: a kapitalista országokon belül zajló osztályharc csak a „kisegítő erő" szerepét játssza a fő fronton dúló háborúban, a kapitalizmus és a sztálini Szovjetunió között dúló élethalálharcban. A szovjet bürokrácia ezzel a szocializmus eljövetelének vezető erejévé válik egy évszázados „forradalom-háborúban" („révolution-guerre"), amelyben átmeneti rendszerek is (pl. a szovjet rendszer) lesznek. Egy polgárháború zajlik tehát világszinten, ahol persze a forradalmi tábor nem makulátlan (Pablo: „a szovjet bürokrácia és ügynökei még nagyon fontos szerepet játszanak"). Ebben a helyzetben a kétfontos harc (egyidejű küzdelem az imperializmus és a sztálinizmus ellen) lehetetlen, de felesleges is: ebben a világ-polgárháborúban a sztálinizmus és a szovjet bürokrácia is el fog pusztulni. Pablo szerint nincs szükség előzetes programra; ha a munkásosztály felkészült lesz, lesz forradalmi program is. Addig is mit tegyenek az elkötelezett forradalmárok? Várjanak, de aktívan: ha a bürokrácia a saját képére formálta a szocializmust és a forradalmi pártot, akkor oda kell belépni. Ez az ún. entrisme második formája: ez már titkosan történik – sőt a belépőket Pablo arra biztatja, hogy akár még az FKP „hűségpróbáit" is állják ki -, célja pedig a trockisták beléptetése oda, ahol a forradalmi táborban a tömegek találhatóak. A pablizmus, mint láthattuk, nem csak az entrisme átértelmezésében tér el Trockijtól: a bürokráciának forradalmi szerepet tulajdonít, magát a szovjet rendszert pedig akár évszázadokon keresztül fennálló rendszerként, azaz egy történelmi szakaszként értelmezi.

A pablizmus kettészakítja a francia PCI-t és az Internacionálét is: a továbbra is antisztálinista alapokon álló francia többség és nemzetközi kisebbség Pierre Boussel (mozgalmi nevén: Lambert) vezetésével szervezetileg is különválik (ők lesznek a lambertisták). Ez a szakadás az alapja a mai is külön pártként létező LCR (pablisták) és PT-OCI (lambertisták) szembenállásának (róluk még lesz szó).⁹ A lambertisták szerint a hidegháborúban a burzsoázia és a szovjet bürokrácia szövetsége akadályozza meg a „soha ilyen jó lehetőségekkel nem bíró" forradalmat. Véleményük szerint Pablo hívei elhitték azt a sztálini/burzsoá hazugságot, hogy két világ áll egymással szemben. A lambertisták szerint erről szó sincs; az FKP azzal, hogy a szovjet bürokrácia szolgálója, szolgálja a burzsoáziát is. Ha a francia kommunisták néha fel is lépnek az amerikai imperializmus ellen, azzal is az Egyesült Államokkal néha szembekerülő francia burzsoázia és a szovjet külpolitika érdekeit szolgálják. A trockisták ezen irányzata tehát nem adja fel a kétfrontos harc elvét, így a lambertisták jóval pozitívabban viszonyulnak a szovjet blokkból emigráltak ügyéhez is, akik közül emiatt nem kevesen csatlakoznak is hozzájuk. Míg a pablisták ezeket többé-kevésbé árulónak tartják, a harcosan antisztálinista lambertisták minden szovjet blokkbeli belső ellenzéket lényegében trockistának – vagy legalábbis a trockista eszmék igazolójának – tartanak. A trockisták ezen lambertista szárnyának voltak tagjai a Nagy Balázs körül tömörülő franciaországi magyar trockisták is, akik az 1956-ban emigráló és a forradalom munkástanácsai elismert történészének számító Nagy vezérletével folyóiratot is kiadtak a hatvanas és a hetvenes években előbb Párizsban, majd Montpellier-ben (a magyar nyelvű Szocialista forradalomért című elméleti lap néhány évfolyama olvasható Nanterre-ben, a BDIC-ben).

A trockisták várakozásával ellentétben a Szovjetunió Sztálin halálával nem balra, hanem jobbra fordul: kiegyezik a kapitalizmussal („a békés egymás mellett élés politikája"), illetve letöri a blokkon belüli munkásmegmozdulásokat (NDK, Lengyelország, Magyarország). A Pablo-féle elgondolás egyértelműen egy közeli, blokkok közti háború lehetőségével számolt; ennek elmaradásával maga a koncepció kérdőjeleződött meg. A trockisták figyelme ezután egyrészt a gyarmatok, másrészt a diákmozgalmak felé fordul. A IV. Internacionálé pedig, belátva a pablizmus perspektívátlanságát, 1963-ban újraegyesül.¹⁰

Az újbaloldali trockizmus

A trockisták véleménye szerint egyértelművé vált, hogy a fejlett országok munkásmozgalmának és a gyarmati népek küzdelmeinek érdekei ellentétbe kerültek a szovjet rendszer érdekeivel. Nyugaton ellenzik a kommunista pártok (elsősorban az FKP) ún. „antimonopolista front"¹¹ politikáját, míg a volt gyarmatokon a Szovjetunió által is támogatott „nemzeti burzsoázia" elleni felkelésre szólítanak fel.

Ezzel új korszak kezdődik a trockisták politikájában: ezentúl a gyarmati forradalmak uralkodó elemmé válnak a világforradalmi fejlődésben. Véleményük szerint a sztálinistáknak Európában sikerült elárulniuk a forradalmat, azonban a harmadik világban nem rendelkeznek olyan befolyással, hogy ezt megtehessék. Ebben a koncepcióban egy „1917 – gyarmati forradalom – világforradalom" perspektíva rajzolódik ki, azaz ha a gyarmati országok a permanens forradalom koncepcióját követve kiszakadnak a kapitalizmus világából, nem várat sokáig magára a nyugati forradalom sem. A IV. Internacionálé 1963-as határozata a kétségkívül bizonyos szocialisztikus vonásokkal rendelkező Algériára úgy tekint, mint amely már „félúton" áll a munkásállam felé vezető úton (elsősorban Pablónak voltak kitűnő kapcsolatai Ben Bellával), de a trockisták hasonló lelkesedéssel fordulnak minden harmadik világbeli harc (pl. Mali, Guinea, majd Kuba, Vietnam) felé. A dekolonizáció nyugati országokban történő támogatásában való trockista részvétel el is vezet minket a '60-as évek új jelenségéhez: az újbaloldali („diák") trockizmushoz (egyébként az egész újbaloldal kialakulásának egyik legfontosabb iskolája a gyarmatosítás elleni harc volt).

A pablisták entrisme-taktikájának a fő terepévé kevésbé maga a Francia Kommunista Párt, mint inkább annak diákszervezete, az UEC (Union des Etudiants Communistes) vált. Ekkor már az UEC teljesen kiszabadult a sztálinista párt ideológiai béklyóiból: a hatvanas évek közepére egy szélsőbaloldali vitafórummá vált, ahol számtalan irányzat létezett egymás mellett, melyek egyikét az Alain Krivine és Henri Weber (utóbbi ma neves szocialista EP-képviselő) vezette trockisták alkották.¹² Maga az FKP egyre nehezebben tűrte ifjúsági szervezetének demokratikus légkörét, és végül 1965-ben hatalmi szóval „resztalinizálta", kiszorítva onnan a disszidens neoleninista csoportok képviselőit.

Így a trockista diákszervezet, a JCR (Jeunesse Communiste Révolutionnaire) 1966-ban jön létre Alain Krivine-nek és társainak a kommunista diákszervezetből való disszidálásával (a szakítás konkrét oka, hogy Krivine és társai nem voltak hajlandók támogatni a közös baloldali jelöltként induló Mitterand-t az elnökválasztáson). A JCR ezeket a disszidenseket és a vegetáló trockista párt, a PCI szimpatizánsait tömörítette, és belépett a IV. Internacionáléba is.

A másik ágnak, a lambertistáknak a diákszervezete, a FER (Fédération des étudiants révolutionnaires) csak 1968-ban jött létre. Ők – nyílt antisztálinizmusuk miatt – a másik nagy diákszervezetben, az inkább szocialista szimpatizáns UNEF-ben próbálták tagjaik titkos beléptetésével átvenni a hatalmat.

A JCR valahol félúton állt egy tradicionális neoleninista párt és a francia hatvanas évek újbaloldali világának tipikus csoportocskája (groupuscule gauchiste) között. A Trockijra való hivatkozás, a leninista pártszervezet kiegészült egyfajta romantikus guevarizmussal, de ami még fontosabb, hogy a JCR jó kapcsolatokat ápolt a Rudi Duschke-féle német SDS-szel (Sozialistischer Deutscher Studentenbund) is. Például a Berlinben 1968 februárjában tartott „a vietnami forradalommal való nemzetközi szolidaritás napján" több száz JCR-tag is részt vett. A franciákat alapvetően befolyásolták az SDS agitációs és mobilizációs módszerei, de az ideológiájukra is hatottak a német újbaloldal eszméi (leginkább Wilhelm Reich gondolatai a szexuális szabadság felforgató tartalmáról vagy az autoriter burzsoá családmodellről). A JCR részt vesz a diáklázadásokban is; maga Alain Krivine a mai napig 68 egyik szimbóluma Franciaországban. A JCR birtokolta a leghatékonyabb „biztonsági szolgálatot" (mely modelljét szintén az SDS-től veszik át), amely leginkább moderáló, az erőszakot kanalizálni kívánó szerepet játszott az eseményekben. Míg a JCR 1968 egyik legfontosabb szereplője (komoly befolyást biztosít számukra, hogy többé-kevésbé ők irányítják a gimnazisták akcióbizottságait koordináló CAL-t, de jelen vannak a Quartier Latin barrikádjainál éppúgy, mint a Sorbonne diák kommünjében, vagy az Odéon elfoglalásánál), a másik két trockista szervezet megmarad hangsúlyosan ouvrieristának. A munkások sztrájkjait támogatják, gyakran részt is vesznek bennük, a diákokat azonban többnyire elkényeztetett, forradalmat játszó kispolgároknak tartják.

1968 után a megmaradó neoleninista csoportok eltérő stratégiákat választanak: a maoisták nyíltan polgárháborúra készülnek („kockakövek helyett fegyverek"), melynek kirobbantását látványos erőszakos akciókkal vélik elérhetőnek. A trockista Ligue Communiste (a JCR utódja 1969-től) inkább valamiféle „ésszerű erőszakban" hisz, azaz olyan demonstratív akciókban, amelyek „elvetik a tömegekben a forradalom lehetségességének magját". Ezek a demonstratív akciók elsősorban „imperialista" konzulátusok (a leghíresebb akciójuk során 1969 novemberében elfoglalják Dél-Vietnam konzulátusát, és kitűzik rá az északi-vietnami Felszabadítási Front zászlaját) és az újjáéledő szélsőjobboldali szervezetek gyűlései ellen irányulnak. Közben maga az államhatalom is represszív irányba fordul, így egy több száz sebesülttel járó akció következményeként (1973 júniusában a trockista aktivisták szétkergetik a szélsőjobboldali Ordre Nouveau gyűlését a Mutualité-ban) a belügyminiszter betiltja a LC-t (a maoistákkal már előbb ugyanez történt). Ezzel véget is érnek a poszthatvannyolcas évek, vagyis az a korszak, amelyet a szélsőbaloldali szerveztek erőszakos akciói jellemeztek.

A JCR kétségtelen szerepét elismerve mégis azt kell mondanunk, hogy ha 1968-nak van valamiféle „fő vonala", akkor elmondható, hogy a trockisták – számbeli gyengeségükön túl is – nem tartoznak ebbe a liberter fő vonalba. A trockisták nem sokat értenek '68-ból, mégis tudnak valamit, amelyet a hozzájuk hasonló más csoportok nem. Bolsevikok, tehát tudják, a szervezet a legfontosabb: hiába tiltják be a LC-t, egy év szünet után, miközben a liberterek vagy a maoista szervezetek már eltűntek, a hetvenes évek közepén újjászületik a ma is létező LCR (Ligue Communiste Révolutionnaire).

Átkelés a sivatagon

A hetvenes években amíg az új baloldal keltette hullám jelentős, a trockista szervezetek is érnek el sikereket: taglétszámuk emelkedik (jóllehet ekkor sem több pár tízezernél). Ebben a korszakban olyan neves emberek is bevallott trockisták, mint Juliette Binoche vagy a nálunk kevésbé ismert színész, Pierre Arditi (mindketten OCI tagok). Azonban lassan a francia baloldal fő kérdésévé nem ezeknek az újbaloldali csoportoknak a sorsa válik, hanem a baloldali egységé, azaz a két nagy baloldali párt összefogásáé. A trockista csoportok egyértelműen támogatták ezt az egységet, sajátos szóhasználatukban az 1936-os népfront-korszakhoz hasonlítva az aktuális politikai helyzetet. Az LCR 1969-ben és 1974-ben még indította Krivine-t az elnökválasztáson, ezután azonban 2002-ig sosem állított saját jelöltet. Általában az első fordulóban a kommunista vagy a másik trockista jelöltre (Arlette Laguiller az LO színeiben) való támogatásra szólítottak fel, míg a másodikban François Mitterand-t támogatták mind az 1981-es, mind az 1988-as elnökválasztáson (1995-ben pedig Lionel Jospint). A nyolcvanas évek közepén szervezetileg is gyengülnek a trockista csoportok; számos ma is ismert szocialista politikus (Julien Dray, a párt exszóvivője, Jean-Cristophe Cambadélis, a párt egyik jelentős „ideológusa", Jean-Luc Mélenchon, az egyik kisebbségi áramlat vezetője) ekkor lépett át trockista szervezetből a Szocialista Pártba. Jellemző egyébként a trockista disszidenciára, hogy az átlépők korántsem feltétlenül a baloldalon találják meg egyéni politikai számításukat.

A kilencvenes évek elején úgy tűnt hát, hogy a trockizmus története lényegében véget ért, kivérzett, érvényes politikai mondanivalóval egyre kevésbé rendelkező csoportjai, pártjai marginalizálódtak.

 

Jegyzetek

* A tanulmány második részét az Eszmélet következő számában olvashatják. (A szerkesztők)

¹ Talán nem lényegtelen, hogy a magyar történészek között is dívó közhiedelemmel ellentétben François Furet nálunk is népszerű könyve (Egy illúzió múltja) Franciaországban nem a kommunizmus „magyarázata" alapkönyvének, hanem lényegében politikai pamfletnek számít. A kommunistaságot lényegében lelki defektusként „magyarázó" Furet-vel szemben érdemes a bibliográfiában feltüntetett Wierovka-féle könyvet olvasni a kommunizmus történetének mostani francia értékeléséről, míg Marc Lazarét a kommunizmus és Franciaország kapcsolatáról.

² Az természetesen nem állítható, hogy ne lettek volna nagyon is fontos ideológiai különbségek, mondjuk, Sztálin és Trockij között, csak éppen nem feltétlenül mindig ezek alkották a legfontosabb törésvonalakat a régi gárda tagjai között. Például Zinovjev, Kamenyevvel, előbb Sztálin mellé állt Trockijjal szemben („trojka"), majd Trockij oldalára Sztálinnal szemben (Egyesült Ellenzék), akit ekkor Buharin támogatott.

³ Monatte anarchista, majd szindikalista újságíró volt (az életút tipikus a korban), alapítója a Vie Ouvrière-nek, amely a szindikalizmus egyik legfontosabb lapja volt. Monatte a kezdetektől ellenséges az Union Sacrée-vel szemben, emiatt 1914-ben kiutasítják a CGT-ből. Ott van Zimmerwaldban, 1921-ben kizárják a CGT-ből, a kommunistákkal együtt a CGTU alapítója, 1922-től tagja a francia kommunista pártnak. Innen (és a CGTU-ből) mint jobboldali „trockistát" zárják ki 1924-ben, noha ő forradalmi szindikalista maradt. Ekkor a megmaradt forradalmi szindikalisták megalakítják a CGT-Syndicaliste Révolutionnaire nevű szakszervezetet, amely azonban már csak árnyéka a háború előtti szindikalista mozgalomnak.

⁴ A szürrealistáknak egyébként nem a szovjet politikával volt gondjuk, hanem az egyre inkább uralkodóvá váló sematikus hivatalos művészettel: „Sztálin igen, de Barbusse azért már nem" – fogalmazott egyszer Breton. A szürrealisták egyetértettek azzal, hogy a művészet célja a forradalom szolgálata, azonban ennek a szolgálatnak a módja már élesen szembeállította őket a kialakuló szovjet kultúrpolitikával.

⁵ A szocialista Léon Blum taktikája az volt, hogy a kommunisták bolsevizmusára, mint az „orosz barbárság" megnyilvánulási formájára, helyezte a hangsúlyt, azzal érvelve, hogy a forradalom iránti elkötelezettségben nincs különbség a két párt között. A szocialisták számára pedig kidolgozta az ismert kétlépcsős (a hatalom gyakorlása és megragadása között különbséget tevő) modelljét. Ez kiegészült azzal, hogy – szemben a német párttal – az SFIO a népfrontig nem lépett be „burzsoá kormányokba".

⁶ Partido Obrero de Unificación Marxista. A POUM és lapja, a Batalla egyébként jellemzően nem igazából trockista volt, hanem keményen antisztálinista. Ezek a baloldali kommunisták a sztálinista módszerek miatt léptek ki a Spanyol Kommunista Pártból.

⁷ „Tout est possible" – ez volt Pivert híressé vált újságcikkének a címe a népfront-kormány megalakulását követő nagy sztrájkok idején. Egyébként a jelszóval '68 májusában találkozhatunk újra.

⁸ Socialist Workers Party, gyakorlatilag a legnagyobb (kb. 10 000 tagot számláló) trockista párt a korban. Talán annyit érdemes itt megjegyezni, hogy a hidegháborúban az amerikai titkosszolgálatok lényegében lenyúlták a trockista mozgalmat (kihasználva annak harcos antisztálinizmusát). Erről legbeszédesebben Sidney Hook életútja mesél. Lényegében ez történik a '30-as években szintén komoly erőt képviselő angol trockizmussal is (legalábbis egy részével).

⁹ A trockisták vitastílusára jellemző, hogy most megjelent könyvében az exlambertista Boris Fraenkel, aki egyébként Jospin „betanítója" volt ebben a kemény trockista szektában (majd kizárták „freudo-marxista" elhajlás miatt, ő fordította franciára Marcuse Erósz és civilizáció című művét), mai is állítja, hogy Pablo szovjet ügynök volt… Erre a magatartásra utalva mondja egy francia történész, hogy ha a sokszor titkosságba burkolózó trockistákat meg szeretnénk ismerni, „legjobb, ha mindent elhiszünk, amit egymásról mondanak". Egyébként Pablo későbbi életútja nem teszi valószínűvé, hogy valaha is szovjet ügynök lett volna.

¹⁰ Maga Pablo 1964-ben elhagyta az Internacionálé vezérkarát, és revideálta nézeteit is. Véleménye szerint a második világháború véget vetett a bolsevizmus korszakának. Pablo ezután az ún. önigazgatói szocializmus (socialisme autogestionnaire) egyik teoretikusává válik Franciaországban, másfelől pedig szerinte a desztálinizáció folyamata a szovjet blokkban is elvezet a demokratikus szocializmushoz.

¹¹ Maurice Thorez (az FKP főtitkára) már 1946-ban leszögezte, hogy a szocializmushoz vezető utak sokfélék lehetnek (nem kell feltétlenül másolni az oroszt), noha az út végpontja (maga a szocializmus) a szovjet modell szerinti. Elméletük szerint a szocializmushoz vezető útnak két szakasza lesz. Egy demokratikus, melyhez elengedhetetlen a demokratikus erők összefogása (ezt megelőzően pedig a „munkásegység"), illetve a „demokrácia végsőkig való fejlesztése", és egy szocialista, melyben elkerülhetetlen az osztályharc, melyet a proletariátusnak a kommunista párt irányításával kell megvívnia egy proletárállam keretében. Az első szakaszt (a haladó demokráciát, la démocratie avancée) a nemzeti tulajdonba került vállaltok demokratikus igazgatása, míg a másodikat (a valódi demokráciát, la démocratie véritable) a proletárdiktatúra jellemzi. Az első szakasz szövetségi politikája az antimonopolista front (a kommunisták a gaulle-izmust a monopolkapitalizmus politikai felépítményeként határozták meg).

¹² A másik fontos csoport az ún. olaszok („les italiens") voltak, aki a hatvanas évekre a sztálinizmust és a Moszkvától való függést maga mögött hagyó Olasz Kommunista Pártot állították az FKP elé modellként. Az egyik prominens képviselőjük egy bizonyos Bernard Kouchner volt. A harmadik csoportot a maoisták alkották, akik a kínai kommunizmusban a sztálinizmussal szembeni modellt láttak (ebbe a csoportba tartozott például Serge July, aki ma a Libération című napilap főszerkesztője).