Integráció és felzárkózás

A közkeletű politikai jelszavakkal szemben az elmaradott régióknak a fejlettekhez történő integrálódása nem vezet automatikus felzár­kózáshoz. A sikeres és sikertelen kitörési kísérletek összehasonlítá­sa megmutatja, hogy a Nyugat csakis saját érdekeit szem előtt tart­va döntött egyes országok fejlesztéséről és biztonsági garanciáiról; és azt is, hogy a nemzeti vagy regionális bezárkózás eddig még sehol sem jelentett sikeres alternatívát a tőkés centrumnak való kiszolgáltatottsággal szemben. Tudomásul kell venni, hogy Kelet-Európa számára sem alkalmazhatók kész receptek, és az új megoldásokkal való kísérletezés az átalakulás szükségszerű velejárója.

Az elmúlt négy-öt évben Közép- és Kelet-európában ismét az egyik központi vitatéma a „fejlett Nyugathoz" történő fel­zárkózás. A térség új politikai rendszerei kivétel nélkül a nyu­gati integrációs szervezetekhez való csatlakozást jelölték meg sarkalatos külpolitikai céljukként. Az „Európába jutás", az „európai értékrend elfogadása" az „európai normák" be­tartása és betartatása, az „európai színvonal" elérése minden tiszteletre méltónak számító kormány-dokumentumban, par­lamenti felszólalásban, vezércikkben és hivatalos pohárkö­szöntőben szerepel.

Az egykori kommunista tömb európai országaiban manap­ság a különféle politikai erők kevés kérdésben értenek egyet, de szinte teljes nézetazonosság mutatkozik közöttük a tekin­tetben, hogy gazdaságuk modernizálásához, születendő pi­acgazdaságuk működőképessé tételéhez, demokratikus in­tézményrendszerük megerősítéséhez, katonai biztonságuk megteremtéséhez és megszilárdításához csakúgy, mint a nemzeti kisebbségek helyzetének javításához a nyugati in­tegrációs szervezetekhez történő minél gyorsabb és minél teljesebb csatlakozásban látják a legfontosabb eszközt. Ver­senyeznek a politikai pártok, hogy bizonyítsák, melyikük ké­pes a leghatékonyabban tevékenykedni az integráció elő­mozdításában, és versenyeznek a térség országai, hogy iga­zolják, melyikük a legérettebb a csatlakozásra, melyikük felel meg leginkább az egyébként nem teljesen világosan megfo­galmazott követelményeknek. Ebből a versenyből csak a szélsőségesnek tartott csoportok maradnak ki, azok a több­ségükben marginális erők, amelyek idealizálják az 1990 előtti állapotokat, vagy hisznek egy harmadik út lehetőségében.

A tudományos és politikai eliteken belüli egyetértés alap­vetően indokolt. Az általuk használt érvek általában megfe­lelnek a történelmi tapasztalatoknak és a világgazdasági-vi­lágpolitikai realitásoknak. Vannak azonban zavarba ejtő moz­zanatok is, ha az integrációs folyamatokba való bekapcsoló­dás tényleges menetét, a bekapcsolódással járó tennivalókat, előnyöket és hátrányokat részletesen elemezzük.

Ilyen zavarba ejtő mozzanat az, hogy az Európa fejlettebb részeihez való felzárkózásnak semmiféle ismert modellje nincs. Valamikor, a XIX. század elején és közepén az akkor határtalannak tűnő gyors fejlődés közepette a legjelentősebb gondolkodók és a közvélemény egyaránt meg volt arról győ­ződve, hogy a legfejlettebb technológia, a leghatékonyabb gazdaságszervező elvek, a leghaladottabb társadalompoliti­kai intézmények szinte automatikusan kiterjednek az elma­radottabb térségekre, a világ integrálódása néhány évtizeden belül „szükségszerűen" bekövetkezik, az „elmaradott" társa­dalmaknak „a fejlettek" a jövőképei, minthogy a fejlődésnek nyilvánvalóan csak egyetlen útja lehetséges, amire minden­kinek rá kell lépnie.

Ezzel a XIX. századi szilárd meggyőződéssel, amely ma ismét feléledt, az a baj, hogy nemcsak a XIX., hanem a XX. század sem igazolta.

Hogyan lehet azt mondani, hogy nem igazolta? Próbálta már valaki a fejlett és elmaradott területek közötti integrációt megvalósítani?

A kérdésre igen a válasz. A modern világgazdaság és vi­lágkereskedelem egész történetének egyik kulcsfejezete Nyugat-Európa déli és keleti irányú expanziójának története, azaz a gyarmati integráció története.

A gyarmati típusú integráció

A világgazdaság és világpolitika egyik legszembetűnőbb té­nye az észak-déli szakadék megléte. Ismeretes, hogy a gyarmatosítás több generáció élettartama során kibontako­zott intenzív szakasza a gazdaságok összekapcsolása révén szinte korlátlan integrációt eredményezett a gyarmatosító és a gyarmatosított között. A gyarmatosítás következtében úgy kezdett kialakulni az egységes világkereskedelem, hogy a meghódított területek az anyaországok gazdaságának része­ivé váltak. A gyarmatosítás egész XIX. és részben XX. szá­zadi története a szabadkereskedelem gyakorlatának kiter­jesztési kísérlete. Az európai hatalmak és az Egyesült Álla­mok Ázsia-politikájának ebben az időben a „Kelet megnyitá­sa" vált a fő jelszavává, vagyis az a törekvés, hogy feltörjék az olyan birodalmakat és országokat (Kína, Korea, Törökor­szág, Perzsia és mások), amelyeknek elzárkózó politikája gá­tolta a világkereskedelem kiterjesztését. Tekintsünk most el az ismert történelmi eseményektől, a katonai intervencióktól, az ópium-háborúktól, a közvetlen és közvetett uralmi formák bevezetését szolgáló akcióktól, fordítsuk figyelmünket a lé­nyegi folyamatokra. Összefoglalóan elmondható, hogy rész­ben vagy egészben az európai jogrendet honosították meg; ahol ez nem sikerült, az európaiak extra-territoriális jogra tet­tek szert; a függő országok védővámjait leszállították, vagy megszüntették; a fejlett országok ipari termékeinek elhelye­zését segítő pénzügyi intézkedéseket foganatosítottak; az új közigazgatás, a kiépülő infrastruktúra, az új, többnyire angol vagy francia nyelvű iskolarendszer alapvetően a világkeres­kedelembe való bekapcsolódást segítette. A függő országok integrációját segítette az is, hogy a helyi elit többnyire elsa­játította, esetenként kizárólagossá tette a domináns idegen ország nyelvét, megismerkedett annak kulturális és tudo­mányos eredményeivel.

A világkereskedelembe kívülről és erőszakkal integrált or­szágok kül- és védelempolitikája is megváltozott, önálló dön­tési lehetőségeik részben vagy teljesen megszűntek, a biz­tonságpolitika iránti felelősséget a protektor-hatalom vállalta magára.

Milyen eredményeket hozott a gyarmati integráció? Nos, a valaha remélt, sőt sokak által szilárdan hitt gazdasági mo­dernizáció, a felzárkózás, a demokratikus eszmények és in­tézmények meggyökerezése meglehetősen korlátozott mér­tékben valósult meg. Kiderült, hogy a nem hasonló szinten álló és nem egyenjogú partnerek egy karámba terelése elősegíti ugyan a világgazdaságba való bekapcsolódást, ám ez a bekapcsolódás torz fejlődéshez, olyan gazdasági és társadalmi szerkezet megjelenéséhez vezetett, amely a világpiac vagy egy-egy domináns állam vagy pénzügyi csoport igényeinek kiszolgálását tette lehetővé (egyesek duális szerkezet létéről beszélnek, megkülönböztetve a tra­dicionális és a modern világpiaci igényeket kielégítő gazda­sági ágazatokat és a nekik megfelelő társadalmi rétegző­dést). A világpiachoz alárendelt módon kapcsolódó társa­dalmak szemben találták magukat a kereskedelmi csereará­nyok romlásával, a saját kutatói-fejlesztői bázis korlátozott­ságával, az állandósuló eladósodással és a pénzügyi függés­sel. A gazdasági bizonytalanságok a társadalmi szerkezet és a politikai élet kiegyensúlyozatlanságához vezettek, alapját képezik a különféle irányzatú heves társadalmi konfliktusok­nak, az etnikainak nevezett nyugtalanságoknak, az erősza­kos cselekedeteknek. Ilyen körülmények között nem a de­mokráciák, hanem a diktatúrák állandósulnak.

Úgy tűnik, a diktatúrák nem a bal- vagy jobboldali, val­lásos vagy nacionalista gerillák és egyéb felforgatók tevé­kenységének eredményeként, a felforgatók pedig nem csu­pán a diktatúrák repressziójának reakciójaként születtek meg. Mindkét jelenség az elmaradottságban, a kilátástalan­ságban, a jobb jövőbe vetett természetes emberi hit elillanásában keresendő. Ma a földkerekség nagyobbik része tarto­zik abba a kategóriába, amelyet vezetőinek egykori optimiz­musa és a külvilág udvariassága „fejlődő" névvel illetett. A nemzetközi szervezetek dokumentumai e hatalmas térség or­szágait ma is ezen a néven jelölik, bár mindenki tudja, hogy többségük a világátlagnál alacsonyabb ütemben fejlődik, és nem, vagy csak korlátozottan érzékelhetők a felzárkózás irányzatai, annál inkább regisztrálhatók viszont a szakadék növekedésének tényei.1

Az egész gondolatmenettel kapcsolatban nyilvánvalóan ra­cionális az az ellenvetés, amely arra hivatkozva utasít el bár­miféle összehasonlítást, hogy Európa két felét évszázadokon keresztül összeköti egy hasonló kulturális örökség, amely Nyugat-Európa és Ázsia között nyilvánvalóan nem alakult ki. Úgyszintén gyöngíti az összehasonlítás érvényét, hogy a je­len korban is lényegesen kisebb a gazdasági szakadék Eu­rópa két része között, mint Nyugat-Európa és általában a fejlődő országok között. Ezek az érvek korrektek. A fejlett és elmaradott régiók közötti integráció tanulmányozása azonban mégis alkalmat ad bizonyos általános tanulságok levonására. Nevezetesen annak megállapítására, hogy az integráció ön­magában nem jelent elegendő húzóerőt, önmagában csak egy elvont lehetőség, amely még arra sem teremti meg au­tomatikusan az esélyt, hogy csökkenjen a szakadék a gaz­dagok és a szegények között. Ellenkezőleg, a függőség ele­mét hangsúlyozó integráció körülményei között a szakadék állandósulhat és növekedhet.2

Az ázsiai országok két útja

Az integráció-felzárkózás összefüggést kutatóknak azonban van egy sokkal meggyőzőbb ellenérve is. Ez az ellenérv szin­tén az ázsiai országokkal való összevetéssel kapcsolatos, de nem általában az ázsiai fejlődőket, hanem az ún. újonnan iparosodott délkelet-ázsiai országokat vonja be a vizsgálódás körébe. Ezeknek az országoknak az elmúlt két évtizedes di­namikus gazdasági növekedésére és a világkereskedelembe való intenzív bekapcsolódására sokan úgy hivatkoznak, mint olyan működőképes fejlődési modell megnyilvánulásaira, amely az egykori fejlődő országok egy lényeges kategóriájá­nak kétséget kizáróan tapasztalható felzárkózási folyamatát jelenti.

Két egymással összefüggő kérdés vetődik fel. Az első az, vajon ezeknek az országoknak, vagyis Tajvannak, Dél-Ko­reának, Malaysiának, Szingapúrnak (a továbbiakban ezeket az országokat nevezzük ,,első-csoport"-nak) a kiinduló hely­zete a második világháború befejezésétől az ötvenes évek elejéig-közepéig, vagyis a függetlenné válás pillanatában kü­lönbözött-e a jelenleg nagyon rossz mutatókkal rendelkező dél-ázsiai országokétól, mint amilyen India, Pakisztán, Sri Lanka, Myanmar, Nepál és Banglades (a továbbiakban eze­ket az országokat tekintjük a „második-csoport" tagjainak)? Erre az első kérdésre csak azt válaszolhatjuk, hogy alapvető különbség nem mutatható ki a következő lényeges területe­ken:

  1. A hagyományos kulturális és vallási értékek.3
  2. A gyarmatosító hatalom céljai és módszerei.4
  3. A függetlenné válás körülményei és időpontja.5
  4. A társadalmi szerkezet a függetlenné válás körüli idő­szakban.6
  5. A gazdasági fejlődés mutatói a függetlenné válás körüli időszakban.

Ez utóbbi, 5. számmal jelölt terület különleges figyelmet érdemel. Egyértelműen ki lehet ugyanis mutatni, hogy csak­nem valamennyi lényeges gazdasági és több számszerűsít­hető társadalmi fejlődésre utaló mutató az 50-es évek végén és a 60-as évek elején még többé-kevésbé hasonló volt az első, illetve a második csoport országai között, és csak ek­kortól kezdve nyílt ki közöttük az olló olyan drámai gyorsa­sággal, hogy három évtizeddel később az első csoportban az egy főre jutó össznemzeti termékérték, az export-import értékek, az iskolázottság szintje, a gyermekhalandóság és egyéb fontos mutatók közelítenek a legmagasabb jövedelmű nyugat-európai és észak-amerikai országokéihoz, míg a má­sodik csoport leszakadása véglegesnek tűnik, ugyanis vala­mennyien a legszegényebb és csaknem stagnáló országok kategóriájához tartoznak.7

Ha tehát az említett öt területen a lényeges különbségek harminc esztendővel ezelőtt nem voltak meg, jelenleg azon­ban a gazdasági mutatók és velük összefüggésben a társa­dalom szerkezete, mobilitása és stabilitása nagymértékben változott, akkor a második kérdés csak az lehet, vajon van­nak-e olyan tényezők, amelyek közösek a kiugró eredménye­ket produkáló Tajvanon, Dél-Koreában, Malaysiában, Szinga­púrban, de különböznek az igen gyenge gazdasági teljesít­ményű Indiában, Pakisztánban, Sri Lankán, Myanmarban, Nepálban és Bangladesben találhatóktól?

Erre a kérdésre az alapvetően igenlő választ hat pontban foglaljuk össze:

  1. Az első csoportban kiélezett társadalmi és politikai küz­delmek folytak, amelyek általában nyílt polgárháborúba tor­kolltak, a háborús cselekmények a hidegháború éveiben az Egyesült Államok, illetve szövetségesei közvetlen jelenlétét eredményezték. A második csoportban a konfliktusok nem polarizálták a társadalmakat ilyen nagymértékben, ezeknek az országoknak a stratégiai szerepe kisebb volt, nem követ­kezett be közvetlen nyugati szerepvállalás.8
  2. Az első csoport tartós és jelentős külső politikai és ka­tonai támogatást kapott, ez stabilizálta a többségükben ka­tonai vezetésű, egypártrendszeren nyugvó, vagy pártokat nem tűrő tekintélyuralmi rendszereket. A második csoportban nehézkesen működő demokráciák (India, Sri Lanka), labilis, időnként demokratikus kísérletekbe fogó diktatúrák (Pakisz­tán, Banglades), vagy állandó és befejezhetetlennek tűnő háborút folytató katonai rezsimek (Burma) alakultak ki.
  3. Az első csoport igen jelentős külföldi tőkéhez, techno­lógiához és piachoz jutott, a másodiknak az ilyen lehetősé­gei nagyon korlátozottak voltak.9
  4. Az első csoport határozottan ösztönözte a magánkez­deményezést és szigorú protekcionizmust valósított meg, míg a második egyik területen sem bizonyult következetesnek.10
  5. Az első csoportban a különleges hatalommal felruhá­zott állam, egyre növekvő bevételeinek felhasználásával, nagy súlyt fektetett az oktatásra, az önálló tudományos bázis kialakítására és az infrastrukturális beruházásokra, a máso­dikban erre sem az elhatározottság, sem a mozgósítható for­rások nem voltak elegendők.11
  6. Az első csoportban mindent elkövettek a termelés szi­gorú rendjének megszervezéséért, jelentősen korlátozták a munkavállalók bérköveteléseit és szervezkedését. A második csoportban az államhatalom kevéssé vállalt szerepet a ter­melési fegyelem biztosításában, és általában eltűrte, sőt ese­tenként támogatta a munkavállalók nem-politikai szervezke­déseit és fellépéseit.

Kapitalizmus és demokrácia

A délkelet-ázsiai modellre történő hivatkozás több, kiutat ke­reső kelet-európai politikus és teoretikus megnyilatkozásai­ban nyomon követhető. Szinte magától értetődő rokonszenv tapasztalható azok részéről, akik eleve kedvelik a tekintély­uralmi formát. Még inkább figyelemre méltó azonban az, hogy a liberális alapállás sem feltétlenül kapcsolja össze a gazdasági modernizációt és a politikai demokráciát.

Érdemes idézni Leszek Balczerowiczot, a sokkterápia egyik atyját, aki saját lengyelországi elméleti és gyakorlati kísérleteit „Demokrácia és kapitalizmus" című tanul­mányában12 oly módon összegezte, hogy a politikai demok­rácia és a kapitalista termelési és tulajdonviszonyok össze­függéseit állította középpontba. Balczerowicz négy megálla­pítást tesz:

  1. önmagában a demokrácia közvetlenül ós döntően nem segíti elő a gyorsabb gazdasági növekedést;
  2. az autoriter politikai rendszer sem garancia erre;
  3. a kapitalizmus szükséges, de nem elégséges feltétele a gazdasági sikernek;
  4. az egykori szocialista országok gazdasági csődjét nem a politikai demokrácia hiánya, hanem a magántulajdon és a piac hiánya idézte elő.

Megítélése szerint az egykori szocialista autokráciákban a demokráciát a gazdaság széles körű privatizációját megelő­zően vezették be, és így e gazdaságok „a történelem új, bi­zonytalan vizein navigálnak".

Ebből a gondolatmenetből könnyen levonható az a követ­keztetés, hogy jelenlegi fejlettségi szintjükön térségünk or­szágai jobban teszik, ha nem a fejlett nyugati országok je­lenlegi modelljét akarják átvenni, hanem gondosan tanul­mányozzák az eredeti felhalmozás egykori nyugat-európai és jelenlegi délkelet-ázsiai körülményeit, azaz korlátozzák demokratikus intézményeik működését, diktatórikus vagy leg­alábbis tekintélyuralmi rendszereket vezetnek be, megkeresik az aktív világkereskedelmi részvétel és a protekcionizmus összeegyeztethetőségének módjait, a termelés rendjét admi­nisztratív eszközökkel is fenntartják. A bevezetett intézkedé­sek nyomán nyílik meg a lehetőség az integrációba való si­keres csatlakozásra.

A fenti fejtegetések és konklúziók alapvetően hamisak. Nemcsak az a baj velük, hogy antidemokratikus törekvések ideológiájául szolgálnak. Látnunk kell, hogy a délkelet-ázsiai modell nem a korai európai kapitalizmust utánozta 150-200 éves késéssel. Ebben a térségben valójában sajátos és különleges történelmi körülmények alakultak ki. A II. világháború után kialakuló bipoláris világrendszer, a tömbök szembenállása biztosított olyan nem reprodukálható nemzet­közi körülményeket, amelyek között Délkelet-Ázsia elmara­dott, a világháború és a polgárháborúk által szétzilált gazda­ságai jelentős tőkeberuházásban részesültek, tekintélyuralmi rendszereik külső támogatással konszolidálódtak, a vezető nyugati hatalmak – főleg az Egyesült Államok – megnyitották piacaikat és tudomásul vették ezeknek az országoknak pro­tekcionista politikáját. Közép- és Kelet-Európában ezzel szemben olyan új körülmények alakultak ki, amelyek nem hasonlítanak sem a XVIII-XIX. századi Nyugat-Európára, sem pedig az elmúlt két évtized Délkelet-Ázsiájára. Csak ebben az értelemben indokolt Balczerowicznak azt a megál­lapítását elfogadni, amely szerint térségünknek a történelem új, ismeretlen vizein kell navigálni. Ez nem jelent mást, mint hogy tudomásul vesszük: Kelet-Európának nincs lehetősége semmiféle létező felzárkózási modellhez igazodni.

Summázat

1. A világgazdasági rendszer kialakulásának és működésé­nek története, ha a vizsgálatba az említett nagy alrendsze­reket vonjuk be, azt bizonyítja, hogy az alárendelt helyzetű, gyenge gazdasági teljesítményű országok integrációja a fej­lettebb térségekhez a magántulajdon, a magánkezdeménye­zés és a piacgazdaság körülményei között sem vezet szük­ségszerűen felzárkózáshoz, modernizációhoz, hanem állan­dósíthatja az elmaradottságot és még növelheti is-a fejlődés­beli különbség szakadékát.

2. Az integrációt elutasító bezárkózás sem lehet növeke­dést szolgáló alternatíva. Bezárkózással nem lehet felzárkóz­ni. Az ilyen irányú kísérletek teljes kudarccal végződtek, bár­milyen eszmei, politikai megfontolásból és alapállásból pró­bálták is ezt megvalósítani. A világgazdaságból és világke­reskedelemből nem lehet büntetlenül kilépni, az „önerőre tá­maszkodás" különféle koncepcióit megvalósítani törekvő or­szágok a tárgyalt térségen belül is súlyos árat fizettek. Nem­csak a közepes méretű Észak-Korea és Myanmar, hanem a földrésznyi Kína sem volt képes a külvilágtól elszigetelt sike­res fejlődési modellt kidolgozni és megvalósítani.

Nemcsak a szuverenitást korlátozó integrálódás, hanem a protekcionista tekintélyuralmi vagy diktatórikus módszerek sem jelentenek olyan követhető utat, amely a gyors növeke­déshez, az átfogó modernizációhoz vezet.

3. Kiderült az is, hogy párhuzamos világgazdasági rend­szert sem lehet létrehozni. Az ilyen irányú szovjet kísérlet nem a 80-as évek végén omlott össze, hanem tulajdonkép­pen mindig fikció volt: soha nem valósult meg egy teljesen öntörvényű „szocialista világgazdasági rendszer".

4. Az egységes világgazdasági rendszerrel szemben a re­gionális integrációk semmiféle alternatívát nem jelentenek. Délkelet-Ázsia fejlődésének nem az ASEAN volt az elindítója, és nem az ASEAN biztosította a növekedés legfontosabb fel­tételeit.

5. Az integráció nyilvánvalóan az állami szuverenitás je­lentős korlátozásával jár együtt. Az igazi probléma azonban nem egyszerűen a szuverenitás korlátozása, hanem az, hogy az integrációhoz történő kapcsolódás az egyoldalú, aláren­delt vagy pedig a kölcsönös függőség körülményei között megy-e végbe. Az egyoldalú függőség, azaz a gyarmati jel­legű integráció katasztrofális eredményekkel jár. Délkelet-Ázsia kis tigrisei jelentős szerepet adtak a 60-as-70-es évek­ben még gyenge gazdaságukat védő és ösztönző államnak, erős támogatásban részesítették a hazai tőkét, és különféle eszközökkel védték a hazai termelőt és fogyasztót.

6. Megkerülhetetlen a jelentős külső források bevonásának kérdése. A sikeresen felzárkózó délkelet-ázsiai országok a dél-ázsiaiakat jelentősen felülmúló (esetenként egy főre vetítve akár százszorosan nagyobb) beruházásban, hitelben és se­gélyben részesültek.

7. A délkelet-ázsiaiak számára nyújtott kedvezmények (tő­keberuházás, piacok megnyitása, protekcionista gazdaság­politika tudomásulvétele) szorosan összefüggtek a nyugati biztonságpolitikai érdekekkel. A gazdasági és katonai integ­ráció elválaszthatatlanul összefonódott. A nyugati viláig, el­sősorban az Egyesült Államok, kiemelkedő stratégiai fontos­ságot tulajdonított – saját biztonsága érdekében – a szóban forgó délkelet-ázsiai országok védelmének, és mindent meg­tett stabilitásuk előmozdítására.

8. A gazdasági és katonai integráció összefüggését a kö­zép- és kelet-európai politikai erők csak részben ismerték fel. Gyakorlatilag a térség minden országának minden számotte­vő politikai csoportja mindkettőt szorgalmazza, de érvrend­szerük nem a világ realitásaihoz alkalmazkodik. Senkit nem hat meg igazán, hogy a közép- és kelet-európaiak „biztonsági vákuumról" beszélnek, nemzeti érdekeik, határaik és kisebb­ségeik veszélyeztetettségét állítják középpontba. A délkelet-ázsiai kis tigrisek nem azért kaptak támogatást, mert bizton­ságukat külső és belső veszélyek fenyegették, hanem azért, mert a nyugati világ a saját biztonságát vagy legalábbis po­zícióit ítélte fenyegetettnek a megítélése szerint mindenkép­pen feltartóztatandó szovjet és kínai „expanzionizmus", ihlet­ve „a kommunista felforgatás" által. A délkelet-ázsiai orszá­gok demokratikus intézményeinek védelme nemigen került szóba, már csak azért sem, mert ezeknek az országoknak az uralkodó rezsimjei jelentették a közvetlen veszélyt saját társadalmaik demokratikus átalakulására. A közép- és kelet-európaiak jobban tennék, ha annak megmagyarázására gyűjtenének érveket, hogy Kelet-Európa destabilizálódása a nyu­gati biztonsági érdekeket is fenyegeti. Együttműködni ugyan­is csak közös érdekeltségű partnerekkel szoktak – az ajtón kopogtató koldus legfeljebb alamizsnát kap.

Jegyzetek

1 Ezt a jelenséget a magyar közgazdászok alaposan tanul­mányozták: Bognár József: A gazdasági növekedés irányítása a fej­lődő világban, Budapest, 1967.; Szentes Tamás: Az elmaradottság és fejlettség dialektikája, Budapest, 1976.

2 Minden számítás szerint a XVIII. század közepétől, vagyis attól az időtől kezdve, amikor Nyugat-Európa országai és az általuk fo­kozatosan meghódított ázsiai országok egy egységesülő gazdasá­gi-kereskedelmi rendszernek kezdtek tagjai lenni, egészen a XX. század fordulójáig, amikorra az anyaország és a gyarmatai közötti integráció folyamatai jelentősen előrehaladtak, az ázsiai (és általá­ban a gyarmati) ipari termelés drámaian visszaesik, nemcsak a világ gyorsan növekvő teljesítményeinek arányában, hanem önmagához képest is. Bairoch sokat idézett számításai szerint a világ ipari tel­jesítménye 1750 és 1900 között százalékosan egyes-fontos térsé­gekben az alábbiak szerint alakult:

Ország/régió

1750

1800

1830

1860

1880

1900

Európa

23,2

28,1

34,2

53,2

61,2

62,0

USA

0,1

0,8

2,4

7,2

14,7

23,6

Egyesült Királyság

1,9

4,3

9,5

19,9

22,9

18,5

Fejlődők

73,0

67,7

60,5

36,6

20,9

11,0

India

24,5

19,7

17,6

8,6

2,8

1,7

 Forrás: Bairoch, P.: International Industrialisation Levels from 1750 to 1980. Journal of European Economic History, 1982/11. 296. o.

Az egész intenzív XX. századi integráció a függő területeken a már jelzett irányzatok további jelenlétét mutatja. Az immár sokkal meg­bízhatóbb modern statisztikák szerint Indiában 1911 és 1946 között a népesség gyors növekedése ellenére az ipari lakosság aránya csökkent. Még meglepőbb, hogy az agrárnépesség abszolút és re­latív növekedése ellenére az élelmiszeripari termelés alig nőtt, a kontinensnyi ország élelmiszer-exportőrből élelmiszer-importőr lett. Forrás: Blyn G.: Agricultural Trends in India. 1891-1947. London, 1966. Erről részletesebben Balogh A.: Társadalom és politika a gyar­mati Indiában, 24-60. oldal.

A II. világháborút követő néhány éven belül az ázsiai országok nagyobbik része, köztük a legnépesebbek, függetlenné váltak. Több­ségük mindmáig nem változtatott az alárendelt típusú integrációs kapcsolatok jellegén. A fejlett és a fejlődő országok közötti szaka­dék tovább mélyült az elmúlt néhány év alatt, a nemzeti össztermék értékek közötti különbségek 4-5-szörösűkre nőttek. Ma a Világbank a magas jövedelmű országok legalsó egy főre jutó GNP-értékét 7620 dollárban határozza meg. Ez az OECD-országokban 18.920 dollár, Indiában 340, Bangladesben és Nepálban 180 dollár, Sri Lan­kán 403 dollár. 1965 és 1988 között az egy főre jutó személyes fogyasztás a fejlett országokban évi 2,5 %-kal nőtt, az előbb em­lített nagyon alacsony szintről induló dél-ázsiai országokban (Sri Lanka kivételével) sokkal alacsonyabb; Indiában 1,2%-kal, Bangla­desben pedig mindössze 0,1 %-kal nőtt. (Forrás: Social Indicators of Development, 1990. A World Bank Publication, 1991.)

3 A fejlődési modelleket vizsgálók kedvenc témája a kulturális és vallási háttér különbségeinek hangsúlyozása, attól a feltételezéstől indíttatva, hogy az e területen található különbségek adják a meg­bízható kulcsot a magyarázat számára. Valóban, a kulturális ós val­lási tényezőknek nem lebecsülendő a szerepük a társadalmi kohézió és a társadalom gazdasági és kereskedelmi orientáltsága szempont­jából, ám a rendelkezésünkre álló információk nem támasztják alá a vallási-kulturális faktor meghatározó szerepét. A gyarmatosítás fénykorában a keresztény értékeket tartották a társadalom és a gaz­daság előrehaladása (beleértve a gazdasági növekedést) fő emel­tyűjének, mintegy Európa fölényét értelmezendő, de ha Délkelet-Ázsia társadalomtörténetét elemezzük, kitűnik, hogy a térség egyet­len és századok óta túlnyomóan keresztény állama, a Fülöp-szige­tek nyújtja a legrosszabb gazdasági teljesítményt. Később a japán csodát a konfucianizmus szellemével igyekeztek magyarázni, és ezt megerősítette a Japán nyomdokaiba lépő Korea, Tajvan, Szingapúr és Hongkong. Néhány évvel később azonban a tajvani és dél-koreai fejlődési modellt sikerrel kezdte követni a többségében muzulmán Malaysia, és a hindu-buddhista hagyományú Thaiföld. Másfelől a dél-ázsiai gyenge teljesítményű csoport vallásilag szintén heterogén: siralmas a teljesítménye a muzulmán Bangladesnek, a buddhista Myanmarnak és a hindu Nepálnak. A fejlődést elősegítő és hátrál­tató tényezőket indokoltabb másutt vagy legalább másutt is keresni.

4 Mindkét csoport országainak többsége brit fennhatóság alatt állt, és bár az egyes gyarmati területek sajátosságai (méretek, öröklött társadalmi és politikai struktúra, gazdasági lehetőségek) jelentős el­téréseket mutatnak, nem érzékelhető alapvető eltérés a gyarmat­politika céljai, eszközei és intézményei között.

5 A függetlenné válás lényegében ugyanabban a történelmi kor­szakban, néhány év leforgása alatt következett be: India és Pakisz­tán 1947-ben; Myanmar és Sri Lanka 1948-ban; Malaysia (az akkori Malájföld) 1957-ben vált függetlenné, Szingapúr 1963-ban Malaysia része, és 1965-től önálló. A Koreai Köztársaság 1945-ben szaba­dult meg a japán uralomtól, de független fejlődése 1953-tól, a há­ború befejezésétől indult meg. Tajvan 1949-től indult el saját útján. Kivételt a mindig is független Thaiföld, és a mindmáig brit gyarmat Hongkong képez. (Forrás: Butler D.-Freeman J.: British Political Facts. 1900-1967. London, 1968. 256. o. Lásd: Balogh A. – Zafar Imam: A Political His-tory of National Liberation Movements in Asia and Africa. Delhi, 1988.)

6 Az idevágó szakirodalom szerint az elmaradott, gyarmati füg­gésben élő társadalmak szerkezete elég nagy hasonlóságot mutat a szóban forgó dél- és délkelet-ázsiai országokban. 80-90%-ot ki­tevő elnyomorodott agrárnépesség, nagybirtokrendszer, uzsorások dominanciája a gazdasági és kereskedelmi életben, többnyire kül­földi érdekeltségű birtokokon nagytömegű bérmunkás, Indián kívül kezdetleges színvonalú és kis befolyású hazai polgárság, primitív ipari bázis, szembetűnő vallási, nemzetiségi és egyéb megosztott­ság jellemezte ezeket a társadalmakat a 40-50-es években. (Áttekintő irodalom: Adas.M.: The Burma Delta: Economic Development and Social Change on an Asian Rice Frontier, 1852-1941. Univ. of Wisconsin Press. Madison, 1971. Balogh A.: Társadalom és politika a gyarmati Indiában, Budapest, 1979. Fisher C. A.: South-East Asia: A Social, Economic and Political Geography, E. P. Dutton. New York, 1964. Hall, D. G. E.: A History of South-East Asia. Mac-Millan. London, 1968. Sardesai, D.R.: South-East Asia. Past and Present. Vikas. Delhi, 1981.)

7 1960 és 1991 között az össz-GDP átlagos évi növekedése In­diában 4,1%, Bangladesben 2,8%, Sri Lankán 3,7%, Nepálban 2,9%, Pakisztánban 5,5%, míg az újonnan iparosodottaknál ez lé­nyegesen magasabb: Malaysiában 6,7%; Szingapúrban 8,4%; Thai­földön 7,2%; Koreában 8,9%; Tajvanon 9,1%. Az egy főre jutó GDP-növekedési ráta különbségei még hangsúlyosabbak. Míg a szegény­csoporthoz tartozó Indiában 1,9%; Bangladesben nincs növekedés, Sri Lankán 1,9%, Nepálban 0,4%, Pakisztánban 2,5%, az újonnan iparosodok csoportjában helyet foglaló Malaysiában 4%, Szingapúr­ban 6,7%, Thaiföldön 4,6%, Koreában 7% Tajvanon 7%.

(Forrás: Handbook of International Trade and Development Statistics, Unctad, United Nations, 1993. 442-443. o.) A jelzett trendek a legutóbbi években is megfigyelhetők. A GDP évi növekedési üteme 1989-ben,1990-ben és 1991-ben Indiában 5%, 4% és 2%, Pakisz­tánban 6%, 2,6% és -0,5%, míg Koreában 6%, 8%, 9% és 8%, Thaiföldön 12%, 10% és 7,9%. (World Economic Outlook, May 1992. International Monetary Fund, Washington; 19. o.) A két ázsiai cso­port közötti különbségek 30 évvel ezelőtt is alig voltak bizonyíthatók a külkereskedelmi mutatók területén. 1961 és 1991 között az ex­port-értékek alakulását vizsgáljuk egy-egy olyan országot összevet­ve, amelyeknek harminc évvel ezelőtti teljesítménye hasonló volt. A 60-as évek elején Sri Lanka exportja 380 millió dollár, Thaiföldé 477 millió dollár volt, 1991-ben Sri Lankáé 1.895 millió dollárra, Thaiföldé 28.324 millió dollárra emelkedett. 1961-ben India exportja 1.386 millió dollár volt, ez 1991-re az előző évekhez képest rekordnagyságot, 28.997 millió dollárt ért el, de ez is eltörpül a még Indiánál is ala­csonyabb szintről induló Korea 1991-es 71.870 millió dolláros ex­portértéke mellett. (Források; Az 1961-es adatokra: International Fi­nancial Statistics Yearbook, 1991. IMF, 121-222. o. Az 1991-es ada­tokra: Handbook of International Trade and Development Statistics. Unctad United Nations New York, 1993, 112-138.)

Az induló helyzet hasonlóságát és a különbségek óriási növeke­dését mutatják a valutakészletekre vonatkozó adatok is. 1961-ben Indiának és Pakisztánnak a készletei 418 millió, illetve 204 millió dollárt tettek ki, készleteik 1990-ben 847, illetve 207 millió dollár értékűek voltak, ezzel szemben Korea 205 millióról 10.163 millió dol­lárra, Thaiföld 389 millióról 9.311 millió dollárra, Szingapúr 123 mil­lióról 19.354 millió dollárra növelte készleteit. (Forrás: International Financial Statistics Yearbook, 1991. Vol. XLIV. IMF, Washington, 60­61. o.)

8 Forradalmak, polgárháborúk és háborúk Kínában (1919-1949), háború és polgárháború Koreában (1950-1953), polgárháború Ma­láj-földön (1945-1950-es évek vége). A második csoport államai kö­zül Sri Lankán és Myanmarban több évtizedes dzsungelháborúk folynak, de ezek elsősorban a nagy világkonfliktusokhoz sohasem kapcsolódott etnikai háborúk, nyugati katonai beavatkozásra és tá­mogatásra nem került sor, nemzetközi stratégiai jelentőségre a bi­polaritás körülményei között sem tettek szert. India és Pakisztán konfliktusai államközi konfliktusok, a nagyhatalmak a háborúkban közvetlenül nem vettek részt. A Pakisztánnak nyújtott amerikai tá­mogatás jellege és mérete más, mint Délkelet-Ázsiában; a Pakisz­tánnak nyújtott egy főre jutott támogatás jelentéktelen a koreaihoz képest. A pakisztáni polgárháború csak nagyon közvetve kapcsoló­dott a nemzetközi politikai és ideológiai csatározásokhoz, a külvilág gyorsan tudomásul vette a polgárháború eredményeképpen Banglades függetlenné válását.

9 A tárgyalt országok felzárkózási trendjeiről igen jó összegfoglalót ad Hernádi András: A csendes-óceáni térség című munkájában (Bu­dapest, 1982.).

10 A második csoport (Nepál kivételével) különféle szocialista mo­delleket igyekezett megvalósítani. A „szocialista" jelző szerepel In­dia alkotmányában, Myanmar több évtizeden át vezető pártjának nevében és Sri Lanka hivatalos nevében. Szükséges azonban meg­jegyezni, hogy ezek az országok nem a kelet-európai modellt kö­vették, hangsúlyozottan elhatárolódtak a marxizmustól, és valamiféle harmadik utat igyekeztek megtalálni. A gazdaságpolitikában a „ve­gyes gazdaság" megteremtését látták célravezetőnek; ennek segít­ségével kívánták elkerülni az ismert modellek gyengeségeit. Nem­csak két ellentétes filozófia egyeztetésére törekedtek, előfordult, hogy egy és ugyanazon országban is többször egymás után meg­változtatták a gazdaságpolitika fő irányait, így az államosítás és pri­vatizáció korszakai helyenként sűrűn váltották egymást, miközben egyiket sem vitték következetesen végig. Az elmúlt néhány évben ennek a csoportnak minden országa a gazdasági liberalizálás meg­lehetősen radikális megvalósításán munkálkodik, a sikerek azonban továbbra is korlátozottak.

11 Az első csoportban az analfabetizmust szinte teljesen felszá­molták, a másodikban a nagy erőfeszítések ellenére is lassú a ha­ladás, sőt több országban az analfabéták abszolút száma még nőtt is. Bangladesben a lakosság 67%-a, Indiában 57%-a, Nepálban 74%-a nem tud írni-olvasni. Ez az arány Malaysiában 27%, Thaiföl­dön 9%, Hongkongban, Szingapúrban és Koreában viszont felszá­molták az írástudatlanságot. (Forrás: Social Indications of Development. 1990. World Bank Publication, 1991.)

12 Leszek Balczerowicz: Demokrácia és kapitalizmus napjainkban. Európa Fórum, 1993. 1. szám.