Az elmúlt négy-öt évben Közép- és Kelet-európában ismét az egyik központi vitatéma a „fejlett Nyugathoz" történő felzárkózás. A térség új politikai rendszerei kivétel nélkül a nyugati integrációs szervezetekhez való csatlakozást jelölték meg sarkalatos külpolitikai céljukként. Az „Európába jutás", az „európai értékrend elfogadása" az „európai normák" betartása és betartatása, az „európai színvonal" elérése minden tiszteletre méltónak számító kormány-dokumentumban, parlamenti felszólalásban, vezércikkben és hivatalos pohárköszöntőben szerepel.
Az egykori kommunista tömb európai országaiban manapság a különféle politikai erők kevés kérdésben értenek egyet, de szinte teljes nézetazonosság mutatkozik közöttük a tekintetben, hogy gazdaságuk modernizálásához, születendő piacgazdaságuk működőképessé tételéhez, demokratikus intézményrendszerük megerősítéséhez, katonai biztonságuk megteremtéséhez és megszilárdításához csakúgy, mint a nemzeti kisebbségek helyzetének javításához a nyugati integrációs szervezetekhez történő minél gyorsabb és minél teljesebb csatlakozásban látják a legfontosabb eszközt. Versenyeznek a politikai pártok, hogy bizonyítsák, melyikük képes a leghatékonyabban tevékenykedni az integráció előmozdításában, és versenyeznek a térség országai, hogy igazolják, melyikük a legérettebb a csatlakozásra, melyikük felel meg leginkább az egyébként nem teljesen világosan megfogalmazott követelményeknek. Ebből a versenyből csak a szélsőségesnek tartott csoportok maradnak ki, azok a többségükben marginális erők, amelyek idealizálják az 1990 előtti állapotokat, vagy hisznek egy harmadik út lehetőségében.
A tudományos és politikai eliteken belüli egyetértés alapvetően indokolt. Az általuk használt érvek általában megfelelnek a történelmi tapasztalatoknak és a világgazdasági-világpolitikai realitásoknak. Vannak azonban zavarba ejtő mozzanatok is, ha az integrációs folyamatokba való bekapcsolódás tényleges menetét, a bekapcsolódással járó tennivalókat, előnyöket és hátrányokat részletesen elemezzük.
Ilyen zavarba ejtő mozzanat az, hogy az Európa fejlettebb részeihez való felzárkózásnak semmiféle ismert modellje nincs. Valamikor, a XIX. század elején és közepén az akkor határtalannak tűnő gyors fejlődés közepette a legjelentősebb gondolkodók és a közvélemény egyaránt meg volt arról győződve, hogy a legfejlettebb technológia, a leghatékonyabb gazdaságszervező elvek, a leghaladottabb társadalompolitikai intézmények szinte automatikusan kiterjednek az elmaradottabb térségekre, a világ integrálódása néhány évtizeden belül „szükségszerűen" bekövetkezik, az „elmaradott" társadalmaknak „a fejlettek" a jövőképei, minthogy a fejlődésnek nyilvánvalóan csak egyetlen útja lehetséges, amire mindenkinek rá kell lépnie.
Ezzel a XIX. századi szilárd meggyőződéssel, amely ma ismét feléledt, az a baj, hogy nemcsak a XIX., hanem a XX. század sem igazolta.
Hogyan lehet azt mondani, hogy nem igazolta? Próbálta már valaki a fejlett és elmaradott területek közötti integrációt megvalósítani?
A kérdésre igen a válasz. A modern világgazdaság és világkereskedelem egész történetének egyik kulcsfejezete Nyugat-Európa déli és keleti irányú expanziójának története, azaz a gyarmati integráció története.
A gyarmati típusú integráció
A világgazdaság és világpolitika egyik legszembetűnőbb ténye az észak-déli szakadék megléte. Ismeretes, hogy a gyarmatosítás több generáció élettartama során kibontakozott intenzív szakasza a gazdaságok összekapcsolása révén szinte korlátlan integrációt eredményezett a gyarmatosító és a gyarmatosított között. A gyarmatosítás következtében úgy kezdett kialakulni az egységes világkereskedelem, hogy a meghódított területek az anyaországok gazdaságának részeivé váltak. A gyarmatosítás egész XIX. és részben XX. századi története a szabadkereskedelem gyakorlatának kiterjesztési kísérlete. Az európai hatalmak és az Egyesült Államok Ázsia-politikájának ebben az időben a „Kelet megnyitása" vált a fő jelszavává, vagyis az a törekvés, hogy feltörjék az olyan birodalmakat és országokat (Kína, Korea, Törökország, Perzsia és mások), amelyeknek elzárkózó politikája gátolta a világkereskedelem kiterjesztését. Tekintsünk most el az ismert történelmi eseményektől, a katonai intervencióktól, az ópium-háborúktól, a közvetlen és közvetett uralmi formák bevezetését szolgáló akcióktól, fordítsuk figyelmünket a lényegi folyamatokra. Összefoglalóan elmondható, hogy részben vagy egészben az európai jogrendet honosították meg; ahol ez nem sikerült, az európaiak extra-territoriális jogra tettek szert; a függő országok védővámjait leszállították, vagy megszüntették; a fejlett országok ipari termékeinek elhelyezését segítő pénzügyi intézkedéseket foganatosítottak; az új közigazgatás, a kiépülő infrastruktúra, az új, többnyire angol vagy francia nyelvű iskolarendszer alapvetően a világkereskedelembe való bekapcsolódást segítette. A függő országok integrációját segítette az is, hogy a helyi elit többnyire elsajátította, esetenként kizárólagossá tette a domináns idegen ország nyelvét, megismerkedett annak kulturális és tudományos eredményeivel.
A világkereskedelembe kívülről és erőszakkal integrált országok kül- és védelempolitikája is megváltozott, önálló döntési lehetőségeik részben vagy teljesen megszűntek, a biztonságpolitika iránti felelősséget a protektor-hatalom vállalta magára.
Milyen eredményeket hozott a gyarmati integráció? Nos, a valaha remélt, sőt sokak által szilárdan hitt gazdasági modernizáció, a felzárkózás, a demokratikus eszmények és intézmények meggyökerezése meglehetősen korlátozott mértékben valósult meg. Kiderült, hogy a nem hasonló szinten álló és nem egyenjogú partnerek egy karámba terelése elősegíti ugyan a világgazdaságba való bekapcsolódást, ám ez a bekapcsolódás torz fejlődéshez, olyan gazdasági és társadalmi szerkezet megjelenéséhez vezetett, amely a világpiac vagy egy-egy domináns állam vagy pénzügyi csoport igényeinek kiszolgálását tette lehetővé (egyesek duális szerkezet létéről beszélnek, megkülönböztetve a tradicionális és a modern világpiaci igényeket kielégítő gazdasági ágazatokat és a nekik megfelelő társadalmi rétegződést). A világpiachoz alárendelt módon kapcsolódó társadalmak szemben találták magukat a kereskedelmi cserearányok romlásával, a saját kutatói-fejlesztői bázis korlátozottságával, az állandósuló eladósodással és a pénzügyi függéssel. A gazdasági bizonytalanságok a társadalmi szerkezet és a politikai élet kiegyensúlyozatlanságához vezettek, alapját képezik a különféle irányzatú heves társadalmi konfliktusoknak, az etnikainak nevezett nyugtalanságoknak, az erőszakos cselekedeteknek. Ilyen körülmények között nem a demokráciák, hanem a diktatúrák állandósulnak.
Úgy tűnik, a diktatúrák nem a bal- vagy jobboldali, vallásos vagy nacionalista gerillák és egyéb felforgatók tevékenységének eredményeként, a felforgatók pedig nem csupán a diktatúrák repressziójának reakciójaként születtek meg. Mindkét jelenség az elmaradottságban, a kilátástalanságban, a jobb jövőbe vetett természetes emberi hit elillanásában keresendő. Ma a földkerekség nagyobbik része tartozik abba a kategóriába, amelyet vezetőinek egykori optimizmusa és a külvilág udvariassága „fejlődő" névvel illetett. A nemzetközi szervezetek dokumentumai e hatalmas térség országait ma is ezen a néven jelölik, bár mindenki tudja, hogy többségük a világátlagnál alacsonyabb ütemben fejlődik, és nem, vagy csak korlátozottan érzékelhetők a felzárkózás irányzatai, annál inkább regisztrálhatók viszont a szakadék növekedésének tényei.1
Az egész gondolatmenettel kapcsolatban nyilvánvalóan racionális az az ellenvetés, amely arra hivatkozva utasít el bármiféle összehasonlítást, hogy Európa két felét évszázadokon keresztül összeköti egy hasonló kulturális örökség, amely Nyugat-Európa és Ázsia között nyilvánvalóan nem alakult ki. Úgyszintén gyöngíti az összehasonlítás érvényét, hogy a jelen korban is lényegesen kisebb a gazdasági szakadék Európa két része között, mint Nyugat-Európa és általában a fejlődő országok között. Ezek az érvek korrektek. A fejlett és elmaradott régiók közötti integráció tanulmányozása azonban mégis alkalmat ad bizonyos általános tanulságok levonására. Nevezetesen annak megállapítására, hogy az integráció önmagában nem jelent elegendő húzóerőt, önmagában csak egy elvont lehetőség, amely még arra sem teremti meg automatikusan az esélyt, hogy csökkenjen a szakadék a gazdagok és a szegények között. Ellenkezőleg, a függőség elemét hangsúlyozó integráció körülményei között a szakadék állandósulhat és növekedhet.2
Az ázsiai országok két útja
Az integráció-felzárkózás összefüggést kutatóknak azonban van egy sokkal meggyőzőbb ellenérve is. Ez az ellenérv szintén az ázsiai országokkal való összevetéssel kapcsolatos, de nem általában az ázsiai fejlődőket, hanem az ún. újonnan iparosodott délkelet-ázsiai országokat vonja be a vizsgálódás körébe. Ezeknek az országoknak az elmúlt két évtizedes dinamikus gazdasági növekedésére és a világkereskedelembe való intenzív bekapcsolódására sokan úgy hivatkoznak, mint olyan működőképes fejlődési modell megnyilvánulásaira, amely az egykori fejlődő országok egy lényeges kategóriájának kétséget kizáróan tapasztalható felzárkózási folyamatát jelenti.
Két egymással összefüggő kérdés vetődik fel. Az első az, vajon ezeknek az országoknak, vagyis Tajvannak, Dél-Koreának, Malaysiának, Szingapúrnak (a továbbiakban ezeket az országokat nevezzük ,,első-csoport"-nak) a kiinduló helyzete a második világháború befejezésétől az ötvenes évek elejéig-közepéig, vagyis a függetlenné válás pillanatában különbözött-e a jelenleg nagyon rossz mutatókkal rendelkező dél-ázsiai országokétól, mint amilyen India, Pakisztán, Sri Lanka, Myanmar, Nepál és Banglades (a továbbiakban ezeket az országokat tekintjük a „második-csoport" tagjainak)? Erre az első kérdésre csak azt válaszolhatjuk, hogy alapvető különbség nem mutatható ki a következő lényeges területeken:
- A hagyományos kulturális és vallási értékek.3
- A gyarmatosító hatalom céljai és módszerei.4
- A függetlenné válás körülményei és időpontja.5
- A társadalmi szerkezet a függetlenné válás körüli időszakban.6
- A gazdasági fejlődés mutatói a függetlenné válás körüli időszakban.
Ez utóbbi, 5. számmal jelölt terület különleges figyelmet érdemel. Egyértelműen ki lehet ugyanis mutatni, hogy csaknem valamennyi lényeges gazdasági és több számszerűsíthető társadalmi fejlődésre utaló mutató az 50-es évek végén és a 60-as évek elején még többé-kevésbé hasonló volt az első, illetve a második csoport országai között, és csak ekkortól kezdve nyílt ki közöttük az olló olyan drámai gyorsasággal, hogy három évtizeddel később az első csoportban az egy főre jutó össznemzeti termékérték, az export-import értékek, az iskolázottság szintje, a gyermekhalandóság és egyéb fontos mutatók közelítenek a legmagasabb jövedelmű nyugat-európai és észak-amerikai országokéihoz, míg a második csoport leszakadása véglegesnek tűnik, ugyanis valamennyien a legszegényebb és csaknem stagnáló országok kategóriájához tartoznak.7
Ha tehát az említett öt területen a lényeges különbségek harminc esztendővel ezelőtt nem voltak meg, jelenleg azonban a gazdasági mutatók és velük összefüggésben a társadalom szerkezete, mobilitása és stabilitása nagymértékben változott, akkor a második kérdés csak az lehet, vajon vannak-e olyan tényezők, amelyek közösek a kiugró eredményeket produkáló Tajvanon, Dél-Koreában, Malaysiában, Szingapúrban, de különböznek az igen gyenge gazdasági teljesítményű Indiában, Pakisztánban, Sri Lankán, Myanmarban, Nepálban és Bangladesben találhatóktól?
Erre a kérdésre az alapvetően igenlő választ hat pontban foglaljuk össze:
- Az első csoportban kiélezett társadalmi és politikai küzdelmek folytak, amelyek általában nyílt polgárháborúba torkolltak, a háborús cselekmények a hidegháború éveiben az Egyesült Államok, illetve szövetségesei közvetlen jelenlétét eredményezték. A második csoportban a konfliktusok nem polarizálták a társadalmakat ilyen nagymértékben, ezeknek az országoknak a stratégiai szerepe kisebb volt, nem következett be közvetlen nyugati szerepvállalás.8
- Az első csoport tartós és jelentős külső politikai és katonai támogatást kapott, ez stabilizálta a többségükben katonai vezetésű, egypártrendszeren nyugvó, vagy pártokat nem tűrő tekintélyuralmi rendszereket. A második csoportban nehézkesen működő demokráciák (India, Sri Lanka), labilis, időnként demokratikus kísérletekbe fogó diktatúrák (Pakisztán, Banglades), vagy állandó és befejezhetetlennek tűnő háborút folytató katonai rezsimek (Burma) alakultak ki.
- Az első csoport igen jelentős külföldi tőkéhez, technológiához és piachoz jutott, a másodiknak az ilyen lehetőségei nagyon korlátozottak voltak.9
- Az első csoport határozottan ösztönözte a magánkezdeményezést és szigorú protekcionizmust valósított meg, míg a második egyik területen sem bizonyult következetesnek.10
- Az első csoportban a különleges hatalommal felruházott állam, egyre növekvő bevételeinek felhasználásával, nagy súlyt fektetett az oktatásra, az önálló tudományos bázis kialakítására és az infrastrukturális beruházásokra, a másodikban erre sem az elhatározottság, sem a mozgósítható források nem voltak elegendők.11
- Az első csoportban mindent elkövettek a termelés szigorú rendjének megszervezéséért, jelentősen korlátozták a munkavállalók bérköveteléseit és szervezkedését. A második csoportban az államhatalom kevéssé vállalt szerepet a termelési fegyelem biztosításában, és általában eltűrte, sőt esetenként támogatta a munkavállalók nem-politikai szervezkedéseit és fellépéseit.
Kapitalizmus és demokrácia
A délkelet-ázsiai modellre történő hivatkozás több, kiutat kereső kelet-európai politikus és teoretikus megnyilatkozásaiban nyomon követhető. Szinte magától értetődő rokonszenv tapasztalható azok részéről, akik eleve kedvelik a tekintélyuralmi formát. Még inkább figyelemre méltó azonban az, hogy a liberális alapállás sem feltétlenül kapcsolja össze a gazdasági modernizációt és a politikai demokráciát.
Érdemes idézni Leszek Balczerowiczot, a sokkterápia egyik atyját, aki saját lengyelországi elméleti és gyakorlati kísérleteit „Demokrácia és kapitalizmus" című tanulmányában12 oly módon összegezte, hogy a politikai demokrácia és a kapitalista termelési és tulajdonviszonyok összefüggéseit állította középpontba. Balczerowicz négy megállapítást tesz:
- önmagában a demokrácia közvetlenül ós döntően nem segíti elő a gyorsabb gazdasági növekedést;
- az autoriter politikai rendszer sem garancia erre;
- a kapitalizmus szükséges, de nem elégséges feltétele a gazdasági sikernek;
- az egykori szocialista országok gazdasági csődjét nem a politikai demokrácia hiánya, hanem a magántulajdon és a piac hiánya idézte elő.
Megítélése szerint az egykori szocialista autokráciákban a demokráciát a gazdaság széles körű privatizációját megelőzően vezették be, és így e gazdaságok „a történelem új, bizonytalan vizein navigálnak".
Ebből a gondolatmenetből könnyen levonható az a következtetés, hogy jelenlegi fejlettségi szintjükön térségünk országai jobban teszik, ha nem a fejlett nyugati országok jelenlegi modelljét akarják átvenni, hanem gondosan tanulmányozzák az eredeti felhalmozás egykori nyugat-európai és jelenlegi délkelet-ázsiai körülményeit, azaz korlátozzák demokratikus intézményeik működését, diktatórikus vagy legalábbis tekintélyuralmi rendszereket vezetnek be, megkeresik az aktív világkereskedelmi részvétel és a protekcionizmus összeegyeztethetőségének módjait, a termelés rendjét adminisztratív eszközökkel is fenntartják. A bevezetett intézkedések nyomán nyílik meg a lehetőség az integrációba való sikeres csatlakozásra.
A fenti fejtegetések és konklúziók alapvetően hamisak. Nemcsak az a baj velük, hogy antidemokratikus törekvések ideológiájául szolgálnak. Látnunk kell, hogy a délkelet-ázsiai modell nem a korai európai kapitalizmust utánozta 150-200 éves késéssel. Ebben a térségben valójában sajátos és különleges történelmi körülmények alakultak ki. A II. világháború után kialakuló bipoláris világrendszer, a tömbök szembenállása biztosított olyan nem reprodukálható nemzetközi körülményeket, amelyek között Délkelet-Ázsia elmaradott, a világháború és a polgárháborúk által szétzilált gazdaságai jelentős tőkeberuházásban részesültek, tekintélyuralmi rendszereik külső támogatással konszolidálódtak, a vezető nyugati hatalmak – főleg az Egyesült Államok – megnyitották piacaikat és tudomásul vették ezeknek az országoknak protekcionista politikáját. Közép- és Kelet-Európában ezzel szemben olyan új körülmények alakultak ki, amelyek nem hasonlítanak sem a XVIII-XIX. századi Nyugat-Európára, sem pedig az elmúlt két évtized Délkelet-Ázsiájára. Csak ebben az értelemben indokolt Balczerowicznak azt a megállapítását elfogadni, amely szerint térségünknek a történelem új, ismeretlen vizein kell navigálni. Ez nem jelent mást, mint hogy tudomásul vesszük: Kelet-Európának nincs lehetősége semmiféle létező felzárkózási modellhez igazodni.
Summázat
1. A világgazdasági rendszer kialakulásának és működésének története, ha a vizsgálatba az említett nagy alrendszereket vonjuk be, azt bizonyítja, hogy az alárendelt helyzetű, gyenge gazdasági teljesítményű országok integrációja a fejlettebb térségekhez a magántulajdon, a magánkezdeményezés és a piacgazdaság körülményei között sem vezet szükségszerűen felzárkózáshoz, modernizációhoz, hanem állandósíthatja az elmaradottságot és még növelheti is-a fejlődésbeli különbség szakadékát.
2. Az integrációt elutasító bezárkózás sem lehet növekedést szolgáló alternatíva. Bezárkózással nem lehet felzárkózni. Az ilyen irányú kísérletek teljes kudarccal végződtek, bármilyen eszmei, politikai megfontolásból és alapállásból próbálták is ezt megvalósítani. A világgazdaságból és világkereskedelemből nem lehet büntetlenül kilépni, az „önerőre támaszkodás" különféle koncepcióit megvalósítani törekvő országok a tárgyalt térségen belül is súlyos árat fizettek. Nemcsak a közepes méretű Észak-Korea és Myanmar, hanem a földrésznyi Kína sem volt képes a külvilágtól elszigetelt sikeres fejlődési modellt kidolgozni és megvalósítani.
Nemcsak a szuverenitást korlátozó integrálódás, hanem a protekcionista tekintélyuralmi vagy diktatórikus módszerek sem jelentenek olyan követhető utat, amely a gyors növekedéshez, az átfogó modernizációhoz vezet.
3. Kiderült az is, hogy párhuzamos világgazdasági rendszert sem lehet létrehozni. Az ilyen irányú szovjet kísérlet nem a 80-as évek végén omlott össze, hanem tulajdonképpen mindig fikció volt: soha nem valósult meg egy teljesen öntörvényű „szocialista világgazdasági rendszer".
4. Az egységes világgazdasági rendszerrel szemben a regionális integrációk semmiféle alternatívát nem jelentenek. Délkelet-Ázsia fejlődésének nem az ASEAN volt az elindítója, és nem az ASEAN biztosította a növekedés legfontosabb feltételeit.
5. Az integráció nyilvánvalóan az állami szuverenitás jelentős korlátozásával jár együtt. Az igazi probléma azonban nem egyszerűen a szuverenitás korlátozása, hanem az, hogy az integrációhoz történő kapcsolódás az egyoldalú, alárendelt vagy pedig a kölcsönös függőség körülményei között megy-e végbe. Az egyoldalú függőség, azaz a gyarmati jellegű integráció katasztrofális eredményekkel jár. Délkelet-Ázsia kis tigrisei jelentős szerepet adtak a 60-as-70-es években még gyenge gazdaságukat védő és ösztönző államnak, erős támogatásban részesítették a hazai tőkét, és különféle eszközökkel védték a hazai termelőt és fogyasztót.
6. Megkerülhetetlen a jelentős külső források bevonásának kérdése. A sikeresen felzárkózó délkelet-ázsiai országok a dél-ázsiaiakat jelentősen felülmúló (esetenként egy főre vetítve akár százszorosan nagyobb) beruházásban, hitelben és segélyben részesültek.
7. A délkelet-ázsiaiak számára nyújtott kedvezmények (tőkeberuházás, piacok megnyitása, protekcionista gazdaságpolitika tudomásulvétele) szorosan összefüggtek a nyugati biztonságpolitikai érdekekkel. A gazdasági és katonai integráció elválaszthatatlanul összefonódott. A nyugati viláig, elsősorban az Egyesült Államok, kiemelkedő stratégiai fontosságot tulajdonított – saját biztonsága érdekében – a szóban forgó délkelet-ázsiai országok védelmének, és mindent megtett stabilitásuk előmozdítására.
8. A gazdasági és katonai integráció összefüggését a közép- és kelet-európai politikai erők csak részben ismerték fel. Gyakorlatilag a térség minden országának minden számottevő politikai csoportja mindkettőt szorgalmazza, de érvrendszerük nem a világ realitásaihoz alkalmazkodik. Senkit nem hat meg igazán, hogy a közép- és kelet-európaiak „biztonsági vákuumról" beszélnek, nemzeti érdekeik, határaik és kisebbségeik veszélyeztetettségét állítják középpontba. A délkelet-ázsiai kis tigrisek nem azért kaptak támogatást, mert biztonságukat külső és belső veszélyek fenyegették, hanem azért, mert a nyugati világ a saját biztonságát vagy legalábbis pozícióit ítélte fenyegetettnek a megítélése szerint mindenképpen feltartóztatandó szovjet és kínai „expanzionizmus", ihletve „a kommunista felforgatás" által. A délkelet-ázsiai országok demokratikus intézményeinek védelme nemigen került szóba, már csak azért sem, mert ezeknek az országoknak az uralkodó rezsimjei jelentették a közvetlen veszélyt saját társadalmaik demokratikus átalakulására. A közép- és kelet-európaiak jobban tennék, ha annak megmagyarázására gyűjtenének érveket, hogy Kelet-Európa destabilizálódása a nyugati biztonsági érdekeket is fenyegeti. Együttműködni ugyanis csak közös érdekeltségű partnerekkel szoktak – az ajtón kopogtató koldus legfeljebb alamizsnát kap.
Jegyzetek
1 Ezt a jelenséget a magyar közgazdászok alaposan tanulmányozták: Bognár József: A gazdasági növekedés irányítása a fejlődő világban, Budapest, 1967.; Szentes Tamás: Az elmaradottság és fejlettség dialektikája, Budapest, 1976.
2 Minden számítás szerint a XVIII. század közepétől, vagyis attól az időtől kezdve, amikor Nyugat-Európa országai és az általuk fokozatosan meghódított ázsiai országok egy egységesülő gazdasági-kereskedelmi rendszernek kezdtek tagjai lenni, egészen a XX. század fordulójáig, amikorra az anyaország és a gyarmatai közötti integráció folyamatai jelentősen előrehaladtak, az ázsiai (és általában a gyarmati) ipari termelés drámaian visszaesik, nemcsak a világ gyorsan növekvő teljesítményeinek arányában, hanem önmagához képest is. Bairoch sokat idézett számításai szerint a világ ipari teljesítménye 1750 és 1900 között százalékosan egyes-fontos térségekben az alábbiak szerint alakult:
Ország/régió |
1750 |
1800 |
1830 |
1860 |
1880 |
1900 |
Európa |
23,2 |
28,1 |
34,2 |
53,2 |
61,2 |
62,0 |
USA |
0,1 |
0,8 |
2,4 |
7,2 |
14,7 |
23,6 |
Egyesült Királyság |
1,9 |
4,3 |
9,5 |
19,9 |
22,9 |
18,5 |
Fejlődők |
73,0 |
67,7 |
60,5 |
36,6 |
20,9 |
11,0 |
India |
24,5 |
19,7 |
17,6 |
8,6 |
2,8 |
1,7 |
Forrás: Bairoch, P.: International Industrialisation Levels from 1750 to 1980. Journal of European Economic History, 1982/11. 296. o. |
Az egész intenzív XX. századi integráció a függő területeken a már jelzett irányzatok további jelenlétét mutatja. Az immár sokkal megbízhatóbb modern statisztikák szerint Indiában 1911 és 1946 között a népesség gyors növekedése ellenére az ipari lakosság aránya csökkent. Még meglepőbb, hogy az agrárnépesség abszolút és relatív növekedése ellenére az élelmiszeripari termelés alig nőtt, a kontinensnyi ország élelmiszer-exportőrből élelmiszer-importőr lett. Forrás: Blyn G.: Agricultural Trends in India. 1891-1947. London, 1966. Erről részletesebben Balogh A.: Társadalom és politika a gyarmati Indiában, 24-60. oldal.
A II. világháborút követő néhány éven belül az ázsiai országok nagyobbik része, köztük a legnépesebbek, függetlenné váltak. Többségük mindmáig nem változtatott az alárendelt típusú integrációs kapcsolatok jellegén. A fejlett és a fejlődő országok közötti szakadék tovább mélyült az elmúlt néhány év alatt, a nemzeti össztermék értékek közötti különbségek 4-5-szörösűkre nőttek. Ma a Világbank a magas jövedelmű országok legalsó egy főre jutó GNP-értékét 7620 dollárban határozza meg. Ez az OECD-országokban 18.920 dollár, Indiában 340, Bangladesben és Nepálban 180 dollár, Sri Lankán 403 dollár. 1965 és 1988 között az egy főre jutó személyes fogyasztás a fejlett országokban évi 2,5 %-kal nőtt, az előbb említett nagyon alacsony szintről induló dél-ázsiai országokban (Sri Lanka kivételével) sokkal alacsonyabb; Indiában 1,2%-kal, Bangladesben pedig mindössze 0,1 %-kal nőtt. (Forrás: Social Indicators of Development, 1990. A World Bank Publication, 1991.)
3 A fejlődési modelleket vizsgálók kedvenc témája a kulturális és vallási háttér különbségeinek hangsúlyozása, attól a feltételezéstől indíttatva, hogy az e területen található különbségek adják a megbízható kulcsot a magyarázat számára. Valóban, a kulturális ós vallási tényezőknek nem lebecsülendő a szerepük a társadalmi kohézió és a társadalom gazdasági és kereskedelmi orientáltsága szempontjából, ám a rendelkezésünkre álló információk nem támasztják alá a vallási-kulturális faktor meghatározó szerepét. A gyarmatosítás fénykorában a keresztény értékeket tartották a társadalom és a gazdaság előrehaladása (beleértve a gazdasági növekedést) fő emeltyűjének, mintegy Európa fölényét értelmezendő, de ha Délkelet-Ázsia társadalomtörténetét elemezzük, kitűnik, hogy a térség egyetlen és századok óta túlnyomóan keresztény állama, a Fülöp-szigetek nyújtja a legrosszabb gazdasági teljesítményt. Később a japán csodát a konfucianizmus szellemével igyekeztek magyarázni, és ezt megerősítette a Japán nyomdokaiba lépő Korea, Tajvan, Szingapúr és Hongkong. Néhány évvel később azonban a tajvani és dél-koreai fejlődési modellt sikerrel kezdte követni a többségében muzulmán Malaysia, és a hindu-buddhista hagyományú Thaiföld. Másfelől a dél-ázsiai gyenge teljesítményű csoport vallásilag szintén heterogén: siralmas a teljesítménye a muzulmán Bangladesnek, a buddhista Myanmarnak és a hindu Nepálnak. A fejlődést elősegítő és hátráltató tényezőket indokoltabb másutt vagy legalább másutt is keresni.
4 Mindkét csoport országainak többsége brit fennhatóság alatt állt, és bár az egyes gyarmati területek sajátosságai (méretek, öröklött társadalmi és politikai struktúra, gazdasági lehetőségek) jelentős eltéréseket mutatnak, nem érzékelhető alapvető eltérés a gyarmatpolitika céljai, eszközei és intézményei között.
5 A függetlenné válás lényegében ugyanabban a történelmi korszakban, néhány év leforgása alatt következett be: India és Pakisztán 1947-ben; Myanmar és Sri Lanka 1948-ban; Malaysia (az akkori Malájföld) 1957-ben vált függetlenné, Szingapúr 1963-ban Malaysia része, és 1965-től önálló. A Koreai Köztársaság 1945-ben szabadult meg a japán uralomtól, de független fejlődése 1953-tól, a háború befejezésétől indult meg. Tajvan 1949-től indult el saját útján. Kivételt a mindig is független Thaiföld, és a mindmáig brit gyarmat Hongkong képez. (Forrás: Butler D.-Freeman J.: British Political Facts. 1900-1967. London, 1968. 256. o. Lásd: Balogh A. – Zafar Imam: A Political His-tory of National Liberation Movements in Asia and Africa. Delhi, 1988.)
6 Az idevágó szakirodalom szerint az elmaradott, gyarmati függésben élő társadalmak szerkezete elég nagy hasonlóságot mutat a szóban forgó dél- és délkelet-ázsiai országokban. 80-90%-ot kitevő elnyomorodott agrárnépesség, nagybirtokrendszer, uzsorások dominanciája a gazdasági és kereskedelmi életben, többnyire külföldi érdekeltségű birtokokon nagytömegű bérmunkás, Indián kívül kezdetleges színvonalú és kis befolyású hazai polgárság, primitív ipari bázis, szembetűnő vallási, nemzetiségi és egyéb megosztottság jellemezte ezeket a társadalmakat a 40-50-es években. (Áttekintő irodalom: Adas.M.: The Burma Delta: Economic Development and Social Change on an Asian Rice Frontier, 1852-1941. Univ. of Wisconsin Press. Madison, 1971. Balogh A.: Társadalom és politika a gyarmati Indiában, Budapest, 1979. Fisher C. A.: South-East Asia: A Social, Economic and Political Geography, E. P. Dutton. New York, 1964. Hall, D. G. E.: A History of South-East Asia. Mac-Millan. London, 1968. Sardesai, D.R.: South-East Asia. Past and Present. Vikas. Delhi, 1981.)
7 1960 és 1991 között az össz-GDP átlagos évi növekedése Indiában 4,1%, Bangladesben 2,8%, Sri Lankán 3,7%, Nepálban 2,9%, Pakisztánban 5,5%, míg az újonnan iparosodottaknál ez lényegesen magasabb: Malaysiában 6,7%; Szingapúrban 8,4%; Thaiföldön 7,2%; Koreában 8,9%; Tajvanon 9,1%. Az egy főre jutó GDP-növekedési ráta különbségei még hangsúlyosabbak. Míg a szegénycsoporthoz tartozó Indiában 1,9%; Bangladesben nincs növekedés, Sri Lankán 1,9%, Nepálban 0,4%, Pakisztánban 2,5%, az újonnan iparosodok csoportjában helyet foglaló Malaysiában 4%, Szingapúrban 6,7%, Thaiföldön 4,6%, Koreában 7% Tajvanon 7%.
(Forrás: Handbook of International Trade and Development Statistics, Unctad, United Nations, 1993. 442-443. o.) A jelzett trendek a legutóbbi években is megfigyelhetők. A GDP évi növekedési üteme 1989-ben,1990-ben és 1991-ben Indiában 5%, 4% és 2%, Pakisztánban 6%, 2,6% és -0,5%, míg Koreában 6%, 8%, 9% és 8%, Thaiföldön 12%, 10% és 7,9%. (World Economic Outlook, May 1992. International Monetary Fund, Washington; 19. o.) A két ázsiai csoport közötti különbségek 30 évvel ezelőtt is alig voltak bizonyíthatók a külkereskedelmi mutatók területén. 1961 és 1991 között az export-értékek alakulását vizsgáljuk egy-egy olyan országot összevetve, amelyeknek harminc évvel ezelőtti teljesítménye hasonló volt. A 60-as évek elején Sri Lanka exportja 380 millió dollár, Thaiföldé 477 millió dollár volt, 1991-ben Sri Lankáé 1.895 millió dollárra, Thaiföldé 28.324 millió dollárra emelkedett. 1961-ben India exportja 1.386 millió dollár volt, ez 1991-re az előző évekhez képest rekordnagyságot, 28.997 millió dollárt ért el, de ez is eltörpül a még Indiánál is alacsonyabb szintről induló Korea 1991-es 71.870 millió dolláros exportértéke mellett. (Források; Az 1961-es adatokra: International Financial Statistics Yearbook, 1991. IMF, 121-222. o. Az 1991-es adatokra: Handbook of International Trade and Development Statistics. Unctad United Nations New York, 1993, 112-138.)
Az induló helyzet hasonlóságát és a különbségek óriási növekedését mutatják a valutakészletekre vonatkozó adatok is. 1961-ben Indiának és Pakisztánnak a készletei 418 millió, illetve 204 millió dollárt tettek ki, készleteik 1990-ben 847, illetve 207 millió dollár értékűek voltak, ezzel szemben Korea 205 millióról 10.163 millió dollárra, Thaiföld 389 millióról 9.311 millió dollárra, Szingapúr 123 millióról 19.354 millió dollárra növelte készleteit. (Forrás: International Financial Statistics Yearbook, 1991. Vol. XLIV. IMF, Washington, 6061. o.)
8 Forradalmak, polgárháborúk és háborúk Kínában (1919-1949), háború és polgárháború Koreában (1950-1953), polgárháború Maláj-földön (1945-1950-es évek vége). A második csoport államai közül Sri Lankán és Myanmarban több évtizedes dzsungelháborúk folynak, de ezek elsősorban a nagy világkonfliktusokhoz sohasem kapcsolódott etnikai háborúk, nyugati katonai beavatkozásra és támogatásra nem került sor, nemzetközi stratégiai jelentőségre a bipolaritás körülményei között sem tettek szert. India és Pakisztán konfliktusai államközi konfliktusok, a nagyhatalmak a háborúkban közvetlenül nem vettek részt. A Pakisztánnak nyújtott amerikai támogatás jellege és mérete más, mint Délkelet-Ázsiában; a Pakisztánnak nyújtott egy főre jutott támogatás jelentéktelen a koreaihoz képest. A pakisztáni polgárháború csak nagyon közvetve kapcsolódott a nemzetközi politikai és ideológiai csatározásokhoz, a külvilág gyorsan tudomásul vette a polgárháború eredményeképpen Banglades függetlenné válását.
9 A tárgyalt országok felzárkózási trendjeiről igen jó összegfoglalót ad Hernádi András: A csendes-óceáni térség című munkájában (Budapest, 1982.).
10 A második csoport (Nepál kivételével) különféle szocialista modelleket igyekezett megvalósítani. A „szocialista" jelző szerepel India alkotmányában, Myanmar több évtizeden át vezető pártjának nevében és Sri Lanka hivatalos nevében. Szükséges azonban megjegyezni, hogy ezek az országok nem a kelet-európai modellt követték, hangsúlyozottan elhatárolódtak a marxizmustól, és valamiféle harmadik utat igyekeztek megtalálni. A gazdaságpolitikában a „vegyes gazdaság" megteremtését látták célravezetőnek; ennek segítségével kívánták elkerülni az ismert modellek gyengeségeit. Nemcsak két ellentétes filozófia egyeztetésére törekedtek, előfordult, hogy egy és ugyanazon országban is többször egymás után megváltoztatták a gazdaságpolitika fő irányait, így az államosítás és privatizáció korszakai helyenként sűrűn váltották egymást, miközben egyiket sem vitték következetesen végig. Az elmúlt néhány évben ennek a csoportnak minden országa a gazdasági liberalizálás meglehetősen radikális megvalósításán munkálkodik, a sikerek azonban továbbra is korlátozottak.
11 Az első csoportban az analfabetizmust szinte teljesen felszámolták, a másodikban a nagy erőfeszítések ellenére is lassú a haladás, sőt több országban az analfabéták abszolút száma még nőtt is. Bangladesben a lakosság 67%-a, Indiában 57%-a, Nepálban 74%-a nem tud írni-olvasni. Ez az arány Malaysiában 27%, Thaiföldön 9%, Hongkongban, Szingapúrban és Koreában viszont felszámolták az írástudatlanságot. (Forrás: Social Indications of Development. 1990. World Bank Publication, 1991.)
12 Leszek Balczerowicz: Demokrácia és kapitalizmus napjainkban. Európa Fórum, 1993. 1. szám.