A XX. századi magyar történelem ellentmondásos személyisége volt Mindszenty (Pehm) József, aki negyed századon át zalaegerszegi apátplébánosként, majd rövid ideig veszprémi püspökként, azután – ez volt pályája csúcsa – esztergomi érsekként, végül pedig száműzöttként próbálta útját állni a társadalmi haladásnak.

Mindszenty József 1945. október 7-én foglalta el az esztergomi érseki széket. Az új hercegprímás a beiktatási ünnepségen elmondott beszédében homo regiusként, vagyis a király megbízottjaként – annak távollétében vagy hiányában – lényegében önmagát nyilvánította az ország legfőbb közjogi méltóságának. Mindszenty az emlékiratában is azt a véleményét fejti ki, hogy az esztergomi érsek személyéhez kötött prímási méltóság az egyetlen hivatal Magyarországon, melyben egyházi és állami jogkör egyesül. A fentiek igazolására idézi elődjét, Serédi Jusztiniánt: “A hercegprímásnak, mint első zászlós úrnak, közvetlen a király, illetve az államfő után következő, tehát legelső közjogi méltósága Szent István király óta alkotott törvényeinkben van biztosítva….”¹ Ezzel minden kétséget eloszlatott afelől, hogy ő nem kizárólag, sőt talán nem is elsősorban a magyar katolikusság lelkipásztora és feje kívánt lenni, hanem az ország első embere, a nemzet vezetője is. Ezt beiktatási beszédében úgy fogalmazta meg, hogy az országnak még nem egy alkotmányos tényezője hiányzik, de “az elődök helyén van már az ország prímása”. Ekkor még nagyon kevesen tudhattak arról, hogy az új esztergomi érsek már 1945. szeptember 22-i levelében hűségét és hódolatát fejezte ki Habsburg Ottónak, az “örökös király”-nak: “Felséges Uram! Mély hódolatomat jelentem örökös királyomnak, mint a Szentséges Atyától legkegyelmesebben kinevezett esztergomi érsek, mint az ország prímása és ezzel a ténylegesen államfőtlen ország első közjogi méltósága.”²

 

Mindszenty 1892. március 29-én Pehm Józsefként látta meg a napvilágot – és csak 1941-ben magyarosította nevét Mindszenty-re – a Vas megyei Csehimindszenten, ahol szülei 20 kat. hold földön gazdálkodtak. Ekkor már másutt is gyakori volt az országban, hogy a tehetősebb földműves családok, főleg több gyermek esetén, valamelyik fiúgyermeküket iskoláztatták, általában papot vagy tanítót neveltek belőle. Pehm József a szombathelyi premontrei főgimnáziumban érettségizett és innen vezetett egyenesen az útja a katolikus papnevelő intézetbe, amelynek az elvégzése után, 1915. június 12-én pappá szentelték. A sárvári járásban lévő Felsőpátyra nevezték ki segédlelkésznek, ahol azonnal bekapcsolódott a helyi hitel- és fogyasztási szövetkezet tevékenységébe. Közéleti érdeklődésének ilyen megnyilvánulásában annak is szerepe lehetett, hogy az édesapja, legalábbis helyi viszonylatban, aktívan politizált, községi bíró, iskolaszéki elnök stb. volt.

A felsőpátyi segédlelkész nagyon rövid időn belül, pontosan 1917. febuár 1-ével a zalaegerszegi állami főgimnázium hittanára lett. Itt bontakozott ki igazában közéleti-politikai tevékenysége: tagja lett a városi képviselőtestületnek, a hitelszövetkezet igazgatótanácsának, szerkesztette a vármegyei hetilapot, 1918 decemberében pedig megjelent saját hetilapja, a Zalamegyei Újság is. 1918-1919-ben kétségtelenül ő volt a zalai ellenforradalom egyik vezéralakja. A polgári demokratikus kormány letartóztatta, a tanácsköztársaság idején pedig internálták.³ Mindszenty emlékiratában így vall korabeli politikai szerepéről: “Mi is szervezkedtünk barátaimmal és munkatársaimmal Zalában. Az általam szerkesztett lapban bíráltuk a forradalmi túlkapásokat és igyekeztünk felkészülni a tavaszra kilátásba helyezett új választásokra. Barátaim és a megyei papság felkérésére vállaltam a keresztény meggyőződésű nép választási harcának a vezetését a megyében.

Nemcsak a sajtóban, de népgyűléseken, városházán és a megyei gyűléseken is megindokoltam pártunk álláspontját. A Károlyi-párt hívei a mi tevékenységünk következtében igen megfogytak Zalaegerszegen és a megyében.”⁴

Minden bizonnyal egyházi felettesei is nagyra értékelték a gimnáziumi hittanár aktív politikai szereplését a demokratikus köztársaság és a tanácsköztársaság idején, mert már 1919. október 1-én átveheti a zalaegerszegi plébánia vezetését. Politikai karierje szintén határozottan felfelé ívelt. ő lett a keresztény párt megyei elnöke, valamint tagja a megyei törvényhatósági bizottságnak és a városi képviselőtestületnek. Emellett vezetője vagy közreműködője volt a városban – és a megyében – tevékenykedő hitbuzgalmi egyesületek és társaságok, valamint a katolikus egyházhoz közelálló más társadalmi szervezetek munkájának. Később Mindszenty József azzal magyarázta politikai aktivitását, hogy ő eredetileg csupán lelkipásztor akart maradni, de mivel a politika “ledöntheti az oltárt és romlásba viheti a lelkeket”, a lelkipásztor kötelező feladata a szavazópolgárok alaposabb tájékozottságát és felvilágosítását még a “pártpolitika vonalán is” elősegíteni.

“Arra azonban – írja -, hogy az országrontók ellen tollal és szóval küzdjek és a keresztény politikusokat híveimnek adott határozott és világos eligazításával támogassam, mindig készen álltam.”⁵

De Mindszenty valójában még az előbb említetteknél is többre, nagyobb szerepre vágyott a politikában. Az 1930-as évek elején – a kormánypárt és a Független Kisgazdappárt ellensúlyozására – legitimista néppárt szervezését kezdeményezte. Az 1930-as évek második felében pedig olyan párt létrehozására gondolt, amely köztes helyet foglalt volna el a keresztény párt és a nemzeti szocialisták között. 1938-ban papi értekezletet hívott össze a fővárosban és a nyilasokkal való modus vivendi lehetőségének a megteremtését kereste, állítólag ez utóbbiak politikai befolyásának a korlátozása céljából.⁶

Az 1940-es évek elejétől viszont Mindszenty József már határozottan nyilasellenes és szembefordul a volksbundista törekvésekkel is. Ezzel összhangban Teleki Pál miniszterelnök felkérésre elvállalja a Nemzetpolitikai Szolgálat nevű mozgalom dunántúli vezetését, amely a Volksbundot próbálta ellensúlyozni a német nemzetiségű lakosság körében.⁷

Mindszenty közéleti-politikai szerepvállalásához minden bizonnyal ösztönzést merített a Prohászka Ottokár által ajánlott katolikus “népbarát” politikából és magatartásból, de erre ösztönözhette őt a Klebelsberg Kunó nevéhez fűződő iskola- és templomépítő akció is. A nehézségektől vissza nem riadó, erélyessége miatt “Zalai Lámának” becézett és kétségtelenül jó szervezőnek bizonyult Mindszenty József azonban a politika iránti nagyfokú affinitása ellenére sem tudott a keresztény nemzeti kurzus egyik vezéralakjává, országosan meghatározó személyiségévé válni. Mindszenty nemcsak a demokráciától idegenkedett, hanem attól is, hogy közelebb kerüljön az emberekhez. De ezeknél is döntőbb jelentőségű volt az a tény, hogy ő 1918 őszétől töretlenül és szilárdan legitimista meggyőződésű. Mikes János püspöke környezetéből a Habsburgok iránti tiszteletet és hűséget hozta magával, ami tulajdonképpen megegyezett a családi hagyományokkal is. Legitimizmusának mélységére – és politikai felfogásának a korlátaira is – jellemző, hogy 1943-1944 fordulóján a katolikus plébániákon aláírásgyűjtést kezdeményezett a magyar trón újbóli betöltése érdekében.

 

Mindszenty József 1944. március 4-én bizonyos fokig váratlanul lépett elő veszprémi megyés püspökké. Horthy Miklós kormányzó és a Kállay-kormány ugyanis legitimizmusa miatt ellenezte kinevezését. Serédi Jusztinián bíboros hercegprímásnak ugyancsak több kifogása volt ezzel kapcsolatban: hiányolta az egyházkormányzati felelőséghez szükséges rugalmasságát, valamint műveltségbeli fogyatékosságait, kifogásolta ridegségét és türelmetlenségét. Ilyen körülmények között a kinevezés minden bizonnyal elsősorban Angelo Rotta budapesti pápai nuncius támogatásának volt köszönhető.⁸

Az új veszprémi megyéspüspök első figyelemre méltó akciója az 1944. október 31-i memorandum volt, melyet más dunántúli püspöktársaival együtt intézett a nyilas kormány elnökhelyetteséhez. A memorandum többek között azt tartalmazta, hogy a háború további folytatása értelmetlen, s ezért a Dunántúlt ne vessék oda a visszavonulási harcok martalékául.⁹

Mindszenty azzal is kifejezte nyilas- és náciellenességét, hogy megtiltotta, hogy Te Deum-os misével emlékezzenek meg a zsidóság Veszprémből történő elhurcolásáról. A viszontválasz természetesen nem sokáig késett. 1944. november 27-én a nyilasok a letartóztatták püspököt, valamint azokat a papokat és papnövendékeket is, akik vele közösséget vállaltak. A letartóztatás indoka az volt, hogy Mindszenty megtagadta a püspöki palota nagy részének átadását katonai beszállásolás céljára. Állítólag a püspöki palota szóban forgó helyiségeit szemelték ki Szálasi Ferenc “nemzetvezető” számára. A püspök maga így emlékezik meg emlékiratában letartóztatásáról: “A letartóztatott egyháziak száma 26-ra emelkedett s hogy elhelyezésünk könnyebben menjen, este a sötétség leple alatt átvittek bennünket a törvényszéki fogházba… Csak ezután állították ki a letartóztatási végzést, mely szerint engem azért vettek őrizetbe, mivel 1944. november 27-én a katonai beszállásolás érdekében lefolytatott helyszíni megállapítás alkalmával a hatósági rendelkezéssel szembehelyezkedtem, hatósági közeg elleni erőszakot követtem el, továbbá társaimmal együtt tüntető felvonulás rendezésével a lakosság fellázítását kíséreltem meg. Ezzel a cselekménnyel a közrendet, a közbiztonságot és így a hadműveleti érdeket nagy mértékben veszélyeztettem.”¹⁰

Mindszenty Józsefet és társait 1944. december 23-án Sopronkőhidára szállították, de nem a börtönben, hanem végülis az Isteni Megváltó Leányai soproni anyaegyházában helyezték el őket. Vádirat viszont nem készült ellenük, sem Veszprémben, sem Sopronban. A püspök soproni kényszertartózkodása idején több ízben tárgyalt a nyilas adminisztáció megbízottaival. 1945. március 19-én pedig tiltakozó beadványt intézett a nyilas “országgyűlés” elnökéhez és abban kifejtette, hogy ő sokkal előbb volt antibolsevista, mint a nyilasok. “Ami általában a múltamat illeti: csak egészen szerényen, de önérzettel utalnom kell arra – írta -, milyen irodalmi és hitszónoki működést fejtettem ki évtizedeken keresztül éppen a bolsevizmus istentelen és nemzetgyilkos működésével szemben.”¹¹

A szovjet csapatok 1945. április 1-én vették a birtokukba Sopront. Mindszenty azonban csak április 20-án indult el innen székhelyére, Veszprémbe. Az antibolsevista püspök a szovjet csapatokat kizárólag barbár hódítóként, illetőleg megszállóként volt hajlandó látni és láttatni. De még náluknál is gyűlöletesebbek voltak számára a “magyar moszkoviták”, akik a szovjet hadsereg nyomában érkeztek meg. A püspök különösen azt kifogásolta, hogy az oroszok a vallásszabadságot a templomi istentisztelet szabad gyakorlására korlátozzák. Ezen túlmenően “három csapás”-sal jellemezte az akkor Magyarországon bekövetkezett változásokat: az “idegen megszállóktól ránk parancsolt” földosztással kihúzták az egyházi intézmények alól az anyagi alapot; a katolikusoknak mindössze két hetilapot és egy folyóiratot engedélyeztek; Debrecenben nem lehetett jelen keresztény párt.

A fentebbi véleményének, illetőleg kifogásainak Mindszenty igyekezett hangot adni az 1945. május 24-i püspökkari értekezleten is, amelyről a kibocsátandó körlevél megfogalmazásával Grősz József kalocsai érsek őt bízta meg. (Serédi Jusztinián 1945. március 29-én meghalt.) A veszprémi megyéspüspök azt indítványozta az értekezleten, hogy erélyes hangú memorandumban tiltakozzanak a kormánynál az egyházat ért sérelmek miatt. A püspöki kar – Czapik Gyula egri érsek felszólalása után – ezt megakadályozta.¹²

Ezután a püspöki kar állásfoglalásában elsősorban a lebonyolítás módját bírálta. Ezzel szemben Mindszenty a demokratikus földreformot változatlanul – és minden kertelés nélkül – rablásnak minősítette. A katolikus egyháznak 95 000 kat. hold földet hagytak meg. Mindszenty Józsefnek elismerték a nyilasokkal szembeni ellenállását és ennek köszönhetően a veszprémi püspökség 300 kat. holdat tarthatott meg magának.

Mindszenty József a püspökkari értekezlet eredményeit mintegy összegezve úgy fogalmazott az ország helyzetét és a közállapotokat jellemezve, hogy az anyagi romoknál is szomorúbbak a lelkekben jelentkező erkölcsi romok: megingott közöttünk isten törvényeinek tisztelete és meggyengült a nemzeti lét egyik legfontosabb pillére, a tekintély elve.

 

XII. Pius pápa 1945. augusztus 16-án nevezte ki Mindszenty Józsefet esztergomi érsekké; beiktatására október 7-én került sor. Az új esztergomi érsek és hercegprímás székfoglaló beszédében azt hangsúlyozta, hogy “történelmünk legnagyobb erkölcsi, közjogi és gazdasági örvényében fuldoklik a vérző Magyarország”.¹³ De ehhez mintegy biztatásként azt is hozzáfűzte, hogy ő, a hercegprímás, az ország első zászlósura, majd részt vesz a közjogi élet helyreállításában és továbbvitelében. Ez a felfogása jutott kifejezésre az Ideiglenes Nemzeti Kormány elnökéhez intézett választáviratában is: “Meleg gratulációját hálásan köszönöm, az ország első közjogi méltósága hazája rendelkezésére áll.”¹⁴ Mindszenty tehát nem keltett meglepetést, nem okozott csalódást híveinek beiktatásakor, hiszen új minőségében is tulajdonképpen a korábbi nézeteit hirdette.

Az új esztergomi érsek és hercegprímás első hazai, sőt külföldi visszhangot is kiváltó politikai akciója volt az 1945. október 18-i “választási pásztorlevele”.¹⁵ “Ne rettenjetek meg a gonoszság fiainak fenyegetésétől” – szólt a hívekhez a körlevél. A megrettenésre a hercegprímás annál kevésbé látott okot, mert az 1945. november 4-i nemzetgyűlési választásokat csupán az első és a viszonylag enyhébb “próbatételek” közé sorolta, amelyeket annál súlyosabbak követnek, minél kisebb lesz az ellenállás a hívők részéről. “Magyar édesapa, magyar katolikus édesanya, aki felelősséget érez gyermekei lelki tisztasága, földi és örök boldogsága iránt, nem habozhat a választások előtt. Csak olyan jelöltre adhatja szavazatát, aki emberileg szólva kezességet nyújt, hogy ilyen válság, ilyen szellemiség, ilyen eltévelyedések többé nem ismétlődnek a magyar földön.” Mellesleg Mindszenty egyetértett Ernest Bevin brit külügyminiszter korabeli nyilatkozatával, mely szerint Magyarországon is az egyik totális zsarnokságot a másik váltotta volna fel. A körlevelet az ország katolikus templomaiban már a választások előtti héten felolvasták. De a papság sok helyütt gondoskodott a november 4-én történő felolvasásáról is. Ezek után már nem volt meglepő, hogy a hívők – az ország számos helyén – egyenesen a templomból járultak a szavazó urnákhoz úgy, ahogy Lentikápolnán: itt “négyes sorokban mentek az emberek, mint a katonák, szavazni”.¹⁶ Mindszentynek ez a lépése olyan elfogult és durva politikai megnyilvánulás volt, hogy az a független Kisgazdapárt számára sem hagyott más választást a hivatalos tiltakozásnál. A koalíciós pártok tiltakozó nyilatkozatához a Magyar Radikális Párt is csatlakozott. Sőt, még egyes protestáns körök is helytelenítették a körlevelet.

Mindszenty József emlékiratában előbb azt írja, hogy a körlevél “döntően befolyásolta a választásokat”, majd később arról a képtelenségről igyekszik meggyőzni az utókort, hogy körlevelével nem akart illetéktelenül beavatkozni sem a napi politikába, sem pedig a választások menetébe.¹⁷ A hercegprímás, amikor ezeket a sorokat írta, már minden bizonnyal elfeledkezett 1945. szeptember 16-i pápai beszédéről: “Az egyház kívánja és követeli… minden keresztény hívőtől, hogy állampolgári jogait semmiféle megfélemlítéssel sem törődve, hite szerint gyakorolja. Minden keresztény magyart a lelkiismeret meg a hit vezessen e jogok gyakorlásában.”¹⁸ Mindszenty az előbbieket a hónapokon át “fondorlatokkal előkészített választások miatt” tartotta szükségesnek elmondani.

Még el sem ültek a választási körlevél nyomán keletkezett viharok, a hercegprímás teljes erkölcsi súlyával belevetette magát a köztársaság bevezetése elleni politikai küzdelembe. 1945. november 16-án Tildy Zoltán, az előző napon hivatalba lépett miniszterelnök és Varga Béla, a nemzetgyűlés elnöke Esztergomba látogatott. A hercegprímás mindenekelőtt arról igyekezett meggyőzni a vendégeit, hogy akadályozzák meg a köztársaság bevezetését. A püspökkari értekezlet 1945. december 20-án tudomásul vette a hercegprímás tiltakozását a köztársaság bevezetése ellen, de az állásfoglalás halasztó jellege miatt Mindszenty elégedetlen volt vele.¹⁹ Ezzel magyarázható, hogy az egyházfő nem sokkal a Rómából történt hazaérkezése után erélyes hangú levelet intézett a miniszterelnökhöz a köztársaság ügyében: “Úgy értesülök, hogy a nemzetgyűlés a közeljövőben napirendre szándékozik tűzni az alkotmányreformokat, köztük a köztársaság behozatalát, az ezeréves magyar királyság megszüntetésének tervét. Ha ez a hír megfelel a valóságnak s ha nem is kaptam erről hivatalos tájékoztatást, a magyar prímások több mint 900 éven át állandóan gyakorolt közjogi tisztéből folyóan óvást emelek eme tervek ellen.”²⁰

A püspöki kar 1945 decemberében kezdeményezte a Katolikus Szülők Vallásos Szövetségének létrehozását, amelynek feladatául szabták a kötelező iskolai vallásoktatás és a felekezeti iskolák státuszának védelmét.

A hercegprímás 1946 januárjában is változatlan energiával küzdött a köztársaság bevezetése ellen. De végülis keserűen kellett csalódnia, mert sem a koalíciós pártok, sem az ellenzék körében nem akadt senki, az egyetlen Slachta Margitot kivéve, aki nyíltan szembehelyezkedett volna a köztársaság bevezetésével. Slachta a törvényjavaslat vitájában nem csak a királyságot, hanem a Habsburgokat is védelmébe vette. Ugyanitt Eckhardt Sándor a Demokrata Néppárt nevében arról szólt, hogy magából az államforma milyenségéből “pártunk nem óhajt pártkérdést csinálni”.²¹ 1946. január 31-én a nemzetgyűlés elfogadta az 1946:I. törvénycikket, február 1-én pedig közfelkiáltással Tildy Zoltánt választotta meg a Magyar Köztársaság elnökévé. Ezzel a legitimizmus magyarországi hívei, a hercegprímással egyetemben, látványos vereséget szenvedtek az államforma kérdésében.

A hercegprímás legitimizmusával Rómában sem aratott osztatlan sikert. XII. Pius pápa 1945. október 21-én a magyar főpap legitimizmusára célozva mondta a következőket: “Ne higgyék egyesek, hogy ismét visszatér a régi világ. Talán sohasem voltunk olyan messze a restaurációtól, mint ma”.²² Apor Gábor, Horthy Miklós utolsó vatikáni követe szintén teljesen kilátástalannak tartott egy Habsburg restaurációt, s ehhez még azt fűzte hozzá, hogy csakis az őszintén népi irányzat nyerhetne teret a magyar katolicizmusnak, nem pedig az arisztokráciának nyújtott támogatás.²³ A vatikáni tisztségviselők közül is többen vélekedtek hasonlóan erről a kérdésről. De ez sem késztette a magyar katolikus főpapot legitimizmusának felülvizsgálatára.

A köztársaság megteremtése után Mindszenty változatlanul merev, intranzigens magatartást tanúsított a magyar állammal szemben. S azokat az egyházi személyeket sem kedvelte, akik a modus vivendi-t keresték az állammal. A hercegprímás sajátos műfajt teremtett azzal, hogy az egyházi rendezvényeken és más nyilvános szereplésein vallási frazeológiában nyilatkozott politikai kérdésekről. Ez esetenként indokolt volt az egyház védelmében, míg több alkalommal a hatalom tudatos provokálását jelentette, és az akkori törvények szerint ezek a megnyilvánulások kimerítették az izgatás fogalmát. Szemléletes példája volt ennek az Üllői úti Örökimádás templomában elmondott prédikációja, amit azután utcai tömegtüntetés követett. Erre reagált a szociáldemokrata Révész Ferenc, aki nemzetgyűlési felszólalásában a következőket mondotta: “A hercegprímás úr egymás után veszi védelmébe előbb a nagybirtokot, azután a királyságot, később a háborús bűnösöket. Ez már nem magánügy, hanem közügy, a demokráciának az ügye.”²⁴

Ezekben a hetekben-hónapokban a hercegprímásnak azok az erőfeszítései voltak méltók a magyar katolikus egyház fejéhez, amelyeket a magyarországi németek, illetőleg a csehszlovákiai magyarság érdekében kifejtett. Ezek az akciók megérdemlik, hogy az utókor számon tartsa őket, még akkor is, ha a maguk idejében nem jártak – és nem is járhattak – kézzelfogható eredménnyel. A nyugati hivatalos körök és közvélemény ugyanis majd csak a hidegháborús légkörben szentelt több-kevesebb figyelmet a hercegprímás megnyilatkozásainak.

Mindszenty József esztergomi érsek addigi munkássága elismerésének is tekinthette, hogy XII. Pius pápa 1946. február 21-én az ő fejére is feltette a bíbornoki süveget. Az újabb római látogatás arra is alkalmat nyújtott neki, hogy tovább építse nemzetközi kapcsolatait, ami leginkább az USA-beli főpapokkal sikerült. Ezt annál is fontosabbnak tartotta a hercegprímás – és most már bíboros is -, mert azt a meggyőződést érlelte magában, hogy a szövetséges nagyhatalmak együttműködését belátható időn belül a nyugati hatalmak és a Szovjetunió konfrontációja váltja fel. A bíboros a magyar demokrácia bukását olyannyira közelinek gondolhatta, hogy Rómában titokban találkozott Kállay Miklós volt miniszterelnökkel, akit arra próbált rábeszélni, hogy alakítson emigráns kormányt. Kállay azonban az általa naivnak minősített kezdeményezést elhárította magától.²⁵

A bíboros hercegprímás az 1946. áprilisi püspökkari értekezleten ismertette a kormányhoz intézendő memorandumot és a nyilvánosságnak szánt nyilatkozatot, amelyekben utólag is a köztársasági államforma bevezetését marasztalta volna el. A püspöki kar többsége azonban nem támogatta ezt az akciót, s így a szóban forgó tervezetek lekerültek a napirendről.

A Szabad Nép 1946. július 7-i közleménye adta hírül, hogy a belügyminiszter a demokratikus államrend hatályosabb védelme érdekében a fegyverszüneti egyezmény 15. pontjának megfelelően 1946. július 4-én, 5-én és 6-án 220 jobboldali egyesület feloszlatását rendelte el; a belügyminiszter – a SZEB követelésére – számos katolikus társadalmi és ifjúsági egyesületet is feloszlatott. A katolikus egyesületek, mindenekelőtt a KALOT és a Cserkész Szövetség feloszlatása miatt komoly nézeteltérések és ellentétek támadtak a koalíción belül. Ezek feloldására hívták össze július 8-ra a pártközi értekezletet, ahol Varga Béla – a miniszterelnök véleményéhez kapcsolódva – “katasztrofálisnak” minősítette a KALOT feloszlatásának következményeit, mégpedig arra való hivatkozással, hogy “ez az egész katolicizmust Mindszenty karjába kergeti”. Holott szerinte a KALOT-ot esetleg maga a hercegprímás oszlatta volna fel a közöttük lévő éles ellentétek miatt.²⁶ A nemzetgyűlés elnöke ebben a kérdésben kitűnő “jósnak” bizonyult. A bíboros hercegprímás a püspöki kar értekezletén valóban amellett volt, hogy a KALOT-ot ne állítsák helyre, a többi püspök viszont egyhangúlag kérte a visszaállítást.²⁷ A pártközi megállapodás ellenére a katolikus egyesületek sorsa nem rendeződött, s így a jövőre vonatkozólag is az ellentétek forrása maradt.

 

1947 tavaszán a katolikus egyház és az állam a fakultatív vallásoktatás ügyében is élesen megütközött egymással. A koalíciós pártok 1947. március 11-én kormányprogramként fogadták el a fakultatív vallásoktatás bevezetését. Ennek előzményeként Nagy Ferenc miniszterelnök és pártelnök március 10-én arról tájékoztatta az FKGP Politikai Bizottságát – Bánáss László püspökkel folytatott személyes beszélgetésére hivatkozva -, hogy az akkor éppen ülésező püspökkari értekezlet a fakultatív vallásoktatás bevezetésének felvetését nem tartja sérelmesnek a katolikus egyházra nézve, nem lát benne a hitélet rovására olyan intézkedést, amely annak elmélyítését akadályozná.²⁸ De azt kívánja, hogy ezt a kérdést is az állam és az egyház viszonyának általános rendezése keretében oldják meg.

Mindszenty József emlékirataiban némileg másként látja az előzményeket. Szerinte a pártközi értekezleten Varga Béla és Balogh István, a két katolikus pap megígérte, hogy majd a püspöki karral is elfogadtatják a fakultatív hitoktatás bevezetését. A hercegprímás itt azt is megemlíti, hogy Bánáss László veszprémi püspök szintén arról tájékoztatta a kisgazdapárti vezetőket, hogy a püspöki kar “megértést” tanúsít a tervvel kapcsolatban.²⁹ Mindszenty azt is elismerte, hogy Nagy Ferenc ezekre az “ígéretekre” építette a véleményét.

A püspökkari értekezleten elfogadott március 12-i nyilatkozat azonban már minden kétséget eloszlatott a katolikus klérus hivatalos álláspontját illetően. A nyilatkozat ugyanis azt tartalmazta: “a püspöki karnak és minden katolikus embernek változatlan álláspontja, hogy a hitoktatást egyetlen gyermektől sem lehet elvenni, mert az ellenkeznék a természeti és isteni joggal, a magyar törvénnyel és a szülők ismételten megnyilatkozott, népszavazásszerű állásfoglalásával”.³⁰

Másnap, március 13-án a bíboros hercegprímás felszólított minden katolikus püspököt, főapátot, apostoli kormányzót, illetőleg helynököt, hogy a legközelebbi hétköznap leglátogatottabb miséjén és a következő vasárnap főistentiszteletén olvassák fel minden templomban a körlevelét. Ugyanakkor utasította az említett egyházi vezetőket, hogy azokon a helyeken, ahol még nem volt tiltakozás a fakultatív hitoktatás ellen, szervezzék azt meg: az összes egyházközség és a Katolikus Szülők Vallásos Szövetségének helyi szervezetei a nemzetgyűlés elnökének küldött táviratokban fejtsék ki, hogy ragaszkodnak a kötelező iskolai hitoktatáshoz. Ezután a bíboros hercegprímás arra hívta fel a híveket, hogy ne hagyják senki által megtéveszteni magukat, hanem maradjanak szilárdak: “Tartsatok ki igazunk mellett; várjátok és kövessétek majd további utasításainkat.”³¹

A plébániákról, az egyházi iskolákból, a szülők szövetségének szervezeteitől napokon belül tömegesen érkeztek a tiltakozó táviratok és levelek a köztársasági elnökhöz, a miniszterelnökhöz és a pártok vezetőihez, illetőleg a táviratok és levelek másolatai, valamint a hűségnyilatkozatok Esztergomba. A tiltakozások és rokonszenv-tüntetések színhelyeivé váltak az iskolák, sőt a katolikus templomok is, ahol nem ritkán a politikai gyűlések szokásos hangulata – közbekiáltások, hangos tetszésnyilvánítás, taps stb. – uralkodott el. A legnagyobb demonstrációra 1947. március 21-én Szegeden került sor, ahol a minden korosztályhoz tartozó tanulóifjúság – iskolánkénti csoportokba tömörülve-verődve – kivonult az utcára és “Kötelező hitoktatást”, “Hittant akarunk” jelszavakat kiáltozva járta be a várost.

A legfelső katolikus egyházi köröket, a hercegprímást is beleértve, szemmel láthatóan örömmel és megnyugvással töltötték el a fakultatív vallásoktatás elleni akciók, különösen a kibontakozóban lévő tömegmozgalom sikere. Emellett az is megnyugtatóan hatott a katolikus egyházi körökre, hogy többnyire élvezték a protestáns egyházi vezetők szolidaritását, valamint a pártonkívüli, a szabadságpárti és a demokrata néppárti nemzetgyűlési képviselők támogatását.

A katolikus főpapság a fentebb említettek ellenére sem volt azonban teljesen és maradéktalanul elégedett. A fakultatív vallásoktatás elleni akciónak ugyanis lényegében egyetlen közölni valója volt: a “nem”. Kiderült, a katolikus egyház nem igazán készült fel szellemileg erre a küzdelemre. Igaz, hiányzott a vezetéséből a Prohászka Ottokárhoz hasonlítható nagy formátumú, tudós és művelt katolikus egyházi személyiség is. Arról már nem is beszélve, hogy ezúttal a nyugati példa sem segített, amelyre oly sűrűn hivatkoztak katolikus egyházi körökben, ha a magyarországi viszonyok bírálatáról volt szó. “Mi – hangzott ezúttal az 1947. április 12-i körlevélben – nem tartjuk a külföldet mindenben utánzandó példának. Nem tartunk minden szellemi irányzatot és állásfoglalást importálandónak, csak azért, mert külföldi.”³²

Problémát jelentett katolikus egyházi vezetőknek a tankönyvek ügye is. A közvélemény előtt azzal vádolták a kormányzatot, hogy az egységes állami tankönyvek bevezetése újabb, komoly anyagi terhek vállalására kényszeríti a szülőket. Másfelől azonban tisztában voltak vele, hogy a Szent István Társulat sem tud az államinál olcsóbb tankönyvet a tanulóifjúság kezébe adni. De a legnagyobb veszélynek mind inkább az tűnt a katolikus egyházi vezetőknek, hogy a kormány majd nem viszi a fakultatív vallásoktatás kérdését a nemzetgyűlés elé, hanem – a rendkívüli felhatalmazás alapján kibocsátott – rendelettel szünteti meg az iskolákban a kötelező vallásoktatást. A püspöki kar emiatt 1947. április 12-i állásfoglalásában nem csupán törvénysértéssel vádolta a kultuszminisztert és a fakultatív vallásoktatás szorgalmazóit, hanem most már a legszigorúbb egyházi szankciókat – többek között a kiközösítést – is kilátásba helyezte. Ezzel egyidejűleg a püspöki kar minden tagjának aláírásával ellátott levélben követelte Nagy Ferenc miniszterelnöktől a Vatikánnal való kapcsolatok felvételét és a fakultatív vallásoktatásnak a napirendről való levételét. Ezt a dokumentumot a hercegprímás megbízottai március 15-én nyújtották át a miniszterelnöknek.

1947. április 28-án a hercegprímás újabb levelet küldött a miniszterelnöknek. Ez a levél azonban már nem helyezett kilátásba egyházi megtorló intézkedéseket, hanem csupán a Vatikánnal való kapcsolatok felvételét sürgette. Ennek a levélnek az előzményeként is felfogható, hogy Nagy Ferenc megígérte Bánáss püspöknek, a katolikus egyház változatlanul megkapja a kormánytól az igényelt tankönyvhitelt, továbbá az egyházak iskolafenntartó joga “csorbítatlan” marad.

A fakultatív vallásoktatás bevezetése május végén-június elején hivatalosan is lekerült a napirendről anélkül, hogy a március 11-i pártközi egyezmény idevonatkozó pontjait a koalíciós partnerek végrehajtották volna.

 

Mindszenty József bíboros hercegprímás 1947-1948-at, az ottawai Mária-világkongresszus hatásától is ösztönözve, amelynek résztvevője volt, Boldogasszony Évének nyilvánította. Ennek jegyében hatalmas tömegek zarándokoltak a Mária-kegyhelyekre,³³ ahol a bíboros hercegprímás és más főpapok prédikáltak. Ezekből a – bibliai idézetekkel és példálózásokkal teli – szentbeszédekből nem volt nehéz “kihallani” az időszerű politikai mondanivalót. 1947. szeptember 14-én Mindszenty a máriaremetei ünnepen arról beszélt, hogy az emberiség Krisztus keresztje körül a világ végéig két táborra oszlik, s ezután így folyatatta: “Aki eddig Isten trónjától függetlenül akart magának emberi méltóságot és hatalmat, az mindig lebukott a rabszolgaság színvonalára. Aki meghajol Isten hatalma és fensége előtt, az emberi méltósággal magasodott mindig. Inkább féltem az embert magától az embertől, mert írva vagyon a Szentírásban: Átkozott, aki emberben bízik.”³⁴

Az ilyen és ehhez hasonló prédikációk hatására a zarándoklatok nem egy helyen tüntetéssé változtak, s ez a helyzet úgyszólván robbanásig “felforrósította” a levegőt, a katolikus egyház és az állam, közvetlenül pedig a bíboros hercegprímás és a kormányzat viszonyát. Vidéken több helyütt zavargásokra, sőt tragikus kimenetelű összecsapásokra is sor került – különösen azután, hogy az iskolák államosítása napirenden volt – az államosítás ellenzői és hívei között.

1947. december 4-én a törvényhozás – a kormányprogram szellemében – megszüntette a “bevett” és az “elismert” vallásfelekezetek jogállása közötti különbségeket; konkrétan felszámolta a “bevett” egyházak, köztük a katolikus egyház által is addig élvezett előnyöket, aminek logikus következményeként Magyarországon is megszűnt az egyházi adók kényszerjellege. Nyilvánvaló volt, hogy a kormányzat ezt a törvényt csupán az első lépésnek tekinti az állami és az egyházi, illetőleg vallási funkciók elválasztása vonatkozásában, és végre kívánja hajtani az állam és az egyházak – történelmi jelentőségű – szétválasztását. Ezzel összefüggésben került napirendre 1948 tavaszán nálunk is az iskolák államosítása. Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter 1948. május 15-i sajtókonferenciáján jelentette be, hogy a kormány törvényjavaslatot nyújt be az országgyűlésben az iskolák államosításáról.

A kormány kezdeményezésére 1948 februárjában Rákosi Mátyás miniszterelnök-helyettes Czapik Gyula egri érsekkel és Barankovics Istvánnal, a Demokrata Néppárt vezetőjével tárgyalt az állam és az egyház viszonyáról, az esetleges megegyezés feltételeiről. Itt merült fel, hogy a katolikus egyház vezetői valamilyen formában ismerjék el a Magyar Köztársaság kormányát. Április közepén újabb találkozóra került sor, amelyen Rákosi Mátyás és Szakasits Árpád miniszterelnök-helyettesek, illetőleg Czapik érsek és Papp Kálmán győri püspök vettek részt. Ezt követően Czapik Gyula egri érsek és Bánáss László veszprémi püspök nyilatkozatot tett a köztársaság mellett, amiért azután Mindszenty bíboros hercegprímás meg is róta őket.³⁵

A bíboros hercegprímás 1948. május 11-i körlevelében kilátásba helyezte az exkommunikációt: “Amikor a halhatatlan lelkek üdvösségéről van szó, minden hívőnek meg kell értenie, hogy esetleg keményebb eszközöktől sem szabad az egyháznak visszariadnia.”³⁶ A püspöki kar június 7-én úgy foglalt állást, hogy egyházmegyei pap, szerzetes és szerzetesnő az államosított iskolában tanári és tanítói állást nem vállalhat. Ez a rendelkezés a hitoktatókra természetesen nem vonatkozott. A püspöki kar 1948. június 12-i nyilatkozatában azokra is kiterjesztette az exkommunikációt, akik az államosítási törvényre szavaznak, vagy annak végrehajtásában közreműködnek.³⁷

1948. június 16-án az országgyűlés 230 : 63 arányban elfogadta az 1948:XXXIII. törvénycikket a nem állami iskolák fenntartásának az állam által való átvétele, az azokkal összefüggő vagyontárgyak állami tulajdonba való vétele és személyzetének állami szolgálatba való átvétele tárgyában. A vita befejezésekor az országgyűlés elnöke – 66 ellenzéki képviselő írásbeli indítványára – név szerinti nyílt szavazást rendelt el. Erre minden bizonnyal azért volt szükség, hogy a törvényhozásban helyet foglaló katolikus papokat – parlamenti szereplésük okán – a későbbiekben ne lehessen egyházilag felelősségre vonni. A “nem”-mel szavazók között a Demokrata Néppárt és a Keresztény Női Tábor, s részben a Független Magyar Demokrata Párt parlamenti tagjai voltak. A törvény változatlanul hagyta a kötelező iskolai vallásoktatás rendszerét, és egyáltalán nem érintette azokat az intézményeket, ahol az egyházak vallásos tevékenysége és a papi utánpótlás biztosítása folyt.

Az iskolák államosításáról szóló törvény megszületése után mit sem változott a bíboros hercegprímás véleménye a katolikus egyház és az állam viszonyáról. Változatlanul úgy vélekedett, hogy az illegitim állammal nem lehet megegyezni: “Minden megegyezés bizonyos mérvig elismerés és lemondás a jogokról, de a rendszer minden tette négy éven át abszolút törvénytelenséget jelentett, amit a püspöki kar nem ismerhetett el törvényesnek.”³⁸ Szerinte az iskolaállamosítást is egy törvénytelenül megválasztott parlament szavazta meg. “S mivel a vasfüggöny még nem záródott le egészen, tudomást szerzett a történtekről a szabad világ közvéleménye is. Mi magunk is gondoskodtunk arról – írja Mindszenty az emlékiratában -, hogy a szükségesnek látszó dokumentációs anyaggal a nyugati sajtót ellássuk. Számos esetben fogadtam magam is nyugati újságírókat, hogy tájékoztassam őket az Egyház ellen folytatott romboló támadásokról.”³⁹ Ezek után a bíboros hercegprímás előtt tulajdonképpen már csak egy út állt: vállalni a következményeket…

 

Mindszenty József bíboros hercegprímást 1948. december 26-án az államvédelmi hatóságok letartóztatták. Erről a Belügyminisztérium sajtóosztálya a következőket jelentette: “Mindszenty József esztergomi érseket hűtlenség, a köztársaság megdöntésére irányuló bűncselekmény, kémkedés és valutaüzérkedés gyanúja alapján a rendőrség őrizetbe vette.”⁴⁰

A letartóztatás híre itthon és külföldön egyaránt nagy visszhangot keltett. A vele együtt járó propaganda sértette a hívők lelkiismereti szabadságát, erős túlzásai pedig inkább bizonytalanságot, sőt félelmet ébresztettek az emberekben.

Az USA és több nyugat-európai állam kormánya mellett elsősorban a Vatikán és a különböző katolikus társadalmi szervezetek tiltakoztak az őrizetbe vétel miatt, és követelték a bíboros szabadon bocsátását. 1949. január 10-én a Magyar Püspöki Kar körlevelében arra hívta fel a hívők figyelmét, hogy a megpróbáltatások idején is őrizzék meg keresztény nyugalmukat és ragaszkodásukat egyházukhoz. A tiltakozások a nyilvános főtárgyalás idején, vagyis 1949. február 3-5-én még csak fokozódtak.

A népbíróság különtanácsa 1949. február 8-án életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélte Mindszenty Józsefet. A hercegprímás koncepciós pere – és életfogytiglani elítélése – a hatalmat kisajátító Rákosi-csoport bűnös és hibás akciója volt. Az ily módon elítélt mártír lett, s korábbi politikai megnyilvánulásait és rendszerkritikáját mintegy igazolták a törvénysértő lépések. Az 1946:VII. törvénycikk alapján – amelyet a Független Kisgazdapárt abszolút többsége mellett fogadott el a magyar törvényhozás, és amelyet a hercegprímás minden további nélkül hóhértörvénynek nevezett – a hatalom kétségtelenül kezdeményezhette a bírósági eljárást. De nem a köztársaság megdöntésére irányuló bűncselekmény vádjával, hanem esetleg az izgatás vétsége miatt, ami öt évig terjedhető fogházbüntetéssel járt.⁴¹ Hasonlóan rövidlátó politika volt a hercegprímást valutaüzérkedéssel vádolni, illetőleg megrágalmazni akkor, amikor a bejelentés elmulasztását is szigorúan büntette a korabeli jogszabály. Hiszen aki a külföldi fizetőeszköz behozatalát vagy birtoklását nyolc napon belül nem jelentette be és ezt a mulasztását “csak” gondatlanságból követte el, három évig terjedhető fogházzal volt büntethető a 8400/1946. M. E. sz. rendelet értelmében. Más kérdés, hogy a politikai bölcsesség ilyen megoldást is választott volna-e.

Mindszenty József bíboros hercegprímás közéleti-politikai pályája elítélésével valójában véget ért.

Az USA kormánya kezdeményezte a bíboros ügyének az ENSZ közgyűlésének napirendjére való tűzését.⁴² A magyar kormány tiltakozása után az ENSZ különleges politikai bizottsága olyan döntést hozott, hogy Magyarország képviselőjét is meghívja az ügy tárgyalására, amit viszont a magyar kormány a belügyekbe való illetéktelen beavatkozás címén szintén elutasított. Ezután az ENSZ Bolívia indítványát fogadta el, amely lényegében azt tartalmazta, hogy az érdekeltek a “békeszerződések értelmében foganatosítsanak intézkedéseket”.⁴³ Ezzel a Mindszenty-ügy átmenetileg lekerült a nemzetközi fórumok napirendjéről.

A bíboros hercegprímás az 1948. december 26. és 1956. október 30. közötti időszakot börtönben, illetőleg házi őrizetben töltötte. 1956. október 30-án szabadult a Nagy Imre kormány utasítására, és másnap Budán már számos magyar és külföldi küldöttséget fogadott, egyháziakat és világiakat egyarány. 1956-os szereplése vitathatatlanul nem egyházi, hanem politikai funkciójú volt. 1956. november 3-án rádiószózatot intézett a nemzethez. Igaz, nem az egyház nagybirtokait, hanem csupán intézményeit követelte vissza, kulturnacionalizmust hirdetett és kilátásba helyezte a “bukott rendszer örököseinek” felelősségre vonását. A hercegprímás 1956. november 3-i beszédének értelmezése évtizedek óta vita tárgya. De ez a kijelentése egészen bizonyosan nem lehet az: “Isten kegyelméből ugyanaz vagyok, mint aki voltam bebörtönzésem előtt.”⁴⁴

A bíboros hercegprímás másfél évtizedet töltött kényszerűen a budapesti amerikai nagykövetségen. Az ott eltöltött évek már a “hanyatló” korszaka, nincs kapcsolata sem a magyar társadalommal, sem a hazai és a világegyházzal. 1971. szeptember 28-án – a Vatikán, Washington és Budapest megállapodása alapján – kegyelemben részesült, elhagyhatta az országot. 1973. december 18-án VI. Pál pápa egyházjogilag üresnek nyilvánította az esztergomi érseki széket, miután Mindszenty nem volt hajlandó az önkéntes visszavonulásra.

Mindszenty József 1975. május 6-án Bécsben hunyt el. Május 15-én Mariazellben temették el. 1991. május 4-én kívánságára Esztergomban helyezték örök nyugalomra.

***

Antall József miniszterelnök Mindszenty József esztergomi újratemetése alkalmából elmondott búcsúztatójában a volt bíboros hercegprímást “a magyar történelem egyik legnagyobb erkölcsi erőt adó példaképeként” jellemezte, aki “a közjó megvalósításában acélakaratú katona, mások szenvedéseinek átérzésében szelídlelkű pap”.⁴⁵

Ez a jellemzés – és az ilyenkor szokásos elfogultság is – persze csupán akkor értelmezhető, ha tisztában vagyunk azzal, hogy Mindszenty József egész életében – és megingathatatlanul – konzervatív, legitimista és harcos antikommunista volt. Politikai eszmevilága valójában a polgári fejlődést megelőző időkből táplálkozott, ezért már a polgári demokrácia jelentős eszményeivel sem tudott mit kezdeni. Elveihez való rendíthetetlen ragaszkodása, töretlen elszántsága és helytállása is akkor jelentettek volna tényleges értéket, ha ezeket az erőforrásait és tulajdonságait a nemzeti felemelkedés és a társadalmi haladás szolgálatába állítja. Jellemzően, ez a “szelídlelkű pap” a pápai elhatározással szemben is rendíthetetlennek mutatkozott, amikor nem volt hajlandó lemondani az esztergomi érseki székről. Mindszenty József mindig öntudatosan vallotta és vállalta konzervativizmusát és legitimizmusát, amit az utókornak nincsen joga tudomásul nem venni.

Jegyzetek

¹ Mindszenty József: Emlékirataim. Toronto, Vörösváry István kiadása, 1974. 81.

² Nagy Töhötöm: Jezsuiták és szabadkőművesek. Buenos Aires, a szerző saját kiadása. 1965. 157-158.

³ Gergely Jenő: Mindszenty József. In: Sánta Ilona (szerk.): Politikus pályák. Kossuth Könyvkiadó, 1984. 131.

⁴ Mindszenty József: I. m. 20.

⁵ Uo. 28-29.

⁶ A Mindszenty-per. (A dokumentumkötetet összeállította, az előszót, Mindszenty József életrajzát írta, jegyzetekkel és annotált névmutatóval ellátta: Gergely Jenő és Izsák Lajos.) Reform, 1989. 14.

⁷ Gergely Jenő: I. m. 132.

⁸ A Mindszenty-per. I. m. 16.

⁹ A memorandumot Mindszenty József veszprémi, Apor Vilmos győri, Shwoy Lajos székesfehérvári megyéspüspök és Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapát írta alá.

¹⁰ Mindszenty József: I. m. 44-45.

¹¹ A Mindszenty-per. I. m. 17.

¹² Uo. 18.

¹³ Mindszenty József: I. m. 84.

¹⁴ Uo. 82.

¹⁵ A pásztorlevél kelte: Esztergom, 1945. október 18. A püspöki kar nevében Mindszenty József hercegprímás, esztergomi érsek írta alá.

¹⁶ Balogh Sándor: Parlamenti és pártharcok Magyarországon 1945-1947. Kossuth Könyvkiadó, 1975. 98.

¹⁷ Mindszenty József: I. m. 103.

¹⁸ Uo. 75.

¹⁹ Gergely Jenő: I. m. 136.

²⁰ Mindszenty József: I. m. 106.

²¹ Balogh Sándor: I. m. 165.

²² Nagy Töhötöm: I. m. 161.

²³ Uo. 164.

²⁴ Balogh Sándor: I. m. 174.

²⁵ Nagy Töhötöm: I. m. 172-173.

²⁶ Balogh Sándor: I. m. 244.

²⁷ Nagy Töhötöm: I. m. 199.

²⁸ A kisgazdapárt Politikai Bizottságának 1947. március 19-i ülésén Nagy Ferenc megerősítette, hogy Gyöngyösi Jánossal együtt fogadta Bánáss Lászlót, aki a püspökkari értekezletről jött, és közölte, hogy a püspöki kar nem fog nehézséget támasztani a fakultatív vallásoktatással kapcsolatban.

²⁹ Mindszenty József: I. m. 170.

³⁰ Balogh Sándor: A fakultatív vallásoktatás kérdése és az egyházak (1947 tavasza). Századok, 1973. 4. sz. 915.

³¹ Balogh Sándor: Parlamenti és pártharcok Magyarországon. I. m. 441.

³² Mindszenty József: I. m. 174.

³³ 1948. decemberi összesítés szerint a Mária-év ünnepségein és zarándoklatain 4 600 000 személy vett részt.

³⁴ Mindszenty József: I. m. 197-198.

³⁵ Orbán Sándor: Egyház és állam. Kossuth Könyvkiadó, 1962. 147-154.

³⁶ Uo. 158.

³⁷ A Mindszenty-per. I. m. 27.

³⁸ Mindszenty József: I. m. 220.

³⁹ Uo. 210.

⁴⁰ Szabad Nép, 1948. december 28.

⁴¹ ”4. par. (1) Vétséget követ el, aki két vagy több személy jelenlétében olyan valótlan tényt vagy valós tényt olyan módon állít vagy híresztel, amely alkalmas arra, hogy az 1. Par. (1) bekezdésében meghatározott államrend vagy köztársaság iránt megvetést keltsen vagy nemzetközi megbecsülését csorbítja a 4. Par. (1) bekezdésében… meghatározott vétség büntetése öt évig terjedhető fogház.”

⁴² Nehéz esztendők krónikája 1949-1953. Dokumentumok. (Szerkesztette és a bevezetést írta Balogh Sándor.) Gondolat Könyvkiadó, 1986. 62.

⁴³ Szabad Nép, 1949. május 10.

⁴⁴ Mindszenty József: I. m. 437.

⁴⁵ Új Ember, 1991. május 5.

 

Irodalom

A Mindszenty-per. A dokumentumkötetet összeállította, az előszót, Mindszenty József életrajzát írta, jegyzetekkel és annotált névmutatóval elláta: Gergely Jenő és Izsák Lajos. Reform, 1989.

Balogh Sándor: Parlamenti és pártharcok Magyarországon 1945-1947. Kossuth Könyvkiadó, 1975.

Földet, köztársaságot, állami iskolát. Viták a magyar parlamentben 1944-1948. Válogatta és a bevezetést írta: Balogh Sándor. A szövegmagyarázó jegyzeteket készítette és a függeléket összeállította: Izsák Lajos. Gondolat Kiadó, 1980.

Gergely Jenő: A katolikus egyház Magyarországon 1944-1971. Kossuth Könyvkiadó, 1985.

Gergely Jenő: Katolikus egyház, magyar társadalom 1890-1986. Tankönyvkiadó, 1989.

Izsák Lajos: Polgári pártok és programjaik Magyarországon 1944-1956. Pannonia könyvek, 1994.

Mészáros István: A hazai történettudomány 1948-1992 közötti Mindszenty képe. Esztergom, 1992.

Mindszenty József: Emlékirataim. Toronto, Vörösváry István kiadása, 1974.

Mindszenty és a hatalom. Tizenöt év az USA-követségen. A dokumentumokat válogatta, a bevezetőt és a jegyzeteket írta: Ólmosi Zoltán. Lex KFT, 1991.

Nagy Töhötöm: Jezsuiták és szabadkőművesek. Buenos Aires, a szerző saját kiadása, 1965.

Orbán Sándor: Egyház és állam. Kossuth Könyvkiadó, 1962.