Az egyén szeresse a hazát vagy a haza szeresse az egyént? Bumeráng-e az etnikai identitás, illetve a multikulturalizmus? Öngól-e a nemzeti önrendelkezésért, a kollektív jogokért való küzdelem? Mi a pozitív diszkrimináció fonákja? Szülhet-e több­letjog jogfosztást? Hány történelem van? Mi fán terem a poszt­modern fajelmélet? Ezek a kérdések merültek fel bennem Gom­bár Csaba új könyvét olvasva. A Magammal vitázom című ta­nulmánykötetet felesleges iskolásán ismertetni, márcsak azért is, mert nyolc írásból hét másodközlés. Kivételt csupán a legér­dekesebb – esszébe hajló – értekezés, a „Világ etnikumai, szeparálódjatok!" képez. Az alábbiakban tehát a szerző által felve­tett problémákra reagálok – széljegyzetszerűen.

Az egyén és a haza viszonyát a határainkon túl élő magyar kisebbségek vonatkozásában feszegeti a kiadvány. Gombár sze­rint a nemzetpolitikusok rosszallják, ha valaki orvosi hivatása jobb gyakorlása vagy gyermeke előnyösebb iskoláztatása miatt Szé­kelyföldről Bukarestbe, Bécsbe vagy Buenos Airesbe költözik. Helytelenítik, hogy elhagyja a vártát, hogy hűtlen a-hazához. Az egyént, aki amúgy is nehéz vállalkozásba kezd, lelkiismeretfurdalásba kergetik, előírva számára a kívánatos identitást. Miért nem mondhatja végre imaginárius közösségeinek, így egyházának, nemzetállamának és etnikai csoportjának az egyes em­ber, hogy „Ne zavarjátok a köreimet!"?

Az individualizmus története századokon átnyúló mentegetődzés. A rendiség ellen lázadó egyén hol a nemzet, hol az osz­tály közösségéhez csatlakozott, ma viszont a gazdasági háttér­be szorítás vagy a hivatalos nemzetállamba kényszerítés az et­nikai fölszabadítási mozgalmakba löki. S ez az egyén szempont­jából újabb zsákutca. Noha az egyház által legitimált állam so­kat merített a vallási közösség hitéből, az osztályállam az osz­tályöntudatból, a nemzetállam meg a nemzeti érzésből, ideje, hogy az állam megálljon a maga lábán, hogy csupán az állam­polgárok közössége legyen. Nem lehet mindörökké elhanyagol­ni az egyéni szabadság vágyából eredő erőt.

A nemzetállamot – állapítja meg Gombár – ma két irányból morzsolják. Kívülről a globálisan jelentkező informális és gaz­dasági folyamatok, belülről pedig a különböző etnikai mozgal­mak. Számára az etnikai identitás a multikulturalizmus új formá­ja, amely ártatlan tudományos fogalomból egyre gyakrabban lesz bumeráng. Leszögezi, hogy minden kultúra ápolásra érdemes, de ha ez a gondozás fontosabbá válik, mint a biztonságpolitika vagy az adókérdés, akkor baj van – akkor a társadalom szemlé­lete már etnizálódott. Amíg a kultúra régen gyógyírt kínált a vallási és a politikai dezintegrálódásra, addig ma inkább el­választ, mintsem összeköt. Amíg a sokfajú társadalomban az egységes kulturális modell kiegyenlítette az etnikai sokszínűsé­get, addig a sokkultúrájú társadalomban, úgy tűnik, épp a kultú­ra válik a türelmetlenség forrásává.

A kultúra elvének védelme alatt Alain Finkelkraut szerint újjá­alakult a fajelmélet. S igaza van, ha a kultúrát nem mint valami­re való törekvést fogjuk fel, hanem mint eredetet, akkor fajelmé­letet gyártunk. Ha ugyanis a kultúrák egyenrangúak, akkor csu­pán a harc lehet érintkezésük formája. A kultúrák azonban nem egyenrangúak, az köztük a fejlettebb, amelyikben az egyén job­ban leszakadhat a közösség köldökzsinórjáról. „A mi transzcendenciától kiürült világunkban a kulturális identitás garantálja azo­kat a barbár hagyományokat, amelyek igazolására Isten már nem képes" – olvashatjuk A gondolat veresége című műben. Elég ha a bűnözők testi büntetésére, a klitorisz kimetszésére, a vegyes házasságok tilalmára stb. gondolunk, és rögvest hiszünk a fran­cia filozófusnak.

A nemzeti önrendelkezés és a kollektív jog öngól jellegéről a következőket mondanám. Az előbbit Wilson elnök és Lenin egya­ránt igenelte, mondván, minden nemzet élhet vele. Az utóbbit pe­dig a hazai politika piedesztálra emelt témája. De mi dönti el, hogy kik alkothatnak nemzetet? A nagyhatalmi geopolitika vagy a szembenálló közösségek fegyverei? És kik élhetnek az ön­rendelkezés jogával? Az amerikai négereket és a magyar cigá­nyokat is megilleti ez a jog? Lehet, hogy azokat igazolja az idő, akik a nemzetek önrendelkezési jogát megvalósíthatatlannak tartották? És akik most bármely országban kollektív jogokat kö­vetelnek, gondolnak arra, hogy egy közjogilag elkülönült közös­ség bármikor megvádolható kollektív bűnösséggel? Az etnikai válaszfalak állami intézményesítésével az egyén identitást zsa­roló közösségekbe kényszerül, és ismételten pórul jár. Össze­gezve: mind az önrendelkezési, mind a kollektív jog privilé­giumokat termel ahelyett, hogy megszüntetné őket.

Most nézzük meg a pozitív diszkrimináció fonákját! Ami a tör­ténelmi igazságszolgáltatás nézőpontjából jó szándék, az az egyén szempontjából kontraszelekció. Ha nem elég, hogy tanulni vágyok, hogy munkába szeretnék állni, hogy megpályáznék va­lamit, előbb lajstromba kell vetetni magam „etnikailag", akkor nem vagyok szabad. Az etnikai választóvonalak intézményes meg­húzásával – írja Gombár – a nemzetpolitika hívei ugyanazt te­szik, mint az államszocialista bürokraták annak idején a szár­mazás szerinti kategorizálással. Az egyes ember szempontjá­ból a pozitív diszkrimináció fonákja nyilvánvaló. Amerikában az ún. affirmatív akciókkal nem véletlenül nem értek el komoly ered­ményeket.

Az 1989-ben módosított alkotmánnyal és az 1993-as etnikai kisebbségekről szóló törvénnyel az etnicitás a jogrendbe került. Paradoxon, de többletjogból is eredhet jogfosztás. Ha kiskun-, jászkun- és nagykunügyi minisztériumokat hoznánk létre, akkor azok előbb-utóbb megszülnék a kiskun-, jászkun-, nagykun-prob­lémákat. Ha katolikus- és protestánsügyi minisztériumokat szer­veznénk, akkor felerősödnének a már elhalványodott katolikus-protestáns ellentétek. Az etnizáló társadalomszemlélet oda ve­zethet, hogy Pásztó és Salgótarján térségében összeütköznek és kölcsönös etnikai tisztogatásba kezdenek a Palóc Népi Fel-szabadítási Hadsereg és a Matyó Nemzeti Megmentési Front csapatai. Ez nem vicc, ez multikulturális lehetőség.

A posztmodern gondolkodók szerint nincs igazság, csak töb­bé-kevésbé igazolható vélemények vannak, nincs személyiség, mert az csak az állandóan változó struktúrák hálójának a met­széspontja. De ahogy Lukács György mondja, nincs ártatlan egyetemi előadás, nincs ártatlan kávéházi beszélgetés. Amíg a művészet területén a posztmodern nem veszélyes, addig az élet­ben – a II. János Pál emlegette – új barbárságba csaphat át. Hisz a posztmodern ember összetéveszti privát érdekének követelését az autonómia iránti vággyal, és viselkedését nem befolyásolja semmiféle tekintély. Ám ez csak azért van, mert – Finkelkraut szavaival élve – a tekintély evidenciáját korunk­ban felváltotta az evidencia tekintélye, és a szabadság a csator­naváltás lehetőségévé silányult.

A történelemmel kapcsolatban két álláspont létezik. 1. Nincs történelem, csak történelmek vannak. Ez az Európa-centrizmussal szemben szimpatikus gondolat, mert nem hiszi, hogy a fe­hér ember küldetése a történelmen kívüli/alatti népek civilizálá­sa. De ha a történelmek egyenrangúak, akkor köztük csak az erőszak dönthet. 2. Egy történelem van, és az a kapitalizmus­ban alakult ki, annak előtte csupán helyi történelmek voltak. Marx szerint pl. a gyarmatosítás gyalázatos, de helyénvaló, mert szét­zúzza a prekapitalista struktúrákat. Persze levezethető ebből az álláspontból az is, hogy csak a mi történelmünk, a mi kultúránk az igazi.

A világtörténelem nagyjából egységesíti a kiváltságosok és a diszkrimináltak életmódját (persze Belgiumban másként, mint Ukrajnában), mert felbomlasztja a természetadta vagy annak lát­szó helyi történelmeket. A cigányközösségek pl. a századfordu­ló után felbomlottak, ugyanakkor ki is rekesztődtek a társada­lom vérkeringéséből. Hasonló az ezredvégi vendégmunkások helyzete, akiket előbb befogadnak, majd kitaszítanak. Az USA-ban zöld kártya nélkül a minimális órabérnek csak a felét lehet megkeresni. A világszellem ennek ellenére ma a McDonald'son lovagol. Noha kiszorítja a prágai kiskocsmákat és a buda­pesti kerthelyiségeket, noha Indiába exportálja a szennyezett környezetet, noha a térségre erőlteti az amerikai giccset, de ha csak az emberevő törzsfőnökök és a kommersz amerikai akció­filmek között választhatok, akkor szemlesütve és fogcsikorgat­va az utóbbira szavazok. Miután nem vonz a csecsen önrendel­kezés és autonómia, ami lefejezések és megkövezések, vala­mint kéz- és láblevágások legalizálásába torkollik.

Az 1989-es korfordulót Ralf Dahrendorf szerint három egye­sülés, Németország, Európa és a beszédmód egyesülése jel­lemzi. Ehhez teszi hozzá Gombár, hogy a bipoláris világrend kettős beszédmódját, sajnos, nem egy értelmes, univerzális nyelv váltotta föl, hanem az etnikai nacionalizmusok folyományakép­pen a miniatűr diskurzusok egymásra lefordíthatatlan hangza­vara. Dunának, Oltnak más a hangja – mondaná a költő ma. Az etnizáló társadalomszemlélet démonával egyelőre senki nem veszi fel a küzdelmet, de legalább néhányan, így Gombár Csa­ba is, már szembenéznek vele.