A jelenleg hatályos abortusztörvényt 2000. június 30-ig módosítani köteles az Országgyűlés – mondta ki az Alkotmánybíróság 1998. november 23-i határozata. A határozat elismerte ugyan, hogy az életben lévő törvény nem alkotmányellenesen engedélyezi a terhesség-megszakítást az állapotos nő súlyos válsághelyzete esetén, de a "súlyos válsághelyzet fennállásának vizsgálatáról a törvényhozó […] alkotmányosan kizárólag akkor mondhat le, ha egyszersmind a magzati élet védelmére irányuló, megfelelő ellensúlyt képező rendelkezéseket is megállapít" (48/1998. XI. 23. AB határozata 1. pont; Magyar Közlöny, 1998/105. szám, 6655.). Az Alkotmánybíróság az ‘ellensúly’ lehetséges módozatait is megnevezte. A törvényhozó testület egyik lehetséges választása, hogy definiálja a terhes nő válsághelyzetének mibenlétét. E megoldás értelmében a válsághelyzet definíciójától való eltérés bűncselekménynek minősül. A másik lehetséges eljárás a terhesség-megszakítást megelőző döntési folyamat intézményesített formába kényszerítése. Minden abortuszt kérelmezőnek előírná a családsegítő központok többszöri felkeresését, ahol igyekeznének ‘tanáccsal’ ellátni a várandós nőt. Azaz, igyekeznének rábírni, álljon el a terhesség-megszakítástól, szemben a jelenlegi helyzettel, amikor ha az állapotos nő súlyos válsághelyzetre hivatkozik, az önmagában elégséges indok terhessége megszakítására. Tehát, bármelyik utat is választja az Országgyűlés, az mindenképp a korábbi helyzet további szigorítása, a női szexualitás továbbszabályozása. A női önrendelkezést még tovább korlátozó döntés. Miért fogalmazok úgy, hogy ez a döntés még tovább korlátozza a nők autonómiáját? Azért, mert már az Alkotmánybíróság 1991-es döntése kapcsán is elégedetlen maradtam. Már az 1991-es határozattal sem értettem egyet, noha a mostaninál engedékenyebb volt, mert akkor a döntés a jogalkotás ‘formai’ részére irányult: a miniszteri rendelet szintű megoldás helyett a törvényi szintű szabályozást írta elő a törvényhozóknak. Ám elégedetlenségem oka éppen abból eredeztethető, hogy létezik olyan nézőpont, ahonnan az Alkotmánybíróság akkori döntése sem tekinthető pusztán ‘formai’, s ennyiben értéksemleges határozatnak. Az a tény, hogy a terhesség-megszakítással intézményi keretek között foglalkoznak, az állampolgárok között hatalmi viszonyokat teremt, s így nem engedi meg, hogy a kérdést ‘tartalom nélkülinek’ tekintsem. A törvény szavával megnevezett embercsoportok és a közöttük tételezett viszonyok mikéntje lesz maga a ‘tartalom’. A jogásztársadalom túlnyomó többségének az abortuszra vonatkozó két álláspontja, a határidős "megoldás" és az indikációs "megoldás" sem oldhatja fel elégedetlenségemet. Számomra az abortusz problémája csak akkor szólhatna a világon ma érvényben lévő két megoldás valamelyikének a felvállalásáról, ha egyúttal az őket előfeltételező felfogást is elfogadnám. Azaz: ha a jogalkotást értékmenetes eszköznek tartanám. Igaz, az abortusznak a terhesség 12. hetéig indoklás, és ebből következően mindenféle külön eljárás nélküli lehetősége, amit a jogászok "határidős" megoldásnak neveznek, messze nagyobb szabadságot adna a nőknek, mint az úgynevezett "indikációs" eljárás. Az utóbbi ugyanis nemcsak határidőt szab, a terhesség első tizenkét hetét, hanem arra is kötelezi a nőt, hogy nevezze meg, indokolja a megszakítás szükségességét – "természetesen" a törvény által elfogadhatónak mondott indokok valamelyikére hivatkozva. Ezen indokok egyike volt eddig Magyarországon az, ha a terhesség a várandós nő megítélése szerint krízishelyzetet idézett (volna) elő (további) életében. A ‘határidős’ megoldás, mivel elismeri a nő helyzetfelismerő és önítélő képességét, kevésbé korlátozó, mint az indoklást előíró. Még akkor is így van ez, ha a krízishelyzet definíciója híján az eljárás végeredményét, azaz az abortusz elérhetőségét tekintve az ‘indikációs’ megoldás sem korlátozó. Az alkotmánybíróság 1991-es határozata éppen ennek a relatív szabadságfoknak a megszüntetésére irányult. A parlamenti demokrácia végül is a képviseleti elven alapszik, s a nők érdekeit nem képviseli senki. Az "új" többpárti demokrácia (állam)polgár-fogalmába ismét nem tartoznak bele a nők. Mivel intézményesítettségüknél fogva, illetve a nőket többszörösen diszkrimináló jellegük miatt mindkét jogi eljárást egyformán problematikusnak tartom, arra tennék itt kísérletet, hogy rámutassak a ‘természetesnek’ mondott, gondolt kijelentéseink, hivatkozásaink értékfüggőségére, ebben az értelemben elfogultságára. Illetve szeretnék rámutatni az állításainkat működtető, értelmezhetővé tevő (többnyire) kimondatlan előfeltevéseink és a belőlük adódó következmények vállalhatóságának nyelvhasználatunkban "tetten érhető" működésére. Ezért általános stratégiaként igyekszem majd a meglévő kérdésfelvetéseket a ‘másik’, a meg sem nevezett nézőpontjával szembesíteni s megmutatni, mikor és kinek előnyös vagy hátrányos ez az elhallgat(tat)ás. Kezdjük tehát először a jogalkotás, a törvény szövegének szerepével és az ebből adódó megfontolásokkal. Az az elgondolás, mely a törvény szövegét eszköznek s mint ilyet értéksemlegesnek tekinti, a nyelvnek egy szigorúan reprezentációs felfogásán alapul. E szerint a jogalkotó nyelvhasználata csak tükrözi, közvetíti a társadalomban már amúgy is meglévő kirekesztésre irányuló gondolatokat, cselekedeteket. Következésképp a jogalkotásnak pusztán abban áll a feladata, hogy eldöntse, egy adott terhesség megszakítására irányuló kérelem "indokolt-e" vagy sem. Annak felvetése, hogy maga ez a distinkció indokolt/indokolatlan, olyan kérdéseket is felvethetne, hogy ki(nek az érdeke) szerint indokolt, és kinek is kell(ene) erről az érdekről ‘színt vallania’, amelyek már nem értelmes kérdések. Azaz meg sem fogalmazódhat az az ellentmondás, hogy míg az indokoltság eldöntése kimondatlanul a férfi társadalom érdekei szerint fogalmazódik meg addig az érdekek be(nem)tartásáról csak a nőknek kell nyilvánosan számot adniuk. Erről a megdöbbentő elhallgatásról, a jogok és kötelezettségek eme diszkriminatív megoszlásáról így aztán nem is olvashatott az Alkotmánybíróság döntését követő országos napilapokban az (állam)polgár. Ami "rendben" is van, hiszen a kilencvenes évek (állam)polgára, mint azt már megállapítottam, férfi – és nem nő. Azonban a probléma nem egyszerűsíthető le a lapokban megjelentetett hozzászólók és tudósítók biológiai nemére. Amint erre majd még cikkem második részében igyekszem kitérni, a kirekesztés kapcsán nem elsősorban a (biológiai) nemhez való tartozásról van szó. Sokkal inkább arról a társadalmi gyakorlatról, azokról a nyelvhasználatunkban megragadható társadalmi folyamatokról, melyek a női szexualitást és a termékenységet, illetve terméketlenséget egymás szinonimájává teszik. Következésképp a termékenység hiányát, uram bocsá’ nem akarását szükségképpen a női lét értelmetlen voltaként gondolhatjuk csak el. Nők és férfiak egyaránt. Az ezzel ellentétes nézetet vallók azt állítják, hogy a (jogi) nyelvhasználat nem csupán közvetíti, továbbítja a kirekesztő, esetünkben szexista, heteroszexista gondolatokat, hanem meg is valósítja az ilyen kirekesztő cselekedeteket, s mint ilyen, adott érdekek megfogalmazói és megvalósítói. Ez a felfogás a nyelvnek egy konstruktivista, konstituáló elgondolásán alapul, ahol a beszéd "tartalma" az a (beszéd) aktus, mely a nyelvi megnyilvánulás által létrejön. Azaz, a nyelvhasználat maga is egy viselkedés-, cselekvésfajta, és mint ilyen, alanya vagy éppen tárgya a jogalkotásnak. Ez utóbbi kapcsán csak utalni szeretnék az Amerikai Egyesült Államokban zajló ‘gyűlöletkeltő beszéd’ körüli jogi vitákra, amelyek ott a faji és a szexuális irányultság alapján történő nyelvi kirekesztés kapcsán folynak. Ebben a vitában az egyik tábor véleménye szerint a nyelvet épp cselekvés-jellege miatt lehet a diszkriminatív beszédhasználat megvalósulása esetén a törvénykezés tárgyának tekinteni. Véleményem szerint, ha nem is értünk egyet a strukturalista felfogással, mely a nyelvet a kirekesztő gondolatok, ‘a tartalom’ semleges, értékmentes ‘formájaként’ gondolja el, nem kell feltétlenül arra a következtetésre sem jutnunk, hogy a nyelv "csőre töltött fegyver".¹ Tehát nem áll szükségképpen közvetlen és ok-okozati viszonyban a megszólított által elszenvedett sérelmekkel. Azaz, nem állítom, hogy a jelentés teljes egészében előre belátható, behatárolható lehetne. Egy kijelentés mindig túl fog mutatni állítólagos szándékolt jelentésein. Ellenkező esetben fel kellene tennünk, hogy a nagy feszültségű szavak, mint amilyen például a "buzi" vagy a "kurva", minden egyes előfordulása a verbális agresszió megnyilvánulásának minősül. Ebben az esetben ismeretelméleti álláspontunk nem engedhetne teret például az iróniának, a paródiának, ami pedig éppen azért születik, hogy leleplezze a kirekesztő nyelvi viselkedés megnyomorító következményeit. Ilyen esetekben a szó nem valósítja meg magát a kirekesztést, hanem csak utal rá. E különbségtevés azt is megengedi, hogy ne mossuk egybe a fizikai és a nyelvi természetű sértéseket, sérelmeket, mert különben például a rasszizmus vagy a (hetero)szexizmus okozta sérelmeket pusztán nyelvi természetűekké redukálnánk. Ennek az álláspontnak a szélsőséges végigvitelét legjobban az abortusz engedélyezésének megszerzése során elszenvedett lelki és fizikai gyötrelmek példázzák, melyek nem merülnek ki a megalázó szavak elviselésében. A strukturalista felfogás elutasításából nem kell annak sem szükségképpen következnie, hogy a cselekvőképességgel az egyes embert mint "szuverén egyént (individuumot)" ruházzuk fel. Tehát nem kell az egyes nő önrendelkezési jogáról beszélni. Az ilyen individualista felfogás ugyanis azt előfeltételezi, hogy a kirekesztésre törekvő ideológiák kizárólag az egyes egyén tudatában keletkeznek, onnan eredeztethetők. Álláspontom szerint az egyes ember nem lehet független a részben a beszédmód által konstituálódott társadalmi-intézményi struktúrától. Ezért Judith Butlerrel értek egyet, amikor azt állítja, hogy sem a nyelvhasználat, sem az annak szabályozására irányuló jogalkotás nem eredeztethető kizárólagosan az individuumból. A kirekesztő beszédet nem az egyes egyén "használja" a maga szabta szabályok szerint. A kirekesző beszéd társadalmi konstrukcó, s mint ilyen "önmaga idézése"² abban az értelemben, hogy nem az egyes ember gondolataira vezethető vissza, hanem egy történelmileg és kulturálisan specifikus (hetero)szexista vagy más egyéb módon kirekesztő (nyelvi) társadalmi közösségre. Ebben az értelemben minden beszédmód, így a (hetero)szexista is, mindig megelőzi az egyes beszélőt. Beleszületünk a különféle kirekesztő (vagy elfogadó) beszédmódokba, s igyekezetünk azok minél hatékonyabb re/produkálására irányul. Butler ezt a gondolatmenetet a jogalkotás ontológiai státuszáról vallottakkal folytatja, s óva int bennünket "a beszédaktus szuverén cselekedetként (legyen az pozitív vagy negatív) való idealizálásától, [mivel az] a szuverén államhatalom idealizálására irányuló törekvésekkel látszik összekapcsolódni. […] Mintha a tulajdonképpeni államhatalom átruházódott volna az állam polgáraira, s azután az állam már mint semleges eszköz [a jogalkotás és jogalkalmazás köntösében] tér vissza, melyhez ily módon azért folyamodunk, hogy megvédjen bennünket a többi állampolgárral szemben".³ Szemléletes példaként álljon itt a házasságon belüli nemi erőszak törvényi szankcionálása, azaz a jelenségnek a jog nyelvén való megnevezhetősége, kimondhatósága körül kialakult vita 1997 őszéről. A vita során a magyar törvényhozói és végrehajtói állami intézmények jogalkotói és végrehajtói beszédmódjaik révén tulajdonképpen átrajzolták a szakmájuk nyelvén kimondható és kimondhatatlan között húzódó határvonalat. Ezáltal egyúttal a jog által is értelmezhető, új típusú társadalmi viszonyt teremtettek férfiak és nők között. Ebben az értelemben mondom én, hogy a jogalkotás intézményei is részesei a folyamatnak, azaz nem állnak fölötte és kívüle mint valami semleges, pártatlan fél, amire előszeretettel hivatkozik a politikai harcok valamennyi résztvevője, mikor a ‘jogállamiságra’ hivatkozik érvei megtámasztására. Azt hiszem, ez különösen lényeges szempont az éppen csak formálódó civil társadalmi mozgalmak számára saját politikai helyzetük, szerepük megítélése során. Tehát nem azt szorgalmazom, hogy a nőmozgalmak vagy a homoszexuálisok érdekeit képviselő mozgalmak ne törekedjenek a jogalkotás révén történő elismerésükre, hanem azt, hogy igyekezzenek azt a törvény szövegében saját érdekeiknek megfelelően megfogalmazni. Az abortusz szabályozásának két fő elgondolását azért is elfogadhatatlannak tartom, mert az egyenlőség liberális, normatív fogalmán alapulnak. A liberális értékrend meghaladásához fontos észrevennünk, hogy ez a felfogás az emberek között létező társadalmi és kulturális eltéréseket "másságként" definiálja. Ontológiai értelemben tehát a különféle csoportok, közösségek, például a férfiak és a nők, a heteroszexuálisok és a homoszexuálisok, az abortuszra jogosultak és a jogosulatlanok, a polgárok és a régi/új bolsevikok (és a dichotómiák szinte vég nélkül sorolhatók) között létező társadalmi viszonyok mint a természet által eleve adott különbségek tételeződnek, s mint ilyenek "egyenlőek, csak mások". Ha az egyes ember azután, aki történetesen az egyik csoportba tartozik, s nem a másikba, mégis kirekesztéssel, fizikai vagy nyelvi fenyegetettséggel, megbélyegzéssel találkozna, azt az egyes csoportokhoz hozzárendelődött értékeknek tudják be. A fenti kétpólusú identitáskategória-párok esetében a pozitív értékek a mi társadalmi-kulturális örökségünkben szisztematikusan a párok első eleméhez kapcsolódnak. Így a törvényhozásnak csak az lehet a feladata, hogy orvosolja ezeket a társadalmi igazságtalanságokat, és garantálja minden egyes állampolgárnak az egyenlő szabadságjogokat, függetlenül attól, hogy a kategória-pár melyik oldalán helyezkedik el, s ezáltal próbálja megszüntetni a kategória pár által létrehozott társadalmi megosztottságot. Az ilyen érvelés körkörösséghez vezet: az egyenlőség és szabadság normái (a testvériségé, azaz a szolidaritásé már nem) először ‘egyetemes’ értékekként tételeződnek, hogy azután éppen ezeknek a normáknak a legitimitását és végrehajthatóságát támasszák alá. Az abortusz ‘alkotmányossága’ körüli vitákban ezért nem esik sohasem szó arról a másikról, akinek közreműködése nélkül az áldatlan, mert nem kívánt terhesség létre sem jöhetett volna. Fel sem merülhet, hogy miként is ‘esett a nő teherbe’, miként ‘esett’ immáron a jog eszközeivel körbebástyázott verembe, miként is ‘maradt úgy’, mindenféle álszent lélektani hadviselésnek kitéve; ha mindezt esetleg ‘megesett (kis)lányanyaként’ szenvedi el, még esélye se lehessen ‘elvetetni’. Kinek az érdekeit szolgálják a cselekvő ágens nélküli igei szerkezetek? Miért a – jogalkotók logikája szerinti – tettestársak szisztematikus meg nem nevezettsége? Azért, mert így az ítélkezésnél csak a nőt lehet meg/elítélni a férfiak ítélőszéke előtt. Ebben az értelemben a törvénykezés, mint a férfi érdek megjelenítője, hímnemű szöveg. Ha a férfit – a jogalkotók következetes jogértelmezése esetén – bármilyen mértékben is a helytelennek ítélt cselekedet részesének tekintenék, rajta is számon kellene kérni a tettét. De őt például csak az általa ismerni sem kívánt utód névviselése körüli ügyekben szokták megidézni, hogy megvédje magát a nevét ‘jogtalanul használni akaró’ nő ellen. A két látszólag egymásnak ellentmondó helyzetnek mégis közös a logikája: ugyanaz a kirekesztő értékrend működteti. Bármelyik jogi helyzetről is van szó, a nő az, kinek szava hiába hangzik el, mert nincs rá értő fül. Gayatary Chakravorty Spivak⁴ leleplező különbségtétele értelmében: a nők, mert nem hallgatják meg őket, nem bírhatnak a beszéd képességével, csak a fecsegésével, mert arra nem hallgat senki. A komoly, felelősségteljes megszólalás a jogegyenlőséget oly szívesen hangoztató rendszerváltó politikusaink szabta ‘szép új’ társadalmi rendben csak a férfiembert illeti meg. Úgy vélem, a probléma az egyenlőségre törekvő liberális törvényfelfogással az, hogy egyetemességre hivatkozó legitimációja lényegét tekintve paradox, kétszeresen is. Egyrészt a kirekesztettséget elszenvedő egyént mindig mint az adott társadalmi csoport tagját illetik nevekkel. A megnevezés látszólag ugyan egy egyéni beszélő által történik, de ő a hatalommal bíró társadalmi csoport, a normaként definiálódott közösség hangján szólal meg. Vagyis az "egyetemesnek" mondott norma valójában a hatalommal bírók, az érdekeiket érvényesíteni tudók csoportjához rendelődik, az ő érdekeit juttatja érvényre. Ugyanez a paradoxon a kirekesztett egyén nézőpontjából megfogalmazva abban áll, hogy a kirekesztett éppen annak a normának a nevében tiltakozik az őt ért elnyomó bánásmód ellen, amiből eleve ki van zárva. Hiába hivatkoznak a nők tehát az egyenlő elbánás jogi garanciáira, ha azok már eleve a férfiak érdekei mentén fogalmazódtak meg. De lehetséges ennek a szituációnak a nők számára előnyös, érdekeiket érvényesítő módon történő megfogalmazása is. A fentiekből az is kikövetkeztethető, hogy az elnyomottak – miközben hangjukat az "egyetemesnek" mondott norma révén hallatják – azáltal alá is ássák, mert le is leplezik a norma ‘egyetemes’ voltának lehetetlenségét. A jogalkotás problematikáját az identitás kategóriájának segítségével egy újabb dimenzióból is megvilágíthatjuk. Alison Weir⁵ nyomán az identitást viszonykategóriaként definiálom. Az egyes ember identitása mindig interszubjektív, mindig a Másokkal meglévő viszonyaiban alakul a történetiségében változó nyelvhasználat oda-vissza közvetítő, alakító folyamatai során. Ez az identitás azonban sok hangú, egyszerre több nyelven beszél. Azaz: egyszerre többféle beszédmód kereszteződésében, metszéspontjában jön létre. Ahogy azt a nyolcvanas évek színesbőrű feminista gondolkodói közülük is jelesül bell hooks,⁶ aki poszt-modern/poszt-strukturalista, a feminista gondolkodók második hullámához tartozó, a női "másságot" továbbra is adottként tételező és ünneplő, de nem problematizáló társaitól eltérően megfogalmazta, a fekete emberek nemcsak "feketék" vagy "nők/férfiak", hanem egyszerre "fekete nők vagy fekete férfiak". Azaz a koronként és kultúránként létező identitás-csoportokhoz, így például a nemhez, a szexuális orientáltsághoz, a termékenységhez (és bármi máshoz) való tartozást nem lehet az énnek egyfajta additív, a különböző tulajdonságokat egymás után illesztő, leltárszerű sorral operáló modelljével leírni. Az emberek nem külön-külön nők vagy férfiak, és homo/bi/transzszexuálisok vagy heteroszexuálisok, és fogamzóképtelenek vagy fogamzóképesek, és gyermeket vállalni nem akarók vagy vállalók, hanem mindezek együtt, vagy csak némelyikük, és egy másik viszonyrendszer egységei egy másik pillanatban, attól (is) függően, hogy ki az a Másik, akihez képest kölcsönösen meghatározódnak ott és akkor. Így azután a nők csoportja sem tekinthető homogénnek, s nem működtethetjük többé az e csoporton belüli másságok elhallgatását sem. Ami nem vezet minden helyzetben a nők állítólagos megosztottságához. Sőt. Az abortusztörvény módosításakor minden bizonnyal fellángoló csatározások során a heterogenitásra történő hivatkozás stratégiáját választva éppen erőt, érdekérvényesítő esélyt lehetne nyerni. Ugyanis a liberális jogalkotás, jogorvoslás számára az egyes ember vagy mint nő szenvedi el a kirekesztettséget, vagy mint terhesség-megszakításra jelentkezett, vagy mint mesterséges megtermékenyítéséért folyamodó, vagy mint homoszexuális. De sohasem nevezhető meg az igazságszolgáltatás nyelvén értelmezhető, tehát értelemmel bíró kategóriaként, mint "mesterséges megtermékenyítésért folyamodó homoszexuális nő" vagy mint "mesterséges megtermékenyítésért folyamodó heteroszexuális egyedülálló nő". Számukra éppen úgy nem létezik jogorvoslat, mint a terhességét indoklás nélkül, a teste fölött öntörvényűen rendelkezni akaró, akár férjes, akár egyedülálló heteroszexuális nő számára sem. Akkor sem, ha krízishelyzetét nem a törvényalkotó leendő definíciója szerint akarná értelmezni majd 2000. június 30-át követően. Véleményem szerint a nők kategóriájának ez a sokszínűsége, azaz érdekeinek sokfélesége csak a gyermekvállalás, és nem az abortusz nézőpontjából "szemlélve" válik láthatóvá. Abortusza csak annak lehet, aki valamilyen úton már megfogant. De ez a kritérium korántsem nevezi meg a potenciális anyák körét, míg a vállalás igen, mert a vállalás sem jelent automatikusan valamiféle biológiai adottságot, hanem jelenti a gyermek tudatos akarását vagy elutasítását – és mindkettő történhet akár orvosi beavatkozás és/vagy két ember döntésének eredményeképpen is, s így a két ember neme már nem szükségszerűen játszik szerepet. Ha a vállalás a kérdés sarokköve, akkor az megengedheti azt is, hogy a nő ne redukálódjék, illetve ne "értékelődjék" le anyává. A női szerep nem merül ki szükségképp az anyaságban, hogy azután meg lehessen bélyegezni mindazokat, akik ezt állítólag holmi anyagiak miatt, "kényelmi szempontból" vagy "karriervágyból" nem vállalják. Mert akkor ezek a választások valóban választások s nem a kirekesztő társadalmi viszonyok struktúrájából adódó kényszerpályák lesznek. Ráadásul nem kell a nőnek feltétlenül heteroszexuálisnak sem lennie ahhoz, hogy esetleg anya lehessen, ha úgy kívánja. De a ‘megesettsége’ sem lesz értelmezhető, ha vállalásról beszélünk. Akkor már nem kell, a nőt anyává redukáló nyelvhasználatból következően, férjnél lennie ahhoz, hogy gyermeke lehessen. Akkor nem kell, hogy a gyermek is gyakorta megszenvedje anyja stigmatizáló erejű "félrelépését". A jelenlegi abortuszcentrikus gondolkodásmód miatt a következő jámbor szándékkal fordulnék a honatyákhoz:

 

Uraim!

 

Ha a következetesség "férfiúi" erényét magukénak kívánják tudni, kérem Önöket, hogy az abszolút értelemben vett egyenlőség jegyében részesítsenek valamennyi állampolgárt azonos bánásmódban. Azaz, a gyermeket vállalót is citálnák már kötelező érvénnyel a családsegítő bizottság elé, s az élethez való joggal kapcsolatos élethelyzetek és értékek védelmének állami kötelessége jegyében bizonyosodnának már meg afelől, hogy ők vajon tudják-e, mit vállalnak. Hiszen, ha én, aki nem akarom vállalni a terhességet, nem tudom, mire (nem) vállalkozom, mert az Önök felvilágosító bölcsessége nélkül nem is tudhatom, ők sem tudhatják, mi is az, amit vállalni akarnak. Avagy, talán mindannyian jobban járnánk, ha eltekintenénk az Önök felvilágosító tevékenységétől, s maradna ki-ki a maga buta választásának tudatlan együgyűségében.

 

Tisztelettel:

Egy Fecsegő Zöld Alfa⁷