Próféta a pusztaságban. Andre Gunder Frank (1929-2005)

Életműve: minden lehetséges fronton, tézisről tézisre megvívott, fél évszázadot felölelő küzdelem a hagyományos társadalomtudományi irányzatok és az uralkodó elméletek ellen.

A rákkal folytatott hosszas küzdelem után, 76 éves korában, Luxemburgban elhunyt Andre Gunder Frank, a hidegháború időszakának talán legtermékenyebb és egyben legellentmondásosabb, gazdasági fejlődéssel foglalkozó közgazdásza és szociológusa. Legismertebb műve a Dependency (Függőség) címet viseli. Életműve – amely a globális politikai és gazdasági fejlődés számos területét érintette – ötven év termése, és mintegy negyven különböző nyelven írt könyvet, és közel 1000 cikket és más írásokat számlál.

Frank élete tele volt eseményekkel, érveléssel és ellenérveléssel. Frank igen sok elmélete és felismerése megelőzte a korát. Nagy teljesítménye a hagyományos társadalomtudományi irányzatok és az uralkodó elméletek ellen minden lehetséges fronton, tézisről tézisre haladva megvívott harc volt (különösen a közgazdaságtan, a fejlődéssel foglalkozó tanulmányok, a szociológia és a történelem terén). Évtizedek múltán, számos gondolata mára általánosan elfogadottá vált, ahogy az újabb történelmi események precízen igazolják vizsgálódásait és jóslatait. Frank megjósolta a harmadik világ szegénységének és alulfejlettségének makacs szívósságát, ami a külföldi beruházások ellenére a külföldi hitelezők által felállított kezelhetetlen adósságszolgálat miatt következett be. A harmadik világ legtöbb országában “ténylegesen létező kapitalizmus” csődjéhez hasonlóan megjósolta továbbá a “ténylegesen létező szocializmus” csődjét is a korábbi második világban (Kínát is beleértve), illetve e kettő újbóli beintegrálódását a globális kapitalizmusba és később részleges harmadik világgá alakulását.

Frank előre jelezte, hogy újból ki fog alakulni a tartós strukturális válság és egyensúlytalanság a nyugati gazdaságokban (beleértve Japánt és az USA-t is) és a globális kapitalizmus egészében, és látta, hogy a keynesi és fiskális eszközök hatástalanok lesznek ezzel szemben. Megjósolta továbbá a globalizáció polarizáló és fragmentáló hatásait, s hogy a nemzetállamok jórészt képtelenek lesznek valós megoldások nyújtására. Ez alapján előre jelezte új társadalmi mozgalmak globális szinten történő kialakulását. Utóbbiak ugyan most tovább éltetik a progresszív változásba vetett hitet, ugyanakkor látni kell a jobboldali, nacionalista és vallási fundamentalista mozgalmak megjelenését is, amelyek aláássák a progresszív változáshoz szükséges demokratikus kultúrát. Végül, de nem utolsósorban Frank megjósolta a hagyományos eurocentrikus elméletek, a globális fejlődés és a világtörténelem uralkodó értelmezéseinek hanyatlását, valamint egy alternatív, emberközpontú világtörténelmi perspektíva kialakulását, amely “a Nyugat felemelkedését” egy igen késői és valószínűleg átmeneti globális dominanciaként értelmezi, amely valójában már a történelem része.

Pacifista regényíró fiaként, Berlinben született Andreas Frank, aki apjával 4 éves korában száműzetésbe menekült a hitleri Németországból. A Gunder nevet középiskolás társai kegyetlen gúnyolódásként ragasztották rá, összehasonlítva a futópályán tanúsított lassúságát a később híressé vált svéd futó, Gundar Haag teljesítményével. (Ahogy Gunder később mesélte: “Sajnos nem tudtam, hogy betűzték a nevet.”) Fiatalkori évei alatt Hollywoodban megismerhette apja társaságának tagjait, akik közé egyébként Thomas Mann és Greta Garbo is tartozott.

A Swathmore College-ban folytatott közgazdasági tanulmányai alatt key­nesiánus szemléletűvé vált, de a Chicagói Egyetemen 1950-től végzett PhD- tanulmányok végén fellázadt a monetarista oktató, Milton Friedman és az amerikai eredetű fejlődéselméletek ellen, amelyeket Frank inkább “a probléma részének”, mintsem a megoldásának látott. A közgazdaságtan főáramának elutasítása és a “hatékonyság előtti méltányosság” megközelítése – aminek középpontjában a szociológiai és politikai tényezők fontossága állt – Franket magányos harcossá tette.

Az ötven évig tartó küzdelem során világszerte mindvégig energikusan és hathatósan lépett fel az uralkodó fejlődéselméletek és fejlesztési politikák ellen. Korai munkásságának fontos része a később “teljes termelékenység” néven is említett “általános termelékenység” fogalmának megalkotása és annak bizonyítása, hogy ez a tényező döntő szerepet játszik “A humántőke és gazdasági növekedés” (1960) mérésében. Nemzetközi hírnevét két művének köszönheti: az 1967-ben megjelent, egyébként több tucat újságíró által elutasított, “A fejlődés szociológiája és a szociológia alulfejlettsége” című tanulmányának és 1967-ben megjelent első könyvének, amely a Kapitalizmus és alulfejlettség Dél-Amerikában címet viseli. E két művel alapozta meg a függőség (dependency), majd ennek későbbi folytatásaként a “világrendszer” (world-system) elméletét.

Pályája döntő fordulóponthoz érkezett akkor, amikor előbb 1960-ban Che Guevara kérésére látogatást tett Kubában, hogy segítsen átalakítani az ország “függő” gazdaságát, majd később Afrikában felkereste Ghánát és Guineát. Frank az 1960-as évek hátralevő részét Dél-Amerikában – főleg Brazíliában, Mexikóban és Chilében töltötte –, ahol ezen országok alulfejlettségét tanulmányozta. A perui tudós, Anibal Quijano mutatta be Gundernek leendő feleségét, Marta Fuentest, a chilei asszonyt, akivel Frank 30 évig élt házasságban, és aki szintén osztozott férje a szociális igazságosság és a “világ megváltoztatása” iránti elkötelezettségében.

Diákjai között volt a Brasiliai Egyetemen Theotonio Dos Santos és Ruy Mauro Marini, akik később mindketten a függőség (“dependencia”) elméletének teoretikusai lettek. Frank Brazília, Mexikó és általában Dél-Amerika alulfejlettségére vonatkozó éles elemzése nemcsak a keynesiánus, a monetarista közgazdaságtan és a “modernizáció” elméletét vitatta, hanem az ortodox marxizmus és kommunista párt téziseit is, kritizálta továbbá Raul Prebisch (CEPAL/ECLA) és Fernando Henrique Cardoso elméletét az “endogén” strukturális reformokról, illetve az USA által szponzorált “Szövetség a haladásért” kezdeményezést is. Cardosót egyébként – aki később, az 1990-es években Brazília elnöke lett – Frank egyszer a santiagói repülőtéren fogadta, amikor 1964-ben elmenekült a brazil katonai rezsim elől. A meglévő fejlesztési politikák és reformötletek hatástalansága ellen indított könyörtelen támadása és a politikai forradalom (mint Kubában), illetve a szocializmus támogatása következtében Frank 15 évre nemkívánatos személlyé vált az USA-ban.

Az Allende fémjelezte korszak alatt feleségével, Martával Santiagóban, Chilében élt, ahol gondolatai kedvező fogadtatásra találtak. Allende, aki akkor a Szenátus elnöke volt, Gundert a repülőtéren fogadta, hogy megakadályozza azonnali deportálását. Ettől kezdve Frankék otthona dél-amerikai politikai emigránsok és értelmiségiek központja lett egészen addig, amikor a Pinochet tábornok által vezetett politikai rezsim 1973. szeptember 11-én váratlanul véget vetett a szocialista kísérletnek, a demokráciának és Frank sok-sok barátja életének is. Ez egy újabb sorsdöntő fordulópontot jelentett Frank életében és karrierjében.

Chile a Milton Friedman-féle “Chicagói fiúk” által vezetett monetarista “paradicsommá”, Frank pedig (újra) politikai számkivetetté lett. Ezúttal Európába menekült (éppen 40 évvel Hitler bukása után érkezett vissza Berlinbe), és az elkövetkező húsz évet a globális válság, a neoliberalizmus újabb és újabb kudarcai, illetve a reagani gazdaságpolitika tanulmányozásának szentelte. Életének ezen időszakában lépett túl a dependenciaelméletén, azt állítva, hogy ugyan a függőség maga létezik és sújtja a világot, de a politikai folyamatokban való eligazodást egyre kevésbé segíti (Vége a függőségnek! Éljen a függőség és az osztályharc!, 1972), Rákövetkező munkáiban fokozottan a “tőkefelhalmozódás globális válságának” tanulmányozása felé fordult, mind történelmi, mind jelenkori szempontból.

Frank elmélete hasonlatos volt azokéhoz, akik ugyanezen az úton haladtak: közöttük volt régi barátja, Samir Amin – akivel Párizsban ismerkedett meg az 1968-as “események” alatt –, Giovanni Arrighi – aki elsőként ismertette meg Frankkel a “világrendszer”-megközelítést –, és ide tartozott Immanuel Wallerstein is, aki az 1970-es években Frankkel együtt fejlesztette ki mindazt, ami később “világrendszer-elmélet” néven vált ismertté.

“A válsággal” foglalkozó számos munkájából megismerhetjük a piaci ideológia baljóslatú feltámadásának időszakát, és az “előbb a hatékonyság, utána a méltányosság” tézisének újjászületését mind elméletben, mind gyakorlatban. Frank megjósolta (1974-ben), hogy a harmadik világ globális válságra adott válasza a világpiacokra irányuló növekvő exporton fog alapulni, és hogy ez az exportvezérelt növekedésbe való átmenet tekintélyuralmi rezsimek keretében fog megvalósulni (beleértve Kelet-Ázsiát és Dél-Amerikát is). Mindeközben a folyamat elkerülhetetlenül mélyebb globális hanyatláshoz, óriási mértékű fenntarthatatlan adósságok (mint például az adósságválság) kialakulásához, illetve “nagymértékben megnövekedett külföldi függőséghez” fog vezetni. Frank közben érezte, hogy a “fejlődés” mint szó is szinte teljesen kiveszett a közbeszédből, és csak a “gazdasági, illetve adósság-válságkezelés” maradt a helyén.

Frank munkássága a globalizáció tendenciáinak vizsgálatával folytatódott, beleértve a produktív beruházások pénzügyi spekuláció általi kiszorítását, valamint a világgazdaság rendszerébe tartozó régiók és országok közti egyensúlytalanságok növekedését mindezek következtében. Azzal érvelt, hogy a piaci berendezkedés növekvő terjeszkedése és a privatizáció mint a válságra adott válaszok csak tovább súlyosbítják a felszín alatt meghúzódó szegénységet, egyenlőtlenséget és a marginalizálódást, ami aztán a demokratikus politikai kultúrára nehezedő számottevő nyomást fejt ki. További következmény lesz mind a progresszív, mind a reakciós társadalmi mozgalmak kialakulása annak az űrnek a betöltése érdekében, amit a nemzetállam hagyott maga után azáltal, hogy nem volt kész és képes igazi változások véghezvitelére.

Élete utolsó szakaszában Frank visszatért a világ fejlődésének tanulmányozásához, de ez alkalommal a világtörténelem egészét véve alapul. Egy társszerzőjével együtt dolgozva (Frank és Gills, 1993) Frank az eurocentrizmussal szemben állított alternatívát, amely az akkori válságot és globalizációt egy sokkal hosszabb távú történelmi perspektívába helyezte. E perspektíva a világrendszer fejlődésének hosszú távú ciklusosságán alapult, amely nemcsak évszázadok, de évezredek távlatába nyúlt vissza. Legutolsó művében, amelyben radikális módon elutasította a széles körben elfogadott elméleteket, Frank arra a következtetésre jutott, hogy elég bátornak kell lenni ahhoz, hogy elutasítsuk magát a kapitalizmust – mint “tudományos” megközelítést –, a “feudalizmust” és még a “szocializmust” is – mint egyedi “módjait a termelésnek”, illetve többé nem szabadna valós történelmi “átmeneteket” keresni e korszakok között. Frank azzal érvelt, hogy igen sok világtörténelmi forma sokkal tartósabbnak bizonyul annál, ami a termelési mód változásából közvetlenül következne. Utolsó álláspontja tehát összegezte egész életének tevékenységét és kritikáit, beleértve saját maga korábbi álláspontjainak bírálatát is.

Legutolsó és talán legkiemelkedőbb munkájában, amely a ReOrient (1998) címet viseli, és a be nem fejezett ReOrient the 19th Century című művében Frank új irányokban alkalmazta a történelmi módszert, és tovább vitatta az uralkodó elméleteket a “Nyugat felemelkedéséről”. Konkrétan a piacnak és a “szabad kereskedelemnek” a felemelkedés előidézésében játszott szerepét vitatta, és ezzel szemben hangsúlyozta a kényszer és imperializmus jelentőségét. A globális fejlődésről szóló utolsó vizsgálódása magában foglalta azt a gondolatot, amely szerint a világrendszer mint egész testesíti meg az elemzés és gyakorlat elkerülhetetlen vázát, és hogy a rendszertől való bármilyen eltávolodás akár “helyi”, akár nemzeti szinten irreális, illetve a globális fejlődés soha nem fog egységes keretként szolgálni a világon.

Frank úgy érezte, hogy a versenyelőnyök (átmeneti) változásai – amelyeket gyakran kényszerítő eszközökkel idéznek elő –, valamint a “hegemón hatalom” megléte vagy hiánya történelmileg állandó minták, amelyek bizonyos értelemben meghatározzák a világrendszer hosszú távú fejlődését. Mindazonáltal Frank mindig is megtestesítette “az akarat optimizmusát” is az “értelem pesszimizmusa” mellett. Élete végén egyre inkább úgy látta: a világ hátrányos helyzetű részének, vagyis az igazi “globális többségnek” kell fellépnie életének, érdekeinek és szociális léthelyzetének javítása érdekében. Frank bízott abban, hogy ez meg is történik majd; mindvégig hitt abban, hogy egy jobb világ érdekében történő változás kivitelezhető marad.

Gunder Frank elveiben következetes és meg nem alkuvó ember volt, mégis folyamatosan kutatott, hol a bizonyítékok, hol az ellenérvek után. Még azt is be akarta látni, ha nem volt igaza, és ilyenkor kész volt megváltoztatni álláspontját. Összességében Frank mindig bátor ember volt, és nem félt a népszerűtlenségtől. Az embereknek azt a választ adta, amire valójában szükségük volt, és nem mindig azt, amit hallani akartak. Frank személyisége néha ugyan nehéz volt, de mindig érző és szíve mélyén másokkal törődő, humánus ember volt, sok hosszan tartó baráti kapcsolattal. A halálát követő 24 órán belül családja vagy ezer, az egész világról érkező részvétnyilvánító és támogató e-mailt és más üzenetet kapott.

Frank mindenekfelett nagylelkű volt mind barátai, mind az őt ért kritikák irányában. Szellemileg harcias volt, ami mellett életében mindvégig kitartott. Szikrázó humorérzékkel volt megáldva, amivel megkedveltette magát mindazokkal, akik jól ismerték. Az élethez való hozzáállása talán harmadik és egyben utolsó felesége, Alisonnak ismételgetett szava járásával foglalható össze leginkább: “A világon mindössze két embernek van mindig igaza, az egyik a Dalai Láma (akivel Frank találkozott és akit kedvelt is, de akinek nem mindig adott igazat), a másik én vagyok.” Másik szava járása az volt, hogy “mindössze két ember van a világon, aki tudja, hogyan kell berakodni a mosogatógépbe: az egyik a Dalai Láma, a másik én vagyok.” Frank két fiút, Pault és Miguelt, illetve három unokát hagyott maga után. Még két héttel halála előtt is dolgozott. 2005. április 23-án, Luxemburgban, kórházban érte a halál.

 

(Fordította: Kertész András)