Mansfeld -Magasabb szempontból (rend. Szilágyi Andor) 2006. A film honlapja.
A közelmúlt politikai zavargásai nemcsak azt bizonyították, amit eddig is tudni lehetett, nevezetesen, hogy a parlamenti választásokon másodszor is vesztes pártvezér nem fogja elásni a csatabárdot 1956 ötvenedik évfordulója alkalmából, hanem azt is, hogy valójában milyen mély szakadék tátong '56 megítélésében a különböző társadalmi csoportok között. A múlt feldolgozatlanságát többnyire a történészek szokták hangsúlyozni, itt azonban nem a szakirodalom hiányosságairól van szó, hiszen 1956, legalábbis a rendszerváltozás óta, az egyik legjobban kutatott hazai témák egyike. A forradalom emlékének felhasználása – például azoknak a fiataloknak a körében, akik a rendőrök ellen emelt barikádokon '56 örököseinek érezték magukat – azonban egyértelműen azt bizonyítja, hogy az események megítélését a köztudatban nem a tényfeltáró történeti munkák, mint inkább a mítoszok alakítják. 1956 vonatkozásában azonban azt kell mondanunk, hogy nem csak a minimális nemzeti konszenzus hiányzik arról, mi is volt valójában a "történelmi" '56, hanem a róla kialakított mítoszok is nagyon különbözőek.
A nemzeti mitológiából (is) hiányzó konszenzus egy példája éppen Mansfeld Péter, akit 18 éves korában államellenes szervezkedés, terrorbanda szervezése és gyilkosságra való szövetkezés vádjával 1959-ben kivégeztek. A megtorlások legfiatalabb áldozatát 1990-ben rehabilitálták, és szinte azonnal megkezdődött az alakja köré szőtt mítoszok gyártása. Ezek közé tartozott, hogy a fiút 1956-os forradalmi tevékenysége miatt érte a megtorlás, illetve hogy a kivégzéssel a hatóságok szándékosan megvárták a 18. születésnapját. A történész Eörsi László több munkájában is bebizonyította, hogy a legendák egy része teljesen alaptalan.1 A fiatal és tehetséges szakmunkástanuló, aki második helyezést ért el a szakma legjobb ipari tanulója címért folyó versenyben, nem 1956-os tevékenysége miatt került először összeütközésbe a rendszerrel, hanem kisebb-nagyobb tolvajlások okán. A vizsgálati fogságból kiszabadulva a fiú barátaival "bandát" szervezett, de akcióikból (gépkocsilopás, egy rendőr fegyverének az elvétele – akit először megfenyegettek, hogy megölik, de aztán bántatlanul elengedték -, illetve egy, Mansfeld volt cellatársát feljelentő feleség megbüntetésének a terve, akit a fiúk meg akartak ölni, később pedig erőszakolni, de mivel a nő helyett a férjet találták otthon, elálltak a bosszú tervétől) még ekkor sem volt egyértelmű, hogy mennyire fűtötte őket a politikai ellenállás gondolata, illetve mennyiben voltak ezek az akciók egyszerű kamaszkori balhék.
Eörsi László szerint Mansfeld valójában a börtönben vált politikai ellenállóvá, mint ahogyan erkölcsi nagysága is ott mutatkozott meg igazán: a fiú a reménytelen helyzetben is mindent megtett, hogy mentse a többieket, elsősorban Blaski József nevű barátját, aki akkor már nagykorú volt, és magára vállalta a felelősséget a "bandavezérségért", illetve az akciók szervezéséért, amelyekkel, úgymond, a forradalmat szerette volna újjáéleszteni. A másodfokú bíróság végül éppen a fiú hajlíthatatlansága miatt változtatta meg Mansfeld életfogytig tartó büntetését halálbüntetésre, mivel viselkedése javíthatatlan "ellenforradalmárnak" mutatta a fiút, akinek elfogatása után volt egy sikertelen szökési kísérlete is. Mansfeld Péter "bűnei" természetesen távolról sem indokolnak egy ilyen súlyos ítéletet, és kétségtelen, hogy 1956 nélkül nem is lehetett (vagy kellett) volna politikai ügyet kreálni a "banda" akcióiból. (Mansfeld korábbi tolvajlásaiért egyéves börtönbüntetést kapott, de a végrehajtást háromévi próbaidőre felfüggesztették, és a munkahelyén is megbocsátottak neki.) Mártíriumában azonban vajmi kevés szerepe volt 56-os múltjának, mint ahogyan a hatóságoknak – sajnos – a kivégzéssel sem kellett volna megvárniuk a 18. születésnapját, mivel az 1957. július 15-én hatályba lépett 34. sz. rendelet lehetővé tette a fiatalkorúak halálbüntetését.2
Filmeken azonban ne kérjünk számon történeti igazságokat, mint ahogyan a vadnyugat mítoszának megteremtését is meglehetősen egyoldalú történeti narratívák alakították. A rendezőnek szíve joga a kezdetektől tiszta lelkű forradalmárnak látni (és láttatni) hősét, aki fegyverét is pénzért veszi egy barátjától, és amikor letartóztatása alatt "szembesítik" az akkor már megkínzott fiút egykori gyári főnökével, rögtön kiderül, hogy a motorbicikli ellopására, amely miatt korábban elítélték, természetesen a háromgyerekes családapa vette rá, aki elhitette a naiv Mansfelddel, hogy a járművet csak "fusizásra" veszi kölcsön, hogy el tudja tartani a három gyerekét, és a mérnök "elvtárs" is tud a dologról. Miután kiderül, hogy a munkásnak tényleg három gyereke van, az okos főhadnagy azonnal átlátja, hogy a fiú igazat mondott, és innen már magától értetődik mindenki számára, aki csak egy kicsit is tisztában van a Kádár-rendszer működési mechanizmusával, hogy a lelepleződött atyát rögtön beszervezi gyári besúgónak. Az is magától értetődik persze, hogy az egész beszervezés a legnagyobb titokban, az "ellenforradalmár" Mansfeld orra előtt folyik, sőt, a főhadnagy még a besúgó álnevét is elismétli a fiú előtt. De hát nyilván szükség van erre, hogy a Kádár-korszakban mégoly tájékozatlan néző is azonnal megértse, hogy "azok" a kommunisták nemcsak szörnyetegek voltak – ahogy egy egyébként szimpatikusan tárgyilagos szereplő hangsúlyozza -, hanem ráadásul hülyék is.
A rendező természetesen feláldozhatja a történeti valóságot a "magasabb" humanizmus oltárán – azt azonban éppen az utóbbi nevében megjegyezhetjük, hogy míg a filmbéli Mansfeld valóságos Grál-lovaggá magasztosul (a nemi erőszak terve például szóba sem kerül, sőt, a fiú még a meztelen nőt kukkoló fiatalabb "bandatagokhoz" sem csatlakozik; kapcsolata a barátnőjének mondott lánnyal mély, jelentőségteljes pillantásokra szorítkozik, amelyeket főleg a lány vet a filmben kifejezetten szűziesnek ábrázolt fiúra), addig a filmben egyébként többször is nevesített Vágó Tibor bírót nyilván nem illeti meg a minimális emberi méltósághoz való jog. Az egész filmen végigvonuló "magasabb szempontból " sem érthető meg ugyanis, hogy miért kell az ítéletre váró fiúknak (és szegény nézőknek) végigszenvedniük, amint a bíró lassított felvételben kanalazza kislábaskából az ebédjét, hacsak azért nem, hogy a bíró alakja a lehető legellenszenvesebben mutatkozzon meg a naiv néző előtt, aki netán még nem tudná, hogy a kommunista bírók nemcsak véreskezű szörnyetegek voltak, hanem rendes étteremre sem telt nekik. A bíró felülről fényképezett feje és a József Attila felejthetetlen verséből itt maradt lábaska (szintén felülről) nyilván adekvátan fejezi ki a sokat hangoztatott "magasabb szempontot", ahhoz azonban nem kell magasabb filmes iskola, hogy az ember tudja, ügyes beállítással mennyit lehet rontani (vagy javítani) egy figurán. Ha az alkotónak nem jutott eszébe ennél valamelyest szimbolikusabb kifejezésmód, hogy érzékeltesse a bíróról és az eljárásról alkotott véleményét, akkor a "magasabb" művészet nevében igazán eltekinthetett volna ettől az ízléstelen és méltatlan jelenettől.
A film alapvető problémája tehát nem a történeti igazság hiánya, hiszen attól még születhetnének a Mansfeldből mítoszok – vagy legalábbis minden együtt volt ahhoz, hogy a film közönségsiker legyen. Az alaphelyzetet még egy hollywoodi filmrendező is megirigyelhetné, hiszen a nagy elődök – A Pál utcai fiúk és a Valahol Európában – óta lehet tudni, hogy gyerekekkel bukni nagyot nem lehet, pláne akkor, ha a gyerekek igaz ügyért harcolnak, és ráadásul még üldözik is őket. Miután hősünk szülei válása miatt még édesapját is elveszítette, illetve meg van áldva egy, csak a gyermekeiért élő, elgyötört édesanyával, még a lélektani háttér is tökéletes a Valahol Európában sikerének megismétléséhez (ahol a főszereplő fiú egy intézetből szökik, a lány családját pedig deportálták).
A Mansfeldnek mint közönségfilmnek mindezek dacára sikerül teljesen megbuknia, és ezért kivételesen nem a szórakoztatóipar színvonaltalan termékein elbutult közönséget, mint inkább a filmet lehet okolni. Itt természetesen fel lehet sorolni a film alapvető hibáit, amit egyébként meg is tettek a kritikusok, például azt, hogy a film a kezdeti izgalmak után tömény unalomba fullad, amiből a malmozás izgalmai és a szovjet elvtárs alig észrevehető magyar akcentusa csak ideig-óráig tudja kizökkenteni a nézőt, aki még nem eléggé járatos az ávósok világában, és ezért például meglepődik azon, amikor Bárányos elvtárs meglepődik azon, hogy őt is lehallgatják, méghozzá egy virágcserepen keresztül. Megjegyzem, én a magam részéről azon lepődtem meg, hogy a két vizsgálótiszt együtt fürdik a vallatószoba és a direkt erre a célra felszerelt vallatólámpa szomszédságában berendezett lakályos fürdőszobában – bár a bíró lábaskája után már érthető, hogy a főhadnagynak sem telik fürdőszobás lakásra.
A film (és a néző) helyzetét tovább rontja, hogy az alaptörténetben olyan sokat ígérő lélektani drámákat sem sikerül a rendezőnek kibontania; az első félóra után Mansfeld társai teljesen eltűnnek a színről, ami annál inkább meglepő, hiszen a film hangsúlyos eleme, hogy a fiú a barátaiért áldozza fel magát. Egyedül viszont ezt a drámát a szegény főhősnek elég nehéz eljátszani. Az anya-fiú kapcsolat lélektani szempontból sokat ígérő fejlődése is teljesen kiaknázatlan marad – nem utolsósorban azért, mert Maia Morgenstern teljesen hiteltelenül alakítja az egyszerű fodrásznő és sokat szenvedett édesanya szerepét. A klasszikus pszichológiai képletben az apa nélkül felnövő fiú életében különösen nagy szerepet kaphatna a felkelők parancsnoka, Szabó bácsi – amikor erről faggatják, Fancsikai Péter maximálisan vissza is adja ennek az érzelmi töltetét, amiből egyébként kiderül, hogy fiatal kora ellenére sokkal több pszichológiai érzéke van, mint Maia Morgensternnek. Szabó bácsira azonban a rendező nem sok időt veszteget, ami annál inkább különös, hiszen valószínűleg lényegesen nagyobb hatást gyakorolt Mansfeld politikai nézeteire (és talán a börtönben tanúsított elszántságára is), mint a szerencsétlen háromgyerekes családapa, alias besúgó, akivel a főhadnagy legalább tíz percen keresztül ordítozik Mansfeld és a közönség okulására.
Ennél komolyabb izgalmakat ígérne, ha a film hitelt érdemlően tudná bemutatni, hogyan lesz a fiúból a börtönben hős, illetve miért nem sikerül vallatóinak az ötletesen alkalmazott kínzásokkal sem megtörniük ezt a magányos, elszigetelt és a különböző szembesítések alkalmával kellőképpen megfélemlített gyereket. Az erős lámpa, amivel a fiú szemébe világítanak, még a szovjet elvtársnak is szemet szúr – bár a filmből nem derül ki, hogy helyteleníti, vagy inkább eltanulni akarja a főhadnagytól az ötletet. Ezen a ponton azonban a forgatókönyv valóban tartogat a néző számára izgalmakat, én ugyanis ma sem értem, hogy ha Mansfeld az első perctől kezdve magára vállal mindent, amit a nyomozóknak rá kellene bizonyítaniuk, akkor miért van szükség arra, hogy másfél órán keresztül kínozzák. Az ötödik pecsét rafinált kínzóinál a cél az áldozatok emberi méltóságának megtörése, itt azonban a kihallgatást vezető főhadnagyból éppen ellenkező reakciót vált ki a kínzás; ha lehet hinni a fürdőszobai jelenetnek, akkor a fiú gyötrelmeit és reménytelen helyzetét látva saját magától is megundorodik.
Természetesen sokféleképpen magyarázható, hogy miért nem sikerül kihoznia a rendezőnek a Mansfeldből azt, ami benne van, ami egyébként azért is sajnálatos, mert a színészek – a már kritizált Maia Morgensternt és Eperjes Károlyt leszámítva, aki körülbelül olyan hitelesen alakítja a kommunista "főelvtárs" szerepét, mint Morgenstern a fodrásznőt – igazán mindent megtesznek, hogy kihozzák az általuk megformált figurákból a maximumot, ami különösen nagy teljesítmény ahhoz képest, hogy milyen közhelyszerűek vagy színtelenek ezek a figurák. Történész szemmel nézve a film bukásának oka éppen a rendezőnek azon igyekezetében keresendő, hogy kibékítse az 1956-hoz kapcsolódó összeegyeztethetetlen mítoszokat. Nem az az érdekes, hogy Mansfeld Péter lopott-e motorbiciklit a gyárból, vagy nem, hanem az, hogy társadalmi háttere semmiképpen nem felel meg az "úri középosztály" ízlésének, amelyhez a rendező szemmel láthatóan mindenképpen alkalmazkodni szeretne.
Így már érthető, hogy miért viselkedik úgy Maia Morgenstern, aki amúgy egyszerű fodrásznő, mint egy száműzött grófnő, illetve miért van szükség arra, hogy az unalomig tompítsák a film elején a banda kisebb-nagyobb stiklijeit (ahol például a legnagyobb vagányság egy meztelen nő stírölése, illetve eseményszámba megy, hogy a pesti srácok megtanulják Blaskitól a "kukoricagóré" szót). Noha azok már a 60-as évek; a Megáll az időben Gothár Péter azért ennél különb pesti vagányságokat is megmutat… A történelem azonban, ahogy Lenin elvtárs is megmondta, az élet tanítómestere. A rendező büntetése, hogy a filmjében minden élet hiányzik – Mansfeld alakja nem azért hiteltelen, mert Fancsikai Péter rosszul játssza a szerepet, hanem azért, mert a jól nevelt, katolikus úrigyerek alakját, akinek a rendező látni szeretné a hősét, egyszerűen nem lehet összeegyeztetni a belevaló pesti vagány srác – Gothár Pierre-jének – felejthetetlen figurájával. Szilágyi Andor Mansfeldjéből így nagyon is feledhető figura lesz, sajnos.
A kibékíthetetlen mítoszok konfliktusa a film egészén végigvonul, és megakadályozza minden, az alaptörténetben még olyan ígéretes emberi dráma kibontakozását. Ezért sikkad el a filmben a kamaszok közösségének az értelmetlen elnyomás elleni lázadása – hiszen a börtönön kívüli világ, amit a film megjelenít, nem megy túl a Gellért fodrászszalonjának egyébként nagyon reprezentatív közönségén – a német vendégen, aki csak Mansfeldné kedvéért jár oda, a régi rendszerből itt maradt grófnőn, aki persze szinte barátnőjeként kezeli a fodrászát, és egy rendkívül utálatos ávósfeleségen, aki pont úgy viselkedik, mint a grófnők a kommunista propagandafilmekben. Ezenkívül felvonul még egy főkommunista, aki viszont a régi grófokra hajaz, amennyiben kifestett szeretőt tart, és autóval furikázik. Ebben az összefüggésben persze értelmet nyer a bíró sokat emlegetett lábaskája, benne a darás tésztával, amit akkora örömmel kanalaz a halálos ítélet kihirdetése előtt – hiszen látható, ugye, honnan jönnek "ezek", még akkor is, ha sikerült felkapaszkodniuk az uborkafára. Az undok ávósfeleség meg leginkább házmesternének van maszkírozva, hogy a társadalmi körkép teljes legyen. Az ugyan nem derül ki egyértelműen a filmből, hogy milyen lenne az ideális világ, de nagyon úgy tűnik, hogy elég lenne a boldogsághoz, ha felakasztanák az összes kommunistát, és a grófnő megint elmehetne Abbáziába nyaralni. Ezzel a retrográd nézettel azonban nehezen lehet forradalmat csinálni. (Azt már csak a puszta gonoszkodás mondatja velem, hogy ha netán visszajött volna a filmben olyan idillikusan ábrázolt grófi világ, kérdéses, hogy az úri közönség mikor engedte volna az asztalához egy fodrász fiát).
A Valahol Európában Pétere több nemzedék hőse tudott lenni, nem csak a film emberi üzenete és Gábor Miklós nagyszerű játéka miatt, hanem azért is, mert Radványi Géza és Balázs Béla jó érzékkel nem kívánták kozmetikázni a fiú csavargó múltját, illetve azt, hogy eleinte esze ágában sem volt felvállalni a gyerekközösség vezetését. Egy esendő hőssel mindig könnyebben azonosul a néző, mint egy piedesztálra emelt szenttel, akinek nincs is hová fejlődnie. A Mansfeldben benne volt ez a lehetőség – hiszen éppen azt kellett volna megmutatni, hogyan csinál egy korántsem szent, mint inkább vagány, az életben és a politikában is inkább hányódó fiúból hőst egy rendszer ostobasága. Persze ahhoz, hogy ez az üzenet átjöjjön, kellett volna a Valahol Európában alkotóinak mélységes humanizmusa, ami a Mansfeldből reménytelenül kimaradt.
Jegyzetek
1 Eörsi László: Mansfeld Péter és kultusza Népszabadság, 2002. október 22.; id. Mansfeld Péter: A valóság és a mítosz Beszélő, 2002. 12. sz. 46-58.; id. Mansfeld Péter: A megtorlás legfiatalabb áldozata. Rubicon, 2002. 11-12. sz. 30-33.
2 Eörsi László azt írja, hogy erre már egy 1989-es cikk is rámutatott (Sz. P.: Mansfeld Péter '56 legfiatalabb áldozata. Sztori, 1989. 7. sz.).