1989 novembere valóságos ,fekete péntek volt a társadalomtudomány számára, mivel a „létezõ szocializmus” számos és változatos kritikája ellenére sem produkált olyan elméletet, amely megjósolta volna ezt a fordulatot. A rendszerváltás elméleti kezelésében azóta sem született igazán meggyõzõ.
1989 novembere – Klaus von Beyme szavaival1 – valóságos ’fekete péntek’ volt a társadalomtudomány számára, mivel a “létező szocializmus” számos és változatos kritikája ellenére sem produkált olyan elméletet, amely megjósolta volna ezt a fordulatot. Létezett ugyan a Kerr, Aron és mások által az 1960-as években kidolgozott konvergencia-elmélet, ez azonban több szempontból is inadekvátnak bizonyult a társadalmi változások konceptualizálására.
A konvergencia-elmélet lényegében átvette azt a modernizációs tézist, hogy a társadalmi változás azonos törvényszerűségeket követ az ipari társadalmakban, amelyek hasonló fejlődési szakaszokon mennek keresztül. Ebből kiindulva feltételezte, hogy a szocialista társadalmak mint ipari országok a kapitalista államokhoz hasonló társadalmi struktúrákat hoznak létre, s az egyre növekvő ellentmondás a kapitalista intézmények és a szocialista ideológia között elkerülhetetlenné teszi a szocialista rendszerek bukását ezekben az országokban.
Két nyilvánvaló okból is inadekvát a konvergencia-elmélet alkalmazása az 1989-es fordulat értelmezésére. Először is, az államszocialista rendszerek bukása nem azért következett be, amit a konvergencia-elmélet prognosztizált. A “fejlődés diktatúrája” nemhogy nem tudott hasonlóvá válni a modern világgazdasági rendszer dinamikájához, hanem annak strukturális átrendeződésével párhuzamosan egyre jobban lemaradt és képtelenné vált arra, hogy fenntartsa a kapitalista világgazdasági rendszerről való részleges lekapcsolódás politikáját.
Másodszor, a konvergencia-elmélet nem volt alkalmas a kapitalista rendszerek közötti különbségek konceptualizálására. Elegendő az állam és a bankok eltérő szerepét említeni, a munkaügyi viszonyok különbségeit, a jóléti államok közötti eltéréseket, a korrupció és a szervezett bűnözés változó mértékét és intézményes beágyazottságának eltéréseit, hogy világosan megmutatkozzon a különbség az amerikai, német, brit, olasz, japán vagy brazil kapitalizmusok között, amit a konvergencia-elmélet egyáltalán nem tudott megragadni.
Egy 1992-ben Uppsalában rendezett szociológus konferencián merült fel újra a konvergencia-elmélethez való visszatérés gondolata. A paradigma támogatói azt javasolták, hogy az 1989-es fordulatot nem mint valami újnak a kezdetét kell értelmezni, hanem mint Kelet-Európának a nyugati kapitalista országokhoz való konvergálási folyamatának integráns szakaszát. A konvergencia-elméletnek ezt a revízióját többen elutasították azzal az indoklással, hogy a paradigma inkább kifejezi a volt államszocialista országok azon aspirációját, hogy egyszerre szeretnék elérni a nyugati világ gazdasági színvonalát, és megtartani az államszocializmus alatt megszokott teljes foglalkoztatottságot, mint a reális társadalmi perspektívákat.
A konvergencia-elmélethez való visszatérés nem bizonyult életképes alternatívának. Annak ellenére, hogy nem létezett olyan társadalomtörténeti elmélet, amely prognosztizálni tudta volna az államszocialista rendszerek bukását, az 1989-et követő években valósággal felvirágzott a tranzitológiai szakirodalom, amely egyik prognózist a másik után állította fel arról, hogy mi fog történni a kelet-európai államszocializmus bukása után ezekben az országokban.
A szakirodalom kritikai értékelését megnehezíti a téma nyilvánvaló politikai és ideológiai töltete. A tranzitológia mindenfajta kritikai reflexió nélkül átvette a neoliberális közgazdaságtan néhány tézisét és mint az egyedül létező és üdvözítő paradigmát, mintegy vallási retorikai köntösben közvetítette a tömegek felé. Mindeközben nem történt meg annak végiggondolása, hogy a “mainstream” ideológia mellett vannak más, alternatív paradigmák2, illetve a rákérdezés arra, hogy az előző tézisek milyen feltételek mellett érvényesek.
Akadémiai munkákban általában tabu a politikai-ideológiai elkötelezettség emlegetése. A tudományos objektivitás hangoztatása a tranzitológiai szakirodalomban azonban a legtöbb esetben félrevezető, és egy teleologikus elméleti hátteret takar, amelynek a tételeit nem is lehet tudományos vita tárgyává tenni. Ez a nyilvánvaló ellentmondás azt eredményezi, hogy a szakirodalom nagy részében vagy egyáltalán nem történik meg az elméleti háttér végiggondolása, vagy ha igen, akkor olyan óvatos és teoretikusan konfúz formában, ami lehetetlenné teszi a kritikai reflexiót.
A kelet-európai rendszerváltás nem ragadható meg elméletileg az államszocializmus konceptualizálása nélkül, és innentől kezdve elkerülhetetlen valamifajta politikai-ideológiai elkötelezettség vállalása, ami nem a tudományos szempontok háttérbe szorulását vagy megtagadását, hanem egy adott elméleti háttér következetes végiggondolását és alkalmazását jelenti. Itt nem az egyedül üdvözítő paradigmát, hanem paradigmákat keresünk, amelyek magyarázó ereje korlátozott határok között érvényes. A tranzitológiai szakirodalom hiányossága, hogy nem reflektál saját elméleti forrásaira: tudományos objektivitásról beszél ott, ahol nyilvánvaló a politikai-ideológiai elkötelezettség. Szinte egyetlen szerzőnél sem szerepel annak végiggondolása, milyen elméleti következményei vannak ennek az elkötelezettségnek. Ezt próbáljuk meg végiggondolni az alábbiakban.
A tranzitológiai elmélet elsősorban azokra a politológiai szakmunkákra támaszkodott, amelyek a demokráciába való átmenet folyamatát vizsgálták az országok három nagy csoportjában: a második világháború utáni német, olasz és japán társadalmakban, az 1970-es évek új dél-európai demokráciáiban, és végezetül a dél-amerikai autokratikus rezsimek bukását követően Argentínában, Brazíliában, Uruguayban, Chilében és Paraguayban.3 Az államszocialista rendszerek bukása után kézenfekvőnek és csábítónak látszott az analógia: sokan – így pl. Przeworski – a kelet-európai átalakulásban látták az átmenet negyedik típusát.4
Félretéve azt a problémát, hogy helyénvaló-e a világ kétpólusú felosztása demokratikus és nem-demokratikus országokra, illetve valóban ez a felosztás alkotja-e a társadalmi rendszerek közötti fő demarkációs vonalat, foglalkozzunk most azzal a kérdéssel, mennyiben tekinthető a kelet-európai átalakulás az átmenet negyedik típusának. Offe helyesen mutatott rá egy nagyon lényeges különbségre a fent vizsgált országok és Kelet-Európa között, nevezetesen arra, hogy a volt államszocialista országok többszörös átmeneten mennek keresztül, amire nem található történelmi párhuzam a fent felsorolt három csoportban.5 A kelet-európai országok előtt álló feladatot Offe hármas átmenetnek nevezte, arra utalva, hogy itt nemcsak a demokráciába, hanem a kapitalizmusba való átmenetről van szó, amihez a térség számos országában még hozzáadódik a területi kérdés rendezésének problémája is.
Ellentétben az 1989-et követő időszak eufóriájával, Offe nem osztotta az akkori prognózisok optimizmusát, hanem felhívta a figyelmet arra, amit ő az egyidejűség dilemmájának nevezett. A kapitalizmusba való átmenet – figyelmeztett – egyáltalán nem lesz olyan sima, ahogyan a szakértők és önjelölt szakértők jósolják; nem véletlen, hogy az elsődleges tőkefelhalmozás predemokratikus körülmények között történt a nyugat-európai országokban. Kelet-Európa problémája az, hogy egyszerre kell a demokráciába és a kapitalizmusba való átmenetet végrehajtania. Kettős dilemma keletkezik: a mindenkori kormány a gazdaság stabilizálása érdekében számos népszerűtlen intézkedésre kényszerül, amelyek csökkentik a reformok támogatottságát a lakosság körében. Konszenzusra azonban szükség van, mivel az átalakulás legitimitása előfeltételezi a demokratikus átalakulást. Offe pesszimista prognózisában így a legjobb esetben is gyenge demokráciák és kapitalista rendszerek keletkeznek az egykori államszocialista országokban, míg a legrosszabb esetben egy diktatorikus átrendeződés lehetőségét sem lehet kizártnak tekinteni.
Offe tanulmányára kevesen figyeltek fel Kelet-Európában az 1990-es évek elején. A tranzitológiai szakirodalom nemcsak szebb prognózisokat készített, de a “tervezett kapitalizmus” fogalma igen jól hangzott azokban az országokban, ahol annyian hozzászoktak a tervezéshez. A tranzitológia sok szempontból valóságos iparággá nőtte ki magát és könyvtárakra rúgó szakirodalmat produkált a sikeres átmenetről azokban az országokban, ahol életbe léptették a neoliberalizációs gazdasági reformokat.
A 90-es évek közepére azonban nemcsak az vált világossá, hogy igen komoly különbségek vannak az egyes országok eredményei között, amit nem lehetett azzal magyarázni, hogy nem volt elég radikális a gazdaság liberalizálása (a legjobb példa Oroszország, ahol szinte a legmesszebbre ment a liberalizálás, változásról azonban leginkább a dezindusztrializáció, a gazdaság kriminalizálása és az általános elszegényedés terén beszélhetünk, ha ugyan ezeket eredménynek lehet tekinteni), hanem az is, hogy az átalakulás társadalmi költségei még a sikeresnek számító országokban is tetemesek. Az átmenet társadalmi ára a választási eredményekben is megmutatkozott: több volt államszocialista országban kerültek hatalomra az egykori kommunista pártok utódpártjai. Ezek a fejlemények több szerzőt indítottak arra, hogy reorientálják a tranzitológiai kutatásokat.
A tranzitológiai elméletet többen bírálták annak univerzalisztikus és teleologikus implikációi miatt.6 Az átmenet kifejezés feltételez egy határozott kiindulási és végpontot, amelyek előre adottak, vagyis pontosan megjósolható, milyen lesz a végső állapot. A végcél ebben az esetben a fejlett nyugati típusú gazdaság és társadalom megteremtése a kelet-európai volt államszocialista országokban. Az oda vezető “átmenet” pedig a “demokratikusan tervezett kapitalizmus”, amely elvonatkoztatható minden helyi partikuláris adottságtól.
A rendszerváltás óta eltelt több mint egy évtized tapasztalata világosan megmutatta, hogy különbségek márpedig vannak a tranzitológiai szakirodalom előrejelzései és a valóság között. Egyre többen jutottak arra a felismerésre, hogy ezeket a különbségeket a tranzitológia elméleti kerete nem tudja adekvátan konceptualizálni.
Ezek a fejlemények paradigmatikus változáshoz vezettek a szakirodalomban. A változás érzékeltetésére érdemes idézni két paragrafust a Theorizing Transition7 című terjedelmes kötet bevezetőjéből:
“Szemben a neoliberalizmus új vallási retorikájával, Kelet- és Közép-Európa és más posztkommunista társadalmak fundamentális változáson mennek keresztül, amelynek fő hajtóereje a tőkefelhamozás globalizált rendszere. Az ‘átmenet’ tapasztalata egyfelől a gazdasági összeomlás, a munkaerő kizsákmányolása, társadalmi és politikai dezorientáció (a születési ráták csökkenése és a halálozási arányok növekedése mély társadalmi és pszichológiai válságra mutat), másfelől egyesek felemelkedése és mások teljes elszegényedése. Az eredmény a szegénység és egyenlőtlenség radikális növekedése. Milanovic (1994) például azt írja, hogy a szegénység több mint 58 millió embert, vagyis a lakosság 18%-át érinti a térség országaiban. Hasonlóképpen, a fizetések reálértéke súlyosan csökkent és a fizetések közötti különbség emelkedett. Az egyenlőtlenségek növekedése mellett emelkedett a hajléktalanok száma, romlott az általános egészségi állapot, és a polarizációra mutató más társadalmi problémák is megjelentek Kelet- és Közép-Európában.
A szegénység és egyenlőtlenség növekedése termékeny talajnak bizonyult két alkalmazkodási stratégia számára – és létfontosságú, hogy bármely tranzitológiai elmélet megértse a kettő közötti komplex dialektikus kapcsolatot: az első az olyan háztartási túlélési stratégiák megnövekedett használata, mint a házilag előállított termékek cseréje, beleértve az élelmiszer és más alapvető árucikkek cseréjét barátok, szomszédok között, illetve a munkahelyen és a lakóközösségen belül létrehozott hálózatokon keresztül, ami az informális gazdaság felvirágzását eredményezi. A második az illegális és féllegális tevékenységek növekedése, amit általában a ‘maffiához’ kapcsolnak, de nem mindig lehet azzal azonosítani. Mindkét alkalmazkodási stratégia – és sokkal több ilyen van – értelmezhető úgy, mint az eltérő lehetőségekkel rendelkező egyének azon próbálkozása, hogy a rendelkezésre álló társadalmi, gazdasági és politikai erőforrásokat mobilizálják és kiskapukat találjanak az átmenet időszakában. Ami különösen érdekes ezekben a gyakorlatokban, az az, hogy megmutatják, még mindig sokat lehet tanulni a kapitalizmusba való korábbi (és egyenlőtlen) átmenetekből.”8
A szerzők ezután tárgyalják az egyenlőtlen fejlődés problematikáját, és tarthatatlannak tekintik a tranzitológia univerzalisztikus feltevéseit. Utalnak Gerschenkron munkáira, aki a modernizációs tézissel szembehelyezkedve úgy látta, az elmaradottságnak többféle foka létezik, és a mindenkori modernizációs stratégiának az elmaradottság fokához kell alkalmazkodnia. Kézenfekvő megoldásnak látszik tehát az a felismerés, hogy sokféle kapitalizmus és ennek megfelelően sokféle átmenet létezik, s a feladat csak a megfelelő tipológia kidolgozása.
Ez a gondolat lényegében az “útfüggő” elmélet átvételén alapul, amely alternatív paradigmaként jelent meg a szakirodalomban. Mivel a tranzitológiai elmélet teljesen figyelmen kívül hagyta a volt államszocialista országok partikuláris politikai kultúráját, intézményrendszerét és történeti örökségét, logikus volt visszaemelni a változók közé az eltérő partikuláris feltételeket. Ezen a téren úttörő munkát végeztek David Stark és kollégái, akik a kelet-európai privatizációs folyamatokat tanulmányozva olyan eredményekre jutottak, amelyek a változások “útfüggő” jellegét igazolták.9
Az “útfüggő” elméletek konjunktúráját elősegítette Robert Putnam könyvének10 sikere, amelyet rögtön alkalmaztak a volt államszocialista országokra. Putnam többek között azt állítja, hogy azok a társadalmak, amelyek kiterjedt horizontális társashálózattal rendelkeznek, felhalmozhatják azt az elsősorban bizalmon alapuló társadalmi tőkét, amely a demokrácia alapját képezi. Azok a társadalmak azonban, ahol a vertikális hálók dominálnak, “ahol a hierarchia és a függőség aszimmetrikus viszonyai a mérvadóak”11, valószínűbb, hogy a Putnam által Dél-Itáliában megfigyelt klán-rendszer, klientúra-építés, patrónuskeresés, favoritizmus, törvénytelenség és szakszerűtlen kormányzás útjára lépnek. Putnam, aki explicite meg is teszi ezt az összehasonlítást, a következő sommás kijelentéssel zárja gondolatát: “Meglehet, hogy a mai Palermo társadalma nem más, mint Moszkva jövője.”12
Az “útfüggő” elmélet már csak azért is előrelépést jelentett, mert szemben állt nemcsak a tranzitológiai elmélet univerzalista tételezésével, hanem az alternatívaként felmerülő “big bang” elméletének katasztrófa-prognózisával is. A “big bang”, vagy “genezis-környezet” elmélete Kenneth Jowitt nevéhez fűződik,13 aki úgy látta, hogy a volt államszocialista országok a teljes destrukturálódás állapotában vannak. Minden régi intézményrendszer felbomlott vagy megsemmisült: olyan helyzet várható, amelyben az emberek nem képesek irányítani az eseményeket és passzívan reagálnak mindenre, ami történik velük. Jowitt szerint az elit ugyanilyen tehetetlennek érzi magát, és az átalakulás irányítása helyett beéri azzal, hogy a még nagyobb katasztrófák elkerülésére korlátozza erőfeszítéseit. Az “útfüggő” elmélet ezzel az alternatívával szemben éppen azt hangsúlyozta, hogy az államszocialista rendszertől örökölt intézmények, illetve a privatizációs stratégiák fontos szerepet játszanak abban, hogyan alakul az átmenet és milyen fajta kapitalizmusok jönnek létre a volt államszocialista országokban.
Noha az “útfüggő” elmélet visszaemelte konceptuális keretébe az államszocializmust, legnagyobb hiányossága az, hogy nem tudta globális perspektívában látni a kelet-európai változásokat. Vitathatatlan, hogy a különböző privatizációs stratégiák fontos szerepet játszottak az átalakulásban. A kapitalizmusok diverzitásának hangsúlyozása azonban, amelynek Kelet-Európa a fő kísérleti laboratóriuma, mintegy visszahelyezi a (fél)periferiális integráció problematikáját a volt államszocialista társadalmakba. Egyszerűen fogalmazva: ha az átalakulás kimenetele mégsem lett olyan, mint az elképzelt nyugat-európai modell, a magyarázó okokat a volt államszocialista rendszereken belül és nem a világgazdasági rendszer strukturális feltételeiben kell keresni. A globális összefüggések kizárásával az egyenlőtlen fejlődés problematikája is eltűnik, legalábbis ebben a koncepcióban; a valóságban azonban nagyon is része az átalakulásnak, amelyet nem lehet e problematika elméleti kiküszöbölésével megoldani. Az “útfüggő” elmélet, noha kétségtelenül előrelépést jelent a tranzitológiai elmélet univerzalisztikus implikációjához képest, nem ad adekvát konceptuális keretet a kelet-európai és a globális átalakulás összefüggéseinek megragadására. A kelet-európai különböző kapitalizmusok úgy konceptualizálódnak, mintha a változás fő színhelye Kelet-Európa lenne, ez az állítás pedig több nyilvánvaló okból sem teljesül.
Vegyük a legkézenfekvőbb problematikát: az államszocializmusok bukásának konceptualizálását. Miközben az “útfüggő” elmélet figyelembe vette az államszocialista rendszerek történelmi örökségét, magát a fordulatot nem tudta adekvátan értelmezni. Ez a (fél)periferiális integráció problematikáját a félperifériára visszahelyező elméletek egyik nagy fogyatékossága, ami magyarázza, miért nem létezett olyan társadalomtudományi elmélet, amelyik prognosztizálni tudta volna az 1989-es fordulatot. A rendszer “belülről” bármikor megbukhatott volna, hiszen a tervgazdaságon belüli belső ellentmondások a tervutasításos rendszer megszületése óta léteztek (és a 30-as években a rendszer még zavarosabban és kiszámíthatatlanabbul működött, mint később bármikor). Az államszocialista rendszerek bukása nem értelmezhető a globális összefüggések figyelembe vétele nélkül, sőt, elsősorban azok játszottak benne domináns szerepet. Ez még inkább igaz a posztkommunista transzformációra. Helyesen írja Böröcz,14 hogy aligha lehet túlértékelni a globális tényezők szerepét a kelet-európai változásokban – annál szembeötlőbb, hogy az itt felsorolt paradigmák szinte alig foglalkoznak a fenti összefüggések tárgyalásával.
A tranzitológiai kutatások reorientálása más paradigmából kiindulva is lehetséges. Nowotny15 egy 1997-es tanulmányában elemezte a dél-európai országok és a kelet-európai volt államszocialista országok eltérő világgazdasági pozícióját, és az elemzést azzal zárta, hogy a kelet-európai változások elemzői reorientálhatnák a referenciapontot Dél-Európától Latin-Amerika felé. Noha az analógia – tekintve az eltérő politikai hagyományokat és társadalmi rendszert – sok szempontból ismét félrevezető lehet, érdemes megállni egy pillanatra és kritikusan szemügyre venni a tranzitológiai elmélet viszonyítási rendszerét a fenti javaslattal való összehasonlításban.
A tranzitológiai elmélet sok rokon vonást mutat az 1960-as évek fejlődéselméletével, ami akkor a harmadik világban irányozta elő a fejlett kapitalista országok utolérésének “nem-kommunista” programját. Ma már világosan látható, hogy az államszocialista “fejlődési diktatúrák” éppúgy csődöt mondtak, mint a fejlődéselmélet.
A fejlődéselmélettel szemben az 1960-as években a dependenciaelmélet, a 70-es években a formálódó világrendszer-iskola jelentette a legfontosabb kritikai irányzatot. A világrendszer-elmélet egyik fontos tézise, hogy a modern világgazdasági rendszer perifériáján a kapitalizmus másképpen működik, mint a centrumországokban, mivel funkcionálisan periferiális szerepet játszik a modern világgazdasági rendszerben. Ez az elmélet elveti a centrumországok tapasztalatainak univerzálisként való tételezését, és éppen a strukturális kényszerek alapján feltételezi, hogy a periférián más társadalmi struktúrák jönnek létre, mint a centrumországokban.
Világgazdasági perspektívából létezett egy elmélet, ami prognosztizálta a fordulatot. Frank egy 1977-es tanulmányában16 a kapitalista országok, az államszocialista rendszerek és a harmadik világ gazdasági kapcsolatait elemezve arra a következtetésre jutott, hogy az államszocialista országok úton vannak a kapitalista világgazdasági rendszerbe való integráció felé, és felvetette azt a kérdést, amellyel a fordulat utáni első eufória elmúlásával is csak kevesen kezdtek el foglalkozni Kelet-Európában: nevezetesen, hogy milyen funkcióba kerül a térség az integráció után. Frank tárgyalta a (fél)periferiális integráció lehetőségét, noha megjegyezte, hogy geopolitikai helyzetét és történeti, kulturális örökségét tekintve Kelet-Európa jobb pozicionális esélyekkel indul, mint a harmadik világ országai.
A világrendszer-perspektíva gyenge pontja az, hogy nem tudja elméletileg megragadni a perifériák közötti differenciálás problémáját, és azt sem, hogyan és miért történik a periferiális helyzetből a félperiferiálisba való átmenet. Az elmélet fontos kritikai implikációi ennek ellenére érvényben maradnak, különösen Kelet-Európában, amit azért is fontos hangsúlyozni, mert ennek a kritikai irányzatnak a képviselői szinte egyáltalán nincsenek jelen a kelet-európai szakirodalomban. Mivel a kettő között van bizonyos összefüggés, először érdemes megvizsgálni a szakirodalom hiányosságának problematikáját.
A dependenciaelmélet és a világrendszer-iskola legfontosabb képviselői, mint Wallerstein, Frank, Amin vagy Arrighi elsősorban a harmadik világ országaiban folytattak kutatásokat; Kelet-Európa a perifériára szorult. Az 1989-es fordulat után a világrendszer-iskola nem tarthatott különösebb érdeklődésre számot Kelet-Európában, ahol a lakosság nagy többsége az államszocialista rendszer bukása után a nyugati kapitalista országokhoz való felzárkózást és nem a periferiális integrálódást tekintette reális lehetőségnek. Ez az egyik magyarázata annak, hogy miért nincsenek jelen a világrendszer-iskola képviselői a kelet-európai szakirodalomban.
A másik fontos ok az európai kontinens szimbolikus földrajzában rejlik. Larry Wolff Inventing Eastern Europe17 című könyvében azt fejtegette, hogy “Kelet-Európa” mint minőségi kategória a felvilágosodás korában született, amikor a “felfedező” Nyugat-Európa megalkotta az egzotikusnak és alacsonyabbrendűnek tekintett “másikat”. Ez részben átvétele Said Orientalism című könyve18 alapgondolatának, részben válasz rá: vagyis, mielőtt a nyugati világ “egzotizálta” a Keletet, már létezett egy alacsonyabbrendűnek tekintett “másság” a nyugati világon belül. Ez Kelet-Európát abba a felemás pozícióba helyezi, hogy egyszerre tekinthető a nyugati világ részének és a “másiknak”.
Itt most nem cél a posztkolonialista elméletek tárgyalása, ezért csak annyiban érintjük, amennyiben kapcsolódik a problematikához, hogy miért a “mainstream” paradigma vált dominánssá Kelet-Európában, és miért olyan hiányos az “alternatív” szakirodalom. Mivel a “másikhoz” való tartozás vállalása Kelet-Európában általában szorosan összefonódott olyan radikális-populista társadalmi mozgalmakkal, amelyeket sokan mind morális, mind intellektuális alapon elutasítottak, viszonylag kevés mozgástere maradt a problematika következetes végiggondolásának. Az államszocialista rendszerek uralma idején a “Kelet” elsősorban a Szovjetuniót jelentette, amely elragadta a csatlós országokat Európától. Kevés szó esett arról, hogy a szakadék Európa két fele között sokkal régebbi keletű, mint a második világháború után kialakult politikai felosztás, és – ahogy Larry Wolff fejtegette – Kelet-Európa “mássága” nem a kontinens keleti felén, hanem Nyugat-Európában konstituálódott.
Az államszocialista rendszerek bukása és az európai integráció perspektívája még inkább háttérbe szorította Kelet-Európa ambivalens helyzetének elméleti végiggondolását. Politikai szempontok alapján érthető, hogy szemben ezzel a perspektívával, sokkal fontosabb az integratív elemek hangsúlyozása, mint annak kritikai végiggondolása, mit jelent a “másik” szerepe. A periferiális integráció fogalma elkerülhetetlenné teszi a strukturális különbségek végiggondolását, emellett kényelmetlen asszociációkat hordoz magával, amennyiben óhatatlanul Kelet-Európa elmaradottságával szembesíti a bennszülött kutatót. Ez a másik oka a Kelet-Európa ambivalens helyzetét érdemben tárgyaló szakirodalom hiányosságának.
Az egyenlőtlen fejlődés problematikájának végiggondolása azonban, különösen az európai integráció perspektívája mellett, elkerülhetetlen. Ebből a szempontból referenciapontot jelenthet a keletnémet integráció, ahol a folyamat olyan kedvező feltételek mellett ment végbe, amelyek közül sok tényező jelenlétére nem lehet számítani a keleti bővítésnél. Ennek ellenére a volt Kelet-Németországban (is) vitathatatlanul megjelentek a félperiferiális integrációt kísérő gazdasági-társadalmi problémák.19 Kétségtelenül mást jelent a félperiferiális integráció Kelet-Németországban, mint a latin-amerikai országokban. Hogy mennyiben jelent mást, annak értelmezése egy reorientált kutatás feladata. A kelet-európai szakirodalom a paradigmaváltás tekintetében ezúttal is lemaradt a nyugati világ mögött.
A probléma egy része nemcsak ideológiai, hanem metodológiai természetű. A nagy elméletek és a lokális esettanulmányok összekapcsolása kétségtelenül egyike a nehéz módszertani problémáknak. A kelet-európai rendszerváltás óriási szakirodalmában igen kevés munka akad, amelyik említésre méltóan foglalkozna a (fél)periferiális integráció problematikájával, és ezek többsége sem tudja módszertanilag megoldani a globális elmélet és a lokális tapasztalat adekvát analízisét. Itt csak egy példát említek, a Berman és Dutkiewicz szerkesztésében megjelent Africa and Eastern Europe: Crisis and Transformations című kötetet. Annak ellenére, hogy a bevezetőben a szerkesztők kitűnően tárgyalják az afrikai és a kelet-európai változások összehasonlíthatóságának szempontjait, és adekvátan indokolják a komparatív nézőpont alkalmazását, a könyvben összegyűjtött esszék nagy többsége vagy egyáltalán nem komparatív, vagy csak igen aszimmetrikus összehasonlítást végez, és a globális nézőpont alkalmazása is gyakran problematikus az egyes tanulmányokban. A kötet jó példa azokra a módszertani nehézségekre, amelyekkel a globális összefüggések megragadására törekvő szerzőknek szembe kell nézniük, elméletileg azonban sokkal több várható el azoktól a munkáktól, amelyek legalább kísérletet tesznek a fenti összefüggések tárgyalására.
Egy másik példa a globális reorientációra Terry Cox és Bob Mason két évvel ezelőtt megjelent könyve, a Social and Economic Transformation in East Central Europe.20 A szerzők a bevezetőben hangsúlyozzák a nemzetközi környezet kiemelkedő szerepét a kelet-európai társadalmi változásokban. Három faktort emelnek ki, amelyek dominánsnak bizonyultak a regionális modellek koherenciájának aláásásában, és azt a bizonytalan környezetet eredményezték, amelyben a kelet-európai transzformáció végbement: az 1970-es és 80-as években a munkanélküliség növekedése, csökkenő szakszervezeti tagság, és bizonytalanság a munkások elvárásai felől a foglalkoztatottság, a fizetés és a feltételek vonatkozásában a nyugati kapitalista országokban; a transznacionalista vállalatok szerepének növekedése, ami fokozta a munkaügyi viszonyok instabilitását és kiszámíthatatlanságát, és végül, a korábban nacionalizált vagy állami kontroll alá helyezett iparágak és közszolgáltatások reprivatizációjának globális trendje, ami diverzifikálta a korábban homogén közszolgálati szektort. Az utóbbi trendhez sorolható a kollektivizmustól a fokozódó individualizáció felé való elmozdulás, a munkásosztályon belüli polarizálódás, a kollektív identitások növekvő fragmentálódása, a szervezett érdekvédelmi csoportok térvesztése és az alkalmazotti és menedzserérdekek partikularizálódása. A szerzőknek azonban nem sikerül maradéktalanul megvalósítani a bevezetőben tárgyalt módszertani célkitűzéseket: megoldatlan marad a kelet-európai társadalmi transzformáció globális perspektívába helyezése. A könyv ennek ellenére fontos előrelépésnek tekinthető a tranzitológia által festett kép revideálásában, és jelzi a paradigmatikus reorientációt a tranzitológiától a transzformációig.
A kelet-európai transzformáció főbb paradigmáinak áttekintése a nemzetközi szakirodalomban kettős tanulsággal szolgál. Az egyik az, hogy a sokáig dominánsnak számító tranzitológiát nemcsak elméleti kritikák érték, hanem egyre inkább jelen vannak a szakirodalomban az alternatív megközelítések. Másodszor, a téma korántsem tekinthető kimerítettnek; valójában inkább azt lehetne mondani, hogy nagyon kevés a használható szakirodalom. Ez különösen elszomorító a kelet-európai szakirodalom vonatkozásában, ahol sokszor még a paradigmaváltás sincs jelen a köztudatban. Ebben a kontextusban különösen fontos lenne az alternatívák megjelenése vagy legalábbis annak elfogadása, hogy vannak alternatívák.
Jegyzetek
1 Klaus von Beyme: Transition to Democracy in Eastern Europe. Houndmills, 1996, p. 6.
2 L. egy kritikai megközelítést in Ha-Joon Chang and Peter Nolan (eds.), The Transformation of the Communist Economies: Against the Mainstream. London and New York, 1995.
3 G. O’Donnell, P. C. Schmitter and L. Whitehead: Transitions from Authoritarian Rule. Baltimore, 1986.
4 A. Przeworski: “The Choice of Institutions in the Transition to Democracy”. Sisyphus: Social Studies, 1, 1992.
5 Claus Offe: “Capitalism by Democratic Design? Democratic Theory Facing the Triple Transition in East Central Europe”. Paper presented to IPSA Congress, Buenos Aires, July 1991. Magyarul l. Claus Offe, “Demokratikusan tervezett kapitalizmus? A demokráciaelmélet szembesítése a kelet-közép-európai hármas átmenettel”. Szociológiai Szemle, 1992, 1.
6 A bírálathoz l. Raj Kallmorgen: “Auf der Suche nach Theorien der Transformation. Überlegungen zu Begriff und Theoretisierung der postsozialistichen Transformation”. Berliner Journal für Soziologie, 3, 1994; Rolf Reissig, “Transformation – Theoretisch-konzeptuelle Ansätze und Erklärungsversuche”. Berliner Journal für Soziologie, 3, 1994; Birgit Sauer: “Transition zur Demokratie? Zur Geschlechterkritik sozialwissenschaftlicher Transformations-und Konsolidierungstheorien”. Berliner Journal für Soziologie, 4, 1999; Lessenich (1999); József Böröcz, “Change Rules”. American Journal of Sociology, 4, January 2001.
7 John Pickles and Adrian Smith (eds.), Theorising Transition: The Political Economy of Postcommunist Transformations. London and New York, 1998.
8 Ibid., pp. 7–8.
9 David Stark: “Privatization in Hungary: From Plan to Market or from Plan to Clan?,” Working Papers on Transitions from State Socialism, Cornell University, 2, 1990; id., “Path Dependency and Privatization Strategies in East Central Europe,” Working Papers on Transitions from State Socialism, Cornell University, 6, 1991; id. and László Bruszt: Postsocialist Pathways: Transforming Politics and Property in East Central Europe. Cambridge, 1998.
10 Robert Putnam: Making Democracy Work: Civic Traditions in Modern Italy. Princeton, 1991.
11 Ibid., p. 173.
12 Ibid., p. 183.
13 Kenneth Jowitt: The New World Disorder: The Leninist Extinction. Berkeley, 1992.
14 Böröcz (2001).
15 L. Thomas Nowotny: “Transition from Communism and the Spectre of Latin-Amerikanization”, East European Quarterly, 1, 1997. Az összehasonlítás kritikai értékelését l. Stephan Lessenich: “ Struktrurwandel in Transformationsgesellschaften: Vom Süden zum Osten und zurück,” in: W. Glatzer, I. Ostner (hrsg.): Deutschland im Wandel: Sozialstrukturelle Analysen. Leske und Budrich, 1999.
16 Andre Gunder Frank: “Long Live Transideological Enterprise!,” Review, I, 1, 1977.
17 Larry Wolff: Inventing Eastern Europe: The Map of Civilization on the Mind of the Enlightenment. Stanford, 1994.
18 Edward Said: Orientalism. New York, 1978; magyarul: Orientalizmus, Európa Könyvkiadó, Bp. 2000.
19 Ez a “paradigmatikus változás jól megfigyelhető a Berliner Journal für Soziologie köteteiben. Míg az 1991-es számok tele voltak euforikus hangvételű prognózisokkal, a következő években az optimizmust felváltotta a tranzitológia nyílt kritikája, illetve az ehhez hasonló címek: “Wir leiden weiter, aber auf einem höheren Niveau”: Befunde einer Panelstudie in einer thürigischen Mittelstadt by Peter Franz and Ulfert Herlyn. In: Berliner Journal für Soziologie, 2, 1994.
20 Terry Cox and Bob Mason: Social and Economic Transformation in East Central Europe: Institutions, Property Relations and Social Interests. Cheltenham and Northampton, 1999.