A fentiekhez kapcsolódik még egy tematika, melyre írásom reflektálni kíván, és ez éppen a közvélemény formálása. Az amerikai szociológiában kiemelt helye van a közvélemény-kutatásnak, hiszen eredményeit a polito­lógia mellett a reklámiparban és a marketingben is széles körűen haszno­sítják. Az államszocialista országok – noha a bolsevik párt kétségtelenül a tömegekre alapozta forradalmi és polgárháborús győzelmét – meglehetős félénkséggel álltak hozzá a közvélemény-kutatáshoz, amelyet „polgári” tudománynak tekintettek. Sztálin alatt is létezett ugyan közvélemény-ku­tatás, ez azonban kimerült az NKVD és más politikai szervek által szor­galmasan gyűjtött hangulatjelentésekben, amelyek egyébként a történeti időszaktól függetlenül lehettek mai szemmel meglepően kritikusak – az eredmény, pontosabban a főtitkár reakciója, sajnos ismert a nagy félelem időszakának fékevesztett terrorjából. A '60-as évektől bekövetkező olva­dással párhuzamosan a szociológia is újraindulhatott, sőt, megjelentek a közvélemény-kutató intézetek.² Az eredményeket azonban a kormányok a „szigorúan bizalmas” információk között kezelték; így még a szocio­lógiatörténet meghatározó alakjai sem tudtak bevonulni a köztudatba. A közvélemény-kutatást megnehezítette az ún. kettős véleményklíma és a mimikri (a valódi politikai vélemény elrejtése). Így hihette el maga a rendszer, hogy a lakosság támogatását élvezi egy olyan időszakban, ami­kor a kormány és a párt iránti bizalom egyre vészesebben fogyatkozott.³ A társadalmi percepciónak ez a zavara is hozzájárul az 1989-es esemé­nyek magyarázatához a kelet-európai országokban: mihelyst megdőltek a pártállam által emelt politikai tabuk, rögtön kiderült, hogy a közvélemény nem támogatja a hatalomban levő kormányokat.

A Jobs-életrajz kapcsán rámutatok néhány olyan szociálpszichológiai megfigyelésre, amit nem csak a fogyasztásban és a kapitalista reklám­iparban lehet(ne) hasznosítani. Kiemelném Robert K. Merton nevét, nemcsak azért, mert eredetileg a címben szereplő Merlin művésznév felvételén gondolkodott, hanem azért, mert számos gyakorlati megfi­gyelést igen eredeti módon kötött össze az elmélettel. A cím egyébként elsősorban arra utal, milyen „bűvészettel” teremtette meg Jobs az Apple és a saját legendáját. Azzal a kérdéssel, hogy teljesítménye mit jelentett a technikatörténet szempontjából, a könyv kimerítően, én viszont egyál­talán nem foglalkozom.

A Jobs-életrajzról egyébként magyarul is olvashatunk rendszerkri­tikai reflexiót. Marie Bénilde, a Le Monde diplomatique c. folyóiratban megjelentetett írásában (Bénilde 2012) hosszasan bírálja Isaacsont, mert idealizált képet fest az amerikai techno-kapitalizmus működéséről, és inkább arra törekszik, hogy az Apple PR-ját erősítse, ahelyett, hogy kritikus szemmel és a megfelelő távolságtartással (is) lássa és láttassa hősét. Nem esik szó a termelés Kínába való kitelepítéséről, ami amerika­iak tömegeit fosztotta meg a munkalehetőségtől; az olcsó és végletesen kizsákmányolt munkaerő alkalmazásáról, a kegyetlen munkafeltételekről, a szakszervezetek ellehetetlenítéséről (Jobs Obamának többek között azt javasolta, hogy meg kell törni a pedagógusok szakszervezetét az oktatás forradalmasítása céljából), és hosszan lehetne sorolni a Jobs által is favorizált amerikai „corporate” kultúra embertelen és megalázó módszereit (az elbocsátott dolgozót a vállalathoz sem engedik be, hanem utána küldik a személyes tárgyait – a módszer ijesztően emlékeztet a sztálini terror időszakában meghonosodott nézetre, miszerint a leleplezett ellenséget már csak azért is el kell távolítani a dolgozók társadalmából, mert megrögzött kártevő létére egészen biztosan ártani fog a szocializ­musnak). Ez az egyoldalúság azonban más szerzőknél is megfigyelhető: példaként említem Manuel Castellst, aki az elsők között figyelt fel az informális gazdaság terjedésére a fejlett kapitalista társadalmakban (Portes – Castells – Benton 1989); utóbb mégis egész trilógiát szentelt a Szilikon-völgy forradalmának, amiben sajnálatosan kevés a rendszer­kritika (Castells 2005).

Miközben nem szabad abba a tévedésbe esnünk, hogy rendszerkriti­kus szemléletet tulajdonítunk a CNN volt elnök-vezérigazgatójának, meg kell jegyezni, hogy az életrajzi könyvében ábrázolt kép nem egyértelmű­en kedvező sem Jobs, sem pedig az 1960-as évek hippijei számára. A könyvben ugyanis szó esik arról, hogy Jobs a barátaival alapít egy hippi­kommunát – a kommuna azonban idővel felbomlik, nem utolsósorban azért, mert a barátok egy idő után úgy érzik, hogy a farm tulajdonosa, egy bizonyos Robert Friedland, egy auschwitzi túlélő fia, ki akarja őket zsákmányolni (Isaacson 2011, 54-56). A szerző azonban azt is megem­líti, hogy amikor Jobs teherbe ejtette a barátnőjét, amit utóbb letagadott, Friedland segített a lányon.

A történet – mivel Isaacson adós marad a kortárs amerikai hippi-moz­galom bemutatásával – megmarad érdekes epizódnak, noha rácáfol bizonyos sztereotípiákra az emberi jellemről. Fáber Ágostont idézem, Boltanski szociológiájának egyik kutatóját: „Boltanski és Chiapello a 60-as évek társadalmi mozgalmaiban két alapvető – és egyidejűleg nem könnyen megvalósítható – követelést azonosítottak: az egyik az ún. »szociális kritikai« (amely fokozottabb anyagi biztonságot, biztos megélhetést követelt), a másik pedig az ún. »művészi kritika«, amely pedig az autonómia, a kreativitás, az autenticitás kibontakoztatására és az önmegvalósításra helyezte a hangsúlyt. A két törekvés csak rövid ideig volt képes egyidejűleg megvalósulni, a 70-es évektől kezdve a kapitaliz­mus mintegy engedményként magába olvasztotta a művészeti kritikát, a szociális kritikát pedig Franciaországban meglehetős hatékonysággal szerelte le.⁴ Ez azért volt lehetséges, mert egyrészt a nagy szakszerve­zetek tagsága és népszerűsége radikálisan csökkent, másrészt pedig a keleti »szocialista« berendezkedés is egyre inkább zsákutcásként jelent meg a köztudatban, s így a nyugati kapitalizmus egyre inkább ellenpólus nélkül maradt.” (Fáber Ágoston személyes közlése)

Jómagam három mozzanatot emelek ki Isaacson könyvéből, ame­lyek sokat elárulnak az amerikai „lázadás” mentális és pszichológiai korlátairól. Isaacson leír egy esetet, amikor a kisfiú Steve Jobsnak arra a kérdésre kell válaszolnia, hogy mi az, amit nem ért a világból. A gyerek válasza: „Nem értem, hogy az apám egyszerre miért lett ennyire csóró.” (Isaacson 2011, 25) A másik az a momentum, amikor Jobs barátnője teherbe esik a fiútól, aki letagadja az apaságot, sőt, kijelenti, hogy a gyerek „bárkié” lehet a kommunában, amit a megsértett lány nagyon sokáig nem tud neki megbocsátani. Felmerül a kérdés, mit is jelentett a szexuális szabadság a középosztály – vagy akár az alsó középosztály – fiataljainak kommunáiban, ha nyilvánosan ekkora sértésnek számított az a feltevés, hogy a lány létesíthetett párhuzamos szexuális kapcsolatot. A harmadik mozzanat Jobs indiai útja; semmilyen jele nincs annak, hogy Jobsot valaha is foglalkoztatta volna az indiai társadalom kiáltó egyen­lőtlensége, a turisták számára is látható nyomor; itt nyilvánvalóan nem arról volt szó, hogy Jobsot érdekelte volna az ország megismerése, a „megvilágosodás” egyet jelentett önmaga keresésével.

Ezekkel az eszmékkel és korlátokkal azonban Jobs nem volt egyedül. Az amerikai hippi-mozgalomnak nem volt gazdasági programja; a két döntő kérdéshez, a termelési módhoz és a tulajdonhoz pedig a leg­radiká­lisabbak sem mertek, akartak, vagy tudtak hozzányúlni. Említhetem itt az egyik leg­baloldalibb aktivista, Jerry Rubin nevét és sok szempontból emblematikus élettörténetét. Jerry Rubin szintén Indiában kereste a „megvilágosodást”, éppúgy, mint Jobs; hazatérve Amerikába megalapí­totta a Youth International Party-t, ami radikális, polgárpukkasztó akcióiról vált híressé. A lázadó fiú végül – Jobshoz hasonlóan – mégiscsak betago­zódott az amerikai techno-kapitalizmusba; Apple-részvényeket vásárolt. 1994-ben életét vesztette egy balesetben (1938-ban született). Friedland – Isaacson könyvének tanúsága szerint – még jobban letért a forradalom útjáról: Jobs felidéz egy esetet, amikor egykori barátja arra akarta ráven­ni, hogy járjon közbe az érdekében Bill Clintonnál, mert egyik bányája súlyos környezeti károkat okozott.⁵ Jobs erre nemet mondott, azzal a megjegyzéssel: „Különös, hogy az, akit fiatalon szinte a gurumnak tekin­tettem, szó szerint és átvitt értelemben is haszonleső aranyásóvá vált.” (Isaacson 2011, 56) Sajnálatos, hogy Jobs saját magára nem vonatkoz­tatta ezt a kritikát, de társadalomtörténeti szempontból ennél jelentősebb az a megállapítás, hogy az emberek személyes sorsát és meghatározó döntéseit mennyiben alakítja valójában a környezetük; én ugyanis sokkal inkább a makro­környezet hatásával magyarázom azt, hogy Rubin, Jobs és Friedland mind részeseivé váltak annak a kapitalista rendszernek, ami ellen fiatal korukban lázadtak, mintsem a személyes tulajdonságje­gyek alapján.⁶ Az amerikai techno-kapitalizmus felfogható úgy is, mint a '60-as évek „lázadásának” szerves folytatása – és ha így fogjuk fel az összefüggést, akkor nem(csak) Jobson kell számon kérni az elmaradt forradalmat, illetve azt a szomorú tényt, hogy az új amerikai „corporate” kultúra a sztálini időszak számos rémes elemét magába olvasztotta, még ha a kínzásokat és a tömeges agyonlövést nem is sikerült meghonosí­tani. A későbbi techno-kapitalisták olyan környezetben szocializálódnak, ahol nincs jelen a gazdasági egyenlőség­-létbiztonság­-szociális jogok tematikája; ezeket legfeljebb az állami elnyomással azonosítják, és kizá­rólag az egyén szabadságát kívánják megvalósítani.⁷ A „lázadás” tehát nem ingatta meg a hagyományos amerikai értékeket, sőt, éppen azokat kívánta érvényre juttatni, igen szélsőségesen – és hozzátehetjük, hogy szemben a Hair által sugallt optimista képpel, nagyon kérdéses marad, hogy a hippi-mozgalom valójában mennyire változtatott az osztályok és fajok közötti szegregáción.

Mint történeti életrajz, a könyv tehát kétségtelenül megbukik. Előnyének tekinthető azonban, hogy Isaacson nem idealizálja Jobsot, hanem egy esendő embert ábrázol, aki szinte soha nem ismeri be a tévedéseit, bár szép számmal vannak neki. Kérdéses, persze, hogy a szerzőnek meny­nyiben sikerül túllépni itt a pszichológiai konvenciókon, és feltárni valami igazán egyedit Steve Jobs életéből. Amikor nem erőlködik azon, hogy beilleszkedjen ezekbe a konvenciókba, akkor vannak sikerei.⁸ Meglátá­som szerint szerencsétlen annak erőltetése, hogy Jobsra mekkora hatást gyakorolt az örökbefogadás ténye;⁹ sokkal érdekesebb kérdés lenne, hogy a genetikai program (akármi legyen is az) mennyire befolyásolja valójában a személyiség fejlődését; hiszen abból, amit Isaacson leír, sokkal inkább következik az, hogy Jobsot jobban befolyásolta a soha el nem ismert szír apai hagyomány (hiszen az apa egy „lecsúszott”, de valamikor befolyásos arab kereskedő családból származott), mint a sokat emlegetett nevelőapa, akinek a fáma szerint büszkén mutogatta az általa felépített vállalatot.¹⁰ A terjedelmes kötetben azonban kétségtelenül vannak nagyon jól megírt fejezetek: példa erre a fiatalkorát bemutató rész, ellentmondásos visel­kedése első gyermeke anyjával, kényszerű távozása az Apple éléről (miután összeveszett az igazgatótanáccsal) és betegségének leírása, ahol Isaacson – meghazudtolva PR-os múltját – az emberi együttérzés magaslataiba emelkedik. Jobs kétségtelenül nagy pozőr volt, és betegen is az maradt; ezt a tényt Isaacson egyáltalán nem leplezi.

Ez elvezet minket a második kérdéshez, ahol Bénilde-nek vannak eredeti megfigyelései. Hogyan formálta Steve Jobs – talán tudatosan – a közvéleményt? Marie Bénilde (2012) kimondja: „Steve Jobsnak főleg ahhoz volt tehetsége, hogy elfelejtesse iparmágnási szerepét és korá­nak kulturális hullámait meglovagolva mindig fázisban maradjon a nagy tőbbséggel.”(Kiemelés tőlem – B. E.) De mit is jelent valójában – az adott történeti kontextusban – ez a manipuláció?

Fontos itt felidéznünk Georg Simmel nevét, akit sokan – Marxszal, Durkheimmel és Max Weberrel együtt – a szociológia negyedik „atyjának” tartanak. Simmel különösen azért fontos, mert a másik három alapítóval ellentétben, igen komoly érzelmi intelligenciával rendelkezett. Számos meglátása így ma is releváns – akkor is, ha a formális logika szempontjá­ból teljesítménye alatta marad a szociológia és a marxizmus klasszikusai-nak.¹¹ Simmel igazi zsenialitása abban rejlett, hogy képes volt szociológiai tudással ötvözni az emberi pszichikumot – műveit ezért érdemes (volna) ma is felfedezni azoknak, akik a világ jobbításán gondolkodnak.

Számos fontos tanulmánya közül kiemelem „A titok és a titkos társa­dalom” c. munkáját. Itt Simmel előrevetít egy olyan társadalmat, ahol a tudás egyre fontosabbá válik a társadalmi érvényesülés szempontjából – és figyelmeztet ennek a lehetőségnek az elidegenítő (és kizsákmá­nyoló) hatásaira. (Simmel 1973, 339) Érdemes itt idézni a következőket: „Az igazmondásra épülő érintkezés általában annál megfelelőbb egy csoporton belül, minél inkább a sokak, és nem a kevesek jóléte válik normává. Akiknek ugyanis hazudnak – vagyis, akik a hazugság révén károsodást szenvednek – azok mindig többségben lesznek a hazu­gokkal szemben, akik e hazugságból előnyöket kovácsolnak a maguk számára. A »felvilágosodás« ezért, amelynek célja a társadalmi életben ható igazságtalanságok felszámolása, teljesen demokratikus jellegű.” (Simmel 1973, 319)

A felvilágosodás dialektikájában Simmel kétségtelenül tévedett. Előbb éppen a nácizmus bizonyította, a Joseph Goebbels által irányított fé­lelmetes propagandagépezet segítségével, hogy az emberek tömegei kétségtelenül elhisznek bármilyen vaskos hazugságot, ha azt elég sokáig és elég nagy kitartással verik a fejükbe, majd pedig a fogyasztói társa­dalom példáján láthattuk, hogy a különböző márkákat az emberek olyan imázsokkal rokonítják, amelyekkel szívesen azonosulnak. Az Apple-felhasználók közé tartozni bizonyos presztízst, bourdieu-i fogalommal társadalmi tőkét jelent. Csakhogy ez a társadalmi tőke jórészt illuzórikus, hiszen a valóságban óriási különbségek állnak fenn egy Apple-t használó topmenedzser és egy állástalan magyar diplomás vagy akár szakmunkás között – akkor is, ha az utóbbiak vásárolnak megtakarításaikból (vagy akár hitelbe) egy okos­telefont. A net demokratikus kultúrája tehát ennyi­ben bűvészet – csúnyábban mondva pedig becsapás.

Jobs kétségtelenül megértette a mítoszgyártás fontosságát – hiszen egész életét feltette arra, hogy a felhasználók ízléséhez alkalmazkodva alakítsa az Apple mítoszát. Ebből a szempontból fontos kiemelni, hogy halálos betegen még találkozni akart a „fiatalokkal”: ebben persze lát­hatunk nyers üzleti érdeket is, de én legalább ilyen fontosnak tartom a Szilikon-völgy mítosza folytonosságának fenntartását: Jobs, úgymond, csak vissza akarta adni, amit ő kapott a saját mestereitől (bár a szemé­lyiségjegyek alapján Jobsnak aligha kellettek tanítók és mesterek). A mítosz azonban folytatódik.

Robert K. Merton Simmel számos meglátását, ha úgy tetszik, intuícióját alkalmazta az észak-amerikai gyakorlatban. Merton (2002, 190-193) felfigyelt egy esetre, amikor is egy ismert rádióriporter arra vállalko­zott, hogy egy jótékonysági cél érdekében „maratoni” sokáig adásban marad. Az emberek többet adakoztak az átlagosnál, mert úgy ítélték meg, hogy a rádiós teljesítménye hitelesebbé tette az ügyet. Merton számos más vizsgálatot elvégzett, de az eredmény ugyanaz maradt: az emberek hitelesnek látták a rádiós teljesítményét, és azért adakoztak. De hivatkozhatnék itt történelmi példákra: Churchill híres beszédére a második világháború előestéjén, vagy Sztálin azon elhatározására, hogy megtartják az októberi forradalom tiszteletére rendezett parádét az ostromlott Moszkvában – és a főtitkár a helyén maradt. Az információs jelentések egyöntetű tanúsága szerint ez leírhatatlan lelkesedést váltott ki Moszkvában és a Vörös Hadseregben.

A közvélemény manipulálása persze kétélű játék. Klasszikus példa Oscar Wilde esete, aki nagyon is tudatosan alakította ki írói imázsát, és Jobshoz hasonló átéléssel játszotta a cinikus esztéta és társasági ember szerepét. Wilde valódi tragédiája az volt, amikor tévedett: rosszul mérte fel az angol közvéleményt, és nem értette meg, hogy a kortársak nem fogják tolerálni nyilvánosságra kerülő homoszexuális kapcsolatait. (Ellmann 1988)

Miközben Isaacson könyve nem tagadja, hogy Jobs – többek között az ő segítségével – manipulálta a közvéleményt, az igazi „bűvészet” (vagy becsapás) leleplezetlenül marad. Nem célom e helyütt ismertetni a net-társadalom könyvtárakra rúgó szakirodalmát; elegendő annyit meg­jegyezni, hogy a PC-k, okos­telefonok és táblagépek kétségtelenül nagy előrelépést jelentenek az emberek közötti interakciók és információcsere demokratizálásában. Csakhogy itt felmerül két nagyon jogos baloldali kritika. Az egyik éppen az elidegenedés pszichológiai problémája, amit felvet az új technika. A másik – talán következményeit tekintve megha­tározóbb – kérdés pedig az, hogy mennyi ideig lesz „fenntartható” a lát­szólag demokratikus net-kultúra és a ténylegesen fennálló, egyenlőtlen, sőt, a statisztikai felmérések szerint egyre egyenlőtlenebb kapitalista viszonyok közötti kiáltó ellentmondás?

A kérdés sajnos fájdalmasan aktuális, ugyanis az 1980-as évektől egyre jobban megfigyelhető nemcsak a '60-as évek emancipációs tö­rekvéseinek az elbukása, hanem az elért eredmények felszámolása is. Gondolok itt statisztikailag mérhető jelenségekre: az osztályok közötti egyenlőtlenségek globális növekedésére, a szellemi és fizikai munka bérezése közötti olló szétnyílására, a szakszervezeti mozgalom hanyat­lására, a strukturális munkanélküliségre, az oktatás és az egészségügy privatizációjára – és a listát hosszan lehetne folytatni. A cikknek nem témája a társadalmi nem (gender), holott a feminizmus nagyon sokat köszönhet a '60-as évek baloldali fellendülésének. A mainstream média és irodalom nagyon plasztikusan tükrözi az e területen is bekövetkezett hanyatlást: a mai sikerfilmek és bestseller-irodalom (amit szakértők szerint főleg a nők vásárolnak) egyértelműen azt az „üzenetet” közvetítik a publikum felé, hogy a nő legfontosabb dolga az életben, hogy férjet találjon magának – lehetőleg olyat, aki eltartja, de ha ez nem sikerül, akkor se adja fel: akármilyen férj jobb, mint a semmi.¹² Ezt kétségtelenül nem erősítik meg a hazai és európai statisztikai adatok,¹³ a globális média által sugallt imázs azonban határozottan tükröz a társadalmi nem terén egy markánsan neokonzervatív fordulatot, mintha a középosztály azzal akarná megoldani a strukturális munkanélküliség globális problémáját, hogy a nőket kérlelhetetlenül visszaszorítja a háztartásba. Ezt a fordu­latot tükrözik a mainstream ikonok: ide lehetne sorolni Kate Middleton nagyszabású esküvőjét, ahol a legfontosabb a menyasszonyban az, hogy szép, jól öltözik, valamint szereti és támogatja a trónörököst, de ezt a patriarchális (hogy ne mondjuk, „macsó”) hagyományt folytatják a techno-kapitalizmus hősei is, és esetünkben mindegy, hogy ez a szerep csak a nyilvánosságnak szól, vagy a szóban forgó férfiak valóban azonosulnak is vele.¹⁴ Isaacson leírja, hogy házassága előtt Jobs kitartóan (vagy csak naivan) kérdezgette barátait, melyik menyasszonyjelölt a szebb, de a Facebook-film is pontosan ezeket a sztereotípiákat követi – mintha legalábbis a kapitalizmus nemi téren visszatalált volna a Kinder, Kirche, Küche szentháromságába.

Mindezek fényében nagyon is aktuálisnak tartom azt a kérdést, hogy meddig lehet egy ügyes „bűvészettel” a fennálló társadalmi valóság elfo­gadására szorítani azokat, akik rosszul jártak a techno-kapitalizmussal, és akik – az egykori hippikhez hasonlóan – szintén '68 örökösei.

Jegyzetek

¹ Szeretném megköszönni e helyütt Fáber Ágoston kritikai észrevételeit, amelyek termékenyen segítették a cikk átdolgozását.

² Magyarországon igen sokat tett a szociológia újraintézményesüléséért Huszár Tibor. A politikai összefüggésekhez lásd: (Hegedüs 1989). A hazai közvélemény­-kutatásból kiemelem Angelusz Róbert nevét, aki 1969-ban a Magyar Rádió és Televízió Tömegkommunikációs Kutatóközpontjában, 1972-től pedig az ELTE Szociológiai és Szociálpolitikai Intézetében dolgozott.

³ A gondolat kifejtését lásd: (Angelusz 2000, 280-290).

⁴ Az amerikai-francia kulturális interakciót itt nem vizsgálhatjuk; a kapcsolatot azonban mindenképpen fontosnak kell tekinteni.

⁵ Érdemes itt párhuzamot húzni a késő Kádár-korszak technokráciája és a '60-as évek lázadói között. Somlai Péter szép hasonlatával élve: nem a szívük mélyén voltak ők kapitalisták, hanem az érdekeik mélyén voltak azok.

⁶ A mainstream irodalomból is hozhatunk erre példákat: Salinger Zabhegyezője már előrevetíti a „forradalomnak” ezt az árulását, míg Kerouac Útonja „tiszta” lázadás – nem véletlen, hogy az Úton ma szinte elfelejtett klasszikus. Itt érde­mes megemlíteni, anélkül, hogy elvitatnánk a radikálisok politikai bátorságát, hogy a jó család és főképp a tulajdon jelentett bizonyos védelmet az amerikai igazságszolgáltatási rendszerrel szemben. Stephen Donaldson, a Stop Prisoner Rape egyik aktivistája leírja, hogyan tették be a „problémás” aktivistákat olyan cellákba, ahol szinte elkerülhetetlen volt, hogy áldozatává ne váljanak a cso­portos nemi erőszaknak. Ezt a módszert kétségtelenül alkalmazhatták volna azért, hogy megalázzák a középosztálybeli baloldali ak­tivistákat; itt azonban meggyőződésem szerint a politikai szimpátiát „felülírták” az osztályszempontok: ha egy vagyonos családból származó fehér fiatalember esik áldozatul a börtönbeli erőszaknak, az elfogadhatatlanabb a társadalom számára, mint az „egyszerű” polgárpukkasztás. Ugyanez az osztályszempont a Zabhegyezőben is erőteljesen érvényesül.

⁷ Az összefüggésre Fáber Ágoston hívta fel a figyelmemet.

⁸ Ezt különösen annak fényében kell értékelnünk, hogy mennyire nem sikerül mindez az Einstein-életrajzban, amiből mintha csak annyi derülne ki Einstein életéből, hogy mi volt a viszonya a zsidósághoz.

⁹ Isaacson itt az emberi képzeletben ősidők óta jelen levő mítoszokhoz nyúl: a nagy királyok és félistenek „hagyományosan” isteni származásúak, de még Jézus Krisztus sem lehet földi halandó gyermeke. Ezeket az ősrégi meggyőződéseket támasztja fel Dan Brown és a vérvonal-elmélet (mintha a kereszténység mint hit szempontjából számított volna, hogy Jézusnak volt-e leszármazottja…).

¹⁰ Hasonlóan érdekes kérdéseket vet fel a multikulturalizmusról az, hogy a szír édesapa családja sem érezte úgy, hogy a kisfiú mellé kell állnia; holott Isaacson könyve szerint Jobs természetes édesapja meghívta amerikai, katolikus barát­nőjét a családjához, vagyis a családnak tudnia kellett a „barátnő” létezéséről. Kérdés, hogyan viselkedett volna ugyanez a család, ha nem egy amerikai lányról van szó, hanem olyan „barátnőről”, aki könnyebben integrálható a helyi társadalomba. (És itt nem tudjuk nem szóvá tenni azt, hogy olyan társadalomról van szó, ahol a fiúgyerek „hagyományosan” több előjogot élvez, mint a lány.)

¹¹ Simmel magyarországi felfedezéséhez lásd: (Somlai 1973).

¹² Vegyük észre, hogy a „feminista könyvként” ünnepelt Állítsátok meg Terézanyut! – függetlenül egyéb érdemeitől – valójában pontosan és kizárólag csak azzal foglalkozik, hogyan lehet megtalálni az alkalmas férjet. Lori Gottlieb Légy a felesége! c. könyvében amerikai őszinteséggel nyíltan le is számol az eman­cipációs-feminista hagyományokkal, amelyekben nevelkedett, és minden nőt arra int, hogy tanuljon az ő példájából: ragadja meg azonnal az első férfit, aki hajlandó elvenni, mert utána nem kap mást.

¹³ 2011-ben nagyon alacsony volt a házasságkötések száma Magyarországon és Európában, és 2012 a jelek szerint ezt is alul fogja múlni.

¹⁴ Judith Fetterley (1978) tömören úgy jellemezte az amerikai „kánon” irodalmat, hogy az „amerikai irodalom hímnemű”. Nem kívánok belemenni megalapozat­lan fejtegetésekbe, de éppen ezt a „macsó” kultúrát támasztja alá az amerikai börtönökben dokumentált nemi erőszak, hiszen éppen arról van szó, hogy fér­fiasságában alázzák meg az áldozatot. A motívum – erőszak nélkül – Fitzgerald klasszikusában, A nagy Gatsby-ben is megjelenik; noha Fitzgerald nyíltan nem állítja, de burkoltan legalábbis érzékelteti, hogy a gazdag pártfogó szexuálisan is kihasználta a fiatal Gatz-cel való kapcsolatát.

Irodalomjegyzék

Angelusz Róbert 2000: A látens közvélemény és a váratlansági szindróma. In: A láthatóság görbe tükrei: Társadalomoptikai tanulmányok. Budapest, Új Mandá­tum Könyvkiadó, 280-290.

Bénilde, Marie 2012: Az Apple, Steve Jobs és az amerikai neokapitalizmus. http://www.magyardiplo.hu/archivum/2012-januar/667-az-apple-steve-jobs-es-az-amerikai-neokapitalizmus

Boltanski, Luc – Chiapello, Eve 2005: The New Spirit of Capitalism. London, Verso Books

Castells, Manuel 2005: A hálózati társadalom kialakulása. Budapest, Gondolat

Ellmann, Richard 1988: Oscar Wilde. Penguin Books

Fetterley, Judith 1978: The Resistant Reader: A Feminist Approach to American Fiction. Bloomington, Indiana University Press

Hegedüs András 1989: Élet egy eszme árnyékában. Budapest, Bethlen Gábor Könyvkiadó

Isaacson, Walter 2011: Steve Jobs. Budapest, HVG Könyvek

Krausz Tamás – Bartha Eszter (szerk.) 2008: 1968: Kelet-Európa és a világ. Budapest, L'Harmattan

Merton, Robert K. 2002: Társadalomelmélet és társadalmi struktúra. Budapest, Osiris

Portes, Alejandro – Castells, Manuel – Benton, Lauren A. (szerk.) 1989: The Informal Economy: Studies in Advanced and Less Developed Countries. Baltimore, Johns Hopkins University Press

Simmel, Georg 1973: Válogatott társadalomelméleti tanulmányok. Budapest, Gondolat

Somlai Péter 1973: Georg Simmel és a formális szociológia. In: Georg Simmel: Válogatott társadalomelméleti tanulmányok. Budapest, Gondolat

http://en.wikipedia.org/wiki/Stephen_Donaldson_(Columbia_University)