Sokakat a rendszerváltás előtt kialakult liberális meggyőződésük is gátolhatott abban, hogy túlzottan kemény kritikát fogalmazzanak meg a rendszerváltás után kiépülő magyar kapitalizmus természetéről, de az is igaz, hogy a szociológiában – éppen azért, mert az államszocializmusban ez a tudomány volt talán a legjobban kitéve a politika nyomásának – nem volt „divat” a rendszerkritika, hiszen a kapitalizmus-kritikát sokan a régi rendszer mentegetésével, vagy pedig egyenesen a rendszerváltás eredményeinek tagadásával azonosították. Van valami szomorú irónia abban, hogy Szelényi Iván, akit az államszocialista rendszer emigráci­óba kényszerített, jobban bírálta a magyar kapitalizmust és általában a kapitalista rendszert, mint a hazai kutatók, akik egy ilyen kritikával könnyebben kitehették magukat a „marxizmus” vádjának. Éppen ezért örvendetes, hogy – hála a L'Harmattan Kiadó közreműködésének -2012-ben három rendszerkritikai kötet is megjelent, olyan elismert hazai szakemberek tollából, mint Ferge Zsuzsa, Szalai Erzsébet és Ladányi János. Ami közös a három munkában, hogy miközben mindegyik tá­volságot tart az államszocialista rendszertől, kemény kritikai képet fest a magyar újkapitalizmusról is – mindezt szigorúan tények, szociológiai felmérések vagy statisztikák tükrében. Itt kell megjegyeznünk, hűen a szerzők intencióihoz, hogy Ferge Zsuzsa és Ladányi János nem a tőkés termelési rendszer egészét, hanem a magyarországi formációt bírálják, illetve veszik górcső alá, míg Szalai Erzsébet az egész világrendszerrel szemben fogalmaz meg igen kritikus gondolatokat. Az ismertetést Szalai Erzsébet kötetével kezdem, mert az ő témája a legátfogóbb, Ferge Zsu­zsa könyvével folytatom, aki elsősorban a hazai szociálpolitikával és a szegénység kérdésével foglalkozik, és Ladányi János kötetével zárom, aki azt a kérdést járja körbe, hogyan adódik össze a hátrányos helyzetű kistelepüléseken a depriváció.

Szalai Erzsébet a rendszerváltó társadalomtudósok azon nemzedékéhez tartozik, amelyik a liberalizmust lázadásként élte meg. Nemcsak megélés volt ez, hanem kockázattal járó cselekvés is, hiszen még az 1980-as években is komoly retorzióval járt a rendszerkritikai gondolkodás, főleg akkor, ha a kutató a nyilvánossággal is meg akarta osztani felfedezéseit. A társadalomtudomány ebből a szempontból különösen érzékeny terület volt, hiszen eredményei – amennyiben a kutató nem akarta meghamisíta­ni az igazságot – alapvetően ellentmondtak a dogmatikus kommunisták világképének és a marxista-leninista legitimációs ideológiának, amelyet ekkorra meghaladott az idő. Szalai Erzsébet a Beszélő köréhez tartozott, amelynek szerzője és terjesztője is volt. Részt vett a Szabad Kezde­ményezések Hálózatának megalapításában, amelyből később kialakult az SZDSZ. Szalai Erzsébet azon kevés szociológusok egyike, aki már a rendszerváltás idején kiábrándult a liberalizmusból, és – ahogyan a kötetben megjelent egyik interjújában fogalmaz – radikális baloldalinak vallja magát. Eszmei-ideológiai nézeteivel lehet vitatkozni, az azonban egyértelmű: elkötelezettsége mindig a vesztesek oldalára állítja, hiszen a rendszerváltás vitathatatlanul rengeteg vesztest produkált. Szalai Erzsébetnél – ahogyan ez kiderül a kötetben foglalt interjúkból és pub­licisztikai írásokból – a baloldali elkötelezettség mélyen átélt személyes sorsot (is) jelent, ami sokszor követelt a szerzőtől nagy áldozatot: politikai meggyőződése nemcsak liberális barátaitól távolította el, hanem akkor is kiállt elvei mellett, amikor ezzel az elvhűséggel állását kockáztatta (az új rendszerben is). Az interjúkból kibontakozó személyes élettörténetet min­denképpen ajánlom azok figyelmébe, akik kíváncsiak egy rendszerváltó értelmiségi sok szempontból „szabálytalan”, de erkölcsileg mindenkor támadhatatlan életútjára.

Az interjúkból azonban nemcsak a személyes életsors bontakozik ki, hanem Szalai Erzsébet társadalmi-politikai állásfoglalása is, amely mintegy keretet ad a kötet első részébe beválogatott tanulmányoknak az elmúlt tíz év terméséből. A tanulmányok felrajzolják a rendszerváltás utáni Magyarország hatalmi- és elitstruktúráját, és igen pesszimista képet festenek a hazai munka-tőke viszonyról egy meggyőződéses baloldali számára: „Az alacsony keresetek és a túlhajszoltság mellett a munkás­ság nagy részének foglalkoztatási helyzetét a teljes kiszolgáltatottság jellemzi. Az egészségügyi ellátást, nyugdíjat és rendszeres szabadidőt nem biztosító szürke- és feketemunka Liskó Ilona kutatásai szerint [Pá­lyakezdő szakmunkások követéses vizsgálata. Kutatási zárótanulmány (kézirat), Budapest, Oktatáskutató Intézet. 1999] jóval kiterjedtebb, mint az előző rendszer idején volt (az e szférában ledolgozott munkaórák szá­ma legalábbis megduplázódik). És míg korábban csupán kiegészítette a szocialista nagyüzemekben kapott béreket, most a legális munka mellett és helyett egyaránt végzik. A kizárólag szürke- és feketemunkát végzők aránya az összes foglalkoztatottakon belül csaknem harminc százalék (Ádám Sándor és Kutas János számításai alapján). Ráadásul ezen tevékenység piaci értéke – a túlkínálat következtében – az előző rend­szerben kialakult színvonalhoz képest jelentősen csökkent (Ékes Ildikó: A gazdaság árnyéka, avagy a rejtett gazdaság. Budapest, Rejtjel Kiadó, 2003).” (Szalai 2012, 54) A teljes kiszolgáltatottság dimenziói azonban tovább sorolhatók: a munkajogi szabályok képlékenysége, megalázó állásinterjúk, a feketemunkával együtt járó állandó bizonytalanság. Miköz­ben ma szokás „leleplezni” a Kádár-korszak munkásszállóit mint ínséges tömegszállásokat, Szalai jó érzékkel rámutat, hogy a szállás hiánya is sokszor gátja a foglalkoztatásnak (ez Ladányi Jánosnál is hangsúlyosan szerepel – a mélyszegénységben élőknek esélyük sincs olyan helyre költözni, ahol kaphatnának munkát). Szalai ugyanakkor tisztában van azzal, hogy az új munkásságnak a kiszolgáltatottságon túl nem sok köze van a régihez. A fiatalokról szóló könyvében a munkásokat úgy definiálja, mint „azokat, akik munkaerejük áruba bocsátásából élnek, és (de) ezen belül sem »irányítástechnikai«, sem más szellemi szempontból nem töltenek be csúcsvezetői pozíciót. Ez a meghatározás tehát kéttényezős: egyfelől a tőke-munka viszonyt, másfelől a munkamegosztásban elfog­lalt helyet tekinti az adott társadalmi réteg (rétegek) megkülönböztetése alapjának.” (Szalai Erzsébet: Koordinátákon kívül: Fiatal felnőttek a mai Magyarországon. Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó, 2011, 80) A szerző egyik fontos megállapítása, hogy a munkamegosztásban elfoglalt hely továbbra is döntő szerepet játszik a társadalmi rétegződésben; mint ahogyan (nem véletlenül) a munkanélküliek állnak a hierarchia legalján, és közülük sorolták be a legtöbben magukat az alsó középosztályba vagy a munkanélküliek „lúzer” táborába. A munkásságon belül Szalai Erzsé­bet megkülönbözteti a stabil munkaerő-piaci pozíciójú diplomásokat, az instabil munkaerő-piaci pozíciójú diplomásokat, a stabil munkaerő-piaci pozíciójú diplomanélkülieket, és az instabil munkaerő-piaci pozíciójú diplomanélkülieket. (2011, 81) Fontos itt megjegyezni, hogy a diploma csak belépőül szolgál a „jobb” munkahelyek világába; garanciát nem jelent, viszont nélküle a „lúzerek” csak a csodában vagy az elvándorlás­ban reménykedhetnek, ha javítani akarnak helyzetükön. Szalai Erzsébet emellett – korábbi munkáskutatásaira támaszkodva (Szalai Erzsébet: Tulajdonviszonyok, társadalomszerkezet és munkásság. Kritika, 33. évfolyam, 9. szám, 2004) – megkülönbözteti a multinacionális szektor munkásait a hazai ipar „buheráló”, rosszabb helyzetben levő, kizsákmányoltabb munkásságától. Felosztása és következtetései egybecsengenek Ferge Zsuzsa megállapításával, aki szintén fragmentáltnak nevezte a hazai munkástudatot.

Fontosnak tartom még kiemelni a definícióból a munkavállalók kettős helyzetét. Szalai Erzsébet azt írja, hogy a multiknál alkalmazott munká­sok – miközben jobban keresnek a hazai átlagnál – természetesen ki vannak zsákmányolva, hiszen jóval olcsóbbak, mint a külföldi munkaerő. Ugyanilyen kettős helyzet jellemzi az új kisvállalkozókat, akik egyfelől speciális kizsákmányolók, másfelől azonban a hatalmi elithez tartozó gazdasági szereplőkhöz való viszonyukban speciális kizsákmányoltak. (Szalai 2012, 72) Miközben ezt a kettős strukturáltságot a szerző fontos felismerésének tartom, itt szeretnék rámutatni arra, amit egyébként a szerző is kiemel: hogy a multik még így is jobb feltételeket biztosítanak alkalmazottaiknak, mint a hazai vállalkozók, arról nem is beszélve, hogy az új középrétegek előtt sokszor megnyitnak egy nemzetközi karriert… Szalai Erzsébet kísérletét a munka-tőke viszonyának megragadására perspektivikusnak látom. Kritikaként említeném a külföldi munkavállalás és általában az EU-csatlakozással megnyíló új lehetőségek alul­dimenzio­nálását – a globális tőkének itt lehet pozitív társadalmi helyzet- és tudatformáló szerepe.

A kötet több tanulmányban is körbejárja a magyar kapitalizmus válsá­gát, a globális válságot és a lehetséges forgató­könyveket. Hogy ezeket értelmezzük, vázoljuk fel a szerző gondolatmenetét! Szalai az 1970-es évek közepétől induló korszakot nevezi újkapitalizmusnak, amikor a pro­fitráta általános süllyedését a globális tőke a neoliberalizmussal kívánja orvosolni. Ebbe a folyamatba illeszkedik a kelet-európai államszocia­lizmus bukása, és a régió bekebelezése a kapitalista világgazdasági rendszerbe. Szalai alapvetően elhibázottnak tartja a magyar integrációt, a külföldi tőke kiemelkedő szerepe és az egyoldalú, elsősorban a német exportra irányuló multinacionális termelő­struktúra miatt. Tézise, hogy Medgyessy – szemben a közhittel – nem „osztogatott”, hanem az átme­neti növekedésből származó jövedelemtöbblet egy részét átcsoportosí­totta a tőkétől a munkához. A gazdasági elit azonban nyílt támadásba ment át, és lényegében azóta – kormányzattól függetlenül – folytatódik a forráskivonás a közszférából és nő a munkaerő kiszolgáltatottsága. A globális válság felgyorsította ezt a folyamatot: a centrum a profitráta csök­kenése ellen a periféria fokozódó kizsákmányolásával próbál védekezni, ami még tovább rontja a periféria helyzetét. Szalai megkockáztatja azt a feltevést, hogy a további forráselvonás a periférián csak nyílt politikai diktatúrával lesz lehetséges.

Ez a korántsem pozitív szcenárió lényegében nem más, mint a logi­kus és következetes végigvitele annak a gondolatnak, hogy Magyaror­szág perifériaként integrálódott a kapitalista világgazdasági rendszerbe, és társadalmát, politikai rendszerét tekintve is egyre inkább Latin-Ame­rikához idomul. Ezt a végkifejletet három esetben lehetne megelőzni, amelyeket a szerző részletesen tárgyal: 1. fordulat következik be a centrumkapitalizmusban; itt a szerző kitért a globalizációkritikai moz­galmakra, az Occupy mozgalomra és a zöld szervezetekre, amelyek antikapitalista programmal lépnek fel; 2. kelet-európai összefogással; a periféria országai együtt nagyobb nyomást tudnak kifejteni; 3. a belső rendszerkritikai mozgalmak megerősödésével; bár ennek csak akkor lenne reális esélye a sikerre, ha 1. is bekövetkezne. Egyelőre ezek egyike sem látszik teljesülni; a kelet-európai összefogásnak különösen kevés esélye van. Fontosnak tartom Szalai azon megállapítását, hogy Magyarországon máig erős a rendiség hagyománya; ha ehhez hoz­závesszük, hogy „a magántulajdonos egyre láthatatlanabbá válásával és az egyéni informális és bürokratikus alkumechanizmusok előtérbe kerülésével” (2012, 123) globálisan is zajlik a társadalmi viszonyok refeudalizációja, akkor a kilátások éppen nem a nagyobb, hanem a kisebb szabadság irányába mutatnak. „Magyarország beszorított, félpe­rifériás helyzetre-»ítéltsége« országmentő vezérek felemelkedését hívja elő” – írja Szalai (2012, 133). Egyet kell értenünk Szalai ezen megálla­pításával, noha érdemes hozzátenni: a félperifériás helyzetre-”ítélés” nem jelent determinációt. Ha tudatában is vagyunk annak, hogy az ország lehetőségei és perspektívái korlátozottak, mindenkinek jogában áll eldönteni, hogy a nagyobb vagy a kisebb szabadságot választja-e. A rendiség továbbélését sem lehet csak a hagyományra, a feudális múltra, a Kádár-korszakra vagy akár a rendszerváltásra fogni. Szalai Erzsébet élettörténete is azt példázza: az egyénnek mindig vannak választásai. A Kádár-korszak létbiztonságát – még ha ezt a rendszer diktatúrával és szűkös perspektívákkal párosította is – a globális kapi­talizmus korszakában semmilyen országmentő vezér nem tudja visszahozni. Ez éppolyan illúzió, mint a rendszerváltás azon ígérete, hogy a magyar kapitalizmus hasonlóan fog működni, mint az osztrák vagy a nyugatnémet, és hasonló életszínvonalat kínál majd az embereknek. Ebben az értelemben az országmentő vezér mítosza nem más, mint nacionalista mezben ugyanaz az illúzió. Az persze nagyon jó kérdés, hogy az emberek meddig hisznek el egy illúziót.

Szeretném még kiemelni az „Egy humanista vívódásaihoz” c. tanul­mányt. A szerző itt azt fejtegeti, hogy mi is marad a társadalmiságból, amikor a modern világban a társadalmi szerepek többsége anonimmá válik, deperszonalizálódik, a hálózatoknak pedig többnyire csak mun­kaerőként, fogyasztóként és ma már egyre inkább felhasználóként van szüksége az atomizálódott egyedekre. Emellett végbemegy a társadalmi szintű racionális és irracionális összezavarodása is. Szalai ennek pusztító jeleit és következményeit látja a mostani világ­gazdasági válságban: a piaci mechanizmus eszköz helyett öncéllá válik, tökéletesen elfoglalja a társadalmi felettes ént, és a társadalmi tudattalanba szorítja onnan az eszméket és értékeket. (2012, 141) Hozzátehetjük: ebbe a folyamatba illeszkedik a humán tudományok, azon belül a szociológia globális leértékelése (hiszen a bölcsészkarok visszaszorítása, a felsőoktatás piacosítása mind globális fejlemény). Az irracionalizmus győzelme számtalan veszélyforrást rejt magában: a környezet pusztításától, az erőforrások felelőtlen pazarlásától és felélésétől kezdve a perifériára sodródott munkanélküli tömegekig (akik közül sokan már nem tudnak visszailleszkedni a társadalomba), és a kontinensek, országok, emberek között folyó, egyre kíméletlenebb gazdasági versenyig. Szalai szerint, ha a nyugati típusú kapitalizmus alulmarad ebben a versenyben, jelentős baloldali erők híján fennáll a fasizálódás veszélye is.

Szalai érvei mutatják, hogyan gondolkodik egy ízig-vérig humanista társadalomtudós, aki felelősséget érez nemcsak a diákjaiért, hanem az országért és tágabb értelemben a világ történéseiért is. Miközben elgondolkodtatónak tartom a szerző érveit, jómagam nem mennék ennyire messze a negatív szcenárióban. A globális válság nem rázta meg alapjaiban a világkapitalizmust, és egyelőre a globalizációkritikai mozgalmak sem szerveződtek jelentős erővé. A szerző is beszél a munkásság strukturális átalakulásáról; a nagyipari munkásság jelentős része eltűnt, és jelentékeny társadalmi erő híján mire is támaszkodjon az új baloldal? A '68-as fejlemények jól mutatták a fiatalságra és a diákokra építő lázadás korlátait; ezért én szkeptikus volnék a csak fiatalokra építő mozgalmak hosszú távú sikere kapcsán. A Szalai Erzsébet által felvetett kérdéseket azonban nagyon fontosnak tartom; ezért is idéztem ilyen hosszan e tanulmányból. Ha vitatkozunk is olykor a válaszokkal, mi más lehet egy humanista dolga, mint rákérdezni a világ egészére? Tanulmányaiban ezt teszi Szalai Erzsébet példamutató szellemi és erkölcsi bátorsággal, következetesen távol tartva magát bármilyen hatalomtól.

Ferge Zsuzsa életművét nem kell bemutatni azok számára, akik vala­melyest is figyelemmel kísérik a hazai szociológiát. A tanulmánykötet elsősorban az elmúlt tíz év írásait tartalmazza, de egy 1962-es tanul­mányt is a nők, a család és a munkavállalás témájában, hogy jelezze a szerző tartós érdeklődését azon kérdés iránt, amelyet rendkívül innovatív, hosszú és termékeny munkásságában különböző oldalak­ról vizsgált: hogy miért olyan igazságtalan a társadalom, amilyen. A társadalmi igazságosság keresése adja meg a kötet egyik fő gondolati szálát – jelzi a szerző a bevezetőben, és ez fűzi össze a tanulmá­nyokat, amelyek igen széles tematikát ölelnek fel, kezdve a magyar társadalomban vallott értékektől az új egyenlőtlenségek jellegéig, a posztmodern szegénységtől a hazai szociálpolitika útkereséséig és útvesztőiig, a gyermekszegénységtől az egészségügy reformjáig; de az „igazságosság tünékeny ideáljának kergetését” az olyan mozaikok is segítenek kiegészíteni, mint a szülők iskolázottsága és a gyerekek iskolai eredménye közötti összefüggés, a nők munkába állásának hatása a gyerekek iskolai eredményeire, a humántudományok tár­sadalmi hasznossága, illetve bepillantás abba, hogyan is működött a statisztika a politikai diktatúra legsötétebb időszakában. A szerző a globális eredmények között említi, hogy a Világgazdasági Fórum figyelme is ráirányult a nagy egyenlőtlenségekre, és éves jelentésébe is belevette a világot fenyegető kockázatok közé a súlyos jövedelmi egyensúlyhiányokat [imbalance] és a strukturális munkanélküliséget. A szabadság és egyenlőség konfliktusát a második világháború után a jóléti államok kiépülésével kívánták korrigálni a fejlett nyugati államok; a neoliberalizmussal és a globalizációval azonban ismét kiéleződött ez a konfliktus. A biztonság iránti vágy sok esetben a szabadság korláto­zásával párosul – ahogyan azt már a fenti fejtegetésben is láthattuk. A világ véleményformálói – úgy tűnik – tudatában vannak ennek a veszélynek; Magyarország azonban mintha – történelmében nem elő­ször – ezúttal is szembemenne ezzel a világgal. Természetesen nem lehetséges bemutatni a kötet valamennyi tanulmányát; itt inkább arra teszek kísérletet, hogy kiemeljek bizonyos érveket, amelyek nemcsak a „társadalmi igazságosság kergetésének” építőkövei, hanem összefüg­gésükben is jól jellemzik a magyar társadalompolitika rendszerváltás utáni vágányait és vakvágányait.

Igen fontosnak tartom kiemelni Ferge Zsuzsa kutatásait az újkapitaliz­mus egyenlőtlenségeiről. A szerző a bevezetőben hangsúlyozza, hogy a villámgyors privatizációval Magyarországon elveszett több mint 1 millió munkahely, amelyet máig nem sikerült pótolni. Ezt az adatot mindenkép­pen érdemes fejben tartani akkor, amikor „,munkaalapú társadalomról” beszélünk. Ferge hangsúlyozottan bizonytalan becslése szerint 45-50% lehet a vesztesek aránya, 30-35% helyzete nem javult, de nem is romlott az elmúlt húsz év folyamán, és végül a nyertesek aránya 20-25%. Ami nagyon elgondolkoztató, az a szegénység „tartóssága”: egy 3000 fős panelvizsgálat alapján azok, akik 1992-ben szegények voltak, többsé­gükben (60%) azok is maradtak tizenöt év után, és csak 7%-nak sikerült jobb módba kerülnie. Ezek nagyon elszomorító adatok, és megerősítik azokat a feltételezéseket, amelyek szerint a magyar társadalom egyre jobban bezáródik. Ha ez így van, akkor mindinkább érthetővé válik a Kádár-korszak ambivalens megítélése (az erős állam, a rend és a tekintélyelvű kormányzás iránti vágyakozás összeolvad a nagyobb egyenlőség víziójával). Érdemes ehhez hozzátenni azt az empirikus kutatást, amiből kiderül, hogy a magyarok 2000-ben két vonatkozás­ban érzékeltek rendkívül nagy biztosítottsági hiányt: a közbiztonság és a jövedelmek esetében. (Ferge 2012, 34) Hasonlóan érdekesek az összefüggések a nem, az iskolázottság, a jövedelmi helyzet és a biz­tonságvágy között: a nők és a kevésbé iskolázottak biztonságpártibbak; és nagyon markáns a szegények és nem-szegények közötti különbség: a nem-szegények között a túlzott biztonságpártiak aránya 12 százalék, a szegények között 45 százalék. (Ferge 2012, 37) Magyarországon az egyetlen csoport, amelyben a szabadság értékelése kiemelkedő, és a nagy biztonságigény alacsony, azokból áll, akik szerint az új rendszer sokkal jobb, mint az előző volt, és akik többségükben maguk is a rend­szerváltás jelentős nyertesei.

Ferge Zsuzsa sorra veszi a „száraz” tényeket és adatokat: lakáshelyze­tet, jövedelmi helyzetet, iskolázottságot, csecsemőhalandóságot, várható élettartamot stb. Mindezek fényében megdől az az álláspont, hogy ha a gazdaság nő, eredményei előbb-utóbb „lecsorognak” a szegényekhez (vagyis nincs is szükség szociálpolitikára). Ez nem igaz, a magyar egyen­lőtlenségek a rendszerváltás óta jelentősen nőttek. Arra a kérdésre, hogy miért olyan nagyok a magyar egyenlőtlenségek, Ferge ad egy történeti választ (a zsákutcás magyar fejlődést, amely ma a nemzet politikai meg­osztásában ölt testet), illetve külön is megjelöli az önkormányzatok túl nagy önállóságát, amelyet egyébként Ladányi János is igen élesen bírál és a többszörös depriváció kialakulása egyik okának tekint. A történeti fejtegetésből fontosnak tartom kiemelni Ferge azon megállapítását, hogy a „nemzeteszmét ki- vagy felhasználó jobboldal most is, mint a harmincas évek második felében, »olyan társadalmi réteghez fordul, mely elhelyez­kedése és érzése szerint jobboldali, de olyan tartalmi követelésekkel, melyek jórészt baloldaliak.¹ A baloldali követelések ebben az esetben általában a jólét növelésére irányulnak, alkalmasint gazdagellenes, vagy épp egyenlősítő retorikával, de a jobboldali bázis nem teszi lehetővé e követelések univerzális, mindenkit átfogó tartalmát. Ez már csak az ér­zelmi töltésű, kirekesztő jellegű osztályozási elv miatt sem lehetséges.” (Ferge 2012, 55; kiemelés az eredetiben) Érdemes ezt összekapcsolni a szabadság és biztonság értékeinek fontosságát mérő empirikus ku­tatással, amelyből kiderül, hogy a leszakadó középrétegek mennyire fontosnak tartják a biztonságot (akár a szabadság korlátozása árán is). Ez mindenesetre magyarázza a politikai jobboldal biztonságot és rendet, valamint „munkaalapú társadalmat” ígérő retorikájának társadalmi sikerét.

Ferge Zsuzsa azonban szigorúan tartja magát szakmája elveihez és következetes módszertanához: soha nem fogalmaz meg olyan hipotézi­seket, nagy ívű elméleteket, amelyeket nem bizonyít. A közgazdász logi­kus és ténykedvelő gondolkodása a kötet minden tanulmányára rányomja a bélyegét. De ugyanez igaz szakmai és emberi elkötelezettségére a szegények és a kirekesztettek iránt, amely a tanulmánykötet egészén végigvonul. Egy nagy elméleti ívű tanulmányban meghatározza, hogy mi is tulajdonképpen a szegénység, mit jelent a depriváltság és a tartós sze­génység, melyek mérésének módszerei, és egyúttal felvázolja, merre is tart ma az európai szociálpolitika. Itt említem meg a kötet feltétlen erényei között a pontos fogalomhasználatot, a módszer és a forrásbázis minden­kor következetes tisztázását, amelyet követ a bizonyítás szigorú és csak a tényekből kiinduló folyamata. Hozzáteszem, hogy Magyarországon nehéz mérni a tartós szegénységet, hiszen nincsen olyan adatfelvétel­-sorozat, amely az időben nyomon követné egyének­-családok­-csoportok sorsát. Ferge ad egy újabb, hangsúlyozottan bizonytalan becslést: ha a társadalom legkisebb jövedelmű 25%-át tekintjük szegénynek (nyugdíja­sok nélkül), talán egyharmaduk, a (nem-nyugdíjas) népesség mintegy 7-8 százaléka lehet többgenerációs szegény. Ez mintegy 5-600 ezer embert jelent. A többiek helyzete később romlott (emlékezzünk rá, Ferge 45-50%-ra becsülte a vesztesek arányát). Ferge összességében megállapítja, hogy a szegénység nem illékony: igaz, a használt ruha jobb, mintha nincs ruha, de ez még nem segít a családoknak és a gyerekeknek kitörni a tartós szegénységből. A szegénység csak egy tartós, több kormányon átívelő, határozott irányú szociálpolitikával lehet valóban „illékony”.

Ahogy a kötet tanulmányaiból kiderül, éppen ez az, ami hiányzik Ma­gyarországon. Ferge Zsuzsa konkrétan és több tanulmányában rámutat a hazai szegényellenességre, és arra a tényre, hogy Magyarországon érdekellentét áll fenn a középosztály és a szegények között, mivel az előbbi is igényt tart az állami szociális juttatásokra – amelyek az államszocialista időszakban bérkiegészítő juttatásként is működtek, és tekintve a hazai bérek nyomottságát, sokan bizony ma is rá vannak szo­rulva valamilyen bérkiegészítésre. Ebben a közhangulatban különösen kontraproduktív lehet bevezetni az „igazolt szegénység” intézményét. Ferge idézi, hogy sok helyen az is növeli a roma- és szegény­ellenességet, ha az egyik gyerek az iskolában ingyen kapja az ebédet, mert a család „igazoltan” szegény, a másik meg nem, mert a család nem tud, vagy nem akar anyagi helyzetéről hivatalos papírt beszerezni. Pedig a magyar szociálpolitika, Ferge elemzése szerint, éppen a szegénység további stigmatizálása, büntetése és kirekesztése irányába halad. A statisztikák alapján világosan kirajzolódik, hogy a válság éveiben sem lanyhult a jóléti kiadások lefaragására irányuló igyekezet, minden ellen­kező irányú kormányretorika ellenére.

De – visszautalva Szalai kötetére – a hazai gazdasági elit már jóval korábban világossá tette, hogy nem óhajtja finanszírozni a jóléti államot. Hoznék egy tanulságos példát: Ferge megállapítja, hogy az országok Európa-szerte felkészültek a válságra, és ha nem is jelentősen, de növelték a szociális kiadásokat. Ez két országban nem következett be: Magyarországon és Lengyelországban. Fontos idézni azt is, hogy 2009-re kikristályosodott a Kelet és Nyugat közti jóléti szakadék: a keleti országok egyértelműen lemaradnak (a GDP 17-23%-át fordítják jóléti kiadásokra), miközben a nyugati országokban 30-33% ez az arány. Lát­juk tehát, hogy nem igaz az a neoliberális közgazdászok által gyakran hangoztatott kritika, hogy Magyarországot a túlzottan nagylelkű szociális politika teszi tönkre; a GDP 23%-ával Magyarország igaz, hogy élenjár a keleti blokkban, de korántsem költ annyit szociális kiadásokra, mint a fejlett nyugati államok. Érdemes ehhez hozzátenni a nyugati és keleti országok GDP-je közti különbséget, valamint azt, hogy a keleti orszá­gokban a bérek sokszor a megélhetést is csak szűkösen fedezik. Ennek fényében is érdemes végiggondolni, hogy miért érzi úgy a középosztály, hogy neki „járnak” azok a szociális juttatások, amelyek a szegényeken hivatottak segíteni? Ferge számításai megadják a magyarázatot, noha természetesen nem mentik fel azt a középosztályt, ahol eleve erős a szegény­ellenesség (amibe a romaellenes érzelmek is belejátszanak, noha a szegénység egyáltalán nem csak „romakérdés”): „1990 óta összesen 3-4 év volt, amikor a bérnövekedés akkora, vagy kicsit nagyobb volt, mint a GDP növekedése. A nyugdíjaknál ez a csoda a 20 év alatt 1993-94 körül fordult elő. Azóta növekedése mindig alacsonyabb, mint a GDP-é. 2009 óta zuhanórepülésben van, reálértéke visszaérkezett a 20 évvel korábbi szintre, miközben a GDP nem szárnyalt ugyan, de 25 százalékkal azért emelkedett.” (Ferge 2012, 163; kiemelés az eredetiben.) Ugyanakkor a 2000-es években a béreken belül jelentősen megnőtt a szóródás, a különbség minimum tízszeres lett: a képzetlenek lemaradtak, a kép­zettek, vezetők szárnyalnak. Megint látjuk tehát, hogy nem kell ahhoz munkanélkülinek lenni, hogy valaki a mai Magyarországon rászoruljon az állami szociálpolitikára.

De a hipotézisek előtt megint csak vizsgáljuk meg a tényeket! 2006-ban Gyurcsány meghirdette a második Bokros-csomagnak is nevezett Új Egyensúly Programot, amely a választási ígéretekkel szemben nem az állami szociálpolitika kiterjesztését, hanem az állami kiadások szigorú lefaragását irányozta elő. Miközben elterjedt volt az a vélekedés, hogy a csomag terheit 30 százalékban az állam, 20 százalékban a tőke és 50 százalékban a munka viseli, Ferge Zsuzsa kritikaként felveti, hogy az „állam” ebben az összefüggésben értelmezhetetlen, a „munkát” jelent­hetik a csúcsmenedzserek és a szakképzetlen munkások is, továbbá jelentős számú csoportok élnek Magyarországon, akiknek se munkájuk, se tőkéjük. Ezért társadalmi hatásvizsgálat szempontjából ő négy cso­portot különböztet meg az életvitel és jövedelem alapján: a szegények, a bizonytalan helyzetű alsó középrétegek, a felső középrétegek és a gazdagok csoportját. Ferge 1990 és 2010 között vizsgálja a szociálpo­litikai tartalmú jogszabályok hatását, és arra a következtetésre jut, hogy egyik ciklusból sem olvasható ki egyértelmű szociálpolitikai irány. Az első, kereszténydemokrata-konzervatív kormány leginkább a kihívások­ra „reaktívan” működött (példa erre a korkedvezményes nyugdíj, hogy csökkentse a gyárbezárások miatt kialakuló magas munkanélküliséget), a magukat baloldalinak nevező kormányok ide-oda csapongtak (amely kritika igen elgondolkodtató, ha belegondolunk, hogy a hagyományosan baloldali szavazókat éppen egy új szociális programmal lehetne hitelesen megszólítani), a hatodik kormányról pedig azt írja Ferge, hogy „nem illik rá rosszul a jobboldali­-neokonzervatív címke, erős populista töltéssel”, és „balszerencsénkre neki van a legkoherensebb programja a társadalom átalakítására, ez azonban sajnos ellentmond mindannak, amit eddig európai szociális modellnek hívtak”. (Ferge 2012, 182)

Ez a kordiagnózis éppúgy nem ígér fényes perspektívákat a magyar társadalomnak, mint ahogyan Szalai tanulmányai és publicisztikai írásai is inkább a negatív szcenáriót valószínűsítik. Ha a számok nem hazudnak, akkor bizony nem kecsegtethetjük magunkat valami ragyogó jövővel. Ez azonban semmiben nem kisebbíti a kötet érdemeit, amit ajánlok mindazoknak, akik el kívánnak mélyülni a hazai egyenlőtlenségek alakulásának okaiban, a szociálpolitika útvesztőiben és a szegénység vitás kérdéseiben. A két, eddig bemutatott kötet nézetem szerint jól ki­egészíti egymást: Ferge Zsuzsa statisztikai adatokkal és számításokkal alátámasztott munkáit az érdeklődőknek érdemes összevetni Szalai nagy ívű elemzéseivel és esszéisztikusabb formában megírt politológiai tanulmányaival. Ferge Zsuzsa régebbi írásaiból két gondolatot szerettem volna még kiemelni. 1962-es elemzése azt mutatja, hogy nem áll fenn szoros összefüggés az édesanya munkába állása és a gyerekek iskolai eredményei között, viszont a szülők foglalkozása és iskolai végzettsége igen nagymértékben meghatározza a gyerekek tanulmányi sikereit és továbbtanulását. Ezek az adatok arra vallanak, hogy a magyar társada­lomban bizonyos „rendiség” továbbélt a Kádár-korszakban is. A másik, amit szeretnék kiemelni, az a szerző „iskolája”. Ferge Zsuzsa olyan idő­szakban kezdte pályáját, ami jóval kevésbé kedvezett a szókimondásnak, mint a Kádár-korszak „gulyáskommunizmusa”. A kötet utolsó tanulmá­nyában ennek ellenére méltatja első munkahelyét, a KSH-t, és főnökét, Péter Györgyöt, és megmutatja, hogy a Rákosi-korszakban is lehetett tisztességes statisztikát csinálni – igaz, a jelentések csak a legfelsőbb pártvezetők számára voltak hozzáférhetők. A Rákosi-évek legnehezebb időszakában a Hivatal például megállapította, hogy hiába nőttek a bérek (55,1%-kal), az árak 85,5%-os növekedése miatt az 1952. évi reálbérek színvonala 16,4%-kal volt alacsonyabb, mint az 1949. évi. Gerő Ernő a jelentést olvasván kifakadt: „Maguk, ott a Hivatalban, nyomorpolitikát csinálnak!”. A részletes számításokból pedig azt is megtudjuk, hogy 1954-ben az átlagjövedelmek olyan nyomottak voltak, hogy a családfő tízévenként vehetett magának egy 1000 Ft-os télikabátot, a feleség 3 évenként szerezhetett be egy 400 Ft-os szövetruhát, a gyereknek pedig félévenként jutott egy 90 Ft-os cipő… Ezek az adatok éppen nem a rend­szer nagyszerűségét hirdették. Ferge Zsuzsa emberi tartását mutatja, hogy egykori főnöke munkásságának emlékét (aki később részt vett az új gazdasági mechanizmus kidolgozásában, és tisztázatlan körülmények között halt meg 1969-ben) megörökítette egy 2010-es tanulmányban, olyan időszakban, amikor a „kommunizmusról” általában csak rosszat illik mondani.

Ladányi János könyve nemcsak abból a szempontból kapcsolódik az eddig ismertetett két kötethez, hogy rendszerkritikai szemléletű, hanem célkitűzését tekintve is. Ahogyan a szerző írja, több mint húsz évvel a rendszerváltás után már nincs értelme a kialakult struktúra átmeneti jel­legéről beszélni, hanem hozzá kell fogni a régi szerkezet helyét elfoglaló új formáció megértéséhez és magyarázatához. Ladányi János – Ferge Zsuzsához és Szalai Erzsébethez hasonlóan – kordiagnózist állít fel, csak ő nem a struktúra egészére koncentrál (igaz, a magyarázathoz felhasználja a társadalompolitika kontextusát és tágabb értelemben a hazai gazdasági-társadalmi viszonyokat), hanem arra a kérdésre keresi a választ, hogyan halmozódnak a deprivációk a mélyszegénységben élő csoportoknál, és miért mond le a társadalom olyan jelentős rétegekről, amelyekre helyzetüket tekintve nagyon ráillik az underclass kifejezés? Hogyan zajlik a többszörös kirekesztés folyamata, és hogyan jelenik meg – tévesen – a szegénység mint romakérdés, miközben mindkét jellemzőt egyre inkább stigmatizálni igyekszik a többségi társadalom? Miért nem történtek lépések az inklúzióra, vagyis a kirekesztett csoportok társadalmi integrációjára, és miért nincs igény a nagyobb társadalmi szolidaritásra a többségi társadalomban? Ladányi János könyve sok szempontból párbe­szédet folytat Ferge Zsuzsa tanulmányaival, amelyekben az inklúzió köz­ponti kérdés. Igen szomorú képet kapunk a magyar társadalom jelenlegi állapotáról, ha figyelembe vesszük, hogy a szegénységben, sőt mélysze­génységben élő csoportok integrációja vagy a sokat emlegetett inklúzió helyett éppen ellenkező irányú folyamatok zajlanak a társadalomban: vagyis folyik a szegénység kirekesztése, stigmatizációja, és általában a hátrányos helyzetűek fegyelmezése és további büntetése – ami éppen nem a társadalmi szolidaritás magas fokára mutat. Pedig, ha figyelembe vesszük, hogy a szolidaritás is adhat társadalmi biztonság- sőt komfort­érzetet, ezek az eljárások és attitűdök nemcsak a szegénységben élőket viszik „még lejjebb”, hanem a kirekesztettek és a többségi társadalom közti szakadék mélyítésével rontják az össztársadalmi közérzetet is.

A mélyszegénység természetesen nem új keletű probléma. A szerző egész munkásságában – Ferge Zsuzsához hasonlóan – nagy szerepet játszott a kialakult egyenlőtlenségek tanulmányozása, a szegénység vitás kérdései és a településszerkezet (amely igen gyakran tükrözi a társadalmi helyzetet). Az államszocializmusban a szegénység, ha nem is volt tabutéma, legalábbis a politikailag kényes kérdések közé tartozott, hiszen a szocialista társadalomban a hivatalos marxista-leninista ideo­lógia értelmében a szegénység mint olyan, nem létezett (érdemes ezt összevetni a KSH már idézett, 1953-as életszínvonal-adataival!). Ladányi János ilyen irányú kutatásai semmiképpen nem a rendszer legitimációját erősítették, ő is azon szociológusok közé tartozott, akiknek sok okuk volt arra, hogy a rendszer bukását kívánják. A rendszerváltás után létrejött újkapitalizmus kritikája Ladányi János munkáiban sehol nem párosul a Kádár-rendszer utólagos megszépítésével; életművében és a fennálló egyenlőtlenségek bírálatában mindenkor következetes.

Szegénység és „szociális gettók” voltak tehát az államszocializmusban is, jóllehet a rendszer tapintatosan nem emlegette a szociális problé­mákat a széles nyilvánosság előtt. Ami a rendszerváltással döntően megváltozott, az a hátrányos helyzet halmozódása: a munkahelyvesztés különösen súlyosan érintette a segédmunkás-réteget, akik többnyire nem tudtak újra elhelyezkedni. A szerző szemléletesen mutatja be, hogyan szorították ki a roma népességet lakóhely-rehabilitáció címén a budapesti belső kerületekből, és hogyan számolták fel a szociális lakások rendszerét, ami azzal járt, hogy a romák olyan településeken koncentrálódtak, ahol olcsó volt a lakhatás. Ezek pedig általában olyan hátrányos helyzetű kistelepülések, ahol nincs munkalehetőség, nincs tö­megközlekedés, nincs hasznosítható tudást vagy képzettséget adó isko­la, nincs továbbképzés vagy szociális foglalkoztatás, nincs egészségügyi ellátás és általában hiányzik az az infrastruktúra, ami megteremthetné a „normális” élet kereteit – vagyis családok ítéltetnek arra, hogy a lét minimumát is alig-alig (vagy egyáltalán nem) biztosító feltételek között vegetáljanak, és gyermekeikre is továbbörökítsék halmozottan hátrányos helyzetüket. Idézném a kutató fontos következtetéseit, aki egész életében kutatta a települések egyenlőtlenségeit és a szegénységet: „A lakóhelyi szegregáció, a szegények, s mindenekelőtt a romák szegregációja nagyon erősen megnövekedett a rendszerváltás után. Ha megnézi az ember Magyarország térképén, hogy hol laknak a legnagyobb arányban munkanélküliek, hol laknak a legnagyobb arányban iskolázatlanok, hol laknak a legnagyobb arányban romák, akkor könnyen össze lehetne cserélni ezeket a térképeket, mert olyan mértékig összefüggnek ezek a folyamatok, hogy jóformán ugyanazt a tendenciát mutatják. Azt, hogy az országnak az északkeleti, keleti, déli, délnyugati peremén leszakadó, aprófalvas területek alakultak ki, ahol nagyon erősen koncentrálódik a legkiszolgáltatottabb, legkirekesztettebb helyzetben lévő, nagyon magas arányban roma népesség.” (Ladányi 2012, 175)

A könyv ezt a lényegi állítást módszertanilag igen megalapozottan bizonyítja, az egész országot felölelő népességi adatok, survey-adatok és a saját számításai alapján. Miközben Ferge Zsuzsánál kiemeltem a szigorúan a tényekhez ragaszkodó írás- és érvelésmódot, a mindig lelkiismeretesen tisztázott, következetes fogalom- és forráshasználatot, addig Ladányi János könyvének érdemei között hasonlóképpen meg kell említeni a rendkívül nagy forrásbázist, a népszámlálási adatok innovatív felhasználását, a szerző saját számításait és a kreatív kutatómunkát. A szerző kiemeli, hogy már a definíció is felvet bizonyos problémákat, mert ha az önbesorolást vesszük alapul annak meghatározásánál, hogy ki a roma, akkor igen nagy az ingadozás. Mivel feltehetjük, hogy a jobb helyzetben lévő, a többségi társadalomba beilleszkedett romák közül kevesebben vallják magukat romának, ezért ha az önbesorolást vesszük alapul, akkor jelentősen alábecsülhetjük a jobb helyzetű romák arányát. A szerző Szelényivel közösen végzett felmérésében igen nagy arányta­lanságokat talált az önbesorolás és például a kérdezőbiztos véleménye között. Ennek alapján jutnak arra a következtetésre, hogy az etnikai klasszifikációt döntően nem biológiai tényezők, hanem társadalmilag determinált mechanizmusok határozzák meg. Itt érdemes megemlíteni, hogy vegyes házasságok esetében sokszor valóban a „környék” (a tele­püléstípus) dönt arról, hogy a pár minek vallja magát.

Ladányi János említi, hogy a lakóhelyi szegregációt volt a legnehezebb operacionalizálni. Szelényivel úgy jártak el, hogy lakókörzeteket alakítot­tak ki, „cigány háztartásnak” tekintették azt, ahol a 2001-es népszámlálás során legalább egy személy volt, aki a nemzetiségre, hagyományokra, kulturális értékekre vagy nyelvre vonatkozó kérdések legalább egyikére a „cigány” választ adta, majd besorolták a lakókörzeteket az alacsony iskolázottságú, a munkanélküli vagy a cigány népesség szerint, és végül az számított szegregált lakóhelyen élőnek, aki olyan lakókörzetben élt, ami az alacsony iskolázottságú, a munkanélküli vagy a cigány népesség által legmagasabb aránnyal jellemezhető decilisek közül legalább egy szempont szerint a legfelső decilisbe tartozott. Ezen számítás alapján Ladányi János azt az eredményt kapta, hogy a magyarországi népesség csaknem egyötöde (17,8 százalék) él szegregált körülmények között.

Megerősítést nyert az is, hogy míg az elöregedő falvak problémája inkább csak az ötszáz főnél alacsonyabb népességszámú településtí­pusban tekinthető számottevőnek, gettósodó településeket mindegyik településkategóriában, de legmagasabb arányban szintén az ötszáz főnél alacsonyabb népességszámú aprófalvak csoportjában találhatunk. (Ladányi 2012, 107)

Ez a kordiagnózis – és az az adat, hogy az ország népességének egyötöde szegregált körülmények között él – Ferge Zsuzsa könyvéhez hasonlóan szomorú képet ad korunk Magyarországáról. Ladányi János élesen bírálja a cigány önkormányzatokat, amelyek nem tudják megjele­níteni a roma mélyszegénység érdekeit, sőt, sokszor a roma érdekeket sem. Emellett kárhoztatja a körzetesítést, ami lehetőséget ad a nem-roma lakosságnak arra, hogy effektíve szegregált iskolákat hozzon létre és megszabaduljon a problémásnak tekintett cigány gyerekektől. Az iskolai szegregáció pedig újratermeli a halmozottan hátrányos helyzeteket, hi­szen a „speciális” iskolákba utalt roma gyerekek semmiféle húzópéldát nem látnak maguk előtt, csak az állandó kirekesztést tapasztalják. Nem csoda hát, hogy sokan az általános iskolát sem végzik el, ami eleve „parkolópályára” állítja őket a munkaerőpiacon.

A három könyv egymást kiegészítve pontos és nagyon fájdalmas diag­nózist ad a mai magyar társadalomról és a közeljövő perspektíváiról. Elmondható, hogy a magyar politikai baloldal azt az esélyt is eltékozolta, amivel, ha nem is tudta volna visszafordítani a növekvő egyenlőtlensé­gek tendenciáját, legalábbis felmutatott volna egy életképes, az európai normákkal összhangban levő, valóban szociális társadalompolitikát, és több jelét adhatta volna általában is a baloldaliságnak. Ahogyan láttuk, a roma- és szegényellenességnek sajnos mélyen megvannak a törté­nelmi gyökerei a középrétegekben. Fel lehetett volna azonban mutatni egy működő szociális programot és felvillantani az inklúzió lehetőségét a kirekesztés helyett. Ahogyan a bemutatott könyvekből világosan kide­rül: illúzió volt abban reménykedni, hogy Magyarországon létrejön egy nyugatit típusú kapitalizmus és demokrácia. Azt nem tudni, meddig lesz uralkodó helyzetben az az illúzió, hogy a nacionalizmus téríti majd vissza a „helyes” vágányra az országot; de hát, mint a szerzők történeti fejtege­téseiből is láthatjuk, nem ez lesz az első eset, amikor a magyar politika holtvágányra fut. Az persze kérdéses – hogy visszautaljak a Ladányi János könyvének borítóján levő felszedett vasúti sínre, amely vélhetően nemcsak a világtól elzárt aprófalvak sorsát szemlélteti -, hogy honnan és hova mozdul majd el ez a holtvágány.

A tanulmány megírását a Bolyai Kutatói Ösztöndíj támogatta.

Jegyzet

1 A kiemelés forrása Kecskeméti György 1937-ben írt tanulmánya, a „Mai magyar szellem”, amely az akkori magyar harmadikutas ideológiát elemezte. (Kecske­méti György: Philippos és Demosthenes, Budapest, Ulpius-Ház, 2002)