1. További kételyek

(Az egyértelműség kedvéért sok tekintetben leegyszerűsített, ki­élezett formában fogom kifejezni magam.)

Ha arra kell kísérletet tennem, hogy választ találjak a részt­vevők számára megfogalmazott két kérdésre (az egyik egy nem­kapitalista jövő lehetőségeit firtatja, a másik a „létező szocializ­musok” összeomlásának tanulságait), akkor először is hangot kell adnom bizonyos további kételyeimnek. Ugyanis – többek között – megfontolandónak találom a következő kérdéseket:

Vajon – a globális és univerzális iránti teljes tiszteletünk mel­lett is – helyes-e, okos dolog-e a világról beszélnünk, és ily mó­don engednünk annak a kísértésnek, hogy általánosan érvényes kritériumok, „megoldások”, spekulatíve kikalkulálható szcenáriók után kutassunk? A magam részéről nemmel válaszolnék, már csak azért is, mert ez is az elmúlt hetven év egyik „tanul­sága”.

Vajon nem lenne-e kívánatos, különösen az olyan viták so­rán, mint a miénk, arra törekednünk, hogy helyes szavakat talál­junk annak a jelenségnek a leírására, amit a magam részéről, mondjuk, restaurációs fejlődési fázisnak neveznék? Sokan, akik magukat különben baloldalinak tartják, úgy tűnik, máris bele­estek a szélhámos nyugati gondolatgyárosok ideologikus-propagandisztikus csapdájába, és olyan kifejezéseket használnak, mint „posztkommunista korszak”, „posztkommunista orszá­gok” stb. Ugye megegyezhetünk abban, hogy ezek a megfogal­mazások csak annak a hazugságnak a kövületei, miszerint az elmúlt 70, illetve 45 évben jobbára Európa keleti és középső részén uralkodó rezsimek „kommunistának” vagy „szocialistá­nak” nevezhetők.

Szembenézésünk ezzel a permanens hazugsággal termé­szetesen nem torzulhat valamiféle kedélyborzoló szójátékká, még kevésbé terelhet vissza bennünket régi politikai csaták me­zejére. A perspektívák kidolgozásában játszhat ez fontos szere­pet, és játsszék is, már amennyiben képesek vagyunk ilyesmire. Ám véleményem szerint itt semmiképpen sem elegendő pusz­tán a klasszikus olvasmányok és a ránk zúduló új felismerések „szintéziséből” „nem-kapitalista” forgatókönyveket konstruál­nunk. Be kell vallanom, pontosan ennyit tudok a dologról, ti. hogy ez nem elegendő, ami persze őszintén szólva annyit tesz, hogy egyáltalán semmit sem tudok. „Nem-kapitalisták” és nem is „reálszocialisták” (a szuszlovi értelemben), na jó, de hát akkor' milyenek is azok a jobb idők, amelyek végtelen utunk végén várnak bennünket az ismeretlen partokon? Csak nem a vágya­inkról akarunk beszélni?

2. Gyenge fogódzók a siratófalnál

Mint újságíró és történész nem érzem magam kompetensnek a teoretizálásra. Eddigi elméleti munícióm, őszintén szólva, nagy­jából kimerült. Na persze: a marxizmus mint módszer, újabb interdiszciplináris felismerésekkel, újabb „izmusokkal” gazda­gítva… De hát mi egyéb ez, mint kifogás, elcsépelt frázis vagy puszta imperatívusz? Nem, én nem vagyok hajlandó ezt a kon­ferenciát egyfajta siratófalnak tekinteni, ahol megerősíthetem a hitemet. Attól tartok, hogy a szellemi űrnek ez a bevallása nem kizárólag az én privát vagy személyes sorsom. Persze a rezignációval sem azonosítható. De ha vannak gondolati fogódzóim („tájékozódási pontjaim”) egy éppenséggel baloldali újságíró­ként való tevékenység folytatására, akkor ezek továbbra is és megint csak: kételyek. Úgymint:

Számíthatunk-e komolyan arra, hogy az említett „összeom­lás” után, miután köddé vált az a kihívás, amit a „szocialista világrendszer” jelentett, azok után, hogy a Kelet valójában kapi­tulált a „békés versenyben”, a progresszív változásokat (bármit jelentsen is ez) a kapitalista rendszer uralkodó szférájában ezen­túl kizárólag olyasfajta tényezők határozzák majd meg, mint a „magasabb fokú racionalitás”, a „jobb belátásra térés”, „a tör­ténelem bölcsessége”, az emberi jóság, az erkölcs meg egy sor további hasonló maszlag, amellyel meg akarnak etetni bennün­ket? Ha pedig ebben valójában még a legképmutatóbb idealisták sem hisznek, ha továbbra is világunk kemény ténye marad a mindent átható érdekérvényesítési verseny a tulajdon, a profitok, a hatalom és uralom megszerzéséért (méghozzá a tőke, a technológia, az élelmezés és nem utolsósorban a katonai erőfölény minden­fajta elképzelhető és még feltalálandó eszközének igénybevéte­lével), akkor mégiscsak jogos a kérdés, vajon miért éppen a XX. század s ezzel az évezred végnapjai lennének mások, mint ci­vilizációnk megannyi korábbi korszaka? Persze ellene vethet­nénk, hogy a világ megújulásáéit mindig is nagy áldozatokkal kellett fizetni, és hogy ez az ár, ezek az áldozatok most éppen nekünk jelentenek problémát. Nem szeretnék „kultúrpesszimista” vagy haladásellenes színben feltűnni, de a „mi lesz veled, emberke?” kérdése – persze, mint mindig, a nincstelenekre vo­natkoztatva, azokra, akik minden tekintetben kiszolgáltatottak, a megnyomorítottakra és megkeserítettekre, a nemzeti és nem­zetközi értelemben felfogott baloldal sorsára nézve – ma kilátás­talanabbnak tűnik, mint korábban bármikor.

3. Mit tehet, mit tegyen a baloldal?

Eltérően a közkeletű frázistól, a helyzet ma éppoly komoly, mint amilyen reménytelen. Mindazonáltal a baloldal részéről – még ha szervezetlen, független is – a kapituláció szóba sem jöhet. Mint az összeomlás apró kis lengyelországi törmelékdarabja (aki már nem képes, de valójában nem is vágyik ideológiailag megérteni, mi is volt az, ami összeomlott), azokhoz csatlako­zom, akik azt mondják, hogy a baloldal valóságos terepe EGÉ­SZEN LENT van. Nem kívánom közelebbről meghatározni ezt a politikai és társadalmi terrénumot. A volt egypárti-államkapitalista, központosított bürokrata államokra nézve – lengyel­ként így látom – ez annyit tesz, hogy a baloldalnak a bérből és fizetésből élők érdekeivel kell azonosulnia (az agrárkérdést és a 2. és 3. szektor önálló egzisztenciáinak kérdését most tudatosan mel­lőzöm), hogy most, a restaurációs fejlődési fázisban, ez képezi a baloldal kizárólagos létjogosultságát. Nem csodálkozhatunk, hogy a bérmunkások ez idő szerint (legalábbis Lengyelország­ban) egyenesen vágynak a kapitalizmusra, amellyel szédítik őket. Ezt még akkor sem tagadhatjuk, ha ez az illúzió csökkenő­félben van. Mi jobbat tehetnénk ebben a helyzetben, mint hogy tehetetlenül beletörődünk ebbe az együttműködő restau­rációba? Ám a még dolgozó emberek is egyre világosabban be­látják, hogy lumpen­kapitalista kifejlet esetén Lengyelország önál­lósága az IMF, a Világbank, a Párizsi Klub és más nyugati intézmé­nyek diktátuma alatt még viszonylagosabb lesz, mint 1956 után a moszkvai gyámság alatt volt. Ezt is ki kell mondani.

Tehát „szabad piacgazdaság”, tehát „szabad, demokratikus berendezkedés”. A tendencia világos, és egyelőre – úgy tűnik – feltartóztathatatlan. A baloldal számára – bizonyára nemcsak Lengyelországban – ez mindenekelőtt az elemi munkásmozga­lomban való aktív részvétel kötelezettségét jelenti, már amennyire ez a mozgalom a sajnálatosan megosztott szakszer­vezetek vállalati sejtjeiben kibontakozik. Ez nem „minimális program”, hanem sokkal inkább politikai és társadalmi szük­ségszerűség. A munkásmozgalom azon szintjének, amelyet a „fejlettebb típusú” pártok korábban trade-unionizmusnak, szindikalizmusnak bélyegeztek és elutasítottak, ma a baloldali aktivitás fő terepévé kell válnia. Ismét a bérből és fizetésből élők létérde­keiért folytatott munkaharc részesei leszünk. Nem mintha ezt mindenki magától értetődőnek tartaná. És óhatatlanul felmerül az aggodalom: képesek vagyunk erre? Megvan a civil kurá­zsink? Rálelünk a megfelelő nyelvre? Elfogadnak bennünket „ott lent”? Hát persze, a társadalmi-gazdasági helyzet fogéko­nyabbá teszi a munkavállalókat a baloldaliság iránt, de a fogé­konyság még távolról sem jelent megfogamzást, és sohasem zár­hatjuk ki biztonsággal az elvetélés kockázatát. Kiváltképpen ér­vényes ez olyan baloldaliak esetén, akik évtizedekig a „beilleszkedő baloldalhoz” tartoztak, és maguk is felelősek a „létező szocializmus” kinövéseiért (még ha másképp akarták is, csak „belülről” képtelenek voltak változtatni). Ez tehát annyit tesz, hogy eddigi tetteik őszinte és – hát igen – bűntudatos számbavételének párosulnia kell azzal a készséggel, hogy elfo­gadják ezt az elemi szintű munkásmozgalmat minden jó és rossz oldalával olyannak, amilyen. Erre persze az „iroda­lomban” megvannak a legkülönbözőbb címkék – az „opportu­nizmus” és az „uszálypolitika” még az enyhébbek közé tartozik. Felejtsük el őket egytől egyig! És ne hagyjuk magunkat megfé­lemlíteni a „populizmus” vádjával.

Most már csak arra szeretnék rámutatni: nemzetközi mé­retekben mindez annyit jelent a baloldal számára, hogy állandó­an fenn kell tartanunk a más országokbeli társadalmi helyzetre vonat­kozó valós információk cseréjét, és terjesztenünk kell ezeket az isme­reteket. Ez azért lényeges, hogy cáfolhassuk a nyomasztó fölényben lévő polgári médiumok kisebb és nagyobb hazugsá­gait, és objektív képet nyújtsunk a kapitalizmus valóságáról.

4. Ősi örökségünk

A baloldal feladata a kelet- és közép-európai országokban nem merülhet ki abban, hogy tevőlegesen részt vesz a bérből és fi­zetésből élőknek a restaurációs fejlődési fázis következményei­vel szembeni védekező harcában. Az „összeomlás” ugyanis – és ezt szeretném hangsúlyozni – pozitívumokat is hozott ma­gával. Itt mindenekelőtt a politikai szabadságjogok esélyére gon­dolok, tehát éppen azokra a polgári szabadságjogokra, amelyek­nek a „negyedik rend” számára való kivívásáért a XIX. század első felében a munkásmozgalom létrejött. Hogy a rohamosan süllyedő életszínvonalnak, a növekvő munkanélküliségnek, a háború utáni történelem majd' minden szociális és kulturális vívmánya ag­resszív felszámolásának körülményei között értelmezhetők-e és megvalósíthatók-e (s ha igen, milyen mértékben) ezek a politikai szabad­ságjogok a bérből és fizetésből élők, továbbá a parasztok és az önállóan tevékenykedők nagy része számára, az nem pusztán „az új neoliberális hatalmi erők” szavahihetőségének próbaköve, hanem nagy kihívás szá­munkra, baloldaliak számára is. Sokan, akik magukat balol­daliaknak nevezik, hajlandók lennének az „elkerülhetetlen ál­dozat” megfizetésére. Nincs más alternatíva – állítják, többek között nálunk is. Én viszont azt mondom: ahogyan korábban nem fogadhattunk el egy egyébként is kérdéses, viszonylagos szociális biztonságot a politikai szabadságjogok hiányának „áraként”, úgy most sem fogadhatjuk el a politikai szabad­ságért cserébe a töke és munka növekvő diszkrepanciáját. Nyugati barátainkkal most, az „összeomlás” után, egyebek kö­zött a következőt közölhetjük (vagy talán csak erősíthetjük meg) tanulság gyanánt: érdekközösségünk abban a kísérletben ölthet testet, hogy ezt a két eszményt – a politikai szabadságjogokat és a szociális biztonságot – egymástól elszakíthatatlan értékek­nek és ezért együtt kivívandó valóságnak tételezzük, ekként vál­laljuk fel és igyekszünk kibontakoztatni őket. A gyakorlati kér­dés mármost abban áll, hogyan is segíthetjük egymást ebben a törekvésben…

(Ford.: Havas Ferenc)