Magyarországon is ismert az amerikai politológus elmélete arról, hogy korunkban a macdonaldizálódás és a dzsihád kultúrája áll szemben egymással. Ezúttal a McDonald-társadalom antidemokratikus vonásairól értekezik. A McVilág tulajdonképpen maga Amerika. Az álmodott jövőben pedig az informatikai technológiák, a kereskedelmi kapcsolatok és a szórakoztató ipar által tökéletes hálózatba kapcsolt országok egyetlen hatalmas szórakoztató parkot alkotnak.

Az egész világot behálózó amerikai hamburger-kultúra inkább közömbös, semmint ellenséges a demokráciával szemben. Közösségek és polgárok – tehát potenciálisan rossz vásárlók – nélküli új társadalmat kíván teremteni, egy új emberi fajta, a fogyasztó civilizációját. Ez az új, globális kultúra nemcsak az őt reakciós szemszögből elemzőket golyózza ki a mezőnyből, de saját vetélytársait is, akiknek pedig egy nemzetközi civil társadalom az álmuk, amelyet a legkülönfélébb kultúrák szabad polgárai alkotnának.

A gyarmatok és a helyi kultúrák, akárcsak a gyarmatosítók meg a világpiac együttműködést hazudnak egymásnak. Az előbbi azért, mert a minimumra szeretné csökkenteni alávetettsége mértékét, az utóbbi pedig hegemóniáját stabilizálandó. Ám ezzel az együttműködéssel is az a helyzet, mint az óriáskígyóval, amelyik nyulat evett: a valódi hatalom kizárólag az egyik oldalon összpontosul. A McVilág-óriáskígyó is pár másodpercre még magára ölti az elnyelt kultúrák színeit. A Los Angeles-i barriókban latin meg reggae elemekkel tarkított popzene szól; Párizsban francia sört isznak a Big Mac-hez; Kelet-Európában a hamburgert bolgár marhahúsból készítik; EuroDisneylandben meg franciául beszélő Mickey egérrel találkozhatunk. A MusicTv (MTV), a McDonald’s és Disneyland – végeredményben trójai falovak, a más nemzetek kultúrájába beszivárgó amerikai kultúra ikonjai.

A McVilág tulajdonképpen maga Amerika. Egy integrációt és uniformizációt hozó, gazdasági, technológiai és ökológiai erőktől alakított jövőt álmodó Amerika. Ebben a jövőben az informatikai technológiák, a kereskedelmi kapcsolatok és a szórakoztatóipar által tökéletes hálózatba kapcsolt országok egyetlen hatalmas szórakoztató parkot alkotnak. A hamburger-kultúra még azokon a területeken is hatékonyabbnak bizonyul, ahol a vallás és a vérségi kapcsolatok (törzsi összetartás) ereje gátolja kibontakozását. Az iráni fundamentalisták egyik fülükkel talán még mollahuk szent háborúra hívó szavaira ügyelnek, a másikkal azonban Rupert Murdoch csatornáját, a Star Televisiont figyelik, amelyiken már sokadszor megy a Dinasztia.

Európában, Ázsiában és Amerikában a piac hatására már erősen erodálódott a nemzeti önrendelkezés; új kultúra született: a nemzetközi bankok, kereskedelmi szervezetek, transznacionális érdekszövetségek (pl. OPEP), a világméretű médiabirodalmak (pl. CNN, BBC), és multinacionális cégek kultúrája. Új urak egy új világban, melyben a nemzetállamok többé már nem képesek szabályozni saját gazdaságukat, s még kevésbé képesek irányítani a nemzetközi piacok tőkeáramlását.

Jóllehet sem közös érdekeket, sem egységes törvénykezést nem szolgál, a piac mégis egységes fizetőezközt és közös nyelvet követel. A dollárt és az angolt. Sőt, mindenhol egyforma viselkedési formákat ültet el, egy egyszerre urbánus és kozmopolita életvitel sablonjait. A segédpilóta és az informatikus, a filmrendező és a bankár, a színházi híresség és a filmcsillag, a környezetvédelmi szakember meg az olajmágnás, a demográfus, a könyvelő, az ügyvéd és a sportoló mind-mind egy új emberfajtát képviselnek. Számukra vallás, kultúra, etnikai hovatartozás csak mellékes momentumok. Identitásukat mindenekelőtt foglalkozásuk határozza meg.

De az új világkultúra hozadékai nemcsak anyagi formák, meg különféle áruk széles skálája, hanem az ikonok vagy az esztétikai rendszer is ide tartoznak. Ez egy külsőségekre redukált kultúra; itt a ruha teszi az embert, s a külső bizonyos ideológiát közvetít. Üzletházak, magántulajdonba vett közterületek és kertvárosi villanegyedek lettek az elüzletiesedett civilizáció új templomai. Egy-egy új termék nem is annyira áru, hanem inkább ikon, egy egységes érzésvilág megteremtésének eszköze. S ezt a közös planetáris tudatot logók, sztárok, slágerek és márkanevek közvetítik. Az erőviszonyok lassan befolyásként kezdenek működni; az ideológia fokozatosan bitekben és videoklipekben megnyilvánuló hangzó anyaggá, videológiává alakul.

A videológia a hagyományos politikai ideológiánál zavarosabb, ezért lényegesen hatékonyabban képes értéket fecskendezni az arra ácsingózó világpiacba. Ezeket az értékeket nem kormányzati kényszer vagy egy autoriter oktatási rendszer diktálja, hanem álkultúrtermékek pumpálják őket a köztudatba. A filmekből vagy reklámokból pedig materiális javak, a divat és a szórakozás kiegészítői származnak. Az Oroszlánkirály, a Jurassic Park vagy a Titanic nem egyszerűen filmek, hanem valódi keresletgenerátorok: élelmiszert, zenét, ruhát és játékokat adnak el.

Amerika világméretűre duzzadt hamburger-kultúrája szinte feltartóztathatatlan. Japánban például a hamburger és a sültkrumpli tulajdonképpen kiszorította a sushit meg a tésztaféléket; a fiatalok, csak mert az olyan "cool", angol kifejezésekkel vagdalkoznak, pedig alig értik őket. Franciaországban, ahol nem egészen tíz éve a puristák még ádáz harcot vívtak az angol eredetű kifejezések térhódítása ellen, az egészséges gazdasági fejlődést mára már a párizsi Disneyland sikerén mérik. Az, hogy Halloween hirtelen francia ünnep lett – élénkítendő a Karácsony előtti holtszezont -, nem több mint ennek az amerikanizálódási folyamatnak egyik lehangoló illusztrációja.

De van itt más is, nem csak az uniformizálódás. A törzsi villongások, a terrorizmus, a vallási szélsőségek, a szélsőjobbos fanatizmus és a polgárháborúk megingathatatlan valóságával szemben csúfos vereséget szenvedtek a Fukiyama-szósszal nyakon öntött, vége-a-történelemnek próféciák. Ám a mikro-konfliktusok állandósulásával, a McVilág piacok hatására létrejövő homogenizálódás feltételezhetően a kereskedelmet és a fogyasztást stimuláló makro-békét teremt. Ezzel végleg az információt, a kommunikációt és a szórakoztatást uralók kezébe adja a kultúra feletti, az emberi sors feletti hatalmat. Ez azt is jelenti, hogy Paul Kennedy félelmei teljességgel megalapozatlanok. ő ugyanis attól tartott, hogy a hagyományos, anyagi javakra alapozott gazdaság összeomlásával Amerika csillaga is lehanyatlik. Ennél különben már az a variáció is valószínűbbnek tűnik, mely az információtechnikai hatalmára, s nem a hazai össztermékre, vagy ipari termelékenységére támaszkodó új nagyhatalom kialakulását tételezi.

Létezik-e a kereskedelemnél eredendően globalizálóbb hatású folyamat; a nemzeti sorssal szemben a kapitalizmusnál közönbösebb ideológia; a piacnál nagyralátóbb vállalkozás? Az óriáscégek több szempontból is sokszor fontosabb szerepet játszanak a nemzetközi ügyek intézésében, mint az egyes nemzetek vagy nemzetiségek. Multinacionálisként emlegetjük ezeket a vállalatokat, holott helyesebb volna "posztnacionálist" vagy "antinacionálist" mondanunk. Hiszen elutasítják a határoknak vagy a provincializmusnak még a gondoltát is. Egyáltalán bárminek, ami akár idő, akár tér tekintetében gátat szabna működésüknek. "A Reebok világában nincsenek határok" – hirdeti a sportcipő-gyártó cég szlogenje.

Az USA-ban egy protekcionalizmust támogató, népszerű matricán a következő mondatot olvashatjuk: "Az igazi amerikai amerikait vesz." S nagyon sokan úgy vélik, hogy az észak-amerikai szabadkereskedelmi megállapodás (NAFTA) sérti az amerikai munkások érdekeit. Na de melyik autó a legamerikaibb? Talán a Chevy, amit más országokból importált alkatrészekből szerelnek össze Mexikóban, hogy aztán onnan exportálják az Államokba, ahol a fogyasztók azt hihetik, valóban amerikai kocsit vesznek? Vagy esetleg a Ford, ami Németországban török munkaerővel készül, és Nigériába exportálják? A világpiacon már sem a tőke, sem a munkaerő, sem pedig a nyersanyag nem meghatározó tényező. A tálalás a döntő. Az, hogy az információ, a kommunikáció és az adminisztráció – az új gazdaság valódi irányadói – miként manipulálják ezt a három elemet.

Ezek az inkább virtuális, mint kézzelfogható gazdasági irányítók ellenszegülnek a "minimális állami beavatkozás" ideológiájától kikezdett kormányzati kontroll-szervek területi és fizikai rendszerezésének. Sok elemző már teljesen magától értetődőnek kezeli a virtuális vállalat koncepcióját, ami néhány évvel ezelőtt, mikor Robert Kuttner útjára indította, még kivételesnek számított. Kuttner találmánya egy olyan vállalat, mely nem egy kötött telephelyen, állandó csapattal működő konkrét entitás, hanem számítógépen, telefonon és faxon bonyolított időleges kapcsolatok állandó mozgásban lévő halmaza.

Az előbbi definíciót alapul véve: hogyan is lehetne összeegyeztetni a globalizációt a nemzeti, demokratikus önrendelkezés hagyományos koncepciójával? Egy bizonyos, a piac diktálta új kényszerek láthatatlanok, sőt, a választási és fogyasztói szabadság tetszetős retorikájától kísérve még kívánatosak is. "Mi megadjuk önnek a szabadságot – hirdeti egy sültkrumpligyártó cég reklámja az USA-beli Midwestben -, mert nálunk Ön választhatja a szószt!" Szabadságunk egyre inkább ilyen formát ölt: eldönthetjük, hogy milyen szósszal kérjük az egyetlen létező fogást.

A 60-as években Herbert Marcuse megjósolta a személyiség redukálódását: elég némi konformizmus, terror helyett technológiai uralom, s a civilizáció máris kizárólag "egydimenziós embereket" termel. Ám akkoriban a marcusei dialektikának egy másik oldala – a tiltakozás lehetősége (capacité de contestation) – került előtérbe, s előbbi próféciája túlzónak tűnt. S még ha érzékelte is az ipari kultúra egységesítő, sőt totalitárius irányzatainak erősödését, bízott abban, hogy majd lazul a szorítás.

Marcuse félelmei ma megint aktuálisak, hiszen a piac rendkívül ügyesen olvasztja magába a különbségeket és a tiltakozásokat, és keni el, információ és tálalása közti csúsztatásokkal, az ideológiai ellentéteket. A világméretűvé duzzadt fogyasztási láz olyan társadalommal fenyeget, melyben a vásárlás lenne az egyetlen emberi aktivitás, s következésképpen az embei lényeg meghatározója. Az üzletházak szerkezetében, ahol a közös tereket kiszorítják a kereskedelem ösztönzésére kialakított irodák, az egyén egydimenziójúsága kitapintható, térbeli formát nyer. Ezek a centerek Privatópia megtestesítői. A közönséges, soknemzetiségű és veszélyes tömegek számára elérhetetlen városé, a nyugalom és a biztonság szigorúan őrzött univerzumáé.

A piac tömjénezői rendszerint úgy tekintik ezt a kritikát, mint ráadást Herbert Marcusénak, az ő szemükben egyébként lila gőzös próféciáira. Sokan támogatják azt az elképzelést, mely szerint a fogyasztói társadalom, még ha ízlésromboló is, a választási lehetőségek megsokszorozásával megteremti a fogyasztói demokráciát. Ám a piac világában köttetett kapcsolatok nem helyettesíthetik a társadalmiakat. Nem magával a kapitalizmussal van probléma, hanem azzal az elképzeléssel, hogy a kapitalizmus önmagában is választ adhat minden emberi szükségletre, s megoldást kínálhat az összes problémára. S ugyanúgy, mint régen, amikor bizonyos haladó gondolkodók azt hitték, hogy egy paternalista kormányzat minden gondot képes lenne megoldani, most az anti-etatista konzervatívok erősen kételkednek nem csak abban, hogy az állam bármit is megoldana, de abban is, hogy a piac sikert arathat ott, ahol az állam előzőleg megbukott.

Végzetesen összemosódott két állítás: az a józan és szélesen megalapozott tétel, mely szerint a gazdasági termelékenységnek és a tőkefelhalmozódásnak nincs jobb eszköze, mint az óvatosan szabályozott piac, keveredik azzal a zavaros kijelentéssel, hogy csak egy teljesen szabályozatlan piac képes kitermelni és szétosztani mindazt, amihez ragaszkodunk. A tartós fogyasztási cikkektől kezdve a szellemi értékekig, a tőkeújratermeléstől a társadalmi igazságosságig, a jelenlegi rentabilitástól a jövő századoknak megőrzött környezetig, Disneylandtől a magas kultúráig, a személyes boldogulástól a közjóig. Ez az elképzelés egyeseket arra indít, hogy olyan tisztán közhasznú egységeket, mint az oktatás, a kultúra, a teljes foglalkoztatottság, a társadalombiztosítás vagy a természetes élőhelyek védelme, a magánszektorba utaljanak.

Szabadságjogainkat és a közjót valójában csak az oly sokszor kikezdett állam garantálhatja. S ha felszámolják is az államot, azt nem a függetlenség érdekében teszik, hanem, hogy a világcégek és a fogyasztói materializmus jármába kényszerítsék a polgárt. Ezt az evidenciát olyan amerikai konzervatívok is elfogadják, mint M. William Benett vagy Patrick Buchanan. A piac nem arra van, hogy véghezvigye, ami a demokratikus közösségek feladata lenne. Ám lehetővé teszi számunkra, hogy mint fogyasztók megmondjuk a gyártóknak, hogy mit is akarunk. Vagy sokkal inkább a gyártóknak ad lehetőséget arra, hogy reklámokon keresztül és a kulturális befolyás útján megmondják nekünk, hogy mi mit szeretnénk. Mindenképpen gátolják a polgári eszmecserét, megakadályozák, hogy megvitassuk a fogyasztóként hozott személyes döntéseink társadalmi következményeit. Mint fogyasztó akarhat az ember egy 220 km/h végsebességű autót, de polgárként biztos, hogy a sebességkorlátozás mellett teszi le a voksát, ami egyfelől üzemanyagot takarít meg, másfelől garantálja a közúti biztonságot.

Egy piac mindig inkább egyezményes, mint közösségi. Az egyén egóját mindenben kiszolgálja, ám az általános jólét iránti vágyakat már nem elégíti ki. Tartós fogyasztási cikkeket és tűnékeny álmokat kínál, s nem teremt közösségi összetartást, öntudatot. Ezért szerveződnek olyan identitásformáló, nem demokratikus közösségek, mint a klánok és szövetségek. Ha nem tudunk a demokratikus közössségek számára lehetőséget biztosítani arra, hogy összetartozási igényüket kifejezésre juttassák, az így keletkező vákuumot a szabadság és az egyenlőség rovására a nem demokratikus közösségek fogják kitölteni. A lakószövetségek helyét gengszterek veszik át, az önkéntes csoportosulásokét pedig maffiák.

Azoknak, akiknek megvannak a megfelelő eszközeik, a piac biztosítja a kívánt javakat, de a vágyott életformát már nem. Néhányaknak gazdagság jut, a legtöbbeknek kilátástalanság; méltóság pedig senkinek. Az a közel huszonhatezer nemzetközi és nem állami szervezet egyszerűen nincs abban a helyzetben, hogy felvehesse a harcot a McVilág ötszáz legnagyobb multinacionális cégével szemben. Az ötszázas listát egyébként az amerikai Fortune magazin közölte. Ugyan mit ér a Pentagon Disneylandhez képest? A Pentagon egyetlen amerikai katona életét sem merné kockára tenni, míg a Disney cég üzleti bátorsága nem ismer határokat: Floridában, Celebration-ben egy villaparkot hozott létre; New Yorkban megszerezte és rendbehozatta a Times Square-t, valamint kísérletet tett a Függetlenségi Háború eredeti hadszíntereinek rekonstruálására, mondván, "azok a területek úgyis kihasználatlanok".

Vajon eredményesebben gondoskodik a United States Information Agency (USIA) az USA dicsőségéről, mint Hollywood? S mennyit nyom a latban az ázsiai válsággal küszködő ENSZ, vagy akár a Nemzetközi Valutaalap (IMF) a tőzsde 1500 milliárd dolláros napi forgalmával szemben?

A demokratikus közösségek igényeit kielégíteni képtelen piac a túléléshez elengedhetetlen önszabályozásra sem képes többé. Képtelen kitermelni a monopólium-vírus és a saját természetében rejlő végletes mohóság elleni védekezéshez szükséges antitesteket. A piac saját természetének kiszolgáltatva annyira "legyengül", hogy végül nem csak az árutermelőktől, de a fogyasztóitól is megszabadul; pedig a kettő – amint azt Henry Ford felfedezte – tulajdonképpen egyet jelent. Ez tehát a McVilág-paradoxon: lerombolja a fogyasztók anyagi bázisát, amire pedig szüksége van ahhoz, hogy termékeit versenyképes áron adhassa el; túltermelést és alacsony munkahelykínálatot produkál, nem vévén észre, hogy ezek szorosan összefüggenek.

A privatizációval foglalkozó ügyvédek váltig állítják, hogy a piac, lényegéből adódóan, demokratikus. Ismét összetévesztik a fogyasztóként hozott személyes döntéseket az állampolgárként hozottakkal. A 27 féle aszpirin közti választás nem hasonlítható össze egy általános társadalombiztosítási rendszer megszavazásával. Viszont a fogyasztói autonómia rendszeres hangoztatása kedvez a termelőknek, igen népszerű diskurzusra ad lehetőséget: Nem tetszik az egyhangú hamburgerkultúra? Ne a termelőket hibáztassa, hanem a fogyasztókat!

Mintha az a 200 milliárd dollár, amit az USA-ban évente reklámra költenek, csak dekorációra menne el! Mintha a fogyasztói igények a semmiből születnének! Mintha azokat a szükségleteket és vágyakat, amelyekből a piac táplálkozik, nem maga a piac alakítaná és generálná! Mintha nem a New Yorker-ben nemrégiben közölt esszé után "vásárlás- tudományként" emlegetett tevékenység lenne a fogyasztói ipar tanácsadóinak egyik legjövedelmezőbb profilja! Azt tanítják a kiskereskedőknek, hogy miként lehet ügyesen elhelyezni az árut, és üzletükben vásárlásra ösztönző légkört teremteni.

A hagyományos piacok telítődése és az árutúltermelés folytán a kapitalizmus már nem engedheti meg magának, hogy kizárólag valós fogyasztói igényekre termeljen. Az igényeket mesterségesen, ösztönzéssel, tálalással, reklámmal vagy kulturális befolyásolással gerjesztik, hogy felszívják az árukínálatot. Míg a hagyományos gazdaság a testet célozta meg, addig a virtuális szolgáltatások új gazdasága az elmét és a lelket veszi célba. "Nem akarom, hogy a vevőknek az a benyomásuk legyen, hogy egy ruhaüzletben kóvályognak – magyarázza Dona Karen divattervező -; azt szeretném, hogy úgy érezzék, mintha egy teljesen új közegben mozognának, mintha kivonnám őket a mindennapi létükből, hogy eddig teljesen ismeretlen élményekkel találkozanak, melyeknek semmi közük az öltözködéshez, de saját egyéni identitásukat juttatja kifejezésre."

Az amerikai termékek világméretű keresletéhez az igényeket is hasonló mértékben kell gerjeszteni. A nagynevű cégek – Coca-Cola, Marlboro, Nike, Hershey, Levi’s, Pepsi, Wrigley vagy McDonald’s – mikor amerikai termékeket adnak el, magát Amerikát adják el. Eladják kultúráját, annyiszor hangoztatott gazdagságát, képzeletvilágát, sőt, még a lelkét is. A marketing árucikkeket és szimbólumokat egyaránt érint; nem termékeket kíván eladni, hanem életstílusokat és sablonokat. A vagyonos városi, a kemény cow-boy, a hollywoodi csillag életét, vagy a végtelen Édenkert, a szociális érzékenység, a "political correct", a meghódított üzleti világ sablonjait kínálja. Ez utóbbiba nem egyszer belevegyülnek – groteszk módon – a fekete gettók életképei. Ám az itt megjelenített feketék amolyan nemtörődöm repper-félék, vagy a Michel Jordan típusból valók, de semmiképpen sem a szociális segélyből élő börtöntöltelék fajta.

A Coca-Colának nem sok esélye van a teaivó nemzeteknél: Ázsiában az atlantai vállalat hadat üzent a bennszülött teakultúrának. A mediterrán országokban megszokott kényelmes, otthon elköltött ebéd nagyban gátolja a gyorséttermek térhódítását. Ám azok a láncolatok, melyek itt gyökeret eresztettek, csakúgy, mint a hollywoodi akciófilmek, alapjaiban rengetik meg a családi értékeket. A hamburger-kultúrákban a munka az első, az emberi kapcsolatok csak aztán következnek, a gyors átlép a lassún, és az egyszerű győz az összetett felett.

De hasonlóképp fékezi a hatékony tömegközlekedés az autópiacot, s következésképpen jelentős károkat okoz az acéliparnak, továbbá a cement-, a gumi-, és a petróleumgyártásnak. A hagyományos mezőgazdasági életmód (hajnali kelés, munka a mezőn reggeltől estig, lefekvés szürkületkor) nehezen egyeztethető össze a tv-nézési szokásokkal. Azok, akik nem nézik a tv sportközvetítéseit, nemigen vesznek edzőcipőt. A mértékletesség morális logikája, ami keresztények, hithű muzulmánok és laikus aszkéták számára egyaránt kedves, ütközik a piac fogyasztói logikájával. A cigarettagyártók pedig kénytelenek célba venni a fiatalokat, mert termékeik folyamatosan megtizedelik a régebbi fogyasztókat.

A technikai kütyük, melyek azt ígérik, hogy "kiszabadítanak" minket az irodából, valójában egy folyamatosan duzzadó munkaburokba zárnak. Az autonómia címén a faxok, a mobilok és a különféle modemek kezünk-lábunk megkötözve kiszolgáltatnak minket a "bárhol, bármikor végezhető" munka elektronikus csápjainak. A sétálómagnó munkahelyi vagy szabadidős zenehallgatásra való; azután arra ösztönöz, hogy rendszeres, a nap 24 óráját kitöltő kazettákat vegyünk. A dzsoggingolás is egy sor új termék – sportkazetták, sportcipő – megvásárlására késztet. De fordítva is igaz, a sportcipők rengeteg kazettát és walkmant adnak el.

A piaci öntörvényűség McVilág-i univerzumában a nagyvállalatok vezetői nem ítéltettek talán eleve a felelőtlen polgár szerepére? S az eddig részidős polgárnak végképp teljes fogyasztói munkakört kell vállalnia ahhoz, hogy minden eladható legyen? A régi belvárosok és üzleti negyedek, ahol még sokfajta tevékenységet folytattak, most kihaltak, a tömbszerű, csak az eladásra koncentráló üzletkomplexumok viszont dugig vannak. Ezek a centerek és plázák pedig mindent elkövetnek, hogy saját profitéhségükhöz mért új emberfajtát kreáljanak.

A McVilág egyre szélesedő univerzumának fővárosai és szórakoztató centrumai az üzletközpontok. Nem találunk bennük sem színházat, sem gyermekellátót, sem egy nyugodt helyet, ahol megszólíthatnánk a járókelőket, sem vallási kegyhelyet, sem egy polgármesteri hivatalt, mezőgazdasági szövetkezetet, vagy iskolát… Nincs ott más, csak üzletek hosszú sora, s mindegyik arra tör, hogy megfosszon minket identitásunktól, hogy semmi ne maradjon belőlünk, csak a fogyasztó; azt követelik, hogy mondjunk le polgári mivoltunktól, hogy minél jobban kiélvezhessük a vásárolgatás magányos örömeit.

Létezik egy tévhit, még a fogyasztói autonómiát érintőnél is régibb és szilárdabb, mely szerint a piac demokratikus, és még maguknál a fogyasztóknál is szabadabb. Pedig a nagyából lojális kapitalista konkurrencia is csak a keynesi politikát folytató demokratikus kormányzatok őrködésével tudott kibontakozni. Az önmagának kiszolgáltatott piac képtelen hasonló eredményt elérni. Ami annyit tesz, hogy a konkurens piacok életképessége még sosem volt annyira veszélyeztetett, mint a dereguláció és az állami kivonulás jelenlegi szakaszában. S főként, mivel információ, szórakoztatás és telekommunikáció azonos gazdasági szektorban összpontosul. Az "információs szórakoztatás eme tv-szektorában" fúzió és monopólium szinte már kötelező.

A Walt Disney, miután megszelidítette az Oroszlánkirályt és birodalmához csatolta a Times Square-t, 19 milliárd dollárért visszavásárolta a Capital Cities/ABC-t, valamint megvette az Anheim Angeles base-ball-csapatát. Murdoch Ruppert és cége, a New Corporation, a Los Angeles Dodgers-t vásárolta meg, mintegy a tv-csatornát élénkítendő, továbbá megvette a Fox Televisiont is, hogy versenyben maradhasson az Atlanta Brave-es Ted Turnerrel (a Time Warner alelnöke) meg a Florida Marlins-os Wayne Huizingával (Block-Buster Video) szemben. De mire jó egy kommunikációs rendszer, vagy egy kábelcsatorna, ha az embernek nincs mit sugároznia?

"Szinergiaként" [energiaközpontosulás] emlegetik ennek a feltartóztathatatlan, vertikális integrációnak a rendezőelvét. "Monopólium", egy kis eufemizmussal. A McVilág-univerzum legtöbb konglomerátumnak mintájára a Disneynek sem csak stúdiói, szórakoztató parkjai meg sportcsapatai vannak, de tulajdonát képezi több kiadó, tv-csatorna, újság, sőt, új városok is… Egy vállalati vezető teljesen elámult a Disney üzleti stratégiáján, mert a cég az ABC visszavásárlásával már nem világ-, de univerzális méreteket öltött. Ugyanezt a stratégiát követi a Paramount is, amelynek pont azelőtt sikerült megszereznie a Simon and Schustert, a Madison Square Garden, a Knicks kosárlabdacsapat és a Rangers hokicsapat tulajdonosát, mielőtt őt magát is fölvásárolta a Viacom. A nagy halat megeszi a még nagyobb.

Egy hardvergyártónak érdemes szert tennie egy operációs rendszereket gyártó cégre. Akinek tv-állomásai vannak, az vegyen sugárzási jogot; Ted Turner is ezt tette, mikor megvette és kicsit kipofozta az MGM filmrepertoárját. De ugyanígy járt el Bill Gates is, a Microsoft tulajdonosa: megvette a múzeumoktól a gyűjtemények terjesztésének a jogát, ezek így elérhetők lesznek a Microsoft CD-ROM-jain.

Bill Gates, hogy a konkurens Networköt kiüsse a nyeregből, minden egyes Windows operációs rendszerrel felszerelt számítógépre, valamint a hálóra ingyen feltette saját navigátorát, az Explorert. Akciója olyannyira sikeresnek bizonyult, hogy még az igazságügyi hivatalt is felrázta szendergéséből, aki aztán kénytelen volt trösztellenes eljárást indítani. A Ruppert Murdoch féle New Corporation saját kiadóját (Harper Collins) használta fel arra, hogy fennhatóságát Kínára is kiterjessze. A Cristopher Pattennel, Hongkong ex-kormányzójával kötött megállapodást végül semmisnek nyilvánították, azzal az indoklással, hogy a szerződés Kínára nézve túlságosan diszkriminatív. A McVilág-univerzumban az értékek és a választási szabadság pluralizmusának eszméjét rendre legyőzi a praktikum.

Volt idő, mikor állam és piac pólusai között még létezett egy középső, de mindenképpen létfontosságú út. Kezdetben a civil társadalom volt az amerikai polgári céltudatosság és a demokratikus erők bázisa. Sok jelentős vívmánya közül az egyik az volt, hogy megosztotta az állammal a köz dolgai iránti felelősséget, valamint hogy közösen ügyeltek az általános érdekek, illetve a közjó tiszteletben tartására. A civil társadalom közvetítő szerepet tölthetne be állam és magánszektor között. Összekapcsolhatná egy magába zárkózó törzs féltékenyen őrzött, s a magára hagyott fogyasztó egyre elmosódottabb identitását. Híd lehetne a dzsihád és a hamburger-kultúra között. Mivel állam és piac között nem létezhet középút, fogyasztóként még talán elvegetálunk valameddig, de az állampolgárnak nincs esélye a túlélésre.

(Fordította: Mihályi Patricia)