Dollárosítás, eurósítás és pénzügyi instabilitás?

Joachim Becker és Rudy Weissenbacher (szerk.): Dollarization, Euroization and Financial Instability: Central and Eastern European Countries Between Stagnation and Financial Crisis? [Dollárosítás, eurósítás és pénzügyi instabilitás: közép- és kelet-európai országok a stagnálás és a pénzügyi válság szorításában?] Marburg, 2007,

A kötet szerkesztői a bécsi Politikai Gazdaságtani Tanulmányok [Institute for Studies in Political Economy (IPE)] munkatársai. A kötetben tíz tanulmány kapott helyet és szerzői főleg közép- és kelet-európaiak, akik kritikusan tekintenek az Európai Unióra. Az EU bővítése 2004-ben számos elméleti szakembert indított arra, hogy alaposan megvizsgálja az új tagállamok valódi integrálódásának, az Euró mielőbbi bevezetésének lehetőségeit. Többen azt a kérdést feszegetik, hogy az Európai Gazdasági és Monetáris Unióba történő belépés logikus, szükséges és elkerülhetetlen lépés-e az integrálódás útján?

A latin-amerikai pénzügyi válságokhoz vezető gazdasági-pénzügyi folyamatok és az újonnan csatlakozott közép- és kelet-európai országok gazdasági fejlődésének, a nemzetgazdasági mérlegeknek fő mutatói – Szlovénia kivételével – sok hasonlóságot mutatnak. A gazdasági liberalizáció magas szintje, az instabil növekedési ütem, az óriási folyó fizetési mérleghiány, a túlértékelt valuta a kilencvenes évek végén és az ezredforduló elején súlyos pénzügyi válságokat eredményezett az US dollárhoz szorosan kötődő, a nemzeti valutát gyakorlatilag dollárral helyettesítő Argentínában, Ecuadorban és Uruguayban. A valutaválság megelőzése érdekében a nemzeti valuták helyett a dollár általános bevezetése is felmerült a régió több országában, de csak Ecuador és El Salvador választotta ezt a megoldást.

Az EU-hoz újonnan csatlakozott országok többsége, különösen a jelentős folyó fizetési mérleghiánnyal küzdő országok – a latin-amerikai gazdaságok (el)dollárosításához hasonlóan – az Euró mielőbbi bevezetését a valutaválság megelőzésének eszközének tekintik. A két régió közötti hasonlóságok ellenére azonban jelentős különbség, hogy az EU új tagállamai – legalábbis elvileg – egyenrangú partnerek az EU-ban és beleszólhatnak a monetáris politika alakításába. Mindenesetre egyértelműen leszögezhető, hogy a latin-amerikai pénzügyi válságok számos tanulsággal szolgálhatnak Közép és Kelet-Európa számára is. Az EU új tagországaiban a rendkívül gyors és radikális neoliberális lépések, a piacnyitás, a privatizáció nagymértékben hozzájárultak e nemzetgazdaságok pénzügyi sebezhetőségéhez (emelkedő infláció, túlértékelt árfolyamok, ipari termelés csökkenése, növekedési ütem lassulása, eladósodás növekedése, folyó fizetési mérleg romlása).

A kötet négy fő fejezetre tagolódik:

  1. Egyenlőtlen fejlődés és átalakulás Európában,
  2. A működőtőke befektetések hatásai Közép- és Kelet-Európában,
  3. Folyó fizetési mérleg hiánya, külföldi adósság és pénzügyi válság,
  4. Az Euró bevezetésének dilemmái.

Az első fejezet történelmi áttekintést nyújt a közép- és kelet-európai országok átalakulásáról, összegzi az átmenet tapasztalatait. Jozé Mencinger Kelet- és Közép-Európa átalakulásának fő aspektusait tekintve hasonló tendenciákat lát. Úgy véli, hogy a meglévő eltérések inkább politikai, mint gazdasági természetűek. Szlovénia a többi országtól elsősorban abban különbözik, hogy következetesen elutasította a közvetlen működőtőke beáramlásokra (FDI-re) alapozott gazdasági stratégiát. Emiatt náluk az átmenet végeredménye is másként alakult. A térségben Szlovénia egyedülálló abban is, hogy folyó fizetési mérlege kiegyensúlyozott és a társadalmi kohézió is erősebb. Az újonnan EU-hoz csatlakozott 8 tagország relatíve gyors GDP növekedési üteme magas inflációval, jelentős folyó fizetési mérleghiánnyal, magas munkanélküliséggel párosult és az EU-tagság átlagos nettó fiskális hatása közel áll a nullához. Mencinger szerint ezek az országok a csatlakozással semmi különlegeset nem kaptak, sőt „számos olyan vonásukat veszítették el, amelyek egy ország gazdasági entitására jellemzőek: az áruk, a tőke és a munkaerő határokon történő áramlása, valamint a gazdasági szabályozás kialakítása feletti ellenőrzésüket és a makrogazdasági döntéshozatalban a szuverenitásukat [adták fel]."

Az „Egyenlőtlen fejlődés történelmi vonatkozásai Kelet-Közép Európában" című második tanulmányban Rudy Weissenbacher a középkorig visszanyúlva vizsgálja Kelet-Európa periferizálódásának történelmi szakaszait. A Habsburg és az oszmán birodalmak felbomlása után a térség új nemzetállamai a két világháború között súlyos adósságokkal és gazdasági egyensúlytalanságokkal voltak terheltek. A szovjet érdekszférába való bekerülésük és a szocialista világrendszerbe történő integrálódásuk a II. világháború után – Jugoszlávia kivételével – elvágta őket a Nyugattól, vagy lényegesen korlátozta kapcsolatukat a tőkés piacokkal. A 70-es évektől kezdődően azonban a régió kereskedelme a Nyugattal látványosan bővült. A fogyasztási cikkek behozatala és az ipar részleges modernizációja a külső adósság növekedésével párhuzamosan valósult meg. Ez a folyamat számos hasonlóságot mutat a Latin-Amerikában történtekkel. Az adósság gyors növekedése különösen Jugoszláviát, Lengyelországot, Magyarországot és Romániát érintette, amely nagymértékben hozzájárult az államszocializmus eróziójához. A rendszerváltás a régióban – eltérő mértékben ugyan, de – a nemzetközi pénzügyi intézmények diktátuma és felügyelete alatt ment végbe.

A kötet második fejezetében Jan Drahokoupil a „Nemzeti kapitalizmusoktól a külföldiek által vezérelt növekedésig: a kovergencia pillanata Közép és Kelet-Európában" című tanulmányában a közvetlen működőtőke befektetések (FDI) folyó fizetési mérlegre gyakorolt hatásait vizsgálja a visegrádi országok vonatkozásában. A szerző azt hangsúlyozza, hogy a legtöbb közép- és kelet-európai állam – Magyarország kivételével – a 90-es évek elején a kapitalista fejlődés nemzeti tőkére alapozott stratégiáját választotta. Általánosnak tekinthető, hogy a külföldi tőkebevonás előtérbe állítása csak a 90-es évek végén történt meg. Ekkortól kezdődött meg a befektetők erőteljes érdeklődése Kelet-Európa iránt, amelyet az EU a csatlakozási tárgyalások során erőteljesen támogatott. Ennek eredményeként született meg a „komprádor szolgáltatási szektor", amelynek stratégiája a külföldi tőke által vezérelt növekedésre épül és a „versenyző állam" támogatását szolgálja. Ezzel a stratégiával szemben főleg a hazai kisvállalatok mutattak ellenállást, mivel jellemzően ezek a vállalatok azok, amelyek képtelenek a beruházási ösztönzőkhöz hozzájutni és a multik jelenlétéből közvetlen haszot húzni.

Jozé Mencinger „FDI-függőség és folyó fizetési mérleg" című tanulmányában a közvetlen működőtőke beruházások új tagállamokra gyakorolt hatásait vizsgálja. Arra az eredményre jutott, hogy az állóeszközök külföldi tulajdonlása a folyó fizetési mérlegre kedvezőtlenül hat. Miközben 2002-ig a kereskedelmi mérleg hiánya meghaladta a folyó fizetési mérleg hiányát, a folyó fizetési mérleg alakulásában a fő szerepet a jövedelem-deficit vette át, amely 1999 óta drámai módon növekedett. Az átlagos jövedelemmérleg hiánya, azaz a GDP és a GNP közötti különbség 1995 és 2006 között 0,96%-ról 4,38%-ra emelkedett. A régióban a listát Magyarország, Észtország és Csehország vezeti. A szerző szerint az adatok azt mutatják, hogy hosszútávon a folyó fizetési mérleg dinamikáját a befektetések mérlegének alakulása határozza meg, miközben a kiugró mozgásokat és az országspecifikus szinteket a kereskedelmi mérleg befolyásolja. A balti államok különösen negatív kereskedelmi mérleggel rendelkeznek. 1996-2006 között a hiány meghaladta a GDP 10%-át. Mencinger végső következtetése, hogy az új EU tagállamok – Lengyelország és Szlovénia kivételével – erősen FDI függővé váltak és a tőkebeáramlás hirtelen leállása a dél-kelet ázsiai helyzethez hasonló helyzetet teremthet.

A harmadik fejezet első tanulmányában Özlem Onaran a pénzügyi válság régiónkban való kitörésének esélyeit latolgatja. Összehasonlítja Kelet-Európa nemzetgazdasági mutatószámait a kelet-ázsiai és a latin-amerikai válságot megelőző statisztikai adatokkal.  Minsky nyomán felteszi a kérdést: „Itt is bekövetkezhet [a válság]?" A folyó fizetési mérleg, a külföldi adósság szerkezete, a valuták túlértékeltsége számos közép- és kelet-európai országban, főleg a balti államokban, Romániában és Bulgáriában ma sokkal kedvezőtlenebb, mint amelyet a válságot megelőzően Dél-Kelet Ázsiában és Latin Amerikában tapasztalhattunk. Ennek ellenére régiónkban a válság még nem robbant ki. Ennek magyarázatát Onaran és Becker abban látja, hogy a külföldi befektetők Közép- és Kelet-Európa államaival szemben elnézőbbek, mint az EU-n kívüli félperiféria országaival szemben.

E fejezet második tanulmányát Carolina Villalba és Paola Visca írták. A szerzők ráirányítják a figyelmet az Argentínában, Brazíliában és Uruguayban lezajlott pénzügyi és adósságválságok tartós következményeire. Miközben a gazdasági növekedés ezekben az országokban újra megindult, a „haladó" kormányok továbbra is kénytelenek a múlt örökségeivel: az óriási mértékűre duzzadt adóssággal és a szociális helyzet leromlásával szembesülni. Argentínában és Uruguayban a pénzügyi válság súlyosbodásában kiemelkedő szerepet játszott a dollárnak kvázi nemzeti valutaként történő használata.

A kötet negyedik fejezete négy tanulmányt tartalmaz. Az elsőben Galgóczi Béla az eurózónához való csatlakozás dilemmáit elemzi. Az újonnan csatlakozott országokban az Euró bevezetésének várható hatásait vizsgálja. Rámutat az EU politikák ellentmondásaira. Amikor az EU Bizottsága elutasította Litvánia eurózónához történő csatlakozását, arra hivatkozott, hogy a bérek emelkedése kockázati tényező. Ismeretes azonban, hogy a bérek felzárkóztatása a szociális kohézió központi elemét kellene, hogy képezze. Miközben a lisszaboni stratégia a versenyképesség növelése érdekében komoly beruházásokat irányzott elő az infrastruktúra, a kutatás és az oktatás terén, a Stabilitási és Növekedési Paktum szigorú fiskális és monetáris feltételeket ír elő. Mivel a maastrichti kritériumok ellentmondanak ezen országok sajátos helyzetének, a „növekedés, a foglalkoztatás, a szociális kohézió és a valódi konvergencia úgy tűnik, hogy veszélyben van. Ezeket a feltételeket betartani igyekvő kormányok saját országaik gazdasági és szociális konvergenicáját teszik kockázatossá" – vonja le a végső következtetést a szerző.

A 4. fejezet második tanulmányában Peter Gocev a közgazdászok körében Csehország eurózónához történő csatlakozásáról folytatott vitáit elemzi. Az Euró gyors bevezetése mellett érvelő szakemberek véleményüket a tranzakciós költségek csökkenésére és az árak nagyobb átláthatóságára alapozzák, míg a későbbi bevezetés hívei inkább amellett érvelnek, hogy az alacsony jövedelműek fogyasztói kosarában nagy súlyt képviselő áruk és szolgáltatások jelentősebb áremelkedése miatti „infláció-érzet" következtében az infláció elszabadulhat. Ezért az eurózónához történő csatlakozás inkább politikai, mint gazdasági döntésnek tűnik.

Andor László a magyarországi euróbevezetés céldátumának többszöri módosításának okairól, a kudarc hátteréről ad áttekintést. A 90-es évek első felében tapasztalt súlyos gazdasági visszaesés után a 90-es évtized végén a magyar gazdaság figyelemre méltó növekedést produkált. 2001-ben azonban – összhangban az EU politikájával – új árfolyampolitikát léptettek életbe, amelynek következtében a hazai valuta jelentős felértékelésére és rendkívül szigorú monetáris politika bevezetésére került sor. Ennek hatására a kis- és középvállalatok versenyképessége csökkent és Magyarország pénzügyi helyzete ingataggá vált. 2004-ben az infláció szigorú kordában tartása és a forint további felértékelése a magyar export részarányának csökkenéséhez és a folyó fizetési mérleg hiányának növekedéséhez vezetett. A szerző – Galgóczihoz hasonlóan – úgy látja, hogy a közép- és kelet-európai országok, különösen a visegrádi négyek, amelyek a 2004-es EU-bővítés során a felvett tagországok lakosságának 90%-át képviselték, még most is a felzárkózás fázisában vannak, s nagymértékű tőkebeáramlás és export-vezérelt gazdasági fejlődés jellemző rájuk. A maastrichti kritériumok teljesítése azonban ezekben az országokban a valódi konvergenciát a monetáris konvergenciának rendeli alá. A szerző véleménye szerint tehát a maastrichti kritériumokat az új feltételekre, azaz a régió sajátosságaira való tekintettel újra kellene tárgyalni.

Az utolsó tanulmányban Joachim Becker összhasonlítja a 70-es években Latin-Amerikában alkalmazott formális és informális dollárosítás a 90-es években Kelet-Európában elkezdődött formális illetve informális euroizációval. Kelet- és Közép-Európában az informális euroizáció főleg a magas inflációval küszködő, szegényebb országokra (pl. Jugoszlávia utódállamaira, Romániára, Bulgáriára és a balti államokra) jellemző. Néhány országban (főleg az EU-n kívüli országokban) az euroizáció érdekében hivatalos lépéseket is tettek. A visegrádi országok hezitáló álláspontot foglalnak el az Euró gyors bevezetését illetően. Magyarország magas folyó fizetési mérleghiánya és a maastrichti kritériumoktól való elmaradás miatt az eurózónához való csatlakozás rövidtávon nem is várható, egyelőre ez a téma kikerült a mindennapi közbeszédből. Az Euró bevezetését erősen szorgalmazó országok (a balti államok, Szlovákia és Bulgária) kiugróan magas folyó fizetési mérleghiánnyal és külföldi adósságállománnyal rendelkeznek. Ezek az országok különösen radikális neoliberális politikát folytatnak. A balti államok és Bulgária a termelés fejlesztése helyett a pénzügyi stabilizáció megőrzését részesítik előnyben, szigorú árfolyampolitikát folytatnak és jellemzően igen magas folyó fizetési mérleghiánnyal küszködnek. A gyors euróbevezetés szándéka mögött egy esetlegesen bekövetkező valutaválság megelőzése is feltételezhető.

A kötet tanulmányai jól illusztrálják, hogy az Európai Monetáris Unió fiskális és monetáris kritériumai a felzárkózás fázisában lévő új EU-tagországokra nézve különösen hátrányosak és legalábbis a meglehetősen szigorú feltételek alapos felülvizsgálatára lenne szükség.

Összességében elmondható, hogy a könyv kiválóan szerkesztett, jól áttekinthető és statisztikai adatokkal, grafikonokkal is kellőképpen alátámasztott, alapos munka. A kötetnek külön erénye, hogy Kelet- és Közép-Európát történelmi megközelítésben mutatja be, s minden tanulmányhoz részletes irodalomjegyzéket is csatol. Az alternatív közgazdasági gondolkodás kiváló példája és hasznos lehet nemcsak a téma iránt érdeklődő szakembereknek, hanem a globalizációkritika elkötelezettjei, az aktivisták számára is.