Gondolatok a szociális érdekek és jogok érvényesíthetőségéről a mai globális kapitalizmus viszonyi között.
Magyarországon, ahol a munkaképes korú lakosság több mint 40%-a munkanélküli, s további 30%-ának a keresete alig haladja meg a minimálbér szintjét, szociális kérdésekről fórumot szervezni bátor tettnek számít. S ha a bátorság nem illan el a számtalan s olykor drasztikus tény feltárása közben, s még marad erő a tényeket új dimenzióba illeszteni, akkor felcsillanhat a remény, hogy egy újszerű szemlélet kialakulásának a kezdetéhez s egy újszerű út nyitányához érkeztünk. Jövendőnk érdekében mindkettőre égető szükségünk van. Mert a helyzet már változtatás után kiált, kiváltképp itt, a mi régiónkban, ahol a fent említett arányok még kedvezőtlenebbek. Joggal gondolhatjuk tehát, hogy az útkeresés és a jobbító szándék figyelmet és nyilvánosságot érdemel.
Magyarországon ma két alternatíva között választhatunk: vagy kritikussá és radikálissá válunk, vagy megadjuk magunkat és beleolvadunk a kiúttalanságba. A gondokat ezért a maguk kendőzetlenségében kell láttatni, hogy nyilvánvalóvá váljék, a probléma itt nem a munkaügyi központok hatékonyságának, nem is a munkáltató, a tulajdonos, avagy a főnök úr és az alkalmazottja közti viszonynak, sokkal inkább a tőkéhez való viszonyunknak és a tőke profitábilis működtetésének a problémája; s hogy a szociális jogok széles körét a tőkeérdekeknek alárendelten, avagy azzal egyenértékű módon kívánjuk-e kezelni. Hiszen világos, hogy a szociális érdekek érvényesítése a profitjövedelmek elosztásának, politikai akaratot sem nélkülöző kérdése.
Ezen a ponton, minden további elmélkedést megelőzendő, egyértelműen világossá kell tegyük, hogy ma a világban profittermelés céljából lekötött tőke olyan tömegű nyereséget állít elő, amely humánus elosztás esetén mind a 6 milliárd ember számára képes lenne a jólétet biztosítani. Ez óriási jelentőségű tény, mert ez is bizonysága annak, hogy a tőkejövedelem mai elosztási rendszerének, amely a napjainkban tapasztalható és egyre fokozódó aránytalanságokat eredményezi, van alternatívája. S hogy ez az alternatíva aligha lehet más, mint a tőkeérdekek és a szociális érdekek esélyegyenlőségének a megteremtése, a kétféle érdekérvényesítés lehetőségeinek arányossá tétele. Midőn tehát hagyományos célunk továbbra is a munkaképes korú aktív lakosság minél nagyobb arányban történő munkához juttatása, újszerű programunk közé kell, hogy avassuk a tőkejövedelmek humánus elosztásának a célját is.
Világossá kell, hogy tegyük továbbá, hogy az emberi jogokat a lakhatáshoz, a táplálkozáshoz, az egészséghez, az oktatáshoz való jogokkal egyetemben, a szociális jogok részének tekintjük.
A szociális érdekérvényesítés annál hatékonyabbá válhat, minél pontosabb ismereteink vannak arról a rendszerről, amelyben élünk. Természetesen a kapitalizmus legfejlettebb, immár globalizálódó változatáról van szó. Ám hogy érzékeljük, hogy miért ez a változat a legfejlettebb, s hogy ez milyen viszonyban áll a globalizációval, ahhoz néhány mondat erejéig a korábbi változatokra is fényt kell villantanunk.
Úgy jó 100 évvel ezelőtt a profittermelésre szánt tőkék a reálgazdaságban, azaz az árutermelés világában voltak lekötve. Amíg tehát a tőkejövedelmek döntő többsége a reálszférából származott, addig ehhez képest az árutömeg piaci forgalmából, a banki műveletekből, ide értve a tőzsdét is, származó profit jelentéktelen volt.
Úgy jó 60 évvel ezelőtt a profittermelésben részt vevő tőkék java még mindig a reálgazdaságban volt lekötve, de finánctőke formájában a tőkejövedelmek jelentős hányada ekkor már az árutermelés világán túli pénz-, banki vagy tőzsdei műveletekből származott.
Úgy jó 20 évvel ezelőtt az arány megfordult, s a profittermelésben szereplő tőkék túlnyomó része (mára egyes becslések szerint több mint 80%-a) a reálgazdasági folyamatoktól független, vagyis csupán a különböző pénzügyi szektorok között, azaz egy “nem létező”, egy virtuális gazdaságban áramoltatva fiadzik. S hogy milyen “mellékhatással”, azt jelzik útjának állomásai: pénzügyi-gazdasági krízishelyzet Mexikóban, Délkelet-Ázsiában, Oroszországban, Brazíliában, de ide sorolható a forint árfolyamváltozása körül zajlott tavalyi spekuláció is.
A kapitalizmus legkorszerűbb, mai változatának lényegét tehát épp eme sajátossága, azaz a virtuális jellege adja. A globalizáció pedig nem más, mint a virtuál-kapitalizmusnak az egész világot behálózó általánossá válása s nem utolsósorban a világközösség azon állama hegemóniájának gazdasági, katonai és politikai eszközökkel történő kiépítése, amelyik e folyamat legfőbb haszonélvezője.
A szociális jogok érvényesítése során tehát nem hagyhatjuk figyelmen kívül a virtuál-kapitalizmus sajátosságait, a globalizáció fejleményeit, mint ahogy ki kell alakítsuk viszonyunkat a kapitalizmus két “szociális” modelljéhez, az Amerikában honos, ún. önfinanszírozó és az Európában elterjedt, ún. jóléti modellhez is.
Napjaink világtörténelmi folyamataiban az egyik legfontosabb fejezet az Irak ellen vívott háború volt, amely egyszerre jelentette egy korábbi korszak, a kétpólusú világ végleges lezárultát, és jelenti egy új korszak, az egypólusú világ nyitányát, amely új annyiban is, amennyiben az amerikai szociális modell az európai jóléti modell felett győzedelmeskedni látszik.
Szociális szemszögből a globalizációt, azaz a kiépülő amerikai hegemóniát kísérő közjáték lényege, hogy az amerikai modellel folytatott versenyében – pozícióinak javítása érdekében – Európa kénytelen megszabadulni az eddig jótékony hatású szociális ballaszttól: a jóléti államtól, az államilag finanszírozott szociális juttatások egész rendszerétől. S mindezt azért, mert a kapitalizmus sajátjaként működő profitkényszer – ami a maga logikája szerint Amerikában működik vegytisztán – egyszerűen illuzionál minden vele szemben ható törekvést, nemcsak a szociális igényeket, de még az árutermelés reális kötöttségeit is, csak hogy becsalogassa, vagy inkább bekényszerítse a tőkét a virtuális lehetőségek mennyországába. Fejlődésének ebben a szakaszában tehát már nemcsak az égbe kiáltó szociális egyenlőtlenségek alapjáról kérdőjeleződik meg a rendszer, de megkérdőjeleződik a saját létét jelentő, a reálgazdaságon túlmutató virtuális profitabilitás széles, ám illuzórikus alapjáról is.
A szociális ellátástól megfosztott s majd még csak ezután megfosztandó emberek millióit tehát fel kell világosítani arról, hogy ebben a modellek között folyó kérlelhetetlen versenyben küzdelmeik sorozatos kudarca valójában nem az ő kudarcuk, hanem a megtérülési kényszer által a virtualitásba tévedt rendszeré. Láttatnunk kell, hogy a szociális vívmányokat a virtuál-kapitalizmus a globalizáció során teljesen megsemmisíti, hogy a hagyományos értékekért folytatott küzdelmek is csak akkor kecsegtethetnek eredménnyel, ha beágyazódnak a rendszer alternatíváját célzó küzdelmekbe. Arra is fel kell hívjuk a figyelmet, hogy pusztán a globalizációellenes fellépések sem hozhatnak lényeges sikert, már csak azért sem, mert a globalizáció folyamata a reálgazdasági folyamatok globalizációját is hordozza, s hogy a nemzetek öntudatos rétegeinek a szociális jogokért folytatott erőfeszítései a virtualitás jelenségei ellen, konkrétan pedig a tőkejövedelmek humánus elosztási rendszerének a megteremtésére, a virtuális gazdaságban keletkező profitok megadóztatására, közelebbről a Tobin-adó bevezetésére kell, hogy irányuljanak. Azt természetesen nem ajánlhatjuk, hogy hagyományos céljaikért ne küzdjenek, de azt igenis nyomatékosan javasoljuk, hogy az új helyzetben az új célokért erőiket uniós méretekben egyesítsék, és kettőzött erővel vessék latba.
A modern tőkeértékesülés mobil munkaerőt igényel, olyat, amely bárhol, bármikor, bármilyen feladat elvégzésére munkára fogható, a tőke ezért az embereket egyszemélyes csoportokra osztja, s perszonális létükben ilyeténként izolálja. Holott a szociális igényeit érvényesíteni kívánó ember egyedül semmi a tőkével szemben, érdekeit érvényesíteni csak csoportosan, csak összefogva, valódi érdekközösséget alkotva képes. Az érdekek tehát itt is ellentétesek. Mint ahogy ellentétesek a munkavégzés szubsztanciáját illetően is. A munka az ember számára az önmegvalósítás lehetősége, személyisége kibontakoztatásának legfőbb feltétele. A munkatevékenység, ha megélhetés forrása, már csak kényszerű cselekvés, de még nem értelmetlen. Ám a tőkeértékesülés részeként a munka elveszti alapvető értelmét, mert az ember itt egy őt elszemélytelenítő, pusztán a profittermelés céljának alárendelt folyamat részévé válik, miközben az eredmény, a profit, épp e folyamat által sajátíttatik el tőle, válik idegenné a számára és áll szemben vele. A szociális küzdelmek az ember számára tehát ebben az értelemben a profit visszavételét, munkája eredményének és munkája értelmének az újra sajáttá tételét jelentik. Nem is beszélve arról, hogy maga a virtuális folyamat már munkatevékenységet, már munkást, már emberi lényt sem igényel. Így tehát a mai szociális küzdelmek egy szabadságharcnak is tekinthetők egy megsemmisítő folyamattal szemben. A tőkét általában, de különös tekintettel a virtuális szférában értékesülő tőkét csak az eredmény szubsztanciája, a profit érdekli, annak formája, azaz a munkatevékenység célja, a termék, nem. A virtuális szférában értékesülő tőke eredménye a formájától megfosztott szubsztancia, a “tiszta” profit. Ebben a folyamatban a tőke elveszíti áruformáját, azaz önnönmaga válik céllá és lényeggé, az áru pedig mint használati érték lényegtelenné, így a tőke bármikor levetheti és le is veti konstans formáját, és levedlett holt bőrét mint lényegtelen veszteséget odahagyva, a kedvezőbb értékesüléssel kecsegtető lehetőséghez vándorol: hogy ott az értékesülés számára tetszőleges formában újjászülessen. Mert a tőke célja önmaga, a munka célja pedig a szükségletek kielégítése.
A foglalkoztatás egyszerre gazdasági és szociális kérdés, azaz kikerülhetetlenül a társadalmi rendszer mibenlétét érintő kérdés. Vagyis, ha a tőke profitábilis működtetéséhez változó mennyiségű munkáskézre van szükség, akkor mi sem természetesebb, mint hogy a szociális igényeket félretolva, a tőke a saját érdekei szerint fog cselekedni. A gazdasági és a szociális érdekek ellentéte a kapitalizmusban tehát nyilvánvaló és feloldhatatlannak tűnik.
Jól érzékelhető ez a globalizációs folyamatban is. A virtuális gazdaság a pénzpiacok által vezérelt tőkefelhalmozási modell, amelynek devizaügyleteiben sok billió dollár van lekötve profittermelés céljából (a napi pénzforgalom hozzávetőlegesen 1,8 billió dollár). Vagyis ezt a tőkemennyiséget gyakorlatilag a reálgazdaság forgalmából, illetőleg elosztási rendszeréből pusztán a nagyobb profitabilitás kedvéért kivont tőketömegnek tekinthetjük. Ennyivel kevesebb jut beruházásokra, fejlesztésre, szociális ellátásra stb. És miközben a virtuál-kapitalizmus a maga forgalmával csökkenti a reálgazdaságban működő tőkemennyiséget, ugyanakkor azáltal, hogy a globalizációs verseny következtében az emberek humánus életfeltételeit szolgáló szociális rendszerek (az egészségügy, a társadalombiztosítás, a nyugdíjrendszer, az oktatás, a kultúra, a tájékoztatás, a víz-, villany- és gázszolgáltatás stb.) forrásait is belekényszeríti a privatizációba, a piaci mechanizmusokba, megfosztja a nemzeti társadalmakat jogos jussuktól. Mint láthatjuk tehát, az ellentétek megjelennek egyfelől a globalizációs folyamatban diadalmaskodó virtuális tőkeérdekek és másfelől a vele szemben artikulálódó nagy konglomerátum, a vesztesek közé sodródó szociális, egyéni, közösségi, társadalmi, nemzeti stb. érdekmanifesztumok között.
Globalizálódó világunkban elengedhetetlen a szociális kérdések globális szemlélete. Vagyis tényként kell elfogadnunk, hogy a reálszférában lekötött tőke gazdaságos működtetéséhez a rendelkezésre álló munkaerőnek (6 milliárd ember munkaképes korú részéről van szó) a teljes foglalkoztatására nincsen szükség. Ám, mint jeleztük, a tőke által előállított javak, humánus elosztás esetén, elegendőek minden ember ellátására. Ezek a tények a szociális küzdelmek újszerű szemléletét követelik meg. Az eddigi, csupán a munkahelyek megtartásáért és új munkahelyek létesítéséért folytatott küzdelmek a globalizáció nyújtotta lehetőségekkel már nem relevánsak. Itt ettől már sokkal többről van szó. A globalizáció körülményei között a szociális jogosultság immár nem munkaviszonyfüggő, a jogosultság alanyi jog kell, hogy legyen. Ennek gazdasági feltételei már adottak, a politikai feltételei még nem, vagyis az új évezred hajnalán, a szociális küzdelem egy új dimenziója tárul fel előttünk.
Az eddigiekben, ha csak madártávlatból is, egy futó pillantást vetettünk arra a társadalmi viszonyra, a tőkeviszonyra, amelynek révén, sok egyébbel együtt, az ember szociális helyzete – mint anyagiasultságában szociológiailag pontosan leírható állapot – megragadható. A tőkeviszonyra tehát, amely minden egyes (és nem csak a foglalkoztatott, a munkaviszonyban álló) ember kapcsolatát jelzi az önmagát jelentő és az őt emberré tevő tevékenységhez, a munkához általában és jelesül a munka eredményéhez, a cserefolyamatban áruként jelen lévő tárgyi világhoz, amely tőle függetlenedve, tőkeként kezd el funkcionálni. Mondandónk tengelyébe tehát azt a viszonyt állítottuk, amelynek segítségével lehetőség nyílott arra, hogy múltat, jelent és jövendőt egyszerre láttathassunk – képességeinkhez mérten. Reméljük, erőfeszítésünk nem volt hiábavaló, s a visszafogott terjedelmi lehetőségek között is sikerült felvillantanunk a szociális kérdések átfogó ívét.
Az elmondottakból talán érezhetővé vált, hogy a Fórum résztvevői képesek voltak a szociális gondolat megújítóivá válni, többek között azáltal, hogy korszerű, friss szemléletű intellektuális erőről téve tanúbizonyságot, a globalizáció középpontjába a szociális jogainak megfosztásával fenyegetett embert állították, bemutatva azt a veszedelmes folyamatot, amelyben ami sikeres profitmaximalizáció az egyik oldalon, az ugyanolyan méretű értékelvonás és kizsákmányolás a másik oldalon.
Az a sokrétű és megalapozott munka, amely a Fórumot jellemezte, és az a sokat sejtető légkör, amely a XX. század totalitárius tehertételeitől felszabadultan a két napot áthatotta – mintegy bátorítván mindenkit, hogy az új évezred új kihívásaival merjen szembenézni –, biztató jel a jövőre nézve: ha akarjuk, lehet más a világ!