Előadás a Budapesti Francia Intézetben 2002. március 5-én.Jó estét kívánok!
Köszönöm, hogy ilyen sokan eljöttek a Francia Intézet rendezvényére. A szép számú közönséget látva, úgy gondolom, van érdeklődés Magyarországon a liberális globalizáció elleni mozgalmak iránt. Ezek egyik aktív szereplője az a franciaországi egyesület, amelyet ma este képviselek.
“Liberális globalizáció” – ezt a kifejezést használjuk arra, hogy minősítsük a valóban létező globalizációt – ahogyan régen, különösen errefelé (így Magyarországon is), létező szocializmusról beszéltünk, nem pedig a szocializmus elméleti fogalmáról. Nem arról a globalizációról lesz tehát szó, amiről álmodozunk, vagy amit magunknak kívánnánk, hanem arról, ami a szemünk előtt zajlik. Erre a globalizációra létezik egy angol kifejezés, amely sokkal egyértelműbb, mint francia megfelelője: corportlead globalization – mondja az angol, ami az a fajta globalizáció, amelyet a nagy nemzetközi korporációk vezetnek. Azaz a pénzpiacok szereplői és a multinacionális cégek. Tehát egyáltalán nem demokratikus jelenségről van szó, ami valamilyen kollektív akaratból indulna ki, mint amilyenek például a városok, a régiók vagy az államok. Itt egy olyan folyamatnak vagyunk részesei, amely a nyolcvanas évek elején indult, elsősorban az Egyesült Államokból és az Egyesült Királyságból. Segítségével a nagy cégek új feltételeket szabnak, és újra formálják a világot – immáron saját érdekeik szerint. A mi számunkra pedig, amikor liberális globalizációról beszélünk, ez egyfajta diktatúra, mégpedig a pénzpiacok és a transznacionális cégek diktatúrája. Nem félünk a “diktatúra” kifejezés használatától.
A lassan negyedszázada elindult globalizációt elsősorban az Egyesült Államok kezdeményezte – természetesen csakis saját érdekeit szem előtt tartva –, majd követték mások is, világszerte. Először Thatcher asszony Egyesült Királysága. Azután a különböző nyugat-európai kormányok, jelesül éppen a francia kormány. Megállapítható az is, hogy ezidáig az Európai Unió is jobbára a liberális globalizáció ügynökének szerepét játszotta.
A különböző európai egyezmények, a Maastrichti, az Amsterdami és a Nizzai Szerződés, egytől-egyig olyan szövegek, amelyek logikája szintén a liberális globalizációt tükrözi. E jelenséget valamennyi kormány tolta-húzta, volt olyan, amelyik a bal-, s volt, amely a jobboldalra hivatkozva. Franciaországban például – ellentmondásos módon – a baloldalra hivatkozó kormányok voltak a liberális globalizáció legaktívabb protagonistái.
Ragyogó jövőt ígértek nekünk. A multilaterális intézmények és a kormányok által terjesztett felfogás szerint, minél inkább előrehalad a liberalizáció, annál jobb lesz mindannyiunknak. E rajongással várt jövő azonban csalódást hozott. A kelet-közép-európai kommunista hatalmak és a Szovjetunió bukása szabad terepet engedett a liberális erőknek. Annak idején, a kilencvenes években, azt mondták, hogy immár csak egyetlen egy világ létezik: a demokráciáé és a piacgazdaságé. Egyesek, mint az amerikai Fukujama, a történelem végét is hirdették. Azóta, immár tíz esztendeje, látjuk, mire képes valójában a liberalizmus. Nem voltak határai, ezért megmutathatta, és meg is mutatta, meddig mehet el. Az eredmények azonban egyáltalán nem feleltek meg a reményeknek. Sehol a világon.
Azt hiszem, a liberalizáció okozta csapások utáni ébredés Franciaországban különösen jól érzékelhető. Itt ugyanis elég pontosan meg is lehet határozni, mikortól kezdték elutasítani az emberek a liberális globalizációt. Először az 1995. novemberi-decemberi nagy sztrájkok, a kiterjedt szociális mozgalom során. Ez a sztrájk főleg a közszolgálatokat érintette, különösen a tömegközlekedést. Önök között talán akadnak olyanok, akik annak idején éppen Párizsban voltak. Biztosan emlékeznek arra, hogy ez a sztrájk nem csak meglehetősen zavaros volt, hanem egyidejűleg rendkívül népszerű is. Ez pedig igazán ritka. Ha sztrájkolnak a metrósok, a buszosok, a vasutasok, ez általában nem népszerű. Én közel lakom Párizshoz, Vincennes-ben, de akkor két óra kellett kocsival, hogy Párizsba érjek dolgozni. Felvettem stopposokat, sokat beszélgettünk, és egyszer sem találkoztam olyan emberrel, akinek ellenszenves lett volna a sztrájk. Hogy miért álltak a franciák a sztrájk mellé? Mert jól látták, hogy a közszolgálatokban dolgozók elleni támadás után a többi dolgozó is sorra kerülhet. Vagyis a közszolgálat dolgozói valamiféle “frontvonalat” képviseltek. És ha ez a frontvonal összeomlik, az nagy visszalépést jelentett volna valamennyi dolgozó szempontjából. Ez volt az oka a sztrájk széleskörű támogatottságának.
Az angolszász pénzügyi sajtó e sztrájkot akkoriban “az első, liberális globalizáció elleni sztrájknak” nevezte. Természetesen a “mezei sztrájkolónak” nemigen volt olyan érzése, hogy ő a liberális globalizáció ellen küzd. A pénzügyi sajtó azonban – amely “komoly és igényes” emberek felé kommunikál, olyan emberek felé, akik befektetéseikhez valós képet akarnak kapni a mindenkori helyzetről, hogy elemezni tudják kockázataikat stb. – tökéletesen megértette a dolgot. Jóval mások előtt. Egyébként, akiket tényleg komolyan érdekel a liberális globalizáció, azoknak ajánlom az angol, az amerikai vagy a francia pénzügyi sajtó olvasását. Ezek a lapok ugyanis másoknál sokkal pontosabban elemzik a történteket. Azt is nagyon közelről megfigyelik például, hogy mi mit teszünk. Bevallom, hogy mint az ATTAC elnöke, rengeteg időt töltök azzal, hogy újságírókat fogadok a Wall Street Journaltól, a Financial Timestól, a Business Weektől, a Reuterstől vagy a Blumbergtől. Ami azt bizonyítja, hogy komolyan vesznek minket. Számomra ez mindenesetre biztató jel. S abban reménykedem, hogy nem fogunk csalódást okozni azon félelmeiket illetően, amelyeket időnként kifejeznek.
Az ATTAC-mozgalom ott és akkor született, ezekben a sztrájkokban. Vannak olyan újságok, mint az általam képviselt Le Monde diplomatique, amelyek húsz éve elemzik a liberális globalizáció jelenségét. De gondolataink, elemzéseink a közelmúltig elszigeteltek maradtak, még a francia média területén is. A politikai pártokba, beleértve a baloldaliakat is, nem hatoltak be. A 1997. évi kelet-ázsiai pénzügyi válság volt az – hatása később átterjedt Oroszországra és Brazíliára is –, amely felnyitotta a szemeket. Láttuk, hogy a multilaterális intézmények, mint az IMF, mennyire durván tévedtek. Sőt, hogy folyamatosan durván tévednek. Azt is tapasztalhattuk, hogy a tőke birkatermészetű viselkedése mekkora veszélyt jelenthet a népek számára. Megállapíthattuk, hogy a szabad tőkemozgás dogmája – a liberális globalizáció három szabadságából az egyik – mennyire katasztrofális hatású lehet. Persze, e “szabadsággal” kapcsolatosan idézőjelet kell használjunk, mert valójában csupán a szabadságot megszüntető szabadságról [liberté liberticide] van szó. A másik két “szabadság”, a beruházási és a kereskedelmi “szabadság”, véleményem szerint, szintén szabadságellenes szabadság.
1998-ben több nyugati országban, de főleg Franciaországban, harc bontakozott ki a Multilaterális Beruházási Egyezmény (Accord Multilateral d’Investissements – AMI1 ) terve ellen. Egyesek “új alkotmánynak” nevezeték ezt a bűnös tervet, amelynek az volt a célja, hogy a befektetők minden jogot megkapjanak, míg az összes kötelezettséget a kormányoknak kellett volna magukra vállalniuk. E tervről tárgyaltak az OECD keretében, amelynek Magyarország is tagja. A tárgyalások titokban, vagy legalábbis “diszkréten” zajlottak. Az elfogadott szöveg annyira szégyenteljes volt, hogy az OECD ki sem merte adni. Amerikai és kanadai csoportok szereztek egy példányt belőle, amit 1998-ban feltettünk a Le Monde diplomatique honlapjára. Ily módon fény derült e tervre, s ismertté vált botrányos jellege. És sok szervezet, köztük az ATTAC – amely éppen akkor született –, jól célzott akciójára volt szükség ahhoz, hogy az akkori francia kormányt, jelesül Lionel Jospin miniszterelnököt arra kényszerítsük, hogy Franciaország kilépjen ezekből a tárgyalásokból, ami 1998 októberében meg is történt. Nem spontán módon, hiszen fél évvel azelőtt a miniszterelnöki hivatal még “jó dolognak” tartotta az AMI-t, a pénzügyminiszterünk egyenesen “barátinak” nevezte. Ez nagy győzelem volt, az első győzelem, amit elértünk. Sajnos, csak ideiglenes volt ez a diadal, hiszen nyilvánvaló, hogy az OECD ajtaján kitessékelt AMI a WTO ablakán és más csatornákon keresztül visszajön, méghozzá világszintre emelve, például az amerikai féltekén a NAFTA (North American Free Trade Agreement, Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény) révén. Az akció hatásáról mégis azt mondanám, hogy további jó pontokat szereztünk vele a közvélemény előtt.
Az ATTAC tehát 1998-ban született meg, mégpedig Ignacio Ramonet barátomnak, a Le Monde diplomatique igazgatójának vezércikke nyomán, az általa kiváltott újfajta hangulat következményeként. Annak hatására, hogy Ignacio cikkének ez volt a címe: “Fegyverezzük le a pénzpiacokat!”.2 Azzal, hogy a pénzpiacokat a valódi gazdák gyanánt kezeltük, amelyek de facto kormányoznak, csupán egy nyilvánvaló dolgot állapítottunk meg. Nem egyszer azonban éppen a nyilvánvaló dolgok nincsenek szem előtt. Ezért ha megnevezünk valamit, sokszor hatalmas lépést teszünk előre. Mert ettől kezdve már nem csak mi mondtuk, hogy a pénzügyi piacok uralkodnak, hanem a politikusok, az európai biztosok is. Emlékszem az egyik európai biztosra – a francia Yves Thibaut de Silguy-ről van szó –, aki 1998-ban vagy 1999-ben, Toulouse-ban részt vett egy vitában, ahol kijelentette: “eljött az ideje annak, hogy a francia politikusok megértsék: a piacok kormányoznak”. Ez tiszta, világos beszéd volt, szívből szólt, és helyére tette a dolgokat. A mai napig, ha olvassuk a sajtót, azt látjuk: amikor Bush úr, Schröder vagy éppen Jospin úr mond valamit – ezt vagy azt –, a cikk felett vagy alatta mindig szerepel valamilyen alcím, miszerint “piacok jól (vagy éppen rosszul) reagáltak.” Vagy hűvösek. Vagy idegesek. Tehát mindig van egy alcím a piacok reakciójáról. Ez azt jelenti, hogy a piacok teljes mértékben a közélet résztvevőjévé váltak. De vajon ki választotta a “piacokat”, ki hatalmazta fel őket arra, hogy a közéletben részt vegyenek? Senki. És mik, kik is azok a “piacok”? Ezt persze, tudjuk. Alapvetően azok, amelyek a nagy cégek likviditásával gazdálkodnak, a magánnyugdíj-alapok, a biztosítók stb. Vagyis a világgazdaság szintjén nagyjából három-, négyszáz szereplő, olyanok, “akik” hatalmas összegekkel gazdálkodnak. Ők döntenek. Másként szólva, egy olyan helyzet előtt állunk, ahol a hatalom csúcsán található az a pénzügyi spekuláció, amely megadja a hangot a pénzügyi világnak, annak, amely uralkodik a gazdaságban, a társadalomban. A legmagasabban a spekuláció áll, legalul meg a társadalom. Az ATTAC és más haladó mozgalmak terve, hogy ezt az egészet meg kell fordítani. Tehát a legtetejére kell tenni a társadalmat, s az aljára a spekulációt. Továbbá: hatékony intézkedések szükségesek a spekuláció szabályozására.
Mindeme felismerések hatására, az ATTAC-mozgalom fokozatosan teret nyert, és szeptember 11-ig a liberális fogalmak, amelyek ellen harcolunk, hatalmas területeket veszítettek el. Amikor azt mondom, “liberális”, a szót közgazdasági értelemben használom. Jól tudom, hogy angolul a “liberal” mást is jelent. Én a gazdasági liberalizmusról, neoliberalizmusról beszélek. Franciaországban, mint tudják, nemsokára elnökválasztás lesz.3 Az egyetlen jelölt, aki nyíltan hivatkozik a liberalizmusra, Alain Madelin, három százaléknál tart a közvélemény-kutatások szerint. Egyetlen más jelölt – sem az elnök, sem a miniszterelnök – nem használja soha a “liberális” kifejezést. Ez valahogy tabu szóvá vált a francia politikai életben. A könyvkiadók világában az egyetlen téma, ami nagyon-nagyon jól eladható, az antiliberális témájú könyvek. Ezek közül egyesek, mint Viviane Forrestertől a “L’horreur économique”, több százezer példányban kelt el. Lefordították minden nyelvre, köztük magyarra is.4 A liberálisok teljesen védekező helyzetbe kerültek. Azt lehet mondani, hogy szimbolikusan – hangsúlyozom, csupán szimbolikusan – a liberalizmus elveszítette a szellemi játszmát. Méghozzá a közismertté vált katasztrófák okán. Ha azt mondom, “katasztrófák”, ezt nemcsak én minősítem így, nemcsak a Le Monde diplomatique mondja, hanem a Világbank, az IMF, az UNDP (az ENSZ Fejlesztési Programja), és olykor még az OECD jelentései is. Azt látjuk, hogy a globalizáció hatására az egyenlőtlenségek rendkívüli módon növekedtek, az országok között és az országokon belül egyaránt. Egy olyan országban, mint Franciaország, amely gazdag, és ahol gazdasági növekedés van, egyszerre létezik globális értéknövekedés és szegénységnövekedés. Egy egyre gazdagabb országban egyre több szegény van. Mindezt érzékelik, észreveszik az emberek. Emlékszem egy tavaly júliusban, a Le Monde című napilapban megjelent közvélemény-kutatásra. A feltett kérdés a következő volt: “Kinek lett haszna a globalizációból?”. A megkérdezett emberek kétféle választ adhattak. A lista elejére a transznacionális cégek (55%) és a pénzpiacok (48%) kerültek, jóval utánuk az Egyesült Államok (32%), s jóval, jóval mögöttük Európa (11%). És a legvégén szerepelt a sorban az, hogy mindenki, az egyes emeber (1%). Franciaország közvéleményében a liberális globalizáció tehát rendkívül népszerűtlen. És ezzel párhuzamosan, azok a mozgalmak, amelyeket képviselünk, mind jobb megvilágításba kerülnek.
Annál is inkább, mert egyfajta fordulatot tapasztalunk. Egyesek azt mondják, hogy a globalizációellenes mozgalmak először konkrétan Seattle-ben nyilvánultak meg. Ott, az utcán, valóban láthattuk egy mozgalom kibontakozását. Mégsem szabad, hogy illúzióink legyenek Seattle-ről. A WTO-tárgyalások ugyanis Seattle-ben, 1999 decemberében nem a tüntetésektől buktak meg. Ez a konferencia a demonstrációk nélkül is megbukott volna, a különböző csoportok érdekellentétei következtében. Az EU és az Egyesült Államok, vagy a déli országok stb. közötti nézeteltérések miatt. Tehát be volt programozva a konferencia kudarca. Keletkezett azonban ott valami mediatikus káosz, mégpedig a közrend rossz kezelése miatt. Furcsa, hogy néha a történelem nem sok mindenen, kis dolgokon múlik. Azt hiszem, ha az Egyesült Államoknak lett volna egy francia színvonalú belügyminisztere, aki megszokta, hogyan kell rendvédelmi szempontból kezelni az ilyen tüntetéseket, nem lett volna az egész. A Seattle-ügy sokkal jobban megoldódott volna, és nem áll elő ez a mediatikus káosz. Láttuk, látványosan megtapasztaltuk, amint Seattle-ben több ezer, több tízezer ember tüntet mégpedig a liberális globalizáció egyik intézménye, a WTO ellen. S ezzel valami új szokás, új tradíció keletkezett. Azóta minden IMF-, Világbank-, WTO-összejövetelt automatikusan kísérnek ellentalálkozók fórumokkal, tüntetésekkel. És azt hiszem, hogy ez egy nagyon jelentős haladás az emberek lelkében: sok állampolgár megértette, hogyan is működik a globalizáció. Röviden a következőképpen. Gazdaságpolitikai konszenzusok alakulnak ki a multilaterális intézményekben, az egyetemi vagy az egyéb “think tanks”-ek (agytrösztök) munkálatai nyomán és alapján, amelyeket a nagy cégek finanszíroznak. Az Európai Unió szintjén is kialakulnak ilyen konszenzusok. Azután, főleg az egyetemek közgazdasági tanszékeinek csatornáin és a gazdasági újságírókon keresztül – akik bárminemű kritika nélkül továbbítják azt, amit ezekben az intézményekben mesélnek – átkerülnek a társadalomba. Végül beépülnek a köztudatba, és átalakítják a közgondolkodást. Van ugyanis valami összefüggő láncolat, ami masszívan népszerűsíti a liberális gondolkodást, különösen a médiában. Ha hallgatják a francia rádióadókat reggel 7 és 8 között, megtudhatják, hogyan áramlik minden nap a neoliberális propaganda. Ott ugyanis ultra-liberálisok a főszerkesztők. A lakosság 3%-át képviselik, de a francia reggeli rádiós műsor 100%-át teszik ki.
Most visszatérek Seattle-re és az azt követő tüntetésekre. 2000 decemberében a nizzai Európai Tanács alkalmából kulcseseményre került sor. Tudjuk, hogy az EU tagországai egymás után, ábc-sorrendben gyakorolják az Unió elnökségét. Jelenleg Spanyolország adja a soros elnököt. Annak idején, amikor Franciaországon volt a sor, egy fontos lépést tettünk. Először tekintettük át az EU politikáit. Ezeket egy egyforma logika kontinentális “ragozásaiként”, változataiként írtuk le – ultraliberális logika gyanánt. A liberális programoknak ugyanis különböző elnevezései vannak. Ha Latin-Amerikáról vagy Afrikáról van szó, akkor ezeket “strukturális átalakításoknak” hívják. Ha az EU-ról, akkor az “Európai Központi Bank függetlenségének” nevezik, vagy “stabilitási és fejlődési paktumnak” hívják. Költségvetési-stabilitási paktumnak, ami valójában költségvetési megszorítást jelent. Önök mint közép-kelet–európai ország számára pedig egy másik elnevezés van fenntartva: a “közösségi vívmányok [acquis communautaires] átvétele”. Mindezen programok, politikák azonban pontosan egyformák. Nekünk Franciaországban nem kell elszenvednünk az IMF-et. De a költségvetési stabilitási paktumot és az Európai Központi Bankot igen. És nemsokára Önök is el fogják szenvedni ezeket, sőt, még sokkal inkább, mint mi, a “közösségi vívmányok átvétele” miatt. Így már érthető, hogy az EU politikái miért kerültek a tüntetések célpontjainak első körébe. Ez azóta sem szűnt meg. Nizza után következtek a tüntetések Göteborgban, Svédországban, tavaly decemberben pedig Brüsszelben, majd Barcelonában stb. Tehát vannak helyes felismerések, és van valamiféle öntudatra ébredés. Az emberek haladnak a pénzügyi, gazdaságpolitikai mechanizmusok megértésében. És természetesen a G8 (a fejlett ipari országok vezetői) genovai találkozójának is ez volt a jelentősége.
Szeptember 11. előtt az antiglobalizációs mozgalmak felfelé ívelő fázisukban voltak. De addig is léteztek már kísérletek arra, hogy kriminalizálják e mozgalmakat. A liberálisoknak nincs már más, új érvük, hogy indokolják a liberális globalizációt. Ezért visszatámadva védekeznek. Ahelyett, hogy a globalizációkritikai fogalmakat támadnák, inkább azok terjesztői ellen fordulnak. Az elsősorban az Egyesült Államokban terjesztett magyarázat a következő: a globalizációellenes mozgalmak egyrészt erőszakosak, másrészt demokráciaellenesek. Láttuk ennek következményeit Genovában, a G8-találkozó során. Genovában megtörtént az erőszak, mint ahogy megtörtént Barcelonában is, éppen egy hónappal ezelőtt. Csakhogy ez olyan erőszak volt, amit a kormányok ösztönöztek, és előre meghatároztak. Erőszak akkor van, ha egy kormány úgy dönt, hogy legyen, s nincs, ha azt akarja, hogy ne legyen. Brüsszelben például, negyedévvel ezelőtt, a belga kormány úgy döntött, hogy nem lesz erőszak. És nem lett. Olaszországban, Genovában, a Berlusconi-kormány esetében viszont valódi összeesküvésről lehet beszélni. Perek vannak folyamatban, tanúvallomásokkal, nyomozói jelentésekkel, amelyek kimutatják az együttműködést a rendőrség és az úgynevezett “black block” egyik része között. Ezek olyan többé-kevésbé anarchista csoportok, amelyekbe beépült a rendőrség. Talán köztünk is voltak ügynökeik. Ott voltam Genovában. A hangulat Chilére emlékeztetett. Rettenetes feszültség volt, ahol mindenkit érhetett gumibotütés, rendőri ütlegelés. Akkor, szombat reggel, Genova egyik negyedében láttam, amint boltokat, benzinkutakat rombolnak bunkóval és fejszével felfegyverkezett emberek. Mindent szétzúztak. Ötven méterrel odébb meg ott voltak a carabinierik, s közömbösen nézegettek a túloldalra. Tehát tőlük nyugodtan rombolhattak mindent, a kamerák előtt – vagy éppen azért. Ugyanis az olasz tévékben, amelyeket Berlusconi irányít, csakis ezt lehetett látni. Túl ezen, arra is ösztönözték ezeket az embereket, hogy agressziót kövessenek el a békés tüntetők ellen. Azok ellen, akik sokan voltak, több mint kétszázezren. Kétszázezer békés demonstráló, s velük szemben ezer, legfeljebb kétezer erőszakos tüntető. A cél az volt, hogy ezt a kétszázezret összevegyítsék azzal a kétezerrel, akiket ők, a hatalom emberei manipuláltak. Ez a kísértés ma is létezik. Azt lehet mégis mondani, hogy erőfeszítéseik ellenére, ezt az összeesküvést sikerült kideríteni, leleplezni, s ezért mindennek csekély az esélye arra, hogy lejárassa az állampolgárok békés, antiglobalizációs megmozdulásait.
És bekövetkezett szeptember 11. Mi volt a hatása? Az első dolog, amit tudnunk kell, hogy az amerikai vezetők, akiket sok európai újságíró, politikus is követett, azonnal a kriminalizálás eszközeivel léptek fel. A következő egyenletet próbálták elterjeszteni: antiglobalizáció = amerikaellenesség = cinkosság a terroristákkal – miközben valamennyi globalizációellenes mozgalom egyértelműen elítélte az Egyesült Államokban történt terrorista merényleteket. Azzal kísérleteztek tehát, hogy a terroristák bűntársaival azonosítsanak minket. Pedig a két logikának nincs semmi köze egymáshoz. Amerika ellenesnek is neveztek bennünket. De vajon kik voltak ott Seattle-ben, Québecben vagy Washingtonban? Mi, európaiak is elmentünk, persze, de nem sokan. Akik tényleg sokan ott voltak, az amerikaiak. Folyamatosan együtt dolgozunk amerikai és kanadai hálózatokkal. Ezért mi vagyunk a legutolsók, akiket azzal lehetne vádolni, hogy Amerika ellenesek lennénk. Viszont tényleg határozottan ellenezzük az amerikai kormány bizonyos álláspontjait, politikáját. Ha én szemben állok a francia kormány valamilyen lépésével, attól még nem leszek “franciaellenes”. S Önök Magyarországon ellenkezhetnek a saját kormányukkal, anélkül, hogy ettől “magyarellenesekké” válnának.
Így érkezett el tehát szeptember 11. Néhány napig valóban egyfajta bizonytalanságot okozott az olyan mozgalmakban, mint a miénk. Az emberek önmaguktól kérdezték: mit fogunk most tenni, mit kell tennünk, mit is jelent ez az egész… Azután hamar észrevettük, hogy a “problémák” (a kifejezés nem az enyém, hanem Kofi Annané), amelyek megvoltak szeptember 10-e előtt, szeptember 12-e után is fennállnak. Pontosan ugyanúgy. Ugyanis szeptember 12-én, csakúgy, mint 10-én, s azóta is, harmincezer öt éven aluli gyermek halt, hal meg, világszerte, alultápláltságtól, az orvosi ellátás hiányától stb. Latin-Amerikában, ahol az elmúlt hónapokban volt alkalmam sokat utazgatni, ha szeptember 11-ére gondolnak, inkább egy másik szeptember 11. jut eszükbe. 1973. szeptember 11-e, amikor egy nemzetközi terrorhálózat, amelyet CIA-nak hívnak, megbuktatta a chilei nép által törvényesen megválasztott kormányt, és egy húszéves fasiszta diktatúrának nyitott utat. Latin-Amerikában ezt az emberek nem felejtették el. Minél többet szenvednek a szegénységtől, az igazságtalanságtól, annál kevésbé tartják fontosnak ezt a mostani szeptember 11-ét. Nem mondom azt, hogy ez nem volt jelentős esemény. De sok országban, Afrikában, Latin-Amerikában – nem is beszélve az arab világról – a nép alapvető reagálása az volt, hogy “sajnáljuk, persze, s ellenezzük, ami történt, de nekünk más problémáink vannak. Mi negyven éve szenvedünk az IMF és a Világbank terrorizmusától.”.
A hozzánk hasonló mozgalmak számára tehát szeptember 11. némi megtorpanást, ideiglenes lelassulást okozott. Végül, hosszabb távon azonban ellenkező hatást váltott ki: gyorsításhoz vezetett. Szemben azzal, amire sokan számítottak, a globalizációellenes mozgalmak mindenhol folytatták tevékenységüket, sőt, fokozták erőfeszítéseiket. Emlékszem, hogy részt vettem a németországi ATTAC elindításában, 2001 októberében, azaz egy hónappal szeptember 11. után. Huszonötezer rendkívül lelkes ember volt jelen Berlinben. Egyes német újságok úgy írták le a mozgalom elindítását, mint ami pofont adott Bushnak és az amerikai politikának.
Két dolog a bizonyíték arra, hogy előre haladnak ezek a mozgalmak. Az első, hogy továbbra is felkeltik az angolszász és egyéb pénzügyi sajtó érdeklődését. Továbbá azon multilaterális intézményekét is, amelyek a kritika össztüzében állnak. Decemberben részt vettem Párizsban egy összejövetelen, ahol több civil egyesülettől, az IMF-től, a Világbanktól, Davosból voltak jelen. Egyetlen célja volt a tárgyalásnak: a televíziós viták eljárásának a kidolgozása. Ők és mi közöttünk. Csupán az eljárásról volt szó, nem beszéltünk a lényegről, a politikákról, az IMF-ről. Mit állapíthattunk meg ott? Először is, hogy ezek az intézmények tökéletesen ismernek minket. Sőt, egyenesen el voltam ájulva attól, milyen pontosan ismeri az ATTAC-ot a Világbank egyik alelnöke. Igen, ilyen alaposan felkészült embereket küldtek. S mi volt a fő törekvésük? Az, hogy be akarnak vonni minket. “Kooptálni”, ahogyan angolul mondják. Velünk akartak mutatkozni a fényképeken. Közös álláspontokat kerestek. A “Davosi Fórum” egyik vezetője – Costa Rica egykori köztársasági elnöke, José Maria Figueres – azt mondta nekem: “Nézze, Cassen úr, önök már nyertek.”. “Tényleg? És mit nyertünk?” “Önök már nyertek – felelte –, hiszen most hajlandóak vagyunk tárgyalni az adósság átütemezéséről és más témáikról: a szegénységről, az éhezésről, az egyenlőtlenségekről stb. Ez az önök sikere, aminek örülhetnek. S mivel tettünk egy lépést önök felé, most legyenek szívesek, tegyenek önök is egy lépést felénk. Miért ne fogalmaznánk meg például közös javaslatokat?” Azt válaszoltam: “Ön tökéletes tévedésben van, nem erről van szó. Mi hajlandóak vagyunk nyilvánosan tárgyalni önökkel. Mindkettőnk érdeke, hogy tárgyaljunk, az érdekek azonban nem azonosak. Az önök számára a lényeg, hogy úgy tesznek, mintha tárgyalnának. Nekünk meg az a célunk, hogy leleplezzük önöket, s vádat emeljünk önök ellen.” Az érdekek tehát egyszerre közösek és ellentétesek. A multilaterális intézmények által folytatott politika rendkívül elvont, általános természetű. Folytonosan meghívásokat kapunk intézményeiktől, Davos-tól, az Európai Bizottságtól, azért, hogy – úgymond – “párbeszédet folytassunk”. Elmesélnék erről egy rövid, tanulságos történetet:
Tavaly Párizsban sor került egy Világbank- és IMF-ellenes tüntetésre, ott, ahol a székhelyük van, a 16. kerületben. A földszinten ötszáz ember nyüzsgött, zászlókkal, transzparensekkel. Nagyon jó volt a hangulat. A vége felé, ahogy a demonstráló emberek elmenni készültek, két ember kijött az épületből, és a tüntetők felé sétált: “Világbanki vezetők vagyunk, s a küldötteikkel szeretnénk tárgyalni”. “Miféle küldöttekkel?” – hangzott a válasz. “Hát az önökéivel. Állítsanak fel küldöttséget. Kívánják, hogy fogadjuk önöket?”. A demonstrálóknak eredetileg eszük ágában sem volt küldöttséget alakítani. Mivel azonban udvariasan kérték őket, alakítottak egyet. Ezután felmentek az irodahelyiségekbe, beszélgettek, ami persze, teljesen fölöslegesnek bizonyult. Meg vagyok győződve azonban arról, hogy ez a világbanki vezetők részére mégiscsak fontos volt. Az ő nézőpontjukból az történt, hogy “fogadtunk egy, a civil társadalom által küldött csoportot, tárgyaltunk stb.” Ugyanis erre vágynak, ez az, ami szerintük legitimálja őket. Ma már ugyanis egyre nyilvánvalóbb az ezeket az intézményeket körülvevő súlyos legitimációs deficit.
A liberális globalizáció leleplezésének egyik hatása éppen az, hogy masszívan nőttek az IMF, a Világbank, az OECD stb. kommunikációra szánt keretei. És azt hiszem, vezetőik olyan utasításokat kaphatnak, hogy tárgyaljanak. Bizonyára diadalmas havi jelentéseket készítenek: “45 NGO-t fogadtunk júniusban stb…”
Érdemben azonban szó sincs tárgyalásról. Egy tárgyalás ugyanis feltételezi, hogy menet közben mindenki kész változtatni álláspontján. Ez esetben viszont egyáltalán nem ez történik. Náluk a tárgyalás “public relation”-t jelent. Nagyjából így lehetne összefoglalni: “Igaza van, Cassen úr. Az ATTAC-nak igaza van. Egyetértünk a céljaikkal. Ezeket a célokat azonban más eszközökkel lehet elérni.” És újból felsorolják azokat az eszközöket, amelyeket már kívülről tudunk. Vagyis nem párbeszédről van szó. Egy sikeres dialógus feltétele, hogy másképpen alakuljanak az erőviszonyok. Mi nem a párbeszéd kedvéért akarunk beszélgetni. A multilaterális intézmények részéről tehát állandó a törekvés, a mindenáron való erőlködés, hogy – politikájuk legitimálása végett – “kooptáljanak”, bevonjanak minket.
És mindezek után eljött Porto Alegre. 2001-ben került sor az első Szociális Világfórumra. Brazil társainkkal együtt eredetileg egyfajta “Davos-ellenes” fellépésnek terveztük. Az első Porto Alegre-i fórumnak nagy sikere volt. Sőt, hatalmas, talán túlzott, mediatikus sikere is. Szeptember 11. után azonban a második Porto Alegre-i összejövetel sikere megkérdőjelezhetővé vált. 2002. január 31-én mégis megszületett az újabb átütő siker. Négyszer több küldöttség volt jelen, mint az előző évben. Javult a földrajzi képviselet is. Sokkal többen jöttek Afrikából, Ázsiából és Kelet-Közép-Európából, mint először. Hozzáteszem: nem voltak elegen, de többen voltak, mint tavaly. És ami a legfontosabb: nagyon sok küldöttség érkezett az Egyesült Államokból és Kanadából. Ezért valóban politikai sikernek számított. Elmondhattuk: ez még egy pofon Bushnak. Mindez pedig azt jelenti, hogy az erőszakos mozgalmakról, felforgatásról stb. szóló beállítás, amelyet szándékosan terjesztettek, többé már nem számíthat hitelesnek.
Porto Alegre fontosságáról egy másik összefüggésben külön is kell szólnom. Ugyanis jelentős előrelépést jelentett a többi rendezvényhez képest. A tüntetéseken csak azt mondjuk, hogy “nem”. Nem – erre vagy arra a globalizációs vagy egyéb politikára. Ebből keletkezik a globalizációra nemet mondó, különféle mozgalmak “halmozódása”. Ugyanakkor a résztvevők ettől még megosztottak. Például a két nagy amerikai szakszervezet, az AFL-CIO (Amerikai Munkásszövetség, Iparági Szervezetek Kongresszusa) és az amerikai zöldek között nagyon kevés kapcsolódási pont van, sőt, lényegében egy sincs, s nagy ellenszenv létezik közöttük. Csakhogy észrevették: ugyanazzal az ellenféllel kerültek szembe. És ettől tanúi lehettünk annak, hogy ez a nagyon vegyes mozgalom valami mássá, többé érett. Például, ha egyikük valamit el akar érni, mondjuk konkrét célokat az adósságválság területén, akkor másokkal kell szövetséget kötnie. Figyelembe kell venni mások problémáját, éspedig nemzetközi szintéren. Porto Alegre így lett az alternatívák előkészítésének helyszíne. Nemcsak nemet kell tudni mondani, hanem igent is. Konkrét követelményeket kell támasztani.
Állíthatjuk tehát, hogy megbuktak a mozgalmainkat kriminalizáló kísérletek. De könnyebbek lesznek-e a dolgok ezek után? Szeptember 11. változtatott-e valamit? Igen. Mélyen megváltoztatta a dolgok állását. Mostantól a pénzügyi és gazdasági globalizációnak látható – azaz többé már nem csak láthatatlan – eszköz: fegyver is van a kezében, s a kéz, amely a fegyvert tartja, természetesen az Egyesült Államoké. Szeptember 11-ig azt lehetett mondani, hogy van NATO (amelynek Magyarország néhány éve a tagja), de mégsem a NATO a fő probléma, hanem az amerikai politika. Ennek egyoldalúságát – az “egyoldalúság” szemérmes kifejezés a “hegemónia” vagy az “imperialista” jelző helyett – leplezte le külügyminiszterünk, Hubert Védrine. Ez a politika abból áll, hogy az Egyesült Államok lényegében azt tesz, amit akar, anélkül, hogy bárkinek kikérné a véleményét. Az ENSZ, a NATO alkalmanként hasznos lehet, ha és amennyiben ez az USA számára szükséges. Néha viszont még akadályt is jelenthet a NATO, amely bár teljesen az Egyesült Államok kezében van, mégis úgy kell tennie, mintha a tagokkal konzultálna, mert ebben a szervezetben elvileg konszenzussal döntenek. Márpedig az Egyesült Államok senkivel nem akar konzultálni. Egyedül dönt, s ha kell, mindenkit elküld a fenébe. Az amerikaiak nem ratifikálták sem a kyotói egyezményt, sem a hagyományos fegyverekről szóló megállapodást. Hosszan sorolhatnám a multilaterális intézményeket, amelyekben az USA nem vesz részt, vagy amelyekből kilépett.
A jelenlegi terrorizmus elleni harc hátterében olyan törekvés húzódik meg, amely katonai eszközt kíván nyújtani a liberális globalizációnak. S ez eddig sikerrel is járt. 2001 novemberében például a Katarba összehívott WTO-találkozót az amerikai kormány úgy tekintette, mint a terrorizmus elleni harc egyik elemét. Az amerikai külügyminiszter, Colin Powell azt mondta, hogy az amerikai külpolitika első számú prioritása a szabad kereskedelem – a terrorizmus elleni harc után. S valahogy a WTO-t és a szabad kereskedelem kérdését bevonták a terrorizmus elleni harcba, mintegy annak elemeiként. Hogyan reagáltak erre más kormányok? A sajtóban a francia kormány, a német miniszter vagy a brit európai biztos – Chris Patten – részéről csupán rendkívül óvatos reagálás volt olvasható. Ez azonban nem mehet így sokáig. Van egy Európánk, ahol létezik egy “ABB-tengely” – Aznar, Blair, Berlusconi –, amely egész egyszerűen az Egyesült Államok parancsainak nyomása alatt áll. A brit kormányok hagyományosan az Egyesült Államok “pudlikutyái”, a különleges kapcsolat, a “special relationship” nevében. Amin egyébként jót nevetnek az amerikaiak. Ha elolvassák Carter volt nemzetbiztonsági tanácsadójának, Brzezinskinek a könyveit, látni fogják, hogyan teszi helyére ezt az állítólagos “speciális kapcsolatot”. Szerinte az Egyesült Államokban senki nem veszi komolyan – csak az angolok hisznek benne. Az Egyesült Államok kormányai mindig is inasuknak tekintették a brit kormányokat. Jelenleg Blairnek sincs semmiféle hatalma Bush mellett.
Az effajta militarizálás, amely egyre kiterjedtebben zajlik – a Kolumbia-tervvel5 például Latin-Amerikáig terjeszkedik –, újabb problémákat állít elő. A globalizáció elleni harc egyre nehezebbé válik, főként a harmadik világban. Ám, miként említettem, a problémák makacs dolgok, s mindaddig, amíg meg nem oldják őket – megmaradnak. Ez politikai harcainkban rendkívüli óvatosságra kényszerít bennünket. Különösen arra kell figyelnünk, hogy megmaradjunk azon az erőszakmentes irányon, amelyen elindultunk.
Köszönöm figyelmüket.
(Fordította: Philippe Breuil, szerkesztette: Szigeti Péter és Lugosi Győző)
Jegyzetek
1 Szójátékra alkalmas rövidítés: ami = barát.
2 L. erről bővebben: “ATTAC – Nemzetközi mozgalom a pénzpiacok és intézményeik demokratikus ellenőrzésére”, Eszmélet, 45., 2000. tavasz, 189–190.
3 Mint ismeretes, a 2002. áprilisi franciaországi elnökválasztás, amelynek második fordulójába Jacques Chirac, illetve – a baloldali szavazók tömeges tartózkodása és megosztottsága folytán – a szélsőjobboldali Jean-Marie Le Pen jutott be, a mérsékelt jobboldal és a baloldal összefogása nyomán, az előbbi elsöprő sikerét hozta. Az ezt követő nemzetgyűlési választásokon pedig a Chirac támogatására szerveződött választási szövetség szerzett “kényelmes” parlamenti többséget.
4 Gazdasági horror, Kossuth, Bp., 1998.
5 Plan de Colombia: Andrés Pastrana kolumbiai elnök által 1999 szeptemberében előterjesztett, majd az USA által felkarolt terv, amely hivatalosan a kolumbiai gerillák által ellenőrzött körzetekben folytatott kokaintermelés és -kereskedelem felszámolását, ténylegesen viszont az amerikai hegemónia s vele a neoliberális gazdaságpolitika katonai eszközökkel való helyreállítását/védelmét célozza a Kolumbia, Venezuela és Ecuador alkotta ún. “radikális háromszög” országaiban, tágabban a karibi, közép-amerikai térségben, illetve végső soron Latin-Amerika egészében.