Hírek kategória bejegyzései

Szigeti Péter: Túl a számokon

A hosszabb távon ható eszmei tényezők szerepe a domináns pártrendszer (2010–2022) kialakulásában[i]

Közismert, hogy jelentős tudósok szoktak az empirikus analízis érvrendszerével élni. Az élet aranyló fája azonban nem kizárólag a statisztikai adatokban van. A társadalmi és politikai összefüggéseket és a viszonylatokat általában nem lehet úgy verifikálni, mint bizonyos elemi tényeket. A választási adatokat illetően is ez a helyzet, mert egyfelől a közvélemény gyorsan változhat és változtatható szociológiai jelenség. Másfelől a mélyben ható eszmei, ideológiai tendenciákkal is foglalkozni kell. Ez 30 év eredménye.

Vegyünk először egy eszmei és erkölcsi kérdést. Helyes volt-e egy olyan politika, amely a jobboldal egészen alpári baloldal-ellenességére, „maffiabaloldalazás”-ára „maffiaállamozás”-sal válaszolt? Államelméletileg nézve, a maffia egy illegitim képződmény, az állam pedig a legitim erőszak monopóliumot birtokolja. Hogy lehetne akkor egy állam maffia? Ami állam, az nem lehet maffia, ami pedig maffia, az nem lehet állam. A kettő fogalmilag kizárja egymást. Nem a politikai rezsimet, kurzust, hanem az államot minősítették a polgárok számára zavaróan, elméletileg pedig tévesen. És a magyar társadalomnak végeredményben nagyon széles rétegei azok, akik azért elitellenesek, mert egyrészt az elit nem oldja meg a magyar társadalom problémáit, másrészt pedig azt mondják, hogy „az egyik 19, a másik egy híján 20.” E kölcsönös maffiázás mérhetetlenül alacsony szintre vitte le a politikai versengést a két oldal között – máig tartóan. Felvenni azt a kesztyűt, amibe az ellenfél jobb, másfelől egy vulgáris és alpári stílussal harcba szállni – ezek igencsak kétes „erények”. Ha ezt a dimenziót, az eszmei faktor jelentőségét kinyitjuk, és szemhatárunkat reá vetjük, akkor fény derülhet arra, voltaképpen miért tud ennyire sikeres lenni a hazai jobboldal. Látni kell, hogy ez nemcsak a „gyűlöletbeszéd és a karaktergyilkosságok” következménye, hanem nagymértékben a magyar baloldal önhibája, amivel az identitását jórészt elvesztette. Azzal, hogy a dezideologizált dezideologizáló értelmiségiekre és a technokráciára hallgat. Tudniillik a baloldaliság nem azon múlik, hogy a jobbhoz képest valaki közép felé áll, akkor baloldali, ez egy formális viszony, hanem az tartalmi követelményeket kellene hogy felöleljen. A tartalmi követelményeknél a magyar baloldalon permanens önfeladás folyik, kevésbé az első 10–12 évben, amikor az MSZP-ben még jelen volt egy plebejus-demokratikus morál, hanem inkább az utóbbi években látható az a tendencia, hogy átengedte a teret a jobboldali antikapitalizmusnak. Egy baloldali kapitalizmuskritika álláspontja helyett. Hasonlóan a társadalmi egyenlőség érdekében keveset mutató policyjáig. (Például a 13. havi nyugdíj visszavonásával az utolsó szignifikánsan reá inkább szavazó népesség is átállt a túloldalra: 2:1-ből „sikeresen” csináltak 1:2-t, a neoliberális technokrácia restrikciós elgondolásai jegyében.) Ezt a törésvonalat is elveszítette, és lényegében a jobboldal a saját nemzetfogalmával (történettudomány helyett üzemszerűen bejáratott emlékezetpolitika) és a jobboldali antikapitalizmusával ideológiailag győzte le a baloldalt.

Mi ennek az oka? Harminc éven át a liberális és a nemzeti konzervatív ideológiák együtt, szitokszót csináltak a szocialistából. A szocialista párt pedig nem védte meg azt az álláspontot, ami értékrendben, világnézetben, történelem- és társadalomfelfogásban egy valóságos baloldalt képviselhetne. Pusztán partikuláris érdekkoalícióként különült el ellenfeleitől. Aki teljesen átadja az eszmei-erkölcsi terepet, és intellektuális és morális kezdeményező erő nélkül egyfajta negatív politikai kampányba fordul vagy mindenkor pragmatista, néhol vagdalkozásba kezd, ahelyett, hogy a saját arculatát domborítaná ki, az hosszú távon vereségre ítéltetett. Ami baloldali, az nem szociálliberális és nem liberális.
Demokrácia, jogállam, Európa – ez a kevés mondandó a nemzeti öntudatot széles tömegeknek felkínáló jobboldalisággal szemben. A konzervatív nacionalizmust csak a szociális kérdés lenne képes ellensúlyozni egy félperifériás, közepesen fejlett országban. Tehát azok a tendenciák, melyek eszmeileg harminc éven át hatottak – iskola, ideológiai apparátusok, pártapparátusok, egyház, médiahatalom, de ide sorolhatjuk akár az egyetemeket is –, megtették hatásukat. Ne felejtsük el, hogy az egyetemeken milyen nagy a befolyása a szélsőjobbnak a HÖK-re. Ne felejtsük el, hogy eredetileg végzett történészek alkották a Jobbik vezető gárdáját, akiket a pesti bölcsészkaron képeztek ki. Ne felejtsük, hogy a NER tucatnyi jobboldali beállítottságú műhelyt alapított és tart fenn, amelyek táplálják médiáját és a közmédiát. Ilyen lett a szellemi életünk. Tehát azt kell hogy mondjam, hogy a hagyományos baloldal egy olyan mértékű önfeladás áldozata lett, hogy most ott minden üres. („Minden Egész eltörött/minden láng csak részekben lobban” – Ady Endrével szólva, a „Kocsi-út az éjszakában” életérzéséről). Átalakulni pedig nem sikerült.

A prominensek, a húzó ágensek egy polgári baloldalt csináltak abból az általában vett baloldalból, amelyik egy sokkal szélesebb spektrumon – a társadalmi egyenlőség követelésétől kezdve, az antikapitalizmuson át, az anarchizmusig bezárólag – nagyon sokféle szocialista, szocialisztikus gondolatot magában foglalhatna, tehát ettől az identitástól elment abba az irányba, amely lényegében a polgári baloldalt jellemzi (tiszta formájában a Demokratikus Koalíciót). A mostani egyesült ellenzék egy stratégiai-taktikai szövetség – a „legális autokrácia” megdöntésére. Rendben.  Az ellenzék nem baloldal, amióta annak nincs saját identitása, azaz: nem emel fel senkit a szétszórt sokaságból a kollektív érzület-eszme-cselekvés nívójára, ami pedig minden ember vágya. Önmagán túlmutató jelentőségre szert tenni. Ezt a vallástól, a kisnemzeti nacionalizmustól, a harmadik utassággal hagyományosan kacérkodó jobboldaltól széles tömegek kapják meg.[ii]

Az előválasztás során a leginkább baloldali programot képviselő erő (Karácsony Gergely[iii]), taktikai okoskodásból, visszalépett a harmadik helyen végzett Márki-Zay-féle „tábor” javára, gondolván, hogy a mérsékelt jobboldal számára vonzó (és így szavazatokat vonhat el a Fidesztől) a „nem lopunk és a visszaállítjuk jogállamot” program. Közben politikai árvát csináltak a baloldali érzületű emberekből.

Magyarországon ott tartunk, hogy voltaképp csak két erős pólus verseng. Nemzeti-konzervatív és a liberális-szociálliberális ellenzéke, ahol utóbbi nem baloldali. Egy a nemzetivel szembenálló polgári oldal akkor lehetne sikeresebb, ha az országban nem 1,5 millió mélyszegény (67.050 Ft havi jövedelemmel élő leszakadók) és kb. 4 millió szegény[iv] ember (prekariátus), hanem kb. 6 millió vagy még több polgár ember élne biztos egzisztenciával. A rendszer teljesítőképessége ezt nem nyújtja.[v] Ennek következtében alakult ki az eszmei faktorok és felhajtóerők körülményei mellett ez a politikai tagoltság. A társadalmi állapotok anyagi és szellemi háttere egy olyan alapja a politikai folyamatoknak, amelynek következményei vannak a választási eredményekre nézve. Akkor is, ha ebbe a körbe tartozó viszonyrendszer sok-sok eleme közvetlenül nem mérhető, nem számszerűsíthető. A félperifériákon végképp nem lesz honos a „third way”, amely a centrumban is csak nyögdécselt, és alig képes helyettesíteni valamit a baloldal identitásvesztéséből.

A jelenbe integrálódott történeti elem nem egy statikus pillanat – persze a választáskor kitüntetett pillanat –, hanem tartós folyamat. Ha a szociáldemokrácia a restrikciós, fékezett habzású neoliberális politikában merült ki, akkor már nincs mit csodálkozni azon, hogy a lejtőn nehéz lett volna megállni. Nincs mit csodálkozni azon, hogy miután a kizsákmányolás törvénykönyve ellen kezdetben nem lépett fel, amikor fel lehetett volna lépni – ami tipikusan egy neokonzervatív policy –, hanyatló pályára került.

Persze nem csak gazdaságpolitikából áll a politika. A neokonzervativizmus is egy általánosabb fogalom. A NER jó évtizede ideológiai offenzívában van, vidéken az egyházak mérvadó támogatása mellett. A kereszténység védőpajzsakénti új Zrínyi Miklós feltalálása, a szegénység kriminalizálása és büntetése, a hajléktalanság kezelése, az egykulcsos szja, „az annyi érsz, amennyid van”, stb., mind ilyenek. A népességben ezek és az ehhez hasonló a nézetek pedig sokakat vonzanak (csak éppen rétegspecifikusan). A legátütőbb valószínűleg az, ahogy közhatalmi, hatósági eszközökkel, extraprofitokat eredményező mesterséges monopolhelyzeteket állítanak elő gazdasági holdudvaruknak, vagy ahogy a PPP-vel (például a Public-Privat-Partnership-en belül az outsourcinggal) élnek. Ez folytatódik az új egyetemi modellel, a gazdasági alapítványokba való kiszervezéssel. Tehát egy egész sereg, gyakran az USA-ból, vagy korábban a Berlusconi-féle politikai gyakorlatokból (Hajrá Magyarország! Hajrá magyarok! – szünet nélküli küzdelme) importált neokon elemet tudunk felhozni, amivel a Fidesz hazai viszonyok között él (és ezeknek valóban nem mindegyikét alkalmazta a három ciklusban is kormányzó MSZP). A népnyelv szerint a sok kis enyves kezet felváltotta a magas koncentrációjú nagy halak pályázat útján történő, milliárdos zsákmányszerzése. Tiborc panasza újra élő: „És aki száz meg százezert rabol, Bírája lészen annak…” – csak éppen a milliárdok felfoghatatlanok a közember számára. Magyarországon egy keresztény, nemzeti, neokonzervatív és tekintélyuralmi rendszer működik.

A hosszú távú tendenciáknál azt látni kell, hogy az a fajta kezdeményező erő, ami egyébként az európai szocialista, szociáldemokrata oldalból is hiányzik, tehát a szociális államnak egy nem nemzeti keretek közötti, hanem uniós szintre felemelt védelme lehetett volna a valós alternatíva. Amibe nem fér bele egy restrikciós neoliberális-neokon társadalom- és gazdaságpolitika. Egy neokeynesiánus gazdaságpolitika volt a szervezett kapitalizmus jóléti államainak elvi alapja 1945–75 között, és ez valóban már nem csak magyar ügy. Itt bukott az európai baloldal óriásit és vesztett teret. Történelmileg is. Egyébként mások mellett nemcsak én, hanem Berend T. Iván akadémikus is azt a paradoxont tartotta, hogy „meghalt a jóléti állam, éljen a jóléti állam”. Ugyanis az elesett nemzetállami szinten, mert a kisebb nemzetgazdaságokat a transznacionális tőke felbontotta a globális kapitalizmussal. Az informatikai forradalommal pedig a centrumok érdekében szervezték át a világgazdaságot. A remény és az esély az lehetett volna, hogy ha uniós szintre emelik a szociális Európa programját. Ettől fényévekre kerültünk, mert mind a magyar, mind az európai szociáldemokrácia egy defetista, hanyatló pozícióba került, hagyta magát ebbe belesodródni, beleesni (a 2022-ben is sikeres portugál szocialisták kivételével). Átadva ezzel a plebejus tömegek érdekképviseletét az ún. populista jobboldalnak. Ami egy vészterhes nacionalista reakció a globalizációra. Ezért van helye a „nemzeti”-nek a neokonzervatív előtt, a kormányzás vonatkozásában is. Tehát a szubjektív tényezőknek, kezdeményezőerőnek vagy ennek hiányának, tehát az eszmei tényezőknek igen nagy jelentősége van. Akinek nincs tradíciója, az nem is létezik. Maga a népet lenéző, populista terminushasználat evidenssé válása is eleve vereségre ítéli a baloldalt. Az ún. „bal-lib” tábor hangadói pedig ezt a húrt pengetik. Aki minden munkásmozgalmi és népi-plebejus tradíciót könnyedén eldobott, amikor hatalmon volt, az ne csodálkozzon azon, hogy nincs jelene egy olyan országban, mint Magyarország. Beállt a bizalomvesztés!

[i] A versengő pártok két pólus körül koncentrálódó rendszerét (1998–2009 között) 2010-ben domináns pártrendszer váltotta fel. „Több egymástól különböző párt létezik egymás mellett: a keretei plurálisak. De az egyik annyira erősebb a többinél, hogy egyedül kormányoz, és elsöprő többséggel rendelkezik a parlamentben” (M. Duverger francia alkotmányjogász-politológus definíciójával). In concreto, nálunk az alkotmányozó hatalmat és az összes jogforrást uralva kormányoznak: ha nem megy valami anyagi jogilag, ott az eljárásjog vagy a kinevezések, vagy éppen a költségvetései szelekciók.

[ii] 2018-ban a parlamenti választáson: a mandátumok 80%-át a magyar jobboldal pártjai nyerték (Fidesz 67%, Jobbik 13%; a nem jobboldalnak kevesebb, mint 20% mandátum jutott. Az MSZP–Párbeszéd-listára mindössze 682 600-an szavaztak).

[iii] A 2019-es őszi önkormányzati választások a fővárosban (és sok jelentős nagyvárosban is) mind a főpolgármester személyét, mind a képviselőtestület összetételét nézve fordítottak a dolgok állásán. Ezért az MSZP–Párbeszéd-szövetség az MSZP megmentőjének Karácsony Gergelyt gondolta, aki az előválasztás taktikai fordulata után alighanem annak sírásójává vált. Miközben nem túlzottan tolonganak a mérsékelt jobboldali választók az egyesült ellenzék táborába.

[iv] Önbevallásuk szerint a magyarok fele szegénynek érezte magát, 2019–2020-ban, a némiképp javuló keresetek, jövedelmek ellenére.

[v] A TÁRKI munkatársainak tanulmánya (2021. június) azt mutatja meg, hogy a magyarok háromnegyede EU-s szinten szegénynek számít, mert a jövedelme alacsonyabb az uniós mediánjövedelem 60%-ánál. (Ezt a mutatót nevezik szegénységi küszöbnek.) A magyar szegénységi küszöb 2005-ben is az uniós mediánjövedelem 40%-a volt, miként 2017-ben – ergo nincs felzárkózás. (Lásd: 444.hu, 2021. július 27.)

Special Issue: In need of alternatives, problems, and issues of non-capitalist mixed economies

In need of alternatives, problems, and issues of non-capitalist mixed economies

We have collected a number of articles from the 30 excellent talks presented during the conference (available at www.karlpolanyicenter.org). Theoretical comparative global historical-sociological and political issues were raised with great erudition. It seems on this basis that balanced non-capitalist economies can take over the system of totalized markets which, following a neoliberal agenda set in the 1930s, has subordinated more and more social spheres. Here we focus on some historical, and very importantly, some intellectual problems around the history and the ideational problems of socialism. As one of the most important issues, the first two articles take us back to the history of the Soviet Union. Tamás Krausz shows with great precision that by the 1890s Lenin not only developed a clear idea of multi-stage socialist historical options for the whole world but specifically for a semi-periphery country. This idea is based on workers’ control evolving not from political will, but from capitalist developments themselves. He was not only a founding figure in such thinking, but during and after the revolution he was able to maneuver among wide-ranging socialist goals and political practices without falling into the traps of forgetting strategic targets or short-term realities. In his last works, he basically bequeathed a framework for how to think about the transition to and defense of democratic socialist production in a semi-periphery country without any real concessions to capitalism, state capitalism, and to mechanistic forms of state-socialism. Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Krausz Tamás: TGM Antitézise

Tamás Gáspár Miklós rendkívüli műveltséggel nyűgözi le még a marxizmust egyáltalán nem ismerő, sőt az azt elutasító értelmiségi olvasóit is. Bálint György óta alighanem a legjobb baloldali, saját műfajt alkotó, elméleti publicistánk. Új tanulmánykötetében nagy erudícióval, utolérhetetlen stílusban és nyelvezettel, (történet)filozófiai tudással és olvasottsággal fejti ki nézeteit a világ és benne Magyarország „állásáról”, az élet értelméről. TGM e könyvében nem napi politikai elemzéseit teszi közzé, amelyeket sokan jól ismernek a sajtóból, hanem tematikai és időbeli  értelemben is különféle filozófiai-elméleti  írásait publikálja, amelyek egy része még nem jelent meg magyarul. A kötet nem egyszerűen reprezentálja TGM munkásságát, hanem ott van benne az egész TGM a maga teljes egyéniségével, szellemiségével, intellektuális történetével. „Mindhárom” TGM, mint művének egymásra épülő, együtt élő, egymásba kapcsolódó rétegei ott munkálnak a könyv szinte minden oldalán. Mintha a 90-es évek második felének TGM-je, vagyis a baloldali-marxista fordulata utáni TGM magával vinné a korábbi, a rendszerváltó, azaz a konzervatív-liberális TGM-et és a fiatalkori „anarcho-kommunista” TGM-et. A „három TGM” mellékesen módot ad arra is, hogy az értelmiségiek szélesebb, még komoly publicisztikát olvasó csoportjai egyben lássák TGM-et mint gondolkodót.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Szigeti Péter: Kommentárok marxista teljesítményekhez: TGM és Wiener György

Komoly szellemi produktumok születtek és születnek napjainkban is a marxista hagyományhoz kapcsolódóan, mégpedig azt elevenen alkalmazóan, továbbfejlesztően. Néha különös módon. Fényesen bizonyítva, hogy ez az irányzat életképes, immáron 175 éve, ha mondjuk a Német ideológiától (1845) vesszük létezőnek – igaz, ez esetben osztanánk Luis Althusser episztemológiai cezúráját, amely a törésvonalat a fiatal és az érett Marx között ebben a – Marx és Engels által közösen írt – munkában látta. Wiener György, sokakhoz hasonlóan, mindenesetre alkalmaz ebből és a cezúra előtti művekből is elméleti belátásokat a helyi kommunizmusok lehetetlenségéről, noha tudja, hogy Engels nem igazán sajnálkozott azon, hogy e munka kéziratban maradt, mondván, azt nyugodtan átadhatják az „egerek rágcsáló bírálatának” – mivel a materialista történelemfelfogás kifejtése később, magasabb szinten, más munkáikban acélozottabban fogalmazódott meg. A Kommunista kiáltvány, amelyet – Max Webertől és Talcott Parsonstól eltérően[i] – Tamás Gáspár Miklós nem sokra tart, mondván, hogy nem a társadalomtörténet, hanem csak a kapitalizmus története osztályharcok története, sokaknál, éppen remek irodalmi stílusa, közérthetősége és mozgalmi-stratégiai jelentősége miatt jelölhet kiindulópontot. Tegyük hozzá: ez a munka sem tartalmazza még a társadalmi formák marxi elméletét, melyet Wiener empirikus kapitalizmuskutatással visz tovább és aktualizál, éspedig a tőkés formáció meghaladásának előfeltételét vizsgálva.  Nos, ezen irányzat létezik: magam a marxi alapozású kritikai elmélet megnevezést kedvelem leginkább,[ii] mert minden vita, véleménykülönbség, szaktudományos megalapozás ellenére van olyan közös gondolati alap, vezérlőeszmék, amelyek összperspektívába állítása elkülöníti és saját arcúvá teszi a polgári filozófiától, ökonómiától, társadalom- és történelemfelfogástól a marxizmust. Ennek hosszú története a tematikai sokféleség és elemzési változatosság egysége,[iii] amelyik mégsem esik szét a rossz végtelenségben: akkor nem, ha princípiuma marad, hogy keresse a polgári világ meghaladásának történelmi lehetőségeit, éspedig a győzedelmeskedni látszó globális kapitalizmus korában is. Persze tudjuk, hogy a hazai rendszerváltók úgy tesznek, mintha a rendszerváltoztatással megszűnt volna a hegeli–marxi dialektika érvényessége. A hazai mainstream létvakságban szenvedő hanyagolása ellenére sem ez a helyzet, sem a nagyvilágban, sem idehaza, ahol az új nemzedékek orientálódásában érezhető a kapitalizmuskritikus és antikapitalista gondolkodás iránti növekvő érdeklődés. Hagyományos, neo- és posztmarxista formákban jelen lévő magyarázatok léteznek a fennállóról, arról, amely uralma alatt tart széles néprétegeket, társadalmi csoportokat, ifjúságot, munkásságot, nőket. Nemcsak az anyagi javak előállításának és elosztásának – ergo a primer életlehetőségeket meghatározó – osztályszintű egyenlőtlenségeinek újratermelésével, hanem kultúriparának, médiahálózatainak, gyakran alpári fogyasztói mitológiájának erejével. De így sem tud mindenkit pacifikálni. Ugyanis az ideológiai államapparátusok (Althusser)[iv] – egyházak, magán- és közoktatás, család, jog, politikai rendszer a pártjaival, szakszervezetek, információ (médiahatalom, kultúra, irodalom, képzőművészet, sport, stb.) – „erőszakkal páncélozott hegemóniája” (A. Gramsci) sem mindenható: élethelyzetek, -viszonyok keserű tapasztalatai, a szellem szabadsága, a művészetek ereje, a tudományos fel- és megismerés öröme szerencsére protest horizontokat nyit a status quóval szemben. Az elidegenedés – részleges leküzdése – az egyéni életvezetésen, orientáción is múlik: önmagunkkal és közvetlen interperszonális kapcsolatainkkal szembeni felelősségként. Világtörténelmileg nehezebb az ügy: sok-sok egyéni erőfeszítés sem vezethet át rendszerszintű áttöréshez. Az utópista felvilágosítók a nevelés erejében bíztak. A liberális emancipátorok a képzett és művelt emberfőktől várják  társadalmuk jobbítását, mégpedig a vezető elit jóvoltából. Harmadik megoldás, ha objektív feltételek és szubjektív aktorok együttesét képzeljük úgy, mint amely az önfelszabadításhoz vezethet el – Megváltó hiányában. Ahhoz a társadalmi anyagcsere-folyamat – a tőkés rendszer struktúra- és funkciófüggő – viszonyrendszerének meghaladása szükségeltetik. Lehetséges ez? Mikor, miáltal? Pesszimista credóik ellenére is ezekért érdemes foglalkoznunk Wiener György e számunkban olvasható tanulmányával és Tamás Gáspár Miklós Antitézis. Válogatott tanulmányok 2001–2020. (Pesti Kalligram, 2021) c. kötetének közel sem teljességre törekvő kommentálásával.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….