Négy markáns álláspont vitatkozik a balkáni háború eredetét és a szereplők megítélését illetően: a szerbpárti, a horvátpárti, a semle­ges, és az antiimperialista. Noha mindegyik a valóság egy-egy ele­méből indul ki, egyik sem mentes torzulásoktól. Elsősorban azért nem, mert egyik sem képes átgondolni azt az új nemzetközi politikai helyzetet, amelybe nemcsak a volt jugoszláv közt

Ha arra keressük a választ, mi az oka a nemzetközi baloldal megosztottságának a volt Jugoszlávia területén folyó háború megítélése tekintetében, először is látni kell: az állásfoglalás nehézségeit eredendően az okozza, hogy a szóban forgó te­rületen (a volt jugoszláv köztársaságokban) jelenleg nincs egyetlen olyan szervezet sem, amely a második világháború alatti partizán ellenálláshoz hasonlítható lenne. Nincs olyan párt vagy csoportosulás, mely progresszív alternatívát képviselne a háborús megoldásokhoz és a soviniszta és etnikai alapú államépítéshez képest. Egy ilyen konzisztens alternatíva csak nemzetközi lehetne, abban az értelemben, hogy soknemzetiségű, illetve hogy a Balkán különböző or­szágait át kellene fognia.

A szolidaritás és a szocialista gondolkodás válságban van, mert az ellenzékinek számító csoportok saját köztár­saságaikban is elszigeteltek egymástól, és nem képviselnek konzisztens alternatívát az átfogó társadalmi-gazdasági kér­désekben. Úgy gondolom, ez a fő oka az orientációs válság­nak. Megvizsgálhatjuk, hogy milyen domináns nézetek ala­kultak ki a nemzetközi baloldalon a balkáni háború kérdései­ről, számba véve e nézetek erényeit és általános gyengesé­geiket is.

Először is vannak, akik szerint a válság fő oka a kapita­lizmus támadása a szocializmus lerombolására. Az egyetlen erő, amely ennek ellenállni látszott, a szerbiai rezsim, hiszen Milosevics szocialistának és jugoszláv-pártinak hirdette ma­gát. A baloldal jelentős része, például Nagy-Britanniában, vagy például a Francia Kommunista Párt is, határozottan tá­mogatta ezt a szerbiai rezsimet, annak a hamis látszatnak engedve, hogy ez a szerb rendszer a szocializmust vagy a jugoszláv rendszert védelmezi a szűk látókörű nacionaliz­mussal szemben. Ez teljesen hibás nézet, hiszen Milosevics igazából se nem szocialista, se nem a jugoszláv rendszer védelmezője. Ő már rég szakított a titói hagyománnyal, és támogatta Jugoszlávia feldarabolását, ahelyett, hogy védel­mezte volna a szövetségi államot.

A második irányzat megérti a Milosevics-rezsim jellegét, szövetségét a szélsőjobboldallal, és belátja az általa képvi­selt nagyszerb nacionalizmus veszélyeit. Ezért el is ítéli ezt a rendszert. Ugyanakkor viszont e nézet hívei azt állítják, hogy a szövetségi állam válságától kezdve a nemzeti önren­delkezés volt a fő kérdés, ez volt a politikai harc tétje, ezt kell megvédelmezni a nagyszerb nacionalizmustól és a szerb ellenőrzés alatt álló szövetségi hadseregtől. Ezért a baloldal egy része támogatta a horvát és a szlovén rezsimeket, mint ennek a bizonyos önrendelkezésnek a szimbólumát, és mint olyan demokratikus rendszereket, amelyek megpróbálnak el­lenállni a neo-sztálinista támadásnak, illetve a fasiszta táma­dásoknak. De ha nyitott szemmel nézzük, hogy konkrétan kik és milyen rendszerek a történet szereplői, akkor azt lát­juk, hogy a puszta tény, miszerint valaki szakít Miloseviccsel és Jugoszláviával, még korántsem jelenti, hogy létrejön egy demokratikus rendszer. Másodszor pedig, a nemzeti önren­delkezés kérdése a vegyes népességű köztársaságokban (talán Szlovénia kivételével), ugyanúgy, mint az egész Jugo­szláviában, igen bonyolult kérdéssé vált. Nem egyértelmű ugyanis, hogy milyen szinten kell bevezetni az önrendelke­zést. Vannak nemzeti kisebbségek, amelyek szétszórtan él­nek a különböző köztársaságokban. A szerbek legalább há­rom köztársaságban élnek, a horvátok legalább kettőben, az albánok háromban stb. Vagyis az önrendelkezés jelszava egyáltalán nem szolgáltatott olyan ügyet vagy programot, amelyet világosan és egyértelműen fel lehetett volna vállalni. Ezt a jelszót különböző áramlatok használhatták fel, köztük természetesen maguk a szerbek is, akik védelmezni kívánták jogukat a horvátoktól való elszakadásra, hiszen a horvátor­szági szerbek a horvát államban elnyomójukat láthatták. így ez a megközelítés sem nyújtott világos politikai iránymuta­tást.

Volt egy harmadik álláspont is, mely a semlegességet hir­dette. Azt állította, az összes új köztársaság hasonló volt ab­ban, hogy a nemzeti érzéseket hatalmi célokból használta fel – ami egyébként igaz -, meg azért hogy saját területét védelmezze és építse. Ezért a baloldalnak e vitában semle­gesnek kell lennie, el kell határolódnia mind a szerbektől, mind a horvátoktól, mind a muzulmánoktól. De ez az állás­pont sem kielégítő, még akkor sem, ha elismerjük, hogy az összes új köztársaság domináns irányzata valamiféle reakci­ós nacionalizmus volt. Hiszen ez mégsem jelentett teljesen egyforma helyzetet a volt Jugoszlávia összes népcsoportjá­nak. Például Bosznia-Hercegovinában a muzulmánok nem képviselhették a nemzetállam programját a többiekkel meg­egyező módon, hiszen ők egy olyan államhoz jutottak, ahol nem volt tiszta többség. A boszniai muzulmánok azt a nép­csoportot képezték, amely a leginkább urbanizált volt a köz­társaságban, és a legnyitottabb a sok-etnikumú állam felé. Ezt a nyitottságot vette erőteljes támadás alá a horvát és a szerb nacionalizmus. Ezek után elfoglalni egy semleges ál­láspontot, amely azt mondja, hogy a szerb, horvát és muzul­mán nacionalizmus a volt Jugoszláviában és Bosznia-Her­cegovinában egy kalap alá vehető, nyilvánvalóan nem tekint­hető követendőnek. A boszniai szerbeknek és horvátoknak megvan a saját anyaállamuk, mely támogatni tudja őket. Ilyen lehetőségük a muzulmánoknak nincs. Kétségtelen, hogy volt olyan boszniai ellenállás, mely nemcsak muzulmánokból állt, s amely támogatható lett volna az uralkodó irányzatokkal szemben. De a lényeg az, hogy a semlegesség álláspontja sem kielégítő.

A negyedik álláspont, mely megfigyelhető volt a baloldalon, a nemzetközi politikára összpontosított. Azt állította, hogy az imperialisták, az imperialista beavatkozás volt a fő oka Ju­goszlávia felbomlásának. Ez elsősorban Németországot je­lentette, amelynek a szlovén és horvát függetlenséget elis­merő korai lépése e beavatkozás fő bizonyítékát jelentette. Ezután szóba kerülhettek az amerikaiak, akiknek balkáni po­litikája látványosan zavaros volt. így születhetett meg az az igen egyszerű jelszó: „el a kezekkel a Balkántól!" Az impe­rialisták ne avatkozzanak be abba, hogy e népek hogyan rendezik sorsukat! A helyzet azonban megint csak nem ilyen egyszerű. Mert például az Irak elleni háború esetében vilá­gosan kimutatható volt az imperialista érdek, mely az olaj­hoz kapcsolódott, de a jugoszláv esetben – noha léteztek különböző imperialista érdekek, különböző nézetek a régió átalakítására (lásd az USA hagyományos kötelezettségét Tö­rökország irányában, Németország kapcsolatait Horvátor­szággal, a francia diplomácia hagyományait Szerbia támoga­tására stb.) – ezúttal nem mutatható ki semmiféle konzisz­tens imperialista érdek vagy stratégia. Még azt is hozzá le­hetne tenni, hogy a cinikus „béketervek" mögötti taktikázás és opportunizmus sokkal inkább a stratégia hiányának, és nem valamiféle egységes akaratnak a bizonyítéka. A teljesen nyíltan megjelenő német vagy francia elképzelések sem ele­gendők, hogy azt mondjuk: van valamiféle projektum egy új balkáni háború elindítására és az érdekszférák felosztására. Még több problémát okoz azonban az, hogy a küzdelemben résztvevő népcsoportok egyike-másika, mint például a nagy­szerb sovinizmus ellen védekező albánok és muzulmánok, maguk folyamodtak imperialista beavatkozásért. Ennek fel­dolgozása nyilván sok problémát okoz a baloldalnak, nem úgy, mint például Szomáliában, ahol a lakosság egyértelmű­en ellenségként tekint a beavatkozókra. Jugoszláviában az emberek nagy része kívánja, várja a beavatkozást.

Látható tehát, hogy az orientáció igen nehéz. Azt lehet mondani, hogy mind a négy álláspont tartalmazza a valóság valamilyen elemét, de képtelen megválaszolni az átfogó vál­ság kérdéseit. Ez egy teljesen új típusú válság, egészen új dilemmák elé állítja a nemzetközi baloldalt.

Természetesen a különböző irányzatok a válság eredetét is eltérő módon magyarázzák. Akik a szerb politikát támogat­ják, gyakorlatilag átveszik az erre vonatkozó szerb propagan­dát. Vagyis hogy elsősorban a külpolitika, főképpen a német beavatkozás – mely egy új „birodalom" megteremtésére tö­rekszik – volt az összeomlás oka. Az „önrendelkezés" támo­gatói a nagyszerb nacionalizmus újjászületésében jelölik meg a válság és a háború eredetét. Ez először az albánok ellen lépett fel Koszovóban, majd fellépett a különböző köztár­saságok érzékeny egyensúlya ellen a szövetségi államon be­lül. Persze látni kell azt, hogy a nagyszerb nacionalizmus újjászületésének az egyik fő oka éppen a nagyhorvát nacio­nalizmus újjászületése volt, és más nacionalizmusok is. Vagyis a felszínes ítéletek elkerülése végett a jugoszláv rend­szer válságát, annak hátterét kell alaposan elemezni. Ennek alapján úgy gondolom, hogy a 80-as évek során Jugoszlávia válságának elmélyülése éppen a különböző régiók közötti fej­lettségi szakadék növekedésében ragadható meg, valamint az adósságválságban és a felhasználható jövedelem csök­kenésében minden köztársaság esetében.

A nagyszerb nacionalizmus először is a válság egyik in­terpretációjával jelent meg a színen, mondván, hogy a titóista rendszer szerbellenes volt, mind gazdasági téren (ennek bi­zonyítéka gazdagabb észak-nyugati és szegényebb déli és keleti régiók közötti szakadék növekedése volt), mind pedig alkotmányos tekintetben (mely az egyes köztársaságok és tartományok vétójogával a szerbeknek sem tette lehetővé, hogy saját köztársaságuk belügyei felett rendelkezze­nek). Vagyis ha érteni szeretnénk a nagyszerb nacionalizmus újjászületésének körülményeit, akkor vissza kell mennünk a titói rendszer válságához, és látnunk kell, hogy már azt a válságot is különböző szemüvegen keresztül nézték és in­terpretálták az egyes köztársaságok vezetői, a saját hatalmi érdekeiknek megfelelően. A gazdagabb köztársaságok azt kezdték hajtogatni, hogy a rájuk nehezedő gazdasági teher túl magas ahhoz, hogy támogassák az alacsony hatékony­sággal működő „balkáni" köztársaságokat. A szerbek és a szegényebb köztársaságok ezzel szemben éppen a gazda­gabb régiók növekvő anyagi előnyeire mutattak rá.

A lényeg tehát az, hogy elemezzük a válságot; és azok, akik csak a nagyszerb újjászületésre összpontosítanak, fi­gyelmen kívül hagyják, hogy ezt a nagyszerb nacionalizmust mennyiben fűtötték reális félelmek. Ezek a félelmek léteztek a diaszpórában élő szerb népességben, nem utolsósorban az alternatív nacionalizmusok újjáéledése következtében, nem­különben a jugoszláv rendszer felbomlása egyre közelebbi víziójának körvonalazódásával. A köztársaságok függetlensé­gének előtérbe kerülésével ugyanis kiéleződött a nemzetiségi kisebbségek kérdése. Természetesen a szerb nacionalisták voltak az elsők, akik saját köztársaságuk kisebbségei ellen támadást indítottak. Ugyanakkor viszont a horvátországi szerbek is egyre erősebb horvát nacionalista nyomás alá ke­rültek, és ezek a kifejlődő nacionalizmusok egymást erősítet­ték. Az egyoldalú, a problémákat egy szereplőre visszaveze­tő válságmagyarázatok hibája tehát a globális elemzés hiá­nya. Nem látják a kialakult nacionalizmusok közös gyökereit, és kölcsönhatásaikat sem.

A probléma megértését egyáltalán nem segítette a válság eredetének perszonifikálása, vagyis hogy az elemzők közül sokan elkezdték Hitlerhez hasonlítani Milosevicset. Francia­országban például hatalmas plakátok jelentek meg az utcá­kon, melyek egyenlőségjelet tettek Milosevics és Hitler közé. Úgy gondolom, hogy vannak közös elemek a két személyi­ségben és politikájukban, mint például a nyílt etnikai tiszto­gatás. Az erőszakos nagyszerb sovinizmus Boszniában a tra­gikus valóság egyik domináns eleme. De az egyenlőségjel nem más, mint egy olyan klisé, mely elleplezi, hogy ez a háború sok kis háborúból áll, nem pedig egy agresszor áll szemben a megtámadottakkal. Egy bonyolult folyamatban lát­juk különféle háborúk keveredését: az agressziós háborúét, a polgárháborúét s az önrendelkezésért folyó háborúét. Ez akkor is igen komplex képet mutat, ha meg tudjuk jelölni a háború fő okát a politikai elitek területszerző, hatalmi törek­véseiben, és nem etnikai vagy vallásháborúról beszélünk.

A jugoszláv szövetségi állam összeomlása természetesen felvetette az önrendelkezés kérdését minden nemzeti közös­ség számára, nemcsak a horvátok és szlovének esetében. Felvetette a határok kérdését, azok átszabásának problémá­ját. Ilyen körülmények között egyetlen személyre terelni a fi­gyelmet, mondván, hogy Hitlerhez hasonló alakról van szó, azért is káros volt, mert megakadályozta a szerbiai rendszer természetének konkrét elemzését, és a Milosevics, Seselj és a hadsereg közötti szövetség jellegének megértését, illetve ezek kapcsolatáét a horvátországi és boszniai szerb kisebb­ségekkel. Mindezek a szövetségek ugyanis további konflik­tusokat hordoznak. Milosevics szövetsége Seseljjel taktikai jellegű volt, mely mindig is magában hordozta a szakítás le­hetőségét. Konfliktusai voltak a hadsereggel is, mely a kez­det kezdetén nem volt egyértelműen szerbpárti. És végül nem egyszerűen a dominancia jellemzi Milosevics és a hor­vátországi és boszniai szerbek kapcsolatát sem. Milosevics nem parancsolhat ez utóbbiaknak, hiszen radikalizmusuk azokból a valódi, konkrét veszélyekből fakad, amelyekkel szembe kell nézniük, vagy legalábbis amelyekről úgy gon­dolják, hogy reális veszélyek. Akár igazuk van, akár nem, radikalizmusuknak ez a forrása. Nem egyszerűen manipulá­cióról vagy külföldi agresszióról van szó.

Milosevics természetesen igen veszélyes politikus, aki el­sősorban a saját hatalmi törekvéseit követi. De szemmel lát­hatóan pragmatikus politikát folytat: a nacionalizmust felhasz­nálja, amikor erre szüksége van, amikor úgy látja, hogy ez használ neki, de meg is szabadulhat tőle azon nyomban, amikor már nem tűnik annyira előnyösnek. Szövetségeseit felhasználja, amikor azok előnyöket kínálnak, és megszaba­dul tőlük, amikor hátrányossá válnak.

A nyugati sajtóban uralkodó beállításként terjedt el az a klisé is, mely – a horvát propagandát átvéve – Tudjman rend­szerét valamiféle demokratikus, európai, katolikus rend­szernek állítja be, szemben a balkáni, elmaradott népekkel és rendszerekkel, melyek még a kommunizmus hagyománya­it őrzik. Először is Tudjman maga is kommunista volt, ugyan­úgy, mint Milosevics, vagy a szlovén elnök. A „kommunista" címke ebben a helyzetben semmit sem jelent; a helyzet meg­értéséhez meg kell vizsgálni a hatalom mechanizmusát és ideológiáját. Egyébként Tudjman rendszere már eljutott egyes fasiszta személyek rehabilitálásához, ami nem egyedi példa Horvátországban, hiszen hasonló esetek történtek a balti köztársaságokban is. Olyan emberek, akik kommunisták voltak, és nézeteiket megváltoztatva antikommunistává, sőt a leghangosabb antikommunistákká váltak, ma azzal fogla­latoskodnak, hogy fasisztákat rehabilitálnak a demokrácia jel­szavai mögött. A horvát sajtóban, az irodalomban, az utca­nevekben egyértelmű tendencia nyilvánul meg, hogy rehabi­litáljanak az usztasa mozgalomhoz tartozó személyeket.

A Tudjman-rezsim továbbá semmivel sem demokratiku­sabb, mint a Milosevics-féle. Ez a valóság. A sajtószabadság Horvátországban még a szerbiainál is kevesebb. Belgrádban legalább működik egy minimális szabad sajtó, ami nem léte­zik Horvátországban. Bárki, aki a horvát rendszert kritizálja, rögtön megkapja a megbélyegzést a sajtóban, hogy „horvát­ellenes", vagy „rossz horvát". Ez történt például azokkal a feministákkal, akik szóvá tették a horvát férfiak által elköve­tett nemi erőszakot. Azonnal megtámadták őket, igen kímé­letlenül, sőt még „boszorkányoknak" is kinevezték őket. Hor­vátországban kivonják a forgalomból azokat a könyveket, amelyeket szerbül írtak vagy Szerbiában adtak ki, és egyre inkább a horvát etnikum alapján történik meg az állampol­gárság meghatározása is. Vagyis politikai, jogi szempontból is megkülönbözteti^ a „jó horvátokat" és a „rossz horvátokat". Ez Tudjman logikája, ami egyébként kivehető volt már az 1990-es, a függetlenség kinyilvánítása előtti beszédeiből is, amelyek nem elsősorban Milosevics-ellenesek voltak, hanem jugoszláv-ellenesek. A jugoszláv gondolatot horvátellenesnek bélyegezték, ami egyértelműen megvilágította, hogy a meg­alapítandó horvát államot erősen etnikai alapra kívánják he­lyezni. Ezt támogatta az emigrációban élő szélsőjobboldal is, amely nagyban hozzájárult a Tudjman-rendszer finanszírozá­sához.

Vagyis nem igaz, hogy Tudjman rendszere demokratikus, mint ahogy az sem, hogy Milosevicsé szocialista, vagy éppen kommunista. Az sem áll, hogy a horvát rendszer valamiféle nyugati modell kifejlesztésén munkálkodna, a privatizáció és egyebek által. Ez először is a háborúból fakadó általános nehézségek miatt nem igaz, de a privatizáció ezerféle ne­hézsége miatt sem, ami Kelet-Európa-szerte megfigyelhető. E bonyodalmakat felerősítik a bizonytalanság, az instabilitás körülményei, melyek közé a külföldi tőke egyáltalán nem igyekszik behatolni. Ezért a horvát gazdaságban a fő trend az etatizáció, a központosítás, mégpedig Tudjman emberei, a régi nomenklatúra tagjai által és javára végrehajtva. Mind a szerb, mind a horvát rendszer felhasznál félkatonai erőket, elnyomó hatalmi technikákat. Horvátországban nemrégiben szakszervezeti aktivistákat likvidált a rendőrség. De a horvát félkatonai szervezetek cselekedeteihez hasonló akciókat hajt végre Seselj is Szerbiában a különböző vajdasági és koszo­vói kisebbségekkel szemben.

Látni kell tehát, hogy a baloldal megosztottsága mögött igazi nehézségek állnak, de ennek nem szabadna okot szolgáltatnia a bénultságra, a semmittevésre. Persze azt, hogy mit kell vagy mit lehet tenni, igen nehéz megmondani egy olyan időszakban, amikor a baloldal nemzetközileg gyen­ge, és különösen gyenge a térségben, amelyről beszélünk. De hangsúlyoznám, hogy minden tájékozódási nehézség és megosztottság ellenére bizonyos minimumra képes lett vol­na a baloldal, a legkülönbözőbb országokban.

Mindenki egyetérthet például abban, hogy nincs jövő, nincs béke ezen országok számára, ha nincs demokrácia. Ha nincs pluralizmus, nincs lehetősége a párbeszédnek, és nem lehet nyilvánosságra hozni alternatív programokat és megol­dásokat. Konkrétan ez azt jelentené, hogy támogatni kell a független sajtót szerte a volt jugoszláv köztársaságokban. Mindegyikben. Pártfogolni kell azokat a publikációkat, kon­ferenciákat és más kezdeményezéseket, amelyekkel a saját rendszerük által elszigetelt újságírók, aktivisták próbálkoz­nak. Ez olyan aktuális feladat, mely a jövőre is érvényes. Ez ügyben szó van például egy Balkán TV létrehozásáról, de az újságírók számítógépes információcseréjéről, és más for­mákról is. Ez általánosítható feladat.

Másodszor, még akkor is, ha kisebbségekről van szó, és igen erős nyomás alatt léteznek, de mégiscsak voltak olyan embe­rek, akik megpróbáltak ellenállni az etnikai tisztogatásnak és a szűk látókörű nacionalista tendenciáknak. Még ha azt gondoljuk is, hogy a háború fő oka az imperializmus vagy a nagyszerb nacionalizmus, lehetőség lenne együttesen erősíteni azokat az állampolgári kezdeményezéseket, feminista csoportokat, hábo­rúellenes mozgalmakat, amelyek megpróbáltak fellépni az ag­resszív politika, a nacionalizmus és a sovinizmus ellen. Ezek viszonylag még erősek is voltak Boszniában a háború előtt; a háborúellenes mozgalom több alkalommal is rendezett de­monstrációkat sokezer résztvevővel. Ezeket nyilvánvalóan tá­mogatni kell, a háború alatt pedig különösen pártfogolni kell a szerbiai háborúellenes mozgalmat, mégpedig két ok miatt. Elő­ször: még ha nem gondoljuk is, hogy a szerb politika az egyet­len oka és felelőse a háborúnak, látni kell, hogy ők a legna­gyobb köztársaság, és politikájuk döntően meghatározza a fo­lyamatokat. Szükség van annak demonstrálására, hogy „nem minden szerb fasiszta", és lehetőség van Szerbiában is egy al­ternatív politikai erő építésére, amely a háború ellen lép fel. Ugyanez a helyzet Horvátországban, még ha némileg más kör­nyezetben is. Másodszor: jelenleg Szerbiában és Horvátország­ban is léteznek olyan csoportok, amelyek támadják saját re­zsimjeiket, mégpedig etnikai-nemzetiségi politikájuk miatt. Ezek a csoportok léteznek, és kimondhatatlan szükségük van kap­csolatokra, támogatásra. Harmadszor pedig, lenne lehetőség valamiféle nemzetközi összefogásra, tekintet nélkül arra, hogy kinek mi a véleménye a válság okairól. Ennek célja a mene­dékjog biztosítása, a menekültek segítése, és egy alternatív Eu­rópa kezdeményezése lenne.

Vannak persze olyan kérdések, amelyek mindezen lehető­ségek ellenére megosztják a baloldali közvéleményt, ilyen az, hogy meg kell-e szüntetni a boszniai fegyvervásárlások lehetőségét tiltó embargót. A semlegesség valószínűleg sem­miképpen sem lehetséges, és amint létezik valamiféle soket­nikumú ellenállás Boszniában, azt támogatni kell. Persze azok, akik egyenlőségjelet tesznek mindenfajta nacionaliz­musok közé, és joggal szkeptikusak a boszniai ellenállás gyengesége miatt, érthetően ellenezték és ellenzik ezt.

Egy második kérdés az embargó általában, és konkrétan a szerbiai rezsim ellen alkalmazott embargó megítélése. Azok, akik úgy gondolják, hogy a szerbek nem felelősek, ha­nem sokkal inkább áldozatok, természetesen nem értenek egyet ezzel az embargóval. De még azok is, akik szerint a szerbiai vezetés a fő felelős, okkal vitatkozhatnak ennek az embargónak a jogosultságán és célszerűségén. Meg lehet kérdezni, hogy mi volt ennek a célja. Először is az, hogy megállítsa a háborút, másodszor pedig Milosevics megbuk­tatása. És mi volt az eredmény? A háborút nem tudta meg­állítani, és egészen mostanáig úgy tűnik, hogy éppenséggel megerősítette Milosevics pozícióját, miközben gyengítette az ellenzéket. Hiszen mindez alátámasztotta Milosevics állításait arról, hogy a szerbek áldozatok: a nemzetközi összeesküvés és az új népirtás áldozatai. Fontos körülmény az is, hogy a nemzetközi szankciók meghozói egy szót sem szóltak arról, mi folyik Horvátországban. Ez is a szerb vezetés propagan­dáját látszott alátámasztani.

A harmadik fontos kérdés az ENSZ szerepe ebben a konf­liktusban. Természetesen azok, akik szerint az imperializmus az események fő mozgatója, igen könnyű pozícióból azt mondhatják: „minden csapatot kivonni a Balkánról". De ez nem ilyen egyszerű, hiszen többféle nemzetközi beavatkozás létezik. Ellenezni lehet a katonai beavatkozás egyik formáját, a támadó jellegűt, amilyen például a szerbek ellen foglalt vol­na állást a háborúban. Itt azonban sokkal inkább békefenn­tartó vagy – ebben a helyzetben – inkább béketeremtő be­avatkozásról lehet beszélni. Az elsőt, vagyis az offenzív ka­tonai beavatkozást nyilván ellenezni kell, mivel az nemcsak hogy nem lett volna hatékony, de politikailag sem volt indo­kolható. Sokkal nehezebben ítélhető meg az ENSZ csapatok jelenléte a háborús övezetben, hiszen ezek főként a „huma­nitárius segélyek" célba juttatásával foglalatoskodnak. Per­sze az embernek kételyei lehetnek ennek a „humanitárius segélynek" a szerepéről, hiszen sok esetben egyszerűen ar­ról volt szó, hogy az embereknek még egyszer enni adtak mielőtt valamelyik harcoló fél elpusztította őket. De hát még­iscsak arról van szó, hogy emberek vannak körülzárva, ost­romlott városokban, elzárva a külvilágtól; és egy ilyen hely­zetben azt mondani, hogy „el a kezekkel Boszniától" – csak azért, mert ENSZ feliratú járműveket látunk vonulni minden­felé -, egyáltalán nem bölcs dolog.

E problémák végső soron oda vezetnek, hogy igen alapo­san át kell gondolni, végig kell elemezni ennek a bizonyos „új világrendnek" a kérdését. Az új világrendet – mint emlék­szünk rá – Bush hirdette meg az Öböl-háború után. Egyál­talán nem világos azonban – és erre szolgál tragikus példá­val a balkáni háború -, hogy mi következik a Szovjetunió és a Varsói szerződés megszűnése után. Mi lesz a NATO sze­repe? Mi lesz az európai hadsereg, illetve a már létező po­litikai szervezetek szerepe? Látható, hogy a „humanitárius segély" mögött az egész régió újrarendezése folyik, igazából ez az egész háború tétje. Kétségtelen az is, hogy az ame­rikaiak a NATO szerepének egyfajta offenzív újrafogalmazá­sára törekszenek, és teljes mértékben ellenőrizni akarják az ENSZ katonai tevékenységét. Ezek a kérdések nemcsak a volt Jugoszlávia köztársaságainak sorsát érintik, és minden­képpen vitára ösztönöznek a nemzetközi rendről, az Amerikai Egyesült Államok és a nemzetközi szervezetek szerepéről. Ez utóbbiak ugyanis egyrészt súlyos felelősséget viselnek a tragédiákért, az erősödő konfliktusokért, a menekülthullámo­kért, másrészt az új rend csendőreiként funkcionálnak, együttműködve a volt Varsói Szerződés maradványaival.

Fel kell vetni az ENSZ szerepének kérdését is, mely nyil­vánvalóan nem egy „nemzetek fölötti", és nem is demokrati­kus szervezet. Egyre homályosabb, milyen elvek alapján hoz döntéseket a Biztonsági Tanács, és kinek milyen befolyása van a különböző döntéshozó testületekben. Tisztázni kell a protektorátus fogalmát, meg kell nézni, hogy amikor az ENSZ égisze alatt ilyen működött, az milyen hatékonysággal történt. Hiszen a volt Jugoszláviában is több helyen – például Ko­szovóban – népszerűvé vált az az elképzelés, hogy ENSZ-protektorátust alakítsanak ki. Ezeknek a nemzetközi szerve­zeteknek az újragondolása, átalakítása tehát napirenden levő feladat. Nyugat-Európában is aktuális probléma a kisebbségi jogok védelme. Hogyan lehet ezt általában elfogadhatóan ér­telmezni és megvédelmezni? Milyen intézmények és garan­ciák szükségesek ehhez? Vajon tudnak-e segíteni a délszláv nemzetek békés együttélésének kialakításában olyan orszá­gok, amelyek maguk sem tudtak még megbirkózni ezekkel a problémákkal?

[A cikk a szerző 1993. októberi, budapesti előadása alapján ké­szült.]