Célok és eszközök

„Az ember, a szabadság, a piac”, ez volt a elme annak az elő­terjesztésnek, amelyet Sz. S. Satalin akadémikus, a reform „öt­száz napjáról” készített, és a legfontosabb szovjet lapokban megjelentetett. A cikk úgy mutatta be a privatizációt, mint az eddigi szenvedésekért kijáró jóvátétel-félét, amelyet a bürokra­tikus vezetés által kifosztott és eltékozolt kollektív vagyon újra­felosztásával juttatnak a társadalomnak. Az kell, hogy mindenki („az ember”) szabadon és jobban élhessen.

De lehetséges-e ez a „privatizáció” és a piac révén?

A Szovjetunióban néha azt mondják, hogy a privatizációnak köszönhetően minden egyes ember saját munkájának tulajdo­nosa (eredményeinek „ura”) lehetne. Ha ez így lenne, akkor voltaképpen társadalmi igazságszolgáltatásnak is lennie kelle­ne, szintén jó esélyekkel arra, hogy gazdaságilag hatékonynak bizonyul: az ellenőrzés és az egyéni felelősség követelménye szükségképp nem individualizmus. Először is vita tárgyává kell tenni a bürokrácia „kollektív” harácsolásának névtelenségét és az egyének törekvéseinek elfojtását, amit az álszocialista érté­kek, a „kollektív” értékek nevében végeztek (feltételezhetően a meglévő szociális védelmi intézkedések szemléltetik ezt a „szo­cializmust”). Ez a „hivatalos marxizmus” megfeledkezett a Kommunista Kiáltvány egyik mondatáról, amely szerint „minden egyes ember szabad fejlődése az összesség sza­bad fejlődésének feltétele”. (Marx és Engels Válogatott Művei, I. kötet, Kossuth Kiadó, 1975., 154. oldal.) Ami a társadalmi tulajdont illeti, Marx szerint azt „termelők szabad társulása” ál­tal kell igazgatni; az egyének szabadsága és felelőssége (de a nemzeti közösségeké is) társulásukban ténylegesen erkölcsi (politikai) és gazdasági szükségszerűség. Satalin cikke egyéb­ként ragaszkodik ahhoz, hogy a privatizációnak szabadon el­határozott cselekedetnek kell lennie, nem pedig erőszakos dekollektivizálásnak.

Az is kell, hogy választási lehetőségek, vagyis alternatívák legyenek. A liberális offenzívának egyik Jellemzője a választási lehetőségek megszüntetése, pontosabban leszűkítése a magántulajdon különböző változataira (egyéni és szövet­kezeti tulajdon, részvénytársaságok); közös szempontjuk az hogy a tulajdonos hatalmát ahhoz a pénzhez (a tőkéhez) kös­sék, amellyel rendelkezik. Ez kizárja tehát az arra való törek­vést, hogy „az államosítás leépítését” a tulajdon „társadal­masításával” valósítsák meg: ez utóbbi azt célozná, hogy az alkotmányos jogot – ingyen – és az igazgatás jogkörét a „társult termelőkre”, (még kialakítandó intézményes formák kö­zött) magára a „társadalomra” ruházzák át.

Az állampolgár és az egyén liberális felfogása ellentétes ez­zel az önigazgatási és szolidáris logikával.

Piac az önigazgatás érdekében…

Mindez szakítást jelent a korábbi tervekkel: a 60-as és a 70-es években (Jugoszláviában, de a Szolidaritás létrejöttekor Len­gyelországban is, továbbá – más formák között – Magyaror­szágon is) a keleti reformok még azt célozták, hogy a piacot összeegyeztessék a „kollektív tulajdonnal”. A peresztrojka kez­deti tervei még ragaszkodtak ahhoz, amit annakidején „piaci szocializmusnak” neveztek (az 1987-es vállalati törvény, ame­lyet 1990 júniusában érvénytelenítettek, egyébként önkormány­zati jogokat biztosított a dolgozók kollektíváinak).

Ezek a reformok sehol sem módosították az igazgatás köz­ponti koordinációs hatalmát a tulajdonosi jogok tekintetében, amelyek továbbra is „mindenkié és senkié” maradtak, mind­azonáltal inkább a bürokratáké, mint másoké. Ezeknek a refor­moknak nem volt sem (demokratikus) politikai tartalmuk, sem gazdasági összetartó erejük, így hát önigazgatási szempontból kudarcot vallottak. Kudarcot vallottak azonban a kereskedelmi szabályozás szempontjából is, mert álkonkurenciáról volt szó: a konkurencia csak a nyereség irányában funkcionált, a vesz­teség irányában nem. A jó piaci helyzetben lévő ágazatok és vállalatok fejlődtek, a többi azonban sohasem jelentett be cső­döt. A foglalkoztatás védelme, amelyet a rendszer szociálpoli­tikája tett lehetővé, arra késztette a hatóságokat, hogy fedezzék ezeket a veszteségeket („piaccal” vagy anélkül). A tékozlás fo­kozódott, a kereskedelem decentralizálása azt jelentette, hogy elégtelen volt a munkaalkalmat teremtő beruházás (vagyis mun­kanélküliséget jelentett); az infláció, valamint az ágazatok és a régiók közötti egyenlőtlenségek és egyensúlyhiányok megnöve­kedtek. A behozatal egy ideig késleltette a válságot, a 80-as évek elején azonban a külső adósság okozta megrázkódtatás alatt minden összeomlott.

… az önigazgatás ellen…

Egyszerű az a következtetés, amelyet a liberalizmus teoretiku­sai levonnak (ebben a tekintetben csatlakoznak azokhoz az elő­rejelzésekhez, amelyeket korábban a liberális iskola vezér­alakja, Hayek adott közre): a piac csak akkor lehet olyan sza­bályozó, amely orientálja a beruházásokat és bezárásra kényszeríti a nem rentábilis vállalatokat, ha általánossá válik. Ehhez az kell, hogy a munkaerő és a termelőeszközök mara­déktalanul áruk legyenek, hogy létezzen tőkepiac és munka­erőpiac (olyan munkavállalók alkalmazása és elbocsátása, akik alávetettek a kereskedelmi profit kritériumainak, tehát azoknak a társadalmi erőknek, amelyek képesek kierőszakolni ezt az alávetettséget); a piacnak kell lennie az egyetlen köteléknek a valóban „magánjellegű” (tehát felelősségteljes) döntések között; egyszóval az államnak „meg kell szabadulnia kötelezettségei­től”, a köztulajdonban lévő vállalatokat privatizálni kell, továbbá meg kell szüntetni a munkásönigazgatás jogait és a szubven­ciókat, mert ezek a hatékonysággal ellentétes védőhálókat fej­lesztenek ki. A program ennélfogva egyértelmű.

A liberális érvelés lényege az, hogy a pénzszerzés (a mun­ka és a tőke arányában) és a költségekkel arányos pénzkiadás motivációja nélkül általánossá válik a tékozlás és a nemtörő­dömség. Tágabb értelemben a nyereség hajtóerejének megfe­lelően és a piaci versenyhez alkalmazkodva igazgatott kapita­lista magántulajdon felszámolásával megszüntették azt a kény­szerítő erőt – érvelnek a liberálisok -, amely a magánvállalkozót arra ösztönzi, hogy a minimálisra csökkentse a költségeket (ne­vezetesen a béreket) és alkalmazkodjék a kereslethez, s ami arra kényszeríti a dolgozót, hogy alávesse magát a kapitalista követelményeknek, nehogy elbocsássak őt.

…és a feudalizmus ellen ?

A Keleten folyamatban lévő átalakulásokat néha a kapitalizmus előtti, szinte feudális viszonyok ellen irányuló polgári forrada­lomhoz hasonlítják. És az igaz is, hogy ezt a rendszert mind­inkább olyan helyi hűbérúrfélék uralták, akiknek a lekötelezett­ségek és személyes összeköttetések hálózatán alapuló hatalma a beruházásokat és a védőhálókat sokkal inkább meghatározza, mint a piac. Jugoszlávia („feudális”) tagozódása az évek során fokozódott, és Magyarországon ma azt mondják, hogy nem a „tervről a piacra” térnek át, hanem a „tervről a klikkrendszerre”… A liberális kereskedelmi programok egyszerre szeretnék hely­reállítani a magántulajdont és megtörni – a piac egyesítő sze­repe révén – mindezeket a tagozódásokat és a személyes összeköttetések hálózatát. A kapitalizmus kialakulásával való összehasonlítás tehát nem igazán helytálló, tovább kell mélyí­teni a hasonlatot.

A tőke voltaképpen oly módon erőszakolta ki hatalmát, hogy a személyes nem-kereskedelmi alárendeltség viszonyait és a rabszolgasággal vagy a jobbágysággal együtt járó védőhálókat egyidejűleg irtotta ki a feudális társadalomból. Ennek során a jobbágyokból vagy rabszolgákból, de a kisárutermelőkből is (ha azok nem tudtak ellenállni a manufaktúrák konkurenciájának) létrehozta a proletárosztályt, amely kénytelen munkaerejét el­adni, meghajolva a pénz és a kereskedelmi konkurencia ural­ma előtt. Ez volt a termelékenység kolosszális növekedésének a forrása. A liberális kapitalizmus legbuzgóbb hívei azt remélik, hogy hasonlóképpen meg lehet törni a bürokratikus világ „tá­mogatott” szolgáinak a mentalitását és magatartását is.

A tőkének alávetett bérmunka a rabszolgáéhoz képest in­tenzívebbé, tehát produktívabbá válik – írja Marx. A rabszolga a félelemtől hajtva dolgozik, nem az életéért, hiszen az nem az övé, mindazonáltal garantálva van a számára. A szabad mun­kást ellenben szükségletei hajtják. A személyével való szabad rendelkezés és a szabadság tudata (vagy inkább a képzete) folytán ez utóbbi sokkal jobb munkás, mint az előbbi. Ehhez járul a felelősség érzete (tudata), mert, mint minden viszontel­adó, a munkás felelős annak az árunak a minőségéért, amelyet szolgáltat és szolgáltatnia kell, vállalva, hogy kiszorítja őt a többi ugyanolyan fajta viszonteladó.

Marx hozzáteszi, hogy ez a proletarizálódás felszabadulás­ként vagy „előléptetésként” fogható fel a jobbágy vagy a rab­szolga számára, de lealacsonyításként a kézműves számára, aki saját munkájának és termelőeszközeinek a tulajdonosa volt.

Mindent egybevéve a termelékenység növekedésének alig­ha volt más forrása, mint ez a burzsoá forradalom.

De ma melyek azok a társadalmi erők, amelyeket „meg kell szabadítani” a feudális-bürokratikus viszonyoktól? És előlépte­tésről vagy társadalmi visszafejlődésről van szó?

A parasztokat kell „felszabadítani”? Parasztok jóformán már nem léteznek (a Szovjetunióban és Kelet-Európában a munka­képes lakosok 15-30 százalékát alkotják), és létmódjuk jelen­tősen átalakult. Csak Lengyelországban és Jugoszláviában van­nak többségben a kistulajdonosok. A liberális elvek őket azon­ban éppenséggel fenyegetik (hiszen kétféle mértékkel mér ez a liberalizmus: itt meg akarja szüntetni a szubvenciókat, de az Egyesült Államokban, Japánban és az Európai Közösségben széleskörűen fenn akarja tartani őket…). A lengyel parasztok zsémbes hangulata sokatmondó. Ami pedig a többi jelentősebb esetet illeti: a liberálisok várakozásaival ellentétben a kollektivi­zált „vidék” nem szavaz nagyarányúan a privatizálásra. Sőt, in­kább szavaz „kommunistaként”, mint a városok (leegyszerűsítés lenne ebben csupán az elnyomó apparátus erősebb ellenőr­zését vagy a bürokratikus rezsimhez való konzervatív ragasz­kodást látni). A régi parasztok eltűntek. Az erőszakos kollekti­vizálás bűnei még mindig nyomasztóan hatnak. De mégis, fő­ként arról van szó, hogy Csehszlovákiában, Magyarországon, a Szovjetunióban és másutt a mai dolgozó parasztok új nem­zedékei meg szeretnék őrizni a kolhozokban szerzett védőhálót (és háztáji gazdaságaikat, amelyek bizonyos fokú önellátást biz­tosítanak az élelmiszerek tekintetében). A (feudális) „előjogok térítés nélküli megszüntetése”, amit valamikor a fellázadt pa­rasztok követeltek, olyan (bürokráciaellenes) jelszó lehet, amelynek a dolgozó parasztok számára más a jelentése, mint a privatizációnak. Ha mindezt felismerve a parasztok a valóban szabad szövetkezeti társulás követeléseivel állnának elő, egy igazi, „alulról jövő” forradalom révén újra meghatározva a helyi és a regionális önkormányzatok hatalmát, akkor lehetőség nyíl­na a városok és a falvak dolgozóinak szövetségére, egy „posztkapitalista” dinamika jegyében…

Létrejött ugyanis azoknak a nagy tömege is, akiknek ma a magánszektor bérmunkásaivá való átalakulásáról van szó – a valóban létező proletariátus, amelyet kizsákmányol az ő nevé­ben rajta uralkodó bürokrácia, egy olyan tulajdont igazgatva, amely nem az övé. A Szovjetunióban egy olyan proletariátusról van szó, amely számára a gorbacsovi retorika egészen 1990-ig azt ismételgette, hogy „a maga urának” kell lennie (ez ismét egy „posztkapitalista” jog), és amely annyira tudatában van en­nek a jognak, hogy valamennyi áramlat élni akar vele valami­lyen formában (a konzervatívok arra törekszenek, hogy szövet­séget hozzanak létre az igazgatók és a dolgozók kollektívái kö­zött az önigazgatási követelések alapján; a liberálisok pedig azt javasolják, hogy a munkások legyenek részvényesek). Létezik az a proletariátus, amely ma a munkaképes lakosság többségét alkotja mindazokban az országokban, amelyeket érint ez a „for­radalom”. S ez azt jelenti, hogy ezeket a dolgozókat a változás perspektívájának megnyerni központi fontosságú tót. Az úgyne­vezett szocialista országokban a piac mindeddig sehol sem tu­dott jelentősen kiszélesedni a munkásönigazgatási jogok nö­velése nélkül. Az esetleges munkásrészvényességgel járó ke­reskedelmi privatizáció csak akkor találhat a dolgozók jelentős részének a támogatására, ha a dolgozóknak (okkal vagy ok nélkül) az az érzésük, hogy ebből nyerhetnek valamit. Ponto­san ennek a reményével kecsegtettek a német kapitalista erők és az ígéreteik. De mi a valóság? Keserű csalódás érte a la­kosságot Kelet-Németország területein (ahová nem özönlik a magántőke), és holtpontra jutott a lengyel strukturális átalakulás, amin feltétlenül el kell gondolkodni, nem kevésbé, mint a that­cherizmus kudarcain. A társadalmi robbanásokat a rekapitalizálódó Kelet-Európában általában nem olyan erő fogja kiegyen­súlyozni, mint például a gazdag NSZK államának gazdasági és pénzügyi hatalma (mert az államnak kell majd megmentenie a berendezést). Mérlegelni kell a javasolt „programot”: arról van szó, hogy az iparvállalatok nagy többségét, a vállalatok ezreit, amelyek a dolgozók millióit alkalmazzák, az ipari termelésnek mintegy 70 százalékát vagy még nagyobb részét kell „szabály­talanítani” a magánvásárlások reményében (nem 10-12 céget, amennyit Thatcher asszony privatizált néhány százezer dolgozó átcsoportosításával!) Az egész világra kiterjedő kapitalizmussal és rendkívüli mértékben összpontosult gazdasággal kell majd (a szubvenciók megszüntetése után) szembekerülniük: a világ­kereskedelem kétötöde az „Északhoz”, a fejlett kapitalizmushoz tartozó multinacionális cégek közötti tranzakciókból áll. Ezek a cégek éppen annyira akarnak szabad kereskedelmet a világ többi részével, mint amennyire a kacsa szabad kapcsolatokat akar a tyúkokkal… S Kelet-Európa és a Szovjetunió társadal­mainak bürokratikus „szárnyasjószága” nem veti latba súlyát, hogy ellenálljon nekik. Hasonló okokból szerte kell foszlania an­nak a reménynek is, hogy az új középrétegekből és az árnyék­gazdaságból származó igazi vállalkozóktól „organikus” növeke­dés várható. A vállalatok megvásárlásához rendelkezésre álló belső megtakarítást a privatizálandó javak 15-20 százalékára becsülik (s ez nem is jelenti még a vásárlás készségét).

Ilyen körülmények között a „burzsoá forradalom'', amely a kapitalista világba akarja visszavezetni ezeket a társadalmakat, csupán „bürokratikus”, önkényuralmi és kifelé forduló lehet, amelyen, amennyiben egyáltalán befektetésre kerül, a külföldi tőke uralkodik. Valamennyi társadalmi kategóriában biztosan lesznek nyertesek és vesztesek (főleg egyes fiatalok és a szak­képzettek fognak nyerni). De összességében véve nagyarányú munkanélküliség lesz, és megnövekednek a különbségek, anél­kül, hogy bármi is garantálná, hogy a lakosságnak többet és jobbat tudnak nyújtani. A kereskedelmi privatizálás hatására ezekben az országokban az ipar elsorvadása széleskörű lesz, egyenes arányban azzal, amilyen a foglalkoztatottság bizton­sága volt – nemcsak a bürokrácia eredménytelenségét kell visszafizetni. A mérleghez szorosan hozzátartoznak azok a szo­ciális-gazdasági előnyök is, amelyek törvényesítették a bürok­rácia hatalmát, és amelyeket a bürokrácia többé már nem képes szavatolni. Ha valaki azt mondja, hogy ez a hatalom csak a diktatúra alapján állt fenn, az figyelmen kívül hagyja mindazt, ami a kapitalista restauráció nyomán el fog veszni: a nem-ke­reskedelmi logika az anyagilag erősen támogatott kultúra, ok­tatás, lakás és közlekedés valamint a jogok területén (amelye­ket megcsúfoltak vagy eltorzítottak ugyan, de amelyek mégsem voltak pusztán deklarációk). Ide tartozik a garantált foglalkozta­tás joga, az oktatáshoz való jog, akkor is, amikor valaki munkás- vagy parasztszármazású, úgyszintén a munkának mint értékal­kotónak az elismerése (még ha formális is) stb. Nincs olyan nyugati „modell”, amely mindezt elfogadhatja és egyidejűleg „hatékony”, a kapitalista kritériumok szerint. Éppen ezért fog csatlakozni reményében az a nép, amely árukkal teli üzleteket és szabadságjogokat, teljes foglalkoztatottságot és társadalmi elismerést szeretne, s azt reméli, hogy ebben határozható meg a „piacgazdaság”.

A szükséges önigazgatás

Létezik (létezett) itt egy hatalmas emberi, kulturális és ipari po­tenciál. A kapitalista restauráció ezt el fogja taposni. Nincs más alternatíva, mint a harmadik út keresése: az egyéni és kollektív felelősség és szabadságjogok alapján kell meghatározni a tu­lajdon legjobb formáit a szükségleteknek megfelelően. Erősen úgy tűnik, hogy az önigazgatás az egyedüli „reális” kiút a vál­ságból, még akkor is, ha sehol nincs olyan modellje, amelyre építkezni lehet.

Modell nincs, de kísérleti és elméleti támpontok vannak. Az önigazgatást oly módon kell „feltalálni”, hogy le kell gombolyítani a megállapított motivációk fonalát – valamennyi motivációét, nem csupán azokét, amelyek a liberális válaszokban szerepelnek.

A hatékony és jogos strukturális átalakulás célja végső fo­kon megtalálni annak a módjait, hogyan lehetne elkerülni a ne­héz éveket, pótolni az elvesztett időt, csökkenteni a költségeket, és elérni, hogy a szükségletek ki legyenek elégítve. De mindez egyrészt a szükségletek nagyon nagy komplexumára vonatko­zik (vajon kielégíthetők-e ugyanazon a módon, a hatékonyság ugyanolyan kritériumai szerint és ugyanolyan tulajdonformák mellett a torta vagy a ruhák utáni vágy, a mentőállomások vagy a magán gépkocsik szükséglete, a szociális és kulturális infrast­ruktúrák vagy a burgonyatermelés szükségessége, a friss leve­gő és a szabadidő szükséglete, a szakképzettségé és a mun­kaalkalomé…?); másrészt pedig attól függ, hogy ki ítéli meg ezeket a szükségleteket és ezeket a költségeket: teljesen nyil­vánvaló, hogy a dolgozók vagy/és a fogyasztók (férfiak és nők) kollektívái ezekre az „egyszerű” kérdésekre (mi jelenti a hasz­nos időtöltést, az eltékozolt időt, más szóval, itt kell-e termelni vagy ott, milyen minőséggel, milyen munkaintenzitással, milyen igazgatási jogokkal, milyen védőhálókkal?) más válaszokat fognak adni, mint, mondjuk, egy kapitalista vállalkozó.

Vajon a dolgozókat „dolgokként” kell kezelni, akiknek épp­úgy van „költségük”, mint a gépeknek, és vajon ezeket a költ­ségeket vissza kell-e szorítani a munkanélküliség nyomásával és a kereskedelmi konkurencia „játékával” (a félelmetes nem­zetközi cégekkel) a nyereség érdekében? Ez a mechanizmusa, sőt a kritériuma a „hatékonyságnak”?

E néhány központi tót rejtőzik a „piacgazdaság” mögött. A demokráciának azt kellene jelentenie, hogy ezeket a kérdése­ket nyilvánvalóvá teszik.

A demokrácia mint termelési tényező

A liberális szemlélet egyik jellemzője azonban éppen az, hogy a gazdaságból ki akarják űzni a politikát (tehát a de­mokráciát). Az érvelés népszerű magva világos: az úgyneve­zett „szocialista” rezsimeket ért leggyakoribb bírálatok egyike pontosan az, hogy „átpolitizálták” a gazdaságot. Ily módon azonban több, nagyon különböző aspektust zavarnak össze: egyrészt van mindaz, ami a bürokratikus önkényességre és szakértelemhiányra, a gazdasági kalkuláció hiányára, valamint a presztízs és az előjogok hajszolásán alapuló politikai volun­tarizmusra, végül pedig az elnyomó gazdasági intézkedésekre utal; másrészt mindaz, ami az egyetlen párt monopóliumából következik a választási lehetőségek tekintetében; és végezetül ott van bizonyos számú gazdasági választási lehetőség tág ér­telemben vett „politikai” jellege.

Amennyire azonban radikálisan vissza kell utasítani az első két aspektust, ugyanúgy kifejezésre kell juttatni, vagyis meg kell erősíteni a harmadikat az álgazdasági döntések képmutatásával szemben. Az etikai és a társadalmi választási lehetőségek leg­magasabb szintjón kezelni a közösségek közötti kapcsolatokat (az egyesülés különböző formáit, a kisebbségek jogait, a nők jogait és így tovább); a környezetvédelmi választási lehetősé­geket, a regionális és a szociális fejlesztés prioritásait, a jöve­delemelosztás egyenlőségének a kritériumait és a társada­lombiztosítás formáit, a tulajdonosi jogokat, az oktatásra, a szol­gáltatásokra és a hadseregre fordított nemzeti erőforrások rész­arányát- nos, ezek mind olyan lehetőségek, amelyek alternatív, egymással összefüggő és különböző eszközöket mozgósító megoldások tárgyát alkothatják: a társadalom és a szó nemes, pozitív értelmében vett „politika” választási lehetőségei.

Az úgynevezett „piacgazdaság” országaiban bizonyos mér­tékben nap mint nap meghozzák ezeket a döntéseket. Reagan elnök idején az amerikai költségvetési deficit évente 100 milliárd dollárral növekedett, elfedve az „állami kötelezettségek leépíté­sét” a szociális kiadások tekintetében, de nem a fegyverkezési költségeket illetően… Más szóval, a katonai hatalom túl fontos volt ahhoz, hogy a piacra és egyedül a magánérdekekre bízzák, a szociális kiadások tekintetében azonban Reagan szemszögé­ből a dolog egészen másként állt. (Ezt példázza, hogy a 80-as években a gyermekhalandóság a szegénység növekedésének arányában nőtt, ami tehát azt jelenti, hogy a lakosság növekvő része számára lehetetlenség magánorvosokhoz fordulni.)

Ezek is mind olyan döntések, amelyeket nem volna szabad sem a politikusokra, sem a közgazdászokra bízni (még kevésbé a piac és az adminisztratív terv mögött rejtőző névtelen bírákra); ez nem jelenti azonban azt, hogy nem kell politikai pártokra, intézményekre és tudományos kutatókra, valamint a piac és a tervek kombinálására támaszkodni.

Nem azt kell az egypártrendszer szemére vetni, hogy ebből a szempontból politizálta a gazdaságot, hanem azt, hogy a „tár­sadalom” helyett hozott döntéseket. (A jugoszláv decentralizált önigazgatási rendszer esetében is azt kell az egyetlen párt sze­mére vetni, hogy megakadályozta olyan koherens alternatív vá­lasztási lehetőségek kialakulását, amelyek lehetővé teszik az önigazgatás számára, hogy jobban mérlegelje saját döntéseinek következményeit; azt kell a szemére vetni, hogy megőrizte az összes döntés monopóliumát, minthogy csak decentralizált igazgatási jogokat biztosított – fenntartva egy korlátozott ön­igazgatási horizontot az összetartó erő nélkül -; szemére kell vetni, hogy az egymást követő „elhajlások” elfojtásával tönkre­tette a szolidaritási kapcsolatokat, és mindenkit az eredmény­telenséghez vezető befelé fordulásra ösztönzött.)

A demokráciának nincs „modellje”. A demokráciát nagyrészt fel kell találni, a tapasztalatok számításba véte­lével át kell alakítani; és feltétlenül bonyolultabb dolog meg­valósítani, mint ahogy azt általában gondolják, ámde egy forradalom megvédelmezése szempontjából lényegesebb, mint a bolsevikok hitték. Intézkedéseik egy része elősegítette Sztálin győzelmét, és amint azt Rosa Luxemburg előre látta, ellentmondásba került egyenjogúsítási tervükkel. De ha meg­őrizzük ez utóbbi álláspont humanista és radikálisan Sztálin-el­lenes jelentőségét, akkor a demokrácia feltétlenül a gazdasági és a kulturális haladás legfontosabb tényezője lesz. A demok­ráciának be kell hatolnia a mindennapi élet valamennyi terüle­tére, és ha ez már megtörtént, tudatosan kell keresni az opti­mális eszközöket ahhoz, hogy a demokrácia hatékony legyen.

A demokrácia egyik-másik formájának vagy intézményének torz, negatív hatásait kritikai vizsgálat tárgyává lehet és kell ten­ni. Ez részben már megkezdődött. Közismertek a „politikai pi­acok” csapdái, a manipulált többségi szavazások, az álnépsza­vazások és az olyan választások, amelyeken demagóg módon mindent megígérnek. Némely döntést többségileg lehet és kell hozni (például arról, hogy mik a prioritások és milyen összegeket kell a közpénzből rájuk fordítani). Ami azonban a kisebbségi választási lehetőségeket illeti, nélkülözhetet­len, hogy azokat is ki lehessen fejezni, meg lehessen vé­deni és ki lehessen elégíteni a prioritásoktól eltérő módo­kon, feltéve, hogy nem ássák alá a prioritások megvalósu­lását. Az esetek egész sorában a közmegegyezés alapján kell tevékenykedni, mert a többségi szavazás elnyomó jel­legű (lásd a nemzetiségi kérdéseket), a közmegegyezés vi­szont csak az egyenlőtlenségek csökkenése esetében élet­képes. Nem lehetséges és szerencsére nem is szükséges, hogy mindenki döntsön mindenről, az ellenben szükséges, hogy az emberek befolyásolni tudják azt, ami őket érinti.

Az önigazgatási terv helytállóságát nem az a naiv hipotézis alapozza meg, hogy az ilyen demokrácia könnyű lesz, hanem az a meggyőződés, hogy az olyan döntésnek, amelyet azok hoztak és ellenőriztek, akiket az végső soron a legközvet­lenebbül érint, több esélye van arra, hogy hatékony és meg­felelő legyen, mint a kikényszerítőn döntésnek.

A privatizáció hívei is elismerik némiképpen, hogy a felelős­ség és az ellenőrzés kulcsszerepet játszik a gazdasági döntés hatékonyságában. De ezt a döntési és ellenőrzési képességet („a reá való alkalmasságot”) a tőke és a magánkézben lévő termelőeszközök tulajdonosaira korlátozzák. A demokráciát te­hát megint csak kidobják a gazdaságból, ami annyit tesz, hogy a demokrácia a mindennapi életet érintő kérdések óriási több­ségén kívül kerül. Azonkívül ez a felfogás jelentősen leszűkíti magának a tulajdonosi felelősségnek az alkalmazási területét, és ez a tulajdon ellene fordul mindazoknak, akiknek nincs be­lőle. Kizárja őket a döntésből és a gazdaságnak és annak a társadalomnak az ellenőrzéséből, amelyben élnek. (A népi rész­vényesség egyáltalán nem csökkentette ezt. Egyrészt bebizo­nyosodott: a részvények elaprózódása elősegíti, hogy az ellen­őrzést összpontosult és erős kisebbség gyakorolja; másrészt világos, hogy a népi részvényesség – és általában a rész­vényesség – motivációja a nyerés reménye, mint a lottó ese­tében, nem pedig az igazgatás gondja, és hogy semmi köze sincs a munka viselkedéséhez. Röviden, nem ruház fel sem­miféle felelősségvállalási jogkörrel.)

A magántulajdon híveinek a legfőbb érve természetesen a „reálisan létező szocializmus”; és az az állítás, amely sze­rint a „társadalmi tulajdon” csak bürokratikus és eredmény­telen lehet. Ám itt csak egy új intellektuális terrorizmusról, egy olyan új áltudományos ideológiáról van szó, mint ami­lyen a tegnapi „hivatalos marxizmus” is volt. Megvan a te­kintélye ahhoz, hogy annak a bikkfanyelvnek a fordítottját használja, amely tegnap uralkodott – kivéve egy pontot: a pártállamhoz hasonlóan úgy véli, hogy a bürokratikus igaz­gatás egyenlő a „szocializmussal”.

A „társadalomnak”, a kollektív tulajdonosnak azonban való­jában sehol sem volt lehetősége arra, hogy megszerezze az ellenőrzés és a döntés eszközeit, és ennek oka nem önmaga a „tervezés”, hanem a bürokratikus diktatúra: a szocializmus nem több, mint hatékony tervezés, ami szerencsére nem azt jelenti, hogy mindent előre kell látni és mindent el kell osztani, egészen a legapróbb szögig, megszüntetve a kezdeményezést és a piacot. A „központi” tervezésnek csak a nagy kérdésekben szabad döntenie, azokban, amelyeket meg lehet vitatni, és ami­kor alternatívákat lehet előterjeszteni (hogyan osszák szét a többletet, mik az elosztás kritériumai és melyek a prioritások?). A „központi” tervezésnek egymás között összehangolt vállalati, közösségi és regionális tervekkel kell társulnia. A hatékonyság érdekében szüksége van arra, hogy olyan szerződéses módo­zatokra támaszkodjék, amelyek lehetővé teszik az egyének és a termelési egységek felelősségvállalását, és szüksége van olyan kereskedelmi mechanizmusokra, amelyeknek köszönhe­tően ellenőrizhető a hasznos jellege annak, amit megterveztek; továbbá szüksége van a választási lehetőségek pluralitásának a megőrzésére, hogy azt hasznosíthassa. Minden szinten, ahol kidolgozzák és alkalmazzák, organikus szüksége van tehát fe­lelősségvállalásra, pluralizmusra és önigazgatási demokráciára. Vajon hol kísérleteztek olyan általános és demokratikus önigaz­gatással, amely ellenőrzi a piacot és a tervet vagy a terveket? Ahhoz, hogy létezzék, nem arra lett volna szükség, hogy a párt­állam saját hatalmának meghosszabbítására dolgozzon ki re­formokat, hanem egy másik, a politikai és szociális demokrácián alapuló egységes hatalmi rendszert kellett volna megcélozni.

Az önigazgatás saját tere-ideje és kritériumai nyomában

A „hatékonyság” szempontjából az egyik megoldásra váró, lé­nyeges kérdés az, hogy (földrajzilag) milyen szinten és optimá­lisan mennyi idő alatt kell egyik-másik igazgatási döntést meg­hozni.

Most még inkább, mint bármikor, hangsúlyozni kell, hogy helyi szinten és rövidtávon a hatékonyságot célzó intézkedés­nek megvannak a maga határai, sőt, könnyen lehet, hogy az ilyen döntés nem is helyénvaló. Ez fokozottan vonatkozik egyébként az egyén szintjére (ebből ered a marginális terme­lékenységtől függő bérezés liberális kritériumainak növekvő ab­szurditása). A megtakarításokat és az időnyerést, valamint a minőség növekedését a társadalmi munka valamennyi láncsze­me közötti kölcsönös függőségekben lehet keresni, a szellemi munka és az anyagi termelés integrációjában, minden egyes választás „külső hatásainak” gazdasági elemzésében, más szó­val az adott döntéssel járó kereskedelmi és nem-kereskedelmi haszon és költség összességének az értékelésében, mindazo­kon a szinteken – helyi, regionális és nemzetközi szinten -, ahol ez a döntés következményekkel jár.

Amikor felmerül, hogy „rentábilis-e”, vagy sem továbbmű­ködtetni egy bizonyos bányát, vagy pedig más energiaforrást kell importálni, akkor igazságtalanság és a hatékonysággal el­lentétes lenne hagyni, hogy ennek a bányának a dolgozói egye­dül döntsék ezt el, vagy pedig azt a látszatot kelteni, hogy sza­badon dönthetnek, miközben alávetik őket a világpiac követel­ményeinek… Szabadságuk azzal a veszéllyel jár, hogy az önálló döntés következtében saját magukat bocsátják el, vagy pedig mindenáron fenntartják a bányát, hogy megvédjék munkalehe­tőségüket, de ezzel együtt talán az eredménytelen termelést is. Miben áll az ésszerű választás? Ez attól függ. Ahhoz azonban, hogy a választott példa esetében az érintett dolgozók vagy ál­lampolgárok szempontjából meg tudjuk ítélni ezt a kérdést, a szén helyi termelési költségének és az importált energia árának egybevetése a tekintetbe vett idő pillanatában szükséges, ám de sémiképpen sem elegendő momentum. A „tér és idő” ténye­zőjét szélesebb körű és gazdagabb kritériumok szerint kell szá­mításba venni: milyen kockázatokkal járnak a világpiaci árak változásai? Milyen kapacitásokért kell fizetni valutával? Melyek az importálás alternatív választási lehetőségei? A bánya bezá­rása milyen társadalmi költségekkel jár a dolgozók, családjaik és a térség számára? Milyen hatása van ennek a termelésnek a környezetre? Milyen a szóban forgó szón minősége és hasz­nossága? Javíthatók-e a termelési feltételek valamilyen eljárás­sal, és mennyi idő alatt? – és így tovább. Az érintett dolgozók véleménye és javaslatai lényegesek. De csapdába esnek, ha a bánya bezárása katasztrófát jelent a számukra. Az eredmé­nyességnek (annak a képességnek, hogy a döntések közül bár­melyiket meghozhassák, amelyet a legjobbnak (télnek), és a társadalmi igazságosságnak a szempontjából lényeges tehát, hogy e döntés (káros következménye) ne háruljon vissza az elsősorban érdekeitekre, és meglegyen a bizonyossága annak, hogy a megítélés a következmények tekintetében szolidáris. A szolidaritás nem lehet munkanélküliségi segély. A szolidaritás­nak annak bizonyosságából kell állnia, hogy van lehetőség más munkára, esetleg szakmai átképzésre, bérveszteség nélkül, a dolgozók és családjuk életkörülményeinek a romlása nélkül.

Ez kapitalista szempontból, a rövid távú nyereség szem­pontjából költséges. De hasznos a szükségletek önigazgatási kielégítésének a szempontjából. És valamennyi szükségletről szó van; arról, hogy optimális módon meg kell határozni: melyik a jó döntés az energiát illetően; meg kell védeni a munkához való jogot és a dolgozók valamint családjuk életkörülményeinek a javulásához való jogot; szó van a regionális fejlesztés és a környezetvédelem követelményeiről, és így tovább. Ez a felté­tele a munkásönigazgatásnak, vagyis annak, hogy valóságosan mozgósítsák a szakértelem, a képzelőerő és a munkakörülmé­nyek strukturális átalakulására vonatkozó javaslatok potenciál­ját. Ahhoz azonban, hogy mindezt meghatározhassák, az kell, hogy az önigazgatási döntéshozatalban részt vehessen az összes érintett személy és mindazok az intézmények, amelyek­re szükségük van ahhoz, hogy tudományos tanulmányok és alternatívák alapján választhassanak a lehetőségek között, részt vehessen továbbá a meghozott döntés által érintett valamennyi szövetség (pl. a környezetvédők) és mindazok a szintek, ahol a dolgozók vagy az állampolgárok szolidaritása segíthet meg­oldani a felvetődött kérdéseket (helyi és regionális tanácsok, ágazati és területi önigazgatás). Lehetővé kell válnia, hogy bármi­lyen egység szakértőkhöz és ellenszakértőkhöz folyamodhasson.

Az önigazgatásban részt vevő dolgozóknak egyébként nem érdekük, hogy eredménytelenül vesztegessék idejüket a mun­kahelyen; az áll érdekükben, hogy strukturálisan át tudják ala­kítani az elavulttá vári vagy szennyező ágazatokat; az az érde­kük, hogy fejlődjék a termelékenység, és ezáltal lehetővé váljék vagy az árak, vagy a munkaidő csökkentése, vagy pedig a mun­kakörülmények javítása.

A munkások szakértelmének mozgósítása ezeken a konkrét alapokon – amelyek a munkában szerzett tapasztalatokhoz és a mindennapi élethez kapcsolódnak – sokkal inkább lehetséges, mint az olyan igazgatás esetén, ahol elvont pénzügyi „címletek­ről” van szó, vagyis olyan valutáris eredményekről, amelyeknek az értéke áttekinthetetlen piaci mozgásoktól függ, és ráadásul elbocsátáshoz vezethetnek. A munkásszakértelem mozgósítása a tapasztalatok egybevetését jelenti, nem pedig versenyt, amelyben egyesek mások rovására nyernek.

Ahelyett, hogy a hatékonysággal ellentétesnek tekintenénk a foglalkoztatás biztonságát és a szolidaritást, inkább támpon­tokat kell belőlük merítenünk a felelősségvállaláshoz (ez olyas­mi, amit sem a „létező szocializmus” bürokráciája, sem a kapi­talista bürokrácia nem tud megtenni). Eközben azonban újra meg kell határozni a hatékonyság fogalmát és az ösztönzők körét, szertefoszlatva azt az elképzelést, hogy egyetlen kritéri­um van, és az mindig „árban” kifejezhető.

A kívánt hatékonysághoz, a megfelelő ösztönzők kialakítá­sához az mindenképpen szükséges, hogy a mutatók össze tud­ják kapcsolni az életkörülmények javulását (a társadalmi ós/vagy az egyéni bérek emelkedése vagy az árak csökkenése vagy új termékek révén) és a termelékenység növelésében elért összes sikert. A technológiai döntéseket alá kell rendelni a „társult termelők-fogyasztók” érdekeinek, hogy könnyebbé vál­janak a munkafolyamatok, és javuljanak a környezeti viszonyok és a termékek minősége.

Ezeknek az emancipáló céloknak az eléréséhez maga az emancipáció a legfontosabb eszköz: a felelősségteljesség, az állandó tanulás révén növelt szaktudás és a feladatok rotálá­sának a gyakorlata, a munkafolyamatok és körülmények ellen­őrzése, az olyan szabad társulások sokasága, amelyek lehetővé teszik az érdekeltek számára, hogy kifejezzék nézetüket. Ez nem szavatolja a konfliktusok megszűnését, de lényeges feltétel ahhoz, hogy megkezdődjék a csoportérdekek és a korlátozott horizontok túllépése.

De ha megvannak a választási lehetőségek, akkor „közpon­ti” prioritásoknak is lenniük kell, s ezek a következők: a szak­tudás szolgálatába állított eszközök az oktatás és a szakmai gyakorlat révén; önigazgatási jogok és azok intézményes kép­viselete helyi, területi és ágazati szinten, illetve az állami szer­vek valamennyi szintjén; a tulajdon társadalmasítása a terv­gazdasági döntéshozatal, a kereskedelmi és az államhatalmi döntéshozatal társadalmasításával.

A piac és a terv társadalmasítása

Mindenki tudja, hogy a szovjet rendszerben az árak nem „ke­reskedelmi” árak (vagyis nem tükrözik az átlagköltségeket va­lamint a kereslet és a kínálat játékát). Némely árakat erősen támogatnak mások rovására: a húsét és más létfontosságú fo­gyasztási cikkekét, a szolgáltatások egy részéjét, és a lakások is sokkal olcsóbbak, mint amennyi a rájuk fordított költség. Az ilyen nagyon alacsony árak mellett nagy a kereslet, amelyet a bürokratikus tervezés nem elégít ki. Más cikkek ellenben (ame­lyek néha nagyon fontosak a mindennapi életben), általában a tartós fogyasztási cikkek, nagyon drágák. Köztudott egyébként, hogy a valóságos kereskedelmi „költség” nemcsak az, amit fel­tüntetnek. Azonkívül, hogy a hiánycikkek felkutatása időpocsé­kolással jár, sok borravalót kell adni, ismeretségi kör és összejátszás szükséges ahhoz, hogy hozzá lehessen jutni ritkán kapható, jó minőségű cikkekhez, ami morális költséget is jelent.

De az ártámogatás megszüntetése szavatolja-e, hogy a ter­melés jobb lesz? Vajon a piac szükségszerűen ésszerűbbé te­szi az árakat és megfelelőbbé az elosztás módját? És biztos-e, hogy az ártámogatás gazdaságilag mindig ésszerűtlen? Vég ül, feltéve, hogy eljutnak a versenyképes kereskedelmi árakhoz milyen következményeket várhatnak ettől?

A jelen cikkben bonyolult és részben technikai vitákba nem bocsátkozhatunk. Az árproblémákra adandó válaszok nem füg­getlenek azoktól a keretektől, amelyek közé beilleszkednek: az, ami ésszerűen javasolható Franciaországban az önigazgatási szocializmus szemszögéből, talán egészen egyszerűen alkal­mazhatatlan egy olyan rendszerben, ahol a piacot már régen megszüntették, vagy ahol a bürokrácia már teljesen tönkretette. Néhány kapaszkodót és vezérfonalat azonban előterjeszthetünk.

Ha a prioritásokat a termelési célok tekintetében már meg­határozták (lakás biztosítása mindenki számára, prioritások a tömegközlekedési hálózat fejlesztésében és így tovább), akkor ezekre közpénzeket kell igénybe venni. Elosztásuk azonban tör­ténhet oly módon is, hogy „versenybe” lépnek azok a különböző vállalatok, amelyek ki tudják elégíteni ezeket a szükségleteket, és ehhez hiteleket kaphatnak. Az érintett vállalatok előterjeszt­hetik ajánlatukat, amelyeket a nyilvánosságra hozott követelmé­nyek pluralitása alapján ítélnek majd meg (regionális foglalkoz­tatás, költségek, takarékosság az energiával és az importtal, környezeti szempontok, a fogyasztói társulások véleménye).

Az mindenképpen szükséges, hogy az árakat ellenőrző hi­vatalok (különböző érdekek képviseletével) rendszeresen nyil­vánosságra hozhassák az ármozgások okait, bármi legyen is az, és összehasonlító jelzéseket adhassanak arról, ami más térségekben és országokban történik. Ellenszakvéleményt min­dig kérni lehet.

Ilyen keretek között a szubvenciókat esetenként kell meg­ítélni, és világossá kell tenni, hogy milyen előnyökkel és hátrá­nyokkal járnak az ilyen intézkedések a termelt javak tekinteté­ben. Időszakos vita körébe tartozik annak megállapítása, hogy egy áru előállításának vagy egy adott szolgáltatásnak melyik a legjobb finanszírozási formája: az egységes ár vagy pedig bi­zonyos jövedelemnövekedés; vitatható egy adott szolgáltatás (óvodák, közétkeztetés, üdülés) díjának a differenciálása az igénybe vevők jövedelme szerint, avagy ingyenes elosztás min­denki számára, de a kompenzálási mód eldöntésével (a vodka árának emelése, hogy csökkenthessék a könyvek árát, nem feltétlenül népszerű, de lehetnek más elképzelések is).

A közszolgáltatás rossz minőségének megállapított tényét rendszeres pluralista vizsgálat tárgyává kell tenni (az ügyben különböző érdekeket képviselő társulások ellenőrzésével lefoly­tatva), és a vizsgálat után alternatív javaslatokat kell előterjesz­teni: ruházzák fel felelősseggel az ápolónőket, az ápolókat és a betegeket, sűrítsék a lakónegyedek rendelőintézeteit némely-fajta orvosi ellátás érdekében, de biztosítsák az orvosi ellátás egyenlőségét az egészségügyben – mindehhez anyagi eszkö­zök szükségesek. A Szovjetunióban rettenetesen leromlott az állami betegellátás, az orvosok nincsenek „eléggé” megfizetve. Mi lenne azonban a méltányos fizetség és mik a kritériumai ennek? Annak függvényében fizessék meg őket, mint amennyi pénze a betegnek van? Valamennyi foglalkozás esetében együttes vitákra lenne szükség.

A „legjobb” árak kérdésében nincsenek univerzális, általá­nos megoldások (olyanok, amelyek a leghatékonyabbak). Né­mely probléma esetében a megfelelő válasz más problémák esetében teljesen helytelen lehet: a telefonvonalak vagy az elektromos hálózat túlterhelésének csökkentése érdekében bi­zonyos időszakokra differenciált tarifákat állapítanak meg, hogy ösztönözzék a fogyasztás beütemezését, vagyis csökkentését (ebben az esetben a díjak emelése kevésbé bürokratikus, mint­ha egy rendőrt küldenének mindegyik lakásba, azonkívül mind­ez a fogyasztók jövedelmének arányában is történhet). Ami azonban a telefon esetében méltányos és hatékony, az a metró esetében ellenhatást váltana ki (mit mondanának az emberek, ha a délutáni csúcsforgalom idején többe kerülne egy metrójegy?).

A világpiaci árakat is elemezni kell, és könnyen érthetővé tenni a velük kapcsolatos összes bizonytalanságot, valamint azokat a politikai és társadalmi körülményeket, amelyeket ál­cáznak. Torz dolog, hogy némely országok „viszonylagos elő­nye” kizárólag abból származik, hogy a munkaerőt túlzottan ki­zsákmányolják és nem részesítik szociális védőhálóban: ha a hatékonyság ilyen feltételektől függ, akkor a verseny egyébként is fokozatosan lerombolja a szociális védőhálókat. Ez ellen tehát védekezni kell.

A helyiről a nemzetközi szintre: milyenek a világpiaci viszonyok?

A védelem nem visszahúzódás vagy autarkia. Noha a szociális védőhálókra szükség van, ezeknek nem szabad oltalmazniuk a pazarlást, és nem szabad életszínvonal tekintetében a világ töb­bi részéhez viszonyítva mutatkozó (minőségileg mórt) eltérések növekedéséhez sem vezetniük. Létokuk ellenkezőleg az, hogy védekezzenek mindazzal szemben, ami másutt retrográd, vagy azzal szemben, ami az érintett országokban regresszióhoz ve­zethet. Arra van tehát szükség, hogy ezek a védőhálók együtt járjanak a termelékenység, a pazarláscsökkentés és a haté­konyság olyan új önigazgatási forrásainak a felszabadulását elő­mozdító eszközökkel, amelyek lehetővé teszik a megerősödést a nemzetközi versennyel szemben. A mindenki számára bizto­sított szabadságjogokra és jobb életre való törekvések terüle­tén végső soron ugyanis azt kell bebizonyítani, hogy a teljes foglalkoztatottsághoz, a szubvencionált kultúrához és az ingye­nes orvosi ellátáshoz való megszerzett jogok jobb minőséggel és fejlettebb demokráciával járnak együtt, mint másutt.

Ezek olyan lehetőségek, amelyeket oltalmazni kell a világ­piacon uralkodó kritériumoktól (mert ezek kapitalista szempont­ból „költséges” választási lehetőségek, de gyorsan a termelé­kenység növekedésének forrásává válhatnak egy alternatív rendszerben, ha van idő és tér a megnyilvánulásukhoz), tudni­illik a tapasztalatok azt bizonyítják mindazok számára, akik ké­szek a tanulmányozásukra, hogy a fejlődés magasabb szintjéről induló versenytársakkal szemben nincs gazdasági fellendülés bizonyos mértékű védőháló és az állam jelentős beavatkozása nélkül (Japán és Korea példája sem kivétel a szabály alól).

A védőháló nem jelent elzárkózást a kereskedelem elől, ha­nem azt jelenti, hogy ezt a kereskedelmet ellenőrzik és alávetik az érintett közösség saját választási lehetőségeinek. Másrészt képesnek kell lenni annak megítélésére, hogy a túlzott védelem mikor és milyen területeken gyakorol ellenhatást. S ez nem min­dig nyilvánvaló.

Még veszélyesebb, mint megnyílni a verseny és a világpiac előtt, az, ha ezt azzal az illúzióval teszik meg, hogy a nyitás nem vet fel problémákat, és ha (teljes egészében) megszüntetik a „makrogazdasági” ellenőrzést.

Ennek a „makrogazdasági” ellenőrzésnek a szintje és a mó­dozatai kétségtelenül megoldásra váró alapvető kérdés. Egyfe­lől felveti az érintett társadalmak belső demokratikus és önigaz­gatási átalakulásának a problémáját (hogy elkerüljék a konzer­vatív monopóliumokat), másrészt pedig annak szükségességét, hogy túl kell lépni a nemzeti államokon és a „makrogazdasági” igazgatási jogkörök egy részét nemzetek feletti, vagyis nemzet­közi síkon kell gyakorolni.

Egyre több problémát csak nemzetkőzi síkon lehet ered­ményesen és méltányosan megoldani (lásd a holtpontra jutott kérdéseket: a GATT [Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény] dossziéit a mezőgazdaság, a nyersanyagok és a szolgáltatások vonatkozásában; a kőolajjal kapcsolatban; úgy­szintén az adósság, a környezetvédelem, az éhínség, a nagy járványok és globálisan az egyenlőtlenségcsökkentés problémáit).

Ugyanakkor a nemzeti (vagy a több nemzetiségű) államok az ellenőrzés és a döntés lehetséges reléi, ezek azonban egyre kevésbé hatékonyak ahhoz, hogy ellen tudjanak állni a világpi­acon domináló kritériumok nyomásának, tekintettel a kereske­delem szükségességére és a termelés nemzetközivé válására.

Következésképp összpontosítani kell mindazokat a ténye­zőket, amelyek egybevágó érdeke, hogy világosan áttekinthető legyen a multinacionális társaságok, a Világbank, a Nemzetközi Valuta Alap (IMF) és a GATT politikája. A KGST (ez a keleti „Közös Piac”) kimúlt. Valójában ahelyett, hogy a végnapját si­ettették (alárendelve a szabad konkurencia kritériumainak, amelyek egyébként másutt is alig működnek), demokratikus szerződéses közösséggé kellett volna átalakítani, azzal a céllal, hogy ellenálljon a nemzetközi valutáris egyensúlyhiánynak, az IMF diktátumainak és a kapitalizmusban reá váró marginalizá­lódásnak. Ilyen alapon kellett volna kapcsolatokat teremtenie mindazokkal az államokkal, amelyek hasonló célokat követnek.

A demokratikus tervezés a piacnál valóban nagyobb mér­tékben lehetővé tenné, hogy számításba vegyék a kereskedelmi egyenlőtlenségek megszüntetéséhez szükséges kritériumok sokféleségét. A demokratikus tervezés olyan eljárásokra tá­maszkodhat, amelyek tekintetbe veszik a nemzeti és a regio­nális valóságot.

A nemzetközi gazdasági kapcsolatok nehézségei nem az úgynevezett szocialista országok sajátja: az Európai Közösség­nek is nagyon nehéz lesz 12 országgal egységesített kereske­delmi és valutáris alapon funkcionálni. Az integrációt itt is vál­tozatlanul akadályozzák a fejlődési szintben mutatkozó különb­ségek, valamint a nemzeti és az állami realitások. A szabad kereskedelem meg fogja növelni az eltéréseket és a feszültsé­geket, s az egységes pénz nem jön létre holnap (máris nagyon sokba kerül, akár csak a német egységesítés szintjén is). Mint­hogy így áll a helyzet, a Delors-terv Európája elméletileg előirá­nyozza, hogy alkalmazni fognak egy érdekes segítségnyújtási kritériumot: ez a kritérium kimondja, hogy a döntéseket eleve a legalacsonyabb szinten hozzák, és csak ha segítségre van szükség – tehát abban az esetben, ha az adott szint alkalmatlan arra, hogy megoldjon egy konkrét problémát -, bízzák rá az ügyet a felsőbb fórumokra (ebben az esetben a nemzeti és a nemzetek fölötti jogkörök összeegyeztetéséről van szó). A szo­cialista demokrácia sokkal inkább lehetővé tenné egy ilyen kri­térium alkalmazását, mint a kereskedelmi liberalizmus (lévén, hogy a tőke szabad forgása nem tisztel semmiféle nemzeti szu­verenitást…). A szocialista demokráciában ugyanis általános elv, hogy mint önigazgatási rendszer, alulról tud építkezni.

Máskülönben…

A jugoszláv válság és az úgynevezett szocialista országok vál­sága nem bizonyíték arra, hogy a szocialista önigazgatás lehe­tetlenség, vagy eredménytelenségre van ítélve. Sehol nem pró­báltak ki mindeddig egy olyan rendszert, amely a piacot és a tervet pluralista önigazgatási demokráciának rendelné alá.

A kapitalizmus innovációs képességét a saját válságának a leküzdésére, illetve a nyereségre való törekvés ösztönzi, amely nem törődik az emberi problémákkal. A bürokrácia sem tiszteli nagyobb mértékben a dolgozókat, és a maga módján kizsák­mányolja őket, de kritériumok és kényszerű költségek nélkül uralkodik a nevükben: a leglényegesebb az, hogy megvédje saját előjogait. Ezek a nem kapitalista, de nem is szocialista társadalmi viszonyok gyakorlatilag azt jelentik, hogy megszűn­tek a termelékenység (munkanélküliség révén történő) növelésé­nek a kapitalista mechanizmusai, egyidejűleg pedig elfojtották a dolgozók (értelmiségiek, fizikai munkások, férfiak és nők) szakértelmét és felelősségvállalását, azokét, akik máskülönben maguk eszelhették volna ki – saját hasznukra – annak módját, hogy miként legyenek hatékonyak.

E válság megoldásához éppen ezért kellene mozgósítani az elfojtott népi energiákat és felhasználni a demokráciát, mint lényeges termelési tényezőt a jövő számára. De ez ellentmon­dásban van a megoszlásokkal, a differenciálódásokkal és a dol­gozók közötti érdekellentétekkel, és ma ezen tényezők együttes hatása kikényszerítheti a privatizációt és a piacot.

A dolgozók, akik vállalatokként vagy ágazatokként elszige­teltek egymástól, semmit nem tudnak megoldani – a maffia által uralt piaccal még kevésbé, mint azzal a tervvel, amelyet ugyan­ez a maffia uralt. Az inflacionista árháború arra készteti majd őket, hogy védekezzenek egymással szemben, aminek a kime­netele csak a mind nagyobb zűrzavar lehet.

Az önigazgatási megoldások csak akkor lehetnek hatóko­nyak, ha kiterjednek mindazokra a szintekre, amelyeken a dolgozók vagy az állampolgárok önmaguk tartják ezeket a meg­oldásokat hasznosaknak; oly módon, hogy szolidáris megoldá­sokat, keretszerződéseket dolgoznak ki az erőforrások igazga­tására és a tékozlás megszüntetése érdekében. A társadalmi-gazdasági viszonyokat, „fent” kell helyreállítani, de a gazdasági ellenőrzés eszközeit „fent” kell megszerezni: ott, ahol jogkörök vannak, ott, ahol a hatalom van.

(Ford.: Csontos Rozália)

A tanulmányt némileg rövidítve közöljük. (A szerk.)