A koreai háborúban az amerikai légierő az KNDK területére több bombát dobott le, mint a csendes-óceáni hadszíntér egészére a II. világháborúban. Az északkoreaiak embervesztesége arányaiban a Szovjetunió világháborús veszteségével volt egyenlő. A háborút követő újjáépítés során a KNDK egyedülálló (1953-1960 között évi 39%-os) gazdasági növekedési ütemet produkált, amit az észak-koreaiak áldozatkészsége és a „baráti" szocialista országok – főként a Szovjetunió, Kína és a Német Demokratikus Köztársaság – nagylelkű gazdasági és technikai támogatása biztosított.

Míg a koreai háború az Egyesült Államok és az ENSZ-csapatok szem­pontjából „korlátozott harci cselekménynek” minősült, addig a koreaiak számára totális háborút jelentett. A háború Észak- és Dél-Korea emberi és anyagi erőforrásait a végsőkig kimerítette. A fizikai pusztítás és az emberi veszteségek mindkét oldalon józan ésszel szinte fel sem mér­hetők voltak, ám Észak-Korea szenvedte el a súlyosabb csapást, mert az amerikai légierő megsemmisítő mennyiségű robbanóanyagot vetett be a bombatámadások során, és a visszavonuló ENSZ-csapatokkal együtt a felperzselt föld stratégiáját alkalmazta.¹ Az amerikai légierő becslései szerint az Észak-Korea ellen intézett támadás arányaiban nagyobb mértékű pusztítást okozott, mint amit Japán a második világ­háborúban elszenvedett, pedig ott az USA hatvannégy nagyvárost tett a földdel egyenlővé, és két város elpusztítására még az atombombát is bevetette. Az amerikai bombázók 635.000 tonna bombát dobtak le Koreára – azaz alapvetően Észak-Koreára -, benne 32.557 tonna na­palmot. Ezt az adatot érdemes egybevetnünk a második világháború idején a csendes-óceáni hadszíntéren összességében ledobott 503.000 tonnával. (Foot 1990, 207-208) A háború végén a halottak, sebesültek és eltűntek száma Koreában megközelítette a hárommilliót, azaz a teljes népesség tíz százalékát. A halottak döntő többsége Észak-Koreában pusztult el, ahol a déli országrész lakosságának csak mintegy fele élt. Bár a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság nem adott ki hivatalos adatokat, valószínűsíthető, hogy a lakosságnak tizenkét-tizenöt száza­léka pusztult el a háborúban; ez az arány megközelíti vagy tán meg is haladja a második világháborúban meggyilkolt szovjet állampolgárok számarányát. (Halliday 1981, 29)

A koreai háborúban a legtöbb áldozatot követelő cselekmény, amely az észak-koreaiak szerint az Egyesült Államok mindenkori történelmé­nek legnagyobb szabású háborús bűntette volt, az észak-koreai polgári lakosság településeinek bombázása volt. A koreai légtérben az amerikai katonai fölény elsöprő mértékű volt. A szovjet MIG-ek, amelyeket szovjet, kínai és koreai pilóták vezettek, időnként eredményesen vették fel a har­cot az amerikai légierővel szemben. De Sztálin parancsának megfelelően a szovjet harci gépek száma és repülési távolsága szigorúan korlátozva volt, nehogy az összecsapások egy esetleges amerikai-szovjet légi háborúvá terebélyesedjenek.² A szovjet légi segítség egyébként is csak 1950 végétől vált számottevővé. Nyáron és ősszel az észak-koreai lég­védelem gyakorlatilag nem is létezett. A megszállt Észak-Koreában a könnyű fegyverekkel felszerelt, helyi önvédelmi alakulatok tehetetlenül nézték, ahogyan városaikat és falvaikat, illetve rokonaikat, honfitársaikat sorra megsemmisítik a levegőből.³ A háború végén Észak-Korea állítása szerint Phenjanban mindössze két modern épület maradt használható állapotban.

Az amerikaiak számára a stratégiai bombázások óriási haszonnal jártak, mert az amerikai technikai felkészültség jelentős előnnyel bírt a számbeli fölénnyel rendelkező ellenséggel szemben. Az amerikai parancsnokság elvetette a brit politikusok aggodalmát, miszerint a tömeges bombázás ellenük fordítja a világ közvéleményét, és kitartot­tak amellett, hogy a légi csapások pontosak lesznek, a civil áldozatok száma pedig ésszerű határokon belül marad. (Crane 2000, 42-43) Az amerikaiak elengedték a fülük mellett az oroszoknak a civil célpontok ellen indított, válogatás nélküli támadásokra vonatkozó vádjait. De az észak-koreaiak tudatában mély és tartós nyomot hagyott az amerikaiak ellenük vívott légi háborúja, az az időszak, amikor közel három évig éltek a B-29-esek életveszélyes támadásainak, sőt, egy esetleges amerikai atomcsapás rémének árnyékában. A Koreai Népi Demokratikus Köztár­saság sohasem felejtette el a leckét, vagyis az amerikai légitámadások idején tapasztalt kiszolgáltatottságát, és a békeszerződést követően még fél évszázadig folytonosan a harci repülők elhárításának felada­tával foglalkozott, föld alatti bunkereket épített, végül pedig nukleáris fegyvereket is kifejlesztett annak érdekében, hogy Észak-Korea soha többé ne kerülhessen hasonló helyzetbe. Aligha lehet túlbecsülni a háborúnak az egész észak-koreai társadalomra gyakorolt pszichológiai hatásait. Az Egyesült Államok ellen vívott háború minden más történelmi tapasztalatnál erősebben bevéste az észak-koreaiak tudatába a külső fenyegetéstől való kollektív félelem és rettegés élményét, ami aztán máig is ható, meghatározó erő lett.

Az észak-koreaiaknak a felszabadulást követő jelentős gazdasági sike­reit a háború csaknem teljesen megsemmisítette. 1949-re a tervgazdaság két éve alatt Észak-Korea kilábalt a felszabadulást követő káoszból, és a gazdaság teljesítménye elérte a gyarmati korszak szintjét.⁴ Az 1950-re előirányzott tervek szerint a termelési eredmények újabb egyharmaddal növekedtek volna Észak-Koreában, és a Koreai Népi Demokratikus Köz­társaság vezetői arra számítottak, hogy a mezőgazdasági szempontból jóval termelékenyebb déli országrésszel való egyesülés további jótékony gazdasági hatást eredményez majd. A KNDK adatai szerint a háborúban megsemmisült 8.700 gyár, 5.000 iskola, 1.000 kórház és 600.000 lakóház. (The Three Year Plan 1956, 5-6) E létesítmények döntő többsége 1950-ben és 1951-ben vált a földdel egyenlővé. Hogy a bombák pusztításától megmentsék, a koreaiak teljes gyárakat telepítettek a föld alá, de ide menekítettek iskolákat, kórházakat, kormányhivatalokat és a lakosság nagy részét is. A mezőgazdaság teljesen megsemmisült, az emberek éheztek. A parasztok napközben földalatti bunkerekben rejtőztek, és éjjel művelték a földeket. Az élőállatok elpusztultak, hiány volt vetőmagból, mezőgazdasági gépekből és trágyából, akárcsak munkaerőből – ilyen körülmények között a mezőgazdaság a legjobb esetben is pusztán az életben maradáshoz szükséges termést biztosította. A Nodong Sinmun című lap 1951-et úgy emlegette, mint „az elviselhetetlen megpróbáltatá­sok esztendejét” (1952. március 16.); ez a kifejezés aztán visszatért az 1990-es években az éhínség idején. Ám a legrosszabb még hátravolt. 1952 őszére már nem maradtak az amerikai bombázógépek számára érdemleges célpontok. Észak-Korea minden jelentős városa, ipari terü­lete romokban hevert. 1953 tavaszán az amerikai légierő a Jalu folyón lévő, az öntözőcsatornákat ellátó duzzasztógátakat kezdte felszámolni, egyrészt azért, hogy az észak-koreai rizstermelést megsemmisítsék, másrészt, hogy nyomást gyakoroljanak a kínaiakra, akik az északi országrészbe több élelmiszersegélyt akartak küldeni. Öt víztárolót ta­láltak el, vízzel árasztva el ezzel több ezer holdnyi termőföldet, egész városokat, és letarolták az észak-koreaiak millióinak alapvető élelmiszert biztosító területeket. (MacDonald 1956, 241-242) Az egész országot sújtó éhínséget csak az állította meg, hogy Kína, a Szovjetunió és más szocialista országok a vészhelyzetre való tekintettel segélyszállítmányo­kat küldtek az országba.

Észak-Korea újjáépítése mint „baráti szocialista vállalkozás”

Amikor a harcok 1953 nyarán véget értek, az egész koreai félsziget romokban hevert. A demilitarizált zónától délre az Egyesült Államok és szövetségesei becsvágyó és anyagilag jól megalapozott erőfeszítést tettek Dél-Korea rehabilitálása érdekében az ENSZ Korea Újjáépítési Ügynöksége (United Nations Korea Reconstruction Agency – UNKRA) felügyelete alatt.⁵ Észak-Koreának – amelyet a déli országrésznél nagyobb méretű pusztítás sújtott, és hatalmas munkaerőhiányban is szenvedett a háborús veszteségek következtében – sokkal kevesebb forrás állt rendelkezésére az újjáépítéshez. Ennek ellenére a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság hamarosan olyan gazdasági növekedési ütemet produkált, mely egészen az 1970-es évekig jóval túlszárnyalta a dél-koreai fejlődési tempót. E gazdasági teljesítményt az észak-koreaiak lenyűgöző erőfeszítései és áldozatkészsége, a „baráti” szocialista orszá­gok nagylelkű gazdasági és technikai támogatása biztosította, továbbá az, hogy a háború előtti ipari infrastruktúra a dél-koreaihoz képest jóval fejlettebb volt. Az 1950-es évek végén Észak-Korea teljes ipari termelésé­nek (1953 és 1960 között átlagosan 39%-os) növekedési üteme minden bizonnyal a legmagasabb volt az egész világon. (Tai Kuark 1966, 32; Chung 1974, 146-147)

Észak-Korea iparát gyakorlatilag teljesen elpusztították, és a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság vezetőinek első számú célkitűzése az ipar újjáépítése volt. A fegyverszünetet követő napokban Kim Ir Szen jegyzéket küldött a phenjani szovjet nagykövetségnek, melyben részle­tesen számba vette a háborús károkat, és kérte a szovjetek segítségét az észak-koreai ipargazdaság helyreállításához. A Koreai Népi De­mokratikus Köztársaság már a háború időszakában részesült a „baráti” segítségnyújtásban. Természetes, hogy a közvetlen katonai támogatás jórészt a Szovjetunióból és Kínából érkezett, de a kelet-európai „népi demokráciák” is jelentősen hozzájárultak a háborús erőfeszítésekhez: logisztikai támogatást, technikai segítséget, orvosi felszerelést és ehhez hasonló segélyeket biztosítottak az országnak. A támogatásnak talán a legmegrendítőbb formája az volt, amikor ezek az országok több ezer koreai árvát befogadtak. Csak Romániában például 1.500 árváról gondoskodtak, akiket aztán az 1957-1961-es ötéves terv befejeztével visszavittek szülőhazájukba. A koreai árvák első, 205 fős csoportja 1953 januárjában érkezett meg a Német Demokratikus Köztársaságba. Évekkel később őket is, illetve több száz társukat visszatelepítették Észak-Koreába.

1953 szeptemberében Kim Ir Szen vezetésével koreai küldöttség érkezett Moszkvába; a látogatás elsődleges célja az volt, hogy megál­lapodás szülessen a szovjet támogatás feltételeiről. A szovjet kormány beleegyezett abba, hogy egészében lemondjon a tetemes észak-koreai kölcsönök visszafizetéséről, illetve hogy a visszafizetés határidejét kitolja, és megerősítette azt az ígéretét, hogy egymilliárd rubel értékű segélyt nyújt Észak-Koreának részint készpénzben, részint ipari felszerelések és fogyasztási cikkek formájában. Szovjet műszaki szakembereket küldtek Észak-Koreába az újjáépítés elősegítése érdekében. A háború utáni gyárépítéseket túlnyomórészt szovjet szakértők irányították Észak-Ko­reában. Phenjan ígéretet kapott a kelet-európai országoktól és a Mongol Népköztársaságtól is, hogy segítséget nyújtanak a talpra állásban; utóbbi 86.500 darabból álló állatállományt ígért a lerombolt országot támoga­tandó. A Szovjetunió és Kína után a harmadik legjelentősebb támogató a Német Demokratikus Köztársaság volt, amely döntő szerepet játszott Hamhungnak, Észak-Korea második legnagyobb városának és jelentős ipari központjának az életre keltésében.

Kim Ir Szen novemberben ellátogatott Pekingbe is, ahol hasonlóan nagylelkű ígéreteket kapott a Kínai Népköztársaság vezetőitől, ami egyfelől a kínai kormánynak az észak-koreai befolyásra vonatkozó, a Szovjetunióval folytatott vetélkedését tükrözte. Kína is lemondott a koreai háború idején keletkezett észak-koreai tartozásokról, és a Koreai

Népi Demokratikus Köztársaságnak felajánlott 800 millió jüan értékű, az 1954-1957 közötti időszakban folyósítandó segélyt, melyből 300 milliót az első évben utaltak át. Észak-Korea és Kína is aláírt a gazdasági és kulturális kapcsolatok fejlesztéséről szóló egyezményt, hasonlóan az 1949-ben Moszkva és a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság között született megállapodáshoz. Kína segítséget nyújtott az észak-koreai gyáripar feltámasztásában, noha nem olyan nagy mértékben, mint azt a Szovjetunió tette, és egyik fő beszerzési forrása lett az észak­-koreai fogyasztási cikkek, többek között a textiláruk, a gyapot és az élelmiszer piacának. Kínai szakemberek érkeztek Észak-Koreába, és a koreaiak Kínába utaztak a műszaki ismeretek elsajátítására. Kína talán legjelentősebb hozzájárulása az észak-koreai újjáépítéshez – túl a pénzügyi segítségen és az adósság elengedésén – a munkaerő volt, amelyet a kínai népi önkéntesek csapatai képviseltek, akik egészen 1958-ig Észak-Koreában maradtak. Ezek a csapatok, melyeknek a létszáma ezrekben mérhető, segítettek a háborúban megsemmisített vagy megrongált utak és vasútvonalak helyreállításában, számos iskolát, hidat, alagutat és öntözőgátat építettek. A munkaerőhiánnyal küszködő Észak-Koreában felbecsülhetetlen jelentőségük volt a kínai népi önkéntes csapatoknak a háború által megrongált infrastruktúra megteremtésében.

A háború utáni helyreállítás időszaka volt az első és egyetlen pe­riódus, amikor a Szovjetunió, Kína és a SZU-val szövetséges kelet­-európai államok, valamint Mongólia együttműködtek egy ilyen típusú, nagyszabású ipari projekt keretében. Ez az időszak jelentette a „nemzetközi szocialista szolidaritás” csúcspontját, amit aztán soha többé nem lehetett megismételni, miután az 1960-as években a Szovjetunió és Kína között megromlott a viszony. Figyelembe kell vennünk azt is, hogy a Szovjetunió maga is a második világháború okozta pusztítás felszámolásával küszködött, továbbá hogy Kínában csak nemrég feje­ződött be a polgárháború, és hogy a Német Demokratikus Köztársaság (a harmadik legjelentősebb támogató) szintén a háború utáni újjáépí­téssel volt elfoglalva. A korabeli szovjet források szerint a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságnak 1953 és 1960 között nyújtott külföldi támogatás összegének egyharmada származott a Szovjetunióból; ezt a munkamegosztást kétségtelenül Moszkva sugalmazta. Az újjáépítési kiadásoknak pontosan egyharmada (33,3%) származott a Szovjetunió­tól, 29,4%-a Kínától és 37,3%-a a többi országtól. E számadatok nem tartalmazzák a munkaerő formájában érkező segélyt, amely különösen jelentős volt a kínaiak részéről.

Az Észak-Korea iparának helyreállításához szükséges anyagi fedezet több mint 80%-át a baráti segélynyújtás biztosította 1954 és 1956 között, a hároméves terv időszakában.

A baráti országok által nyújtott segély összege (millió rubelben számolva)
SZSZSZR	292,5
Kína	258,4
NDK	122,7
Lengyelország	81,9
Csehszlovákia	61,0
Románia	22,0
Magyarország	21,0
Bulgária	18,7
Albánia	0,6
Mongólia	0,4
Észak-Vietnám	0,1
Összesen	879,3
Forrás: SSSS i Koreja, 1988, Moscow, USSR Academy of Sciences, 256

Nagyon valószínű, hogy Észak-Korea nem tudta volna gazdaságát ilyen gyorsan talpra állítani e hatalmas mennyiségű segély és támogatás nélkül, amely gyakorlatilag a termelés és fogyasztás minden területére beáramlott. Ám a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság hamarosan már nem hagyatkozott a segélyekre. Ez részben kényszerűségből fa­kadt, mivel a szocialista tömb országai a pénzügyi és egyéb támogatást kezdetektől fogva az újjáépítés befejezéséig szándékoztak folyósítani. Mégis figyelemre méltó, hogy Észak-Korea milyen hamar képes volt saját lábára állni. Az 1950-es évek végén az észak-koreaiak deklarálták „önállóságukat”, s ez a bejelentés nem nélkülözte a megfelelő háttérfelté­teleket. 1954-ben az észak-koreai állami bevételnek 33,4%-a származott a külföldi segélyekből, 1960-ban ez az arány alig 2,6%-ra esett vissza. Ezzel ellentétben a dél-koreai állami bevételeknek jóval több mint fele külföldi forrásból érkezett 1956-ban. Az 1960-as évek elejére, még jóval azelőtt, hogy a dél-koreai gazdaság felívelése megindult volna, az északi országrész lenyűgöző mértékben építette újjá iparát. Ezt a különbsé­get nem lehet pusztán a külföldi segély összegével magyarázni, mivel abszolút számokban tekintve a külföldi támogatás jóval nagyobb volt Dél-Koreában, mint északon. Ennek a teljesítménynek az eléréséhez elengedhetetlenül szükség volt az észak-koreai rezsimnek arra a képes­ségére, amellyel az észak-koreai lakosságot mozgósítani tudta. Ahogyan Kim Ir Szen mondta, a gazdaság talpra állításának elengedhetetlen feltétele, hogy az észak-koreai nép rendelkezésére álló minden forrást és munkaerőt bevessenek.

Phenjan és Hamhung újjáépítése

Phenjan rekonstrukciójában, hasonlóan az észak-koreai gazdaság talpra állításához általában, a baráti segítség igen jelentős, sokrétű és döntő fontosságú volt. Akkoriban a baráti országok segítségnyújtását a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság sajtója melegen üdvözölte és széles körűen méltatta. Az 1960-as éveket követően azonban, amikor az önel­látás vált a domináns jelszóvá, és ez volt az a perspektíva is, amely felől a korábbi észak-koreai tapasztalatokat, történéseket megítélték, a kül­földieknek a háború utáni újjáépítésben játszott szerepét alig, vagy egy­általán nem említették. Általában véve, Kína elsődlegesen munkaerővel és könnyűipari fogyasztási cikkekkel segítette Észak-Koreát, a szovjetek és a kelet-németek technikai segítséget és szakértelmet biztosítottak, a többi kelet-európai ország felszereléseket és technikai segítséget nyúj­tott egyes speciális iparágak kifejlesztéséhez. Kim Ir Szen nyilvánosan köszönetet mondott a kínai népi önkénteseknek, akik „vállvetve” harcol­tak a koreai népi hadsereg tagjaival, továbbá a háború utáni újjáépítés során tanúsított folytatólagos erőfeszítéseikért. A kínai népi önkéntesek segítettek hidak, általános iskolák, gyárak, lakóházak újjáépítésében. 1955 februárjában például a kínai népi önkéntes csapatok 47. számú brigádja újjáépítette a phenjani villamosvasúti üzemet. 1954 novembe­rétől 1956 végéig több mint 770, e munkálatok irányításával foglalkozó kínai építőipari szakember tartózkodott Phenjanban. Albánia aszfaltot adományozott az utak újjáépítéséhez, Csehszlovákia buszokat adott, Magyarország precíziós szerszámgépgyárat épített, a Német Demokra­tikus Köztársaság telefonkészülékekkel és kapcsoló-berendezésekkel látta el a városi kommunikációs szolgálatokat, és modernizálta a Nemzeti Filmipari Központot. Lengyelország építette meg a nyugat-phenjani vasúti üzemet, Bulgária faipari szerszámokat készítő gyárat állított fel, Románia építette fel a phenjani központi kórházat, és a Szovjetunió, Kína valamint a Német Demokratikus Köztársaság egyaránt küldött motorokat, teher- és személyszállító autókat az észak-koreai közúti járműgyártás fejlesztésé­re. A hároméves terv időszakában számos kelet-európai vezető látogatott el Phenjanba, ahol meleg fogadtatásban részesültek, és az észak-koreai politikusok hálásan megköszönték nekik az országaik nyújtotta segítséget a háború utáni újjáépítésben; ekkor járt Észak-Koreában többek között a Német Demokratikus Köztársaság vezetője, Otto Grotewohl, az albániai Enver Hodzsa és a román Georghiu-Dej.

1950 november végén, december elején, amikor a kínai csapatok elő­retörtek, az USA X. Hadteste visszavonult a Hamhung-­Hungnam körzet­be, hogy a tengeri evakuálásra felkészüljenek. Hamhungot az amerikai légierő már korábban is bombázta, de a X. Hadtest azt a parancsot kapta, hogy távozása előtt „semmisítsen meg minden készletet és szállítóesz­közt, amelyeknek a kommunista csapatok hasznát vennék”. December 11-től kezdve a X. Hadtest 85. műszaki zászlóalja napokon át bombázta Hungnam ipari körzetét, mintegy négy tonna dinamitot használtak fel, és mindent megsemmisítettek, ami a gyárakból még megmaradt. December 15-én felrobbantották a Hamhungból dél felé vezető vasútvonalon átívelő hidat. A környéken található összes közúti hidat is hasonlóképpen felszá­molták. Három nappal később az Első Osztag a Hungnamtól mintegy nyolc kilométerre délre fekvő hamhungi Jongpo repülőtér összes épületét és repülési felszereléseit gázolajjal, nyomjelző lövedékekkel és gráná­tokkal elpusztította; mindennek a tetejében aznap délután a tengerről is lőtték a repülőteret. Az időközben partra érkező amerikai egység mintegy százezer észak-koreai menekültet szállított el Hungnamból Dél-Koreába az ún. „karácsonyi evakuálás” keretében, december 19. és 24. között. A teljesen felégetett és elnéptelenedett Hamhung romjain az észak-kore­aiak és a keletnémetek egy új iparvárost építettek fel.

Nem tudjuk pontosan, mikor és kik hozták meg a döntést, de az a határozat született, hogy a keletnémet segélynyújtás Hamhung városára koncentrálódjék. Nagyon valószínűnek látszik, hogy Otto Grotewohl, a Német Demokratikus Köztársaság miniszterelnöke személyesen tett ígé­retet Kim Ir Szennek arra, hogy segítenek a város újjáépítésében, amikor a két vezető 1954-ben a genfi értekezleten találkozott. Ugyanezen év június végén vagy július elején az egyik észak-koreai vezető (feltehetőleg maga Kim Ir Szen) ezt írta Grotewohlnak:

„A kormányt és az egész koreai népet végtelenül meghatja és mélységes hálára készteti a genfi értekezleten a delegációnknak tett ígérete, kedves miniszterelnök úr, hogy a Német Demokratikus Köz­társaság erőfeszítései révén újjáépíti egyik lerombolt városunkat […] Köztársaságunk kormánya úgy határozott, hogy az önök kormányá­nak segítségével kivitelezendő rekonstrukció és újjáépítés helyszíne Hamhung városa, Köztársaságunk egyik vidéki központja lesz.” (Idézi Frank 1996: 23)

Lehetséges, hogy Grotewohlt, aki maga is egy háború sújtotta ország élén állt, meghatotta a koreaiakkal közös helyzet tudata; lehet, hogy a szovjetek nyomására döntött úgy, hogy a keletnémet segély egy nagy­város feltámasztására irányuljon, és ne a fővároséra, amely a szovjet segélynyújtás kirakatául szolgált. Mindenesetre tény, hogy a „német munkacsoport” (Deutsche Arbeitsgruppe, DAG) élén Grotewohl állt, és a projektet személyesen irányította. Több száz keletnémet mérnök, tech­nikus, szakember érkezett családostul Hamhungba, közülük néhányan évekig ott éltek, és a kissé ironikus, németesen hangzó hamhunger be­cenevet kapták a helyiektől. 1954 őszén keletnémet delegáció látogatott Hamhungba, hogy körvonalazzák az újjáépítési munkálatok terveit, és a következő évben a keletnémet kormány nyilvánosságra hozta határozatát arról, hogy az 1955-1964 közötti időszakban segítséget nyújt Hamhung újjáépítésében.

Alig öt év alatt az észak-koreaiak a keletnémetek támogatásával Hamhungot modern iparvárossá fejlesztették, és évtizedeken át a fő­város, Phenjan mellett ez a város volt Észak-Korea fő ipari központja. 1960-ban – jóval azelőtt, hogy Dél-Koreával kapcsolatban ez a kifejezés elhangzott volna – a keletnémet sajtó az országot „a Távol-Kelet gazda­sági csodájaként” emlegette. (Radmann 1960, 27) 1965 júniusában Kim Ir Szen Kelet-Németországba látogatott, és személyesen is köszönetet mondott a keletnémetek által nyújtott segítségért.⁶ Ám a rekonstrukció elindulásától kezdve a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság vezeté­se a külföldi segítségnyújtást korlátozott folyamatnak tekintette, amely fokozatosan átadja majd a helyét az észak-koreai önállóságnak. (Kim é.n., 395-417) 1955 decemberében Kim Ir Szen elmondta később so­kat emlegetett, nevezetes beszédét az önerőre támaszkodásról vagy dzsucséról, ami eredetileg elsődlegesen a Szovjetuniótól való ideológiai függetlenséget jelentette, ám a következő két évtizedben az észak-koreai viszonyrendszerek mindegyikét fokozatosan áthatotta, kezdve a politiká­val a gazdaságon át a katonai védelemig.

A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság és a Német Demokratikus Köztársaság 1962-ben, vagyis két évvel a tervezett kivitelezés előtt be­fejezettnek nyilvánította a hamhungi projektet. A német szakemberek és családtagjaik visszatértek hazájukba. Ezzel egyidejűleg a német, román és más kelet-európai családok által befogadott több ezer koreai árvát visszaküldték Koreába. Néhány észak-koreai diák továbbra is Kelet­-Európában és a Szovjetunióban maradt tanulmányai folytatására, de a szoros „baráti együttműködés” korszakának végképp befellegzett. Észak­-Korea újjáépült, és ettől kezdve saját politikai és gazdasági fejlődési útját követte, melyet összehangolt a szocialista országok közösségével, de sohasem rendelt alá annak.

(Fordította: Baráth Katalin)

(Eredeti megjelenés: Charles Armstrong: The Destruction and Reconstruction of North Korea, 1950 – 1960 The Asia-Pacific Journal: Japan Focus, http://www.japanfocus.org/-charles_k_-armstrong/3460)

Jegyzetek

¹ A Távol-keleti Parancsnokság arra utasította Walker tábornokot, hogy „sem­misítsen meg mindent, amit az ellenség esetleg fel tudna használni”, amikor a Nyolcadik Hadsereg 1950 decemberében dél felé menekült. (Appelman 1989, 360)

² A szovjet légierő koreai részvétele sokáig a hidegháború titka maradt, és a részletek­re csak a Szovjetunió összeomlását követően derült fény. (Lásd Xiaoming 2002.)

³ US Nemzeti Levéltár, 242. jegyzékcsoport, 2013. szállítási ajánlás, 1/191. szám. A Fegyveres Honvédelmi Egységek (Koreai Népi Demokratikus Köztársaság) szervezeti felépítése, 1950. szeptember. A jelentések között szerepel a Jochon városa ellen augusztus 26-án végrehajtott légitámadás grafikus leírása, illetve egy általános iskola elleni légitámadás szeptember elsején.

⁴ US National Archives, Record Group 59. US Embassy to State, „Economic Conditions in North Korea”, October 11. 1949, 8. (USA Nemzeti Levéltár, 1949. október 11., 59. jegyzékcsoport. Az USA nagykövetsége a kormányzatnak: „Gazdasági viszonyok Észak-Koreában”)

⁵ Dél-Korea háború utáni újjáépítése akkoriban a világ legjelentősebb multilate­rális fejlesztési tervezete volt. (Lásd Lee 2002, 357-396.)

⁶ GDR Foreign Ministry, Korea section. „Visit of a Government Delegation of the DPRK in the GDR, June 1956.” MfAA A 6927, Fiche 1.

Felhasznált irodalom

Appelman, Roy E. 1989: Disaster in Korea: The Chinese Confront MacArthur. College Station, Texas A&M Press

Chung, Joseph S. 1974: The North Korean Economy: Structure and Development. Stanford, Hoover Institution Press

Crane, Conrad C. 2000: American Airpower Strategy in Korea, 1950-1953. Lawrence, University Press of Kansas

Foot, Rosemary 1990: A Substitute for Victory: The Politics of Peacemaking at the Korean Armistice Talks. Ithaca, Cornell University Press

Frank, Ruediger 1996: Die DDR und Nordkorea: Dier Wiederaufbau der Stadt Hamhung von 1954-1962. Aachen, Shaker

Halliday, Jon 1981: The North Korean Enigma. New Left Review 127 (May-June)

Kim, Il Sung é.n.: On Eliminating Dogmatism and Formalism and Establishing Juche in Ideological Work. Works, vol. 9.

Lee, Stephen Hugh 2002: The United Nations Korea Reconstruction Agency in War and Peace. In: Chae-Jin Lee and Young-ick Lew (Eds.): Korea and the Korean War. Seoul, Yonsei University Press

MacDonald, Callum 1986: Korea: The War Before Vietnam. London, Macmillan

Radmann, Martin 1960: Ein Wirtschafstwunder im Fernen Osten. Neues Deutschland, December 27.

Tai Kuark, John Yoon 1966: A Comparative Study of Economic Development in North and South Korea during the Post-Korean War Period. (Ph.D. dissertation) University of Minnesota

The Three Year Plan 1956, Kyöngje könsöl [Economic Construction], September

Xiaoming, Zhang 2002: Red Wings over the Yalu: China, the Soviet Union, and the Air War in Korea. College Station, Texas A&M University Press