A jobboldali radikális csoportosulások az „újraegyesítéssel" hátszelet kapnak. A „Negyedik Birodalom" mozgósítja mindazon erőket, amelyek az NDK-t és az NSZK-t nem tartják az egész Németországnak, az össznémet államnak, hanem a keleti terület visszanyeréséről és (az 1937/41-es határok szerinti) Nagy-Németországról álmodoznak. Az a tény, hogy 1994-ig a korábbi NDK területén az orosz katonák és a nyu­gati Szövetségi Államban a NATO-egységek tovább állomásoznak, éb­ren tartja a Szovjetunió elleni gyűlölködést, tápot ad az úgynevezett Új Birodalom „liberális-nemzeti" jelszavainak, amelyek Németország szu­verenitását korlátozva látják, és „semleges-militarista" irányzatokat tá­mogatnak.

Természetesen felmerül a kérdés, vajon a szélsőjobboldaliság témái mely területeket érintenek, milyen fogalmakat értelmeznek újra, és ho­gyan folyik a „küzdelem az emberek eszéért és szívéért". „Alapideológiá­ikat" tekintetbe véve a következő területek kínálnak ma számukra táma­dási lehetőségeket: a szociáldarwinizmus (antiegalitarizmus); rasszizmus (antiszemitizmus), nacionalizmus (szovjetellenesség, Amerika-ellenesség), autoritarizmus (antiparlamentarizmus), militarizmus (antipacifizmus) és szexizmus (antifeminizmus).

A nemzeti állam és a rasszizmus és/vagy egy új internacionalizmus (multikulturalizmus) reneszánsza?

A kelet-nyugati szembenállás megszűnése és a két német állam újra­egyesítése után nem lehetetlen a visszaesés a háború előtti nacionalizmus­ba, mert a „nemzeti államok tévútja", ahogy Péter Glotz fogalmaz, újra meg­nyerő eszménynek tűnik a kapitalizmus globalizálása, azaz az európaiasítás (EK-belső piac) átláthatatlan tendenciájának ellenében. A körülményeken nem változtat az sem, hogy a nacionalizmus történelmi alapjai szétzúzód­nak, a szupranacionális konszernek, kereskedelmi kapcsolatok és intézmé­nyek világában anakronisztikussá válnak. A jelen átalakulási helyzetben a természettudományos-technikai, gazdasági és politikai fejlődés aszinkronitása figyelhető meg, amelyről Eric Hobsbawm a következőt írja: „Ma a XX. század végi technológia, a XIX. századi szabad kereskedelem és a közép­kori világkereskedelem viszonyaira emlékeztető államközi központok újjá­születésének sajátos kombinációját éljük át".

Az egyesített Németországban két olyan eltérő életritmusú társadalom ütközik egymással, amely csak lassan hangolódhat össze. A fejlődési tendenciák ilyen aszinkronitásából nőnek ki azok a szociális ellenté­tek, területi és szerkezeti ütközések, amelyekre a szélsőjobboldal következetesen támaszkodik.

A mai szélsőjobboldal sikere – akárcsak a történelmi fasizmusé – azo­kon az ígéreteken alapul, amelyekkel az aszinkronitások megszüntetésé­nek reményét keltik, készen arra, hogy az időt – amikor az szükséges – elemi erővel „megállítsák". A Szövetségi Köztársaság ma a „klasszikus" ipari társadalomból a „kockázatvállaló társadalomba" való átmenetét éli, amely azután a magántőkés tulajdon- és konkurenciaviszonyok között működik; átfogó modernizálási folyamatát atomizáció, tömegesedési és anonimitási tendenciák jellemzik. Sok embernek ezzel szemben óhaj­tott elképzelése a konkurencia (negatív kísérőjelenségei) nélküli ka­pitalizmus, mint az egyének mozgásformája a polgári teljesítményelvű társadalomban, amelyben a (különösen a bürokratikus kényszergaz­dasággal összehasonlítva) hatékony piacgazdaság áldásalt élvezhe­tik, anélkül, hogy farkastörvényei kihatásait és következményeit el kellene viselniük.

A szociális kockázatvállalások szabályozatlansága, a szociális viszonyok reprivatizációja

A német egység a szélsőjobboldaliságra a Német Szövetségi Köztársa­ságban először nem felszabadítóan hatott, hanem éppenséggel mérsé­kelte azt. Többen a szélsőjobboldaliság visszaesésével összefüggésben egyfajta „érzelmi depresszióról" beszélnek, amelynek következtében az ilyen jobboldaliság a legvégső hatalmat csak nehezen képes megsze­rezni, hiszen „hirtelen és váratlanul elveszett az, ami a nemzeti gyűlöle­tet évtizedekig ébren tarthatta volna" (Th. Assheuer-H. Sarkowicz).

Ám egy rövid várakozási idő után a revansizmus kiheverheti azt a Nyugat és „Közép-Németország" egyesítéséhez vezető sokkot, amely a liberális konzervativizmus jegyében törtónt, és az Öböl-háború következ­tében újraéledő nagyhatalmi sovinizmus által – a német világhatalmi ál­mokkal támogatva – Kelet-Európa gyarmatosításának kiszélesedő tervé­vé fejlődhet. Az úgynevezett Új Hatalom az újraegyesítés egy „második lépcsőjének" a keretében visszaköveteli a valamikori német keleti terüle­teket, továbbá egy „második forradalom" segítségével le szeretné rázni a nyugati Németországban is a „megszállók igáját", amiért is – az elhalvá­nyuló szovjet-, illetve kommunizmusellenességet továbbfejlesztve – az Amerika-ellenességet helyezi előtérbe. Az Öböl-háború és a fiatalok tilta­kozó magatartása az amerikaiak háborús tevékenysége ellen kiindulási pontot kínál számukra, de főképp az, hogy a militarizmus bizonyos mér­tékű rehabilitálása látszik kirajzolódni. A tömegtájékoztatáson keresztül közvetített gondolkodás harciasabbá válását figyelhetjük meg.

A rasszizmus szintén terjed, főképp, hogy a kelet-európai és Szovjetunióbeli gazdasági és rendszerválságok következtében várhatóan em­berek milliói indulnak el Németországba Ehhez jönnek a valamikori euró­pai gyarmatosító hatalmak tengerentúli területeinek a lakosai, akik az EK-belsőpiacon mint egyenjogú gazdasági tényezők versengenek a belföldi konkurenciával. Már most megosztó vonalat hoz létre a lakosság köré­ben a gyűlölködés a törökökkel és a lengyelekkel szemben.

A „külföldiekkel szembeni ellenségességnek" szó szerinti tartalma nincs: amit – egyébként csak Németországban – így jelölnek, az egyfelől széles körben elterjedt félelmet jelent az idegenekkel szemben, akik mint vetélytársak jelennek meg a munkaerőpiacon és a lakáspiacon, közöttük azonban etnikailag nem tesznek különbséget (vonatkozik ez a bevándor­lókra és az áttelepülőkre egyaránt); másfelől kétségkívül különlegesen erős az ellenszenv a sötétbőrű ékkel, jobban mondva a „másfajtákkal" szemben, ez viszont nem vonatkozik az indogermán külföldiekre (olya­nokra, mint az angolok, skandinávok, észak-amerikai fehérek stb.). A „külföldi-ellenesség" fogalma így a rasszizmus, a kisebbségellenesség álcája és elbagatellizál ója

Ahhoz, hogy a rasszizmus ellen küzdeni tudjunk, tudnunk kell, min ala­pul. Az első lépés az emberiség e réme feletti győzelemhez annak meg­értése, hogy milyen okokra vezethető vissza, milyen vágyakat és remé­nyeket ébresztett a múltban. Nekem úgy tűnik, hogy a rasszizmus alap­vetően két forrásból táplálkozik, és két oldala működik: az euro-amerikai rasszizmus „fentről jövő" nagyhatalmi törekvések következménye­ként jön létre, amelyek kifelé és a világ meghódítására irányulnak, s amelyek érvényesítésekor az erőszakosan rájuk erőltetett hatalmi és ter­melési viszonyok a leigázottak egy részét (az etnikailag lebecsülteket) el­nyomják. A rasszizmus létrehozta ideológiai vezérfonalát, és a naciona­lizmuson és szociáldarwinizmuson keresztül jut érvényre, a modern imperializmus/gyarmatosítás legfontosabb legitimálójaként. „Mivel az im­perializmus csak mint rasszizmus tudott átváltozni egyszerű hódító vállal­kozásból univerzális hatalmi rendszerré, így az imperialista nemzeteket egy magasabb küldetés különleges eszközeként vagy mint egy maga­sabb végzet letéteményesét tekintik és mutatják be, a többi népnek pedig egyáltalán nem adják meg az elismerést" (E. Balibar).

A rasszizmus terjeszkedési ideológiaként szolgál, de másfelől az in­tegráció, a beolvasztás koncepciója is – mások kirekesztése révén. Álta­lában az ember igényli bizonyos embertársainak származásuk alap­ján való lebecsülését, ha egy kizsákmányolt, elnyomott népességen belül akarja a rivalizálást elhárítani. A rasszizmus reál- és szociáltörténete azt mutatja, hogy konjunktúrája akkor tetőzik, amikor a válságjelek felhalmozódnak, katonai visszaesés és/vagy rendszerválság fenyeget, továbbá egyes rétegek egzisztenciálisan fenyegetette válnak. Ilyenkor e rétegek az idegen embercsoportok lefokozásával mintegy „lefelé" továb­bítják az őket terhelő nyomást.

Az idegengyűlölet konkrét problémákból következik, elvont Ideá­lok által igazolja magát, szimbolikus erőszakban nyilvánul meg, és ütközik a polgári magatartással. A faji korlátok elfedik az osztálykorlá­tokat, álcázzák és egyidejűleg reprodukálják azt. Ám, ha a faji megkülön­böztetés és a fajgyűlölet általában visszavezethető is szociális és gazda­sági okokra, válságokra és konkurencia-viszonyokra – nem szűkíthető le azokra, Ha igaz az, hogy a rasszizmus főleg a szocioökonómiai konfliktu­sok eredménye a társadalomban és a társadalmak között, akkor az is vi­lágos, hogy csupán az alapjául szolgáló érdekellentétek legyőzésével és ezen összefüggések magyarázatával szorítható vissza. A rasszista beál­lítottságon érvekkel nehéz kifogni: „Nem elegendő a rasszizmus formális érveit megcáfolni, hanem fel kell tárni az érzelmek és meggyőződések összességét, amelyek ezeket az érveket és magatartásformákat vezérlik" (A. Memmi).

A külföldiek számára több jogot kell biztosítani, „honosítani" kell őket, és bevonni a döntésekbe. Intézkedéseket kell foganatosítani a jogi bizto­sítékok megteremtésére. A szociális egyenlőség és politikai részvétel va­lóságos integrációihoz létre, amelyet nem szabad az erőszakos asszimi­lációval összetéveszteni. Az olyan integrációs kínálatok, mint a valami­lyen formájú képviselet vagy a kommunális választójog a külföldiek szá­mára, szükségesek, de csak köztes lépések, és alig elégségesek ahhoz, hogy a rasszista ideológiának elejét vegyék. A megkülönböztetés min­denféle módját, még ha pozitív is, el kell kerülni, mivel ahol az etnikai vagy kulturális kisebbséget akár megkárosítják, akár előnyben ré­szesítik, ott kialakul a rasszista/nacionalista gondolkodás- és visel­kedésmód.

Az ellenstratégia sarokkövei: fejlett civil társadalom, össznémet szo­ciális állam és modern soknemzetiségű köztársaság, a szociális kérdé­seknek a nemzetiekkel, a demokratikus kérdéseknek a szociálisakkal és a nemzeti kérdéseknek a demokrácia kérdéseivel való összekötése.

„Meg kell gondolnunk – figyelmeztet A. Klönne -, vajon az egységes ,haza' álmát, a patrióta összetartozás érzését tekintjük-e a történelmi és a jelenlegi szélsőjobboldali nézetek autentikus hajtóerejének? Benyomá­som szerint egészen más elképzelések és érdekek fejeződnek ki a szélsőjobboldali áramlatokban: kábultság és hatalomvágy, félelemekés – egyidejűleg – agresszió, amely aztán nem a nemzetben, hanem a nacio­nalizmusban keresi feloldását. Nem a közösség iránti, a nemzet iránti fe­lelősségben, hanem sokkal inkább egy tagadó jellegű nemzeti identitás­ban, az elhatárolódást és kirekesztést szolgáló belső és külső barát-el­lenség meghatározásban.

Több közvetlen demokráciát?

A 90-es évek részvételi és képviseleti viszonyaihoz

Milyen legyen a jövő demokráciája – ez a jelen fő kérdése. A politikai rendszerek válsága nem csak Kelet-Európára korlátozódik, hanem Nyu­gat-Európát is sújtja, ahol vita folyik a népakarat és népképviseleti de­mokrácia közötti viszonyról, a parlamentarizmus jövőjéről és megújításá­nak lehetőségéről. Klasszikus államfilozófusok ünneplik a vidám ősállapotokat – Montesquieu államhatalommegosztás-tanát Keleten, Rous­seau demokrácia-elméletét Nyugaton.

A leghatékonyabb eszköz a szélsőjobboldaliság visszaszorítására a demokrácia, nem mint az állami intézmények szabályozó mechanizmusa és a politikai és társadalmi status quo védelmezője, hanem mint az ígére­tek beváltása, a már oly régóta hirdetett demokrácia szó szerinti megva­lósítása (=népuralom). A demokrácia csak elindul, de nem fejeződik be a választási aktussal. Újólag át kell gondolni a részvételi jogot és az önigaz­gatás lehetőségeit, tekintettel többek között a szövetkezeti mozgalom le­hetséges újjáéledésére is.

A polgárok állampolgári tudata a szövetségi köztársaság alapítása óta tetemesen átalakult. A kritikátlan identifikáció szakaszát (1949-1966/67) követte a puszta elfogadás fázisa (1968-1974/75) és a növekvő távol­ságtartás. A harmadik évezredbe történő átmenettel a parlamenti-képviseleti és állampolgári-részvételi viszonyok megváltoznak. A közvetlen demokrácia elemeinek és mechanizmusának ma sokkal nagyobb je­lentősége van, mint korábban, mert a gazdasági újratermelés mindinkább közös döntések alapján jön létre, aminek a „felépítményben" is érvénye­sülnie kell. Az új, a modern információs és kommunikációs technoló­giák bevetésével előállt felhalmozási forma megfelel az új részvételi formának: aki kvalifikált képzettsége alapján a számítógépet kezeli és robotot irányít, egyaránt résztvevője a termelésnek és az irányí­tásnak. A tudományos-technikai forradalom mélyreható változáso­kat követel a politikai-parlamentáris képviselet jellegében is.

A népszavazás az állampolgárok emancipációjának egy további esz­köze lehet. A választási fásultság leküzdéséhez jó alkalmat kínálnak a szélsőjobboldali pártok. Ezért is kell az embereknek több demokráciát nyújtani (a vele járó kockázat ellenére), nehogy a jövőben a szélsőjobb előretörése folytán a mainál kevesebb legyen a demokrácia.

A főleg fiatal emberek kritikája a képviseleti demokráciával szemben igazán nem irányul sem a demokrácia, sem a parlamentarizmus ellen, ahogy a konzervatív állami teoretikusok sejtetik. Itt egy olyan „félreér­tésről" van szó, amely tudatosan ignorálja azt a valóságos összefüggést, hogy a bázisdemokrácia a parlamentáris-demokratikus államot nem le­rombolja, hogy valamiféle anarchiával helyettesítse, sokkal inkább böl­csen kiegészíti, működőképesebbé és válságérzékenyebbé teszi.

A helyzet valóságos parancsa: Több közvetlen és gazdasági demok­ráciát! Az élet minden területének demokratizálása – nem kevesek szerint ez a legjobb válasz a szélsőjobboldaliság helyzeti előnyére. A német egyesítéskor a népet nem kérdezték meg – ez jellemző az ország politikai kulturáltságára (kulturálatlanságára). Pedig a közvetlen demokrácia igen lényeges lenne a személyiség cselekvési és döntési autonómiájának helyreállításához is. A munkás és alkalmazotti rétegtől kezdve mindenütt a társadalomban, ahol erős hierarchia és merev „parancsstruktúra" áll fenn, s (a bérfüggőség miatt) csak minimális szabad tér marad a munka-és életszükségletek megteremtéséhez, igen nagy szükség lenne erre az autonómiára, a termelés résztvevőitől a lakóterületi, a kommunális és re­gionális döntéshozókon át egészen a központi állami és szupranacionális szintig.

A részvételt és a döntési jogot minden szinten ki kell alakítani, a nép­képviseleti alkotóelemek: népi kezdeményezések, népakaratnyilvánítás és népszavazás bevezetése révén, s mivel ezek lehetőséget kínálnak, több polgárt tesznek érdekeltté a politikában, a szélsőjobboldaliság és a neofasizmus elleni küzdelem fegyverévé is válhatnak. Egy „szemlélődő de­mokrácia" esetében (R. Wassermann) nem szabad csodálkozni, ha a „nézősereg" a szélsőjobboldali demagógia után fut, azt követi. A demok­rácia kérdéseinek a nemzeti kérdésekkel való összekapcsolása azt jelen­ti, hogy az egyesített Németország – többé már nem ideiglenes – alkot­mányt kap, amely népszavazás, népakarat révén fog jogerőre emelkedni. És itt válik döntő kérdéssé, hogy mit értünk ezen a „népen". Az egyesített Németországban minden azon fordul majd meg, hogy a „nép" fogalmá­nak a demokratikus vagy egy soviniszta változata válik-e döntő té­nyezővé a tömegtudatban.

A 80-as évek elejétől a nemzeti-konzervatív újságírók és tudósok el­terjesztették azt az érvet, miszerint tartósan nem fogadható el egy olyan Nyugat-Németország, amely gazdaságilag „óriás", de politikailag „törpe"; Németországnak újra nagyhatalmi szerepet kell betöltenie, illetve átven­nie. A keleti blokk széthullása, nemkülönben az NDK bevonása a Német Szövetségi Köztársaság rendszerébe megerősíti a német politika súlyát a nemzetközi küzdőtéren; ez csökkenti a német szuverenitás eddigi meg­szorításait, amelyek a nyugati szövetségi rendszerből adódtak. A jövőben már nem annyira a külső befolyástól vagy támasztól, mint inkább önma­gunktól függ, hogy a németek képesek lesznek-e a külpolitikát úgy irányí­tani, hogy az javára váljon a népek közötti nemzetközi egyezményeknek és egyetértésnek. Ennek másfelől belpolitikai feltételei vannak. A háború utáni rend vége azt is eredményezi, hogy a szélsőjobboldali tendenciák előtt már nem állnak azok a korlátok, amelyeket a valamikori megszálló hatalmak állítottak fel mind Nyugat-, mind Kelet-Németországban. A né­meteknek maguknak (belső) társadalmi vitában kell olyan szociális vi­szonyokról és politikai kultúráról gondoskodniuk, amely nem ad esélyt a szélsőjobboldaliságnak, hogy befolyásos vagy éppen hatalomképes erővé lehessen.

(Ford.: Jánoska Péter)

Utopie Kreativ, 1991/10., rövidítve.