Elegendő-e, ha a nemzetközi terrorizmus elleni világméretű összefogás csupán a terrorszervezetekkel szembeni fellépésre irányul, vagy inkább a kiváltó okok megszüntetését kellene szolgálnia? Az először a Le Monde diplomatique 1986. februári számában megjelent cikk tanúsítja, hogy az USA vezetése régóta tisztában van a "helyes" válasszal, mégis másfajta érdekek szerint cselekszik

Elegendő-e, ha a terrorizmus visszaszorítását célzó világméretű összefogás csupán a terrorszervezetekkel szembeni fellépést szolgálja, avagy inkább a társadalmi, politikai okok – jelesül a világrendszerben tapasztalható súlyos egyenlőtlenségek – megszüntetésére kell irányulnia. A 2001. szeptember 11-i amerikai terrortámadás után oly sokszor felvetett s mindmáig megválaszolatlan dilemma korántsem újkeletű, amint ezt az itt következő, először több mint másfél évtizede, a Le Monde diplomatique 1996. februári számában megjelent írás is tanúsítja (amelyet jelentősen lerövidítve közlünk). Szerzője, Claude Julien történész 1973 és 1990 között állt a “Diplo”szerkesztő bizottságának élén, s meghatározó szerepe volt abban, hogy a francia havilap a progresszív társadalomkritikai gondolkodás egyik legbefolyásosabb orgánumává vált – nemcsak Franciaországban. (A Lmd-ról lásd az Eszmélet 45., 2000. tavaszi számának Lapvárta rovatát.)

 

A terrorizmus megfékezését célzó nemzetközi erőfeszítések a római és a bécsi repülőtéren elkövetett, 1985. december 27-i merényletek után intenzívebbekké váltak…

A terrorista támadások száma a világban az elmúlt tizenöt évben számottevően nőtt. A jelenség elemzésére szakosodott egyik amerikai szervezet¹ 1970-ben 293 “jelentősebb esetet” regisztrált. A tanulmány kimutatja: 1977-ig lassú, de egyenletes, majd az ezt követő két évben nagy arányú növekedés volt tapasztalható (1979-ben világszerte 2585 terrortámadásra került sor). Ezt 1982-ben némi csökkenés, majd hirtelen ugrás követte: 1984-ben a merényletek száma 3525-re emelkedett.

Az amerikai kormányzat egyik, 1984 végén közzétett dokumentuma szerint, “a világban 1973 és 1983 között végrehajtott merényletek következtében 3689-en haltak meg és 7791-en szenvedtek sérülést. Az 1983-ban feljegyzett mintegy ötszáz terrortámadás 40%-a irányult az Egyesült Államok ellen; ezek során 271 amerikai állampolgár vesztette életét, s 116-an sebesültek meg. Ez a szám magasabb, mint az előző tizenöt év alatti veszteségek száma.”… A dokumentum arra is kitér, hogy 1983-ban “a merényletek 37,2%-át követték el Nyugat-Európában, 25,6%-át Latin-Amerikában, 22,8%-át a Közel-Keleten és Észak-Afrikában, 7,8%-át az ázsiai-csendes-óceáni térségben, 3,4%-át Afrikában, 2,4%-át Észak-Amerikában s csupán 0,8%-át Kelet-Európában és a Szovjetunióban.”² Az Egyesült Államok területén végrehajtott támadások aránya tehát alacsony, ugyanakkor a terroristák célpontjai szerte a világban leggyakrabban amerikaiak. Az Egyesült Államokon belül “az elmúlt öt évben az FBI 166 merényletet regisztrált; 15 volt a halottak és 35 a sebesültek száma. E számok elenyészőek ahhoz a mintegy 100 000 amerikaihoz képest, akit ugyanebben az időszakban meggyilkoltak” – jegyzi meg az US News and World Report.³ Hasonló, világméretű összevetés alapján a kérdés egyik amerikai szakértője megjegyzi: “Természetesen, ha a terrorizmust összehasonlítjuk bármely egyéb halálokkal – mondjuk a gyilkosságokkal vagy az autóbalesetekkel –, csupán a számokat tekintve, a terrorizmus másodlagos jelentőségű problémát képvisel.”⁴

Alighanem ez az oka annak, hogy az egy-egy újabb merénylet keltette érzelmi sokk elmúltával a közvéleméy nem tulajdonít különösebb fontosságot a terrorizmus-ellenes harcnak. De hát hogyan is lehetne ez másként a látványon alapuló információ uralma idején, amikor a tegnap borzalmára a ma elkövetett erőszakcselekmény borít feledést. A terroristák számára a média biztosítja a nyilvánosságdózist, amelyre szükségük van, ám egyidejűleg csökkenti is tettük jelentőségét azzal, hogy a közönségben a közöny érzetét váltja ki, amit egyszerre táplál a hozzászokás a brutalitáshoz és a bizonytalan elégedettség, hogy nem mi vagyunk az áldozatok…

A statisztikai adatokból kiolvasható tények dacára a terrorizmus napjaink egyik súlyos problémájává vált.

A terrorizmus, a háborúhoz, a kiáltó szegénységhez és az emberi jogok megsértéséhez hasonlóan politikai probléma.

George Shultz is tisztában van ezzel, amikor így nyilatkozik: “Midőn a terrorizmus nem képes arra, hogy anarchiát keltsen, megpróbálja a kormányt szélsőséges válaszokra késztetni, például, hogy zsarnoki ellenőrző intézkedéseket foganatosítson, amelyek elfordítják tőle a lakosság bizalmát.”⁵

A Reagan és Shultz más nyilatkozataiban kimutatható kétértelműség azonban felfedi a valóságos szándékot, amelyet az amerikai kormányzat palástolni szeretne. “Azok, akik a szabadság és a demokrácia kivívásáért küzdenek, mindig is élvezni fogják az amerikai nép rokonszenvét, s ha lehetséges, támogatását is”, jelenti ki az amerikai külügyminiszter.⁶ E szimpátia és a támogatás azonban, amelyből nem jutott a Somoza-diktatúra ellen küzdő nicaraguai népnek, most a szandinisták ellenfeleit segíti. De nem részesültek az amerikai rokonszenvből és támogatásból a katonák uralmának kiszolgáltatott argentinok és brazilok sem, pedig jelenleg azok a chileiek, akik Pinochet ellen küzdenek – aki viszont soha nem volt híján az Egyesült Államok segítségének…

Márpedig mindenki tisztában van a Chilében uralkodó állapotokkal, ahol 1984-ben új, “antiterrorista” törvény került bevezetésre⁷ , s ahol az elmúlt novemberben a katolikus püspökök is elítélték a diktatúra által meghonosított “állami terrorizmust”⁸ . Január közepén Edward Kennedy szenátor személyesen fejezte ki rokonszenvét a chilei demokratákkal, s amikor a rezsim tüntetéseket szervezett, hogy megzavarja a szenátor santiagói látogatását, Washington megelégedett azzal, hogy sajnálkozását fejezze ki a foganatosított intézkedések “inadekvát” jellege miatt. Meglehetősen sovány támogatás a demokráciának…

Az örök probléma: ha léteznek jó és rossz diktatúrák, akkor van egyfelől “jó terrorizmus”, amely megérdemli a bátorítást és a pénzügyi támogatást; egészen addig, hogy a CIA egyenesen gazdagon illusztrált kézikönyvet állított össze, amely gyakorlati tanácsokkal látja el a antiszandinista felkelőket; s odáig, hogy szintén a CIA megpróbált meggyilkoltatni olyan neki nem tetsző személyiségeket, mint Patrice Lumumba és Fidel Castro. S van másfelől “rossz terrorizmus”, amely förtelmes, ám nyugatbarát rezsimek ellen irányul, s amely rezsimeknek ezért jogukban áll, hogy az elnyomás fokozása érdekében élvezzék az USA nagylelkű támogatását – miként ez korábban az iráni sah esetében, ma pedig Pinochet és mások kapcsán történt, történik.

A terrorizmus elítélése hitelét veszti, amikor ilyen mértékben diszkriminatívvá válik. Lesújt olyan szervezetekre, amelyek áldozatainak száma sokkal alacsonyabb, mint az állami terrorizmusé, ami bocsánatos bűnnek számít, ha “marxista” rendszerekkel szemben érvényesül. E megtévesztő látszatot erősíti a helyzet logikája is: az illegális csoportoknak szükségük van a cselekedeteiket övező nyilvánosságra, még egy jelentéktelen áramfejlesztő központ ellen végrehajtott vagy egy közönséges pribékkel szembeni merénylet esetében is. A terrorista állam viszont arra törekszik, hogy elleplezze tömegesen elkövetett bűneit, ha pedig már nem tudja titokban tartani, tetteit a rend törvényes fenntartásának szükségességére hivatkozva próbálja meg igazolni.

A jó és a rossz terrorizmus közti különbségtételt egy körmönfontabb, kettős érvelés támasztja alá. Először is, Regan szerint a terrorizmus “olyan háború, amelynek ártatlan áldozatai vannak”⁹ , amiből következik, hogy a “jó”, a nyugatbarát diktatúrák által működtetett állami terrorizmus áldozatai mind egy szálig bűnösök. Másodszor, az erőszakhoz folyamodó csoportok egyfelől “gyilkos terroristák” – akik valamely fennálló rendszer elleni alávaló küzdelmük során nem átallanak ártatlanokat feláldozni –, másfelől “szabadságharcosok”, akik egy szovjetbarát diktatúrával szembeni hősies harcuk folyamán kizárólag a biztonsági erők és bérenceik ellen fognak fegyvert.

Senki sem fejezte ki jobban ezt a fajta különbségtételt, mint Henry Jackson szenátor, akit egyik beszédében George Shultz hosszasan idéz: “A szabadságharcosok vagy forradalmárok nem röpítenek levegőbe autóbuszokat, amelyeken a harcokban részt nem vevő emberek utaznak; a terrorista gyilkosok ezt teszik. A szabadságharcosok nem tartanak fogságban s nem mészárolnak le iskolásokat; a terrorista gyilkosok ezt teszik. A szabadságharcosok nem gyilkolnak meg ártatlan üzletembereket, s nem ejtenek túszul férfiakat, nőket és gyermekeket; a terrorista gyilkosok ezt teszik.”¹⁰

A “szabadságharcosok” tehát valamely igazságos ügy érdekében helyes eszközökhöz folyamodnak: csak a velük szemben álló harcosokat támadják. Ezzel szemben a “terrorista gyilkosok” egy elítélendő ügy szolgálatában nem kevésbé elítélendő eszközöket vetnek be: gondolkodás nélkül ártatlanokat áldoznak fel. Politikai céljaik, amelyeket követnek, valamint az eszközök, amelyeket igénybe vesznek, egyaránt világosan megkülönböztetik őket egymástól.

Az efféle érvelés politikai célú felhasználása mindazonáltal nem ad igazolást arra, hogy megkerüljük a fegyveres harc bizonyos formái által felvetett problémákat. E problémák, melyekkel minden illegális harcos kénytelen szembesülni, a náci megszállás idején az elég kevés számú francia ellenálló számára korántsem valamilyen elvont formában merültek fel. Az ellenállásban résztvevők – vérmérsékletüktől, készségeiktől, politikai és etikai felfogásuktól függően, de gyakran a körülmények adta lehetőségek folytán is – az illegális hírszerzés vagy sajtó ügyének szentelték magukat; szabotázsakciókat hajtottak végre a Németországba induló szállítmányok ellen, földalatti csoportokat szerveztek, amelyek – midőn elérkezett a pillanat – részt vettek a felszabadulásért vívott harcokban. Némelyek pedig a cselekvésnek egy olyan formáját választották, amelyet sokan helytelenítettek: a terrorizmust, azaz merényletek végrehajtását, hogy fenntartsák a bizonytalanság érzetét a megszálló erők és a kollaboránsok körében. De mindegyikük szembe kellett nézzen a kínzások, a deportálás, a halál kockázatával.

“A kommunizmus és a terrorizmus elleni harc révén [az általam folytatott politika] hozzájárul a nyugati civilizáció védelméhez”¹¹ . E zavarbaejtően időszerű mondat Pétain marsall Hitlerhez írt, 1943. december 11-én kelt leveléből való. Amikor 1944 márciusában a Wehr­macht és a Gestapo által támogatott milíciák támadást intéztek a glière-i fennsík maquisard-jai ellen, Philippe Henriot örömének adott hangot a “bandákon” aratott győzelem felett, “amelyek hónapokon keresztül rettegésben tartották a környéket, s amelyeket az együgyű csőcselék a francia hazafiság megtestesítőinek vélt.” Hazafiság? Ugyan kérem, jegyzi meg Philippe Henriot, “én láttam őket: franciák és idegenek vegyesen, összekeveredve a terrorista, titkos hadsereg kötelékében.”¹²

Ha manapság – csakúgy, mint azelőtt – bármely országban, bárki fellázad az erőszakkal – a nemzeti haderő vagy valamilyen idegen megszállók által – fenntartott igazságtalan rend ellen, azonmód terroristának kiáltják ki. Pedig valójában kevesen vannak olyanok, akik az egyéni vagy kollektív merényletek útjára lépnek. Ezek hatékonysága katonai értelemben korlátozott, hacsak nem azt a célt szolgálják, hogy a hatalom fokozza a repressziót (razziákkal, túszok kivégzésével, az ún. biztonsági rendszabályok megszigorításával stb.). A terrorista azt reméli, hogy az elnyomás növekedése erősíti a lakosság ellenszenvét az őt börtönbe vető, megkínzó, kivégző hatóságokkal szemben. A számítás azonban ritkán válik be: bár a represszió fokozódása valóban gyűlöletet vált ki, egyúttal gyakran bénító félelemhez is vezet.

Összetett problémáról van szó, amely – manapság csakúgy, mint azelőtt – különféle, részben hatékonysági, részben s főként morális természetű megfontolásokat vet fel. A francia ellenállók jó része a dilemmát úgy oldotta fel, hogy csupán önmagát – egyedül vagy bajtársaival közösen – tette ki az életveszélynek, s óvakodott attól, hogy azokat a honfitársait is kiszolgáltassa a megtorlás kockázatának, akik ezt nem vállalták. Egy szabad ember a saját életét kockáztathatja, az óvatosak, a kivárók vagy a gyávák életét azonban nem. Ez az elköteleződés méltósága, amely – ezernyi eset tanúsítja – nem is annyira túlhaladott, mint amilyennek elsőre tűnik.

Manapság csakúgy, mint azelőtt, a valódi terroristák csupán elenyésző kisebbséget alkotnak azok között, akik különböző módokon részesei a szabadságért folytatott harcnak. Manapság csakúgy, mint azelőtt, az összemosás annál is könnyebbé válik, hogy egyes különösen látványos merényletek kizárólag az ilyen típusú akciókra terelik a figyelmet, elhalványítva mindazok diszkrét bátorságát, akik – anélkül, hogy zajt csapnának – cselekvően küzdenek a fennálló rend ellen.

A terrorizmussal szembeni érvek tehát korántsem súlytalanok. Ami a másfajta illegális cselekményeket illeti, ezeket a hatalom illegitim – ámbár természetesen legális – jellege teszi jogossá, amely ellen az efféle akciók irányulnak. Magától értetődően ugyanezek az akciók elvesztik legitim voltukat, mihelyt valamilyen demokratikus rendszerrel szemben vetik be őket.

“Mi, akik demokráciában élünk, tanúsíthatjuk, mi mindent képes az ember elérni, ha lemond az erőszakról és a nyers erőről, ha szabadon gondolkodhat, írhat, szavazhat, imádkozhat”, mondja George Shultz.¹³ A merényletek kitervelői s mindazok, akik egy demokratikus társadalomban törvényellenes cselekményekre szánják el magukat, arról tesznek tanúbizonyságot, hogy képtelenek az alapvető szabadságjogokkal céljaik érdekében élni, bármilyen célokról legyen is szó. Az erőszak, melytől megmámorosodnak, a gyengeség jele. Azt remélik, hogy a hatalom szélsőséges válaszra ragadtatja magát – miként George Shultz helyesen megjegyezte –, s ez ellene fordítja az állampolgárokat. Demokráciában a meglévő törvények feleslegessé teszik a közvéleményt sokkoló kivételes intézkedéseket. A törvényes hatalom rendelkezik mindazokkal a szükséges eszközökkel, amelyek, mint Adrian A. Basora nyilatkozza, “megvédik a demokráciát a totalitariánus agresszorokkal szemben, anélkül, hogy az általuk alkalmazott módszerekhez kellene nyúlni, vagy hogy magára a demokráciára nézve veszélyes motivációk kifejlesztésére lenne szükség.”¹⁴

Egy demokratikus társadalomban az illegitim cselekmények különböző formáinak elítéléséből egyenesen következik ugyanezek igazolása a diktatúrákban, amelyek nem teszik lehetővé az állampolgárok számára a véleménynyilvánítás és a cselekvés egyéb formáit. E törvénytelen cselekmények, beleértve a terrorizmust is, az elmúlt évek folyamán jelentős méreteket öltöttek azokban az országokban, ahol a lakosság meg van fosztva az alapvető szabadságjogoktól.

Az ilyen országok száma, sajnos, rendkívül magas a mai világban, noha – G. Shultz szerint – “a demokráciák az igazságosságon alapuló világrendre törekszenek”.¹⁵ Mindaddig azonban, amíg ily mértékben kisebbségben maradnak a világban, ezt aligha érhetik el. Ezért kötelességük, hogy segítsék az elnyomott népeket szabadságuk kivívásában, “nemcsak azért, mert azt tartjuk, hogy a demokrácia a kormányzás legjobb formája, hanem azért is, mert úgy véljük, saját érdekünkben is áll, hogy más népek is részesüljenek a demokráciában…”¹⁶

Nem elegendő megállapítani azt, hogy a demokrácia minden lehetőséget megad a “békés változások” elérésére, s arra – mint G. Shultz mondja –, hogy “korrigáljuk az igazságtalanságokat”.¹⁷ S nem elég megelégedni azzal sem, hogy sajnálkozunk azon – ahogyan az amerikai külügyminiszter teszi –, hogy “a világ a mai állapotában igen távol áll az általunk elképzelt eszménytől.”¹⁸ Túlságosan is sok nép van megfosztva a demokráciát szavatoló szabadságjogoktól és cselekvési lehetőségektől, némelyeknek pedig még hazájuk sincs. Mit tehetnének ebben a helyzetben? A belenyugvás az elnyomás állandósulásához vezetne – ezért fellázadnak.

Ilyen körülmények között egyetérthetünk-e G. Shultz-cal, amikor kijelenti, hogy “a terrorizmus olyan fertőző betegség, amely elkerülhetetlenül továbbterjed, ha nem kezeljük”?¹⁹ Az általa javasolt terápia ugyanis nem küszöböli ki a lázadás okait, hanem – Reagan elnök szavaival – csupán azt kívánja megértetni a terroristákkal, hogy “nem nyerhetnek semmit, viszont sokat veszíthetnek.” Vajon nem felelne-e meg jobban a demokrácia eszményének, ha támogatnánk a szabadságukért harcoló népeket?

Alighanem ezt értette meg Reagan elnök, amikor immár két esztendeje elismerte, hogy “a terrorizmus sokkal súlyosabb problémák szimptómája”, s hogy bármennyire fontos is harcolni ellene, az ésszerűség azt diktálja, hogy “felszámoljuk a frusztráció és a reményvesztés táptalaját, amelyen a terrorizmus tenyészik.”²⁰ Az elmúlt hónapokban azonban ezt a realisztikus hangnemet az erőre apelláló beszédmód váltotta fel, amely szerint: előbb küszöböljük ki a terrorizmust, azután majd meglátjuk…

 

(Fordította: Lugosi Győző)

 

 

Jegyzetek

 

¹ Risks International Inc., Alexandriában (Virginia) bejegyzett társaság, idézi: US News and World Report, 1985. július 8.

² Az amerikai külügyminisztérium közleménye, Washington, 1984. november. USA Document, Ambassade des États-Unis, Párizs

³ US News and World Report, 1985. július 8. A cikk beszámol harmincnégy olyan bombamerényletről is, amelyet az Egyesült Államokban… abortuszt elvégző klinikák ellen követtek el.

⁴ Robert Kupperman, Center for Strategic and International Studies, George­town University, a Terrorism: Threat, Reality, Response (1971) és a The Inter­natio­nal Implications of the Papal Assassination Attempt: A Case of State-Spon­sored Terrorisme (1985) társszerzője Zbigniew Brzezinskivel, Carter elnök egykori tanácsadójával. Az idézet a Politique Internationale 29., 1985 őszi számában megjelent beszélgetésből való.

⁵ George P. Shultz beszéde a Jonathan Institutban, 1984. június 4-én. Az intézet az entebbei (Uganda) repülőtéren végrehajtott túszmentő akció során meghalt izraeli tiszt nevét viseli.

⁶ Beszéd, 1984. június 24.

⁷ V.ö. Le Monde, 1984. május 23.

⁸ V.ö. The International Herald Tribune, 1985. november 15.

⁹ Nyilatkozat, 1985. június 20.

¹⁰ Beszéd, 1984. október 25.

¹¹ Idézi Dominique Veilon: La Collaboration. Textes et débats, Livre de poche, Párizs, 1984. 110.

¹² Uo. 315.

¹³ Előadás, 1984. október 25.

¹⁴ Az Egyesült Államok párizsi nagykövetségének politikai ügyekért felelős főtanácsosa, interjú, Géopolitique, 10. sz., 1984. szeptember

¹⁵ Előadás, 1984. június 24.

¹⁶ Stephen Bosworth, a Külügyminisztérium Politikai Tervező Tanácsa elnökének nyilatkozata a külföldi sajtó központjában, Washington, 1983. december 16.

¹⁷ Előadás, 1984. október 25.

¹⁸ Előadás, 1984. június 24.

¹⁹ Előadás, 1984. október 25.

²⁰ Reagan elnök levele a Kongresszushoz, 1984. április 26, v.ö. Le Monde diplomatique, 1986. január