Mi is valójában a Nemzetközi Valutaalap? A beteg nemzet­gazdaságok orvosa? A közgazdasági ortodoxia professzora? A nemzetközi kereskedelmi-pénzügyi rendszer csendőre? Netán egy világméretű kereskedelmi-pénzügyi zenekar kar­mestere? A válaszok, vagyis a Nemzetközi Valutaalap tevé­kenységének megítélésére vonatkozó értékelések szélsősé­gesen polarizálódnak, és a vélemények megosztottsága, (il­letve az egyes konkrét vélemények) mögött nem is mindig az egyértelmű gazdaságelméleti (vagy éppenséggel ideoló­giai-politikai) elkötelezettség áll.

A Valutaalap katalizátor-szerepe az egyik pont, amely körül egyrészt a feltételesség megértése, másrészt az egyes kor­mányok Valutaalappal szembeni kiszolgáltatottságának a megértése forog. Magyarán: mennyire felel meg a valóság­nak az az állítás, mely szerint: a Valutaalaptól kapott hitelek – mindenekelőtt készenléti hitelek – az egyéb nemzetközi pénzügyi intézményektől, és főképpen a kereskedelmi ban­koktól felveendő további hitelek alapfeltételei? A Valutaalap által előírt szigorú – s tegyük hozzá, alapvetően mindig is a neoliberális ortodoxia tanait tükröző – gazdaságpolitikai fel­tételeit ugyanis legfeljebb a pénzügyi technokraták „szeretik", de demokratikusan választott parlamentekkel, a munkaválla­lók érdekeit védeni akaró szakszervezetekkel, s az életszín­vonalukat és munkalehetőségüket féltő tömegekkel már ne­hezebb elfogadtatni. Ilyenkor lehet, mint nyulat a cilinderből, elővarázsolni az ultima ratio-t: „a Valutaalap-hitel feltételes­ségének elfogadása az egyetlen eszköz ahhoz, hogy az el­adósodott nemzetgazdaság további külföldi hitelekhez jus­son, illetve vonzóvá válhasson a külföldi befektetők számá­ra". Egyes – kellően megátalkodott – Valutaalap-alkalmazot­tak, illetve – csodálok még számokkal is megpróbálnak dobá­lózni, mondván: minden egyes dollár, amit az IMF-től kap egy adott kormány, 4-7 dollárnyi további hitelt fialhat. A Va­lutaalap – és ikerintézménye, a Világbank – katalizátor-sze­repe vitathatatlan! Távolról sem igazolható azonban a Valu­taalap mindenhatóságába, kikerülhetetlenségébe vetett hit, s az esetek többségében még kevésbé számszerűsíthető ezen katalizátorszerep valóságos értéke, illetve igen gyakran nem bizonyítható az érvényesülése. Nem tekinthető mérvadónak – általában sem, de kiváltképpen Magyarország számára nem – az átütemezések során játszott katalizátor-szerep! Ha az IMF az átütemezéshez nyújt 1 USD hitelt, s ezután a Párizsi Klub átütemez 3 USD adósságot, a kereskedelmi bankok 2 USD adósságot, s netán 1 USD új hitelhez is jut az adott ország – ennek alapján nem mondható, hogy min­den 1 USD IMF-hitel további 7 USD hitelt vonz! E tény – ti. a katalizátor-szerep bizonyíthatatlansága – egyszerűen fakad például a bankügyletek hagyományosan diszkrét jellegéből, illetve abból a tényből, hogy igen gyakran nyilvánvaló az IMF-hitelek politikai háttere, s a bankok ezt nem szeretik elfogad­ni, de kifejezetten utálják bevallani. Ez ugyanakkor növeli a kormányok manőverezési képességét is – már ugyanis akkor, ha manőverezni akarnak, s nem az IMF-feltételekkel akarják revolverezni a parlamentet, szakszervezeteket, lakosságot. Vagyis nem a katalizátor-szerep általános érvényesülése az, ami vitatott lehet – annál kevésbé, mert felettébb kívánatos is lenne, hogy a Valutaalap ne elégedjen meg az adósokkal szembeni „csendőr-szereppel", hanem a valóságban is töltse be azt a nemzetközi gazdaságpolitikai koordinációs szerepet, amelyre nagy szüksége lenne az egész világgazdaságnak, s amelyre az Alapokmány kötelezi (kötelezné) is a Valuta­alapot… Vitatható lehet azonban minden egyes olyan kor­mányzati döntés – bárhol, bármely kormány hozta-hozza is -, ahol nem adósság átütemezésről van szó, s ahol nem nyil­vánvaló, hogy az IMF mint „végső menedék" szerepel-szerepelhet.

Ilyen körülmények között nem lehet igazán meglepő, hogy „sok fejlődő ország kormánya tartózkodik attól, hogy elhatá­rozza egy IMF-egyezmény aláírását, mert ez az egyetlen módszer az ország nemzetközi tőkepiaci hitelképességének visszaállítására. Ha a fizetési és a költségvetési mérleg, de­ficitje olyan szintet ért el, amely elriasztja a hitelezőket, akkor a kormánynak nincs más választása, mint tárgyalni a stabi­lizációs programról az IMF „arctalan emberével". Ilyenek a nemzetközi pénzügyi rendszer szabályai. Az IMF-hitelek nagysága ma is másodlagos fontosságú; a meghatározó té­nyező az a „hitelességi pecsét", amit az IMF-megállapodás kölcsönöz az adott ország kormányának. Egy 1981-es angol bankkiadvány, a tekintélyes Barclays Review lakonikus meg­állapítása szerint: „az országkockázat érvényesítése tekinte­tében a bankok, válaszaikat három kategóriára redukálták: igen, igen – az IMF-hitel megtárgyalása után, vagy nem".¹ Könnyen hozható viszonylag friss példa is: a Bank of Eng­land egy mátrixban foglalja össze az országkockázati ténye­zők erősségét, így orientálva a brit kereskedelmi bankokat a szuverén adósokkal szemben alkalmazandó kamatfelár tekin­tetében. A mátrix értékeit befolyásoló tényezők közül a ka­matszolgálati ráta, az áruimport fedezete, az adósság/GDP ráta és az adósságszolgálati ráta után áll (az összesen 12. szempont) – „az IMF célkitűzéseinek nem teljesítése/nem hajlandó az adott ország az IMF-hez fordulni", amiért 3 pon­tot vonhatnak le az ország induló 100-as értékszámából (a korábban felsorolt mutatók kedvezőtlen alakulásáért 10-10 ponttal csökkenhet az értékszám).² Hasonló módszereket al­kalmaz a FED is, amely a nemzetközi adósságkockázat sze­rint hétfokozatú skálán helyezi el az országokat: 1. erős adós, 2. mérsékelten erős adós, 3. gyenge adósok után jön­nek azok az országok, ahol 4. „egyéb transzfer-problémák" merülnek föl, amely országok már nem tesznek eleget adósszolgálati kötelezettségeiknek, de pozitívan értékelhető akciókat valósítanak meg. „Ilyen lépésként értékelhető pl. az IMF-fel egyetértésben alkalmazott gazdasági program." A kö­vetkező csoport, 5. „norma alatti országok", amelyek már nem törlesztenek és nincs folyamatban tárgyalás IMF-program elfogadására. 6. „csökkentett értékű adósság" akkor jel­lemző egy országra, ha legalább két megállapítás jellemző rá az alábbiakból: a) hat hónapja nem törleszt, b) nem teljesít IMF-programot, c) legalább egy éve nem tesz eleget az át­ütemezési megállapodásban foglalt feltételeknek, végül d) nincs kilátás arra, hogy belátható időn belül visszaálljon a normális fizetőképesség.³ Vagyis az IMF-megállapodás léte vagy nem-léte konkretizálódik az országkockázati mutatók­ban, de az amerikai központi bank ezt a szempontot csak de facto fizetésképtelenség esetén alkalmazza, és a brit jegy­bank sem helyez nagy súlyt az IMF-megállapodás meglétére. Az ilyen megállapodás azt jelenti a hitelezőknek, hogy az érintett ország fizetőképes, ami zöld fényt jelez a további hi­teleknek. A nemzeti gazdaságpolitikák megítélésére vonatko­zó fentebb leírt kompetencia „biztosítja az eladósodott orszá­gok pénzügyi rendőr általi megrendszabályozásának hatal­mát."⁴

A Valutaalap hagyományosan a gazdasági liberalizmus bajnoka – ez következik Alapokmányának sarktételeiből, a szabadkereskedelem, a devizális korlátozásoktól mentes pénzügyi rendszer igényéből – csakúgy, mint alapító munka­társainak a brit és a holland gyarmati közigazgatásban szer­zett tapasztalatokon alapuló magateremtette szellemi hagyo­mányaiból. Marie-France L'Hériteau, az IMF-ről írott kitűnő könyvében, az IMF által hagyományosan támogatott modern liberalizmus igazi természetéről az alábbiakat írja: „A problé­ma az IMF álláspontján belül is felmerül: ha figyelembe vesszük, hogy ebben az álláspontban az állam szerepének csökkennie kell, miközben a gazdaságot az IMF tevékenysé­ge irányítja, s ez, noha nyilván nem tekinthető államnak, még kevésbé tekinthető privát szervezetnek, és egyre növekvő szerepet játszik a fejlődő országok gazdaságpolitikájának meghatározásában és felügyeletében."⁵ Ebből egyenesen következik, hogy – szemben az IMF hivatalos nyilatkozatai­nak betűjével, ám nem szellemével – nem csökken az állam gazdasági szerepvállalása, de változik ezen beavatkozás cél­ja és formája. Az IMF-nek már a diagnózisa is kétes értékű: „A fejlődő országokban az infláció és a fizetési-mérleghiány gyakran a magas importszámlák következménye. Az impor­tált tőkejavak és a kőolaj árának emelkedése, csakúgy, mint a magas nemzetközi pénzpiaci kamatlábak, együttesen erős nyomást gyakorolnak a harmadik világ országainak fizetési mérlegére. Ha ezt a költséginflációt keresletcsökkentő terá­piával kezelik, az eredmény elkerülhetetlenül rosszabb, mint maga a betegség."⁶

1989 tavaszán Budapesten járt a Valutaalap egy vezető munkatársa, aki több nyilvános előadást is tartott (az Egye­temen, kutatóintézetekben stb.), s aki – a jelenlevők szoká­sos kioktatása után – az alábbi bon mot-t engedte meg ma­gának: „az IMF olyan, mint egy karantén orvosa – elsődleges célja nem a betegség meggyógyítása, hanem elszigetelése, annak érdekében, hogy a betegség ne terjedjen tovább!" A washingtoni jóember valószínűleg nem is tudta, milyen oko­sat mondott – az már egészen más kérdés, a hallgatóság megértette-e, milyen bölcsességet rejtett magában ez az el­mésség, az pedig nem is kérdés, hogy a magyar pénzpolitika irányítóitól mennyire idegen ez az igazság.

Az Alap persze időről-időre foglalkozik a világgazdaság, a nemzetközi pénzügyi rendszer általános és átfogó problémá­ival (pontosabban: valójában folyamatosan foglalkozik velük, de ezek a problémák és a Valutaalap hitelpolitikai gyakorlatának érvényesülése időről-időre úgy összegubancolódnak, hogy az komoly nemzetközi figyelemre tarthat igényt.) „A bo­nyolult főnevek a jövőben beköszöntő bajoknak voltak előhír­nökei. A 'recikláció' szó, a komposzttrágya és az ökológia felé mutató megnyugtató asszociációi révén hamarosan el­terjed az arab pénz bizonytalan jövőjű országokba történő kihelyezési veszélyeinek leírására. Minél jobban aggódtak a bankárok, hogy ezek az országok tönkremennek, annál töb­bet beszéltek az újratárgyalásokról, az átütemezésekről, ha szükséges, moratóriumokról, de ajkukról sosem hangzott el a rettegett fizetésképtelenség kifejezése. Az IMF-ben ülő mandarinok nagyon is tisztában voltak a fejlődő országok fe­letti hatalmukkal, s többet tudtak titkaikról, mint legtöbb bírá­lójuk, látták ugyanis a világot (bankári kifejezéssel élve) nad­rág nélkül. Tudták, hogy egy pénzügyminiszter gyakran kér tőlük olyan intézkedéseket, amelyeket valójában ő maga sze­retett volna bevezetni, de nem volt hozzá bátorsága. Ők vol­tak a világ nagy közösségének választott bűnbakjai, s akár­csak a bankárok, mindig mondogathatták magukban: 'ha ti tudnátok azt, amit mi!'. Hasonlóan az Egyesült Államok régi szövetségi bankárjaihoz, magukat az igazság és a fegyelem bástyáinak tekintették, a populizmus és a demagógia vadhaj­tásaival szemben. De ennek a csatasorba állított magatar­tásnak nagy veszélyei voltak. Könnyen vezethetett olyan bű­nökhöz, amelyek nem számoltak a politikai következmények­kel, s amelyek azt feltételezték, hogy csupán egyféle igazság létezik a világon."

„Az IMF a fejlődő országok irányában kérlelhetetlenül szi­gorú volt, különösen a latin-amerikaiakkal szemben, akik az 1950-es években szokásos gazdasági válságaikon mentek keresztül, miközben az Eisenhower-kormány azon igyeke­zett, hogy fejlesztésüket magánberuházásokkal finanszíroz­hassák. A Valutaalap csak azzal a feltétellel adott köl­csönt egy kormánynak, ha az gyorsan csökkentette a közjóléti kiadásokat és drasztikus leértékelést hajtott végre, amitől a bérek alacsony szinten maradtak, a mun­kanélküliség pedig növekedett. Egyfelől ez a szigorúság, másfelől a magánberuházások ösztökélése ironikus kontrasztban állt Amerika saját, XIX. századbeli magánberuházásai­val, és nem előrelátó, felelőtlen finanszírozásával. Így – je­gyezte meg Arthur Schlesinger történész – „ami Washington­nak a pénzügyi tisztasággal kapcsolatos skrupulusait illeti, az talán kissé szemtelennek tűnik egy olyan nép részéről, amely saját fejlődését jórészt infláció, fedezetlen bankjegyki­bocsátás és külföldiek eladott olyan kötvényének segítségé­vel finanszírozta, amelyek visszafizetését később megtagad­ta. Ha a XIX. században az IMF kritériumai szerint kormá­nyozták volna az Egyesült Államokat, jóval hosszabb ideig tartott volna gazdasági fejlődése. A pénzügyi ortodoxia ma­gasztalása a fejlődő országok előtt olyan, mintha egy visszavonult, megtakarításainak hozamából élő prostituált úgy gondolná, hogy a közerkölcs védelmében fel kell számolni a bordélyházakat."⁷

Valaha Magyarországon az volt a Valutaalap elleni fő ideo­lógiai kifogás, hogy a „nemzetközi imperializmus, de minde­nekelőtt az amerikai tőke kiszolgálója". Ez persze a kor ideo­lógiai-politikai zsargonja, de ennél is nagyobb baja volt e nézetnek, hogy végeredményben egy kettéhasadtnak vélt vi­lággazdaságból indult ki. Az ilyenfajta primitív ideologizálás­nak persze semmi értelme, de azért nem árt észben tartani azt a négy évtizedes alapigazságot, mely szerint az USA egyetértése nélkül nem lehet a Valutaalapban döntést hozni! „… Az európai ügyvezető igazgatók hatásköre jóval behatá­roltabb volt, mint a Világbank elnökeié (de még annál is, amennyire Harry White vagy Keynes ezt a pozíciót korlátozni szándékozták), és az IMF-et igazgatóikon keresztül az ame­rikaiak uralták. Keynes állandóan azt hangoztatta, hogy az Alap nem válhat az 'Egyesült Államok Külügyminisztériumá­nak kihelyezett irodájává'. Ennek ellenére így nézett ki a helyzet, különösen a harmadik világ szemében." Nem titkolja ezt az IMF sem: „Az ügyvezető Igazgatóság az ügyek széles körével foglalkozik, hitelezési és adminisztratív ügyekkel egyaránt, gyakorolja a felügyeletet a tagországok gazdaság­politikája fölött, dönt az Alap által tagországainak nyújtott pénzügyi segélyekről, megválasztja elnökét: a vezérigaz­gatót, vitákat folytat a tagországokkal a konzultációs folyamat kiegészítése érdekében, átfogó elemzéseket közöl fontos kérdésekről. Az Ügyvezetőség döntéseit gyakorlatilag kon­szenzussal hozzák, formális szavazásra csak különleges esetekben kerül sor, amikor is a súlyozott szavazati arányok­nak az egyes tagországok kvótáira alapozott rendszere ér­vényesül."⁸ Magyarán ez azt jelenti, hogy az ügyvezető Igaz­gatóságban soha nem szavaznak – ha az előzetes viták alap­ján úgy látszik, nem alakult ki konszenzus, a döntést elna­polják, s mivel az angol mondás szerint „semmi sem állan­dóbb az ideiglenesnél", egy ilyen „ideiglenes" elnapolás könnyen válhat véglegessé! Mindebből két következtetés adódik: az Ügyvezetőség, vagyis az IMF soha nem hoz olyan döntést, amelyet az USA nem támogat, másrészt „nagyon meg kell gondolni", milyen országo(ka)t lehet been­gedni az Ügyvezetőségbe: súlyos volt a dilemma Kína ese­tében, és sokan állították, hogy elsősorban ez a – több mint négy évtizedes – döntési séma akadályoz(hat)ta meg a Szov­jetunió IMF-tagságát, mivel a Szovjetuniót nem szívesei vet­ték volna be gyakorlatilag vétójoggal a testületbe, hiszen a kvótája alapján nyilvánvalóan közvetlenül jelölhetett volna ügyvezetőségi tagot. Össze kellett omlania a Szovjetuniónak, hogy utódállamai bejuthassanak a Valutaalapba és a Világ­bankba, egy olyan világpolitikai helyzetben, amikor az utód­államoktól, mindenekelőtt Oroszországtól és Ukrajnától sok­kal kevésbé kell tartani, mint egykor a Szovjetuniótól. „A Va­lutaalap munkájának valóságos impulzusai az Ügyvezetőség­től származnak, amely dönt az ellentmondásos készenléti hi­telekről. Kiélezett helyzetekben rendkívül ritkán szavaz ez a testület ós a szokás egyébként is, hogy a testület szavazás nélkül hoz döntéseket. (…) A formális szavazás elkerülése tükrözi a fejlődő országok alávetett helyzetét, amelyek poli­tikai vereséget szenvednének a szavazatok összeszámolá­sánál."⁹

Nem véletlen az sem, hogy Magyarország 1967-68-as tö­rekvését a Bretton Woods-i ikrekbe való felvételre külpolitikai szempontok, magyarán: a Szovjetunió vétója söpörte le az asztalról: ….. mi már 1968-ban szerettünk volna belépni a Nemzetközi Valutaalapba, az IMF-be (…) – nyilatkozta Fekete János – egy szűk csapat vezetőjeként felhatalmazás alapján bizalmas tárgyalásokat folytattam az IMF illetékes vezetőivel, és tulajdonképpen 1967 októberében minden készen állt a csatlakozáshoz. Azt terveztük, hogy a reform bevezetéséhez készenléti hitelt kérünk az IMF-től és beruházási hiteleket a Világbanktól. A kormány az utolsó pillanatban lépett vissza, mint utólag megtudtam, szovjet beavatkozásra. Ha akkor be­lépünk a nemzetközi pénzügyi szervezetekbe, akkor liberali­zálni tudtuk volna az importot és bevezethettük volna a forint külső konvertibilitását. Ez az egész reformnak más léptékű, sokkal hatékonyabb, gyorsabb haladást biztosított volna."¹⁰

Végül is erős politikai nyomásra/feszültségre, konkrétan a nyugati világban élvezett jó hírünk veszélybe kerülésére volt szükség ahhoz, hogy az akkori magyar politikai vezetés meg­kockáztassa – legalábbis a Valutalapba és a Világbankba va­ló belépés kérdésében – a Moszkvával való szembehelyez­kedést.

A Valutaalappal fenntartott együttműködésünknek immár két évtizede egyik élharcosa, egyben a kapcsolatrendszer egyik kialakítója, Bakó Ede, az MNB ügyvezető igazgatója, egy interjúban kijelentette: „A Valutaalap valójában nincs fel­készülve arra, miképp tárgyaljon egy szocialista országgal. Igyekeznek jobban megérteni minket, hiszen egy szocialista adós másként viselkedik, mint egy fejlődő adós, mást is lehet követelni tőle. Az IMF Magyarországot kísérleti nyúlnak te­kinti. Jobban törődik politikai-társadalmi gondjainkkal is, és inkább hajlik a kompromisszumra. Mert az kétségtelen, hogy az IMF is sokat engedett. Ezzel persze nem lehet vég nélkül visszaélni. A dologhoz azonban az is hozzátartozik, hogy mi­közben a szocialista országok felé való útkeresés folyik, már a Szovjetunió is érdeklődik az IMF és a Világbank iránt, és sok esetben tőlünk kérnek tanácsot. Tehát egyre inkább ér­dekelt mindkét fél abban, hogy valamilyen megoldásra jus­sunk."¹¹

Ezen a ponton már ismét hazaértünk. A közelmúlt magyar kormányai, de mindenekelőtt a Németh-kormány, a Valuta­alappal kapcsolatban eljátszották mindazokat a rituális játé­kokat, amelyeket a Valutaalap történetében már annyi kor­mány eljátszott, s amelyekkel kapcsolatban olyan részletesen idéztem Anthony Sampsont – „lányomnak mondom, menyem is értse!" A magyar közvélemény számára a Valutaalap hol „mumus", hol „csendőr", hol „gazdag és befolyásos nagybá­csi" – de mindenképpen gazdaságpolitikánk, s ezen keresztül jövőnk egyik meghatározója. Az egyik legkedvesebb játék, amit a Grósz- és a Németh-kormány a közelmúltban játszott a közvéleménnyel, talán ezt a címet viselhetné: „én kitalálom, a Valutaalap minek örülne, akkor majd dől a pénz az ország­ba, ti addig viseljétek el a terheket – ez eddig még mindig és mindenütt bevált!" A korábbi két kormány úgy gondolta, „gazdasági filozófiája" lényegében azonos a Valutaalapéval, s az IMF elég befolyásosnak tűnő szervezet ahhoz, hogy a rá való folyamatos hivatkozással le lehessen nyeletni a ma­gyar társadalommal olyan keserű pirulákat, amelyeket egyéb­ként – normális nép – önként nem nyel le. Nem is lenne (lett volna?) evvel semmi baj – ha és amennyiben azok a keserű pirulák valóban gyógyítanának. Egyetértek Komái Jánossal. „Az IMF (…) nagyon fontos szerv ugyan, de korántsem a kapitalizmus központja, amely Magyarország fölött dikta­túrát tudna gyakorolni. Nem tud kormányok akarata ellené­re döntéseket hozni. Ha a kormány tudja, hogy mit akar, ak­kor meg tudja győzni az IMF-et. Ezen túlmenően, fordulhat a világ nyilvánosságához, fordulhat más kormányférfiakhoz, meggyőzheti a vezető tőkés országok pénzügyi szakembereit a tennivalókról. Itt azonban talán inkább arról van szó, hogy a magyar kormány megpróbálja előre kitalálni, mit vár az IMF, és eleve azt találja ki ő is. Ezt azután később úgy lehet ma­gyarázni, hogy mindezeket a döntéseket az IMF kény­szerítette ki.

Arra céloz, hogy itt bizonyos politikai, gazdasági körök ele­ve hivatkozási alapul használják fel az IMF-et saját bátorta­lanságuk leleplezésére?

Így van: saját hibás intézkedéseik elfedésére. Itt van pél­dául a személyi jövedelemadó. (…) Az SZJA bevezetését nem az IMF kényszerítette Magyarországra, hanem meggyő­ződésem, hogy a magyar kormányzat készítette elő abban a hitben, hogy ez tetszeni fog az IMF-nek és a Világbanknak. És azoknak tényleg tetszett, mert megszokták, hogy ha van fejlett piacgazdaság, akkor abban szokott lenni ilyenfajta sze­mélyi jövedelemadó is. Ahogy a magyar közvélemény egy részét megetették vele, úgy biztosan meg tudták etetni az IMF-et és a Világbankot is, amely ráütötte a pecsétet, s attól kezdve már lehetett azt mondani, hogy ezt konkrétan ezek a szervezetek akarják. (…) Ha van egy olyan magyar kor­mány, amelyik rendelkezik a szabadon választott parlament felhatalmazásával – amelynek persze van egy értelmes sta­bilizációs programja -, akkor az IMF és a Világbank jelentős közgazdászai azt fogják mondani rá, hogy ez egy jó program, végrehajtható program. (…) Ha a magyar kormányzat vállalta az átgondolt stabilizációs program kidolgozását és kész eh­hez bizonyos szakmai hátvédet szerezni – például azzal, hogy jelentős közgazdászok véleményét kikéri -, akkor nem hiszem, hogy az IMF megvétózná."¹²

Az igazi gond éppenséggel az, hogy a Valutaalap gazda­ságpolitikai programjainak hatékonyságáról elterjedt (terjesz­tett) hírek finoman szólva is erősen túlzóak. A VILÁG című hetilap (ismeretlenségben maradó) kolumnistája egy jobb an­gol lord finom stílusában írta meg a Valutaalap (és a Világ­bank) gazdasági filozófiájáról az egyszerű igazságot: „A nem­zetközi közösség az IMF-et és a Világbankot tekinti a nem­zetközi pénzügyi élet lelkiismeretének, az adósságválság ke­zelése fő letéteményesének. Teszi ezt annak ellenére, hogy nincsenek meggyőző tapasztalatok az IMF és a Világbank által alkalmazott politika és az általuk támogatott nemzeti programok tömeges sikerét illetően. Az adósoknak a tovább­lépéshez meg kell szerezniük e két intézmény támogatását.

Az adós országnak meg kell továbbá nyernie a fő hitelezők támogatását. Ez többnyire megegyezik a fő külpolitikai ténye­zőkkel. Az is egyértelmű, hogy a befolyásos fejlett orszá­gok az IMF és a Világbank vezetésében és más nemzet­közi fórumokon elsősorban a saját érdekszférájukban lé­vő adós országok érdekeit veszik figyelembe."¹³ Mint ko­rábban már említettük, a Valutaalappal kapcsolatos állítások jelentős része egyszerűen nem bizonyítható. Ilyen a „katali­zátor-hatás" is: létezése, érvényesülése nyilvánvaló, pontos mértéke, konkrét esetekben, egy-egy adott ország egy-egy adott hitelkérelmével kapcsolatban azonban hitbéli kérdés. (Bizonyítani nem lehet, csak elhinni – vagy nem elhinni). Egy ország nemzetközi pénzügyi szakembereinek, bankárainak feladata éppen az, hogy elválasszák a Valutaalap-hiteleket a kereskedelmi banki hitelektől – magyarán: valóban csak vég­ső esetben forduljanak a Valutaalaphoz, de addig, illetve azt elkerülendő tegyenek meg mindent azért, hogy az érintett ország – mondjuk: Magyarország – a szükséges külső for­rásokat a nemzetközi pénzpiacokról, a szokásos piaci felté­telek mellett szerezhesse meg. A Valutaalap döntési mecha­nizmusait túlzottan befolyásolni nem képes Jamaica és Chile azonnal elfordult a Valutaalaptól, amikor kereskedelmi banki hitelekhez jutott, s az egyszerűség kedvéért a tárgyalásokat párhuzamosan folytatták – a pontosabb döntési lehetőség ér­dekében.

Persze Magyarország nehéz, az átlagosnál bizonyos érte­lemben nehezebb helyzetben van: bevallotta, hogy kilenc éven át becsapta a Valutaalapot! A becsapás maga termé­szetes – mindenki igyekszik kedvezőbb képet festeni magá­ról, mint amilyen a valóságos. Csak vannak ügyesebbek, mint például Magyarország, s vannak ügyetlenebbek – akik­nél erre rájön a Valutaalap. Arra eddig nemigen volt példa, hogy az ügyesebbek közül akár csak egy is „beismerő val­lomást" tett volna. Lehet, hogy nálunk egyszerűen a hirtelen felindulásból elkövetett hatalomvágy párosult a tudatlanság­gal; vagy maga a tény – tudniillik a hamis adatszolgáltatás – annyira széles körben volt ismert, a Németh-kormány (és személyesen a kormányfő) biztos lehetett benne: a rend­szerváltás után azt tüstént előrángatja majd az új kormány, s evvel a Németh-kormány (személyesen annak mindén"tagja – nemcsak a kormányfő) „elveszti arcát". Létezik a törté­netnek egy olyan olvasata is, amely szerint „a Németh-kor­mánynak olyan vesszőfutáson kellett végigmennie az IMF-fel folytatott tárgyalásokon, amilyenre a korábbiakban és azóta sem volt példa. 1989 májusában a Valutaalap felfüggesztette az érvényes hitelszerződés utolsó ötvenmilliós részletének lehívását … a szerződést csak 1990. március 14-én írták alá a 159 millió SDR-es keretről. De előtte még kifizettették a Németh-kormánnyal azt a 150 millió SDR-ről szóló számlát, amit a korábbi vezetés megtévesztő adatszolgáltatása miatt kellett leróni."¹⁴ A következmény mindenképpen egyrészt a Valutaalap magatartásának „szigorodása" lehetett, másrészt kialakulhatott bizonyos általános bizalmatlanság (átvitt érte­lemben és valóságosan is „hitelvesztést" jelenthetett) Ma­gyarország nemzetközi pénzügyi kapcsolataiban. így erősöd­hetett a ránk vonatkozó katalizátor-hatás: a nemzetközi pénz­világ most biztos lehet abban, hogy a Valutaalap „odafigyel" Magyarországra, így lehet az Alaphoz csatlakozni. Nem ér­dektelen felidézni az egyik koronatanú, Fekete János reagá­lását arra a kérdésre, hogy „a nettó tizenöt-tizenhétben – ti. Fekete János MNB-ből való távozásakor 15-17 milliárd dollár volt az ország bruttó külső adósságállománya – az a másfél milliárd is benne volt-e, amit eltitkoltak, és amit Németh Mik­lós olyan drámai beszédben jelentett be?"

„Németh Miklós drámai beszédei énrám nem nagy hatással voltak. Az igazság az, hogy a Magyar Nemzeti Bank – ezt többször elmondtam, és újra elmondom – soha semmiféle olyan adatot nem közölt, ami nem felelt meg a valóságnak. Ezt nem állítom sem a magyar kormányra, sem a magyar pénzügyminisztériumra."¹⁵

A legsúlyosabb hiba, amit az új magyar kormány elkövethet az, ha a Valutaalap-hitelt tekinti az egyetlen lehetőségnek a szükséges külső erőforrások biztosításához. Egy újabb, most már hároméves készenléti hitel további három évre a Valu­taalap „felügyelete alá helyezte" a magyar gazdaságot. Le­het, hogy elkerülhetetlen volt a készenléti hitel felvétele. Eb­ben az esetben a gazdaságpolitikának, a kormánynak az el­kerülhetetlenséget kellene tudatosítania – előbb a maga szá­mára, majd a közvéleményben is. Nem az ilyen hitel nagy­szerűségét kell ecsetel(tet)ni – elég annak elkerülhetetlensé­gére, lényegében „szükséges rossz" jellegére rámutatni. Az „ideális", vagy egyszerűen a gazdasági szuverenitást kifejező hitelfelvételi (és általános gazdaság-) politika csak az lehet, ha Magyarország ismét a hitelpiacokon, szokásos piaci kon­díciók mellett szerzi meg a nélkülözhetetlen külső forrásokat – nem feledkezve meg az adósságot nem növelőd-külső for­rásbevonási lehetőségekről, nemzetközi bankkapcsolataink­ról, a magyar gazdasági-politikai fejlődést támogatni kész kormányokról – meg saját tapasztalatainkról, s a Valutaalap történetének tanulságairól sem. Távolról sem bizonyos azon­ban, valóban olyan nagy szüksége volt-e a magyar gazda­ságnak a hároméves (kibővített készenléti) hitelre.

*

Az Antall-kormány hivatalba lépése keveset változtatott a Valutaalaphoz való magyar viszonyon – részben azért, mert a korábbi rendszer és a korábbi kormányok által kiala­kított út volt az egyetlen járható út, részben a kapcsolattartást kézben tartó hivatali struktúrák szükségszerű strukturális és személyi folytonossága miatt, de nagyrészt azért sem válto­zott ez a viszony, mert a Valutaalapról való gondolkodás, csakúgy, mint a magyar gazdaság nemzetközi mozgásteréről korábban kialakult szakmai vélekedések változatlanok ma­radtak. Az egyetlen „számottevő" változás talán abban ragad­ható meg, hogy most már jobboldali populisták is (ugyanúgy) támadják a Valutaalapot, mint a korábbról ismert baloldali po­pulisták…

A Valutaalap és Magyarország 1992. őszi viszonyát ele­mezve „előtűnnek az IMF-Magyarország kapcsolat nyolc­vanas évekre emlékeztető elemei: a deklarált hitelképesség megtartásának elemi igénye, a „bezzeg" ország támogatása, ám a finanszírozás nagyszabású reformokhoz kötése. Olyan követelmények támasztása, amelyek a piacgazdaság fejlődé­sének feltételei, de teljesítésükre nincs elég politikai erő a vezetésben. (…) A helyzet paradoxona, hogy az Antall-kor­mánnyal 1991 tavaszán végső soron azt a 3 éves hitelszer­ződést kötötte meg az IMF, amelyet az előző kabinettel már nem volt hajlandó, de a Németh-kormány döntései nyomán felmutatott eredményekre és arra a Kupa-programra hivat­kozva, amely fő tartalmi elemeiben – az 1990. évi zavaros kormányprogram-vetélkedők után – lényegében visszatért a korábban elhagyottakhoz."¹⁶

Nem változott a Valutaalap „mumus-szerepe" sem – pon­tosabban: a „hol mumus-, hol bűnbak"-szerep, amit a Valuta­alap mindig is és mindenhol betöltött, ahol fantáziátlan kor­mányoknak hirtelen semmi jobb nem jutott az eszükbe nép­szerűtlen, ám elkerülhetetlen politikai-gazdaságpolitikai dön­tések meghozatalakor, vagy szükségszerű, de népszerűtlen intézkedések miatt a hatalomból való kipottyanásuk után. „Senki sem gondolta volna a tíz évvel ezelőtti csatlakozáskor, hogy a nemzetközi Valutaalap mint pártok és kormányok fö­lött álló mumus foglalja el helyét a magyar gazdaságirányí­tásban. Akkor a belépés nemcsak politikai tett, hanem a re­formok útján járó Magyarország számára a túlélés egyetlen lehetséges eszköze volt, miután a nyugati magánhitelezők becsukták a pénztárablakokat a sorban álló szocialista or­szágok előtt. Az IMF elsősorban politikai és gazdasági sú­lyával, s persze pénzével állt Magyarország mellé, így az ország újra szalon- és hitelképes lett a nemzetközi pénzpia­con. A Valutaalap állandó kontrollja, a következetesen előírt gazdaságpolitika a fellendülés és a hitelek garanciája lett. Ettől kezdve viszont volt mire és kire hivatkozni, a támoga­tások csökkentését, az új adók bevezetését, a költségvetési kiadások lefaragását kísérő párton belüli, majd parlamenti vi­ták állandó és végső érve lett az IMF: ha nem lesz a kiadás néhány milliárddal kevesebb, akkor a Valutaalap nem ad hi­telt, s így az ország csődbe megy. A mumus jó szolgálatot tett sokat hangoztatott szigorával, de úgy tűnik, sem az ak­kori, sem a mostani kormány nem fél igazán a haragjától."¹⁷

Az állandó – politikai-gazdasági rendszerek fölött átívelően is tartós – elemek mellett az IMF-kapcsolatok mindig tarto­gatnak meglepetéseket is. 1992 augusztusában például ki­derült, az 1991 tavaszán kötött hároméves kibővített stand-by hitelből „nem azt nem kaptuk meg, amiről szó volt, hogy nem kaptuk meg". Kissé érthetőbben, Petschnig Mária Zita leírá­sában: „A közelmúltban kipattant hír, miszerint a Magyar Nemzeti Bank (MNB) az idén még semmit sem vett igénybe az IMF szuperhiteléből, (…) új értelmezést ad a Valutaalap és Magyarország kapcsolatairól lassan egy éve érkező infor­mációknak. A nemzetközi pénzintézettel folytatott tárgyaláso­kat követő sajtótájékoztatók és az ország különféle pénzügyi vezetőinek nyilatkozatai is egészen a közelmúltig azt a be­nyomást erősítették, hogy az IMF elégedett az eredmények­kel, egyetért a kormánnyal, sőt még a legutóbbi, július elején befejeződött vizsgálat után sem érkezett „kritika" az akkor már ez év végére 178 milliárdra becsült költségvetési deficit miatt. Ez azt sugallta, hogy nem került veszélybe az 1991 tavaszán megkötött 3 éves hitelmegállapodás, amely új ala­pokra helyezte Magyarország és a Nemzetközi Valutaalap viszonyát, manifesztálva a nemzetközi pénzvilág előtt egyik legtekintélyesebb intézményének a magyar gazdaságba ve­tett különleges bizalmát."¹⁸ Kiderült ugyanis, hogy az IMF 1992. március 23-án még az 1991-re odaítélt hitelkeret utolsó „szeletének" folyósításáról döntött (pozitívan). Az 1992-es le­hívásokról február végén kellett volna döntenie – ami nem történt meg. Tekintettel az IMF-kapcsolatoknak a bankvilág­ban megszokottnál is diszkrétebb természetére, egészen pontos információk nem is lehetnek publikusan elérhetők az IMF-Magyarország kapcsolatok részleteiről. így az: sem tud­ható, legfeljebb kitalálható, hogyan alakultak ezek a kapcso­latok 1992 első három negyedévében. Petschnig Mária Zita szerint: „Elméletileg nem zárható ki az az olvasat sem, hogy a magyar pénzügyi vezetők azért nem szorgalmazták az idei hitelkeret lehívását, mert az országnak nincs szüksége rá. Ebben az esetben aligha hallgatták volna el ezt a kiemelkedő sikert, a Valutaalap és általában a külföldi kölcsönök járszalagjának lazíthatóságát. Erre azonban a központi bank még­oly kedvezően alakuló konvertibilis devizapozíciójának fényé­ben sem volt lehetőség, hiszen (…) 1992-ben a magyar adós­ságszolgálat (…) 4,4 milliárd dollárra rúgott, 480 millióval többre az 1991. évi kötelezettségnél. (…) A devizatartalékok pedig épp hogy csak elérték azt a 4-5 havi importot finan­szírozó szintet, amely a gazdaság biztonságos működtetésé­hez nélkülözhetetlen."¹⁹

A legvalószínűbbnek látszó magyarázat egyben a közeljö­vő leírását is magában rejti: „Voltak tehát olyan pozitív moz­zanatok, amelyekre építve mindkét fél engedhetett. Ezen az alapon kellett és lehetett feloldani azt az ellentmondást, hogy miközben a magyar gazdaság egy lényeges ponton komoly 'szerződésszegést' követett el, a kapcsolat emiatti megsza­kítása vagy akár csak a kifogások nyilvánosságra hozatala egyik félnek sem érdeke. Így születhetett a színfalak mögött az a 'kölcsönös megállapodás', hogy a hitelkeret rendelke­zésre áll ugyan, ám a magyar fél nem hívja le, augusztustól pedig már erről az évről is csak az 1993-as prognózis és költségvetés ismeretében tárgyalnak. (…) Ezért a mostani tárgyalások eredménye várhatóan az lesz, hogy az IMF el­fogadja a jövő évre ígért számokat, sokféle és támadhatatlan érvrendszerrel megvédelmezi a nemzetközi pénzvilág előtt a magyar gazdaság teljesítményét, de a kormányt szorítani fog­ja az államháztartás érdemi reformja felé."²⁰

A szeptember-októberi tárgyalások a Petschnig Mária Zita által előre jelzett eredményhez vezettek: 185 milliárd forintos költségvetési hiányt, mint sarokszámot elfogadva létrejött a megállapodás a Nemzetközi Valutaalap és a magyar kor­mány között: a kibővített készenléti hitel további része folya­matosan rendelkezésünkre áll – amennyiben az IMF szoká­sos „szakaszolási eljárásának" eleget tudunk tenni, vagyis három havonta jelenteni tudjuk az időarányos teljesítést. A megállapodást követően a magyar közvélemény néhány újabb ismeretet szerezhetett a Valutaalap „hitelnyújtási filo­zófiájáról".

*

A Valutaalap és a Világbank meglepő gyorsasággal követte a közelmúlt közép- és kelet-európai változásait: míg koráb­ban hosszú évekig vitattak egy-egy belépési szándékot, most gyakorlatilag egy fél év alatt fölvették a FÁK-at a két nem­zetközi pénzügyi szervezetbe, ha már fölvették őket, „lendü­letből" adtak is (legalábbis odaítéltek) nekik 24 milliárd dol­lárnyi hitelt. Ez az összeg jelentősen meghaladja azoknak a hiteleknek az összesített nagyságát, amiket Lengyelország, Románia, Jugoszlávia és Magyarország, a Valutaalap és a Világbank korábbi közép- és kelet-európai tagállamai a het­venes és nyolcvanas évtizedben – tehát húsz év alatt – együttesen kaptak. De jócskán meghaladja a Valutaalap által egy éve alatt odaítélt hitelek együttes összegét is!

A Valutaalap és a Világbank alapszabálya szerint az egyes országok szavazati joga alaptőke-hozzájárulásuk (kvótájuk) mértékét tükrözi, azt pedig az ország (s nem az egy főre jutó) bruttó termelési értéke szabja meg. A kvóta negyedét kell konvertibilis valutában befizetni a belépéskor, a kvóta nagysága ugyanakkor megszabja a fölvehető hitelek mérté­két: az alaptőke 125%-a csaknem „automatikusan", míg az összes hitellehetőség együttes kihasználásával a kvóta öt és félszeresével egyenlő nagyságú hitel vehető fel. (Ez persze csak elméleti lehetőség, de a kvóta 350%-áig terjedő hitel­felvételre több példa van.) Ezért is volt korábban mindenki biztos abban, hogy a Szovjetunió nem lehet a Valutaalap tag­ja: hatalmas kvótája révén azonnal és automatikusan tagja lett volna az Igazgatótanácsnak – amely, ahogy mondani szokták, szavazás nélkül szokott konszenzussal döntést hoz­ni (addig nem is tennék fel szavazásra az adott hitel eldön­tését, amíg nem biztosak az egyhangú döntésben – akkor pedig nincs szükség formális szavazásra, a döntés közfelki­áltással meghozható), s így automatikusan vétójogot élvez­hetett volna. Ezt sokan nagyobb veszélynek érezték, mint az egykori Szovjetunió hatalmas potenciális hiteligényét.

Az ex-Szovjetunió országainak hiteléhsége felettébb ag­gasztja a fejlődő országokat: most már nemcsak a politikai figyelem, de a pénzügyi források áramlása is Kelet-Európa felé irányul. Ez a félelem a vasfüggöny leomlása óta egyre erősödik a fejlődő országokban – nem teljesen indokolatla­nul. Hatalmas segélyek ugyan egyáltalán nem áramlanak a közép- és kelet-európai országokba sem, de a német egye­sítés kiütötte a világ két legnagyobb tőkeexportőrje közül az egyiket (a másik természetesen Japán), így fokozódott a for­ráshiány, s a Valutaalap és a Világbank pénzügyi lehetőségei kétségkívül korlátozottak. Amit a FÁK kap (24 milliárd dollárt), azt biztosan nem kapják meg az afrikai éhségövezet orszá­gai… Különben is: a jelenség elsősorban azért sérti a fejlődő világ nyomorgó népeit, mert arra utal: föl lehet hajtani a szük­séges forrásokat, ha nagyon akarják… – s ezek szerint a hetvenes és nyolcvanas évek szörnyű afrikai éhínségei ide­jén nem akarták … (hiszen akkoriban, azaz a nyolcvanas évek közepén még a Valutaalap is nettó tőkeelszívó volt a fekete-afrikai országokkal szemben!)

Van itt még egy tanulság: a teljesen politika- és ideoló­giamentes pénzügyi szervezetek hitelpolitikájában – úgy látszik – mégiscsak a politikai szempontok a meghatáro­zóak. Az ugyanis, hogy az ex-Szovjetunió köztársaságai leg­alább egy évtizedig meg sem közelíthetik a Valutaalap és a Világbank szigorú hitelfelvételi előírásait, teljesen nyilvánva­ló! Es ezen a ponton egy magyar közgazdásznak ironikus hangulata támadhat – különösen akkor, ha, mint e sorok szerzője, 1989 legelején könyvet publikált e két nemzetközi pénzügyi intézményről.

Azonban 1982-ben Magyarországnak a világgazdaságba való visszaintegrálása, nagyobb világgazdasági mozgástér megteremtése, a piaci viszonyok erősítése volt a legfonto­sabb (nem is beszélve arról, hogy a Valutaalaphoz-Világbankhoz való csatlakozásunk akkor éppen a fizetésképtelen­ség elkerülése szempontjából is létfontosságú lépés volt). Ezért azután minden fórumon azt igyekezett magyarázni az ember, hogy amit a Valutaalap igényel, vagyis a hitelek fel­tételei, megfelelnek a magyar gazdaság igényeinek: csökken­teni kell a költségvetési hiányt, vissza kell szorítani a vesz­teséges termelést, termelési és piaci lehetőségeinkhez kell igazítani fogyasztásunkat, elengedhetetlen a mindezeket megtestesítő strukturális alkalmazkodás; integrálódnunk kell a világgazdaságba, így a világpiaci árakhoz kell igazítanunk a belső árrendszert, meg kell teremteni a korszerű, a nem­zetközi gyakorlathoz igazodó adó- és vámrendszert stb. Ak­kor változott a szlogen is: a Valutaalap (és a Világbank) már nem a „nemzetközi tőke és az amerikai imperializmus kiszol­gálója" volt, hanem „az ENSZ szakosított nemzetközi pénz­ügyi intézménye" … (az utóbbi egyébként formailag igaz, az első állításnak meg persze nagyon taszító, és már a nyolc­vanas évek elején is idejétmúlt volt a megfogalmazása). Ak­koriban az MSZMP populista demagógjaival szemben kellett magyarázni, hogy csatlakozásunk a Valutaalaphoz gazdaság­politikai döntés eredménye volt, kérelmünk elfogadása pedig ugyancsak nem politikai döntés, nem a „fellazítás" eszköze.

Az azonban még rémálomnak is elképzelhetetlen volt, hogy egy rendszerváltás után a jobboldali populisták kezdjék el szajkózni a Valutaalap és a Világbank (de általában: a nemzetközi pénztőke) „világcsendőr" szerepéről, a szegény országokat tönkretevő hitelpolitikájáról szóló, eddig a balol­dali frazeológiában megszokott agyrémeket! A baloldali po­pulisták legalább nem voltak antiszemiták, és a közgazdasá­gilag legtudatlanabb (természetesen MSZMP-s) parlamenti képviselők csak kocsmaközi megbeszéléseken terjesztették rémálmaikat.

Akkor sem ágált a nyolcvanas években az egyszeri „re­formközgazdász", amikor a magyar pénzügyi lobbi emberei a Valutaalap és a Világbank itt tárgyaló delegációin keresztül üzentek az akkori vezető politikusoknak-döntéshozóknak – és éppen egy-egy sajátosan pénzügyi kényszerzubbonynak a reálgazdaságra húzásáról volt szó. Mivel az előző rend­szerben a piaci viszonyok háttérbe szorítása, az életidegen voluntarizmus volt a fő gazdaságpolitikai veszély, az „eszmei" engedmények megideologizálhatok voltak (inkább a Valuta­alap tegyen minket tönkre, mint a KGST…), mert a Valutaalap és a Világbank magyarországi tevékenysége mégiscsak vi­lággazdasági nyitásunkat és a gazdaságossági-jövedelme­zőségi szempontok előtérbe kerülését szolgálta. Mert a va­lutaalap és a Világbank igényei között mégiscsak alapvető szerepet játszottak a gazdasági racionalitás érvényesülésé­nek/érvényesítésének, a működőképes piacgazdaság megte­remtésének szempontjai (is).

Az elmúlt évtized sok restrikciós intézkedését „javasolta" a Valutaalap, s támogatták azokat – gyakran jobb meggyőző­désük ellenére – magyar közgazdászok, mondván: máskép­pen nem kaphatjuk meg a létfontosságúnak hitt Valutaalap-hiteleket!

Arra nem gondoltunk, hogy sok pénzhez lehet jutni, ha összedől egy nemzetgazdaság, széthullik egy ország! Most, miután Gorbacsov nem kapott pénzt a legalábbis meghirde­tett reformokhoz, de az egykori Szovjetunió romjain kialakuló (?), minden programot nélkülöző, a teljes dezorganizáltság állapotában lévő országok együttesen kétszer annyi hitelhez jutnak, mint egész Afrika két-három év alatt, Türkmenisztánban, Üzbegisztánban és Tádzsikisztánban érettnek találtattak a pi­aci viszonyok a Valutaalaphoz és Világbankhoz való csatla­kozásra…

Hogy manapság hogyan kell értékelni (legalábbis elméle­tileg) a Valutaalap hitelpolitikáját, az sejthető – a Valutaalap egyébként 1985-ben alapvetően átértékelte korábbi egyolda­lú, a „szerkezeti kiigazítás"-t megfelelő növekedési teljesít­mény nélkül erőltető politikáját. Minden más híresztelés elle­nére az 1987-ben, a Szöuli Éves Közgyűlésen meghirdetett Baker-terv lényege a „növekedés szerkezeti kiigazítással" koncepciója, mint a Nemzetközi Valutaalap alapvető gazda­ságstratégiai ajánlása és a hitelfeltételek hátterének tekint­hető stratégia volt, s nem a 15 legsúlyosabban eladósodott ország megsegítésére kidolgozott formula (annál is kevésbé, mert ebből szinte semmi sem valósult meg…). Sajátságos módon, noha 1982 óta mindig nagyon figyeltünk a Valutaalap intő szavára, a Valutaalap hitelpolitikájának ezen alapvető megváltozása nem nagyon híresült el Magyarországon, sem a gazdaság- és pénzügypolitikában, sem a szakmai közvé­leményben.

Ma talán az a végső politikai kérdés, hogy mondható-e ugyanaz napjaink jobboldali populistáinak „a Valutaalap vé­delmében", amit tíz éve mondtak a baloldali populistáknak (akik gyakran ugyanazok a személyek), nevezetesen hogy olyan nemzetközi pénzügyi intézményekről van szó, amelyek bizonyos általános gazdasági-gazdálkodási alapelveket kép­viselnek, a piacgazdaság logikáját közvetítik, nem szabad túl nagy figyelmet fordítani a velük kapcsolatos ideológiai-poli­tikai vitákra, mert nem ezek határozzák meg a Valutaalap tevékenységét…

Mindenesetre a gazdaság (és a gazdaságpolitika) túlideologizáltsága elleni 10 évvel ezelőtti (legalábbis a Valutaalap­pal kapcsolatban éppen 10 év előtti) küzdelem – szerényeb­ben és kevésbé fennkölten: vita – ma változatlanul aktuális. Legfeljebb kiegészítendő: a túlideologizáltság káros voltának hangsúlyozása nem egy meghatározott ideológiai bírálatát je­lenti, hanem általában a túlzásba vitt ideológiai megfontolá­soknak a gazdaság működésére gyakorolt felettébb káros ha­tására próbálja meg felhívni a figyelmet!

Ideje lenne tudomásul venni: „Magyarország végre külső függéseinek természetes rendszerébe került", amely állí­tásnak mindkét eleme egyaránt és egyformán fontos:

– a nemzetgazdaság külső függését, mi több, sebezhetősé­gét nem észrevenni súlyos és tragikomikus rövidlátás, ami egyszerűen lehetetlenné teszi egy alapvető földrajzi axióma megértését – tudniillik, hogy hol élünk?! -, s ebből kifolyólag lehetetlenné teszi az ország, a nemzetgazdaság világgazda­sági mozgásterének helyes felmérését. Nem ártana pedig tu­domásul venni: a „hetek" megállapodása a dollár-márka- és dollár-yen-árfolyamokról nagyobb befolyást gyakorol a ma­gyar nemzetgazdaságra, mint a pénzügyminiszter zsenialitá­sa (vagy zsenialitásának hiánya), de ugyanez igaz a FED-nek vagy a Bundesbanknak a saját belföldi kamatlábaiban eszközölt változtatásaira is! Ezen a helyzeten csak akkor le­hetne változtatni, ha a magyar nemzetgazdaság a világgaz­daságot meghatározó módon befolyásoló, a nemzetközi tőke-és pénzpiacokra számottevő befolyást gyakorló nemzetgaz­dasággá válna. Addig, amíg ez nem következik be, elegendő lenne a világgazdaság fő trendjeinek megértése, a struktu­rális és konjunkturális változások szakmailag lehetséges el­őrelátása és olyan rugalmas nemzetgazdaság kiépítése, ru­galmas gazdaságpolitikai eszköztár kialakítása, amelyek le­hetővé teszik a világgazdasági változások viszonylag gyors követését,

– másrészt ez a függés természetes, valamennyi olyan kis nemzetgazdaságra igaz, amelyek önmagukban nem képesek meghatározó befolyást gyakorolni a világgazdaság fő folya­mataira. Ezzel a természetes függéssel egészen jól együtt lehet élni: számos kis nemzetgazdaság mutatta/mutatja jó példáját ennek Európában és Európán kívül egyaránt. Ezek­ben az országokban persze megértették e természetes füg­gési rendszer lényegét, s a kormánypártok nem populista de­magógiával átkozzák a szegény kis kifosztott és sebezhető országot sanyargató nemzetközi pénzügyi köröket/finánctő­két – kinek-kinek az ízlése szerinti frazeológiával -, hanem a nemzetgazdasággal együtt napról napra arra kondicionálják a lakosságot is, hogyan éljen együtt evvel a helyzettel, uram bocsa', hogyan éljen meg ebből a helyzetből.

Jegyzetek

1 Barclays Review, 1981. május.

2 Lásd: Tájékoztató a külföldi sajtóban megjelent aktuális cikkekről. 44. sz. MNB Devizapolitikai Főosztály, 1990. április 23.

3 Lásd: Uo.: 45. szám, 1990. április 25.

4 Körner, P.-Maass, G.-Siebold, Th.-Tetzlaff, R.: The IMF and the Debt Crisis. Zed Books Ltd, London, 1987. 53-54. o.

5 L'Hériteau, Marie-France: Le fonds Monétaire International et les pays du Tiers-Monde. I.E.D.E.S. – Presses Universitaires de Francé. Párizs, 1986. 268.0.

6 Körner et al: id. mű: 97.0.

7 Arthur Schlesinger: A Thousand Days. New York, 1965. 166- 167. o.

8 IMF Survey, Supplement on the Fund, 1989. augusztus. 3. o. – kiemelés tőlem – Cs. Gy.

9 Körner et al: id. mű: 47.o.

10 Fekete János: „Két év óta csak szidnak!" Össztűz a Tallózóban: Havas Henrik és Juszt László interjúja. Tallózó, 1992. szeptember 10. 1750. o.

11 Uo.: 18. o.

12 1990: drámai év. „Az IMF Magyarországot kísérleti nyúlnak te­kinti." Bozzai Rita és Farkas Zoltán interjúja Bakó Edével. Világ, 1990. február. 29. o. – kiemelés tőlem Cs. Gy.

13 Műtét előtt. Kornai Jánossal beszélget Bossányi Katalin. Mozgó Világ, 1990. 4. szám, 12. o.

14 Adósságkáté. Világ, 1990. május 10. 28. o. – kiemelés tőlem: Cs. Gy.

15 Petschnig Mária Zita: Odakozmált ország? Népszabadság, 1992. október 31. 23. o.

16 Fekete János: „Két év óta csak szidnak." Tallózó, id. hely.

17 Petschnig Mária Zita: Függő beszéd – tárgyalások a Valuta­alappal. Heti Világgazdaság, 1992. augusztus 29. 81. o. – kiemelé­sek tőlem: Cs. Gy.

18 Lakatos Mária: Mumus. Népszabadság, 1992. augusztus 13. 3. o, – kiemelések tőlem: Cs. Gy.

19 Petsching Mária Zita: id. cikk: Heti Világgazdaság, 80. o.

20 Uo.: – kiemelések tőlem: Cs. Gy.