Papp Lacitól Kokóig igazi népi sport volt Magyarországon az ökölvívás. A sportág egyik egykori kiemelkedő versenyzője beszél a jelenlegi hazai állapotok nemzetközi összefüggéseiről, gazdasági és politikai hátteréről.

Csötönyi Sándor: Háttéranyag: Én egy kis faluban születtem Dél-Magyarországon, Dunaszentgyörgyön 1949. február 24-én, "Jégtörő" Mátyás napján. Ez a kis falu tulajdonképpen a nagyszüleimnek félig-meddig a birtoka volt. Elég jómódú család volt a háttérben. A nagymama, gróf Ferenci Lívia, a másik oldalról pedig az édesapám szülei, akik módosabb parasztok voltak. A családom szekszárdi gyökerű. Egy várostörténész kutató azt mondta, hogy Szekszárd polgármestere 1600-tól majdnem 200 évig csak Csötönyi volt. Ma is négy Csötönyi família él Szekszárdon. A nagyapám kinősült Dunaszentgyörgyre, s ott, abban a kis faluban élte le az életét. Én is a háromezres lélekszámú faluban cseperedtem fel egészen 8 éves koromig.

K.T.: Innen nem magától értetődő az út az ökölvívásig.

Cs.S.: A boksz – legalábbis régen – a véletlenek sportja volt, részben ma is az. Anyám óvónő volt, apám egy ideig katonatiszt. Nagyapám meg annak ellenére, hogy 1956 előtt kulák volt, téeszelnök lett. A boksz jött, mint derült égből a villámcsapás. 1958. május 1-jén láttam először bokszmeccset Szekszárd belvárosában. Az iskolában is voltak bokszedzések, s ezt követően lejártam, itt nem függsz másoktól, saját magadnak kell az adottságaidat érvényesítened. Ahol az embernek sikerei vannak, ott jól érzi magát. 10 éves koromban elindultam a diákolimpián vagy hogyan is hívták, szóval a serdülő bajnokságon, megnyertem, s nyolc évig veretlen maradtam. Megfertőződtünk a bokszszal, én még Papp Laci miatt is.

K.T.: Volt valamilyen sajátos érdek, ami a régi, "szocialista" rendszerben az ökölvívást ilyen nagy nimbusszal ruházta fel?

Cs.S.: Szerintem igen. Tudniillik ennek a sportnak is mély társadalmi hatása van. Ez képes felszívni a periférián élőket, a romákat, az egyszerű srácokat, akik akkor sem tudták megvenni a drágább sportfelszereléseket. Valamiért az iskolai sport is olyan volt, hogy megtanítottak bennünket arra, hogy nyerni akarjunk. Ez tehát egy kitörési esély volt a proletárgyerekek számára. Részben ez motiválta őket, részben az, hogy itt olyan közösség volt, amely fenntartás nélkül befogadta ezeket a gyerekeket.

K.T.: Te hol tűntél fel?

Cs.S.: Az Újpesti Dózsa le akart igazolni, mint a Szekszárdi Dózsa neveltjét 1966-ban. Ekkor megnyertem a Baranya Kupát és az MTK is el akart hozni, amelynek az ökölvívó szakosztálya billegett és fiatalítani kezdtek. Fekete Pál fedezett fel engem. Egy foci kapusért cseréltek el.

K.T.: Fekete Pálra, a nagyszerű bokszolóra én is emlékszem, az öcsémmel akkoriban gyakran jártunk az MTK bokszmeccseire is, de végül nem maradtál sokáig az MTK-ban.

Cs.S.: Az Újpest tiltakozása miatt fél év kihagyással kerültem az MTK-ba, ahol nagyon baráti közösség, szinte egy család vett körül. De Budapestből eleinte legfeljebb annyit ismertem, amennyi a pályaudvartól az MTK pályához vezetett. Még a munkahelyem is Szekszárdon volt. Hiába ment jól az MTK-ban, egy gyöngyösi versenyen eltört a kezem, s többé már nem voltam a régi, valami orvosi hiba is lehetett, mert nem tudtam rendesen ütni. Aztán elvittek katonának, s mire leszereltem, az MTK boksz szakosztályát igen gusztustalan módon átadták a Vasasnak. 1970-ben még válogatottként bokszoltam, de 21 éves korom után az aktív bokszot abbahagytam, megnősültem, s kitelepültem az NDK-ba, ott lettem edző, nagyszerű német kollégák támogattak, sok sikert értem el, 1988-ig, egy évtizeden át szövetségi kapitány voltam. Lányom ott lett gyermekorvos, ma is ott dolgozik.

K.T.: Ezt követően hazajöttél, de Papp Lacival a viszonyod nem alakult felhőtlenül.

Cs.S.: Az 1988-91-es éveket itthon töltöttem, hisz edzőnek hívtak. Papp Laci volt a kapitány, aki mellett én mindig kitartottam, ám áldatlan személyi harcok jellemezték azokat az éveket. Engem is összeugrasztottak Papp Lacival, mindig azt duruzsolták a fülébe, hogy én az ő helyére pályázom. ő meg elhitte, erre fogtam magam és külföldre távoztam, ahol egy nemzetközi kaszinó-bizniszben játszottam szerepet mint vezérigazgató-helyettes.

K.T.: Értem, hogy te miért hagytál csapot-papot, de miképpen történhetett, hogy az ökölvívás éppen a rendszerváltás után veszítette el nagy tekintélyét, s került olyan áldatlan helyzetbe, amire utaltál.

Cs.S.: Először is az előítéletek. Az úri Magyarország "túlélt" képviselői ezt a sportot valamiféle durva és nem nevelő hatású sportként értékelték. Az állam minden további nélkül kivonult a bokszból, és ügyeletes zsenikre, vagyis csodadoktorokra bízták a vezetést, akik mindegyike egy saját maga által misztifikált reformot akart végrehajtani. Eközben a struktúrához nem nyúltak hozzá, de lerombolták a feltételrendszert, amelyben korábban produkáltunk. Tönkretették az egyesületeket. Aztán a nyugati adórendszer a keleti bérekkel teljesen földhöz vágta a gazdálkodást. Ahelyett, hogy adómentességet kapott volna a sportot támogató cég, véletlenszerűen kellett szponzorokat találni, de ezekre a "véletlenekre" sporttársadalmat építeni nem lehet. A legnagyobb érvágás az volt, hogy a HM- és a BM-egyesületeket felszámolták, annak ellenére, hogy az állandóan hivatkozott Nyugaton éppen a fegyveres testületek támogatják leginkább az ökölvívást.

K.T.: Csak nem az ökölvíváson verték el a régi rendszert?

Cs.S.: Lehet, hogy proli sportnak tekintették a bokszot, de a lényeg az, hogy nem értették az ökölvívás társadalmi szerepét. Pedig Amerikában, Franciaországban, Németországban vagy Japánban a küzdősportokat a fegyveres testületek azért támogatják tudatosan, mert onnan merítik tisztjeiket meg a kiképzőiket, s úgy vélik, jobb, ha ezek a tehetséges és erős srácok nem a banditák oldalára állnak, vagy alantas foglalkozásként nem ajtónálló biztonsági őrök vagy testőrök. Nálunk természetesen ez a második út a jellemző. A régi rendszerben a bunyós, amikor befejezte a pályafutását, gyakran ment el a rendőrtiszti főiskolára vagy honvédelmi tiszthelyettes képzőre. Még a kickboksz és más divatsportok is az ökölvívásból élősködnek, elszívják a nálunk kiképzett fiatalokat. A srácok hamar kiégnek, abbahagyják, nem marad más egzisztencia számukra, mint hogy testőr-cégekhez, disco-őrzőknek stb. álljanak, a perifériára szorulnak, közel kerülnek a bűnözés világához.

K.T.: Akkor mégis miből születnek eredmények, mert azért a VB és a legutóbbi EB fényében úgy látszik, mintha itt valami "csoda" történne.

Cs.S.: Nézd, nem csodáról van itt szó, hanem egy hagyományos sportszeretetről. Mondjam azt, hogy egyfajta hazafiasságról? Szóval egy "csakazértis" szemlélet eredményéről. Van olyan válogatott sportolónk, aki saját maga fizeti az edzőtermet, hogy edzhessen, saját maga veszi a sportcipőjét, állami támogatást csak nemzetközi világversenyekre és a válogatott edzőtáborára kapunk. Kapaszkodj meg, a titkárnő, az irodai dolgozó bérére bruttó 40 ezer forintot kapunk. Persze nem ennyit keresnek, a többit nekem kell összekoldulnom. Ez a koldulás úgy megy, hogy én a baráti és üzleti kapcsolataimat felhasználva kötök reklámszerződéseket meg egyebeket az ökölvívás érdekében. Enélkül nem megy. Évente 170 millió a költségvetés 98 egyesületre. Gondolj arra, egyetlen futballklub költségvetése több ennél. Tehát a pénzek 80%-át összekoldulom. De ez a véletlen, mert mi van, ha holnap elüt a villamos. Meddig lehet csökkenteni a nemzetközi versenyeken való részvétel számát, a hotel-számlákat stb.? És akkor még nem szóltam egy szót sem az utánpótlásról, ami a leglényegesebb kérdés. A magyar sport – néhány hagyományos sportágat kivéve, például a vízilabdát – agonizál, ennek jeleit Sydney-ben, az olimpián is látni fogjuk.

K.T.: Előreszaladtunk egy kicsit. Semmi sem történt '94 után, amikor az MSZP jött?

Cs.S.: Én akkor tértem vissza Magyarországra és az ökölvívásba. Valami változás talán történt, de hát abból, amit elmondtam, látható, nem sok. A sportirányítás mintha szervezettebbé vált volna, az úri előítéletek visszaszorultak. De döntő áttörés egyáltalán nem történt. A '97-es budapesti világbajnokság kezdte oszlatni a közömbösséget. A verseny rentábilis volt, valami megmozdult, de hát hogy jövünk mi a kajak-kenu vagy az atlétika támogatottságához. Ráadásul a boksz nemzetközi szinten hatalmi játékok eszközévé vált.

K.T.: Ezt hogyan kell érteni?

Cs.S. – A küzdősportokban, tehát nemcsak a bokszban, regionális lobbyk jöttek létre mind a sportirányítás, mind a bíráskodás terén. Ezek a régiók egymással konkurálva saját versenyzőiket támogatják, üzletelnek egymás között. Az egyik ilyen lobby az egykori Szovjetunió utódállamaiból verbuválódott, egy nyelvet beszélnek, s miként a briteknél (angolok, skótok, walesiek stb.), bizonyos szolidaritás alakult ki közöttük. Aztán van a balkáni lobby, a török, albán, bulgár stb. csoport, meg a felső centrum, a hollandok, németek, angolok, amerikaiak, akik a mi sportágunkban nagyon keményen és elvtelenül összetartanak, emlékezz a kubaiak elleni képtelen és szégyenletes nyomásra. Mi, közép-európaiak a franciákkal meg a szlovákokkal, csehekkel, olaszokkal, s talán a jugókkal, lógunk a levegőben. Illusztrálom ezt a mechanizmust egy példán. Azt mondják, sorsolják a bírókat. De ha mi például bokszolunk egy azeri gyerekkel, és a pontozók között van mondjuk egy ukrán, a vezetőbíró pedig amerikai, akkor a magyarok nem tudják befolyásolni a mérkőzés kimenetelét. Nekünk magyaroknak mindig nagyon kell győznünk, hogy tényleg nyerjünk.

K.T.: Sándor, te a futballban is otthon vagy, hiszen gyakran találkozunk az MTK-pályán. Mondd, hogyan működik a Várszegi-modell? Nem lehetne azt általánosan alkalmazni? A bokszot is lehetne piacosítani, vagy nem?

Cs.S.: Amit a Várszegi Gabi csinált, az megmentette az MTK focicsapatát, a labdarúgás önállóvá vált, viszont tönkrement az MTK sportegyesülete, az MTK híres kosárcsapata, a sakkszakosztály, ahol oly sok zseni volt. A Polgár-lányok is nálunk voltak, hisz a Polgár-apuka az MTK-nak adta volna a zseniális lányait, a Judit még mindig itthon van. Már a vívás is haldoklik. De minderre már senkinek nem volt pár milliója. A Várszegi-modell akkor lehetne használható, ha Magyarországon lenne komoly működő magántőke. De nincs. Hogy itt miért van másképp, az nem az én asztalom. Annyit biztosan tudok, hogy a hatalom csak felhasználja a sportot a maga érdekében, de támogatni csak minimális mértékben akarja. Mondok egy példát, a paksi esetet. Amikor az 1980-as évek első felében fellendült a boksz, az összes városi potentát, az atomerőmű igazgatójától a polgármesterig, mindenki benne volt a szakosztályvezetésben. Azután amikor már nem lehetett külföldre utazni meg mulatozni a boksz hátán, átmentek a kosárlabdához vagy a focihoz, tehát mindig odamegy ez a csorda, ahol villogni lehet. A megoldás csakis az lehet, hogy a káosz helyén megteremtik törvények útján a rendet. Engem nem lehet lekommunistázni vagy lekonzervatívozni, én sose voltam párttag, azt meg mindenki tudja, hogy a rendszerváltás után SZDSZ-es voltam. Mégis azt mondom, ami a régi rendszerből működött, azt vissza kell hozni. Ilyen a sportiskola rendszere, amit leromboltak. A szovjet utódállamokban már meg is kezdték ennek az utánpótlás-struktúrának a visszaállítását. Ezt a problémakört elmondtam Frankfurtban egy nemzetközi sportkonferencián, amelyet az Európa Parlament szervezett, s nagy vastapsot kaptam. Ott mindenki értette, hogy a kelet-európai országokban teljesen feleslegesen leromboltak működő struktúrákat, amelyek az új rendszerben is alkalmasak lettek volna. Katasztrófa volt ideológiai okokból ezeket az intézményeket mint "szocialistákat" szétverni. A sportiskola mint intézmény egyébként Németországban ma is működik. Az állami pénzeket ezekhez a "janicsárképzőkhöz" kellene telepíteni, ha a versenysportra szükség van.

K.T.: Természetesen a bokszban is lehetetlen megkerülni a sport és a politika viszonyát. Hogyan látod ezt a kérdést?

Cs.S.: Összefoglalóan azt tudom mondani, hogy a sport és a kultúra fogalmai egymástól elválaszthatatlanok. Mind a sportban, mind a kultúrában az ember áll a középpontban, ezért kell megvédelmezni, mert ezzel magát az embert védjük meg. A politika viszi be a sportba a kirekesztés szellemét, az erőszakot, más ember megsemmisítésének sporttól és kultúrától idegen eszméit és gyakorlatát. Itt van a Kokó esete, akit 3-4 millió ember is megnéz. A boksz összefogja az embereket, s ő tudja ezt, ezért határolódott el az egyik párttól, amely megpróbálta őt a zászlajára tűzni. Ügyvéddel iratott nekik levelet… A sportban a demagóg süket duma nem verhet gyökeret, mert nem produkál semmiféle eredményt.