Összehasonlító elemzés A marxi hagyományból építkező politikai gazdaságtani iskolák szá­mos kísérletet tettek az elmúlt másfél évtizedben a tőkés felhalmo­zás újszerű leírására, a kapitalizmus egyes fejlődési szakaszainak intézményközpontú jellemzésére. Kotz komparatív elemzése két mai iskolát hasonlít össze: a francia eredetű szab&

I. Bevezetés

Tíz évvel ezelőtt két különböző, mégis hasonló elmélet szü­letett a hosszú távú tőkefelhalmozásra vonatkozóan, mindkét észak-atlanti partvidéken. A francia marxisták „a szabályozás elméletét" (regulation theory: RT) dolgozták ki Aglietta (1979, első kiadás franciául 1987-ben) nagyobb lélegzetű úttörő munkájával, melyet olyan szerzők művei követtek, mint Lipietz (1986, 1987) és Boyer (1984, 1987). Ezen elmélet sze­rint a kapitalizmus „felhalmozási rezsimek" (regimes of accumulation: ROA) során esett át, melyek mindegyike összefügg egy különös „szabályozási mód"-dal (mode of regulation: MOR), amely a felhalmozási folyamatot irányítja. Az RT-iskola talán a „fordizmus" fogalmáról ismert a leg­jobban, amellyel a második világháború utáni felhalmo­zási rezsimet jelölték. A fordizmus olyan felhalmozási re­zsim, amely a futószalag-rendszerű termelésen és a mun­kásosztály tömegfogyasztásán alapul.

Ugyanakkor az USA-ban közgazdászok egy csoportja ki­dolgozta a „felhalmozás társadalmi struktúrájának elméletét" (social structure of accumulation theory: SSAT). Az elsőként Gordon által publikált munkát (1978) követték Gordon (1980), Gordon, Edwards és Reich (1982), Bowles, Gordon és Weisskopf (1983), illetve Weisskopf, Bowles és Gordon (1985) kötetei. A SSAT a tőkefelhalmozás hosszú hullámait az azt támogató intézményi struktúra sikeres megteremtése és összeomlása következményeként igyekszik megmagya­rázni. Ezen intézményi struktúra a felhalmozás társadalmi struktúrája (social structure of accumulation: SSA).

Mind az RT, mind a SSAT új elméleti kereteket kínál a tőkefelhalmozás hosszú távú folyamatának elemzéséhez. E célból mindkét megközelítés marxi kategóriákat és fogalma­kat használ, de mindkettő tovább megy a tradicionális marx­ista formulákon. Mindkét iskola jelentős követőkre tett szert, és nagy mennyiségű elméleti és empirikus munkára ösztön­zött a tőkefelhalmozás környezetét jelentő történelmi és a ma aktuális kérdések kapcsán. E munkák túlnyúlnak a köz­gazdaságtan tradicionális korlátain azzal, hogy részt vesznek benne földrajztudósok, a politikatudomány művelői, történé­szek és mások is.

Miközben e két elmélet a marxista társadalmi gondolkodás legígéretesebb újkeletű fejleményei közé tartozik, mindkettő jelentős problémákkal küzd. Az a véletlen helyzet, hogy két hasonló elmélet párhuzamosan, de nagyobbrészt elszigetel­ten fejlődött ki, olyan előnyöket nyújt az összehasonlító elem­zés számára, amelyeket nem szabad kihasználatlanul hagy­ni. Ez a cikk ilyen összehasonlító elemzést kínál, és a két megközelítés fogalmi és elméleti struktúrájára koncentrál.¹

Először megvizsgáljuk az RT és a SSAT kapcsolatát a ha­gyományos marxista elmélettel és azokat a lehetséges elő­nyöket, amelyeket e két új megközelítés kínálhat. Persze koc­kázatos minden olyan kísérlet, amely a társada­lomtudományokon belüli két gondolkodási iskolát hasonlít össze. Egy iskola növekedésével az idők során nemcsak tá­mogatóinak egyéni gondolkodása változik, hanem új támo­gatók olyan variánsokat kínálnak, amelyek – kisebb vagy na­gyobb mértékben – különböznek az eredeti változattól. így a szakirodalomnak az a tömege, amely bármely jelentős gon­dolkodási iskolát képvisel, elkerülhetetlenül változatos és egyenetlen. Egymástól távolodó definíciókat, fogalmakat, el­méleteket és történelmi magyarázatokat találunk minden ilyen irodalomban. Egyre nehezebbé válik azonosítani azt, amit az iskola valójában mond.

A társadalomelméletek ezen adott jellegzetessége miatt két ilyen rokon elmélet összehasonlítására tett erőfeszítésnek némi bizonytalansággal kell számolnia. Az összehasonlítás készítése megköveteli a szelektálást éppúgy, mint az interp­retálást. E problémára adott válaszként mindkét iskolából ki­választottam néhány írást, melyeket meghatározónak és jel­legzetesnek tekintek az adott iskolán belül. Az RT esetében interpretációm elsősorban Agliettára (1979), másodsorban Lipietzre (1987, 1986) ós Boyer-ra (1987, 1984) épül. ASSAT esetében főleg Gordon (1980), Gordon, Edwards és Reich (1982), illetve Bowles, Gordon és Weisskopf (1983) műveire.

Cikkem második része megvizsgálja az RT és az SSAT elméleti apparátusának közös elemeit. A harmadik rész be­mutatja az elméleti különbségeket. A negyedik rész a két megközelítés közös problémáit veszi számba. Az ötödikben összehasonlítjuk a második világháború utáni kapitalizmus gazdasági fejlődésének a két iskola által adott elemzését. A hatodik rész pedig a zárókövetkeztetéseket tartalmazza.

II. A közös elméleti alap

Az RT és a SSAT a tőkefelhalmozási folyamat és az erre hatást gyakorló társadalmi intézmények rendszere közötti kapcsolat elemzése révén igyekszik megmagyarázni a tőke­felhalmozás hosszú távú mutatóit. A központi gondolat szerint – hosszabb távon tekintve – a tőkefelhalmozás pályagör­béje a társadalmi intézmények rendszere általi támogatás eredménye. Az „intézmény" kifejezésen cselekvési módot, a társadalmi interakciók és kapcsolatok normáját értik.² Mint fentebb említettük, a SSAT a „felhalmozás társadalmi struk­túrája" (SSA) kifejezést használja az intézmények egy rend­szerével kapcsolatban, melyek egy különös időben és helyen léteznek, és támogatják a felhalmozást.

Az RT-irodalornban használt terminológia komplex, és nem egységesítették a szerzők. Különböző „felhalmozási rezsi­mek" lehetségesek. Aglietta (1979) kifejezése – úgy tűnik – a felhalmozás egy olyan furcsa formáját jelenti, amelyet a társadalmi normák egy különös rendszere irányít. Azt sugal­mazza ezzel, hogy a felhalmozási rezsim (ROA) olyan foga­lom, amely magában foglalja mind a felhalmozási folyamatot, mind pedig azt, amit a SSAT képviselői a felhalmozás társa­dalmi struktúrájának neveznek.

Lipietz (1987) a kulcsfogalom némileg eltérő használatát nyújtja. Munkájában a ROA lényegében egy reprodukciós sé­ma – a „társadalmi termelés fogyasztás és felhalmozás kö­zötti allokációjának hosszú távú stabilizációja" (14. o.). A fel­halmozást befolyásoló magatartás szabályait és normáit „szabályozási mód"-nak (MOR) is nevezik. A Lipietz-féle használat a fogalomnak a SSAT-éhoz jobban hasonlító alkal­mázasát nyújtja azzal, hogy a ROA analóg a felhalmozási folyamattal, a MOR pedig a SSA-val.³ Boyer (1987) Lipietz-hez hasonlóan használja e fogalmakat.

A két iskolában közös az a gondolat, hogy a felhalmozás feltételeit a társadalmi intézmények egy rendszere szabja meg, fontos hozzájárulás a marxista gondolkodáshoz. Erinek kifejezésre juttatása abból á hagyományos marxi koncepció­ból származik, amely szerint a gazdasági növekedés jelen­sége csakis egy különös termelési módon belüli növekedés­ként ábrázolható. A Marx által elemzett tőkefelhalmozási fo­lyamat kapitalizmuson belüli felhalmozási folyamat. Ez azt jelenti, hogy a tőkefelhalmozás a kapitalizmus alapvető in­tézményén nyugszik: a bérmunka-viszonyon és az általános­sá vált árucserén.

Vizsgálódásunk szempontjából a két iskola hozzájárulása az, hogy kiemeli a hagyományos marxi felhalmozás/intéz­mény viszonyt, és lefordítja azt az absztrakció egy alacso­nyabb szintjére. A tőkefelhalmozás különböző specifikus for­mákat ölthet a kapitalizmuson belül. A specifikus forma az adott kapitalista társadalmi alakulaton belül megjelenő intéz­mények különös jellegzetességeivel kapcsolatos.

A tradicionális marxizmus a társadalmi fejlődést fokozatok sorozatán keresztül való mozgásként ábrázolja. Az egyik ter­melési mód a másik helyébe lép, mint domináns termelési mód. „A tőké"-ben Marx (1967) a termelési folyamat kapita­lizmuson belüli fejlődésének szakaszelemzését nyújtja, az egyszerű kooperációtól a manufaktúrán és a modern nagyi­paron keresztül. Az RT és a SSAT elfogadja e megközelítést a felhalmozás/intézmény viszony időben való mozgásának megragadására. E viszony nem egyszerűen egy fokozatos és sima fejlődés eredménye, inkább olyan szakaszok során halad keresztül, amelyek mindegyike minőségileg különbözik az előzőtől. A kapitalizmus fejlődését fejlődési fokok soroza­taként fogják fel, ahol is minden fokot az intézmények egy különös rendszerébe ágyazottan a felhalmozási folyamat egy különös formája jellemez.

Boyer (1987) például Franciaország esetében az akkumu­lációt irányító intézmények három egymást követő szakaszát különbözteti meg: a XVIII. századi Régi Szabályozást („Old Regulation"), a Szabadversenyes Szabályozást („Competitive Regulation"), amely a második világháborúig tartott, és a há­ború után a Monopolisztikus Szabályozást („Monopolistic Re­gulation"). A különböző felhalmozási rezsimek különböző sza­bályozási módokkal kapcsolódnak össze. Gordon és szerző­társai (1982) a felhalmozás három társadalmi struktúráját vá­zolják fel az USA-ra vonatkozóan. Az első 1840-től az 1890-es évekig tartó, a kicsi, versengő vállalkozásokon és a kéz­művességen alapuló munkafolyamat. A másodikat, amely 1890-től a második világháborúig tartott, a hatalmas, monopolisztikus vállalatok és homogén munkafolyamat jellemezte. A harmadikat, a második világháborútól napjainkig, az osz­tályok és csoportok közötti megegyezések jellemzik, amelyek olyan intézményekben testesülnek meg, mint a békés kollek­tív alkuk, a jóléti állam és a bretton-woods-i pénzügyi rend­szer.

E konvencionális marxista fogalmak alkalmazásának a ka­pitalizmuson belüli fejlődésre leginkább újszerű vonása a marxi „gazdasági válság" fogalomnak olyan használata, amely szerint a válság a felhalmozás/intézmény viszony fej­lődési szakaszai közötti átmenet előjátéka. A konvencionális marxista nézet szerint a domináns termelési módok közötti átmenetet társadalmi válság és végül társadalmi forradalom jellemzi, a termelőerők és termelési viszonyok közötti növek­vő ellentmondás legvégső következményeként, ami az egyre élesebbé váló osztályharcban fejeződik ki, és végül is forra­dalomhoz vezet. Az RT és SSAT megközelítésében a felhal­mozás/intézmény viszony a születés-növekedés-hanyatlás­átalakulás cikluson megy keresztül, akárcsak a termelési mód. A domináns termelési mód forradalmi átalakulását meg­előző társadalmi válságot a felhalmozás/intézmény viszony fejlődésének RT- és SSAT-értelmezésében a gazdasági vál­ság helyettesíti.

Mind az RT, mind a SSAT iskola különbséget tesz a „gaz­dasági válság" két jelentése között. A felhalmozási folyamat egyensúlytalanságai olyan periodikus válságokat okoznak, amelyek az adott intézményi formákon belül automatikusan korrigálódnak. Valójában az ilyen rövid távú válságok éppen az egyensúlytalanságok kiegyenlítésére szolgáló eszközök (lásd: Lipietz, 1987, 34; Gordon et. al., 1982, 26). Egy hosszú távú vagy strukturális válság magában foglalja az akkumuláció rátájának hosszabb időn keresztül érvé­nyesülő lényeges csökkenését. Ilyen hosszú távú válság bekövetkezése esetén szükségszerűen komoly „problémák" merülnek fel a felhalmozás/intézmény viszonyban. Ily módon az 1930-as évek Nagy Depresszióját és a kapitalizmus je­lenkori válságát mindkét iskola a felhalmozás/intézmény vi­szonyban bekövetkezett problémák következményeként ér­telmezi. Egy hosszú távú válság megoldása megköveteli a felhalmozás/intézmény viszony átalakulását. Mind­azonáltal mi itt nem beszélünk forradalmi átalakulásról. A kapitalizmus alapvető' intézményei megmaradnak, mi­közben specifikus formájuk megváltozik. így, jóllehet, mindkét iskola több képviselője a kapitalizmusnak szocializ­mussal való felváltására számít, az általuk alkotott elméletek a társadalmi reform kapitalizmuson belüli térnyerésének el­méletei.

Az elméletek másik közös vonása az, hogy úgy mutatják be a tőkefelhalmozást, mint ami nem egyszerűen gazdasági folyamat. A tőkefelhalmozás az intézmények széles körével kapcsolatos, nemcsak gazdasági, hanem politikai és ideoló­giai intézményeket is beleértve.

Az RT és SSAT az elemzés egy közbeeső szintjét nyújtja: sokkal általánosabb és elvontabb, mint amilyen a tőkés fejlő­dés történelmi számvetése lehet, de jóval specifikusabb és konkrétabb, mint a „kapitalizmus általában" szokványos abszt­rakt teóriája.⁴ Az elmélet ezen szintje sokkal alkalmasabb az empirikus tényekkel való összevetésre, mint az absztrakt el­mélet és a történelmi tanulmányokból kikövetkeztetett teóriák nagy része. Valójában mindkét iskola követői tekintélyes mennyiségű empirikus munkát végeztek, beleértve ebbe az intézmények és különböző országok felhalmozási folyamatá­nak történeti tanulmányozását éppúgy, mint az RT és a SSAT által sugalmazott hipotézisek statisztikai tesztelését.

III. Elméleti különbségek

A két megközelítés között elméleti szinten különbségek mu­tathatók ki. Különbségek vannak a következő kérdésekben:

1. a megvizsgált felhalmozási folyamat változásának jellege,
2. hogyan támogatják az intézmények a tőkefelhalmozást;
3. miért jut szükségszerűen válságba a felhalmozás/intézmény viszony;
4. hogyan oldódik meg a válság.

Változások a felhalmozási folyamatban

A SSAT-ot eredetileg a gazdasági növekedés hosszú hullá­mai problémájának megoldására szánták. A cél a tőkefelhal­mozás rátája hosszú távú változásainak magyarázata volt. Ezért az intézmények felhalmozásra gyakorolt hatását csak egy különös formájában vizsgálták: hogyan befolyásol­ják az intézmények a felhalmozási rátát?

Az RT ettől eltérő nézeteket vall a felhalmozási folyamat lehetséges változásait illetően. Miközben a felhalmozási ráta változásai beletartoznak az RT-i iskola érdeklődési körébe,az iskola nagyobb mértékben koncentrál a felhalmozás lehet­séges minőségi különbségeire. Ez a ROA tehát a felhalmo­zási rezsim fogalmának alapzatán nyugszik, mely fogalom­nak nincs pontos ellenpárja a SSAT-ban.

Lipietz (1987) és Boyer (1987) szerint egy ROA lehet ex­tenzív, ami azt jelenti, hogy a felhalmozás a munkafolyamat nagyobb változása nélkül történik. Az extenzív felhalmozás alapvetően a munkahét meghosszabbításán és a bérmunká­sok kínálatának bővülésén keresztül valósul meg. Másrészt egy felhalmozási rezsim alapulhat intenzív akkumuláción, ami azt jelenti, hogy átalakul a munkafolyamat, és a munka ter­melékenysége folyamatosan növekedhet.

Továbbá egy intenzív ROA együtt járhat a munkásosztály tömegfogyasztásának meglétével vagy hiányával. Az átlag­munkás fogyasztásának állandó növekedése befolyásolja a felhalmozás miatt keletkező megnövekedett értéktömeg rea­lizálásának struktúráját. Egy intenzív ROA alatt bekövetkező növekedés a munkatermelékenységben, párosulva a munká­sok fogyasztásának állandó szintjével, megköveteli, hogy a felhalmozás során keletkező új érték növekvő részarányát termelési eszközök vásárlása és/vagy a nem termelő osztá­lyok növekvő fogyasztása révén realizálják. Ez felveti az alul-fogyasztás problémáját.

E tipológia a ROA három fajtáját eredményezi: extenzív ROA, intenzív ROA tömegfogyasztás nélkül és intenzív ROA tömegfogyasztással. E hármat úgy tekintik, mint amelyek tör­ténelmileg sorrendet alkotnak, extenzív ROÁ-val jellemezve a XIX. századi kapitalizmust, intenzív ROA dominált tömeg­fogyasztás nélkül a korai XX. században, melyet a második világháború óta intenzív ROA követ tömegfogyasztással. Mindegyik ROA egy különös szabályozási mód (MOR) kere­tein belül működik.⁵

Hogyan biztosítják az intézmények a felhalmozást?

A két iskola egyetért abban, hogy a tőkefelhalmozás folya­matára nagy hatást gyakorol az intézményi berendezkedés. Különböznek azonban a tekintetben, hogy milyen a kapcsolat pontos természete. Mivel a SSAT a hosszú hullámokra kon­centrál, az a kérdés, hogy miként kapcsolódnak az intézmé­nyek a felhalmozáshoz, a következőképpen vetődik fel: ho­gyan alkotják az intézmények egy viszonylag gyors akkumu­láció alapját hosszú távon? A SSAT válasza szerint az SSA intézményei stabilitást és kiszámíthatóságot jelentenek, ame­lyek előfeltételei a gyors és sima felhalmozásnak. A felhal­mozási folyamat lépések sorozatát foglalja magában. Gordon és szerzőtársai (1982) kimutatják, hogy minden lépés bizony­talan kimenetellel jár. Hangsúlyozzák, hogy „a tőkés nem tud és nem is akar a termelésbe beruházni, hacsak nem tud meghatározó módon beleszólni a várható jövedelmezőségi ráta kialakításába (23. o.). A SSAT-irodalomban annak ma­gyarázata, hogy a SSA miként képes stabilitást és kiszámít­hatóságot teremteni, a „felhalmozási folyamat" tucatnyi olyan „követelményének" teljesítésében oldódik fel, mint pl. a munkafolyamat hatékony szervezése és ellenőrzése a vég­ső kereslet struktúrájának megfelelően. Biztosítván a „felhal­mozási folyamat követelményeit", a SSA stabilitást és kiszá­míthatóságot teremt, ami a tőkést erőteljes beruházásra készteti, és gyors felhalmozást eredményez.

Az RT-t jobban érdekli a felhalmozás jellegének magyará­zata egy perióduson belül, és kevésbé az a kérdés, hogy a felhalmozás viszonylag gyors vagy viszonylagosan lassú-e. E kérdést az RT annak hangsúlyozásával közelíti meg, hogy miként hat a ROA egy különös berendezkedése és a szabá­lyozás különös módja a klasszikus marxista válságtendenci­ákra: a tőke növekvő szerves összetételére, az alulfogyasztásra stb.

Vegyük pl. a két világháború közötti periódust az intenzív ROA jellemezte tömegfogyasztás és szabad versenyes MOR nélkül. Az utóbbi a bérmeghatározás kompetitív formáját jut­tatta érvényre, ami érzékennyé tette a béreket a tartaléksereg nagyságára, és megakadályozta az idők során a reálbér bár­mely jelentős növekedését, így gátolva a tömegfogyasztást. De az intenzív ROA gyorsan növelte a munka termelékeny­ségét, ezzel a felhalmozás ellentmondásos és instabil mintáját megteremtve, tekintettel az alulfogyasztás jelenségére.

Az RT számára a felhalmozás/intézmény viszony sarkala­tos kérdése e viszony hatása a profitrátára és az érték rea­lizálására, miközben a SSAT számára a kulcs e viszonynak a stabilitás és a kiszámíthatóság fokára gyakorolt hatása. Az RT-nézet egy nagyon is tradicionális marxista felhalmozás­fogalmat testesít meg, a SSAT-é viszont inkább keynesiánus-nak tűnik, amennyiben hangsúlyozza a tőkés beruházási döntések fontosságát a jövőt illetően, bizonytalan környezet­ben.⁶

A gazdasági válság kialakulása

Az RT és a SSAT egyetért abban, hogy minden felhalmo­zás/intézmény párosítás végül is válságokhoz vezet. Az ilyen válságoknak a két iskola által nyújtott elemzései részben ugyancsak hasonlóak, de különbségeik nem kevésbé fonto­sak.

Mivel a SSAT a gyors növekedést egy SSA által biztosított felhalmozás eredményének tekinti, a gazdasági válságot a SSA összeomlása következményeként mutatja be. A SSA kulcsfontosságú intézményei meggyengülnek, és nem képe­sek többé hatékonyan működni. Mivel a SSA intézményeit integrált egészként fogják fel, néhány kulcsintézmény össze­omlása véget vet a SSA támogató szerepének, és a felhal­mozás lelassul vagy megáll. Ez a válság oka.

Miként omlik össze végső soron egy SSA? Mivel a SSAT a hosszú hullámok megmagyarázására törekszik, azt várhat­nánk, hogy az összeomlásnak egyetlen olyan mechanizmu­sát fogalmazzák meg, ami meglehetősen szabályos interval­lumonként megismétlődik.⁷ Ehelyett az irodalom a mechaniz­musok egész választékát nyújtja, melyeket csak az a tény fog össze, hogy minden mechanizmus a felhalmozás/intéz­mény viszonyban felmerülő ellentmondásra példa.

A SSAT-irodalomban a válságnak négy okát találjuk.

Először: az intézményekben meglévő ellentmondások az intézmények végső összeomlásához vezethetnek. Például a tőke-munka közötti megegyezés a háború utáni periódusban felbomlott, mert a bekebelezni szándékozott osztálykonfliktus végül kiéleződött az „átlag-alkalmazott" szintjén, aláásva a megegyezést (Bowles és szerzőtársai, 1983).

Másodszor: az akkumulációs folyamat alááshatja az in­tézményeket. A második világháború utáni periódus gyors felhalmozása véget vetett az USA-tőke világpiaci dominan­ciájának. Ez aláásta a háború utáni SSA egyik intézményét, a bretton-woods-i pénzügyi rendszert, ami az USA dominan­ciáján alapult (Gordon és szerzőtársai, 1982. 34. o.).

Harmadszor: a felhalmozási folyamat válságtendenciái erősödhetnek, az akkumuláció hirtelen lelassulását okoz­va. Ez aláássa a SSA-t, mert a SSA intézményeinek fenn­maradásához alapokra van szükség, és az akkumuláció las­sulása csökkenti az ilyen alapok alkalmasságát. A SSA összeomlásával az akkumuláció lelassulása valóságos hosszú távú válságba fordul. (Gordon, 1980, 19. o.).

Negyedszer és utolsó sorban, egy olyan intézmény is, amely az akkumulációt elősegítette, később az akkumu­láció akadályává válhat. Ez lelassítja a felhalmozást, és mozgásba jön az előző pontban leírt folyamat. A technikai ellenőrzés intézménye (például technikai termelő rendszerek használata, amelyek automatikusan ellenőrzik a munka se­bességét, mint például a futószalag) kezdetben hasznos volt az akkumuláció szempontjából. Végül azonban a munkások megtanulták saját előnyükre felhasználni a rendszert, mivel felismerték egy kisebb munkáscsoport képességét arra, hogy egy egész olyan gyár-komplexumot lezárjanak, amelytől az ilyen rendszer függ.

Az RT nem tekinti az intézmények összeomlását a gaz­dasági válság alapjának. A SSAT-hoz hasonlóan, az RT is azt tartja, hogy az akkumuláció/intézmény viszonyon belüli növekvő ellentmondások indítják el a válságot, de a válság egészében a felhalmozásnak a felhalmozás/intézmény el­lentmondásaira gyakorolt hatásából fakad, nem pedig az intézményi összeomlás eredménye.

Lipietz érvelése szerint a válság azt mutatja, hogy „a sza­bályozási mód nem felel meg a felhalmozási rezsimnek",⁸ vagy azért, mert „egy új rezsim kialakulását az idejét múlt szabályozási formák fékezik", vagy azért, mert „az akkumu­lációs rezsim potenciálja kimerült a megelőző szabályozási mód mellett" (34. o.). Az előbbire példa az 1930-as évek vál­sága, amely amiatt robbant ki, hogy a szabályozás idejétmúlt kompetitív módja megakadályozta egy tömegfogyasztással összekapcsolt intenzív ROA kialakulását. Ahogyan az ötödik részben láthatjuk majd, a jelenlegi válságot az utóbbi egy példájának tekintik: a fordizmus potenciálja kimerülésének.

Megismételjük, hogy az RT-t nagyobb mértékben befolyá­solják a tradicionális marxista koncepciók. Lipietz formulája emlékeztet a történelmi materializmus azon nézetére, hogy a termelési mód és a politikai és ideológiai felépítmény kö­zötti ellentmondások társadalmi válságot eredményeznek: egy új termelési mód kialakulását a korszerűtlen felépítmény gátolja, avagy a régi termelési mód kimerült.

Ez a különbség a két iskola között az RT materialistább szemléletmódját illusztrálja. A SSAT számára a gyors felhal­mozás teljesen egy alkalmas SSA-tól függ. Válság következ­het be, és következik be, ha a SSA összeomlik. Az RT a viszonynak materialistább felfogását képviseli. A ROA maga kimerítheti saját potenciálját a szabályozási mód folyamatos megléte mellett is, ami válsághoz vezet. Vagy pedig a MOR – mivel a régi ROA-nak felel meg – visszafoghatja az új ROA kialakulását. Mindkét esetben a ROA fejlődése aktívabb sze­repet játszik a válság kifejlődésében, mint a SSAT esetében.

A válság megoldódása

A két iskola egyetért abban, hogy a gazdasági válság struk­turális válsággal jár. Az intézmények új rendszere szükséges a válság meghaladásához. Ám a folyamat, amelynek ered­ményeként az új intézmények kialakulnak, különböző a két elméletben.

A SSAT-ban a különböző osztályok és csoportok által ki­hordott politikai innovációk egy új SSA kialakulásához vezet­nek. Egy gazdasági válság feltételei éles küzdelmet idéznek elő a tőkések és a munkások, a különböző osztályok egyes csoportjai és különféle osztályok, illetve nem osztály jellegű csoportok között. Mindegyik csoport rákényszerül olyan in­tézményi reformok követelésére, amelyek elősegítik a felhal­mozást. E folyamatból végül egy új SSA keletkezik. Az iro­dalom hangsúlyozza, hogy semmi automatizmus nincs e fo­lyamatban, nincs eleve elrendelve a kialakuló SSA jellege. (Gordon és szerzőtársai, 2. fejezet.)

Az RT számára a válság megoldódása nem egyszerűen egy olyan intézményi berendezkedést követel meg, amely kedvez a felhalmozásnak; egy új ROA/MOR párosítás meg­teremtését igényli. A ROA aszerint fejlődik, ahogy a tőkések a munkafolyamat megszervezésére új módszereket találnak, miközben az osztályharc befolyásolja a fejlődést. Egy új MOR megteremtését bizonyos mértékig a ROA fejlődése eredményeként mutatják be.

Aglietta például egy kidolgozott strukturális érvelést mutat be, amikor az USA háború utáni szabályozási módjának ki­alakulásával foglalkozik. A fordista ROA munkafolyamata nö­veli a munka intenzitását. A munkásokat meg kell nyerni, en­nek leghatékonyabb módja az egyéni fogyasztás révén való lefoglalásuk egy helyben: otthon. Ez vezet a szabványos ott­honhoz és a munkába járáshoz szükséges gépkocsihoz. Az ilyen áruk vásárlása tömegfogyasztást feltételez. Ahhoz, hogy a munkások ilyen drága árukat vásárolhassanak, új pénzügyi struktúrára van szükség, ami biztosítja a hosszú lejáratú hitelt. Végül ahhoz, hogy a munkások fogyasztását fenntartsák és kölcsöneiket visszafizessék, szükséges volt a bérmegállapítási folyamat átalakítása és a munkások társa­dalombiztosítása (Aglietta, 1979, 158-159. o.). Miközben ez nem minden, amit Aglietta a háború utáni MOR megteremtődéséről mond, ilyen determinisztikus, strukturalista számve­tést a SSA-irodalomban nem találunk az új intézmények ke­letkezésével kapcsolatban.

Ez egy másik különbséget vet fel a két iskola között. Jól­lehet a SSAT-irodalom gyakran ragaszkodik ahhoz, hogy a SSA nem egyszerűen intézmények lajstroma, hanem integrált egész, nehéz rábukkanni a különböző intézményeket integráló alapelvre, kivéve azt, hogy mindegyikük valamilyen módon hasznos a felhalmozáshoz, és egyikük erősíti a másikat. Azonban a SSA-ban minden intézmény függetlenül fejlődő en­titásnak mutatkozik. Ezzel ellentétben az RT-irodalomban fon­tossági hierarchia rajzolódik ki a felhalmozás/intézmény vi­szony különböző szintjei között. Aglietta képviseli ezt a néze­tet a legvilágosabban azon tradicionális marxista álláspont gyakori hangoztatásával, hogy a termelési viszonyok jelentik a tőkés felhalmozás centrális kérdését. Az intézményi innová­ciók egész sorát magában foglaló fordista termelésszervezés fentebb idézett számbavétele jól illusztrálja álláspontját. Ismé­telten tehát, az RT-t materialistábbnak találtuk a SSAT-nál.

IV. A két megközelítés közös problémái

A sok különbség ellenére a két iskolának számos közös prob­lémája van. Három ilyen problémát veszünk szemügyre: bizo­nyos intézményi fejlődések inkonzisztens datálását, a felhalmo­zás ellentmondó követelményeit és az intézmény világos defi­níciójának hiányát.

Az intézményi fejlődés időbeni meghatározása

Az RT-irodalomban a különös intézmények fejlődésének in­konzisztens datálására még ugyanazon munkán belül is ta­lálunk példákat. A leginkább extrém példát a munkások tö­megfogyasztása jelenti: az „intenzív ROA tömegfogyasztás­sal" Lipietz-féle terminológiája, vagy egyszerűen az Aglietta-féle intenzív ROA. A tömegfogyasztáson alapuló intenzív ROA kifejlődését az USA-ban némelykor az 1900-tól 1945-ig terjedő intervallumra teszik, egy meglehetősen hosszú sza­kaszra. Könyve egy helyén Aglietta (1979) azt állítja, hogy ez a rezsim 1900 körül vette fejlődése kezdetét, és valamikor az 1930-as években teljesedett ki (79-87. o.). Egy későbbi helyen empirikus adatot hoz annak bemutatására, hogy az első világháború jelzi az ezen ROA-ra való átmenetet (91-93. o.). Még később az 1900-1929-es periódust a tömegfogyasz­tás előtti korszakként írja le (228. o.). Másutt a második vi­lágháború a választóvonal (107. o.). Lipietz (1987) és Boyer (1987) elfogadja az utóbbi dátumot az átmenetre.⁹ Ez a pe­rióduskijelölési zavar természetesen elméleti problémára utal. Az RT szerint egy ROA bizonyos egységet jelent, azzal, hogy e ROA munkafolyamata játssza a központi szerepet. A fordista munkafolyamat intenzív ROA-val és tömegfogyasz­tással kapcsolódik össze, világos módon a huszadik század első évtizedeiben fejlődik ki, és az 1920-as években válik széles körben elterjedtté a gyáriparban. Néhány képzett mun­kás tömegfogyasztása visszadatálódik a századfordulóra, de a képzetlen munkások tömegei nem érik el a fogyasztási mó­dot a második világháború utáni korszakig. E hosszú szünet a fordi munkafolyamat és a munkások tömegfogyasztása kö­zött gyengíteni látszik azt a teoretikus próbálkozást, hogy szoros kapcsolatot teremtsenek a kettő között.

A SSAT-ra hasonló módon jellemző, hogy bizonytalankodik az intézmények fejlődésének időzítése tekintetében. Az üzleti élet új állami szabályozását (élelmiszerek és gyógyszerek, trösztellenes szabályozás stb.) a korai húszas évek amerikai SSA-ja kulcsintézményeiként határozzák meg, míg a bretton-woods-i pénzügyi rendszer a háború utáni SSA-nak közép­ponti intézménye (Bowles és szerzőtársai, 1983). A történel­mi tények azonban határozottan mutatják, hogy az előbbi in­tézmény 1920 körűiig, az utóbbi pedig az ötvenes évek má­sodik feléig (Kotz, 1987) nem alakult ki teljes mértékben. Ez azt jelenti, hogy mindkét intézmény csak egy vagy két évti­zeddel azon erőteljes felhalmozási periódus kezdete után fej­lődött ki, amelynek támogatását az intézmény által feltétele­zik. Mivel a SSAT megköveteli, hogy a SSA intézményei elő­feltételei legyenek a gyors felhalmozás hosszú korszakának, az ilyen, későn kifejlődő intézmények a SSA elméletével szemben komoly problémákat vetnek fel.¹⁰

Az időbeni elhelyezés problémájának megoldása mindkét iskolától elméleti tisztázást követelhet. Az első mindjárt az, hogy a tőkés fejlődést túlságosan világosan strukturáltnak, nemkülönben kevésbé ellentmondásosnak festik le, mint az valójában lehetett. Az igazán éles elméjű megállapítás az RT-ben az, hogy a munkafolyamat kapitalizmuson belüli fejlő­désével tendencia érvényesül az ehhez illeszkedő intéz­mények kifejlődésére; mindazonáltal ennek térnyerése hosszú ideig tarthat, és a hozzáillő intézmények is kése­delmesen alakulhatnak ki. Jelentősen hibás illeszkedés na­gyon instabillá teheti a felhalmozást, és ez a tény maga hajtja előre a munkafolyamat által „megkövetelt" fejlődést.

Hasonló módon, mivel érvényes az az elgondolás, hogy a támogató intézményi berendezkedést úgy kell bemutatni, mint ami relatíve gyorssá és simává teszi az akkumulációt, a SSAT annak az eltúlzott elképzelésnek a megjelenítése, hogy mennyire akadálytalanul megy végbe az intézmények keletkezési folyamata. Meglehet, hogy ami egy erőteljes fel­halmozási folyamat kezdetéhez szükséges, pusztán a támo­gató intézmények viszonylag kis halmaza vagy egy SSA magja. Egy ilyen intézményi mag megjelenése megindítja az erőteljes felhalmozást, és biztosítja – idővel – olyan további intézmények megteremtődésének alapját, amelyek támogatni fogják a felhalmozást és illeszkednek az eredeti intézményi maghoz.¹¹

Az akkumuláció ellentmondó követelményei

A marxi elmélet egyik legfontosabb érdeme az akkumulációs folyamat ellentmondó követelményeinek felismerése. Az ak­kumuláció megköveteli a munkások fogyasztásának alacsony szintjét, hogy fennmaradjon az értéktöbblet rátája, a létre­hozott érték realizálásához viszont ugyanezen fogyasztás a magasan tartását igényli. Szükséges a munka termelékeny­sége emeléséhez a gyors gépesítés, így növelve a profit rá­táját, de a gépesítés lassítása is, a tőke összetétele növe­kedésének és – ami ennek következménye – a profitráta csökkenésének elkerülésére. Ez megköveteli a nyersanyag­források tőkés dominanciáját, de a dominancia elérési költ­sége értéktöbbletet von el az akkumulációtól.

Ezen erőteljes betekintés az akkumuláció és követelmé­nyeinek ellentétes természetébe problémát jelent a felhalmo­zás és az intézmények közötti viszony bármely elmélete szá­mára. Amikor tényleges történelmi intézményre alkalmazunk ilyen elméletet, azzal a problémával szembesülünk, hogy mi­ként értelmezzük az ilyen intézmények hatását a felhalmo­zásra. Vajon a New Deal szociális programjai előnyösek vol­tak-e azzal, hogy hozzájárultak az érték realizálásához? Vagy ártalmasak azzal, hogy olyan értéktöbbletet szívtak fel, amit felhalmozásra lehetett volna fordítani? Az 1970-es évek nyújtotta kilátópontról könnyű levonni azt a következtetést, hogy kedvezőek voltak, mert gyors volt a felhalmozás né­hány, háborút követő évtizedig. Azonban nem volt ilyen nyil­vánvaló 1938-ban, amikor néhány megfigyelő kitartott amel­lett, hogy a New Deal kedvezőtlen hatása az üzleti beruhá­zásokra válságba taszította az USA-t. A SSAT az 1960-as évek szociális programjainak további expanzióját túlságosan messzire menőnek mutatja be, amely aláásta a felhalmozást; azután ismét könnyű lett a helyzet, mivel a rákövetkező év­tizedekben a felhalmozás lassú volt.

Ugyanezt tehetnénk gyakorlatilag minden intézmény ese­tében, amely hat a felhalmozásra. Hogyan lehet eldönteni, hogy a potenciálisan ellentétes hatások közül melyik a meg­határozó? A múlt elemzésében egyszerű kiválasztani azt a hatást, amely megfelel az akkumuláció ténylegesen bejárt út­jának. De emlékezhetünk – némi rossz érzéssel – arra a bölcsre, aki az egyén kooperatív társadalmi magatartását a kooperatív szülők vetélkedéséből származtatta, miközben ugyanő testvéreinek antiszociális viselkedését az ilyen szülők elleni lázadásból magyarázta.

E probléma megoldásához mind az elmélet, mind az em­pirikus elemzés finomítása szükséges. A marxista elmélet megköveteli, hogy világosabban specifikáljuk: melyik határoz­za meg melyiket azon ellentétes hatások közül, amely, meg­változtatva a felhalmozás feltételeit, dominánssá lesz. Empi­rikus vizsgálati technikák kifejlesztése is szükséges, amelyek bizonyíthatják, hogy egy különös, történelmileg létező intéz­mény egyik vagy másik hatása volt-e valójában a domináns. Amíg ezt elérjük, mindkét iskola történelmi magyarázatokra fog hagyatkozni, ami csak nagyon korlátozottan győzheti meg a még kételkedőket.

Az intézmény fogalma

Az intézmény fogalma (vagy az RT-terminológiában egy strukturális forma) nem valami jól definiált terminus egyik is­kola irodalmában sem. Boyer (1987) a strukturális formát „egy fő társadalmi viszony kodifikációjaként" határozva meg, azt az elgondolást képviseli, hogy „ugyanazon változatlan és absztrakt viszonynak nagyon különböző szabatos konfigurá­ciói lehetségesek … az időben és országonként". (10. o.) Gordon (1980) szerint az intézmény „olyan társadalmi viszo­nyok adott halmaza, amelyeknek relatív stabilitása és újra­termelődésre való képessége lehetővé teszi, hogy ismétlődő módon fontos társadalmi-gazdasági funkciót töltsenek be" (37. o. 15. jegyzet). Miközben a megközelítő pontosságú gon­dolat kielégítően világos, két fontos dimenzió meghatározat­lanul marad: a fogalom szélessége, illetve szűk volta, és az a kérdés, vajon – ha vannak ilyenek – mely társadalmi je­lenségeket zárják ki belőle?

Az intézmény/strukturális forma fogalmát alkalmazva, nincs vezérfonalunk ahhoz, hogy meghatározzuk a fogalom széles­ségének/szűk voltának megfelelő fokát. Ez a probléma rokon azzal a problémával, hogy a verseny elemzése céljából mi­ként határozzunk meg egy iparágat. A tőke-munka megegye­zés például intézménye-e vajon a háború utáni SSA-nak? Vagy a kollektív tárgyalások azon különös formája, amely a dolgozók jogait és kötelességeit meghatározó szokásos szer­ződéseket jelent, amely tartalmazza a rendes bérnövek­ményt, és a munkafolyamat ellenőrzését dominánsan a tőke kezében hagyja? Mikor tekinthető egy intézmény keletkező­nek és mikor leköszönőben lévőnek, milyen mértékben stabil létezése során, melyek a felhalmozásra gyakorolt hatásai? Az intézmény fogalmának mennyire szűk definíciója lesz fon­tos meghatározója annak, hogy milyen következtetésre ju­tunk?

Az irodalom meghatározása szerint az intézmény jelenthet bármely társadalmi folyamatot vagy tényt, melynek tartama több egy pillanatnál. Feltehetően egy termonukleáris bomba véletlen felrobbanása – miközben kétségkívül érinti a felhal­mozási folyamatot – nem minősül intézménynek. De az így minősíthető jelenségek köre igen széles. Az irodalom szerint a tőkefelhalmozásra bizonyos helyen vagy időben hatást gya­korló intézményeknek számító dolgok listája tartalmazza a következőket: a bretton-woods-i pénzügyi rendszer; keynesi makropolitika; az állam nagymértékű katonai költekezése; az USA hegemóniája; a munkások tömegfogyasztása; a máso­dik világháború óta létező és nem használt technológiai fej­lődés; a hidegháborús ideológia; az ipar monopolizálódása; az USA határain meglévő szabad földek. Benyomásokat sze­rezhetünk arról, hogy a lajstrom tartalmazhat mindenféle tár­sadalmi jelenséget, ami befolyásolhatja a felhalmozást. Mi­közben ez kiváló a történelem magyarázata szempontjából, vajon merre tart a két iskola által ajánlott elmélet? Az alap­vető teoretikus állítás egyszerűen az volna, hogy a felhalmo­zási folyamatot minden társadalmi jelenség befolyásolja, amely hat rá? Némi elméleti tisztázás segíthetne abban, hogy mi különbözteti meg e két gazdaságelméleti iskolát attól, amit a történetelmélettel foglalkozó szakirodalom évszázadok óta tesz: leírja a különböző történeti fejleményeket, és semmit nem ír arról, hogy miként hatnak a gazdasági fejlődésre.

A fenti problémák közösek a két iskolánál és ad hoc jelle­get kölcsönöznek nekik. Mindkettő talán – fejlettségük jelen­legi fokán – inkább a történelem tanulmányozásának egy megközelítése, semmint annak elmélete, hogy miként mozog a történelem. Az akkumuláció/intézmény elméletének státu­sza e problémák leküzdésének előfeltételével érhető el.

V. A háború utáni periódus elemzése

A két iskola közötti azonosságok és különbségek befolyásol­ják a háború utáni gazdasági fejlődés elemzését is. Megütköztetőek a hasonlóságok. A két iskola egyetért abban, hogy az intézmények egy különös halmaza eredményezte az ipa­rosodott országoknak az 1940-es évek közepétől az 1960-as évek végéig tartó szokatlanul gyors és stabil felhalmozását. Sokszor ugyanazon intézményeknek tulajdonítják ezt a telje­sítményt: a békés kollektív tárgyalásoknak, a jóléti államnak, a keynesi makropolitikának és az USA hegemóniájának. Mi­közben sok nem-marxista közgazdász az 1970-es évekre te­szi a gazdasági teljesítmény rosszabbodását, az RT és a SSAT egyetértően az 1960-as évek közepét jellemzi a válság kezdeteként. Abban is egyetértenek, hogy a válság kialaku­lásának alapvető oka a felhalmozás/intézmény viszonyon be­lüli növekvő feszültség, amely korábban alátámasztotta az erőteljes felhalmozást. Hasonlóság lelhető fel abban az állí­tásban is, hogy a válság megoldásához – egyebek mellett – az állam gazdasági szerepvállalásának további expanziója szükséges.

Mindazonáltal mind az expanzió, mind a válság elemzése különféleképpen eltérő. Az RT a fordista ROA-t a háború utá­ni amerikai expanzió középponti elemének tekinti. A munka­folyamat fordista szervezése gyorsan emelte a termelékeny­séget, miközben a kollektív alku és a New Deal társadalmi programjai létrehívták a tömegfogyasztást, mely hozzájárult a növekvő értékű kibocsátás realizálásához. A keynesiánus politika segített a realizálási probléma megelőzésében, és az állami expanzió katonai része a munka termelékenységének növekedésébe visszacsatolódó új technológiákat hozott létre. Az ármegállapítás oligopolisztikus mintája hozzájárult a re­zsim stabilitásához, miközben inflatorikus tendenciát kölcsön­zött neki. A háború utáni periódus átalakult pénzügyi és hi­telrendszere egyszerre növelte a hitelt és a csereeszközöket, amelyek a gyors felhalmozáshoz szükségesek, és hozzájárult a rezsim inflációs hajlamához. Az USA hegemóniája stabil hátteret biztosított a felhalmozáshoz.

Az RT hangsúlyozza az intézmények hatását a tőkefelhal­mozásban benne rejlő válságtendenciákra. Lipietz (1987; 1986) érvelése szerint a fenti intézményi berendezkedés a tőke szerves összetételének növekedése ellen hat, mivel az egy egyénre jutó állótőke az I. osztály termelékenységének növekedése arányában nő, miközben az értéktöbbletráta esésének bármely tendenciája ellen is hat, tekintve, hogy a munkások fogyasztása viszont a II. osztály termelékenység­növekedése arányában nő. A tőke állandó összetétele és az értéktöbbletráta megakadályozza a profitráta esését, miköz­ben a növekvő munkásfogyasztás elősegíti a realizálási prob­léma megoldását.

A SSAT nagyobb hangsúlyt ad az osztálykonfliktusoknak, a politikai innovációknak és a társadalmi stabilitás szüksé­gességének, és ezzel a háború utáni boom eltérő értelme­zését nyújtja, annak ellenére, hogy az intézmények esetében átfedést találunk. Bowles és szerzőtársai (1983) három ro­vatba csoportosítják a háború utáni SSA intézményeit: a tő­ke-munka megegyezés, az amerikai hegemónia és a tőkés­állampolgár megegyezés rovatába. Az első lényegében a tő­ke-munka viszony stabilitása irányában hat. A második biz­tosítja a nyersanyagok olcsó és megbízható kínálatát, illetve az áru és a tőke stabil és növekvő világpiacát azzal, hogy stabilizálja az amerikai uralkodó osztály és más országok kü­lönböző osztályainak és csoportjainak viszonyát. A harmadik a katonai kiadásokon, a kulcsiparágak kormányzati támoga­tásán és a jóléti állam fenntartásán keresztül megvalósuló keynesi stabilizációból áll. E politikák olyan beavatkozások a piacon, amelyek nagyobb gazdasági és szociális stabilitást jelentettek. A fő kérdés nem a profit rátájának fenntartása, hanem a rendszer minden fontos belső és külső társadalmi viszonyának stabilizálása. Szokatlanul gyors és stabil akku­muláció volt az eredmény.

A válságmagyarázatokban a különbségek még nagyobbak. Az RT-irodalom a ROA-ra koncentrál, amely eléri azon ké­pességének határát, hogy a további expanzió alapjául szol­gálhasson. A fordizmus munkafolyamata eléri a határát an­nak, hogy képes legyen a termelőerők fejlesztésére. Aglietta (1979) „a futószalag-munka termelékenységének növekedési lehetőségei kimerülésére" céloz(163. o.). Elmélete kifejtése­kor Lipietz (1986) állítja, hogy a fordista termelésszervezés „először a termelékenységet és nem az állótőkét növeli, de végül is túlságosan 'költségessé' válik" (26. o.). Boyer (1987, 30-31. o.) feltevése szerint „a fordizmus meglehetősen ha­tékony a munka és a tőke termelékenysége tekintetében, amikor a régebbi rendszereket helyettesíti, de egyre nehe­zebbé válik ugyanezen eredmény elérése, amikor az a kér­dés, hogy elmélyítsék – és többé nem az, hogy kiterjesszék – ugyanezt a szervezeti módszert". A fordi termelésszervezés kimerülése a termelékenység növekedésének lassulását okozza, ami a hatvanas évek közepén a legtöbb iparosodott tőkésországban megmutatkozott.

A fordi ROA nem egyszerűen a munkafolyamat szervezé­sének egyik formája. Egyúttal a munkásosztály fogyasztásá­nak normája is, beleértve az áruk és szolgáltatások tömeg­fogyasztását. A fordizmus ezen aspektusa szintén válságba jut. Mint korábban már említettük, egy ROA, amelyik a mun­kások tömegfogyasztásán alapul, szociális programokat is feltételez, amelyek biztosítják a közös fogyasztás révén a munkásosztály fogyasztásának stabilizálását és fenntartását. De a munkafolyamat fordi szervezésmódját nem alkalmazták a kollektív fogyasztási cikkek termelésében, melyeket főként az állam biztosít. Ennek eredményeként az ilyen javak biz­tosításának költségei (egészségügyi, öregségi nyugdíj stb.) gyorsan növekedni kezdtek, „mindaddig, amíg végül eltűnt az értéktöbblet rátájának növekvő tendenciája" (Aglietta, 1979, 166. o.).

Amellett, hogy más, válságot eredményező tényezőket is említ az irodalom, a fenti fejlemény központi szerepet játszik, és illusztrálja azt a gondolatot, hogy a ROA képtelenné válik a termelőerők további fejlesztését nyújtani. Az 1960-as évek­ben jelentkező probléma nem az iparban alkalmazható új technológiák megjelenésének bármiféle lassulása volt, ha­nem a ROA problémája annak különös MOR-jával kapcsolat­ban (Boyer, 1987).

A SSAT-irodalom különböző magyarázatokat ad a válság kitörésére, felszíni hasonlóságuk ellenére is. A „megegyezé­sek" három halmaza, amely a háború utáni expanzió mögött meghúzódik – a tőke-munka megegyezés, az amerikai he­gemónia és a tőkés-állampolgár megegyezés – lényegében az USA tőkéseinek más osztályok és csoportok feletti domi­nanciájának intézményi megtestesülései. Végül is a dominált csoportok növekvő ellenállása volt az, ami aláásta ezeket a megegyezéseket. A fiatal munkások növekvő harciassága a tőke-munka megegyezéssel szemben jelentett kihívást. Po­puláris mozgalmak sikereket értek el a szociális programok bevezetésével, valódi szociális bér elérésével, ami megkö­vetelte a munkásosztály nyomásgyakorló képességét a jobb bérek és munkafeltételek követelésében. Lakossági mozgal­mak kétségbe vonták a kapitalisták jogát a környezet­szennyezésre, veszélyes munkahelyek teremtésére és arra, hogy pusztító nukleáris erőt kényszerítsenek az országra. Nemzetközileg az iparosodott tőkés versenytársak aláásták az amerikai hegemónia gazdasági berendezkedését, miköz­ben a harmadik világ kihívása az USA katonai dominanciáját és vállalatainak nyersanyagár-képzési ellenőrzését ásta alá (Bowles és szerzőtársai, 1983, 3. fejezet).

A SSAT egyetért azzal, hogy a termelékenység növeke­dési ütemének lassulása a jelenlegi válság kezdetét je­lezte. Ezt azonban a SSAT számára alapvetően az USA tőkés dominanciája elleni sikeres népi kihívás magyarázza (Bowles et al., 1983. 6. fejezet). Az RT is elismeri, hogy növekvő társadalmi konfliktusok jellemzik a válságperió­dusokat. Aglietta megjegyzi, hogy a fordizmus válsága „min­denekelőtt a termelés helyén felerősödött osztályharcban fe­jeződött ki"'(162. o). Az ilyen konfliktust azonban inkább e válság következményének vagy kifejeződésének tekin­tik, mintsem alapvető okának. Az utóbbit a fordista ROA kimerülésében látják a meglévő ROA-n belül.

Ugyanezt a különbséget találjuk a két iskola infláció-elem­zésében. Aglietta (1979) amellett érvel, hogy a kúszó infláció nem általános a háború utáni periódus ROA/MOR-jára nézve (6. fejezet). A végső ok az állótőke részleges elértéktelene­dése a tervezett elavulásnak köszönhetően, ezzel a realizált értéket felülmúló pénzkiadást okozva. A MOR különböző as­pektusai játszanak szerepet e folyamatban: a banki pénzte­remtés és hitel rendszere, a tőkések közötti verseny meg az ár- és bérmeghatározás formája. Ahogy a válság mélyült az 1970-es években, a kúszó infláció gyors inflációra váltott át egy olyan folyamatban, amikor is a termelékenység növeke­dése lassult, növekedtek az erőfeszítések az innováción ke­resztül a termelékenység üteme és nőtt a gazdaság adós­ságszerkezete.

Ezzel ellentétben a SSAT-irodalom a háború utáni inflációt a megtermelt kibocsátás felett osztozkodó csoportok közötti konfliktusok növekedése eredményeként magyarázza. Ahogy a válság csökkentette a gazdaság teljes kibocsátása növe­kedését, a konfliktus erősödött a tőke, a munka és más cso­portok jövedelmeinek elosztása körül, ezzel növekvő inflációt okozva (Rosenberg és Weisskopf, 1981).

Éppígy vannak más különbségek is a két iskola között a há­ború utáni válság magyarázatában; néhány ilyet vizsgál Boyer (1984). Az egyik különbség a két iskola között – amikor a válság előidézői közül a katonai költekezést tárgyalják – az érvelés szokásos momentumainak felcserélése. Bowles és szerzőtársai (1983) azt állítják, hogy az USA magas katonai költekezése le­csapolta a gazdaság növekedését (79-80. o.). Aglietta (1979) érvelése szerint az a tény, hogy a katonai kiadások részaránya a szövetségi költségvetésben az 1970-es években csökkent, akadályozta a tudományos felfedezéseknek a felhalmozási fo­lyamatba történő beáramlását (240-241. o.). E relatív csökke­nés a katonai költségvetést illetően lényegében a lakossági küz­delmek gyümölcse: a vietnamiak sikeres nemzeti felszabadító harca olyan politikai atmoszférát teremtett, amely képessé tette a hazai erőket arra, hogy a kiadások katonai prioritásának a szociális prioritások felé tereléséért küzdve egy időre némi si­kereket érjenek el. Bowles és szerzőtársai érvelése a katonai költekezést illetően azt állítja, hogy a katonai költekezés mint a gazdasági növekedés motorja kimerítette tartalékait.

Ez a katonai költségvetés megítélését illető különbség azonban inkább csak kivétel. Általában azt mondhatjuk, hogy az RT a kapitalizmus jelenlegi válságának nagyobbrészt strukturális magyarázatát nyújtja, míg a SSAT ugyanazt alapvetően a növekvő osztályharc eredményeként ma­gyarázza. Az előbbi számára az élesedő osztályharc főleg a strukturális ellentmondások terméke, míg az utóbbi szerint a struktúrák főleg az élesedő osztályharc miatt omlanak össze.

VI. Végkövetkeztetések

Mind az RT, mind a SSAT a marxista gondolkodáshoz kap­csolódó legfontosabb újabb keletű hozzájárulások közé tar­tozik. Mégis mindkettő igényli a továbbfejlesztést. Nagyobb óvatosságra van szükség az elméletnek a történelemre való alkalmazásánál. Különös gondot kell fordítani a történelem tényleges menetére, és az olyan e világi kérdés, mint a tör­ténelmi fejlemények helyes datálása, segíthet az elméleti za­var elhárításában. A teória éppen a gondos történeti vizsgá­lódással lépést tartva haladhat előre.

A két iskola definícióit és fogalmait világossá kell tenni és körültekintőbben kell használni. Mindkettő fejlődésére haszon származhat a válságtendenciák marxi elméletéből és a kü­lönböző történelmi fejlemények ezen ellentétes tendenciákra gyakorolt hatásának általunk adott felfogásából. Az is elő­nyös volna, ha alkalmaznánk az empirikus technikákat a tár­sadalmi jelenségek közötti, inherensen ellentmondásos vi­szonyok tesztelésére.

A marxizmus mint társadalomelmélet a kezdetektől feszült­séget hordoz a struktúra és az osztályharc dimenzióiban. A marxizmust egyik karikatúrája dogmatikusan strukturális el­méletnek tekinti, amelyben az emberi cselekvés személytelen strukturális erők folyományaként határozódik meg. Az ellen­kező karikatúra szerint a marxizmus alapvetően az osztály­harc voluntarista elmélete, amelyben az osztályok cseleke­detei, szervezeteik és vezetőik teljes mértékben meghatároz­zák a strukturális fejlődés menetét. Miközben egyik itt vizs­gált iskola sem felel meg egyik torzképnek sem, annyi bizo­nyos, hogy az RT inkább hajlik az első irányba, míg a SSAT a második felé látszik tendálni.

Egyik pólus sem a „helyes" pólus; a történelem mindkét fajta erő együttjátékának az eredménye. Nagyon hosszú tá­von a strukturális erők fontosabbak, és az osztályharcok kö­zelítően tükrözik a strukturális erőket. Rövid távon az osztá­lyok akciói döntőek lehetnek. Középtávon az RT és a SSAT olyan időkeretben dolgozik, amelyben mind a strukturális erők, mind az osztályharc fontos szerepet játszik. Az RT nem fordít elég figyelmet az osztály- és egyéb független konflik­tusoknak a felhalmozási folyamatra gyakorolt hatására, míg a SSAT elmulaszt kellő súlyt adni a strukturális erőknek. Mint a középtávú elemzések mutatják, az egyik túl strukturalista, a másik pedig voluntarista. Ha a hatékonyabb eszmecsere a két iskola között mindkettőt a másik pozíciója felé mozdí­taná el, ez kedvező volna mindkettőnek.

Jegyzetek

A tanulmány forrása: Science and Society, 54/1,1990. tavasz; 5-20.

1 Habár némely megfontolást ajánlani fogunk a kapitalizmus jelen­legi gazdasági problémáit illető értékelésükkel kapcsolatosan, nem teszünk kísérletet az RT és a SAAT alapján adott specifikus történeti elemzések érvényességének eldöntésére.

2 Az RT-irodalomban a „strukturális forma" terminus inkább hasz­nálatos, mint az „intézmény". Mi itt az utóbbit használjuk.

3 Az analógia nem tökéletes. Lásd a harmadik részben.

4 Természetesen a marxista tradíción belül sem csak ez a két is­kola kínál középszintű elemzést. Egy korábbi példa a monopolkapi­talizmus iskola, amely Paul Baran és Paul Sweezy munkáin, külö­nösen a Monopóly Capital (1966) című művükön alapult.

5 A Lipietz és Boyer által használt intenzív és extenzív felhalmozási rezsim definíciója eltér az Aglietta (1979) által eredetileg használté­tól. Aglietta az extenzív ROA-t „a munkaszervezet átalakítása révén elért relatív értéktöbbletként" határozza meg, de a munkásosztály „tradicionális életmódja" nem alakul át. Ezzel szemben az intenzív ROA nemcsak a munkafolyamatot alakítja át, hanem „a társadalmi fogyasztási norma" kialakításával „a bérből élők osztályának új élet­módot is jelent" (71. o.) Azaz, a kapitalizmus a munkásosztály fo­gyasztását integrálja a felhalmozási folyamatba. Aglietta extenzív ROA terminusa = a Lipietz- és Boyer-féle intenzív ROA – tömegfo­gyasztás nélkül. E cikkben a Lipietz/Boyer definíciót használjuk.

6 Néhány újabb SSAT-hívő különös súlyt fektet az intézmények profitrátára gyakorolt hatására. Weisskopf, Bowles és Gordon (1985) illetve Bowles, Gordon és Weisskopf (1986) jó példák erre.

7 Gordon 1980-as cikke ilyen mechanizmust ajánl. Sugalmazása szerint minden új SSA megteremtése új infrastrukturális beruházá­sok egy csomagjával jár együtt. Ugyanúgy, mint Kondratyev (1935) hosszúhullám-elméletében, az infrastrukturális beruházási boom ál­tal gerjesztett ösztönzés végső soron bekövetkező gyengülése nála is hozzájárul a hosszú hullám hanyatló szakaszának magyarázatá­hoz. Mindazonáltal Gordon és szerzőtársai utolsó munkáikban alul­értékelték vagy elsiklottak felette.

8 A fenti idézet angol fordítása valójában így szól: „a szabályozási mód nem felel meg a szabályozási [regulation – a ford.] rezsimnek." Az adott szövegösszefüggés alapján, és figyelembe véve azt a tényt, hogy a „szabályozási rezsim" terminus a szövegben másutt nem fordul elő, nyilvánvaló, hogy tévedésből került a fordításba, és helyesen „akkumulációs rezsimnek"-nek olvasandó. (Lásd Lipietz, 1987, 34.0.)

9 Miközben Lipietz (1987) a fordista ROA-t a második világháború utánra teszi, a fordi munkaszervezést korábbi időtől eredezteti (34­35. o.).

10 Különbség van a két iskola között az USA különös intézményei datálásában is. Az RT a fordi munkaszervezés tartamát a korai hu­szadik századtól az 1960-as évekkel bezárólag állapítja meg. A SSAT a munka technikai ellenőrzését – ami egészen hasonló a fordi munkafolyamathoz – olyan intézménynek tekinti, amelyik a második világháború után váltotta fel a bürokratikus ellenőrzést. Lásd: Ed-wards (1979).

11 A SSAT ezen újraértelmezését bővebben lásd Kotz (1987).

Irodalom

Aglietta, Michel. 1979. ATheory of Capitalist Regulation: The U. S. Experience. London: Verso (1987 kiadás). (Első kiadás: Re­gulation et Crises du Capitalisme, Calmann-Levy, 1976.)

Baran, Paul and Paul M. Sweezy. 1966. Monopoly Capital. New York: Monthly Review Press.

Bowles, Samuel and Robert Boyer. 1988. „Labor Discipline and Aggregate Demand: A Macroeconomic Model." American Economic Rewiew, 78:2 (Május), 395-400.

Bowles, Samuel, David M. Gordon and Thomas E. Weisskopf. 1983. Beyond the Wasteland: A Democratic Alternative to Economic Decline. Garden City: Anchor Press/Doubleday.

Bowles, Samuel, David M. Gordon and Thomas E. Weisskopf. 1986. „Power and Profits: The Social Structure of Accumulation and the Profitability of the Postwar U. S. Economy." Rewiev of Radical Political Economics, 18:1. és 2. (Tavasz-Nyár), 132-167.

Boyer, Robert. 1984. „Analyses de la Crise Americaine: A Propos d'un Ouvrage Recent." Paris: CEPREMAP, No. 8501, December.

Boyer, Robert. 1987.„Technical Change and the Theory of 'Regu-lation'." Paris: CEPREMAP, No. 8707, Március.

Edwards, Richard C. 1979. Contested Terrain. New York: Basic Books.

Gordon, David, 1978. „Up and Down the Long Roller Coaster." In U. S. Capitalism in Crisis. New York: Union tor Radical Political Economics, 22-35.

Gordon, David. 1980. „Stages of Accumulation and Long Econo-mic Cycles." In T. Hopkins and I. Wallerstein, eds., Process of the World System. Beverly Hills: Sage Publications, 9-45.

Gordon, David M., Richard C. Edwards and Michael Reich. 1982. Segmented Work, Divided Workers. Cambridge: Cambridge University Press.

Kondratieff, N. D. 1935 „The Long Waves in Economic Life." Review of Economic Statistics, 17,6 (November), 105-115.

Kotz, David M. 1987. „Long Wawes and Social Structures of Ac­cumulation: A Critique and Reinterpretation." Review of Radical Po­litical Economics, 19:4 (Tél), 16-38.

Lipietz, Alain. 1986. „Behind the Crisis: The Exhaustion of a Re­gime of Accumulation. A 'Regulation School' perspective on some French Empirical Works." Review of Radical Political Economics, 18:1 és 2. (Tavasz-Nyár), 13-32.

Lipietz, Alain. 1987. Mirages and Miracles: The Crises of Global Fordism. London: Verso.

Marx, Karl. 1967. Capital, I. II. III. New York: International Publishers. (Marx Károly: A tőke. Budapest, 1973.)

Rosenberg, Samuel and Thomas Weisskopf. 1981. „A Conflict Theory Approach to Inflation in the Postwar US Economy." American Economic Review, 71:2 (Május), 42-47.

Weisskopf, Thomas E., Samuel Bowles and David M. Gordon. 1985. „Two Views of Capitalist Stagnation: Underconsumption and Challenges to Capitalist Control ." Science and Society, 49:3, (Ősz), 259-286.