Forradalom, ellenforradalom és a munkásosztály Oroszországban

A szerző az oroszországi munkásság és munkásmozgalom 1917-es és 1991-es szerepét összehasonlító történeti vizsgálódásnak veti alá. A munkásság jelenkori szervezetlenségét és politikai gyengeségét a bürokratikus rendszer örökségeként értékeli, másfelől a peresztrojka önfelszámoló reformjaiból magyarázza. Középtávon azonban az oroszországi munkásmozgalom megerősödésével számol.
Gondolatok a (Nagy) októberi (Szocialista) forradalom nyolcvanadik évfordulóján

Annak ellenére, hogy a (Nagy) októberi (Szocialista) forradalmat háromnegyed évszázad választja el a szovjet rendszer összeomlásától és a tôkés rendszer napjainkban zajló újjáéledésétôl, a két forradalom1 egyazon társadalomtörténeti korszakba tartozik: az 1917-es hatalomátvétel egy társadalmi forradalom bevezetôjét jelentette; az államrendszer összeomlása és az ezt követô kapitalista restauráció pedig annak az ellenforradalomnak az utolsó fejezete, mely még az 1920-as években, Sztálin alatt vette kezdetét. Az idôközben eltelt hetvenöt esztendôt forradalom és ellenforradalom egymás mellett, de egymás ellen küzdve töltötte; ez a bonyolult viszony nem fejezhetô ki egy egyszerű képlettel.

A közvetlen meghatározó tényezônek, mindkét esetben, a munkásosztály és a burzsoázia erôviszonya bizonyult. E tekintetben a két esemény összevetése kiáltó ellentmondásra világít rá. Egyfelôl egy fejletlen agrárország csekély létszámú munkásosztálya kezébe tudta venni a társadalom vezetését, miközben maradandó hatást gyakorolt a társadalmi fejlôdés további menetére. Másfelôl egy ipari és urbanizált ország nagy létszámú munkásosztálya nem volt képes a társadalmi változás folyamatába beavatkozni; tehetetlenül szemlélte, ahogy könyörtelen társadalmi erôk a saját ízlésük szerint alakították át a rendszert.

Oroszország 1917-es munkásosztálya a népesség viszonylag kis részét foglalta magába, de a temérdek paraszt holdudvarként vette ôket körül, akiktől azért nem szakadtak el véglegesen. Ennek az új keletű osztálynak legtöbb tagja vidéki parasztcsaládok gyermekeként nôtt fel. Iskolázottsági szintjük rendszerint nem volt magas. Mindezek ellenére a demokratikus forradalmi mozgalom élére álltak, sôt azt sikerre vitték. Természetesen a (Nagy) októberi (Szocialista) forradalom nem egy forradalom volt. Parasztforradalmat és egy sor nemzeti felszabadító forradalmat is megtestesített, gyôzelmét azonban többek között a döntôen munkás-jellegnek köszönhette. A magántulajdon eltörlése, a tervgazdálkodás, a teljes foglalkoztatottság, a viszonylag magas és egyre növekvô munkabér és az alapvetô gazdasági biztonság a legkevésbé sem egyszerre alakult ki, de mindegyik a munkások forradalmában gyökerezett.

Tagadhatatlan, hogy a munkásosztály nem sokkal azután, hogy magához ragadta, elveszítette a politikai hatalmat. A forradalmárok októberi hatalomra jutásukkor erre számítottak. Szentül hitték, hogy a fejlett országok gyôzedelmes forradalmi munkásosztályának támogatása nélkül ez tartósan nem tud fennmaradni. Azt azonban nem látták elôre, hogy az orosz munkások hatalomvesztése után nemcsak burzsoá restauráció következhet. (Végül is helyesen gondolkodtak, csak az nem jutott eszükbe, hogy ez a restauráció 75 év után fog megindulni.) És ez a más volt az, ami a diktatórikus pártállami rendszerhez vezetett, melyben az apparátus érdeke szöges ellentétben állt a munkásokéval.

Trockij szerint ez a bürokratikus diktatúra politikai ellenforradalom volt a társadalmi forradalom keretein belül.2 És ez a politikai ellenforradalom, mely ugyanakkor nem vezetett a tôkés viszonyok helyreállításához, súlyosan eltorzította a társadalmi forradalmat. Ennek megfelelôen Trockij politikai forradalomra szólított fel, mely elsöpri a hivatalnoki diktatúrát és a Szovjetuniót a fejlôdés szocialista útjára tereli vissza. Úgy látta, hogy a kapitalista restauráció végzetes csapást mérne a munkásosztályra, mivel Oroszországot több évtizeddel kényszerítené visszalépni mind kulturális, mind gazdasági értelemben. Ma már világos, hogy igaza volt.

Számos egymással kölcsönösen összefüggô tényezô játszott közre abban, hogy váratlanul hosszan tudott életben maradni egy olyan rendszer, mely történelmi szempontból csakis átmenetinek nevezhetô. Azonban ebben központi szerepet játszott a munkásosztály kezdeti lendületének nagy ereje, mely a forradalomhoz és a végül kialakult hivatalnoki diktatúra társadalmi gyengéihez vezetett. Hatalma alapját képezô biztos vagyon és tényleges legitimáció hiányában (a demokratikus Szovjetunió látszatát igyekeztek nagyon körültekintôen megôrizni) a szovjet államrendszer mindvégig halálosan rettegett a munkásosztálytól. Totalitárius elnyomó apparátus nélkül lehetetlen lett volna működtetni – a rendszer összeomlását közvetlenül elôidézô gorbacsovi liberalizáció mit sem bizonyít jobban.

Mindazonáltal a munkásoktól való félelme a hivatalnokréteget megfosztotta vágyott biztonság- és stabilitásérzésétôl, melynek feltétele az lett volna, hogy tulajdonos osztállyá, magyarul tôkéssé váljon. 1989 körül, miután reformkísérletei véglegesen aláásták a rendszert, Gorbacsov a restauráció mellett döntött. Csakhogy félelme a nép reakcióitól megakadályozta ôt abban, hogy ezt következetesen vagy határozottan végigvigye. (Nagyjából ez idô tájt a Központi Bizottság egy szakértôi munkacsoportja látogatást tett a Kirov Gyárban – és valószínűleg más nagyüzemekben szintén –, hogy felmérje a dolgozók várható reakcióit a magánosításra.)3 Gorbacsov és a miniszterelnök Rizskov igen nyíltan megvallották félelmeiket, mikor a radikális restauráció-pártiak bírálataira válaszoltak.4 A lengyelországi tapasztalat és a fokozottan, sôt egyre inkább politizáló szovjet munkásság nyugtalansága arra utalt, hogy bizony volt mitôl tartaniuk.

Ám mihelyst a rendszer megszűnt (sokkal inkább beszélhetünk összeomlásáról, mint elsöprésérôl), a munkásosztálynak jóformán azonnal eltűnt minden kitapintható befolyása a társadalmi átalakulásra. Legjobb esetben is csak bizonyos kiválasztott eszközökre, a reformok ütemére volt minimális, közvetett hatással, azok irányára semmiképpen. Jóllehet a Jelcin-rezsim elnyomó képessége halványan sem emlékeztet a régi rezsimére, mégsem fél a munkásoktól.

A tôkés restauráció és az a (politikai értelemben) viszonylagos könnyedség, amellyel végbe megy, meglepetésként érte az Oroszországon kívüli baloldalt, és nem kevésbé azokat, akik – egyetértve Trockij Szovjetunió-értékelésével – régóta a politikai forradalmat várták, ami be is következett. Csakhogy ahelyett, hogy a Szovjetunió a fejlôdés szocialista útjára tért volna vissza, kapitalista restauráció indult meg. Ami Trockijt illeti, kellô realitásérzéke ezt a forgatókönyvet is elképzelhetônek vélte, noha egészében forradalmi lelkesedés fűtötte. 1936-ban egyik írásában azt állította, hogy a restaurációt lehetetlen lesz elkerülni a többi fejlett ország szocialista forradalmai nélkül. Híveinek többsége mintha megfeledkezett volna az elemzés ezen kijelentésérôl.

Természetesen az optimizmus mögött itt többrôl volt szó, mint puszta kívánságról. Az évtizedek teltek, és ha kevés egyértelmű jel utalt is a politikai forradalom érlelôdésére, egy bekövetkezô restauráció semmivel sem tűnt valószínűbbnek. Baloldali Szovjetunió-elemzôk – mint jómagam – a kedvezô objektív tényezôket emelték ki, például a munkásosztály létszámbeli gyarapodását, a városiasodás és a közoktatás színvonalának emelkedését és az életkörülmények javulását stb. Ezek annak a civil társadalomnak a szükségszerű újjászületését ígérték, amelyet a központosított diktatúra szétrombolt. Tény, hogy a szovjet munkásosztály másokhoz képest passzívnak mutatkozott, azonban különböző történelmi időkben Magyarországon, Csehszlovákiában és Lengyelországban erôteljes ellenzéki mozgalmak jöttek létre, melyeknek vezetését munkások tartották kézben. Ezek a mozgalmak a demokráciát és az önigazgatást szocialista, és nem kapitalista keretek között képzelték el. Mindannyian elvéreztek, de ez jórészt a közvetlen, illetve közvetett szovjet beavatkozásnak tulajdonítható. Akárhogy is vesszük, a nyugati szocialisták nemigen tudták elképzelni, hogy a munkások, miután sikeresen kiebrudalták az ôket elnyomó hivatalnokokat, ajtót nyitnak a tôke helytartói elôtt.

Ebben a cikkben néhány hasonló momentumot igyekszem bemutatni a munkásoknak a szocialista forradalom idôszakában és a napjainkban jellemzô restaurációs helyzete között. Ezáltal némi fényt deríthetünk a munkásosztály 1917-es hegemóniájának és mai aggasztó gyengeségének ellentmondásos voltára. Az összevetés elsôsorban a kérdés “szubjektív” oldalára, tehát azokra a tényezôkre terjed ki, melyek hatással vannak a munkásöntudatra, hiszen az “objektív” helyzet, legalábbis látszólag, lényegesen elônyösebb volt a munkások számára az összeomlás idején, mint 1917-ben. A fent említett tényezôk mellé még odakívánkozhat a szovjet munkásosztály viszonylagos homogenitásának megállapítása: mind egy munkáltató (az állam) alkalmazásában állt, és ez a munkáltató határozta meg relatív egyenlôségben alapvetô anyagi és munkakörülményeiket. Idetartozik még a hazai tôkések erôtlensége: próbáltak csak volna a munkások a kudarccal végzôdô 1991. augusztusi államcsíny alatt, illetve után hatalomra kerülni – nem volt fegyveres erô, amely megfékezhette volna ebben.

Persze, minél közelebbrôl szemléljük a konkrét valóságot, “objektív” és “szubjektív” különválasztása annál mesterkéltebbnek tűnik. De megismerési szempontból megvan a maga haszna. Azt is világosan látnunk kell, hogy az alább vizsgálandó különféle tényezôk szoros, kölcsönös és gyakorlati szempontból szétválaszthatatlan kapcsolatban állnak egymással.

1. A nemzetközi háttér

Trockij, mint már megjegyeztük, a szocializmus sorsát Oroszországban a világ többi részében aratott gyôzelmétôl tette függôvé. Amennyiben a fejlett tôkés országokban egy szocialista forradalom sem jut gyôzelemre, úgy “a munkásoknak a bürokratikus hatalom megdöntésére irányuló próbálkozása helyett burzsoá ellenforradalomra kell számítanunk. [Ám] Ha a reformerek és a ‘kommunista’ vezetôk egységes szabotázsa ellenére Nyugat-Európa munkásosztálya utat talál a hatalomhoz, a Szovjetunió történetében új fejezet fog kezdôdni. Az elsô forradalmi gyôzelem áramütésként éri majd a szovjet tömegeket, mely nemcsak felrázza ôket, de függetlenség iránti vágyukat, 1905 és 1917 hagyományait is feléleszti… A világ elsô munkásállamát csakis így lehet a szocialista jövô számára megôrizni.”5

A hivatalnokrendszer válsága az 1980-as évek végén idôben egybeesett a szocialista és a szakszervezeti mozgalmak világszerte tapasztalható jelentôs meggyengülésével, illetve visszaesésével. Amellett, hogy nem akadt sikeres szocialista modell (a “kommunista blokk” országai egy helyben toporgó bürokratikus diktatúrák vagy/és az újjáéledô kapitalizmus gyarmatai voltak), vagy olyan elôre haladott szocialista forradalom, mely példaként szolgálhatna a szovjet munkásság számára, még csak ösztönzôleg ható gyôztes önvédelmi taktika sem kínálkozott, mivel ezt a tôkéseknek a háború után oly sikeres “jóléti állama” lehetetlenné tette. Ilyen körülmények között a tôkebarát erôknek az az érvelése, hogy “a piac körülöleli a világot”, és hogy egyedül a kapitalizmus tekinthetô “normálisnak”, nagy támogatottságot élvezett a munkások között.

Ráadásul ezeket az erôket a nemzetközi burzsoázia ideológiai, politikai és pénzbeli támogatásban is részesítette. A nemzetközi munkásmozgalom ezzel szemben gyakorlatilag nem is szerepelt az egyenletben, legfeljebb döntôen negatív számként. A csekély segítség, melyet az oroszországi szakszervezeteknek nyújtott, a tôkés rendszerhez való illeszkedést szolgálta, nem pedig a más megoldásért való küzdelmet. Tovább rontotta a helyzetet, hogy a kimagasló arányban jelenlévô AFL-CIO “támogatása” szándékoltan arra irányult, hogy megossza a munkásmozgalmat, ezáltal egy aktívan tôkebarát munkásirányzatot fejlesztett ki és erôsített meg.

A nemzetközi helyzet a (Nagy) októberi (Szocialista) forradalomban is központi szerepet játszott. A forradalom az ipari országok munkásmozgalmainak megerôsödésével, tömegszakszervezetek és munkáspártok kialakulásával egyidejűleg zajlott. Jóllehet a háború kitörése és a szocialista vezetés zöme által elkövetett árulások visszavetették, ezek mégsem jelentettek végsô vereséget. A háború önmagában erôteljes radikalizáló tényezônek bizonyult, és befejeztével hozzájárult a munkásságnak ahhoz az Európán végigsöprô, példa nélkül álló ellenállásához, amely 1923 októberében a németországi leveretéssel véglegesen megszakadt.

A (Nagy) októberi (Szocialista) forradalom ugyancsak ennek a forradalmi idôszaknak képezte egyik, éppenséggel nyitó alkotóelemét. A munkások Európa minden táján a régi burzsoá rend válságát vélték felfedezni a világháborúban. A szocializmus egyre több ember számára jelentett reális és szükségszerű alternatívát. Nem úgy, mint a sok szovjet munkásnak a 80-as évtized utolsó éveiben, akik már csak a hiteltelen utópiát látták benne. A nagyhatalmak közül leggyengébb tôkésosztállyal rendelkezô Oroszország kapitalista agitátorai arra szorítkoztak, hogy rendszerüket a szocializmusra még éretlen oroszországi körülményekre hivatkozva vegyék védelmükbe (burkoltan tehát elismerték a szocializmus életképességét és elkerülhetetlen voltát). A fejlett Európában mindenütt a burzsoázia, és nem a munkások döntô lépését bénította meg a felismerés: nincs más választás.

Mi történt volna a (Nagy) októberi (Szocialista) forradalommal akkor, ha nem része ennek a nemzetközi forradalmi hullámnak? Bizonyára a Párizsi Kommün sorsára jut. A forradalom szinte azonnal a fôbb tôkés hatalmak halálos ellenségévé vált. Ezek a gazdag és hatalommal rendelkezô államok több milliónyi embert tudtak hadrendbe állítani és az imperialista mészárszékre hurcolni. Ennek ellenére katonailag nem voltak képesek legyôzni a még gyermekcipôben járó szovjet államot, mely amellett, hogy a semmibôl kellett kiépítenie hadseregét, ipar és a külvilággal fenntartott gazdasági és diplomáciai kapcsolatok nélkül volt kénytelen létezni.

A történész W. Chamberlin így fogalmazott: “Annak, hogy a Szövetséges Hatalmak miért nem tudták a fehér oroszok reményeit valóra váltani, azaz nagy létszámban beavatkozni, egyetlen világos magyarázata volt: nem találtak megbízható csapatokat. A politikai és katonai irányítás egybehangzó általános véleménye az volt, hogy ha sok katonát küldenének Oroszországba, az valószínűleg lázadáshoz vezetne.” Elôfordultak lázadások. Azonban a katonaság megbízhatatlansága önmagában a korszak jellegzetes tünete volt. Chamberlin szerint: “Az államférfiak Párizsban [a béketárgyalások alkalmával] a szilárd talaj vékonyka kérgén foglaltak helyett, miközben alattuk a társadalmi forrongás vulkáni ereje munkált.”6 Az oroszországi forradalom a nemzetközi munkásságtól leginkább közvetett segítséget kapott: az osztályharc miatt saját országához láncolt uralkodó osztály erejébôl nem futotta hatékonyabb oroszországi intervencióra. A forradalom azért számos közvetlen és tudatos támogatási formában is részesült.

Ugyanakkor az a várakozás, hogy nemsokára meghatározó külföldi segítség érkezik, fontos szerepet játszott az oroszországi forradalmi erôk fegyelmének megôrzésében. A lelkesedést felszította minden hír, mely egy-egy jelentôsebb külhoni munkáslázadásról szólt. Ennek ellentéteként a polgárháború végére esô felismerés, melyet a nemzetközi munkásmozgalom 1923 végén elszenvedett vereségei is megerôsítettek, tudniillik, hogy a forradalmi hullámot Oroszország kivételével Európa szerte elfojtották, súlyos demoralizáló hatást gyakorolt a szovjet munkásokra, és ennek nem mellékes szerepe volt a politikai ellenforradalom gyôzelmében.

2. A régi társadalmi rendszerben kifejlôdött munkásöntudat

A kizsákmányoló és a kizsákmányolt osztályok közötti viszony központi tényezô az elnyomott osztály tudatának formálódásában, jóllehet ennek a viszonynak pontos tartalmát az adott pillanatban konkrét történelmi tapasztalatok és társadalompolitikai feltételek szabják meg.

A Szovjetunió egyedi, átmeneti rendszer volt, a kapitalizmus és a szocializmus elemeibôl összeállt hibrid, és valójában egyik sem. Országosan kiterjesztett terv- (vagy inkább íróasztal-) gazdaságra épülô, a pártállam hivatalrendszerére támaszkodó totalitárius diktatúra volt, melynek ideológiai alapját a szocializmus egy kasztrált változata szolgáltatta, némi nacionalizmussal fűszerezve. Brezsnyev alatt még a “létezô szocializmus” szégyenteljes félhivatalos címkéjét is magára aggatta. A forradalom elôtti Oroszország ezzel szemben tôkés gazdasági rendszeren nyugvó abszolút monarchia volt, mely a feudalizmus markáns nyomait viselte. A munkások mindkét rendszerben bérmunkásként dolgoztak, közülük a legszervezettebbek gépesített, nagyüzemi termelésben. Kétségtelen, hogy két, egymástól élesen különbözô társadalmi rendszerrôl van szó, következésképpen az általuk ébresztett munkásöntudat ugyancsak feltűnô eltéréseket mutat.

a. A független osztály kontra az alárendeltek kollaborációja (korporatizmus)

A munkásosztály-tudatnak mindössze egy központi jelentôségű vetületét kívánom szemügyre venni: hogyan látják a munkások viszonyukat kizsákmányolóikhoz? Vajon a munkások alapvetô társadalmi–gazdasági érdekeiket mindazon többi munkáséhoz tartják hasonlatosnak, akiknek érdekei kibékíthetetlen ellentétben állnak munkaadójuk, a kizsákmányoló osztály egyik tagjának érdekeivel? Vagy éppen fordítva: érdekeik a vállalathoz, a munkáltatóhoz fűzik ôket? A független társadalmi osztály állapota szembeállítva az alárendelteknek a kizsákmányoló osztállyal folytatott kollaborációjával ugyancsak a politikai cselekvés szintjén megjelenô probléma.

Persze, a ténylegesen megnyilvánuló öntudat mindig összetettebb és több ellentmondást hordoz, mint ezek az “ideáltípusok”. Viszont ezekben testesülnek meg a munkások elôtt kínálkozó meghatározó választási lehetôségek. A kizsákmányolók és ideológusaik mindig is a függô helyzetű osztálykollaboráció ilyen vagy olyan formáját igyekeznek népszerűsíteni a munkások körében. A forradalmi szocialisták ugyanakkor a munkásosztály ideológiai és szervezeti függetlenségét hangsúlyozzák, miközben nem zárják ki az átmeneti, taktikai célú együttműködést egy szervezetileg és ideológiailag független bázissal.

A forradalmat megelôzô évek oroszországi munkásmozgalmának egyik (különösen az 1912–14-es munkástüntetések alatt) legfeltűnôbb jellemvonása az “osztályfüggetlenség” vállalati és országos szintű politikájához való erôs kötôdésében mutatkozott meg, mely a burzsoázia ellen irányult. Végsô soron ez a kérdés eredményezte a bolsevikok és a mensevikek közötti szakadást, és ez magyarázza azt a tényt, hogy (a februári forradalom rövidke közjátékát kivéve) legkésôbb 1912-tôl a bolsevikokból vált az orosz munkásmozgalom uralkodó politikai ereje. A mensevikek készek lettek volna szövetségre lépni a tôkések liberális szárnyával, és ezzel összhangban arra szólították fel a munkásokat, hogy mérsékeljék a munkaadójukkal szemben megfogalmazott követeléseiket, mivel egyébként a cárizmus karmai közé kerülnek. A bolsevikok a liberálisokkal kötendô mindenféle politikai szövetséget elvetettek, mivel a demokratikus forradalom született ellenségeit látták bennük. Ehelyett közös cselekvésre szólították fel és vezették a munkásokat, akiknek követelései változatlanul a munkaadók és az állam ellen irányultak. Ráadásul azok a munkások, akik nem a bolsevikokat támogatták, mindig másik szocialista pártot, és soha nem egy burzsoá pártot választottak.7

Ennek az öntudatnak egyik kedvezô objektív tényezôjét éppen a “feudális maradványok” szolgáltatták. Az orosz társadalom akkoriban még mindig a földbirtok-alapú rendszer számos nyomát viselte magán. Például az állami dumába való beválasztás vagyoni cenzuson alapult: ingó és ingatlan vagyon vegyesen esett latba. Ez persze megkönnyítette, hogy a munkások önmagukról mint a vagyonos osztályoktól (az úgynevezett “cenzus-társadalomtól”) alapjában független társadalmi csoportról gondolkozzanak.

A munkások osztálytudatának kialakulásában az oroszországi burzsoázia politikai és ideológiai gyengesége is közrejátszott, melyet végsô soron gazdasági gyengeségében és az államtól való függésében ragadhatunk meg. Ez az osztály egészében véve nem érezte önmagát képesnek arra, hogy a munkásoknak engedményeket tegyen, különösen nem az 1905-ös forradalom élménye után, mely arról gyôzte meg, hogy a munkásmozgalom tevékenysége könnyen szocialista forradalomba torkollhat, ami viszont egyenlô a halálos fenyegetéssel. Az orosz burzsoázia reakciós, cárhű osztály volt; liberális tagjai (akik közül néhányan átmeneti anyagi támogatást nyújtottak a bolsevikoknak) csekély befolyással rendelkezô, elenyészô kisebbséget alkottak. A vállalatok vezetôsége és a cári rendôrség szoros együttműködése közepette, melynek során eltávolították a munkásmozgalom aktivistáit, elfojtották a munkások közös gazdasági, illetve politikai célú fellépéseit, a munkások nem sok illúziót táplálhattak afelôl, hogy a tôkésekkel közös érdekeik volnának.

A forradalom elôtti Oroszország társadalmát szociális és politikai polarizáltság jellemezte. Az értelmiségrôl, mely a történelem folyamán gyakran az osztályok közötti híd szerepét vállalta magára (ám végsô soron az uralkodó osztályt szolgálta ki) nyugodtan kijelenthetô, hogy voltaképpen nem vett részt az 1905-ös forradalom utáni munkásmozgalomban.

A szovjet társadalom ezzel szemben egy még sokkal inkább összetett és ellentmondásokkal tarkított képet mutatott. Egyfelôl a hatalom bürokratikus monopóliuma, a társadalmi viszonyok általánosan elnyomó rendszere igenis a “mi velük, az irányítással (nacsalsztvo) szemben” érzetét erôsítette a munkások között. Ám ez egy erôs korporatizmussal egyidejűleg állt fenn, mely különösen Brezsnyev idején vált hangsúlyossá. Midôn a peresztrojka kezdett kifulladni, nem egy munkás mint “aranykort” emlegette a brezsnyevi éveket.

Az államigazgatás a hatalmi és privilégium-hierarchiát követte, melyben minden hivatalnoknak megvolt a maga “korlátlan” hatáskörű fônöke. Ez némileg tompította a “mi és ôk” szembenállását, hiszen a munkások egyszerűen úgy tekinthettek önmagukra, mint ennek a ranglétrának a legalsó fokán állókra. Jóllehet az államigazgatást gyakran “kasztként” minôsítették, koránt sem alkotott zárt társadalmi csoportot. A Szovjetunió utolsó vezetôgarnitúrájának többsége, Gorbacsovot és Jelcint is ideértve, nem nevezhetôk a funkcionáriusok gyermekeinek. A körültekintô munkásokat általában arra ösztönözték, hogy végezzenek mérnöki tanulmányokat, és sokan innen indították államigazgatási karrierjüket. Sok vállalatigazgató pályája kezdetén ugyanannak az üzemnek volt munkása. És ennek tükörképe gyanánt: a bürokrata szülôk gyermekei ritkán választották szüleik hivatását. Sokkal szívesebben váltak a privilegizált ágazatok dolgozóivá.

De még ennél is fontosabb volt a gyakran korruptnak bizonyuló kliens-rendszer, mely fôként a brezsnyevi idôkben virágzott. Ekkor tájt lazult az államigazgatás központi irányítása, a politikai és gazdasági adminisztráció ténylegesen decentralizálódott. Ilyen körülmények között a vállalatigazgató, a miniszter vagy a területi pártbizottság elsô titkárának kettôs szerepe jól kidomborodott. Egyfelôl az államot reprezentálták a termelôegységben, a gazdasági szektorban, vagy az irányításuk alá tartozó területen; másfelôl a vállalat, a szektor dolgozóinak vagy az adott terület lakosságának képviselôi, kijárói, védelmezôi voltak az állammal szemben. Brezsnyev alatt, a gazdaság fokozott “feudalizációjával” ez az utóbbi funkció került elôtérbe.

A zömmel vállalati hatáskörbe tartozó bér és szociális juttatások (beleértve a lakhatás, a betegállomány, a támogatott szabadidô és nyaralás, az egészségmegôrzés, a gyermekgondozás stb. költségeit) és a ritka fogyasztói javak elosztásának terjedôben lévô gyakorlata ugyancsak hozzájárult ahhoz, hogy a korporatizmus iránti rokonszenv erôsödjék a munkások körében, akiket a vállalatvezetés gyakran “a cég helyzetének megfontolására”, magyarul a vállalati terv teljesítése érdekében engedmények megtételére szólított fel (különös tekintettel a túlórázásra és a szabadságolások csökkentésére). Ezek a felhívások bizonyos fokig a tűzzel játszottak: mi van, ha a munkások nemet mondanak? Azonban a munkások jól megfontolt és a vállalatéval, illetve az irányítással közösnek vélt érdekükben rendszerint pozitív választ adtak.

Persze ahhoz, hogy ez a rendszer működjön, a vállalatvezetésnek fel kellett valamit kínálnia cserébe. A cég által megszabott szociális juttatásokon túl a vezetés rugalmasan kezelte a dolgozók munkaidejét, és elnézte a fegyelemsértéseket, miközben arról is gondoskodott, hogy a dolgozók (nettó bérük jelentôs hányadaként) megkapják jutalmaikat is, akár megérdemelték azt a vállalat tényleges eredményei alapján, akár nem.

b. A demokratikus forradalom társadalmi tartalma

A munkástudatnak ezek az összetevôi lényeges elemeit adták mind az 1917-es események menetének, mind pedig a szovjet összeomlás idôszakának, ami feltűnô hasonlóságokra, egyúttal ellentétekre enged következtetni. Az elsô esetben a demokratikus forradalmat (a cárizmus megdöntése) hamarosan a munkások hatalomátvétele követte az állam- és a vállalatvezetés területein egyaránt, azaz szocialista forradalom játszódott le. A második esetben a demokratikus forradalmat (a hivatalnoki rendszer összeomlása) a munkások szinte azonnali kirekesztése követte a politikai és gazdasági hatalomból, és megindult a kapitalizmus rohamos restaurációja.

1917 februárjában, jóllehet a munkások rövid ideig a mensevikekkel tartva egy liberális kormányt juttattak államigazgatási hatalomhoz, késedelem nélkül létrehozták osztályuk saját, önálló szervezeteit, a tanácsokat (szovjetek). Felfogásuk szerint a szovjetek írták elô, hogy a liberális kormánynak mit kell tennie. A vállalatokban hasonlóképpen felállították osztályuk független szervezeteit, a vállalati tanácsokat, melyek gátlás nélkül avatkoztak bele az irányítás döntéseibe, ha a munkásokra leselkedô veszélyekrôl, tömeges elbocsátásról vagy az üzem bezárásáról volt szó. Az üzemi bizottságok teljes mértékben alulról szervezôdtek – egyetlen párt programjában sem szerepeltek – igaz, a bolsevikok hamarosan rájuk telepedtek, és irányítani kezdték ôket.8

Különösebb jele nem mutatkozott annak, hogy a munkások a különálló üzemeket közösen birtokukba kívánnák venni. Az üzemi bizottságok értekezletein következetesen elutasították azt az anarchista javaslatot, miszerint a munkásoknak azonnal ki kell sajátítaniuk a gyárakat. Ezek a javaslatok ugyanakkor általában hallgattak az államhatalom kérdésérôl. Voltaképpen az üzemi bizottságok petrográdi értekezlete volt az elsô jelentôsebb munkásgyűlés, mely mindössze három hónappal a februári forradalom után kimondta a tanácsok (szovjetek) hatalmának követelését. Ezen és a további értekezleteken a munkásküldöttek felismerték, hogy a burzsoáziának nem érdeke a gazdasági válság megakadályozása, és hogy egy tôkés befolyástól mentes népi kormány felállítása elengedhetetlen feltétel a gazdasági összeomlás és a tömeges munkanélküliség megakadályozásához. A munkásirányítás csak akkor lehet eredményes, ha az egész ország gazdasági szabályozására és tervezésére kiterjed, márpedig ehhez tanácskormányra van szükség.

Október elôtt az üzemek kizárólagos elfoglalása ritka jelenség volt, és csak olyan esetekben fordult elô, mikor a munkásoknak a küszöbön álló bezárással kellett szembenézniük, illetve ha az irányítás ellenállása nyilvánvalónak és kitartónak bizonyult. De még ezekben az esetekben is a foglalásokat az állami elkobzás igénye kísérte. Októbert követôen a rohamosan mélyülô gazdasági válság és a szovjetek által nyújtott támogatás a munkásokat arra sarkallta, hogy foglalják le üzemeiket. Ezzel szemben a teljes körű államosítás nem szerepelt a bolsevik párt programjában. Ennek ellenére az általános államosítás nyolc hónappal a forradalom után hivatalos követeléssé vált. Az Országos Gazdasági Tanácsot, a gazdaságirányítás központi állami szervét, elsôsorban a Vállalati Tanácsok Központi Tanácsának tagjai alkották.

Mindebbôl azt kell észrevennünk, hogy a munkások 1917-ben a demokratikus forradalmat követô válságra alapvetôen osztály-jellegű, szolidáris választ adtak. Ez merôben különbözik attól a reakciótól, melyet a bürokratikus rendszer összeomlása a fokozódó gazdasági válság közepette idézett elô. Ezek a modern kori munkások nem hozták létre a maguk osztályának sem politikai, sem gazdasági szervezeteit.

Számos régióban a munkások támogatták a bürokrácia-ellenes platformon álló jelölteket, jóllehet senki sem gondolta komolyan, hogy a hivatalnokok (vagy napjaink hivatalnokainak) kizárását követelje a választással betölthetô posztokból. Sok funkcionáriust, fôként az alsóbb szintekrôl, meg is választottak. Egy munkásokra alapozott párt megteremtésének különféle ötletei mind zsákutcába jutottak. A munkáspárti politizálás gyakorlatilag mind a mai napig a lobbizásra, lényegében az alárendelteknek a vállalatvezetôkkel folytatott kollaborációjára szorítkozik.

A két demokratikus forradalom szoros értelemben vett jellege szintén feltűnôen elüt egymástól. A februári forradalom tisztán népi kezdeményezésre indult. A tömegek egy pillanatra sem veszítettek a kezdeti lendületbôl, sôt, miután a kormányzást a liberálisokra bízták, továbbra is kitartottak annak “felügyelete” mellett a szovjetek révén.

Az új keletű szovjet munkásmozgalom ugyancsak fontos szerepet játszott a bürokratikus rendszer leomlásában, azonban ez nem tekinthetô önálló alakításnak, és a mozgalom sem tudta a munkásosztály többségét magához vonzani. Nehéz volna pontosan megítélni az “alulról jövô” mozgalom hatását a rendszer széthullására, annyi mindenesetre világosan látszik, hogy sokat köszönhet egy “felülrôl kiinduló forradalomnak”, melyet a tôkés restauráció azon (az államhatalmon belüli és kívüli) hívei indítottak el, akik képesek voltak a népi erôket manipulálni és beépíteni. 1991 augusztusának (a kudarccal végzôdô “konzervatív” államcsínykísérletnek) és 1991 decemberének (a Szovjetunió felbomlásának) döntô pillanataiban a munkások az események passzív szemlélôi maradtak. Tételezzük fel, hogy az államhatalmi rendszert egy népi forradalom dönti meg: ekkor a restauráció sokkal keményebb feladat lett volna. Csakhogy a restaurációpárti stratégák, ezzel pontosan tisztában lévén, az államapparátus soraiban a tôkebarát elemek szövetségét keresték, hogy ezáltal a régi rendszer lebontásához ne kelljen nagy tömegeknek megmozdulniuk.

A peresztrojka idején sok üzemben “munkástanácsok” alakultak, sôt, a szénbányászok egy része és még más csoportok is újabb szakszervezeteket hoztak létre, melyek – legalábbis kezdetben – csak munkásokat tömörítettek. Csakhogy ezek inkább korporatista, semmint osztályszervezôdések voltak, mivel kizárólag a fizikai munkások (ami a bányászok esetét illeti, ott a földfelszín alatt dolgozók) szervezeteiként tartották ôket számon, melyek egyszerre zárták ki a vállalatirányítókat és a beosztott szellemi dolgozókat. Összességében az erôfeszítések elszigetelten jelentkeztek, és Oroszországot mind a mai napig a korporatista szakszervezetek (melyeknek formálisan a vállalatvezetôség is tagja) jellemzik.

A peresztrojka alatt egyre több üzemi szervezet jött létre, ráadásul a gazdasági hatalom és a tulajdon kérdései körül országos mozgalom bontakozott ki. A dolgozói kollektívák ezen tanácsai, a DKT-k eredendôen Gorbacsov utasítására alakultak meg, és valamiféle korlátozott, de tisztázatlan önkormányzati hatáskörrel rendelkeztek. Jellegzetesen szovjet típusú, korporatista szervezeteknek nevezhetjük ôket, melyben a “dolgozói kollektíva” kifejezés minden alkalmazottat egyaránt magában foglalt, a ranglétra alján elhelyezkedô portásoktól egészen a vezérigazgatókig. Mi sem volt természetesebb ezek után, minthogy az utóbbiak szüntelen felügyeletet gyakoroltak a tanácsok felett, ami a munkásokat nem különösebben érdekelte.9

A DKT-mozgalom 1990-ben tört felszínre, azután, hogy Gorbacsov politikája restaurációs fordulatot vett, és minden önigazgatási tendenciának, jött bár létre az ô ösztönzésére, kezdett véget vetni. A dolgozók zömét ez hidegen hagyta, és vezetôik sem tettek a maguk részérôl különösebb lépéseket, hogy mozgósítsák ôket. A tervezô és vállalatirányítói beosztásban lévôk, az igazgatókat is ideszámítva, rendkívüli mértékben felülreprezentálva vettek részt a mozgalom értekezletein.

A mozgalom, jóllehet alapvetôen a régi bürokratikus rendszer ellen irányult, korporatista ideológiára épült. Még legradikálisabb hívei is magukénak vallották azt az elvet, hogy a dolgozók keresetét a vállalat piaci teljesítménye szabja meg. És vállalataik részére teljes körű autonómiát követeltek. A mozgalom gondolkodásmódját jól jellemzi, hogy a népgazdaságra nézve semmilyen átfogó, az egymással pusztán piaci kapcsolatban álló cégek önigazgatását és kollektív tulajdonlását meghaladó koncepcióval nem rendelkezett. (Páran elképzelhetônek tartották az államtól való bérlést.) Gyakorlatilag kapitalizmusról beszéltek, csakhogy dolgozói tulajdonban lévô vállalatokkal.

Ezzel nem akarom azt mondani, hogy a mozgalom aktivistái tudatosan kapitalizmust kívántak. Sokan azt hitték, hogy elméletük alternatívát nyújt mind a kapitalizmus, mind a régi rendszer helyett. Mások elfogadták azt a tôkebarát ideológusok által hangoztatott nézetet, miszerint a szocializmus és a kapitalizmus közötti megkülönböztetés már idejétmúlt dolog: nem létezik más, csak többé vagy kevésbé szabályozott piac és többé vagy kevésbé szabályozott állam.

A mozgalom a restaurációs erôk könnyű prédájának bizonyult. Oroszországban a mozgalom vezetôi Jelcin számára kölcsönözték támogatásukat, aki azt ígérte, hogy kormányát a DKT-kra fogja alapozni, ezenkívül néhány olyan törvényt is beterjesztett, mely a dolgozók közös tulajdonossá válását könnyítette meg. Csakhogy amikor Jelcin magánosítási programja végül nyilvánosságra került, az már nem tartalmazta az újonnan privatizált gyárak kollektív tulajdonlását. (Kravcsuk hasonló fordulatot hajtott végre Ukrajnában, ámbár ott a magánosítás lassabban zajlott.) A mozgalom aktivistái azzal a ténnyel vigasztalták magukat, hogy a program legalább a “kollektíva” szempontjából könnyebbé tette a részvények többségének, ha nem is mindnek a megszerzését, mint korábban remélték. Ám minthogy a részvények nem lehettek közös tulajdonban, és minthogy a dolgozók képtelenek voltak megszervezni önnön részvényeik egyesítését, a program hamarosan teljesítette kitűzött célját: elérte, hogy a dolgozók semmiféle befolyással ne rendelkezzenek a vállalat irányítására.

3. A kollektív harc élménye

A forradalom elôtti orosz munkásság osztályöntudata természetesen nem készre csiszolt alakjában bukkant elô a cári Oroszország társadalmi viszonyai közül, még ha ez utóbbi igen kedvezô hátteret kínált is a számára. (Érdemes megjegyeznünk, hogy a szovjetek például Ivanovóban és Szentpétervárott egészen spontán módon jöttek létre már 1905-ben.) Az igazság az, hogy viszonylag gyors lefolyású, ám annál hevesebb és élménydúsabb osztályharc során fejlôdött ki. Az erôteljes elnyomás ellenére ez a dolgozói mozgalom a cári rezsim idején negyed századig képes volt kitartani. E harci tapasztalatok nélkül, különösen ami az 1905 és 1912–14 közötti szakaszt illeti, nehéz volna elképzelni azt a menetet, melyet 1917 végül is követett.

Ehhez még hozzá kell vennünk a bolsevik párt szerepét, mely döntô jelentôségű 1917 kimenetelében. De a párt szerepét nem foghatjuk fel teljesen különálló tényezôként. Annak, hogy egy ilyen párt létezhetett, az volt az oka, hogy a társadalmi feltételek ennek kedveztek. A párt viszonya a munkástömegekhez és a dolgozói mozgalmakhoz dialektikusnak volt mondható. Elsôsorban 1905-öt követôen túlnyomórészt munkáspárttá vált, mely egyesítette a legöntudatosabb, forradalmi munkásokat, akik önmagukat a munkástömegek szerves tagjaiként tartották számon. A párt egy jelentős osztályharcos idôszak felgyülemlett tapasztalataiból jött létre.

A cárizmussal szemben a bürokratikus rendszer, éppen sérülékeny jellege miatt, még rövid idôre sem volt képes megtűrni semmiféle független munkásszervezôdést vagy -mozgalmat. A szovjet dolgozók képtelenek voltak egy kis szabad teret nyerni a rendszeren belül, mígnem Gorbacsov liberalizációja biztosította ezt számukra. Ez a liberalizmus szinte azonnal a rendszer halálát jelentette. Nem azért, mintha Gorbacsov egy független munkásmozgalmat akart volna útjára bocsátani, hanem mert szándékosan nem tett semmit elfojtására.

Azonban a szovjet munkásoknak túl rövid idô állt rendelkezésére. A munkahelyi szintet meghaladó közös harc és független önszervezôdés tekintetében csaknem teljesen tapasztalatlanul csöppentek a nyilvánvaló politikai válság kellôs közepébe. És csekélyke tapasztalata is alig néhányuknak volt. Gorbacsovot megelôzôleg ugyan idôrôl idôre, nagyobb számban elôfordultak spontán összetűzések, de ezeket gyorsan lokalizálták és leverték, így alig hagytak nyomot a kollektív tudatban. Következésképpen, még ha a szovjet dolgozók mozgolódni kezdtek is, nem volt tapasztalatuk a folytatáshoz, mivel ahhoz már a független, közös küzdelem élményére lett volna szükségük, hogy a korporatista örökséget legyôzzék, egyúttal a szolidaritás szoros kötelékét hozzák létre.

4. A gazdasági összeomlás

A gazdasági összeomlás mindkét idôszakban kulcsszerepet töltött be. Az imperialista és a polgárháború következménye, a gazdasági összeomlás, mely nem sokkal az októberi forradalom után következett be, párhuzamosan a polgárháborúval és az államépítés szükségleteivel, kulcstényezônek bizonyult a munkavégzés háttérbe szorulásában. Ez a folyamat egészen 1921-ig változatlan maradt. Az ipar csak 1926-ban tudta forradalom elôtti teljesítményét újra elérni. A nagy arányú munkanélküliség súlyosan hátráltatta a munkások önszervezôdését. Ennek eredményeként a munkásosztály az októberi forradalom után hamarosan megszűnt önálló történelmi lény lenni. A munkások meghatározó szerepet játszottak a polgárháborús gyôzelemben, ám a szovjet demokrácia alig késôbb utat engedett a pártdiktatúrának. A pártot, mely sok tekintetben a munkások érdekét szolgáló forradalmi mozgalom támogatására jött létre, sok öntudatos, elszánt munkás alkotta. Csakhogy a munkásosztály mint olyan, már amennyire egyáltalán még létezett, nem rendelkezett a közvetlen beavatkozás eszközeivel. Ez vetette meg aztán a végső alapot a bürokratikus rend felvirágzásához. Napjaink oroszországi gazdasági válsága enyhébb, mint a polgárháborús időké, de éppen a békeidőben való előfordulás teszi mélységben és tartamban példa nélkülivé az újkori nagyhatalmak történetében. Ami a mi vizsgálatunk szempontjából ennél is fontosabb: a gazdasági válság már csíraállapotában csapást mért a munkásmozgalomra, működését jelentôsen visszafogta, ha ugyan maradéktalanul be nem szüntette.

Meglepô módon a korporatív rendszer korábbi szociális támasztékainak (a paternalista állam- és vállalatirányítás, a biztos munkahely, a garantált megélhetés stb.) gyors eróziója nemcsak hogy nem gyengítette a rendszer népszerűségét a munkások és vezetôik körében, hanem éppen ellenkezôleg: megerôsítette azt. A mára hivatalos rangra emelt korporatizmus résztvevôinek neve: “szociális partnerek”. A függô helyzetben lévô osztály állandósult kollaborációja nagyrészt a gazdasági válság miatt fellépô súlyos elbizonytalanodásnak és a tehetetlenség érzésének tulajdonítható.

A restauráció “sokkterápiás” útjának választása mögött az a politikai motívum húzódott meg, hogy egy lehetséges munkásellenállás alól minél hamarabb kihúzzák a szociális talajt. A munkások demoralizálása révén nyílt lehetôség Jelcin 1993. októberi államcsínyére, és annak kiépítésére, amit nem tekinthetünk másnak, mint diktatúrának, még ha “puha” is. (Ez ideig nem mutatkozott szükség további elnyomásra.) A puccs közvetlenül a Jelcin gazdasági elképzeléseivel szembehelyezkedô parlament ellen irányult, egyúttal megelôzô intézkedés is volt az esetleges munkás-ellenállás elrettentésére. (Nyilvánosságra került, hogy Jelcin íróasztalán csak aláírásra vár a rendelet, mely kimondja a legfôbb szakszervezeti szövetség feloszlatását, melynek elnöke támogatta a parlament Jelcin-ellenes állásfoglalását.) A puccs kimondottan sikeresen elejét vette a szakszervezeti vezetés rejtett militáns tendenciáinak.

5. Következtetés

Ez az összehasonlító elemzés néhány elképzelést ajánl arra nézve, hogy mi is vár az oroszországi munkásosztályra, ha ismét a történelem szereplôjévé kívánna válni. A közeljövôre vonatkozó következtetések nem valami fényesek. Ugyanakkor hiba volna egyszerűen “leírnunk” az orosz munkásosztályt. Efféle készségre akadt példa a nyugati szocialisták között, akiket a peresztrojkába és a Szovjetunióban újonnan ébredô független munkásmozgalomba vetett remények sorsa vezetett a kiábránduláshoz.

Le kell szögeznünk, hogy azok a körülmények, melyek hozzájárultak az orosz munkásosztály gyengeségéhez, meg fognak változni, sôt, máris változófélben vannak. Viszont az egyik ilyen körülményt a fejlett országok munkás és szocialista erôinek jelenléte, és oroszországi társaiknak nyújtott közvetlen támogatásuk szolgáltatja.

Érdemes megismételnünk: a huszadik századi orosz történelem szörnyű tragédiája szorosan összefügg a fejlett kapitalista világ szocialista szervezeteinek erôtlenségével. Az egykori Szovjetunió népei kétségbeejtôen kemény árat fizettek azért, mert Nyugaton nem jött létre a szocializmus. Egyszersmind a szovjet bürokratikus diktatúra közvetve vagy közvetlenül kulcsszerepet játszott a szocializmus elvetésében, és abban, hogy féken tartotta a szocializmus hiányáért manapság ugyancsak borsos árat fizetô nyugati munkásosztályt forradalmi potenciáljának kibontakoztatásában.

(Fordította: Battyán Katalin)

Jegyzetek

1 Tisztában vagyok azzal, hogy a “forradalom” szót igen tág értelemben használom, amikor a szovjet rendszer összeomlására alkalmazom. Akárhogy is, a hivatalnok-diktatúra helyébe, még ha csak átmenetileg is, valamiféle demokratikus rend lépett, mely egyszerre létezett a tôkés restauráció megindulásával.

2 Elemzését pontról pontra az 1936-ban írott Az elárult forradalom tartalmazza.

3 Egy üzemi munkásbizottság vezetôjének, A. Kalacsevnek személyes közlése.

4 Lásd például Rizskovnak a kormány reform-programját a Legfelsô Tanács elôtt 1990 májusában bemutató beszédét: Trud, 1990. május 25. A népesség még erre a felhígított programra is széles körű elutasítással reagált, sztrájkfenyegetések sora és pánikhullám söpört végig az országban, miközben Janajevet, a szakszervezeti szövetség soha semmi önállóságot nem bizonyító vezetôjét arra kényszerítették, hogy módosítsa eredeti véleményét. (Trud, 1990. június 16.) Errôl többet l. D. Seppo: Les épines du marché. Inprecor, 1990. június 15–28. 7–11.

5 L. Trockij: Az elárult forradalom. Áramlat Könyvkiadó, 1990.

6 W. H. Chamberlin: The Russian Revolution. Gosset and Dunlap, N.Y., 1965. vol. II. 153.

7 D. Mandel: The Petrograd Workers and the Fall of the Old Régime. Macmillan, London, 1983. 18–21.

8 Az üzemi bizottságokról l. D. Mandel: Factory Committees and Workers’ Control in Petrograd in 1917. International Institute for Research and Education, Amsterdam, 1993.

9 A DKT-król l. D. Mandel: ‘Revolutionary Reform’ in Soviet Factories. Socialist Register 1989. Merlin, London 1989, és The Struggle for Power in the Soviet Economy. Socialist Register 1991. Merlin, London, 1991.]