Perújrafelvétel – alapos gazdaságtani elemzés keretében. A szerző a szocializmus fundamentumát a bérmunkán és a kompetitív piaci kapcsolatokon alapuló termelési viszonyok radikális elvetésével keresi. E nézőpontból mindenféle piaciszocializmus-elképzelés csakis zsákutca lehet, szemben a munkásosztály politikai gazdaságtana keretében kibontható demokratikus tervezéssel, amelynek a létfenntartási szükségletek köre mellett az egészséges környezetet és ,,az emberi képességek kibontakoztatását mint öncélt" kell előmozdítania.

Mi sem lenne tehát hamisabb és idétlenebb, mint a csereérték, a pénz alapján azt elő­feltételezni […] hogy az egyesült egyének ellenőrzik össztermelésüket. (K. Marx)¹

A szocializmus marxi felfogásának centrális része az a gondolat, hogy a gazdasági életet lehetséges „defetisizálni”, hogy az emberi lényeket fel lehet szabadítani a személytelen gazdasági törvényeknek való alá­vetettségükből, hogy a javak és szolgáltatás termelését a piac vak erői helyett meg lehet szervezni egy tudatos terv szerint. A marxi szocializmus „szíve” tehát egy, az árucserén, az értéktörvényen és a pénzen túljutott társadalom víziója. Az elmúlt években a baloldalon szokásossá vált úgy elintézni ezt a felfogást, mint ami csak a „szocializmus fundamentalista-eszkatologikus” felfogásán csüggő „elvakult dogmatikusok” szellemi áruja, s nem méltó arra, hogy felelős ember egyáltalán foglalkozzon vele.² Ámde a napjainkban tapasztalható lelkesedés a „piaci szocializmusért”, mint Marx álláspontjának megfelelő alternatívájáért, túl sokszor siklik el a megválaszolásra váró komoly érvek felett. A baloldalon elfogadhatóvá vált az áruk, az árak, a pénz és a profit fennmaradásáról beszélni a jö­vőbeli szocialista társadalomban – anélkül, hogy egyáltalán tudomásul vennék azt az erőteljes érvelést, amelyet Marx fejtett ki az első piaci szocialisták – Thomas Hodgskin, John Gray, John Francis Bray és külö­nösen Pierre Joseph Proudhon ellenében. Mi több, e diszkussziók során általában gyakorlatilag ignorálják Marx kritikáját azok fölött a szocialista áramlatok fölött, amelyek a munkaértéken alapuló cserében és a mun­kapénz-tervezetekben látták a piacgazdaság egalitárius átalakításának eszközét.³

Így például – anélkül, hogy akár a legcsekélyebb mértékben is meg­próbálná tisztázni, mi a vita tétje – Alec Nove (1989, 235) azt mondja nekünk, hogy „annak az elképzelésnek, hogy az »érték« nem fog létez­ni a szocializmusban, egyszerűen nincs értelme”. Alan Carling pedig, akinek „racionális választáselméleti” marxizmus-változatára a mai piaci szocializmus sokszor hivatkozik elméleti alapként, azt írja (1989, 194), hogy „a piac valóban szabad teret nyújt a társadalom tagjainak”- mintha a piacnak nem is létezne megvitatásra méltó kritikája. Hasonlóképpen, Robin Blackburn figyelmünkbe ajánlja Proudhonnak „a Marxénál na­gyobb érzékenységét a kistermelés és a kiskereskedelem kérdésével kapcsolatban”, anélkül, hogy akárcsak egy csekély gesztust tenne Marx irányában az áruk, a csere, az érték és a pénz kategóriái körüli proudhoni zűrzavarral szemben A Filozófia nyomorúságában, a Grundrissében, A politikai gazdaságtan bírálatához c. művében és A tőke első kötetében kifejtett alapos kritikája felé. Blackburn ezután továbbmegy a maga fejtegetéseiben, és a szocializmus válságára adott magyarázata közép­pontjába „a Mises és Hayek által” a szocialista gazdasági tervezés bár­mely formájával szemben „kifejtett elméleti kritika adekvát voltát” állítja. Ezenfelül nem veszi észre, hogy – marxi nézőpontból – az osztrák iskola szocializmuskritikája a „vulgáris közgazdaságtan” egy szélsőséges esete – olyan gazdaságfelfogás, amely az emberi lényeket a termelés puszta technikai tényezőiként, a piacot pedig mint a javak és szolgáltatások raci­onális elosztása egyedül lehetséges mechanizmusaként kezeli -, s nem veszi észre azt sem, hogy ennek mélyreható következményei vannak magának a „gazdálkodás” fogalmának az értelmezésére is. (Blakcburn 1991, 15, 41, és általában a 31-63. oldalak)⁴

A legtöbb piaci szocialista persze úgy fog érvelni, hogy ők nem be­csülik alá a piaci rendszer hiányosságait, hogy sok mindent elfogadnak a teljesen szabad piaci rendszer marxi kritikájából. Pontosan a piacgaz­dasághoz szervesen hozzátartozó egyenlőtlenségek kiegyensúlyozása céljából javasolják a fő termelőeszközök közösségi tulajdonát, garantált évi jövedelmet, ingyenesen nyújtott szociális szolgáltatásokat stb. Ámde ragaszkodnak hozzá, hogy a szocializmus eszméje napjainkban a gaz­dasági racionalitásával kapcsolatos válsággal néz szembe, melynek oka az, hogy a szocializmus nem tudott hatékony nem-piaci módszereket körvonalazni és kidolgozni a javak és szolgáltatások termelésének és el­osztásának a megszervezésére. A Szovjetunió és Kelet-Európa elriasztó példájára hivatkozva amellett érvelnek, hogy a javak és szolgáltatások nem-piaci allokációja rendkívül pazarlónak és alacsony hatékonyságúnak bizonyult. S levonják azt a következtetést, hogy ha meg akarjuk menteni a szocializmus alapvető célkitűzéseit, akkor a szocializmusban fel kell használnunk a piaci mechanizmusban rejlő gazdasági racionalitást.

Ebben a szellemben Alec Nove is a piachoz fordul, amikor felvázolja az ő „megvalósítható szocializmusa” körvonalait. Nove kompetitív piacot javasol, amelyen kialakulnának „a keresletet és kínálatot kiegyensúlyozó, a termelési költséget és a használati értéket is tükröző” árak. Elfogadja a profit, a kamat és a járadék, valamint a bérskálákat meghatározó munka­erőpiac szükségszerűségét a szocializmusban. S amellett érvel, hogy a szocializmusban még mindig az „érték” fogja meghatározni a gazdaság egyes részei közötti kölcsönös kapcsolatokat. (Nove 1989, 234-238)

Ámde ez a felfogás sokkal többet involvál, mint bizonyos piaci mecha­nizmusok fennmaradását a szocialista gazdaságban – ha csak ennyiről volna szó, akkor kevés okunk lenne a vitára. Ámde a kérdés ennél sokkal többről szól: arról, milyen következményei vannak annak, ha a gazdaságot a kompetitív ármechanizmus szabályozza, amelyben az összes, a termelési folyamatba belépő inputot – beleértve a munkaerőt is – a piac árazza, hiszen ez az egyetlen módja a „racionális piaci árak” kialakulásának, annak, hogy a javakat és szolgáltatásokat a termelőkhöz és a fogyasztókhoz eljutó árjelzések alapján osszák el a különböző fel­használási lehetőségek között. Amiről tehát a vitában szó van, az nem a piaci mechanizmusok felhasználása a szocialista tervezés keretein belül, hanem valami ennél sokkal alapvetőbb: a szocializmus összeegyeztet­hetősége a gazdaság piaci irányításával.

Jelen fejezet legnagyobb részét ennek a kérdésnek szenteljük. Anélkül, hogy alábecsülném a demokratikus szocialista tervezés bonyolultságát országos szinten – a nemzetközi szintről már nem is szólva -, úgy hi­szem, a szocialistáknak világosan kell beszélniük arról, mi forog kockán ebben a vitában, s ez a világosság szembetűnően hiányzik sok mai disz­kusszióból. Nincs értelme nyakra-főre belemenni a szocialista gazdaság technikai részletkérdéseibe akkor, ha az alapvető elvi kérdéseket rosszul tesszük fel. S a jelenlegi, a baloldal jelentős részét érintő „piaci fordulat” egyik figyelemreméltó vonása az, hogy a piacot úgy fogadják el, mintha az a javak és szolgáltatások elosztásának tisztán technikai eszköze lenne, anélkül, hogy megvizsgálnák a piac működésének mélyebb társa­dalmi és gazdasági következményeit. Ámde mielőtt még bármennyivel is előreléphetnénk a szocialista gazdaság kérdéseinek a megvitatásában, meg kell birkóznunk az alapelvek kérdésével.

Kezdjük tehát az összes piaci szocialista alapvető előfeltevésével, azzal, hogy a piac a leghatékonyabb eszköze a javak és szolgáltatások elosztásának, éspedig azért, mert egy automatikus folyamat révén ár-jelzéseket küld a termelőknek és a fogyasztóknak a javak kínálatáról és keresletéről. Tekintettel arra, hogy milyen hatalmas mennyiségű javakat és szolgáltatásokat állít elő egy modern gazdaság, s hogy mennyire bonyolult feladat a rájuk irányuló kereslet felbecsülése, valamint a terme­lésükhöz szükséges inputok (nyersanyagok, technológiák, munkakészsé­gek) meghatározása, a hatékonyság megköveteli, hogy a piac határozza meg az erőforrások elosztását. Eddig az érvelés eléggé ártatlannak tűnik. Amit azonban az ilyen diszkussziókban rendszerint figyelmen kívül hagy­nak, az az, hogy egy árjelzések által irányított gazdaság szükségképpen olyan gazdaság, amelyben piaci szempontok határozzák meg az összes, a gazdaságban szerepet játszó input és termék értékét. Ebből pedig, amint Nove felismeri, az következik, hogy minden javat és szolgáltatást, az emberi munkaerőt is beleértve, egy univerzális értékmérőre (a pénzre) való kicserélésük révén kell árazni. Azonban ez olyan következmények­kel jár, amelyeket érdemes megvizsgálnunk. Tekintettel arra, hogy az ultraliberálisok, akiknek érvei jelentős szerepet játszanak napjainkban a szocializmusról és a piacról folyó vitákban, világosan látták legalább a vita néhány alapkérdését, érvelésük hasznos kiindulópont lesz ahhoz, amit mondani akarunk. Vegyük hát megfelelő példának Mises klasszi­kus antiszocialista hitvallását, az „Economic Calculation in a Socialist Commonwealth”-t.

Mises érvelésének a lényegét néhány, a gazdasági racionalitással kapcsolatos állítás alkotja. Először is Mises azt állítja, hogy „gazdasági kalkuláció nélkül nincs gazdálkodás”. Másodszor: ilyen kalkuláció nélkül „nem beszélhetünk racionális termelésről”. Harmadszor: a kalkuláció és a racionális termelés lehetetlenek „árazási mechanizmus” nélkül. Negyedszer: az árazási mechanizmus működéséhez léteznie kell egy szabad és kompetitív piacnak. Ötödször: a kompetitív piacgazdaság – az egyedül valódi, azaz racionális gazdálkodási rendszer – megköveteli „a termelőeszközök magántulajdonát”, mivel a termelési javaknak nem lesz racionális áruk, ha nem magáncégek adják és veszik őket, melyek egyetlen gazdálkodási kritériuma az árak versengése révén végbemenő profitmaximalizálás. (Mises 1935, 105, 111, 112) Mindebből következik, hogy a piac nem irányíthatja a gazdaságot a termelőeszközök magán­tulajdona, a verseny, a piac-meghatározta pénzbeli árak és a profitma­ximalizálás elve nélkül.

Ha ilyen módon közelítjük meg a kérdést, akkor nehéz belátni, hogyan lehetséges bármiféle közeledés a szocializmus és a neoliberális álláspont között. Blackburn nem tesz semmilyen erőfeszítést, hogy egyenesen szembenézzen ezzel a kérdéssel, mert láthatóan nincs tudatában annak, mi is a vita tétje. Ámde Brus és Laski világosan felismerik, mi is forog kockán. A From Marx to the Marketben megállapítják, hogy még a piaci szocializmus is, amikor azt javasolja, hogy a gazdaság egyes részeit vonják ki a piaci szabályozás alól, „ki van téve” Mises és Hayek „szélső­-liberális álláspontja” felől jövő kritikájának. Ennek az álláspontnak ugyanis a lényegéhez tartozik, hogy az összes gazdasági tranzakciókat és viszo­nyokat a piac kell, hogy szabályozza; ha fennmarad egy olyan gazdasági szektor, amelyet a piacitól eltérő kritériumok alapján szabályoznak, akkor ez felborítja a gazdasági racionalitás egész épületét. Megértve ennek az érvelésnek az erejét, Brus és Laski meg is jegyzik, hogy „ha a pia­cosítás a változások helyes iránya, akkor konzisztensen kell ezt az utat követnünk”. Ez pedig magában foglalja egy tőkepiac szükségességét, amelyen a profitmaximalizáló cégek versenghetnek a hitelekért, éppúgy, mint a munkanélküliség és a gazdasági fluktuációk elkerülhetetlenségét. Nem meglepő hát, hogy Brus és Laski azzal a megállapítással fejezik be a maguk gondolatmenetét, hogy ha a piacosítás az egyedüli járható út a szocialista gazdaságok számára, akkor „nemcsak az eredeti marxi ígéretet kell anakronisztikusként félretennünk, hanem magának a kapita­lizmusból a szocializmusba való átmenetnek a fogalmát is”. (Brus – Laski 1989, 105-117, 151)

Ezek az érvelés igazi tétjei. Hogyha a racionális gazdálkodás egyet­len lehetséges mechanizmusa a piac, akkor a piacnak kell irányítania a gazdasági élet minden aspektusát. S mint lentebb részletesen ki fogom fejteni, nincs értelme azt mondani, hogy a piaci szocializmus kombinálni akarja a szocialista célkitűzéseket a piac irányította forrásallokációval. Ez ugyanis annyi, mint kitérni a döntő kérdés elől: lehetséges-e az, hogy olyan gazdaságunk legyen, amelyet a piaci árak szabályoznak, ámde emellett, legalábbis részben, egy nem-piaci logikának engedelmeskedik. Nem a piaci tranzakciók és mechanizmusok fennmaradása itt a kérdés, hanem a gazdaság piaci szabályozásához inherensen hozzátartozó gazdasági logika; vagyis a kérdés az, hogy a javak, szolgáltatások, munkaerő, és beruházási alapok elosztását a különböző termelési célok között a kompetitív piacokon kialakuló árak által jelzett profitszerzési lehetőségek határozzák-e meg, vagy sem. Ha igen, akkor ez azt jelenti, hogy többé semmilyen jelentése nem lesz a „szocializmus” fogalmának, mint ezt Brus és Laski is elismerik. A választás tehát, ami előttünk áll: vagy szocializmus vagy piaci gazdaságirányítás. Márpedig jobb, ha világosan kimondjuk ezt, mint ha Frederic Jameson ironikus szavaival azt állítjuk, hogy „a szocializmusnak többé semmi köze sincs magához a szocializmushoz”. (Jameson 1990, 98)

Ugyanis, amit a piaci szocialisták – a legtöbb esetben persze nem telje­sen tudatosan – javasolnak, az egy, a munkaerőpiacon és a bérmunkán alapuló „szocializmus”, tehát egy olyan rendszer, amelyben a bérmunka áruvá válik. A piaci szabályozás, amint lentebb vázolni fogom, csak akkor lehetséges, ha a munkaerőt a piacon adják-veszik. Valódi árai az áruknak csak akkor alakulhatnak ki, ha a termelési folyamatba belépő munka-in­putok értékét is a piac határozza meg (szabja meg az árukat). Ez pedig megköveteli, hogy a munkások a piac által meghatározott béreket kap­janak, hogy munkájuk a bérmunka formáját öltse. Ezen a ponton Mises nem is fogalmazhatna világosabban. A piacgazdaságban, írja, „mások munkáját ugyanúgy kezeljük, mint az összes többi szűkösen rendelkezés­re álló termelési tényezőt”. Majd így folytatja: „amíg bérek léteznek, addig a munkaerőt ugyanúgy kezeljük, mint a termelés összes többi anyagi tényezőjét, s a piacon adjuk és vesszük”. (Mises 1949, 590-591)

Ám ezek a megállapítások átvisznek bennünket Marx terepére. Hiszen Marx volt az, aki bebizonyította, hogy a kapitalizmus igazi „titka” a munka­erő áruvá válása, s ezen alapul a kapitalista kizsákmányolás és felhalmo­zás. A kapitalista gazdaság kulcsa tehát az emberi munkaerő piaca. S ez a meglátás, ha szisztematikusan nyomon követjük, szétfeszíti a klasszikus politikai gazdaságtan egész – az árufetisizmuson alapuló – világképét, s képtelenséggé tesz minden „piaci szocializmusról” szóló elképzelést.

Bérmunka, felhalmozás és piaci szabályozás

A kapitalista társadalom lényegi természetét az határozza meg, hogy a munkaerőpiac válik azzá a tényezővé, amely strukturálja és uralja a gazdasági tevékenységek túlnyomó részét. Ami a kapitalizmust minden más társadalomtól megkülönbözteti, az nem a piac létezése önmagában, inkább az, hogy a termelő és a kizsákmányoló osztályok közötti alapvető társadalmi viszony piaci struktúrákra – az emberi munkaerő adásvételé­re – épül. Ennek az a következménye, hogy a tőkés gazdaságot a piac révén megnyilvánuló értéktörvény irányítja, amely az emberi munkaerőt „dologgá” redukálja, s létrehozza a múltbeli munka termékeinek (a holt­munkának, a tőkének) az uralmát az élőmunka (az itt és most végzett munka) fölött. Továbbmenve: a piac mindaddig nem lehet a társadalom gazdasági önreprodukciójának irányítója amíg a munkaerő nem válik áruvá: „Csak ott, ahol a bérmunka a bázisa, erőszakolja rá magát az árutermelés az egész társadalomra.” (Marx 1967 I, 548) Ugyanis amíg a munkaerő nem válik áruvá, addig az árutermelés és a csere alaptörvénye (az értéktörvény) – amely azt diktálja, hogy az árucsere a társadalmilag szükséges átlagmunkaidőknek megfelelően menjen végbe – nem sza­bályozza a gazdaságot.

Az olyan gazdaságban, ahol a közvetlen termelőket elválasztották a termelőeszközöktől – vagy akár ott, ahol az önálló termelők a piactól füg­genek, azaz termelési költségeiket a piac határozza meg, s megélhetésük azon múlik, el tudják-e adni áruikat termelési költségeiket fedező, vagy azokat meghaladó piaci árakon -, a konkrét munka termékeit olyan áron kell kicserélni, amely elégséges arra, hogy a közvetlen termelők fenn tudják tartani („újratermelni”) önmagukat. Amellett ez a csere olyan árak mellett kell, hogy végbemenjen, amelyek fedezik, vagy meghaladják ere­deti termelési költségeiket. Csak ekkor van dolgunk a csere által irányított termeléssel, olyan helyzettel, amelyben a gazdasági reprodukció attól függ, a termelők meg tudják-e szervezni konkrét munkafolyamataikat a piac standardjainak (az absztrakt emberi munka átlagmennyiségeinek) megfelelően. Minden, a termelési folyamatba belépő input most a piacon halad keresztül, s pénzformát ölt (pénzbeli árat kap). Csak ekkor mond­hatjuk, hogy a piac szabályozza a munka, valamint az összes javak és szolgáltatások elosztását: „a termék csak akkor veszi fel mindenoldalú-an az áru alakját – mind azáltal, hogy az egész terméket csereértékké kell átváltoztatni, mind azáltal, hogy termelésének összetevői maguk is árukként kerülnek bele”. (Marx 1976 III, 64)⁵

Ha a közvetlen termelőkön nem a piac uralkodik – nem a piac ha­tározza meg termelőeszközeik és megélhetésük költségeit, s nem is kényszeríti őket rá, hogy a termelékenység társadalmilag átlagos szintjein a piacra termeljenek -, akkor a munkaidő értékét nem a piac határozza meg. Történelmileg a dolgozóknak a termelőeszközöktől és a megélhetés eszközeitől való elválasztása, s a bérmunka rendszerének a megteremté­se voltak az alapvető előfeltételei az áru- és piaci viszonyok általánossá válásának. Ez két mozzanatból állt: a termelők milliói piacfüggővé váltak, azért, mert megfosztották őket a megélhetés nem-piaci eszközeitől (föld, szokásjogon alapuló juttatások stb.); majd pedig munkaerejük ezt követő áruvá válása megteremtett egy valódi munkaerőpiacot, amelyen a munka egy további, a piac által meghatározott termelési költségre redukálódott.

E viszonyok között a társadalom tagjaira folyamatos nyomás nehezedik, hogy az árutermeléshez szükséges konkrét munkafolyamatokat a társa­dalmi termelékenység átlagos szintjeinek feleltessék meg, azaz a konkrét munkát absztrakt munkává alakítsák át. E nélkül a piac nem hozhat létre „racionális piaci árakat”, azaz olyanokat, amelyek az áruk értékének piaci meghatározásán alapulnak. A munkafolyamat áruvá válása volt történelmileg a kulcsa a „racionális” piaci árak kialakulásának. Mielőtt továbbhaladnánk, álljunk meg egy pillanatra, hogy tisztázzunk néhány lényeges fogalmat!

A „konkrét munka” azokat az egyedi termelési eljárásokat jelenti, ame­lyeket az egyén vállal, míg az absztrakt munka ennek a piaci árucserében kifejeződő társadalmi értékét írja le, (az áru termeléséhez „társadalmilag szükséges” munkaidő által meghatározott értékét). Így 10 óra valamely áru termelésére fordított munka lehet, hogy csak 8 órányi társadalmi átlagmunkát ér, amikor más termékekre cserélődik ki a piacon. Más sza­vakkal: a piac a konkrét (egyéni) munkát (absztrakt) társadalmi munkára cseréli ki, s ezt a pénz közvetítésével teszi.

A cserére irányuló, nem társadalmasított termelés rendszerében az áru társadalmi értéke csak a piacon jelenik meg. A piac az, amely azáltal, hogy „közli” a termelővel, milyen áron cserélheti ki áruját, tár­sadalmi létezést és társadalmi értéket ad az árunak. A specifikus áru ezért valami önmagán kívülivel kell, hogy kifejezze társadalmi értékét. Hiszen végül is lehetetlen, hogy bármely specifikus áru azt a munkát, amelyet a termelésére fordítottak, közvetlenül társadalmi munkaként jelenítse meg. Mivel az egyéni (konkrét) és a társadalmi (absztrakt) munka elkülönül egymástól, ezért az áru a maga társadalmi értékét csak közvetetten, valami másnak a révén fejezi ki. Ez a közvetítő szerep jut a pénznek, hogy „általános egyenértékesként” működjön, az absztrakt emberi munka reprezentálójaként, amely minden csereakciót közvetít, s a konkrét munka minden egyes aktusának mennyiségileg meghatározott társadalmi értéket ad.

Ez világossá teszi a veszélyt, amely mindig ott lebeg azoknak a ter­melőknek a feje felett, akiknek munkáját a csere irányítja (ellentétben azokkal, akiknek önreprodukcióját nem a piaci folyamatok szabályozzák). Ugyanis az áruforma természetében rejlik, hogy a használati értéknek csereértékké, a konkrét munkának absztrakt munkává való átalakulása esetenként nem történik meg, hogy a konkrét munka specifikus aktusai nem mennek át a piac „tesztjén”, hogy a termelők nem lesznek képesek vásárlót találni az általuk megtermelt használati értékekre. Majdnem ugyanilyen veszélyes számukra az a lehetőség, hogy a konkrét munka absztrakt munkává való átalakítása, a piaci árak és az eredeti termelési költségek közötti arány nem lesz megfelelő az árutermelő egység rep­rodukálásához.

Ugyanis nem elég az, hogy egy használati érték csereértékként reali­zálódjék (pénzre kicserélődve), hogy az előállításához szükséges konkrét munka társadalmilag szükséges absztrakt munkává alakuljon át. Még ha ez az átalakulás végbe is megy, minél nagyobb a rés a két mennyiség között, minél kevésbé közelíti meg a konkrét munka termelékenysége a termelékenység átlagos, a társadalmilag szükséges átlagmunkaidő mennyiségben megjelenő szintjét, annál nagyobb a kockázat, hogy ez az átalakulás olyan feltételek mellett megy végbe, amelyek ellehetetlenítik a termelőegység önújratermelését (azaz a piaci jövedelmek a termelési költségek alá esnek). Emiatt az árutermelők az értéktörvényt – a társadal­milag szükséges munkaidő által megszabott cserét – külső nyomásként élik meg. Hogyha nem tudnak elég hatékonyan termelni, akkor a piacon uralkodó árak nem lesznek elegendőek ahhoz, hogy fedezzék tényleges termelési költségeiket. Az eredménye ennek az, hogy a termelőegység nem tudja reprodukálni önmagát (tehát a csőd).

Mivel a csere sikere nem garantált, ezért a termelők egymással ver­sengve tülekednek a piacon, hogy elérjék vagy meghaladják a termelé­kenység átlagos szintjét (a társadalmilag szükséges átlagmunkaidőt). Az áruformában jelenlévő gazdasági megosztottság így a termelőegységek közötti verseny formájában reprodukálódik. Ez pedig azt jelenti, hogy a termelőegységek, amelyek kölcsönhatásait a piac szabályozza, egymás­hoz tőkékként viszonyulnak. A tőke, ahogyan azt Marx fáradhatatlanul ismételgette, egy társadalmi viszony, amelynek az egyik kulcsfontosságú aspektusa az, hogy az egyes termelőegységeket (a csőd fenyegetésével) arra kényszeríti, hogy megpróbálják túlszárnyalni a többi egység terme­lékenységét. A konkrét munka absztrakt munkává való átalakításának, az áru pénzre való kicserélésének szükségessége a versenyt az egyes termelőegységek közötti kapcsolatok meghatározó vonásává teszi – mi több, ez az egyik alapvető tény, amely az ilyen piacorientált egységeket tőkékké teszi.

Erre gondolt Marx, amikor azt írta, hogy „a tőkék közötti kölcsönös taszítás már benne rejlik a tőke, mint realizált csereérték fogalmában”, s ez az oka annak, hogy a tőke csak sok tőke formájában létezhet. Mivel az árutermelés rendszerében elkülönül az egyes (konkrét) és a társa­dalmi (absztrakt) munka, ezért csak az egyes termelők között termékeik társadalmi értékének realizálásáért folyó versengés révén újraegyesíthetőek. Az áru és a tőke fogalmának lényegéhez tartozó megosztottságok (emberek és termelőegységek között) így a tőkék közötti verseny for­májában nyilvánulnak meg: „fogalmilag a verseny nem más, mint a tőke belső természete, lényegi jellemvonása, belső tendencia, amely külső szükségszerűségként, a sok tőke egymással való kölcsönhatásaként fejeződik ki és valósul meg”. (Marx 1984 I, 421-424)

És mi a tőkének ez a „belső természete”, „belső tendenciája”? Egy­szerűen a felhalmozásra irányuló dinamika. Tömören megfogalmazva: a rendszer működését előrehajtó, a kizsákmányolás révén végbemenő felhalmozás. Ugyanis az áru- illetve piacgazdaság lényegéhez tartozik, hogy a termelők a termelőerők fejlesztésére való nyomásként érzékelik az értéktörvény (a termelékenység társadalmilag szükséges átlagos szintjeinek megfelelően végbemenő termelés) rájuk nehezedő nyomását. A piaci verseny túlélésének legbiztosabb módja ugyanis a munka terme­lékenységének folyamatos emelése, az, hogyha egy adott terméket minél rövidebb idő alatt állítanak elő. „A tőkének ezért benső törekvése és állandó tendenciája a munka termelőerejének fokozása, hogy az árut és az áru olcsóbbítása révén magát a munkást olcsóbbá tegye.” (Marx 1967 I, 300)

Ez pedig csakis szisztematikus kizsákmányolást jelenthet. Ugyanis a munka termelékenysége növelésének kulcsa a legfejlettebb termelőesz­közök alkalmazása, ez pedig hatalmas összegek beruházását követeli meg, amelyeket a termelőegységek profitjaiból (a többletértékből) kell kitermelni. Ebből pedig az következik, hogy a sikeres felhalmozás a tőkének az értéktöbblet – termelőeszközként a tőke formájában megje­lenő, meg nem fizetett többletmunka – maximalizálására való folyamatos törekvésén alapul. A felhalmozásra irányuló törekvés így nem más, mint törekvés a többletérték maximalizálására, amely azután új és hatéko­nyabb termelőeszközökké alakítható át: „Felhalmozni, felhalmozni! Ez a Szentírás! […] Tehát takarékoskodjatok, takarékoskodjatok, azaz változ­tassátok vissza az értéktöbblet, illetve a többlettermék lehető legnagyobb részét tőkévé!” (Marx 1967 I, 556)

A kapitalizmussal kapcsolatos egyik legsúlyosabb félreértés az az elképzelés, hogy ezek a tendenciák a termelőeszközök tulajdonosainak személyes motivációiból fakadnak. A valóság egészen más: a kizsák­mányolás révén végbemenő felhalmozásra való törekvés szervesen hozzátartozik az áruforma általánossá válásához. Az áruformán alapuló gazdaság, amelyben a gazdaság reprodukciója a piaci kritériumoknak (a társadalmilag szükséges munkaidőnek) megfelelően megy végbe, elkerülhetetlenül létrehozza az árutermelés összes alapvető viszonyait, függetlenül attól, hogy a tulajdon pontosan milyen formákat ölt. Mert a kapitalizmus létrejötte szempontjából a döntő nem a termelőeszközök tulajdonának specifikus formája, hanem a tőkeviszony, az a viszony, amelyben a közvetlen termelőkön a termelőeszközök, illetve a termelő­eszközök továbbfejlesztésének és bővítésének permanens szükséglete uralkodik. Marx ragaszkodik hozzá, hogy „a kapitalista uralma a munkás fölött nem más, mint a munka önállósult feltételeinek uralma a munkás fölött”. Nem a kapitalista az, aki ezeket a feltételeket megteremti, hanem a feltételek teremtik meg a kapitalistát: „a tőkésnek csak mint a tőke meg-személyesülésének van hatalma”. Ezt jelenti az, amikor Marx máshol azt írja, hogy „a tőke szükségképpen egyszersmind tőkés”, a kapitalizmus azoknak a társadalmi viszonyoknak a rendszerét jelenti, amelyek között a munkások a kizsákmányoló felhalmozás nyomásának vannak alávet­ve, a termelőegységeknek az árucsere viszonyai közötti fennmaradása érdekében. (Marx 1988, 133; Marx 1984 I, 390)⁶

Mi több, ezek a viszonyok létezhetnek még ott is, ahol látszólag nin­csenek kapitalisták. Keveset számít, hogy a munkások saját ellenőrzésük alatt álló kollektíváknak „adják el” munkaerejüket. Mindaddig, amíg ezek a vállalatok árutermeléssel foglalkoznak, mindaddig, amíg jövedelmüket a piaci bevételek hozzák létre, a bérmunka rendszere érvényben marad, hiszen a bérek összegét az árukért kapott piaci árak határozzák meg. És amíg a dolgozók arra kényszerülnek, hogy felhalmozzanak, azért, hogy elérjék a munkaidők társadalmilag átlagosan szükséges, a piacon meghatározódó szintjét, addig az, hogy milyen béreket kapnak, azon fog múlni, hogy milyen sikerrel folytatják az „önkizsákmányolás” különböző stratégiáit, azaz saját munkájukból olyan többletértéket halmozzanak fel, amely lehetővé teszi, hogy a cég piaci életképességét biztosító minőségű és mennyiségű termelőeszközt alkalmazzanak. Ez az oka annak, hogy még a piacra árukat termelő munkásszövetkezetek is elkerülhetetlenül hajlamosak a „saját maguk tőkései”-vé válni – a piaci verseny hajtja őket, hogy növekvő mennyiségű értéket halmozzanak fel -, azért, hogy új termelőeszközökbe ruházzák be, melyek a piaci küzdelemben a fenn­maradás esélyét nyújtják nekik. (Marx 1974 III, 419)

A „saját kapitalistájukként” működő munkások gondolata különösen hangozhat azok számára, akikbe beleivódott az a kép a tőkéről, hogy a tőke nem más, mint a beazonosítható magántulajdonosok és munkaadók összessége. De ha egyszer megértettük, hogy a tőke valójában az áru­forma – különösen a munkaerő vonatkozásában – általánossá válásában rejlő társadalmi viszony, akkor világos lesz, hogy teljesen másodlagos kérdés, pontosan milyen formában „személyesül meg”. A kulcskérdés az, hogy a termelők rákényszerülnek-e a kompetitív felhalmozásra, amely maga után vonja a holtmunka uralmát az élőmunka felett – s ez létezhet még egy, a munkások által irányított, piacra termelő cégnél is. A szocializmusért folyó harc tehát nem pusztán, és még csak nem is elsődlegesen a kapitalisták egy bizonyos csoportja elleni harc, bármilyen fontos legyen is ez, mint a harc kiindulópontja. Sokkal fontosabb ennél a tőkének magának – a bérmunka rendszerének, s alapvető dinamiká­jának – a legyőzése.

„[…] egyes szocialistáknak az a gondolata, hogy a tőkére szükségünk van, de a tőkésekre nem, teljességgel hibás. A tőke fogalmában tételezve van az, hogy a munka objektív feltételei – s ezek a saját termékei – a munkával szemben személyiségre tesznek szert, vagy ami ugyanaz, hogy egy a munkás számára idegen személyiség tulajdonaként vannak tételezve.” (Marx 1984 I, 390)⁷ A kapitalista viszonyok és a rendszerre jellemző szükségszerűségek tehát beépülnek az olyan gazdaságba, amelyet az árutermelés és a csere szabályoznak, amelyben minden egyes termelőegység folyamatos nyomás alatt van, hogy a munkaerő rovására növelje a termelékenység szintjét. Ezért nem elégséges a munkások számára az, ha ellenőrzésük alá vonják a munkahelyeiket. Bármilyen fontos legyen is a vállalati önigazgatás, nem szabadulhat ki a piac logikájából, ha a munkásosztály nem tudja létrehozni a gazdaság egészének demokratikus, tervezett kontrollját. A munkásoknak a terme­lőeszközökkel való újraegyesítése ezért többet jelent, mint munkásirá­nyítást a vállalat szintjén, mert megköveteli a társadalom gazdaságának önújratermelése fölötti folyamatos demokratikus irányítást is – különben a termelőeszközök továbbra is alá lesznek vetve az élőmunka rovására történő felhalmozás piac diktálta kényszerének. Ez pedig nem más, mint a munkások termelőeszközöktől való elválasztottságának egyik formája. Ennek az elválasztottságnak a meghaladása megköveteli, hogy újra egyesítsük az „összmunkást” – a munkásosztály egészét – a társadalom termelőeszközeivel. Ez pedig feltételezi a termelőegységek közötti, a piacgazdaságot jellemző gazdasági elkülönültség meghaladását. Más szavakkal: a munkások ellenőrzése a termelés fölött nem lehetséges ak­kor, ha a munkások egyes csoportjai továbbra is a piac révén kapcsolják össze a maguk munkáját és annak termékeit a többi munkáséval. Amíg a konkrét munka aktusai csak a piac révén kapcsolódnak össze, addig a társadalom termelőeszközei az öncélú felhalmozásra irányuló verseny kényszerének lesznek alávetve, és továbbra sem állnak a közvetlen termelők irányítása alatt – ami azt jelenti, hogy továbbra is a tőke egyik formáját alkotják.

A klasszikus marxizmus és a piaci szocializmus közötti vita tehát nem egy közös cél elérésének különböző eszközeiről szól. Ami kockán forog, az magának a gazdasági élet defetisizálásának a lehetősége, annak a lehetősége, hogy a „szabadon társult termelőket” egy olyan demokratikus folyamatban egyesítsük, amelynek révén ők maguk szabályoznák és terveznék meg az emberi munkaerő-ráfordításokat és a termelőeszkö­zök felhasználását, a szabadon kinyilvánított társadalmi szükségletek kielégítése céljából. Elvetni ezt a lehetőséget annyi, mint elfogadni az elidegenedett munka, a kizsákmányolás, és a kompetitív felhasználásra irányuló koordinálatlan és anarchikus törekvés elkerülhetetlenségét – azaz feladni bármi olyasminek a megvalósítását, ami még felismerhetően szocializmusnak számítana.

A munkásosztály politikai gazdaságtana

Bármilyen kényszerítő erejű legyen is az áruk, a pénz és a piac fenti elemzése, kivált egy nyilvánvaló kérdést: képes-e ez a kritika realizálni magát, képes-e az elméleti vizsgálódás helyett a gyakorlati politika terepére lépni? Más szavakkal: lehetséges-e kibontakoztatni egy, az áruk és a piac meghaladására irányuló értelmes politikai gyakorlatot? S képes lenne-e ez a gyakorlat olyan alapelveket körvonalazni, amelyek egy nem-piaci szocializmus gazdaságirányítását vezérelhetnék? Ezek a kérdések döntő jelentőségűek, ha figyelembe vesszük Marx jól ismert ellenséges beállítottságát az absztrakt spekulációval és az utópisztikus jövendölésekkel szemben.⁸ Marx szerint a társadalomkritikának csak akkor van értelme, ha valódi társadalmi mozgalmon alapszik. Ebből pedig az következik, hogy a szocializmus gazdaságtanáról szóló bármilyen ko­moly diszkussziónak a kapitalizmus elleni proletár osztályharc tényleges politikai gazdaságtanából kell kiindulnia.

A kommentátorok általában figyelmen kívül hagyják, hogy Marx – jelentős részben – éppen ezt kísérelte meg. A Nemzetközi Munkás­szövetség Alapító Üzenetében (1864. szeptember) „a munkásosztály politikai gazdaságtanának” két győzelmét írja le: a Tízórás Törvényt, amely bizonyos korlátokat szabott a munkanapnak, s a munkások által vezetett szövetkezeti gyárak létrehozását. (Marx 1964b, 8-9) Ezeknek a „győzelmeknek” a mibenléte kulcsunk lehet a munkásosztály politikai gazdaságtanának felfejtéséhez.

A tőke politikai gazdaságtanának lényege a munkaerő kizsákmányo­lása, a tőkének jutó értéktöbblet maximalizálása. De miközben a tőke a társadalmi gazdagságot a többletmunka maximalizálásának fogalmával határozza meg, a munkások számára „a vagyon a rendelkezésre álló idő, és semmi más”. A Tízórás Törvény, éppen úgy, mint a munkásosztály rá­következő több mint egy évszázados nemzetközi harcai, azt bizonyítják, hogy a munkások annak az időnek a korlátozására törekszenek, amely alatt a tőke diktátumainak vannak alávetve, azért, hogy időt nyerjenek sa­ját szabad önfejlődésük számára. Hiszen a munkások számára „a szabad idő, a rendelkezésre álló idő maga a gazdagság – részben a termékek élvezetére, részben a szabad tevékenységre, amelyet nem határoz meg, mint a munkát, egy külső cél kényszere”. (Marx 1976 III, 232)

Ebből az alapelvből folyik a szocialista gazdaság alapvető dinamikája, az a tendenciája, hogy nem a többletérték felhalmozása céljából fejleszti a termelőerőket, hanem azért, hogy csökkentse tagjainak társadalmilag szükséges összmunkaidejét. A szabadon társult termelők társadalma tehát a következő alapelvet szem előtt tartva fogja megszervezni a termelést:

„Az egyéniségek szabad fejlődése – és ezért nem a szükséges munkaidő redukálása azért, hogy többletmunkát tételezzen, hanem egyáltalában a társadalom szükséges munkájának egy minimumra redu­kálása, amelynek azután megfelel az egyének művészi, tudományos stb. kiképződése a valamennyiük számára szabaddá vált idő és létrehozott eszközök révén.” (Marx 1984 II, 169)

Ez az alapelv, amely a munkásoknak a munkanap lerövidítéséért folytatott harcaiban öltött testet, Marx szemében már megtalálta a neki megfelelő termelési formát: a szövetkezeti üzemet. A szövetkezetek – hangoztatta Marx – „megmutatták, hogy a nagy méretekben és a modern tudomány követelményeivel összhangban folyó termelés az uralkodó osztály létezése nélkül is elvégezhető”. Nem mintha Marx va­kon lelkesedett volna a kapitalizmuson belüli szövetkezeti termelésért. Éppen ellenkezőleg: felismerte, hogy mivel ezek a gyárak az árucsere atomizált rendszerén belül működnek, elkerülhetetlenül reprodukálni fogják „a fennálló rendszer valamennyi fogyatékosságát”, azzal, hogy arra kényszerítik a munkásokat, hogy „saját maguk tőkéseivé” váljanak, s alávessék magukat a munkájuk kizsákmányolására irányuló kompeti­tív nyomásnak. (Marx 1964b, 9; Marx 1974 III, 418-419) Azonban eme komoly hiányosságok ellenére a szövetkezeti termelés előrevetíti „a társult munkán” alapuló társadalmat, mi több, éppen a kapitalizmuson belül működő szövetkezeti munkahelyek hiányosságai mutatják meg, hogy a munkásoknak meg kell dönteniük a tőke uralmát. A kapitalizmus által a munkások szövetkezése elé állított korlátok rávilágítanak arra a tényre, hogy „Ahhoz, hogy a társadalmi termelést a szabad és szövet­kezett munka egységes, nagy és harmonikus rendszerévé változtassuk, általános társadalmi változások szükségesek” amelyek „csakis úgy va­lósíthatók meg, ha a társadalom szervezett erői, azaz az államhatalom, a tőkésektől és földtulajdonosoktól magukhoz a termelőkhöz kerülnek.” (Marx 1964a, 176, idézi Lebowitz 1992, 72)⁹ Márpedig, mint fentebb említettem, a munkásoknak a termelőeszközökkel való újraegyesítése sokkal többet involvál a munkásirányításnak a vállalat szintjén való intéz­ményesítésénél, mert egyszersmind megköveteli a társadalom gazdasági irányításának egész folyamata feletti demokratikus kontroll létrehozását. A munkásosztály politikai gazdaságtanának érvényesítéséért folytatott harc tehát nem más, mint küzdelem a gazdasági rendszer teljesen új alapelvek szerinti újjáépítéséért.

Önmagában a munkaidő csökkentése és a szövetkezeti gyárak nem összeegyeztethetetlenek a tőke uralmával. De olyan alapelveket jele­nítenek meg – a szabad, rendelkezésre álló idő maximalizálását, és a szövetkezeti termelést -, amelyek ellentétesek a kapitalizmus működési elveinek érvényesülésével. Ezenfelül az ezeken az elveken alapuló osz­tályharc világossá teszi az emberek számára: a tőke uralma és a mun­kásosztály politikai gazdaságtana összeegyeztethetetlenek egymással. Miközben a tőke politikai gazdaságtana megköveteli „a kínálat-kereslet elvének vak érvényesülését”, addig a munkásosztály alternatív politikai gazdaságtanának érvényesítéséért folytatott harc „a társadalmi előrelátás által szabályozott társadalmi termelés” irányába mutat. Ezenfelül a tőke szakadatlan erőfeszítései a munkásoknak a kapitalizmuson belül elért vívmányai felvizezésére, aláásására és visszagörgetésére, világossá teszik a munkások számára, hogy meg kell szerezniük a politikai hatal­mat. E nélkül a munkásosztály politikai gazdaságtana nem válhat egy új társadalom alapjává. (Marx 1964b, 10, 79-80)¹⁰

De mit ért Marx „a társadalmi előrelátás által irányított termelésen” alapuló társadalmon? A válasz részben abban áll, hogy Marx olyan társadalmat akar, amelyben a termelést „a szabadon társult emberek végzik […] saját tudatos és tervszerű irányításuk alatt”, vagyis a „sza­badon társult termelők” társadalmát. A „szabad társulás” fogalmában benne rejlik egy döntő jelentőségű politikai elképzelés, az, hogy a szo­cialista társadalom önkormányzó társadalom lesz, olyan társadalom, amelyben nincs szükség egy, az egyének fölött és velük szemben álló külső szervezetre (az államra). Mi több, Marxnak a kapitalista piaccal szembeni ellenséges beállítottsága szervesen összefügg az állam­mal szembeni ellenségességével: mindkét intézmény a társadalmi elidegenedés egyik aspektusát fejezi ki, amelynek viszonyai között az emberi lények nem képesek demokratikusan szabályozni és irányítani gazdasági és politikai ügyeiket, s ezért számukra kontrollálhatatlan intézmények és mechanizmusok uralják életüket. Ez a pontot érdemes aláhúznunk – mert Marx érvelésének része -, hogy a piac által uralt társadalom megköveteli az állam létezését. Az állam – mondja nekünk Marx a hegeli Jogfilozófia általa írt kritikájában – az elidegenedett élettevékenység kifejeződése. S korai írásaiban fő erőfeszítése arra irányult, hogy megmutassa: ahol az emberi lények nem irányítják sa­ját munkájukat, legalapvetőbb nembeli élettevékenységüket, ott nem lesznek képesek társadalmi és politikai interakcióik irányítására sem. Ahol egy elidegenedett mechanizmusra – a piacra – van szükség a gazdasági élet irányításához, ott szükség lesz egy elkülönült és elide­genült intézményre (vagy intézményrendszerre) ahhoz, hogy valamilyen rendet kényszerítsen az emberekre mint politikai közösségre. Ellentét­ben tehát némely piaci szocialisták felfogásával, a piac nem az állam alternatívája, hanem az egyik feltételezi a másikat.¹¹ Éppen ezért csak a gazdasági életnek a piacot transzcendáló forradalmi demokratizálása vezethet el az elidegenedett politikai hatalom felbomlásához. Az állam elleni harc szervesen összefügg a piac elleni harccal.

A társadalmi termelés tehát szükségessé teszi a demokratikus irá­nyítást. Láttuk, hogy megkívánja a „társadalmi előrelátást” is, ez pedig csakis gazdasági tervezést jelenthet. Marx például beszél egy olyan társadalomról, „ahol a termelők termelésüket előre elkészített terv szerint szabályozzák”, s azt vallja, hogy ennek a tervezési folyamatnak a legalapvetőbb jellemvonása a társadalmi összmunkaidő „tervszerű” elosztása lesz. (Marx 1974 III, 248; Marx 1967 I, 80) Az emberi mun­kának és termékei elosztásának tudatos megszervezése a társadalmi szervezet minőségileg magasabb rendű formájának ismertetőjegye. Ami Marx számára elsődleges, az nem valamilyen, a gazdasági élet összes jelenségeinek össztársadalmi irányítására szolgáló nagy adminisztratív terv, hanem a legfontosabb emberi élettevékenységnek – a munkának – a felszabadítása egy elidegenedett és még nem teljesen emberi létezési mód diktátumai alól.

A termelés társadalmi tervezése először, és mindenekelőtt a termelők bevonását jelenti annak a meghatározásába, hogy munkájuk hogyan járuljon hozzá a szabadon megállapított társadalmi szükségletek kielé­gítéséhez. Ez nem öntudatlan módon, a dolgok közötti kölcsönhatások révén dől el, hanem inkább maguk a termelők közötti tudatos interakciók révén megoldandó kérdés. Ezt jelenti az, amikor a társadalmi termelést irányító „társadalmi előrelátásról” beszélünk. Ebből az következik, hogy „az egyesnek a munkája eleve mint társadalmi munka van tételezve […]

Az egyesnek ezért nem is kell semmiféle különös terméket kicserélnie. Terméke nem csereérték.” Ezért „egy, a termelőeszközök köztulajdonán alapuló kollektív társadalomban” a termékek létrehozására fordított mun­ka „nem e termékek értékeként, egyik dologi tulajdonságaként jelenik meg, mivel akkor, a tőkés társadalommal ellentétben, az egyéni munkák már nem kerülőúton, hanem közvetlenül az összmunka alkotórészeiként léteznek”. (Marx 1984, 87; Marx 1969a, 17)

Ez elvezet bennünket a gazdasági kalkuláció problémájának küszö­béhez, ahhoz a kérdéshez, hogy milyen mutatókat kell majd használni a szocialista gazdasági tervezés irányításához. De mielőtt hozzáfognánk ennek a megtárgyalásához, fontos megválaszolnunk öt alapvető, tipikus ellenvetést, amellyel a marxista társadalmi perspektíva sokszor szembe­kerül. Ha ezeket megválaszoltuk, akkor eljutunk egy olyan pontra, ahol jobban meg tudjuk tárgyalni a gazdasági élet szocialista tervezése előtt álló valódi kihívásokat.¹²

Öt ellenvetés: egyének, szükségletek, bőség, terv és átmenet

A szocializmus marxi koncepciójával szembeni első ellenvetés, amelyet meg fogunk vizsgálni, a leggyengébb: az az állítás, hogy Marx szocializ­musa mindenfajta magánszféra megszüntetését képzeli el, az egyénnek a társadalomban való teljes feloldódását. Jean Cohen szerint Marx híres „társadalmi egyén” fogalma olyan egyén, aki meg van fosztva „minden partikularitástól”, még attól is, amit az egy meghatározott társadalmi osztályba tartozás jelent. „Mivel Marx sohasem tárgyalta meg a »privát« vagy »partikuláris« egyént, kivéve olyasvalamiként, amit meg kell, hogy szüntessen a kapitalizmus eltörlése, […] csak azt feltételezhetjük, hogy A tőkében elképzelt teljesen transzparens társadalmasult kommunista rendszerben az egyén többé nem fog létezni.” (Cohen 1982, 184) Ez meghökkentő állítás. Úgy tűnik, Cohennek nem számít, hogy „feltétele­zését” meghazudtolja a szövegek legfutólagosabb vizsgálata is. Vegyük észre például, hogy Marx nem egyszerűen a „társadalmi egyénekre”, hanem a „szabad társadalmi egyénekre” utal, s hogy a szocialista tár­sadalom alapvető ismertetőjegyeként kezeli „az egyéniségek szabad fejlődését”, vagy másképp megfogalmazva „az egyéniség teljes kibon­takozását”. Továbbá Marx minden erejével ragaszkodik ahhoz, hogy az idő „az a tér, amelyben az emberi fejlődés végbemegy”, ami képtelenség lenne, ha nem vesszük észre, hogy az egyes egyének azok, akik a társa­dalmi termelés kényszere alól felszabadult idejüket önfejlődésükre fogják felhasználni. (Marx 1984 I, 109; II, 169 [kiemelés – d. M.]; Marx 1974 III, 773; Marx 1964c, 132)¹³ De a szocializmus eme centrális céljának – az egyén szabad fejlődésének – van egy lényegi előfeltétele: a gazdasági életnek a kollektív és demokratikus irányítás alá vetése. A „szabad társadalmi egyén” kialakulása „az egyének egyetemes fejlődésére, s közösségi, társadalmi termelékenységük mint társadalmi képességük alárendelésére” kell, hogy alapozódjék. (Marx 1984 I, 75; lásd még: Marx 1974 III, 772-773)

Ez elvezet bennünket egy második, komolyabb ellenérvhez: ahhoz, hogy Marx egész diszkussziója a szükségletekre való termelésről alapvetően inkoherens. Ezt az állítást a legmeggyőzőbben Kate Soper fejtette ki On Human Needs c. munkájában. Soper felismeri, hogy meny­nyire meggyőző érvek alapján ragaszkodik Marx ahhoz, hogy az emberi szükségletek nem lefixáltak és előre meghatározottak, hanem nyitottak és történetiek. Ámde Soper határozottan állítja, hogy maga ez az állás­pont aláássa Marx kapitalizmus-kritikáját, amely szerint a kapitalizmus nem tudja kielégíteni az emberek többségének „igazi szükségleteit”. Végül is az „igazi szükségletek” nézőpontjából kiinduló kritika előfelté­telezi a rögzített, bizonyíthatóan létező emberi szükségleteket, amelyek mércéjének a kapitalizmus nem tud megfelelni, s ezen az alapon ítéljük el. Tehát feloldhatatlan feszültség van a Marxnál található „kognitív és normatív diskurzusok” között, a szükségletek történelmiként és nyitottként való fogalmi megragadása, s a kapitalizmuson „az igazi szükségletek” álláspontjáról gyakorolt kritikája között. Eme elméleti feszültség eredmé­nyeként Marx állítólag a politika „naturalizálásának” hibájába esik, visszatérve ahhoz a gondolathoz, hogy vannak beazonosítható természetes emberi szükségletek, amelyek kielégítése lenne a szocialista társadalom központi célja. (Soper 1981, 134, 91-92, 99, 108, 194)

Ennek az érvelésnek az egésze azon alapul, hogy Soper nem tudta megérteni Marx kritikai elméletének igazi alapjait. Hiszen Marx munkás­ságának egész fő vonulata, az, amiért elvetette a baloldali hegeliánusok és az utópista szocialisták absztrakt moralizálását, abból eredt, hogy elkötelezte magát az immanens társadalomkritika eszményének. Egy­szerűen megfogalmazva: Marx Hegelnek azt a híres kijelentését, hogy „a filozófia is: saját kora gondolatokban megragadva”, azzá a felfogássá formálta át, hogy a társadalom valóban mélyreható és átfogó kritikájának a társadalmi átalakulás irányába ható tényleges társadalmi-történelmi erőkre kell alapozódnia, elvetve az absztrakt spekulációt és az intellek­tuális csapongást. (Hegel 1971, 21 – kiemelés az eredetiben)¹⁴ A szoci­alista társadalmi átalakulás erőinek a kapitalista társadalmon belül kell kifejlődniük; egyébként a szocializmus egy teljesen absztrakt (és ezért irreális) utópia. S az ezeket az erőket alkotó emberi lények – a munkás­osztály – vonatkozásában ez csak azt jelentheti, hogy a munkások olyan szükségleteket fejlesztenek ki, amelyek kielégítése megköveteli a fenn­álló társadalmi rend megdöntését. Marxnak a kapitalizmuson gyakorolt kritikája alátámasztásához nincs szüksége a természetes szükségletek egy absztrakt és történetietlen elméletére; ez a kritika azon a tényen áll vagy bukik, hogy a munkások a maguk történelmileg létrejött, a jelenlegi rendszer (a tőkefelhalmozás) követelményeivel összeütköző szükségle­teiknek a kielégítésére törekszenek.¹⁵

Nyilvánvalónak tűnik, hogy bármilyen fontos lenne is a szükségletek egy teljes skálája, a legfontosabb ezek közül Marx számára az egyénnek az önfejlődésre irányuló szükséglete. Marx, amikor nagy vonalakban az emberi szabadság kifejlődésének fokozataival kategorizálja a tár­sadalmakat, három nagy szakaszt lát a gazdasági élet fejlődésében. Elsőként olyan társadalmi formákat, amelyekben a társadalom tagjait a közösséghez (gyakran hierarchikus és kizsákmányoló jellegű) személyes függőség köti. Másodszor azt a társadalmi formát, amelyben az emberek „felszabadulnak” az ilyen közösségi kötelékek uralma alól, s az árukon, árakon, és a pénzen alapuló csereviszonyok révén létrejövő elidegene­dett viszonyok között kifejlődik személyes „függetlenségük”, végül pedig ez utóbbi formán belül megtalálja a kibontakozó lehetőségét egy olyan új társadalmi formának, amelyben megvalósul az emberek „konkrét univerzalitása”, amelyben a közösség berendezkedése megteremti a kereteket az olyan emberi társuláshoz, ahol „minden egyes egyén szabad fejlődése az összesség szabad fejlődésének feltétele”. (Marx – Engels 1959, 460)

A kapitalizmus a másodikat alkotja e három fázis közül. Itt, ebben a társadalomban – írja Marx – „alakul ki első ízben az általános társadalmi anyagcsere-folyamatnak, az egyetemes kapcsolatoknak, a mindenoldalúan kifejlett szükségleteknek és képességeknek a rendszere”. Marx ragaszkodik hozzá, hogy ezeknek az „univerzális”, jóllehet csak absztrakt értelemben vett univerzális kapcsolatoknak, s „mindenoldalúan fejlett szükségleteknek és képességeknek” (amelyek persze teljesen nem bontakozhatnak ki) a kifejlődése nélkül nem lehetséges semmiféle valós alapja a kapitalizmussal szembeni szocialista kritikának: „ha nem találjuk meg a társadalomban, úgy, ahogy létezik, az osztálynélküli társadalom létrejöttéhez szükséges anyagi termelési feltételeket s az azoknak meg­felelő csereviszonyokat, akkor minden kísérlet a rendszer megdöntésére csakis Don Quijote-izmus lehet”. (Marx 1984 I, 75-76)

Marx álláspontja tehát nem feltételezi a „természettől adott” emberi szükségletek egy elméletét. Marx felfogása csupán annak az elméleti megragadását követeli meg, hogy 1. a kapitalizmus olyan szükségleteket (mindenekelőtt az egyéni önfejlődés szükségleteit) hoz létre, amelyeket szisztematikusan nem tud kielégíteni; 2. a tőkés társadalom e szükség­letek kielégítésére való képtelensége osztályharcokhoz vezet, amelyek során a munkásosztály oldalán kialakul a megfelelő hajtóerő a társada­lom átalakítására; 3. hogy a kapitalizmuson belül létrejövő termelőerők és egyetemes cserekapcsolatok kollektíven és demokratikusan irányíthatóak (ezt a lehetőséget már előrevetítik a munkások szövetkezetei).

Most eljutottunk a harmadik ellenvetéshez: ahhoz az elképzeléshez, amely szerint Marx leírása az egyének egyetemes és mindenoldalú fejlődéséről olyan viszonyokat feltételez, ahol a javak és szolgáltatások korlátlanul állnak rendelkezésre. Ezt az ellenvetést általában olyan módon fogalmazzák meg (különösen Alec Nove), ami arra mutat, hogy a kérdéses szerzőket teljesen bekebelezte a polgári közgazdaságtan. A közgazdaságtan főárama jellemző módon fogyasztóként, nem pedig termelőként gondolja el az egyént. Az árverezési aukció, nem pedig a ter­melés, a munkahely modelljéből indul ki. E premisszával megegyezően Nove azt képzeli, hogy Marxnak a bőség társadalmáról szóló fejtegetése a fogyasztási javak (s az előállításukhoz szükséges termelői javak) kor­látlan (s feltehetően végtelen) kínálatát feltételezi. Ez pedig, kifogásolja Nove, annyi, mint amolyan szellemi bűvészmutatvánnyal „eltüntetni” a közgazdaságtan központi kategóriáját – a szűkösséget. Marx tehát kézlegyintéssel oldja meg a közgazdaságtan problémáit – állítja Nove (1989, 15-16). Azonban eddigi diszkussziónk nyomán már nyilvánvaló kell legyen, hogy a bőségnek Marx számára radikálisan más jelentése van. Kiindulva abból a felfogásból, hogy az emberi lények termelők, Marx felismeri, hogy a javak és szolgáltatások kínálata emberi munkaerő ráfordításokat feltételez. Ezenfelül Marx úgy véli, hogy bármennyivel is jobbá teszik a munkafeltételeket, a munka mindig a „szükségszerűség birodalma” marad. Mi több, „a szabadság birodalma valójában csak ott kezdődik” – írja Marx -, „ahol a hasznosság és a külső szükségletek által meghatározott munka végződik; természeténél fogva túl van a vol­taképpeni anyagi termelés szféráján”. Ebből következően Marx számára a bőség nem egyszerűen az anyagi javak és szolgáltatások egy szolid és biztos szintjéről való gondoskodást jelenti, hanem maga után vonja a munkából kiszakított időt is, időt „az egyén szabad szellemi és társadalmi tevékenységére”. (Marx 1974, 772-773; Marx 1967, 492)

A bőség tehát azt jelenti, hogy a társadalom a tudomány és az emberi együttműködés hatalmának alkalmazása révén emeli a munka termelé­kenységét. Azt jelenti, hogy a társadalom lerövidíti a munkanapot (vagy munkahetet), hogy nagyobb mennyiségű szabadidőt hozzon létre a szük­séges munka szféráján kívül, s egyszersmind azt is kell, hogy jelentse, hogy radikálisan csökkentik a magánkeretek között végzett szükséges ön-újratermelési munka (gyermeknevelés, főzés, takarítás) mennyiségét is, azáltal, hogy e tevékenységek jelentős részét közösségi formában végzik el. Marx bőség-fogalma tehát szervesen összekapcsolódik az emberi szabadságról alkotott felfogásával. Megköveteli, hogy felismer­jük az egyének életének és idejének a végességét, s ezáltal létrejöjjön egy egyensúly az anyagi és kulturális javakra irányuló szükségletek és a „szabad szellemi és társadalmi tevékenységre” irányuló szükségle­tek között. Ezért, mint minden gazdaságban, itt is az idő elosztása a kulcskérdés. Nyilvánvalóan tehát minden posztkapitalista gazdaságnak két különböző szükségszerűség között kell egyensúlyoznia: egyfelől mindenki számára szolid és biztos életszínvonalat kell biztosítania, más­felől a dolgozó embereknek több időt a „szabad szellemi és társadalmi tevékenységekre”. Bizonyos, hogy e két törekvés között valódi feszültség van. A munkásállam valódi ismertetőjegye az lesz, hogy az állampol­gárok – munkástanácsok és lakóhelyi bizottságok révén – általánosan részt vesznek a tömegdemokrácia ama intézményesült döntéshozatali eljárásaiban, amelyek közvetíteni igyekeznek majd e különböző tár­sadalmi szükségletek között. De ahhoz, hogy ezeket a döntéshozatali eljárásokat olyan módon folytassák le a dolgozók, amely összhangban van a szabad egyéni önfejlődésre való törekvéssel, szükség van egy olyan társadalmi keretre, ahol:

„A társult termelők a természettel való emberi anyagcserét racionáli­san folytatják le a lehető legkevesebb energia kifejtésével, s az emberi természetnek leginkább megfelelő s ahhoz leginkább méltó feltételek között. Ámde ez mindig megmarad a szükségszerűség birodalmának. A szabadság igazi birodalma, az emberi képesség öncélként való kifejlesz­tésének birodalma ezen túl kezdődik, jóllehet csak a szükségszerűség birodalmának bázisán virágozhat ki. Lényegi előfeltétele a munkanap lerövidülése.” (Marx 1974, 772-773)¹⁶

Ez az az „értékelési probléma” amely fennmarad a posztkapitalista társadalomban is: az egyéni munkaidőnek az önfejlődés szükségleteivel összhangban való demokratikus és közösségi szabályozása. Amikor Marx azt írja, hogy „az idővel való gazdálkodás: végső soron minden gazdálkodás erre redukálódik”, akkor erre az emberi kritériumra gondol. Mint biológiai lények, az emberek meg kell termeljék a megélhetés esz­közeit, s azokat a termelőeszközöket, amelyek ezt lehetővé teszik. Ez a materialista történelemfelfogás alapelve. De egy olyan társadalomban, amely termelőerőit addig a pontig fejlesztette, ahol az emberek életéből száműzni lehet a biológiai létezést fenyegető szűkösséget, mi több, fenn lehet tartani a kulturális önkifejezés és interakciók egy magas szintjét, s amelyben a munka kizsákmányolása megszűnt, „az idővel való gazdálko­dás, együtt a munkaidőnek a különböző termelési ágak közötti tervszerű elosztásával, megmarad az elsődleges gazdasági törvénynek”. Ahelyett a még nem társadalmasult berendezkedés helyett, ahol az emberek előbb dolgoznak, s csak utólag, a pénz és a piac közvetítése révén tudják meg: termelőtevékenységük megfelel-e a társadalmi szükségleteknek, a szocialista gazdaság egy olyan demokratikus döntéshozatali folyamaton alapul, amely megteremti annak keretfeltételeit, hogy ez az összehango­lás a tudatos emberi tevékenység révén menjen végbe.

Ebben a helyzetben „az egyén munkája kezdettől fogva társadalmasult munka”. Az egyénnek „nincs különös terméke, amelyet kicserélhetne. Terméke nem csereérték.” Mindazonáltal ez nem szüntet meg minden gazdálkodási problémát: „közösségi termelést feltételezve az időmegha­tározás természetesen lényeges marad”. (Marx 1984 I, 76)¹⁷ Azonban ez a társadalom ezt a problémát kiemeli az áruk és a pénz eldologiasodott világából, s a társult egyének demokratikus döntéseinek rendeli alá.

Ez elvezet bennünket a negyedik ellenvetéshez, ahhoz az állításhoz, hogy a tervezés marxi koncepciója valamiféle mindentudást feltételez a közvetlen termelők részéről – ez a tétel centrális helyet tölt be Nove ér­velésében, s visszhangozza Blackburn is. Ámde Marx álláspontja az volt, hogy a tévedés bizonyos mértéke elkerülhetetlen, éppúgy, mint az anyagi és társadalmi-gazdasági feltételekben bekövetkező véletlenszerű és nem várt változások. Ebből kifolyólag Marx azt sugallta, hogy az uralkodó tendencia a szocialista gazdaságban az „állandó relatív túltermelés” kell, hogy legyen. Csak ezen a módon védheti meg a társadalom polgárait a hiányok lehetőségével szemben. Ezért beszélt Marx a „többlettermék” betervezett létrehozásáról, „biztosítási- és tartalékalap formájában”, hogy a társadalom kivédhesse az elégtelen termelést és a hiányt. Mi több, a betervezett túltermelés Marx szerint (1968, 426) „egyenértékű a társadalom kontrolljával saját reprodukciójának tárgyi eszközei felett”, hiszen azt jelenti, hogy az emberi lények tudatosan termelnek azért, hogy elkerüljék az emberi életre legártalmasabb állapotot – az elégtelen termelést és a szűkösséget.

Elvileg nincs semmi különösebb nehézség a betervezett túltermeléssel. A termelési és fogyasztási javak zöme nem romlandó, egy (mondjuk 5 százalékos) betervezett túltermelés nem jelent megoldhatatlan technikai vagy logisztikai problémát. Ami itt a valódi kérdés, az nem a minden­tudás, hanem a demokrácia. Amit a szocialista tervezés kritikusainak bizonyítaniuk kellene, az az: miért ne lehetne a munkások választott delegátusait és a lakóhelyi bizottságokat bevonni egy olyan nemzetgaz­dasági keretterv megalkotásába, amely a demokratikusan megállapított társadalmi prioritások skálájából kiindulva határozná meg például az élelmezésre, a lakásokra, egészségügyre, az oktatásra és gyermek­gondozási lehetőségekre, a ruházkodásra, könyvtárakra, szállításra, az elektromosságra, valamint a kulturális és rekreációs javakra fordítandó erőforrásokat. Bizonyos persze, hogy ez részletes információkat igényel a termelés technikai együtthatóiról, a termelési javakat előállító iparágakba beruházott erőforrásokról, az egyes terveknek megfelelő társadalmilag szükséges munkaidő-ráfordítások mértékéről, a különböző alternatívák különböző környezeti hatásairól, arról hogy mennyit kell feláldoznunk más javakból, ha bizonyos javakból többet, vagy kevesebbet termelünk, és így tovább. S mindez kétségkívül megköveteli, hogy jelentős mennyiségű olyan „szakértői” információ álljon a tervezők rendelkezésére, amely nem magától értetődően elérhető mindenki számára. De miért ne lehetne az ilyen információk gyűjtéséért és szolgáltatásáért felelős szerveket de­mokratikus irányítás alá helyezni? S miért ne lehetne a számítógépesített leltárellenőrzési és „just-in-time” szállítási rendszereket a demokratikus tervezés feladataira alkalmazni? Annyira leküzdhetetlenek a problémák ezen a ponton, hogy jobban tesszük, ha megragadunk az áraknál és a pénznél, a kizsákmányolásnál és a válságoknál?

Nove válasza egyszerű erre a kérdésre: a piac, az árak és a pénz egyedüli alternatívája egy a társadalmon uralkodó, sztálinista bürokrácia. De ez egy olyan állítás, amely végső soron csak arra támaszkodhat, hogy az emberek állítólag természettől fogva lusták és önérdekűek (a szó szűkebb, aszociális, a polgári közgazdaságtanban használt értelmében).

Tehát, mivel a demokratikus tervezés nem lehetséges, a legtöbb, amit remélhetünk a kompetitív piacokon hozott személyes döntések révén megvalósuló fogyasztói szuverenitás „demokráciája”. (Nove 1989, 19, 215, 229, 233, 225) Mint a piaci szocializmus legtöbb változatánál, ahová e fejtegetések kilyukadnak, az a piac plusz az állam fennmaradása, egy olyan államé, amely feltűnően hasonlít a kapitalista társadalom bürok­ratikus gépezetére. Tehát marad nekünk egy olyan perspektíva, ahol az „árutermelést és a piacokat” úgy festik le, mint egyedüli alternatívát a bü­rokratikus állami zsarnoksággal szemben – más szavakkal az az állítás, hogy semmilyen elérhető társadalmi forma sem kedvezőbb a szabadság ügyére, mint a piacgazdaság. Nem csoda, hogy Nove könyve végén úgy érzi, hogy fel kell tennie a kérdést: „vajon szocializmus-e ez”? Ez a kérdés válasz után kiált – s nemleges választ kell adnunk rá.

Ez végül elvezet bennünket a legszubtilisabb ellenvetéshez Marx álláspontjával szemben: ahhoz, hogy az alternatív gazdasági rendről adott vázlata „eltünteti” azokat a valós problémákat, amelyeket egy tény­legesen létező társadalomnak meg kell oldania egy még felismerhetően kapitalista társadalomból a megvalósítható szocializmusba való átmenet során. Marx, mondják nekünk, keveset mond, már ha egyáltalán valamit, a szocialista gazdaság égető problémáiról -, arról, milyen utat kell vá­lasztania egy, a szocializmus felé elinduló társadalomnak. Még ha Marx szocialista ideálja védhető is – bár Nove szerint nem az -, akkor sem releváns a ma előttünk álló kérdésekkel kapcsolatban.

Igaz, hogy Marx mint elitista szellemi játékot, elvetette a jövő társadal­mára vonatkozó tervezgetést, de nem ellenezte az olyan átfogó elvek felvázolását, amelyeket a kapitalista társadalom fejlődési tendenciáiból és a munkások osztályharcának trendjeiből vezetünk le.¹⁸ így például A gothai program kritikájában expliciten megvitatja „egy olyan kommunista társadalom” problémáját, amely „még nem a saját bázisán fejlődött ki, hanem, éppen ellenkezőleg, most alakult ki a kapitalista társadalomból, s ezért minden aspektusában, gazdasági, erkölcsi és szellemi szempontból annak a régi társadalomnak jegyeit hordja magán, amelynek méhéből született”.

Itt még nem lehet – mutatja ki Marx – a gazdasági életet a „min­denkinek szükségletei szerint” elve alapján megszervezni. Ez az elv a gazdasági és kulturális fejlődés olyan szintjét előfeltételezi, amelyet a társadalom ekkor még nem fog elérni. Először tehát az elosztást a „mindenkinek képességei szerint” elv fogja megszabni, azaz mindenki annak arányában vételezhet a társadalom vagyonának készleteiből, amennyivel egyénileg hozzájárult a termeléshez. Ez, mondja Marx egy „utalvány” alapján fog végbemenni, amely minden egyént feljogosít arra, hogy annak arányában vételezzen „a fogyasztási eszközök társadalmi készletéből”, amennyivel hozzájárult ahhoz. Ez, persze, ugyanazt az alapelvet involválja, amely a kapitalista társadalomban „az áruk cseréjét szabályozza” – cserét a munkaidő alapján. Ámde, ragaszkodik hozzá Marx, „itt a csere formája és tartalma megváltozik, hiszen a megváltozott feltételek között senki sem adhat mást, mint munkáját, s ezért semmi sem kerülhet az egyének tulajdonába, az egyéni fogyasztási eszközökön kí­vül”. Tehát átmeneti berendezkedéssel van dolgunk, amely még mindig „a polgári korlátozottság bélyegét viseli magán”; mivel az egyének különbö­ző vonatkozásokban (életkor, fizikai erő, képzettség stb.) egyenlőtlenek, ezért a munka szerinti elosztás „az egyenlőtlenség joga”. Ami megelőzi azt, hogy ez a strukturális egyenlőtlenségek és kizsákmányolás alapjává váljon az az állam politikai formája, a munkások tömegdemokráciája és a termelőeszközök társadalmi tulajdona. Ez utóbbiak nem vethetők alá a piaci verseny, az egyéni tulajdonlás, vagy a profitabilitás kritériumainak, különben a polgári jogból újra létrejönnének a polgári termelési viszonyok is… (Marx 1969a, 18)

Mi a helyzet hát Marxnak a munkautalványokkal kapcsolatos disz­kussziójával? Vajon nem annak a puszta elismerése ez, hogy egy ilyen átmeneti társadalmat még mindig a pénz fog szabályozni? Ezen a ponton a mai, a piaci szocializmusról folyó vita sok résztvevőjénél alapvető fo­galomzavarral találkozunk. Azok az utalványok, amelyek egyszerűen az elvégzett munkaórák összegét reprezentálják, nem jelentenek „pénzt” a szó semmilyen felismerhetően kapitalista értelmében. A pénz, mint fen­tebb kifejtettük, az a mechanizmus, amely meghatározza és méri a még nem-társadalmasult kontextusban elvégzett elidegenedett munka értékét; a pénz az a „dolog”, amely a konkrét munkákat absztrakt munkákká ala­kítja át. Ahol a munka közösségi jellegű, s elosztása előre meghatározott, egy utalvány vagy nyugta nem pénz, nem az a mechanizmus, amely az egyéni munka társadalmi jellegét érvényessé teszi, sem nem alakítja át az előbbit az utóbbivá. Jóllehet az ilyen utalványok csereeszközöket je­lentenek, nem ezek informálják a termelőket magánmunkájuk társadalmi értékéről. A munkautalványok egyszerűen csak megteremtik annak a lehetőségét, hogy adott munkaráfordításokat az emberek kicserélhes­senek a közös munka által létrehozott összes termékek készletének egy részére. De ez nem árucsere, mert a munka „értéke”, a társadalmi gazdagságban való részesedésre való jogosultsága a termelés előtt jön létre. Következésképpen „a termelés társadalmi jellege a terméket kez­dettől fogva közösségi, általános termékké teszi”. Kidolgozva egy ilyen termelési rendszert, Marx (1984 I, 86) a következő módon állítja szembe ezt az árutermeléssel:

„A csereérték bázisán nyugvó termelésben a munka csak a csere révén tételeződik általános munkaként. De ezen az alapzaton, (a közösségi gazdálkodás alapzatán) a csere előtt tételeződik ilyenként; azaz a ter­mékek cseréje semmi esetre sem lesz az a közeg, amelynek révén az egyénnek az általános termelésben való részesedése közvetítődik.”

A munkautalványok szerepe az, hogy lehetővé tegyék az egyéni és társadalmi munka közötti közvetítés végbemenését. De ez a közvetítés nem az egyéni munka társadalmi értékének megalapozója, hiszen ez kezdettől fogva adott, hanem pusztán a munka munkára való kicserélé­sének eszköze. Tehát amit Marx mond (1967, 95. 1. lábjegyzet) Owen „munkapénz”-éről az vonatkozik az ő munkautalványaira is: „ugyanúgy nem pénz többé, mint a színházjegy”. Mindazonáltal a munkautalványok révén való társadalmi elosztás pusztán átmeneti forma, olyan, „amely még mindig a polgári korlátozottság bélyegét viseli magán”. Hogy halhat el ez a fajta elosztás?

A kérdés lényege itt az, hogy az átmeneti gazdaságban folyamatosan növekszik a társadalmasult fogyasztási szektor, ezt a szektort pedig már a szükséglet, nem a képesség szabályozza. Abban a mértékben, aho­gyan a lakás, az alapvető élelmiszerek, a ruházkodás, az egészségügy, az oktatás, a gyermekgondozás, az elektromosság, a víz, a betegápolás, a szállítás, valamint a kulturális és rekreációs tevékenységekhez való hozzáférés garantált szociális jogokká válnak, a „burzsoá jog” területe összehúzódik. A fejlett kapitalizmusban már hosszú ideje léteznek – jólle­het a tőkefelhalmozás által eltorzított és annak alárendelt formában – az egészségügy, az oktatás és hasonló szolgáltatások társadalmasítására irányuló tendenciák, részben a munkásosztály nyomása, részben pedig a tőkének a munkaerő fizikai és kulturális reprodukálására való szük­séglete miatt. Egy, a kizsákmányolás dinamikájától megszabadult, és a felhalmozás kényszerétől mentessé vált gazdaságban a garantált társa­dalmi fogyasztásnak ez a szférája fokozatosan kiterjeszkedik az életnek a csere által szabályozott részére is. Az anyagi és kulturális értelemben vett megélhetés egyre kevésbé fog a munkautalványokat, vagy bármilyen hasonló pénz-pótlékot igénylő tranzakcióktól függeni.

A garantált fogyasztási szektor tehát az egyik oldala a munkaerő áru­jelleg alóli felszabadulásának. A megélhetés, az emberi élet különböző örömei és a kulturális önfejlődés egyre kevésbé fognak az elvégzett egyéni munkamennyiség által megszabott egyéni vásárlástól függeni (habár az egészséges felnőttekkel szemben mindig érvényben marad az a követelmény, hogy részt vegyenek a társadalom munkájában). Mi több, a termelőerők fejlődésével s a műveltségi szint emelkedésével a társadalmilag garantált fogyasztás szisztematikusan bővülni fog. A társadalmi gazdagság elosztását az egyéni szükségleteken alapuló szociális jogok fogják szabályozni. így a piacon át megvalósuló egyéni fogyasztás szférája – amelyen belül sok árat, mint lentebb megtárgya­lom, szintén szabályozni lehet majd társadalmi kritériumoknak megfe­lelően – arányaiban, még ha talán abszolút értelemben nem is, össze fog zsugorodni. Ezeknek a piacoknak, miközben kiegészítő szerepet töltenek be az olyan egyéni, személyes szükségletek vonatkozásában, amelyeket a legjobban a társadalmasult fogyasztási szektoron kívül lehet kielégíteni, marginális, még ha nem is jelentéktelen szerepük lesz a társadalomban, mivel a társadalmasult szektor bővülése a piac és az áruviszonyok felszámolásának, a pénz háttérbeszorításának a logikáját követi.

Az általam tárgyalt gazdasági modell nem kell, hogy központilag meg­szabja az egyének fogyasztását. Például miért ne lehetne egy társadalmi­lag garantált fogyasztási csomag úgy megalkotva, hogy gondoskodjék az egyéni preferenciák kielégítéséről, oly módon, hogy megenged különböző fogyasztási menüket, egy sor lehetséges „behelyettesítéssel” – például lehetőséget adva arra, hogy aki az átlagosnál jobb lakást szeretne a társadalomtól, az csökkenthesse igényeit más területeken, vagy hogy az utazási utalványokat (légi, vasúti és gépkocsi-használati kuponokat) „ki lehessen cserélni” különösen jó ruházkodásra, vagy zeneszerszámokra, vagy megengedve az embereknek, hogy több társadalmilag szükséges munkát végezzenek (s ezzel feláldozzák az önfejlődésre fordítható idejük egy részét) azért, hogy többet vásárolhassanak a fogyasztási cikkekből. Ezenfelül a fogyasztási szerkezet rugalmasságát biztosíthatja az is, ha a különböző javakat, utalványokat, vagy kuponokat személyesen cseré­lik ki egymás között az egyének (például utazási jegyeket elcserélnek kulturális eseményekre szóló belépőkkel). Az ilyen egyéni tranzakciók természetesen nem árucserék (hanem puszta használati értékek cseréi) s még ha az emberek szabályos piaci árakon is cserélnek, akkor sem involválják azt, ami a tőkés piacgazdaság lényege: hogy az egyének önreprodukcióját egy, az absztrakt munkát reprezentáló fizetőeszköz szabályozza.

A gazdasági kalkuláció kérdése

Ezen a ponton érvelésemet kritikusaim azzal fogják támadni, hogy amo­lyan „fundamentalista” módon nem akarok megbirkózni a gazdasági kalkuláció problémájával, amely pedig létezni fog a szocializmusban (vagy a szocializmusba való átmenet társadalmában). Robin Blackburn (1991, 31-55) különösen egyértelműen úgy véli, hogy a marxisták nem tudtak megfelelő választ adni Ludwig von Mises és Friedrich von Hayek érveire, akik szerint a racionális gazdasági döntéshozatal lehetetlen a termelőeszközök magántulajdonán és a profitorientált beruházásokon alapuló valódi kompetitív piacok által nyújtott árjelzések nélkül.

Amikor elvetjük a Mises-Hayek féle nézőpontot a kalkuláció kérdé­sében, akkor ez nem egyszerűen kitérés a nehézségek elől. Inkább azt jelenti, hogy bevallottan szembefordulunk a gazdasági élet telje­sen fetisisztikus módon való elképzelésével. Ugyanis, mint Joseph Schumpeter kimutatta, az osztrák iskola antiszocialista közgazdászai egy „Robinson Crusoe-gazdaság modelljéből” indulnak ki, amelyben az atomizált, önérdek vezérelte egyének választásai szabják meg egymástól elszigetelten elvégzett munkáik termékeinek cseréjét. Ezen túlmenően a legabszurdabb végletekig viszik ennek a modellnek a szubjektivizmusát és individualizmusát. Kitartanak amellett, hogy az egész gazdasági életet a fogyasztók szükségletei hajtják előre, ily módon kényelmesen ignorálják a munka szerepét a gazdasági életben. Miután eldologiasították úgy az egyént, mint fogyasztói státusát, ezután egyszerűen összezavarják a gazdasági élet egészét a piaci cserével. Élni annyi, mint cserélni. Eb­ből, Mises és Hayek egy modern követőjének szavaival, az következik, hogy „a gazdaságelmélet magja a piacok elmélete”. (Schumpeter 1954, 986-987, idézi Kirzner 1992, 201)

Ezzel az érveléssel kapcsolatban két alapvető dolgot kell megállapíta­nunk a piacok természetét illetően.

Először is, a legtöbb, amit a piacok elvégezhetnek, az, hogy infor­mációkat nyújtanak az embereknek egy sor, számukra mint elszigetelt egyének számára elérhető privát jellegű gazdasági választásról. A piacok nem képesek semmiféle értelmes információt nyújtani a magánjelle­gű gazdasági tranzakciók társadalmi hatásairól. Ámde, amint a jóléti közgazdaságtan területén született jelentős mennyiségű szakirodalom kimutatta, gyakorlatilag az összes állítólag magánjellegű gazdasági ak­tusnak vannak ilyen közösségi kihatásai, a modern közgazdaság nyelvét használva „externalitásai”.

Tehát bármit is mondjanak a piacoknak az egyéni döntéshozatalra vonatkozó információk nyújtására való képességéről – s ezt is nagy­mértékben túlértékelik -, a piacok biztosan nem alkalmasak a gazdasági döntések egyéneken túlmutató következményeinek kikalkulálására, s ilyenformán a piacok alkalmazása negatívan érinti a társadalmi dön­téshozatal lehetőségeit. A gazdasági cselekvés társadalmi hatásainak kikalkulálása olyan információkat igényel, amelyeket a piacok nem nyújtanak és nem is nyújthatnak. Nem csak atomizált egyéneket fel­tételeznek a piacok, hanem azáltal, hogy megfosztják az egyéneket a döntéseik társadalmi kihatásaival kapcsolatos információktól, s csak a magánjellegű, nem-társadalmi kritériumok szerint meghozott döntéseket jutalmazzák, a társadalomban állandósítják az atomizáltságot. Amellett, mivel társadalmi kihatásaik ellenőrizhetetlenek, a piacok működése a társadalmi hatékonyság szempontjából rendkívüli negatívumokkal jár. Ezért nem túlzás, amikor a Quiet Revolution in Welfare Economics szerzői azt írják, hogy:

„A piacok elterelik és akadályozzák a lényeges információk terjedését, előmozdítják az antiszociális ösztönző tényezők működését az emberek­ben a más, ugyanolyan erős motivációk rovására, amelyek nem járnának szükségképpen együtt társadalmilag destruktív következményekkel, s egyre alacsonyabb társadalmi hatékonyságú forrásallokációs döntések­hez vezetnek […] Összefoglalóan […] a piacok – függetlenül attól, hogy a magán- vagy a köztulajdonú vállalatokkal kombinálódnak – az egyre erő­södő individualizmust mozdítják elő a társadalomban, ami bizonyíthatóan nem-optimális következményekkel jár.” (Hahnel – Albert 1990, 218)

Érdemes azt is megemlítenünk ebben a vonatkozásban, hogy a szak­irodalomban komoly kutatások meggyőző érvekkel igazolták, hogy a piac által kialakított vállalati hierarchiák az egyes termelőegységeken belül is alacsony hatékonysághoz vezetnek. (Leibenstein 1978a; Leibenstein 1978b, 12. fej.)

Ez elvezet bennünket a második általános igazsághoz, amelyet a piaccal kapcsolatban le kell szögeznünk: a piaci információ arra sem alkalmas, hogy racionális kritériumokat nyújtson a beruházásokhoz. Az osztrák és a neo-osztrák közgazdaságtan képtelen volt megalkotni a tőke­hatékonyság és a beruházás egy értelmes elméletét – ezt a hiányosságot csak gyengén leplezi a „bizonytalanságról”, a „vállalkozói képességről”, és az „innovációról” szóló retorika. A piacok nem nyújtanak racionális kritériumot, amely iránymutatást adna az utak, csatornák, acélművek, távközlési hálózatok, iskolák, parkok, ruhagyárak, gyermekgondozási központok, kórházak, pékségek vagy vízierőművek építéséhez.

Amint egy közgazdász írja, „egyetlen egyéni vállalkozó sem […] tudja egyedül a piaci adatok alapján felbecsülni a beruházások termelékeny­ségét, mielőtt a többi vállalkozó beruházási tervei kialakulnának. Hogyan mondhatnák meg, hogy vajon milyen lesz a beruházás jövedelmezősége egy meghatározott városban ha nem tudják: fel fog-e épülni az új vasút­vonal vagy sem? Itt ahhoz hasonló bizonytalansággal van dolgunk, mint a külső hatásoknál a termelés esetében.” (Baumol 1965, 131-132)

Az ilyen beruházási döntések a kollektív szükségletek hosszú távú felmérését követelik meg. Ámde az árakkal kapcsolatban pontosan az a lényeg, hogy a jelenlegi gazdasági adatokat tükrözik. A beruházások elkerülhetetlenül megváltoztatják az idők során ezeket az adatokat azzal, hogy új jövedelmeket teremtenek, megváltoztatják a termelés technikai feltételeit, megváltoztatják a fogyasztói preferenciákat (új javakat nyújt­va) és így tovább. Minél hosszabb időhorizontban gondolkodunk, annál nyilvánvalóbbá válik ez a probléma. Hogyan szabályozná a piac a köz­javakkal kapcsolatos döntéseket, amelyeket – legalábbis nagyrészt – a következő nemzedék fog használni?

Ha egyszer kilépünk a Robinson Crusoe-gazdaság Akcióinak világából, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a piacok teljesen képtelenek fogódzókat nyújtani a nagyszámú ember jóllétét érintő gazdasági döntésekhez, akár hosszú időhorizontokat, akár a közjavakkal – amilyenek a kórházak vagy a parkok – kapcsolatos választásokat involválnak ezek. Ezért helyesen állapítja meg egy közgazdász, hogy a piacok elmélete „nem nyújt kielé­gítő »kompetitív megoldást« az időhorizontok, a termelőeszközök végső elhasználódása, vagy általában a beruházás problémáira”. A neo-osztrák közgazdászok valójában elismerik ezt a tényt, amikor elvetik az általános egyensúlyelmélet modelljeinek fiktív világát. A beruházási döntések, pon­tosan azért, mert egy olyan világban, amelyet az árjelzések irányítanak, mindig az ismeretlenbe tett lépést jelentenek, nagymérvű instabilitást teremtenek. Egy szabályok nélkül működő gazdaságban számos beru­házás kudarcot fog vallani, némelyik kimenetele bizonytalan lesz, mások túl sikeresek (ezért inflációgerjesztőek). Ebből az következik, hogy a beruházás egy piac vezérelte rendszerben mindig egyensúlyhiányt fog létrehozni, nem pedig a neoklasszikus közgazdaságtan önkorrigáló egyensúlyát.¹⁹

De ha a piac nem nyújt a szocialista gazdaságirányításhoz szükséges információkat – mi több, olyan mechanizmusok jellemzik működését, amelyek kifejezetten akadályozzák az információáramlást -, akkor milyen mechanizmusokkal és eljárásokkal szabályozhatja magát egy szocialista gazdaság? Válaszként erre a kérdésre több általános szempontot is megadhatunk.

Először is a kulcsváltozók, amelyeket a gazdaság kereteinek megha­tározásában fel kell használnunk a fogyasztás társadalmi struktúrájának szerkezete s a beruházások üteme, iránya. A fogyasztás struktúrája határozza meg, hogy milyen prioritások szerint elégítsük ki a szükség­letek teljes skáláját, s így a termelési erőforrások elosztását az étel, ruházkodás, szállítási és kommunikációs eszközök, lakás, egészségügyi ellátás, oktatás és további szükségletek között. A beruházások struktúrája hasonlóképpen prioritásokat határoz meg – hosszabb időtartamokra. Ugyanakkor a beruházások rátája „meghatározza azt, amit a jólét időbeni elosztásának nevezhetünk”: azt, hogy a jelenlegi össztermék mekkora hányadát kell az itt és most létező szükségletekre, s mennyit a jövőbeliek­re fordítani. (Graaff , 1963, 99) A társadalmi terméknek a fogyasztás és a beruházás közötti megoszlása tehát a jelenlegi és a jövőbeli szükségletek közötti társadalmi választásokat tükrözi.

A kapitalizmus ezeket a kérdéseket a profitabilitás kritériuma szerint oldja meg. A fogyasztás szerkezetét a kapitalistáknak az olyan javak megtermelésére vonatkozó döntései határozzák meg, amelyek a jö­vedelem jelenlegi megoszlása mellett várhatóan a legnagyobb profitot hozzák. Hasonlóképpen a beruházások szerkezetét és rátáját a tőké­nek a különböző beruházási projektek lehetséges profitjára vonatkozó becslései határozzák meg. Mindkét esetben az ezekre a kérdésekre vonatkozó demokratikus társadalmi vita vagy a közvélemény kialakult ítélete irreleváns. Ezek magánjellegű döntések, amelyek a tulajdonjogok alapján meghatározzák, mi történjék a tőkékkel, függetlenül attól, hogyan érinti ez a többség jólétét.

A szocializmus politikai gazdaságtanának alapvető része az, hogy a szocializmus demokratikus kontroll alá kívánja vetni a fogyasztás alapszerkezetét, valamint a beruházások rátáját és struktúráját. Eh­hez hozzátartozik annak a felismerése, hogy ezek lényegüknél fogva társadalmi folyamatok, s ebből a megfelelő következtetések levonása, továbbá az is, hogy a gazdaságban a makroökonómiai döntések lesznek az elsődlegesek. Ebből adódik, hogy el kell vetni a piaci közgazdaság­tan metodológiai individualizmusát, misztifikáló jellegét, s azt, hogy a makro­ökonómiai döntéseket az egyéni, magánjellegű döntések puszta aggregátumaként fogja fel.

Azáltal, hogy a makrogazdaságot az egyéni, mikro szintű döntések puszta végösszegeként kezeli, a piacok elmélete tulajdonképpen azt állítja, hogy „ha a környezetet lerombolják, ha a lakhatás és az egész­ségügyi ellátás elégtelen, miközben bőségesen kaphatóak a dezodorok és a hajlakkok, vagy ha a termékek nem biztonságosak, akkor ez azért van, mert az emberek »így akarják«„. (Gregory 1989, 39) Marx piacgaz­daságon gyakorolt kritikájának egyik fő eredménye, hogy megmutatta az e mögött rejlő gondolkodási hibát: a szubjektum és az objektum, a célok és az eszközök viszonyának a megfordítását. Szemben azzal a felfogással, hogy az árutermelési, piaci mechanizmusok tisztán technikai jellegűek, és bármilyen tetszőleges értékpreferenciáknak alá­rendelhetőek, Marx bebizonyította, hogy a piaci gazdaságszabályozás (amely az értéktörvény működésében nyilvánul meg), természetesként kezeli azokat a viszonyokat, amelyek valójában keresztül-kasul társadalmi viszonyok és folyamatok: a munkaerő áruvá válását, a használati ér­téknek a csereérték, a szükségleteknek a profit és a fogyasztásnak a felhalmozás alá rendelését.

A marxizmus, amikor bizonyítja, hogy a piaci gazdaságszabályozás lényege az emberi szükségletek alárendelése az eldologiasodott, au­tomatikusan érvényesülő gazdasági törvényszerűségeknek, ezzel egy­szersmind a gazdasági élet társadalmasítása és piac alóli felszabadítása mellett foglal állást. Ez nem más, mint ugyanannak az érmének a két oldala. Szocializálni a makro­ökonómiai döntéseket – valódi demokratikus és közösségi ellenőrzésnek vetni alá őket – annyi, mint szűkebbre szabni a piac területét, érvényesíteni a többség jogát arra, hogy irányítsa azokat a folyamatokat, amelyek eddig uralkodtak az életén.

Az első alapelvhez, a makro­ökonómiai döntéshozatal társadalmasítá­sához szorosan kapcsolódik egy másik: a létfenntartás kivonása a piac hatóköréből. A piacgazdaság ideológiája azt állítja, hogy a piac (az áruk által tükrözött) emberi szükségletek kifejezésére szolgáló mechanizmus, és egy adott áru utáni kereslet szintje azt tükrözi, hogy adott kínálat mel­lett más javakhoz képest mekkora „szüksége” van erre az árura az embe­reknek. Ennek a felfogásnak az abszurditását számtalan kritikus mutatta ki: ha valamilyen áru hiánya felhajtja az árakat és redukálja a keresletet és a fogyasztást, ebből az következik, hogy az erre az árura irányuló „szükséglet” csökkent. Mivel „az emberi szükségletek csak a piacokon léteznek”, jegyzi meg a kritikusok egyike, a piac ideológiája azt implikálja, hogy „az árak emelkedése csökkenti az emberi szükségleteket” (mivel ezek csak a piaci kereslet segítségével mérhetőek). (Gregory 1989, 40) Egy egyszerű példa – az éhínségé – megmutatja ennek az érvnek az erkölcsileg alantas voltát. A piacgazdaságban hétköznapi dolog, hogy emberek éhen halnak, miközben az éhség sújtotta övezetből élelmiszert exportálnak. Ez – a piaci elvek szempontjából – teljesen „racionális” végeredmény. Mi több, mivel az élelmiszerre irányuló hazai kereslet (a fizetőképes keresletben mérve) csekély, ezért a piaci közgazdaság szerint nincs hazai „szükséglet”. Itt egy alapigazság jelenik meg előttünk: a piac nem veszi és nem is veheti tudomásul az olyan szükségleteket, amelyek nem engedelmeskednek diktátumainak – a csereeszközzel (az absztrakt emberi munka reprezentálójával) való fizetés igényének. Hiszen nem a szükségletek számítanak, hanem a „jogosultság”, a ké­pesség arra, hogy a piaci egyenérték szerint fizessünk. Tehát, Amartya Sen szavaival (1981, 161-162): „az éhség sújtotta területekről exportált élelmiszer »természetes« jellemzője lehet a piacgazdaságnak, amely csak az anyagi javakra való jogcímeket, nem pedig az emberi szükség­leteket veszi figyelembe”.

Ezzel a fajta fejtetőre állított logikával szemben a szocializmus a szükségletekről való közvetlen megbizonyosodás elvét érvényesíti. A szocializmus elveti azt az elképzelést, hogy az emberi szükségletek csak annyiban léteznek, amennyiben a piaci viszonyok és a pénz közvetíti őket. A szocializmus így arra törekszik, hogy elválassza a megélhetési eszközökhöz való hozzáférést a piaci cserétől – ez pedig, mint fentebb érveltem, azt vonja maga után, hogy a szocializált fogyasztási szektor révén nyújtott „társadalmi bér” egyre növekedjék.

Ezen a ponton a türelmetlen kritikus valószínűleg két további ellenér­vet fog felvetni. Először is: ésszerűen elképzelhető-e, hogy a társadalmi tervezés megfelelően gondoskodik az áruk és szolgáltatások ama sokféleségéről, amelyekhez a legtöbb ember a fejlett kapitalista társa­dalmakban már hozzászokott? Másodszor pedig: azt akarom-e állítani, hogy a szocialista gazdálkodás közömbös lesz a termelés és az elosztás hatékonyságának kérdéseivel szemben? Mindkét kérdésre a válaszom: nem. De ez sokkal kisebb engedményt jelent a piacnak, mint kritikusom vélhetően hinné.

Hadd kezdjem azzal, hogy az nem várható ésszerűen a társadalom­tól, hogy pontosan megtervezze a sokszázezer áru megtermelendő mennyiségét. Azonban nem látom be, miért kellene ennek a ténynek különösebben zavarnia a szocialistákat. Kezdjük azzal, hogy az emberi megélhetést zömében az alapvető javak egy meglehetősen behatárolt készlete biztosítja. Mint Ernest Mandel kimutatja, még a fejlett tőkés országok esetében is az „egyéni fogyasztók egész életpályájuk alatt mindössze néhány ezer különböző árut vásárolhatnak (de sokukat ille­tően még ez a becslés is túlzott)”. Az ilyen javak termelésének ütemét könnyen meg lehet határozni piaci árjelzések nélkül is, hiszen még a kapitalista társadalmakban is „a mai termelés zöme azoknak a kialakult fogyasztási szokásoknak és előre meghatározott termelési technikáknak megfelelően folyik, amelyek nagyjából, még ha nem is teljesen, de füg­getlenek a piactól”. (Mandel 1986, 10-11)²⁰ Ami a kereslet ingadozásait illeti, a legtöbb termék vonatkozásában erről is csak azt mondhatjuk: az árinformáció hiánya nem okoz különösebb problémát. Nem sok haté­konysági problémát okoz a termelésben, ha úgy döntünk, hogy a javak egy széles skáláját – például a szappanokat, a samponokat, a dobozos és számos csomagolt ételt, háztartási eszközöket, ruházkodási javakat, ceruzákat, tollakat, jegyzetfüzeteket és így tovább – ésszerű tárolási időt feltételezve – túltermeljük Ugyanez vonatkozik számos iparcikkre, a golyóscsapágyaktól az alumíniumig és az elektromos generátorokig. Ráadásul a leltárellenőrzési rendszerek az árjelzéseknél sokkal haté­konyabban tudják nyomon követni az áruk utáni kereslet változásait – éppen ezért fordítanak a kapitalisták oly sok erőfeszítést és beruházást a tökéletesítésükre. Ahogyan Pat Devine (1988, 242) megjegyzi: „az árváltozások jelzéseire nem kell támaszkodnunk, amikor valahol meg kell változtatni a termelési kapacitások összetételét. A kereslet változása ugyanis először az adott áron eladott mennyiség változásában mutatko­zik meg, s ezért látható lesz a készletekben vagy a rendelésekben. Az ilyen változások teljesen megfelelő módon jelzik, hogy a kereslet és a jelenlegi termelés egyensúlya megbomlott. A keresletben bekövetkezett változásokra válaszként bekövetkező árváltozások tehát nem szüksége­sek ahhoz, hogy információink legyenek arról, amikor a kapacitásokat hozzá kell igazítani a kereslethez.”

Érdemes megjegyeznünk, hogy ez az érvelés nem csak a fogyasztási javak kínálatára érvényes. A gyártási folyamatok részeinek és össze­tevőinek előállítására kifejlesztett számítógépes vezérlésű just-in-time szállítási rendszerek igazolják, hogy az árjelzések nem szükségesek ahhoz, hogy a végtermék legyártásához szükséges összes termelési javak mind rendelkezésre álljanak. A modern cégek sokkal nagyobb mértékben terveznek, mint ahogy ezt a közgazdaságtan főárama látni szeretné. Nincs semmi okunk feltételezni, hogy a szocialista gazdaság ne tudná finomítani és továbbfejleszteni az ilyen, vállalaton belüli tervezési rendszereket.

Ennek ellenére jó indokaink vannak arra, hogy ne foglaljunk bele min­den árut és szolgáltatást egy össztársadalmi tervbe. Azokat az árukat, amelyek általánosságban kevésbé fontosak a közösségnek, azokat, amelyeknél a szűkösség fontos tényező, és azokat, amelyek erősen specializált igényeket elégítenek ki, a legjobb, ha az egyéni piaci adás­vételre bízzuk. Hogy pontosan mely áruk tartozzanak ebbe a szférába, az elsősorban a szocializált szektor összetételétől függ. De tegyük fel, hogy a „luxusjavak” egész sorát piaci adásvétellel osztják el: finom borok, egzotikus teák és kávék, speciális ruházat és bútorok, bizonyos elektromos cikkek és hasonlók tartoznának ide. Tegyük fel azt is, hogy ez a szektor osztja el azokat a javakat is, amelyekről a társadalom úgy dönt, hogy inkább leszoktatni próbálja az embereket a fogyasztásukról, mint például a cigaretta. Továbbá tegyük fel, hogy ebben a szférában elérhetők lesznek bizonyos fajta személyi szolgáltatások is, például a fodrászat vagy a plasztikai sebészet.

Egy ilyen szektor létezése lehetővé tenné, hogy nagyszámú egyéni preferencia kielégítése a kereslet és kínálat törvényeihez igazodjék. De ez nem kell, hogy túl nagy engedményt jelentsen a piaci elveknek, olvasóim számára most már feltehetően világos, hogy miért nem. Először is, ennek a szektornak a kiterjedése korlátozott lesz. Mindaddig, amíg a megélhetési javak zöméről nem a piac révén gondoskodik a társadalom, addig a piac nem szabályozza az emberi lények társadalmi és anyagi újratermelését. Másodszor pedig, még ezt a szférát illetően sincs okunk azt gondolni, hogy a piac mondaná ki a végső szót az árakról. Számos piaci árat közösségi szempontok alapján szabályoznának. A cigaretta az egyik nyilvánvaló esete ennek. Ha a társadalom le kívánja szoktatni tagjait az ilyen áruk fogyasztásáról, vagy ha arra akarja kényszeríteni a fogyasztókat, hogy fizessenek az ilyen javak fogyasztásának nyilvánvaló negatív externalitásaiért, akkor könnyen „megadóztathatja” ezeket (ahogy a modern tőkés társadalmak is teszik), azzal, hogy az árakat jóval a ter­melési költségek felett rögzíti, s gondoskodik róla, hogy ne változzanak meg a csökkenő kereslet hatására sem. Az ilyen módon felhalmozódott „adókat” a közösség hatóságai felhasználhatják a szocializált fogyasztási szektor árainak támogatására, speciális alapok létrehozására (például környezetvédelmi célokra), vagy arra, hogy csökkentsék bizonyos, még mindig a piac révén elosztott javak (például esetleg a keményfedelű könyvek) árait. A döntő itt az, hogy még ezt a behatárolt piaci szektort is társadalmi kritériumok alapján szabályoznák, s ezért nem kellene, hogy bármilyen, a piaci logika felé való elmozdulást involváljon.²¹ Włodzimierz Brus szavaival:

„Egy olyan társadalom, amely tudatosan alakítja ki gazdaságának működési mechanizmusait, választhat a közvetlen és a piaci elosztási formák között, s alárendeli az áruviszonyokat a racionalitás autonóm módon definiált céljainak és kritériumainak. Ezen az úton a társadalom túlléphet az árufetisizmuson.” (Brus 1973, 55)²²

Ez a megállapítás tovább visz bennünket kritikusunk második ellen­vetéséhez – a hatékonyság problémájához. Vegyük észre, hogy Brus „a racionalitás kritériumaira” utal, amelyeket autonóm módon állapítanak meg. A hangsúly itt a többes számon van: a kritériumokon. Ugyanis a piacon túllépő gazdaság egyik jellemvonása az, hogy felszabadul az ér­téktörvénynek, a szükséges munkaidőnek az értéktöbblet és a maximális felhalmozás érdekében való csökkentésének könyörtelen kényszere alól. Mint fentebb már kifejtettem, ez nem jelenti azt, hogy az idővel való gazdálkodás eltűnne a szocialista társadalomból. Azt azonban igenis je­lenti, hogy az idő problémája a munkásosztály politikai gazdaságtanának keretein belül jelenik meg.

Ennek a politikai gazdaságtannak az alapelve „az egyéniségek szabad fejlődése”, az „emberi képességek kibontakoztatása, mint öncél”. (Marx 1984 II, 169; Marx 1974 III, 773) Az emberi munka megszűnik egy meg­határozott cél – a tőkefelhalmozás – eszközének lenni. Egyre inkább az egyének sokoldalú kreatív energiáinak és készségeinek kibontakoztatása válik a társadalom végső céljává. Természetesen biológiai és társadalmi felépítésünk elkerülhetetlenné teszi, hogy a társadalom a külső szükség­szerűség által diktált munkát is elvégezze. De a szocialista társadalom arra törekszik, hogy az ilyen munkát redukálja, annak érdekében, hogy maximálisra növelje az egyéni önfejlődésre fordított időt. Hiszen „a tár­sadalmi gazdagság” – ahogyan Marx megfogalmazza – „a rendelkezésre álló idő és semmi más”. (Marx 1976 III, 230)

Ebből az következik, hogy a szocialista gazdálkodásba beépül egy ha­tékonyságnövelési tendencia: az emberek rendelkezésére álló szabad idő maximalizálására való törekvés. S ez a tendencia a munkások irányította vállalatoknál kibontakoztatható úgy, mint az ösztönzési rendszer egyik eleme. Ha egyszer a társadalom – a társadalmi igényszintnek, az elérhe­tő erőforrásoknak és technológiáknak, valamint a munkaerő elosztásá­nak megfelelő tervezés alapján – meghatározta az egyes munkahelyek termékcéljait, akkor a munkásoknak szabadságukban áll, hogy olyan újításokat vezessenek be a munkafolyamatba, amelyek lehetővé teszik számukra, hogy ezeket a célokat kevesebb munkaóra alatt teljesítsék, miközben eleget tesznek a minőségi kritériumoknak is.²³ Mindaddig, amíg a munkások a maguk termékcéljait az előre jelzettnél kevesebb idő alatt és a minőség csökkenése nélkül teljesítik, a munkaidő után a munkások szabadon, tetszésük szerint rendelkezhetnek a társadalmi munkafolyamattól elvont megnövekedett idejükkel. Lehetséges dönté­seik közé tartozhat az is, hogy (feltéve, hogy rendelkeznek a megkívánt készségekkel) többletmunkát vállalnak más munkahelyeken, ahol a valamilyen áru utáni váratlanul megnövekedett keresletet kell kielégíteni, s ezzel kiegészíthetik „pénzbeli bérüket” (munkautalványaikat), s többet vásárolhatnak a fogyasztási cikkek piacán.

De hogyha a szocializmus gazdálkodása az önfejlődésre szolgáló idő maximalizálásának elvén alapszik, akkor mit jelent az, hogy ragaszko­dunk a gazdasági racionalitás kritériumainak sokféleségéhez? Az erre a kérdésre adott válaszunk egy része benne rejlik a fentebbi, a minőség­ellenőrzésre való utalásban. Jóllehet a társadalom gazdagsága jelentős részben a rendelkezésre álló időben rejlik, a munkásosztály politikai gazdaságtana ennél többről is szól. A kulcskérdés nem egyszerűen a munkások rendelkezésére álló idő mennyisége, hanem az idő minősége is – a társadalmilag szükséges munka területén belül, de azon kívül is. Ugyanis a társadalom gazdagságának Marx szerint mércéje a kielégített szükségletek sokfélesége és gazdagsága is (amihez hozzátartozik, hogy a társadalom egyszerre tartsa szem előtt a javak és szolgáltatások egyre bővülő körének a megtermelését és az önmegvalósításra szolgáló idő növelését.)

Marx szerint a kapitalizmus egyik progresszív vonása, hogy új szük­ségleteket fejleszt ki az emberekben, hogy felébreszti és kiműveli érzé­keiket s kibővíti örömeik körét: a termelőerők kapitalista fejlődése során „a termelők maguk is változnak, amennyiben új minőségeket alakítanak ki önmagukban, kibontakoztatják lényüket a termelésben, átalakítják önmagukat, új képességeket és gondolatokat, új érintkezési módokat, új szükségleteket és új nyelvet fejlesztenek ki magukban”. (Marx 1984 I, 373) Ez azonban ellentmondásos és egyoldalú módon megy végbe. A kapitalizmus, miközben az önfejlődésre való új törekvéseket fejleszt ki a termelőkben, egyszersmind korlátozza az ezek megvalósítására való esélyeiket. A szocializmus átveszi és továbbfejleszti a tőkének azt a tendenciáját, hogy kiművelje az emberi lényt „olyan formában, amely a le­hető leggazdagabb szükségletekben, mert gazdag emberi minőségeiben és relációiban”. Azonban a szocializmus olyan módon teszi ezt, amely a tőkefelhalmozásnak ezt a pozitív oldalát megszabadítja a hozzá társuló elidegenedéstől és kizsákmányolástól. (Marx 1984 I, 373; Lebowitz 1992, 17-26; Mészáros 1982)

Három dolog következik ebből. Először: a társadalmilag szükséges összmunkaidő csökkentése nem mehet végbe az emberi szükségletek kielégítésének rovására. Éppen ellenkezőleg, a munkának a termelőerők fejlesztése révén létrejövő megnövekedett termelékenységét a társa­dalom kétféle, nem pedig egy módon fogja felhasználni: a társadalmi össztermék növelésére, hogy emelje a fogyasztás szintjét (és esetleg egyes javakat átutaljon a piaci csere szférájából a társadalmasított fogyasztás szektorába), s ezután a társadalmilag szükséges munkaidő csökkentésére. A második: a minőségi kritériumokból az következik, hogy a szükséges munkaidő csökkentése nem mehet végbe a munka­feltételek rovására. A munkásosztály politikai gazdaságtanával ellen­tétes, hogy fokozódjék a munka fárasztó jellege, egyhangúsága vagy kockázatai. Ezért ragaszkodik Marx ahhoz, mégpedig éppen ugyanab­ban a szakaszban, ahol kifejti „az emberi képességek öncélként való kibontakoztatásának” kritériumát mint a szocializmus célját, hogy ennek a célnak előfeltétele az is, hogy a termelők „emberi természetükhöz leg­méltóbb és annak leginkább megfelelő feltételek” között dolgozzanak. (Marx 1974 III, 773)²⁴

Végül pedig a szükséges munkaidő csökkenése nem mehet végbe a munkahelyen kívüli természeti és társadalmi környezet rovására. Marx felfogásának centrális része az, hogy az embert „a természet részeként” értelmezi, hogy a természet az emberi lény „szervetlen teste”. (Marx 1962, 49) Ennek a „testnek” az egészsége és jóléte valódi emberi szükséglet. Elfogadhatatlan lenne ezért az, hogy a munkások egyik csoportja olyan technikai újítást vezessen be, amely növeli a termelékenységet a munka­helyen, miközben veszélyes szennyező anyagokat juttat a földbe, a vízbe vagy a légkörbe. Ráadásul a termelékenység környezeti szempontból kockázatos növelése társadalmilag alacsony hatékonyságú lenne, hiszen ebben az esetben a társadalomnak több munkaerőt kellene fordítania új környezetvédelmi berendezésekre, a környezetszennyezés következ­ményeinek elhárítására, s hasonlókra. A kapitalizmusra, ahogyan Engels megfogalmazta, az a jellemző „úgy a természet, mint a társadalom vo­natkozásában, hogy döntően csak a közvetlen, a könnyen megragadható eredmény érdekli”. A kapitalizmus ezért a környezetet úgy kezeli, mint puszta eszközét egyetlen célnak, a tőkefelhalmozásnak. De ez rettenetes mértékű pusztításhoz vezet. Ráadásul a természet „bosszút áll” azért, ha erőszakot tesznek rajta; az emberi lények, mint a természet részei, maguk is szenvednek a természet tönkretételétől. A tőkés mezőgazdaság példáját használva ennek illusztrálására, Marx kifejtette, hogy a tőkés termelési mód csak úgy tudja növelni a társadalmi többletterméket, hogy „egyide­jűleg tönkreteszi minden társadalmi gazdagság eredeti forrásait: a talajt és a dolgozó embert.” (Marx 1967 I, 472; Engels 1963b, 459)

A szocializmus másfajta logikát fog követni. A rövidtávú hatékonysági szempontok követésének – amely meghatározza azt a termelési módot, amelynek irányító elve a többletérték maximalizálása – az eredménye a munkások degradálása és a környezet tönkretétele. A munkásosztály politikai gazdaságtanának szempontjából viszont a környezet épsége – a tiszta levegő és víz, az ózonréteg védelme, az esőerdők helyreállítása, és így tovább – éppoly alapvető szükséglet, mint a munkafolyamat el­idegenedésének lebontása.

A szocialista tervezés többek között éppen azért jelent előrelépést a tőkés piacgazdasággal szemben, mert a modern emberi létezéshez szükséges gazdag és változatos szükségletek nem rendelhetők alá egyetlen, egyöntetűen működő gazdasági törvénynek. A szocialista tervezés lényege az, hogy az emberek demokratikus módon vesznek részt azokban a döntési folyamatokban, amelyekkel ezeket a kritériu­mokat (de még továbbiakat is) egymással egyensúlyba hozzák. Éppen ezt jelenti az, hogy a vak szükségszerűség birodalmából az emberiség átlép a szabadság birodalmába. Ebben a gondolatban nincs semmi „me­tafizikus”. Egyszerűen azt a tényt jelzi, hogy a demokrácia és a tudatos emberi döntések fogják irányítani a társadalom gazdasági reprodukcióját. Ebben a kontextusban a hatékonyság kritériuma öncél helyett – amely­nek minden más emberi szükségletet alárendelnek – az emberi célok eszközévé fog válni.

De mi a helyzet a gazdasági kalkulációk hatékonyságával, hogyan lesznek ezek összhangban a szocialista tervezést vezérlő más krité­riumokkal? Vajon nem döntő fontosságúak-e ezen a ponton a relatív költségek mutatószámai? És vajon nem az-e a nagy előnye az áraknak, hogy ilyen mutatószámokat nyújtanak nekünk? Hogyan kalkulálhatjuk ki a különböző termelési módszerek nagyobb vagy kisebb hatékonyságát, ha nem valamilyen egységes mércével mérjük az összes felhasznált inputok értékét?

Már maga az, ahogy ezeket a kérdéseket felvetik, sok mindent megmu­tat abból, hogy mi is a baj a piaccal kapcsolatos mai közgondolkodással. Ugyanis a kérdés ilyen felvetése arra utal, hogy nem tudjuk elgondolni a gazdasági kalkulációt piaci árak nélkül. Ámde, amint azt Oskar Lange kimutatta (1964, 61), amikor – alapvető meglátásokat megfogalmazva – hozzászólt a kalkulációs vitához, ez az álláspont összekeveri „a szűkebb értelemben vett árakat, azaz az áruk piaci cserearányait, az árakkal a szó tágabb értelmében, abban az értelemben, hogy az »árak eszközök az egymással szembenálló alternatívák összemérésére«„. Mises, Hayek és tanítványaik vélekedése ellenére elvileg semmi okunk nincs azt gondolni, hogy ilyen relatív mutatószámokat – vagy „tervezési árakat” – ne tud­nánk megalkotni anélkül, hogy a piachoz folyamodnánk. Mi több, annak, ha a piactól függetlenül kalkuláljuk ki ezeket az árakat, az egyik óriási előnye az, hogy az „externalitások” költségei közvetlenül beépíthetőek az „árakba”. A tervezési árakat így megszabadíthatjuk a piaci kalkuláci­óban benne rejlő információs korlátoktól. Ráadásul, ellentétben a piac által nyújtott statikus adatokkal, a tervezési árak (egy egyenletrendszer révén) alakíthatóak úgy, hogy számításba vegyék a beruházások által létrejövő változó gazdasági paramétereket is. Ha ilyen módon vetjük fel a kérdést, akkor nyilvánvaló, hogy Schumpeternek igaza volt, amikor arra a következtetésre jutott: „a szocializmussal tisztán logikai szempontból nincs semmi baj”, mi több, a logikai, elméleti szinten „a gazdaság szoci­alista rendszere a racionalitás magasabb szintjét képviseli, mint a tiszta kapitalizmus”.(Schumpeter 1975, 172, 196)²⁵

Az egyik általános ellenvetés ezzel az érveléssel szemben, hogy akár megoldható tisztán elméletben, logikailag a tervezés, akár nem, a szóban forgó kalkulációk puszta mennyisége bármilyen tervezési javaslatot megvalósíthatatlanná tesz. Hadd jegyezzem meg, hogy ez az ellenvetés a szocialista tervezés előtt álló feladatnak, a megoldandó kalkulációs egyenletek mennyiségének a végletes eltúlzásán alapszik. Fontos szempont az is, hogy Langénak alighanem akkor is igaza volt, amikor rámutatott a számítógépek fölényére a piacokkal szemben olyankor, amikor egyidejűleg kell megoldani számos egyenletet – ez a fölény elsődlegesen a dinamikusan változó gazdaság feladatainak kal­kulálásánál érvényesül. A számítógépes programok magukba építhetik a növekedés, a beruházás, és a közös politikai döntések által létrehozott változások következményeit olyan módon, ami a piaci árrendszerben teljesen lehetetlen.

A számítógép ezért nem pusztán a piac helyettesítője, hanem másfajta kalkulációs képességekkel is rendelkezik, mint a piac. „Ha felállítunk egy objektív függvényt (például a nemzeti jövedelem maximalizálását bizonyos időn át), és figyelembe veszünk bizonyos gazdasági korláto­kat, akkor a jövőre vonatkozó árnyékárakat is felállíthatunk. Ezeket az árnyékárakat azután felhasználhatjuk a hosszú távú fejlesztési tervek költségeinek kiszámítására. A tényleges piaci árak itt nem elégségesek, szükség van a programozott jövőbeni árnyékárak ismeretére is.

A matematikai programozás az optimális hosszú távú tervezés lényegi eszközének bizonyult. Itt az elektromos számítógép nem egyszerűen helyettesíti a piacot, hanem olyan funkciót tölt be amelyet a piac sohasem volt képes elvégezni.” (Lange 1967, 161)²⁶

A nem-piaci „áraknak” így több valódi előnyük van a gazdasági kalku­lációt illetően: képesek magukba építeni a társadalmi költségeket (az externalitásokat), figyelembe tudják venni azokat a változó gazdasági paramétereket, amelyeket az egyes vállalatokon kívül meghozott gaz­dasági döntések határoznak meg, s alkalmazhatók úgy is, hogy számí­tásba vegyék a hosszú távú fejlesztési tervek várható kihatásait. […]

Szeretném hozzátenni, hogy a kalkuláció bármilyen mennyiségi mód­szerét alá kell rendelni a minőségi kritériumoknak. A hatékonysági kalku­lációk csak akkor relevánsak a gazdasági alternatívák közötti választá­soknál, ha az összes többi megfontolás egyenlően, vagy közel egyenlően szól mindkét lehetőség mellett. Pontosan azért, mert a minőségi szempontok önálló szerephez jutnak gazdálkodásában, a szocialista társadalom választhat rövid- vagy középtávon kevésbé költséghatékony termelési módszereket olyankor, amikor a hatékonyabb alternatívák kevé­sbé kielégítő munkafeltételekkel, vagy a természeti erőforrások hosszú távú kimerülésével járnának. Ez a lehetőség egyike a tervgazdaság pozitívumainak, amelyek megkülönböztetik a piacgazdaságtól.

Figyelembe véve a számítógépek lineáris programozásra való fel­használásában rejlő lehetőségeket, elvileg nincs semmi okunk azt gon­dolni, hogy elszámoltatható gazdasági szervek miért ne alkothatnának meg a piacot szabályozó áraknál sokkal átfogóbb és dinamikusabb „tervezési árakat”. Egy olyan szocializmus tehát, amely nem kapitulál a piac előtt, megvalósítható és életképes.

(Fordította: Szalai Miklós)

(Eredeti megjelenés: David McNally: Beyond the Market. In: Against the Market. Political Economy, Market Socialism and the Marxist Critique. London – New York, Verso, 1993. 170-217.)

Jegyzetek

¹ Marx 1984 I, 76

² Mindkét idézett kifejezés Nove könyvéből származik (1989, 203, 30). Nove könyve tele van az ilyen denunciálásokkal és sommás elutasításokkal a marxi – az egész szövegben folyamatosan félreértett – alapfogalmakat illetően, ami aligha pótolja a velük való precíz és következetes szembenézést. A megvalósít­ható szocializmus kitűnő példája lehet annak, amit Geras úgy ír le, mint „a marxi gondolat töménytelen karikatúráját, tájékozatlanságból fakadó leegyszerűsítését és általában véve felszínes megtárgyalását”, amely pillanatnyilag a baloldalon folyó oly sok vitát jellemez. (Geras 1990, 6)

³ Nem csak Nove az, aki az áruk, az árak, a pénz és a piac fennmaradásáról beszél a szocializmusban. Ugyanígy jár el, jóllehet bizonyos lentebb megtárgya­landó megszorításokat alkalmazva, Włodzimierz Brus (1971), valamint Diane Elson (1988) is. Brus korábbi intellektuális elővigyázatossága nagyjából eltűnt a kérdéssel kapcsolatos legutóbbi szellemi teljesítményét reprezentáló, Kazimierz Laskival írott könyvéből (1989).

⁴ Mondandónk szempontjából tanulságos, hogy az az értékelmélet, amelyet Nove itt alkalmaz, a neoklasszikus polgári közgazdaságtanból származik. Carling megközelítése legalább konzisztens, következesen elfogadja a liberális indi­vidualizmus tételeit. Carling és a „racionális választások marxizmusa” kritikus értékelését illetően lásd Wood (1989) és Lebowitz (1988) munkáit.

⁵ Emlékeztetnünk kell rá, hogy a független árutermelőket (köztük a parasztokat), akiknek az önreprodukciója a piactól függ – azaz a piac által meghatározott pénzjáradékokat kapnak, úgy a termelési, mint a fogyasztási javakat a piacon kell, hogy megvásárolják, s így arra kényszerülnek, hogy árutermelés révén jussanak több pénzhez – szintén a piac irányítja.

⁶ Természetesen mindez maga után vonja a termelőeszközök magántulajdoná­nak és/vagy magánirányításának valamilyen formáját, de ez nem kell, hogy azt jelentse, hogy bizonyos egyéneknek törvényes jogigényük van a termelőesz­közökre, csak annyit, hogy ezeket nem a társadalom tulajdonolja és irányítja. Az elidegenedett munka és az áruforma maga után vonja a nem-társadalmi (és ezért magán- illetve partikularisztikus jellegű) tulajdon- és irányítási formákat – de ezek a formák sokfélék lehetnek, mint arra még visszatérek.

⁷ Ezen az alapon beszélhettek Marx és Engels arról, hogy bizonyos esetekben az állam játssza a kapitalista szerepét. Lásd Marx 1969b, 231 és Engels 1963, 273-274.

⁸ Erről lásd Draper 1977, 9. és 10. fej; Hegel 1952, 11. A nagyon kevés olyan munka egyike, amely meg tudja ragadni, mennyire centrális volt Marx gondol­kodásában az immanens kritika fogalma: Murray 1988.

⁹ Lebowitz fontos munkájának egész 4. fejezete közvetlenül érinti ezeket a kér­déseket.

¹⁰ Hangsúlyozom itt, hogy tendenciákról beszélek. A kapitalizmus ugyanakkor táplálja a tömegekben azt a fetisisztikus szemléletet is, amely természetesnek, magától értetődőnek tekinti a tőke és a bérmunka viszonyát, s ez az egyik fő oka a reformizmusra irányuló tendenciának a munkásmozgalomban.

¹¹ Ezen a ponton láthatjuk mennyire konzisztens Nove, amikor az ellen érvelve, hogy a piac és az állam társadalomszervező szerepének bármilyen alternatí­vája lehetséges lenne; elfogadja mindkettő fennmaradásának szükségességét. (Nove 1989, 74-75)

¹² Egy további ellenvetést – a szocializmusnak a racionális gazdasági kalkulációra való képessége kérdését – ennek a fejezetnek a következő alfejezetére hagyok. Ebben a munkában nem foglalkozom a leggyakoribb ellenvetéssel: ama nézet­tel, hogy Kelet-Európa „parancsgazdaságainak” tapasztalatai bebizonyították a gazdasági tervezés bármilyen kísérletének katasztrofális következményeit. Mint a jelen munka kezdetén jeleztem, én elfogadom azt az erős érvelést, amelyet amellett fejtettek ki marxista szakértők, hogy ezeket a rendszereket a legjobban „államkapitalizmusként” írhatjuk le. Hozzá kell tennem, hogy ez az érvelés nem csak egy szlogen, hanem az elméleti és empirikus elemzések imponáló korpu­szán alapszik. Bőségesen illusztrálja ezt Chris Harman kiemelkedő munkássága az elmúlt húsz év során. Lásd különösen: Harman 1971; Harman 1974; új és bővített kiadása: Harman 1985; Harman 1976-1977; Harman – Zebrowski 1988; Harman – Zebrowski 1990.

¹³ Oly sok példa van erre, hogy felsorolásuknak és magyarázatuknak egy külön munkát lehetne szentelni. Egy olyan munkát, amely felismeri a „szabad egyé­niség” szerepét Marx álláspontjában, lásd Gould 1978.

¹⁴ A nagyon kevés olyan munka egyike, amely meg tudja ragadni, mennyire cent­rális volt Marx gondolkodásában az immanens kritika fogalma, Murray 1988.

¹⁵ Ennek a kérdésnek a kitűnő megtárgyalását lásd: Lebowitz 1992, 23-27.

¹⁶ Marx számára éppen annyira fontos a társadalmi termelési folyamat elidege­nedésének lehető legteljesebb felszámolása, mint a társadalmilag szükséges összes munkaidő csökkentése.

¹⁷ Amit itt Marx mond, az lényegesnek tűnik számomra, annyiban, hogy teljessé teszi azt a fontos meglátásokban gazdag diszkussziót a „bőség” fogalmáról, amelyet Norman Geras nyújt esszéjében (1986, 51-54).

¹⁸ Marxnak az elitista társadalmi utópiákkal kapcsolatos ellenszenvét illetően lásd Draper 1977, 10. fej.

¹⁹ Az általános egyensúlyelméletnek a neo-osztrák iskola általi elvetését illető lásd Kirzner 1992, 2. fej. és Shand 1984, 37-41. Robin Blackburn, úgy tűnik, teljes mértékben szem elől téveszti azt a tényt, hogy a gazdasági kalkuláció őt annyira megragadó neo-osztrák elmélete a gazdasági instabilitás és egyensúlyhiány elméletét vonja maga után.

²⁰ Mandel egyébként nagyon hasznos cikkének egyetlen óriási hiányossága van: az, hogy nem vitatja meg a munkaerőpiacnak és a munkaerő áruvá-válásának, mint a piacgazdaság meghatározó vonásának a kérdését. Ez komolyan meg-gyengíti a piaci szocializmuson gyakorolt kritikáját.

²¹ Erre utal Pat Devine, amikor – helyesen – ragaszkodik ahhoz, hogy különbséget kell tennünk a piaci csere (amelyet a szocializmus bizonyos korlátok között elfogadhat) és a piaci erők között (amelyek a szocializmussal ellentétesek, bármennyire is meg kell tűrni és meg kell szelídíteni őket egy ideig). Sajnálatos módon azonban Devine nagymértékben aláássa saját érvelését azzal, hogy elfogadja a munkaerőpiac (s ezáltal a munka áruvá válása) szükségességét egy szocialista társadalomban, valamint azzal, hogy túl nagy szerepet szán a piaci árjelzéseknek a forrásallokációs folyamatban.

²² Ez Brus legjobb könyve a szocializmus közgazdaságtanáról. Valójában ez a könyv – különösen az „Árufetisizmus és szocializmus” c. 4. fejezet – messze felette áll legismertebb könyvének, a Market in a Socialist Economy-nak. Jóllehet az utóbbi munka mond bizonyos érdekes dolgokat a „szabályozott árakról”, az értéktörvénynek a szocializmusra való alkalmazhatósága mélységes félreértéséről árulkodik, ami azután összezavarja az egész diszkussziót. Brus legutóbbi írásai drámai elmozdulást jelentenek Alec Nove álláspontja irányába. Lásd például: Brus 1985, 43-62.

²³ A minőségfelügyelők elszámolással fognak tartozni a közéleti szervek felé. Az olyan silány minőségi termékek legyártása tehát, amelyeket ezek a felügyelők nem fogadnak el, azzal fog járni, hogy azoknak a munkásoknak, akik nem tettek eleget a megállapított minőségi standardoknak, több munkaórát kell dolgozniuk.

²⁴ Itt emlékeztetnünk kell arra, hogy Marx elveti a változatlan emberi természet gondolatát. Az az emberi természet, amelyről itt szó van, a társadalmilag és történelmileg kialakult emberi természet.

²⁵ Az, hogy Schumpeter megállapítását elfogadjuk, nem jelenti azt, hogy magunké­vá tennénk Schumpeter hipotetikus szocialista gazdaságmodelljét is. Akárcsak Lange, Taylor és Dobb, Schumpeter is túlságosan készségesen elfogadta azt, ahogy Mises és Hayek kijelölték a vita kereteit. Ámde ezen a ponton nyilván­valóan igaza van.

²⁶ Miközben nem értek egyet Lange szocialista tervezési modelljével, ezen a ponton nem látok semmi hibát érvelésében.

Hivatkozott irodalom

Baumol, William J. 1965: Welfare Economics and the State. London, London School of Economics and Political Science

Blakcburn, Robin 1991: Fin de Siécle: Socialism After the Crash. New Left Review 185

Brus, Włodzimierz 1971: The Market in a Socialist Economy. London, Routledge and Kegan Paul

Brus, Włodzimierz 1973: The Economics and Politics of Socialism. London, Routledge and Kegan Paul

Brus, Włodzimierz 1985: Socialism – Feasible and Viable. New Left Review 153. 43-62.

Brus, Włodzimierz – Laski, Kazimierz 1989: From Marx to the Market: Socialism in Search of an Economic System. Oxford, Oxford University Press

Carling, Alan 1989: „Rational Choice Marxism”. In: Approaches to Marx. (Szerk.: Mark Cowling – Lawrence Wilde – Milton Keynes) Philadelphia, Open University Press

Cohen, Jean 1982: Class and Civil Society: The Limits of Marxian Critical Theory. Amherst, University of Massachusetts Press

Devine, Pat 1988: Democracy and Economic Planning. Cambridge, Polity

Draper, Hal 1977: Karl Marx's Theory of Revolution. Volume One: State and Bureaucracy. (9. és 10. fej.) New York, Monthy Review Press,

Elson, Diane 1988: Market Socialism or the Socialization of the Market? New Left Review, 172

Engels, Friedrich 1963a: Anti-Dühring. Budapest, Kossuth Kiadó

Engels, Friedrich 1963b: A természet dialektikája. MEM 20. köt. Budapest, Kos­suth Könyvkiadó

Geras, Norman 1986: The Controversy About Marx and Justice. In: Literature of revolution: Essays on Marxism. London, Verso, 51-54.

Geras, Norman 1990: Seven Types of Obloquy: Travesties of Marxism. In: Socialist Register 1990: The Retreat of the Intellectuals. (Szerk.: Ralph Miliband – Leo Panitch) London, Merlin

Gould, Carol 1978: Marx's Social Ontology: Individuality and Community in Marx's Theory of Social Reality. Cambridge, Mass. MIT Press

Graaff, J. De V. 1963: Theoretical Welfare Economics (Cambirdge: Cambridge University Press)

Gregory, Thomas R. De 1989: Power and Illusion in the Marketplace: Institutions and Technology. In: Marc R. Tool – Warren J. Samuels (szerk.): The Economy as a System of Power. (2. kiad.) New Brunswick, N. J. Transaction

Hahnel, Robin – Albert, Michael 1990: Quiet Revolution in Welfare Economics. Princeton, Princeton University Press

Harman, Chris 1971: The Eastern Bloc. In: World Crisis: Essays in Revolutionary Socialism. (Szerk.: Nigel Harris – John Palmer) London, Hutchinson

Harman, Chris 1974: Bureaucracy and Revolution in Eastern Europe. London, Pluto

Harman, Chris 1985: Class Struggles in Eastern Europe. London, Bookmarks

Harman, Chris 1976-1977: Poland: The Crisis of State Capitalism I-II. International Socialism 93. (1976. november-december); 94. (1977. január)

Harman, Chris – Zebrowski, Andy 1988: Glasnost Before the Storm. International Socialism 39. (1988. nyár)

Harman, Chris – Zebrowski, Andy 1990: The Storm Breaks. International Socialism 46. (1990. tavasz)

Hegel, G. W. F. 1952: Philosophy of Right. London, Oxford University Press

Hegel, G. W. F. 1971: A jogfilozófia alapvonalai. Budapest, Akadémiai Kiadó

Jameson, Frederic 1990: Postmodernism and the Market. Socialist Register 1990.

Kirzner, Israel M. 1992: The Meaning of Market Process: Essays int he Development of Austrian Economics. London, Routledge

Lange, Oskar 1964: On the Economic Theory of Socialism. In: Oskar Lange – Fred M. Taylor: On the Economic Theory of Socialism. New York, McGraw Hill

Lange, Oskar 1967: The Computer and the Market. In: Socialism, Capitalism and Economic Growth: Essays presented to Maurice Dobb. Cambridge, Cambridge University Press

Lebowitz, Michael 1988: Is „Analytical Marxism” Marxism? Science and Society 52.

Lebowitz, Michael 1992: Beyond Capital: Marx's Political Economy of the Working Class. New York, St. Martin's Press

Leibenstein, Harvey 1978a: General X-efficiency Theory and Economic Development. New York, Oxford University Press

Leibenstein, Harvey 1978b: Inside the Firm: The Inefficiencies of Hierarchy. Cambridge, Cambridge University Press

Mandel, Ernest 1986: In Defence of Socialist Planning. New Left Review 159.

Marx, Karl 1962: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1964a: Instrukciók az Ideiglenes Központi Tanács küldöttei számára. Különféle kérdések. MEM 16. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1964b: A Nemzetközi Munkásszövetség alapító üzenete. MEM 16. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1964c: Bér, ár és profit. MEM 16. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1967: A tőke I. MEM 23. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1968: A tőke II. köt. MEM 24. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1974: A tőke III. MEM 25. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1969a: A gothai program kritikája. MEM 19. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1969b: Széljegyzetek A. Wagner Lehrbuch derpolitische Ökonomie-jához. MEM 19. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1976: Értéktöbblet-elméletek III. MEM 26/III. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1984: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai I-II. MEM 46/I-II. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1988: A közvetlen termelési folyamat eredményei (A tőke kiadatlan hatodik fejezete). Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl – Engels, Friedrich 1959: A Kommunista Párt kiáltványa. MEM 4. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Mészáros, István 1982: Marx „Philosopher”. In: Eric Hobsbawm (szerk.): The History of Marxism. Volume One: Marxism in Marx's Day. Bloomington, Indiana University Press

Mises, Ludwig von 1935: Economic Calculation in the Socialist Commonwealth. In: Collectivist Economic Planning. (Szerk.: Friedrich A. von Hayek), London, Routledge and Sons

Mises, Ludwig von 1949: Human Action. New Haven, Yale University Press

Murray, Patrick 1988: Marx's Theory of Knowledge. New Jersey, Humanities Press

Nove, Alec 1989: A megvalósítható szocializmus. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó

Sen, Amartya 1981: Poverty and famines. Oxford, Oxford University Press

Shand, Alexander H. 1984: The Capitalist Alternative: An Introduction to Neo-Austrian Economics. Brighton, Wheatsheaf

Soper, Kate 1981: On Human Need: Open and Closed Theories in a Marxist Perspective. Sussex, Harvester

Schumpeter, Joseph A. 1954: History of Economic Analysis. New York, Oxford University Press

Schumpeter, Joseph A. 1975: Capitalism, Socialism and Democracy. (3. kiad.) New York, Harper and Row

Wood, Ellen Meiksins 1989: Rational Choice Marxism: Is the Game Worth the Candle? New Left Review 177.