Ha ez a cikk (A lengyelországi hadiállapot bevezetésének előestéje, 1981. december) nem az Eszméletben jelent volna meg (72. szám, 2006, 100-110. o.), nem reagálnék. De úgy érzem, legalább ebben a folyóiratban érdemes tisztázni egy-két dolgot. Nem tudományos dolgozatot írok, mert nem vagyok tudós – bár két könyvet írtam a legújabb kori lengyel történelemről -, nem folytattam önálló kutatómunkát. Ám újságíróként évtizedek óta intenzíven foglalkozom Lengyelországgal, 1980-81-ben is többször jártam ott, és rengeteg könyvet meg újságcikket olvastam azóta is, köztük azokat, amelyeket a szerző említ. Így a roppant érdekes jachrankai tanácskozásról már 10 éve megjelent kötetet és Anoskin tábornok munkafüzetét is.

Az alapkérdés (amelyre végleges és mindenki által elfogadott válasz soha nem lesz, mert ez részben hitvita) úgy hangzik: elkerülhető lett volna-e 1981. december 13., a szükségállapot (bocsánat, hogy én megmaradok az akkori magyar hivatalos sajtóban kiizzadt kifejezésnél) bevezetése? Valóban fenyegetett a szovjet katonai beavatkozás veszélye, a kisebbik rosszat választva valóban rettenetes vérontást, nemzeti tragédiát akadályozott meg a lengyel politikai és katonai vezetőség, vagy mindez porhintés, egyszerűen saját hatalmuk megőrzéséért indítottak háborút saját szabadságvágyó népük ellen? Ismétlem, egzakt válasz aligha lesz valaha is, egyebek közt azért, mert az iratok manipulálhatóak, továbbá mert meglepő módon még a legtitkosabb feljegyzések is gyakran kódoltak, homályosak. (Például, amire Mitrovits Miklós utal, a Lengyel Egyesült Munkáspárt [LEMP] Politikai Bizottságának ülésén a jegyzőkönyv szerint nem döntöttek a szükségállapot bevezetésének pontos időpontjáról, és – ami még fontosabb – ennek a lépésnek a tartalmáról, a kibocsátandó dekrétumokról, több ezer ember internálásáról stb. Miközben a pártállami jellegnek megfelelően a legjelentéktelenebb ügyekről, a kameruni nagykövet cseréjéről vagy egy megyei tanácselnök-helyettes leváltásáról is a PB határozott! Pedig akik ezt így intézték, azoknak legvadabb rémálmában sem merült fel, hogy ezek a papírok valaha is nyilvánosságra kerülhetnek.)

Szelektálták a rendszerváltozás után közzétett iratokat is. Jelcin orosz elnök Lech Walesa lengyel államfőnek ugyanúgy vitt ajándékba egy dossziét a 90-es évek elején, ahogy nekünk. Ám ezeken már első pillantásra látszik a válogatás: a PB és a lengyel ügyek szovjet különbizottsága sokkal többször ülésezett, sokkal többször beszéltek a vezetők telefonon, mint amiről feljegyzés található a csomagban. Tudatosan keverik a taktikai és az őszinte kijelentéseket. Szerintem például nem az a kérdés, hogy valódi-e Anoskin tábornok munkafüzete, vagy hamisítvány. Bizonyára valódi. De miért olyan biztos, hogy oda minden fontos dolog bekerült? És ha arra gondolunk, hogy Jaruzelski, Kiszczak és a többi egykori lengyel tábornok-politikus terjedelmes visszaemlékezései, cikkei, interjúi alapvetően (és emberileg érthetően) önmentegetésül szolgálnak, tehát kritikus szemmel kell őket olvasni – erre figyelmeztetnek ellenfeleik, köztük egykori elvtársaik ellenkönyvei, amelyek Mitrovits Miklós forrásai közt is szerepelnek -, akkor miért nem jut eszünkbe ugyanez az egykori szovjet marsallokról? Gondoljuk el: az a Kulikov, a Varsói Szerződés egyesített fegyveres erőinek volt főparancsnoka, aki már 1980-81-ben puhának, gyengének minősítette Jaruzelskit, a Szovjetunió felbomlása után néhány évvel, dicsőségét vesztett és feltehetőleg nem valami fényesen élő öregemberként elmegy Lengyelországba egy tanácskozásra. Miért biztos, hogy igazat mond, és nem a düh fűti? Hiszen nyilván ugyanolyan árulónak tartja a rendszer felbomlását 1989-90-ben államfőként segítő Jaruzelskit, mint Gorbacsovot.

Én az elemzések többségében, így Mitrovits Miklós írásában is azt látom hibának, hogy a mai ismeretekből indulnak ki, pedig abból kellene, hogy mit tudhattak a lengyel vezetők akkor! Meghökkentőnek tartom számos történésznek azt az álláspontját, hogy 1980 végén valóban volt szovjet katonai fenyegetés, sőt konkrét bevonulási készülődés (ez egyebek közt az utolsó hivatali heteit töltő Carter amerikai elnök és lengyel születésű nemzetbiztonsági főtanácsadója, Brzezinski határozott fellépésének hatására szűnt meg), de 1981 végén nem. Tessék mondani, mi változott a Szovjetunióban egy év alatt? Az égvilágon semmi! Mulatságosan naivnak tartom Mitrovits úrnak azt a mondatát, hogy a Varsói Szerződés honvédelmi minisztereinek moszkvai értekezletén 1981. december elején "nem fenyegették meg Lengyelországot, csupán a szolidaritásukról biztosították a LEMP-et az ellenforradalommal való harcában". Ugyan mit jelenthetett ez a szolidaritás, különösen marsallok és tábornokok részéről? Az "ellenforradalom" esetleges felülkerekedése esetén újabb nyilatkozatban adtak volna hangot csalódottságuknak? Honnan ismerhették volna a lengyel vezetők a legfelső szovjet pártvezetőség ülésein elhangzó mondatokat arról, hogy szó sem lehet katonai beavatkozásról? (25 évvel Budapest, 13 évvel Prága és mindössze 2 évvel Afganisztán után! Lehet utólagos túlzásnak és az olvasók könnyzacskóit megcélzó giccsnek tartani Jaruzelski tábornok szavait arról, hogy Alexander Dubcek sorsára gondolva attól rettegett: fejére húzott zsákkal hurcolják majd Moszkvába. De ő nyilván tudta, hogy a nemrég még agyba-főbe elvtársazott Hafizullah Amin afgán elnököt 1979 végén hogyan lőtték agyon saját palotájában szovjet kommandósok közreműködésével. És szovjet lágerbe hurcolásban is volt része kamasz fiúként, édesapja ott halt meg.) Az Eszmélet cikke idézi Gromiko szovjet külügyminisztert, aki a Politikai Bizottságban így bírálta Jaruzelskit: "Ha ők az ellenforradalommal való harcban továbbra is ingadozni fognak, akkor náluk semmi sem fog megmaradni a szocialista Lengyelországból." Jaruzelskiék persze ezt a mondatot sem ismerhették, de hasonlókat ők is hallottak, és a beteg, öreg Brezsnyev vezette Szovjetunióról ugyan ki tudta volna akkor elképzelni, hogy tétlen marad, ha valahol "semmi sem marad" a "szocializmusból"? Gondoljunk az 1981. tavaszi lengyelországi VSZ-hadgyakorlatra, amely az eredetileg tervezettnél hetekkel tovább tartott, és nyíltan fenyegető formát öltött. Vagy a LEMP KB 1981. júniusi ülésére, amelyhez intézett levelében az SZKP KB igen szokatlan módon, hivatalosan és nyilvánosan támadta Stanislaw Kania akkori első titkárt és Jaruzelski miniszterelnököt, ezzel támogatva az ellenük irányuló, bár végül kudarcba fulladt pártpuccsot. Ehhez képest szerintem mellékes, hogy némi nyilvános szovjet fenyegetésre a lengyel vezetőknek a propaganda szempontjából szükségük volt, és 1981 vége felé esetleg taktikáztak ilyen nyilatkozatok kicsikarása érdekében. Megint csak naiv megközelítésnek érzem, hogy Mitrovits úr szerint "úgy látszik, a szovjet tábornok nem értette meg, hogy a nyílt fenyegetésnek milyen jelentősége van Jaruzelski számára". Egy csudát. A szovjeteknek kényelmesebb volt, ha a világ előtt (vagy legalább a világközvélemény tájékozatlanabb része előtt) nem ők a gonoszok, és ha Jaruzelski rászánta magát a döntő lépésre, akkor vállalja csak érte a felelősséget, végül is az ő bűne, hogy így elszemtelenedhetett az "ellenforradalom".

Egyébként a szerző egy helyen idéz az egykori román védelmi miniszter visszaemlékezéseiből. Én ezt nem ismerem, nem is tudok románul. De ha Ceausescu még 1989 nyarán, Gorbacsov idején is fegyveres beavatkozást követelt a lengyelországi "félszabad" választások nyomán létrejött, nem kommunista vezetésű, legitim varsói kormánnyal szemben (ez éppen Jaruzelskitől kapott megbízást, miután – nem utolsósorban a parlamentbe került ellenzék egy részének józan belátása folytán – őt választották köztársasági elnökké), akkor 7-8 évvel korábban vajon hogyan reagált volna, ha a Szolidaritás netán a hatalom közelébe jut? (Függetlenül attól, hogy egyébként, főleg 1968 óta, önállósdit játszott a Varsói Szerződésen belül.) Vagy nézzük az NDK-t. A közzétett, egykor titkos iratok szerint a Német Szocialista Egységpárt módszeresen szervezkedett a LEMP-en belül az utóbbi párt felső vezetői ellen, felhasználva erre a megyei pártküldöttségek utazásait éppúgy, mint az NDK varsói nagykövetségét és a Stasi, a kelet-berlini Állambiztonsági Minisztérium hálózatát. Erről bizonyára Jaruzelskiék is tudtak. Arról talán nem (de lehet, hogy gyanították), hogy egyes lengyel politikusok nyíltan követelték a Honecker vezette NDK-tól a "testvérországok" katonai bevonulását. (A Hart und kompromisslos Zugreifen című, 1995-ben megjelent dokumentumkötetet a Múltunk 1997/2. számában ismertettem.) Ha egyébként visszakeressük, hogy miként reagált a szükségállapotra Helmut Schmidt NSZK-kancellár, Mitterrand francia elnök, vagy Thatcher brit miniszterelnök, akik bizonyosan nem szimpatizáltak a kommunizmussal, viszont elég sok titkosszolgálati információt kaptak, akkor a frázisokat lehántva azt látjuk: ők akkor nem tartották légből kapottnak a szovjet veszélyt.

Még egy mondatba kötök bele Mitrovits Miklós cikkéből. Azt mondja: azért kellett a lengyel vezetőknek a külső fenyegetés bemutatása, mert ha az nincs, akkor az alkotmány szerint csak a belső biztonság fenyegetettségére hivatkozva vezethették volna be a szükségállapotot (egyébként ténylegesen így történt), vagyis "a Szolidaritástól, az ország lakosainak döntő többségétől" kellett óvni az országot, és "Jaruzelski is érezte az ellentmondást". Nem hiszem, legalábbis nem úgy érzett ellentmondást, ahogy ezt mai fejjel gondolhatja valaki. Jaruzelski azok közé a kommunista vezetők közé tartozott, akik őszinte meggyőződéssel vallották, hogy Lengyelország csak az akkor "épülő szocializmusnak" nevezett rendszerben, a Szovjetunió szövetségeseként lehet életképes, és hogy ez a rendszer összes átmeneti hibája és zökkenője ellenére jobb, mint a nyugati kapitalizmus, távlatban egyedül ez képes emberhez méltó, jó életet teremteni. Tehát akár tűzzel-vassal meg kell védeni. Igen, a lakosság többségével szemben is – tették hozzá legalábbis magukban, hiszen nem voltak demokraták. A drasztikus intézkedések, a durva szabadságkorlátozás úgy-ahogy elfogadtatásában persze szerepet játszhatott kimondatlanul is az a tudat, hogy mindennek alternatívája az idegen megszállás, ezért hihetőnek tartom, hogy a lengyel titkosszolgálat maga is terjesztett ilyen veszélyre utaló pletykát. Mellesleg akár hazafias meggyőződésből is tehette, és olyan információk birtokában, amelyek miatt ez több volt, mint pletyka.

Már 1981-ben sokan egyetértettek azzal, azóta pedig még többen, hogy a Szolidaritás a kor realitásait figyelembe véve túl messzire ment, túl radikális volt. Tálas Péter számol be az Európai Utas 2000/4. számában egy szűk körű beszélgetésről, amelyben Bogdan Lis, 1980-81-ben a Szolidaritás egyik legfontosabb munkásvezetője Walesa után, ellenezte Jaruzelski felelősségre vonását. Így érvelt: "[…] nem voltak egyértelműen fekete és fehér szerepek. Ő is tömegeket képviselt, és mi is, ő is felelős volt saját embereiért, és mi is a sajátjainkért. És ne higgyék, hogy mi nem követtünk el súlyos hibákat." A katolikus egyház vezetői többször bírálták akkoriban a Szolidaritást, és hangot adtak félelmeiknek. Gyakran idézik például a püspöki kar 1981. november 25-26-i üléséről kiadott közleményt: "Hazánk nagy veszélyben forog. Sötét fellegek gyülekeznek fölötte, testvérgyilkos harc fenyeget." És bár a lengyel pápa a szükségállapot bevezetése után kevésbé volt óvatos és megértő, mint az otthoni főpapok, később megenyhült. II. János Pál 1992-ben és 2001-ben magánkihallgatáson fogadta a már semmilyen tisztséggel nem rendelkező Jaruzelskit, ami jelentős gesztus. (Persze, van ebben könyörületesség, meg találkozott az őt meggyilkolni próbáló Ali Agcával is, de ennek a kicsengése nem ilyen volt.) George Bush, korábban az engesztelhetetlen Ronald Reagan alelnöke, 1989 nyarán már elnökként győzködte Jaruzelskit, hogy a reálpolitika jegyében vállalja el az államfői tisztséget. Bent Scowcroft volt főtanácsadóval közösen írt, 1998-ban megjelent könyvében (A World Transformed – bevallom, lengyel lapban megjelent fordításból idézem, de nincs okom kétségbe vonni a hitelességét) hazáját szerető emberként jellemzi a tábornokot, akit "a geopolitikai realitások arra ítéltek, hogy alárendelje magát Moszkvának". Alexander Haig tábornok, Reagan első külügyminisztere (1981-82) pedig éppen a 25. évfordulón, 2006. december 13-án mondta a Lengyel Rádiónak a következőket (ezt Jerzy Urban egykori kormányszóvivő hetilapjában, a NIE-ben olvastam – csak ott találkoztam vele -, amelynek durva hangját és egyoldalúságait lehet vitatni, de idézeteinek hitelességéhez eddig nem fért kétség): "A korábbi felkelések idején az Egyesült Államok függetlenségi harcra biztatta kelet-európai barátait, aztán otthagyta őket puszta kézzel a szovjet tankok ellen, mint Magyarország esetében." Arra a kérdésre, hogy Moszkva engedte volna-e a Szolidaritás békés győzelmét, Haig válasza egyértelmű: "Soha nem hittem ebben. […] Tudtuk, hogy Jaruzelski Moszkvában volt, és együtt tervezték a szükségállapotot. Az ennek bevezetéséről szóló döntés mögött természetesen Moszkva állt. Ez bizonyos fokig menti Jaruzelskit, aki lengyel nacionalistaként [sic!] inkább a szükségállapotot választotta, mint hogy szovjet tankok legyenek Varsó utcáin. Megértem Jaruzelski döntését a szükségállapot bevezetéséről, ő ezt a megoldást tartotta a kisebbik rossznak. Mi persze nem foglalhattunk így állást, és nem is tettük." Jaruzelski pedig ezt mondta 2004-ben a decemberi évforduló előtt Teresa Toranskának, a talán leghíresebb – és vele politikailag szemben álló – interjúkészítőnek 1989-ről: "[…] a szükségállapot nélkül nem lett volna lehetséges a kerekasztal, legalábbis akkor és úgy. Sok más áttörés sem következhetett volna be, vagy sokkal később történt volna, és mindenképp sokkal nagyobb lett volna az ára." A tekintélyes újságírónő rögtön rávágta, hogy "nem értek egyet Önnel", de ez a közvélemény-kutatások szerint ma is sokak véleménye. Mások inkább azt feszegetik, hogy Jaruzelskiék nem eléggé használták ki a teljhatalmat és a szabadságjogok korlátozását az elkerülhetetlen gazdasági átalakulásra és egyéb reformokra. Ez a szemrehányás jogos ugyan, de nem reális. Az 1981 vége és 1987 közötti vezetők ugyanis nem voltak reformerek, ráadásul a gazdasághoz nem értettek. (Leszek Balcerowicz, az 1989 utáni eredményes, bár számára sokak ellenszenvét hozó sokkterápiás gazdasági átalakítás atyja például éppen a szükségállapot ellen tiltakozva lépett ki a pártból, és sok más kiváló szakember is szembefordult a hatalommal, vagy visszavonult a közélettől.) Sajnálatos módon a dogmatikus balosok álltak ki mellettük a legszilárdabban, tehát azokra kellett elsősorban támaszkodniuk, akikre nem szerettek, és akikkel nem lehetett előremutató változásokat végrehajtani. Akikkel viszont lehetett volna, azok vagy börtönben ültek, vagy emigráltak, vagy elkeseredetten félreálltak.

Ismétlem: egymásnak ellentmondó dokumentumok és visszaemlékezések százait lehet idézni arról, hogy 1981 végén létezett-e lengyelországi szovjet katonai beavatkozási veszély vagy terv (nem döntés!), tehát valóban a kisebbik rosszat választotta-e Jaruzelski tábornok a szükségállapot bevezetésével. Számomra nem kétséges, hogy végső soron létezett ez a veszély. A szovjetek nyilván mindent megtettek az ilyen lépés elkerülésére, hiszen elég volt nekik Afganisztán meg több korábbi kínos tapasztalat, és érezték gazdasági, katonai gyengülésüket, de hogy hol nyílt, hol burkolt fenyegetéseik mennyire szolgálták éppen a saját akció elkerülését, a lengyel vezetők önálló fellépésre biztatását, és mennyire takartak tényleges előkészületeket, azt pontosan meghatározni lehetetlen. A lengyel vezetők élettapasztalatuk, továbbá akkori lehetséges és feltételezhető ismereteik alapján jogosan vélhették, hogy a megszállás nem lehetetlen. És hogy ebből milyen következtetést vontak le, abban a dogmatikus ideológiai elfogás, a politikai és gazdasági hatalom megőrzésére törekvés, a személyes sorsuk miatti félelem, a demokrácia és a szabadságjogok el nem ismerése, a világpolitikai és történelmi realitások figyelembevétele, a maguk módján értelmezett, de őszinte hazaszeretet egyszerre játszott szerepet, megállapíthatatlan arányban és szét nem válogatható módon.

Én tehát nem gondolom, hogy ki tudom mutatni, "mi az igazság" tényszerűen és morálisan. Csak néhány dologra fel szerettem volna hívni a figyelmet Mitrovits Miklós cikke kapcsán.

 

Ui.: Találtam egy tárgyi hibát is. A 102. oldalon a szerző Averkij Arisztov varsói szovjet nagykövetről ír, noha ez az egykori (1955-1960 közti) SZKP KB-titkár 1903 és 1973 között élt, 1981-ben tehát már rég halott volt. A Szovjetunió lengyelországi nagykövetségét 1978 és 1983 között névrokona, az 1925-ben született Borisz Arisztov vezette.