Salvador Allende chilei elnök Népi Egység kormányának ezer napja

A 25 évvel ezelőtt, 1973. szeptember 11-én brutálisan végrehajtott katonai hatalomátvétel Chilében véget vetett a Salvador Allende nevével fémjelzett baloldali hatpárti koalíciós kormány műkődésének, a szocialista és a baloldali erők történelmileg egyik legeredetibb kísérletének. A chilei kísérlet eredetiségét és egyedülállóságát elemzi az írás.

A 25 évvel ezelőtt, 1973. szeptember 11-én brutálisan végrehajtott katonai hatalomátvétel Chilében véget vetett a Salvador Allende nevével fémjelzett baloldali hatpárti koalíciós kormány célkitűzései (programja) megvalósulásának, a szocialista és a baloldali erők történelmileg egyik legeredetibb kísérletének. A chilei kísérlet eredetisége és egyedülállósága abban foglalható össze, hogy:

  1. a szocializmus felépítését célul kitűző pártok választási győzelemmel először szerezték meg a politikai hatalmat békés körülmények között;
  2. elsőként tehettek és tettek kísérletet a szocialista eszmék életbe való átültetésére a polgári demokrácia feltételrendszerében, a képviseleti demokrácia eszköztárának felhasználásával;
  3. az SZKP XX. kongresszusa után első ízben kínálkozott alkalom a szocializmushoz vezető békés útról szóló elméletnek a gyakorlati tapasztalatokkal való összevetésére;
  4. ez volt az első próbálkozás az eurokommunizmusban fogant demokratikus szocializmus megvalósítására.

Nem célom a népi egység pártjai, illetve a kormány politikájának és tevékenységének bemutatása, eredményeinek méltatása vagy hibáinak elemzése. Inkább az "elsőnek lenni", "elsőként tenni" szituációjával összefüggő elképzeléseket, terveket és a realizált gyakorlatot kívánom ismertetni a Népi Egység választási és kormányzati programja, Allende elnöknek a kongresszushoz intézett éves üzenetei alapján.

Chile társadalmi-politikai rendszere leginkább a nyugat-európai, elsősorban Franciaország, Olaszország és Finnország intézményrendszeréhez volt hasonlatos a többpárti, liberális parlamenti, arányos képviseleti és elnöki berendezkedésével. 1958-tól a baloldal egységesen lépett fel a választásokon. Az egység tengelyét a szocialista és kommunista párt alkotta. A hagyományos jobboldali pártok hitelüket vesztették. Az általános balratolódást a békés forradalmat igérő, a kommunizmus ellenpólusa szerepét betöltő reformista Keresztény Demokrata Párt próbálta megakadályozni. A hat baloldali párt (Chilei Szocialista Párt, Kommunista Párt, Radikális Párt, Szociáldemokrata párt, Egységes Népi Akció Mozgalom és a Független Népi Akció Párt) koalíciójának elnökjelöltje, Salvador Allende negyedik nekifutásra, az 1970. szeptember 4-én tartott elnökválasztáson szerezte meg a győzelmet.

Az 1969. december 17-én, a Népi Egységben tömörült pártok által elfogadott un. alapvető kormányprogram a következőket tartalmazza:

  1. "A forradalmi átalakulások, amelyekre az országnak szüksége van, csak akkor valósulhatnak meg, ha a chilei nép kezébe veszi a hatalmat, és ténylegesen gyakorolja azt."
  2. "A népi és foradalmi erők nem azért egyesültek, hogy a jelenlegi köztársasági elnököt újjal váltsák fel, vagy az egyik kormányzó párt helyébe más pártokat jutassanak, hanem azért, hogy a hatalmat a régi uralkodó csoportok kezéből átadják a dolgozóknak, a parasztoknak és a városi, illetve a vidéki középrétegek haladó csoportjainak, és ezen az alapon végrehajtsák azokat az alapvető változásokat, amelyeket az ország helyzete megkövetel. A nép győzelme az ország történetének legdemokratikusabb politikai rendszere előtt nyitja meg az utat."
  3. "A politikai struktúra tekintetében a népi kormány előtt a következő kettős feladat áll: megőrizni, hatékonyabbá tenni és elmélyíteni a demokratikus jogokat és a dolgozók vívmányait; átalakítani a jelenlegi intézményeket, egy olyan új államot teremtve, amelyben valóban az összes dolgozó és a nép gyakorolja a hatalmat. A népi kormány garantálni fogja a demokratikus jogok gyakorlását, ennek az egész nép számára szóló egyéni és társadalmi biztosítékait. Ténylegesen érvényben lesz a lelkiismereti, szólás-, sajtó- és gyülekezési szabadság, a magánlak sérthetetlensége és a szakszervezet, illetve a szervezetalakítás joga mindazon megszorítások nélkül, amelyekkel jelenleg az uralkodó osztályok ezeket korlátozzák. Ahhoz, hogy ez valóban megvalósuljon, a munkások, az alkalmazottak, parasztok, telepen lakók, háziasszonyok, diákok, szakemberek, értelmiségiek, kisiparosok, kis- és középvállalkozók, illetve a dolgozók egyéb rétegeinek szakmai és társadalmi szervezetei, az őket megillető szinten megfelelő beleszólási jogot kapnak a hatalmi szervek döntéseibe. A társadalombiztosítási intézmények vezetését például a tagdíjfizetők kezébe fogjuk adni, garantálva számukra az igazgatótanácsok demokratikus és titkos szavazással történő megválasztását. A közszolgáltatási vállalatok irányító tanácsainak és termelési bizottságainak élén saját munkásaik és alkalmazottaik által kijelölt vezetőknek kell állniuk."
  4. "Ki fogjuk terjeszteni az összes demokratikus jogokat és biztosítékokat, a társadalmi szervezetek rendelkezésére bocsátjuk e jogok gyakorlásához szökséges hatékony eszközöket, megteremtve azokat a mechanizmusokat, amelyek lehetővé teszik az államapparátus különböző szintjein való ténykedésüket. A népi kormány elsősorban a szervezett nép által nyújtott támogatásra fogja alapozni erejét és tekintélyét."
  5. "A népi kormány tiszteletben fogja tartani a törvényes keretek között működő ellenzék jogait."
  6. "A népi kormány azonnal hozzálát a közigazgatás tényleges decentralizálásához, összekapcsolva ezt a demokratikus és hatékony tervezéssel, ami felszámolja a bürokratikus centralizmust, s valamennyi állami szerv koordinálásával helyettesíti azt."
  7. "Minden szintre kiterjedő demokratizálási folyamat és a tömegek szervezett mozgósítása révén a hatalomnak alapvetően új struktúráját fogjuk létrehozni."
  8. "A hatalom átvételének napjától kezdve a népi kormány megteremti azokat a csatornákat, amelyeken keresztül a dolgozók és a nép befolyása társadalmi szervezeteik révén érvényesül a döntések meghozatalában."
  9. "Új alkotmány fogja törvényesíteni és szabályozni a néptömegek bekapcsolódását az államhatalomba."
  10. "Az egyesült népi erők politikájának fő célkitűzése a jelenlegi gazdasági struktúra megváltoztatása, a hazai és nemzetközi monopoltőke, illetve a nagybirtok hatalmának megszüntetése, hogy megkezdődhessék a szocializmus építése."

Allende a népi egység hatalomra kerülése esetére 40 konkrét szociálpolitikai intézkedés meghozatalát, ezek között minden iskolás gyerek napi fél liter tejjel való ellátását ígérte (és teljesítette).

A baloldal tehát válsztási programjában egyértelműen és világosan megfogalmazta szándékait, a radikális politikai, társadalmi fordulatnak, vagyis a békés rendszerváltásnak a végrehajtását. A választópolgárok többsége a változásokra, erre a programra szavazott. A kongresszus ezt a programot előterjesztő, demokratikusan megválasztott elnököt erősítette meg és iktatta be tisztségébe.

A választási és kormányprogram lényegét tekintve a koalíciós pártoknak a néphatalom megteremtéséről, a gyökeres változások törvényes keretekben való megvalósításáról közösen kialakított koncepcióját tartalmazza.

A népi egység pártjai felvállalták a lakosság 90%-ának, tehát nemcsak a munkásság, a szegényparasztság, a bérből és fizetésből élők, hanem a monopóliumok és a nagybirtokok kiváltságainak megszüntetésével kedvezőbb helyzetbe kerülő városi, falusi középrétegek, vállalkozók, kiskereskedő és parasztgazdák érdekeinek képviseletét, érvényre juttatását.

A chilei baloldal vezetői arra számítottak, hogy a viszonylag fejlett polgári intézményeket felhasználhatják az akut gazdasági és társadalmi problémák gyors megoldására, s ennek sikeres végrehajtásából gerjedő lendülettel pedig úgy alakíthatják a politikai intézményrendszert, hogy az megfeleljen a nép érdekeinek. Abban is bíztak, hogy az egységes baloldali erők képesek lesznek az uralkodó kisebbséget rákényszeríteni a társadalmi többség akaratának tiszteletben tartására, a parlamenti demokrácia játékszabályainak betartására.

Allende elnök tisztában volt azzal, hogy választási győzelemmel a politikai hatalom egyik fontos ágát, csupán a végrehajtó hatalom felső sávját, a kormányzást sikerült megszerezni. Ezért mondhatta beiktatási beszédében, hogy "jelenleg a nép kormányoz, és ez a helyzet lehetővé teszi, hogy hatalomhoz jusson".

A kormányra került baloldali vezetők tisztában voltak azzal is, hogy a kitűzött célok teljesítésének legfőbb biztosítéka a politikai és gazdasági hatalomnak a szervezett nép általi ellenőrzése. Tudták, hogy kizárólag a meglévő hatalmi szervek felhasználásával lehetetlen lesz a tervezett fordulatot végrehajtani. Ezért nagy fontosságot tulajdonítottak a népi öntevékenység kibontakoztatásának, a szervezkedési jog maximális kiszélesítésének. Azt gondolták, hogy a szabadságjogok bővítése, tényleges gyakorlásának biztosítása, a negatív, visszahúzó vonások elhagyása, az előremutató, pozitív tényezők erősítése és szélesítése elősegíti a megígért változások politikai harc útján való végigvitelét.

Chilében rendkívül gazdag hagyományai voltak a helyi, civil, szakmai, érdekvédelmi szervezetek, kulturális, művelődési egyletek, klubok stb. tevékenységének. Közülük kiemelkedtek az ún. lakóhelyi (szomszédsági) bizottságok, amelyek részeseivé váltak a kormányzati mechanizmus helyi ügyintézésének. A bizottságok választott vezetői révén részt vettek a lakóhelyfejlesztési akciókban (bankkölcsönök megszerzése és felhasználása), fogyasztási szövetkezetek szervezésében, a helyi igényt kielégítő kisüzemek létesítésében stb.

A munkásság szervezettsége magas fokú volt. A Chilei Dolgozók Egységközpontja (szakszervezetek) a szervezett dolgozók 90%-át tömörítette magába. A kormánnyal kötött megállapodás alapján az Egységközpont részt vett az állami és vegyesvállalatok irányításában, az ár- és ellátási politika kidolgozásában és végrehajtásának ellenőrzésében. Kritikus helyzetekben Allende elnök a katonák mellett a szakszervezeti vezetőket is bevonta a kormányba.

Az 1970. évi választási kampány idején a népi egységnek 15 ezer helyi bizottsága alakult, melyek az eredeti elképzelések ellenére, önállósult szerepüket felhagyva betagolódtak a nagyobb hagyományokkal rendelkező lakóhelyi bizottságokba.

A növekvő belpolitikai feszültség kedvezett a parlamenten kívüli szélsőséges jobboldali csoportok és a szélsőbaloldali mozgalmak egymást erősítő tevékenységének. Szélsőjobboldali erők terrorakciók elkövetésétől sem rettentek vissza. Az ún. Forradalmi Baloldali Mozgalom kezdettől fogva bírálta a Népi Egység kormányának politikáját, majd szembehelyezkedett vele. Politikai beállítottságukról legjobban jelszavaik árulkodnak: "Szavazás helyett fegyvert!", "Visszalépés helyett előre!". A mozgalom bevallott célja szigetszerűen, ún. "zsebszocializmusok" létrehozásával siettetni a népi hatalomátvételt. A szélsőbaloldali nézetek térnyerése miatt Allende elnök kénytelen volt fellépni ellenük, és arra figyelmeztetett: "Az ország kapitalizmusban él. Kormányom nem szocialista, hanem átmeneti kormány…, amelynek feladata, hogy megnyissa az utat a szocializmushoz. De a szocializmust nem lehet rendeletekkel felépíteni. Nem lehet demagóg kijelentésekkel, jelmondatokkal vagy frázisokkal létrehozni."

A munkásnegyedekben alakult önvédelmi szervezetek, mint az Ipari Védelmi Bizottságok és a Városi Koordinációs Parancsnokságok többsége a szélsőbaloldal bázisává vált.

A helyi szervezetekre a kormány kevés figyelmet fordított, s csak akkor szólította meg őket, amikor erre szüksége volt. Az államigazgatás irányításában nem történt lényeges változás, mivel a kormány törvényben kötelezte el magát, hogy az előző kereszténydemokrata kormány által kinevezett állami tisztviselők a helyükön maradhatnak. A kormánynak végül is nem sikerült az államhatalmi szervek és apparátus zárt rendszerét feltörnie és az újonnan alakult szervezeteket az államigazgatás mechanizmusába bekapcsolnia.

A kormány hozzálátott a monopol-tulajdonok felszámolásához. A kongresszus egyhangú jóváhagyásával államosította a rézbányákat. A bankok és az ipari üzemek részvényvásárlás és tőzsdei ügyletek révén kerültek állami tulajdonba.

Az előző kormány által meghirdetett földreformot a Népi Egység kormánya habozás nélkül, radikális módon végrehajtotta.

Allende elnök döntései elsősorban az amerikai üzleti-pénzügyi körök ellenintézkedéseit váltotta ki, de a kormányzatiakét is. Ma is időszerűek az elnöknek, 1972 októberében, az ENSZ közgyűlésén elhangzott szavai:

"Szemtanúi vagyunk annak, hogy valóságos frontális konfliktus alakult ki a nemzetek feletti korporációk és az államok között. Az államok alapvető politikai, gazdasági és katonai döntéseibe beavatkoznak olyan nemzetközi intézmények, amelyek tevékenységét nem ellenőrzi egyetlen parlament, egyetlen kollektív érdekeket képviselő intézmény sem. Egyszóval, aláássák a világ politikai struktúrájának az egészét. Ezeknek a kalmároknak nincs hazájuk. A terület, ahol működnek, nem jelent számukra semmilyen gyökeret, csak az érdekli őket, hol érnek el nagyobb hasznot. Ezt a mondatot nem én találtam ki, hanem Jefferson."

Tagadhatatlan, hogy Allende elnöksége idején, különösen annak második felében valóban voltak nagyszabású utcai tüntetések, az ország működését időről időre megbénító sztájkok. De nem felel meg a valóságnak, hogy az elnök és a Népi Egység kormánya elvesztette volna a nép, a szavazópolgárok támogatását. Allende 1970-ben a leadott szavazatok 36,3%-ával győzött az elnökválasztásokon. Az 1971 áprilisában tartott helyhatósági választásokon a népi egység pártjai a szavazatoknak több mint 50%-át szerezték meg. Az 1973 márciusában megrendezett kongresszusi választásokon pedig 43,39%-ot kaptak.

Szembeötlő s egyben árulkodó is, hogy a hatalmat kíméletlen erőszakkal megszerző tábornoki junta demagóg módon, de kénytelen volt a rézbányák államosítását elismerni, és kezdeti közleményeiben az ország népét arról biztosítani, hogy tiszteletben fogják tartani a dolgozók jogait, gazdasági és szociális vívmányait, a nagyvállalatok igazgatásában való részvételüket. Azt hangoztatták, hogy a dolgozók részesedni fognak a vállalati nyereségből, a hazafiatlanul elmenekülő tulajdonosok nem kapják vissza lefoglalt gyáraikat, a parasztok maradnak a föld urai, és minden chilei számára megkülönböztetés nélkül élelmiszert biztosítanak.

Chilében senki sem gondolta, hogy egy olyan katonai hatalomátvételre kerülhet sor, amely nemcsak a baloldalra mér csapást, hanem 17 éven keresztül betiltja a pártok tevékenységét, és hatályon kívül helyezi a polgári demokratikus intézményeket is.

Allende abban bízott, hogy a demokratikus hagyományokkal büszkélkedő Chilében nincs és nem lehet talaja az államcsínynek. A politikai ellenzék pedig arra számított, hogy a tábornokok a véres tisztogatás után önként visszaadják a hatalmat a politikusoknak. A tábornokok azonban elhatározták, hogy végérvényesen felszámolják mindazokat a feltételeket – azaz a demokráciát -, amelyek lehetővé tehetnék egy új Allende-féle kísérlet megismétlődését.

A kommunizmust, a szocializmust és a marxizmust olyan vehemenciával akarták betiltani, hogy a katonai cenzúra például a sajtóra vonatkozó 34/73. számú utasításában elrendelte: "A munkás szó minden szövegben kézműves alkalmazottal helyettesítendő. Az elvtárs szó a szókincsből törlendő."

A baloldali pártok elméletileg is igyekeztek szembenézni azzal a kihívással, hogy a történelmileg példa nélküli, Allende szavaival élve, "mindeddig egyetlen esetben sem konkretizált úton kell végigmenni".

Allende elnökként is többször hangsúlyozta, hogy "bármilyen tisztelettel tekint a kubai tapasztalatokra, a szocializmus felépítését célul kitűző két latin-amerikai ország között számos tekintetben megnyilvánuló különbségek a kubaitól eltérő megoldásokat igényelnek". 1970 októberében a New York Timesnak adott nyilatkozatában pedig arról beszélt: "Nem szándékozunk sem a Szovjetuniót, sem Kubát, sem Kínát utánozni. Meg akarjuk keresni saját utunkat, amely megfelel reális viszonyainknak és lehetőségeinknek."

1971. május 21-i, a kongresszushoz intézett első elnöki üzenetében leszögezte: "Chile népe anélkül szerzi meg a politikai hatalmat, hogy a fegyverek használatára kényszerülne. Népünk a törvények adta keretek között valósítja meg a szocializmushoz vezető átmeneti szakaszt anélkül, hogy a kormányzás parancsuralmi formáit igénybe venné." Allende egyúttal szükségesnek tartotta "egy új szocialista modell kidolgozását, melyhez az Olasz és a Francia Kommunista Párt elméleti munkássága adott ösztönzést, de a történelem úgy hozta, hogy a gyakorlati alkalmazásának feladata Chilére hárul".

Erre utalva Kisinger kertelés nélkül fogalmazta meg később az amerikai kormány álláspontját: "A chilei átalakulás sérti az Egyesült Államok érdekeit. Nemcsak közvetlenül, nemcsak Latin-Amerika, hanem Nyugat-Európa miatt is." (Le Monde Diplomatique, 1973. november 28.)

Salvador Allende elnök és a Népi Egység kormánya soha, semmivel sem sértette meg a chilei alkotmányt, az ország törvényeit. A kongresszus által elfogadott programját demokráciában, szabadságban, a pluralista viszonyok fenntartásával, a sajtószabadság, az ellenzék jogainak szigorú tiszteletben tartásával, a tulajdonviszonyoknak a törvényes keretek között történő megváltoztatásával hajtotta végre a megdöntéséig tartó közel hároméves időszakban.

Az Egyesült Államok kormánya – amely Chilét saját érdek- és biztonsági övezetéhez tartozónak tartotta – ugyanúgy, mint a külföldi üzleti-pénzügyi körökkel összefonódott hazai gazdasági és politikai elit kilátástalannak ítélte a politikai hatalom visszaszerzését a parlamenti demokrácia elveinek s játékszabályainak tiszteletben tartásával. Nem vállalta a politikai harc törvényes keretek közötti megvívását, a választási megmérettetést: zöld utat adott a tábornokoknak a demokrácia felszámolására.

Allendének és kormányának sorsa tehát menthetetlenül megpecsételődött. Mai szemmel nézve a chilei kísérlet keresztülvihetetlen volt. Az emlékezet szelektívvé vált. Demokraták inkább a pinocheti diktatúra szörnyű tetteiről beszélnek, de nem felejtkeznek el megdicsérni az 5 milliós szegénységet "produkáló" katonai rezsim sikeres neoliberális gazdaságpolitikáját. A piaci kultúra kizárólagosságának behódoló baloldal sem tud mit kezdeni a chilei esettel. Megfeledkeznek róla.

A chilei példa nem egyszerűen hasznosítható és pozitív múlt, vagy haszontalan nosztalgia, hanem előremutató, tanulságos hagyomány. A chilei kísérlet többek között azt bizonyítja és tanúsítja, hogy amikor a tőke életbevágó érdekei kerülnek veszélybe, vagy működőképességének lényeges elemei sérülnek, az uralkodó kisebbségnek soha nem voltak aggályai, elvei, sőt korlátai sem. Nem válogatott az eszközökben. Miért lenne másként ez a jövőben? Chile esete arra is emlékeztet, hogy a tőkés viszonyok önmagukban nem azonosíthatók a demokráciával, ahogy a szocialista eszmék megvalósítása sem jelenti automatikusan a totalitarizmust.

Irodalom:

Kerekes György: Kubától Chiléig. Forradalmak és ellenforradalmak Latin-Amerikában. Kossuth Könyvkiadó, 1974.

Vályi Zsuzsa: Forradalom és ellenforradalom Chilében. Magvető Kiadó, 1974.

Aniceto Rordriguez: Entre miedo y la esperanza. Historia Social de Chile (Félelem és remény között. A chilei társadalom története.) Universidad Central de Venezuela, Editorial Andres Bello, Santiago de Chile,1975.