Beszélgetések egy lengyel populistával: globalizáció, osztály és „átmenet” – emberközelből

A tanulmány írója 1997 és 2007 között vizsgálta Wroclawban egy háztartási gépeket termelő gyárban és más, helyi üzemekben dolgozó, a Szolidaritás szervezetei körül alakult munkáscsoport sorsát. Azt a fő kérdést kívánja megválaszolni, hogyan sodródtak a Kelet- és Közép-Európa talán legjelentősebb társadalmi szegmensét adó szakmunkások és betanított munkások oda, hogy egyre keserűbben utasítják el a 80-as években még velük, a munkásokkal szövetséges liberális eliteket, miközben – hiteles baloldal híján – egyre nyitottabbá válnak a neonacionalista ideológiára és az azt hirdető politikai pártokra. Egy munkás-aktivistával készült mélyinterjús kutatás keretében a szerző arra is kísérletet tesz, hogy bemutassa, milyen „önvédelmi" stratégiákat alkalmaztak a munkások, hogy megvédjék a gyárat a re-strukturálás és privatizáció viharaiban is, illetve, hogyan buktak meg ezek a kísérletek.

Bevezetés

Bár a kapitalista globalizáció egy korszakának lezárultával a diszkonti­nuitás jelei egyre inkább megmutatkoznak most, 2008 tavaszán, de – cseppet sem meglepő módon – semmi jele annak, hogy az alapstruktúrák átalakulása is folyamatban volna. A társadalomtudomány művelői tudják, hogy ennek az az oka, hogy a hatalmi viszonyok és egyensúlyok, melye­ken egy adott korszak társadalmi fejlődése nyugszik, azaz a Gramsci-féle történelmi egység, nem mozdultak el számottevően, átalakulásukról pedig végképp nem beszélhetünk. Egyre erősödő, fenyegető feszültsé­gek lépnek fel, és nem várt megrázkódtatásoknak és meglepő átrende­ződéseknek lehetünk szemtanúi a globalizálódó kapitalizmus tájképét szemlélve, ám sehol sem tünedeznek fel a diszkontinuus változások jelei. A hangsúly-áthelyeződések azonban már jól láthatók.

Gondoljuk csak el a következő helyzetet: az IMF felügyelő bizottsága az évtized harmadik – az USA „másodlagos hitelválsága" által elindított – pénzügyi cunamijának hatására összeül (2008 áprilisában). Szemben a korábbi két-három esettel, ez a pénzügyi válság magának a nyugati bankrendszernek a létét veszélyezteti. Az IMF-et irányító bizottság el­nöke most azt kéri a tagoktól, hogy egy pillanatra feledkezzenek meg a rövid távon érzékelhető katasztrófákról, a súlyos veszteségekről és az ingatag pénzügyi rendszerről, és tegyék félre az asztalukon fekvő, gon­dosan elkészített komplex mennyiségi egyenlegeket, melyek a globális kapitalizmus e legfelsőbb irányítóinak a napi betevőjét jelentik az átlagos hétköznapokon. Mindezek helyett arra kéri a jelenlévőket, hogy képzel­jék el, mit jelent majd munkájuk szempontjából az, hogy hamarosan – mindössze húsz év múlva – olyan világban élünk, amelyben nemcsak a 2000. év hétszáz milliónyi nyugati fogyasztónak, hanem három-négy milliárdnyi globális fogyasztónak az igényeit kell kielégíteni; többségük Eurázsia nagy területein egységes nagy nemzeteket alkotva él, melyek jórészt viszonylag erős, de nem nyugati típusú örökségre épülő államok – elsősorban Kínáról, Indiáról és Oroszországról van szó. Megkérte a résztvevőket, gondolkodjanak el azon, hogy ezeknek az államoknak olaj-, rizs-, réz- és gabonaforrásokra lesz szükségük, hogy kielégítsék a négymilliárd fogyasztó igényeit. Aztán felszólította a gazdasági vezetőket, hogy hangosan gondolják végig azokat az elkerülhetetlenül bekövetkező politikai feszültségeket, melyeket az alapvető és kétségtelenül szűkös mennyiségben rendelkezésre álló nyersanyagokért folytatandó versengés hoz majd létre, és vegyék számba azokat a feszültségeket is, melyeket ez a helyzet a rendszerben világszerte kialakít majd, továbbá próbáljanak számolni a társadalom szempontjából az előre kiszámíthatatlan következ­ményekkel – a globális felmelegedéssel, a szárazságokkal, az árvizekkel. A neoliberális globalizáció optimista látomása és az „adjunk mindenkinek egy-egy morzsát"-elve helyett (ezek az IMF-evangélium szólamai 1989 óta), a világszervezet főpapja most őszintén a szemünkbe mondja, hogy mostantól fogva a piacokért és a létfontosságú nyersanyagokért folyó élethalálharcnak, a strukturális inflációnak és a magas kamatlá­baknak, a nemzeteken belül fokozatosan kiéleződő társadalompolitikai feszültségeknek és a militarizált nemzeti kapitalizmusok közötti súlyos rivalizálásnak az időszaka következik – döbbenetesen súlyos ökológiai kockázatok és az egzisztenciális fenyegetettség körülményei közepette. Mindez olyan hitelesen hangzott, mint valami végső kijózanodás, sokkal hitelesebbnek, mint azok a korábbi figyelmeztetések, melyek az egypó­lusú világ délibábja óta valaha is elhangzottak.

Gondoljuk meg, hogy a FED (2008. május 14-én) húsz évig tartó szé­gyentelen szponzorálási pénzügyi spekulációkat és a Wall Street-i tőzsde­ügynökök és bankárok bevételeinek hathatós támogatását követően most úgy határoz, hogy kísérletet tesz arra, hogy „a széllel szemben haladjon", és olyan eszközöket próbál kifejleszteni, melyekkel megakadályozható vagy legalább csökkenthető a további spekulációs lufik kialakulása.

Ha tekintetünket most egészen más irányba fordítjuk, és szemügyre vesszük a külföldiek tulajdonában lévő Rom-Petrol és a francia autó­gyártók romániai vállalataiban dolgozók sztrájkjait (2008 áprilisában), akik harcuk eredményességeként ünneplik az éppen bejelentett 20%-os béremelést, mondván „ ez jó lecke azoknak a politikusoknak, akik az utóbbi évtizedben kiárusították a romániai munkaerőt a globális kapita­listák és a román állami osztály érdekében" (a szó szerinti idézetet lásd a Financial Times-ban), azt látjuk, hogy ezt az üzenetet a hivatalos politika rangjára emelte például a lengyel kormány. Vagy nézzük csak meg a járványszerűen terjedő paraszti és munkástiltakozásokat Kínában és Indiában, ahol az állam irányításával a kapitalista fejlődés javára folynak a földkisajátítások.

Lehet, hogy mindezek a jelenségek arra utalnak, hogy a globalizáció és a financializáció periódusának – melyet időnként és megtévesztően „Bretton Woods Il-nek" is neveznek – vége, és elindultunk egy új kor­szak felé, mely a polgárt és a munkást erőteljesebben támogatja? Más szavakkal, kifelé tartunk-e a globális neoliberalizmusból és közeledünk-e egyfajta „beágyazott liberalizmushoz" annak minden, a nemzetek újraé­ledését, az állam és a polgárjogok megerősödését elősegítő következ­ményével? Nem valószínű, különösen nem valószínűek olyan fejlődési elemek, melyek tágabb értelemben a munkásoknak és az állampolgárok­nak javára volnának. Hogy ez megtörténjen, ahhoz, tudjuk, két feltételre van szükség: a hosszú, szekuláris áthelyeződésre a (tőkétől eredő) profltok és a (bérekből származó) jövedelmek egyensúlyában, mivel a hetvenes évek vége óta egyre inkább a tőke felé elbillent egyensúlyt drasztikusan vissza kell fordítani a munkások javára; továbbá arra, hogy az ugyancsak hosszú ideje tartó, a tőke tényleges megadóztatásának egyre csökkentő mértékét – szemben a munka megadóztatásával – szintén meg kell állítani. Röviden, a társadalmi bér szisztematikus, a rendszerváltás óta minden OECD-országban tapasztalható csökkenését vissza kell fordítani, ha új korszak kezdetében reménykedünk, mert ez a lépés jelezné a hatalmi viszonyok alapvető változását és a nemzetek feletti történelmi egységnek, illetve helyi formáinak átalakulását. És még ha a nemzetek feletti osztály olyan nagy bölcsei, mint Larry Summers egyszer csak azt kezdték mondogatni – ezen folyamatok hatására és korábbi, hatalomban megcselekedett lépéseikkel ellentétben -, hogy mindezeket a feltételeket meg kell teremteni az „etnikai globalizáció" érdekében (2008 májusa), ami lehetővé tenné, hogy a globális növe­kedés nagy tömegek számára hozzon profitot, és ne csak egy szűk kis körnek, mégis elenyészően kevés jele látszik annak, hogy a kapitalista államhatalom kellőképpen ki tudja magát szabadítani a kapitalista hálózatokkal kialakított, kölcsönösen előnyös viszonya kötelékeiből ahhoz, hogy ezeket a lépéseket megtegye. Lehet, hogy a kapitalista államnak valóban van valami „relatív autonómiája", de mégsem ren­delkezik Münchausen báró képességeivel. Túlságosan is megköti saját nemzetek-felettisége és az a tény, hogy túlságosan is egybefonódott a nemzetek feletti osztály közvetlenül tőkés szegmensével. A munka és a tömegek szuverenitásának kettős válsága, melyet a munka és a tőke, az állam és az állampolgárok közötti egyenlőtlen hatalmi viszonyrendszer csak tovább erősít, inkább azt valószínűsíti, hogy minden úgy folyik tovább, ahogy eddig is folyt.

Általános alapvetésem tehát a következő: a nemzetek felettivé váló államok munkás-állampolgárai nyilvánvalóan megérzik annak az egy milliárdnyi új munkaerőnek a piacra lépését, akik a rendszerbe 1989 óta integrálódtak, de megérzik majd annak a kétmilliárdnyinak a megjelené­sét is, akikkel az eljövendő két évtizedben számolnunk kell; mint láttuk, e körülményt nem kisebb személyiség nevezte a jövendő korszak megha­tározó elemének, mint maga Alan Greenspan. Ennek az alapvető ténynek a kialakulásáért a globális neoliberalizmusra és a financializálódásra hárul a felelősség. Ezek változhatnak és akár alkalmazkodhatnak is az új feltételekhez, de a globális proletariátus számának megháromszorozó­dása – mely a legkülönfélébb okokból elszigetelt és mélységesen eltérő nemzetállamokban végtelenül szétforgácsolt – még jó sokáig teherként nehezedik világunkra, dacára Wallernstein prognózisának: szerinte már látható a vég.

A fentiek következtében az állami elitekre erős nyomás nehezedik társadalmi legitimitásuk megszerzésekor, hiszen foglyai maradnak an­nak a globális rendszernek, mely szükségszerűen egymással versengő államokká alakítja őket: versengésük tárgya pedig a mobil tőke, mely­nek az egyes nemzeti elitek készségesen kínálják fel lakosságukat és területeiket. Bizonyosan lesznek majd különbségek, melyeket az eltérő földrajzi elhelyezkedés, az eltérő történelmi múlt és az állami eliteknek a tőkeforrásokhoz való közelsége és távolsága határoz majd meg. De főszabály lesz az állami elitek legitimációjára nehezedő nyomás, valamint az a jelenség, hogy újra meg újra kiüresednek a nemzetállam építésének és társadalmi irányításának liberális és modernista ideológiái – akár jobboldali, akár baloldali színezetűek is lesznek ezek.

Mindezek következtében, ahogyan azt talán elsőként (1993-ban) Paul Piccone meglátta, szemtanúi lehetünk a kiterjedt hibrid populizmus keletkezésének és újraéledésének, melynek összetevői elsősorban a szimbolikus etnikai nacionalizmus, illetve a vallás és ezek eklektikus keveredése a klasszikus baloldaltól kölcsönzött elemekkel. Piccone Franciaország példáján így mutatta ezt be: „a francia új jobboldal úgy tesz, mintha felfedezte volna Kolumbusz tojását, amikor szembehe­lyezkedik az egyetemessé váló Új Osztállyal, mely egyfajta absztrakt liberalizmust óhajt mindenkire rákényszeríteni, miközben a populisták saját közösségeikben, a maguk sajátos kultúrájában, intézményrendsze­rében, vallásainak parancsai stb. szerint akarnak élni.." (1993: 21). Ám Piccone elmulasztotta hozzátenni ehhez, hogy a társadalmat alakító új osztály absztrakt liberalizmusa már a kilencvenes évek elejére szorosan egybeforrt a versengő kapitalista állam globalizáló célkitűzésével, és ennek következtében kezdte elveszteni valamikor ténylegesen létező legitimitását. De helyesen mutatott rá arra a dialektikus viszonyra, mely a helyi közösségek kulturális különössége és az absztrakt liberális koz­mopolitizmus két véglete között alakult ki, és ami egyre inkább jellemzi az újfajta, egypólusú világ korszakát.

A szélsebesen terjedő populizmusok azonban nem csak nyílt, jobbol­dali ideológiai intervenciók képében jelentkeznek az elit politikacsinálás napi üzletmenetében. Hanem egyre inkább azok az eszközök, melyek révén a jogfosztott népesség szélesebb körei hangot adhatnak a globális modernizmusokkal szembeni elégedetlenségüknek. Akik nem lépnek fel nyíltan vagy nem szavaznak egyenesen a jobboldalra, gyakorta soto voce a liberális államosztályokat hibáztatják, mondván bűnrészesek „az emberek" rovására szövögetett összeesküvés bonyolításában. A töme­gek neheztelése és a szervezett radikális jobboldal közötti dialektikus viszony feltárása jelentős feladat, melyben az etnográfiai módszereknek valószínűleg nagy hasznát vehetjük.

Az alábbiakban először néhány átfogó elemzést igyekszem áttekinteni, melyek a fenti álláspontot igazolják, majd pedig belemerülünk a formá­lódó populizmus antropológiai komplexitásába, magyarán közelebbről szemügyre vesszük lengyel munkások egy csoportját, akiknek sorsát a kilencvenes évek végétől máig követtem nyomon.

A félelem, a válság és nemzet antropológiája

A kortárs antropológiában Gingrich és Banks (szerk., 2005), továbbá Appadurai rámutat a társadalmi bizonytalanság, félelem és düh jelentő­ségére, mivel ezek ágyaznak meg az etnikai és vallási újnacionalizmusok ideológiájának. Arra is felhívják a figyelmet, hogy ez a befogadó készség milyen szoros kapcsolatban áll a neoliberális globalizáció teremtette ál­talános körülményekkel. Elemzéseik egybeesnek a Jonathan Friedman által (2003-ban) kifejtett kettős polarizáció általános fogalmával: ezek a polarizációk a társadalmi megosztottságokat az egyre szélesebb körben mutatkozó, mély kulturális különbözőségekkel állítják szembe egy olyan korszakban, melyben az uralkodó elitek és szövetségeseik strukturálisan kénytelenek kozmopolita osztályokká formálódni és egyidejűleg félre kell tenniük a nemzeti projektet mint sorsközösséget. E folyamat során a hajdani „fordista" munkásosztályok képviseleti értelemben és szó szerint is újfajta „etnikai népességgé" alakulnak át, míg az alsó osztá­lyok képviseleti értelemben és ténylegesen is classes dangereuxes-zé válnak. Ezen egymástól alapvetően eltérő nézeteket képviselő szerzők álláspontja egybecseng, amikor azt sugallják, hogy az újnacionalizmus feltámadásának (Európában és azon túl) magyarázatait csak úgy vizsgálhatjuk, ha a hátteret az az összetett képlet adja, melyet – az én megfogalmazásomban – egyfelől a népszuverenitás, másfelől a munka kettős válsága alkot; ez a kettős válság valóban az évezred fordulójának sajátossága. Azt is állítják továbbá, bár nem mindig részletesen kifejtve, hogy a nacionalista paranoia spiráljai, melyek strukturálisan e kettős válságból származtathatók, sajátos, csak rájuk jellemző, meghatározott történelmi dinamikájukat, jelentésüket és szimbolikájukat kimutathatóan osztálykonfigurációktól – összeütközésekből, szövetségekből és meg­osztottságokból – nyerik a specifikus, helyi történelem (gyakorta rejtett) közegében.

Ezen általános téziseknek az antropológián túl is számottevő támo­gatottságuk van. Az összehasonlító társadalomtörténettel foglalkozó tudósok közül például Moore (1972), Mann (2000), Katznelson (2000) és Tilly (2004) is arra a következtetésre jutottak, hogy a demokratikus kapita­lizmus keretei között az osztálymegosztottságokat elemezni, kifejezni és szervezetileg is segíteni kell, ha a liberalizmus a demokratikus folyamatok központi hajtóereje kíván maradni. A kettős válság azonban minimum azt jelzi, hogy az elmúlt három évtizedben a liberálisoknak éppen ezeken a területeken vált egyre nehezebbé az ideálhoz való közelítés. Ami az európai színteret illeti, a poszt-szocialista keleti országok jóval nehezebb helyzetben vannak, hiszen ezek függőségben lévő országok, egyértelmű­en komprádor kapitalizmusok, jó esetben a kontinens nyugati jóléti szint­jének 30%-án vegetálnak, bár a nyugati államok elitjeit is mélyen érinti a kettős válság. Ráadásul a helyzet nem korlátozódik Európára. A Közel-Keleten és Ázsia nyugati felén jelentkező vallásos fundamentalizmust sok elemző szerint a nemzeti baloldal eltiprása segítette elő (Ali, 2002). Számos tanulmány igazolta, hogy a neoliberális globalizáció azáltal, hogy fragmentálta a munkaerőt, lefelé nyomta a társadalmi jövedelmeket és a tőke szuverenitása javára visszaszorította a népszuverenitást, továbbá azzal, hogy korlátozta az „állam bal kezét" (a társadalmi részvételt és beleszólást) – ahogyan Bourdieu (2000-ben) fogalmazott -, miközben szabad mozgást biztosított a „jobb kéznek" (a pénzügynek, a jognak és rendnek), többé-kevésbé okkal-joggal állítható, hogy szisztematikusan hívta életre a mélységes népi bizonytalanság érzetét, megteremtve a félelem politikáját; mindezek eredményeképpen védekező, nem-liberális népi reakciókat vált ki egymástól olyan eltérő régiókban, mint Közép- és Nyugat-Afrika, az USA, Nyugat-Európa, Kelet-Európa, a Kaukázus vidéke és Kelet-Ázsia (lásd még Frank, 2005; Friedman (szerk.), 2003; Gingrich és Banks, 2005; Derlugian, 2005; Turner, 2003; Nonini, 2003; Wievorka, 2003; továbbá saját összegző cikkemet: Kalb, 2005a).

A félelemből eredő populista politikára nem szabad egyértelműen úgy tekintenünk, mint ami közvetlenül a globális szereplők ellen irányul, illet­ve mint amit közvetlenül a globális szereplők, az egyre növekvő számú kivándorló tömegek, a kereskedelem és az informatika stb. váltottak ki. Ezt a mindig homályos absztrakció szintje mozgatja, melyet Eric Wolf „stratégiai hatalomnak" nevezett (Wolf, 1991). Leginkább az történik, hogy a helyi adottságokból adódó tényleges következmények a legkü­lönfélébb, kívülről meghatározott „kritikus kereszteződések" révén ala­kulnak ki, mely kereszteződések a globális folyamatokat meghatározott nemzeti terepeken és helyi előtörténeti adottságokon át kapcsolják össze a létrejövő és kialakult eseményekkel és narratívákkal (Kalb, 1997, 2000, 2005; Kalb és Tak, 2005). A kritikus kereszteződések kapcsolják egybe a strukturális hatalom szintjét a „taktikai hatalom" intézményi területeivel és a mindennapi közvetítői hatalommal (Wolf, 1991), és ezekbe a dinamikus kapcsolatokba ágyazódnak bele a félelem és düh politikájának csírái.

Én különösen is hangsúlyoznám azt, hogy a populáris aggodalmakat és paranoiákat elsődlegesen a mindennapi közvetítői hatalom, az álla­mon alapuló taktikai politikai környezet (beleértve a politikai lehetőségek struktúráját) és a globális strukturális hatalmi viszonyok közötti kapcso­lathiány okozza. Ezek az aggodalmak pedig tovább izzítják a nemzeti populizmust, mely a kudarcot vallott liberális modernizmus helyébe lép. Jóval szűkebb politikai értelemben a populizmus a mi körülményeink között a liberális elitek és liberális ideológiák elutasításával egyenlő, mivel ez utóbbiak nem tudták a maguk hasznára fordítani a nemzetállamok forrásait, azaz a globális folyamatokat nem tudták a helyi szükségletek­hez és óhajokhoz igazítani, sőt ünneplik az elit kozmopolitizmusát, vagy ami még rosszabb, nyíltan a helyi források kifosztásán ügyködtek. De szélesebben értelmezve a populizmus a jogaiktól megfosztottak hangula­tának és érzékeny pontjainak indikátora, hiszen ők szenvedik meg, hogy a mindennapok egyre kaotikusabbá és ellenőrizhetetlenebbé válnak és óriási a szakadék a tőlük fényévnyire lévő, az ő további kifosztásukat szolgáló közhatalmi projektek között.

Míg a nyugati sajtó címlapjai általában „orientalizáló" képet rajzolnak a poszt-szocialista Keletről, s ezen országokat a többségi etnikai nacionalizmus1 fortyogó katlanjának mutatják, alig-alig történtek konkrét, a kelet-európai térségek új nacionalizmusának dinamizmusát feltáró antro­pológiai vizsgálatok. Ezzel szemben a politológusok vagy a politikaszoci­ológusok a kilencvenes évek kezdete óta folyamatosan elemzik a kelet-európai nacionalizmusokat, és már számtalanszor erélyesen felhívták a figyelmet a bennük rejlő súlyos veszélyekre (például Tismaneau, 1998). Az ilyen tanulmányok újabban kevésbé verik félre a harangot, viszont jóval mélyebben elemzik a helyzetet, és antropológiai módszereket is egyre gyakrabban alkalmaznak és szorgalmaznak (Ost, 2005; Derlugian, 2005), s ez jelentős előrelépést mutat még akkor is, ha etnográfiai elem­zéseik nem mindig nyűgözik le az antropológusokat.

A nyugati média, persze, hajlamos arra, hogy a Nyugaton jelentkező nacionalizmusokat egészen másképp kezelje. A jelenlegi konfliktusokat, melyek Nyugaton a nacionalizmust a bevándorlással kapcsolatos prob­lémák mezébe bújtatják, úgy értelmezik, mintha azokat pusztán a helyi szélsőjobbos mozgalmak táplálnák. Ezzel egyúttal elködösítik a nyugati nacionalizmus forrásait, hiszen olyan cselekvőkre hárítják át ezeket, akiket a Nyugat maga is lényegétől idegennek tekint, nevezetesen a be­vándorlókra és a szélsőjobb peremén működőkre.2 Az ilyen mozgalmakat és vezetőiket afféle eltévelyedésként kezelik a liberalizmus szerintük jól beágyazott eszméihez képest: a Nyugat ebben különbözik a Kelettől, mely kimondottan és köztudottan nacionalista.

Ezekkel az önfelmentő, orientalizáló képzetekkel szemben meggyőző­désem, hogy a nyugat- és kelet-európai populáris nacionalizmusoknak tágan értelmezve azonos társadalmi gyökerei vannak és összevethető a befolyásuk is; talajukat mindkét esetben a neoliberális globalizáció és osztály-újrarendeződés egymásba kapcsolódó folyamatai biztosítják, míg az általuk kiváltott tényleges történések dinamikája, természetesen, az eltérően irányított és egymáshoz eltérően viszonyuló politikai terepekből fakad, és szimbolikájukat az eltérő nemzeti történet, emlékezet és am­nézia formálja egyedivé.3

A nyugati neoliberalizmussal foglalkozó újabb antropológiai munkák Gingrich és Banks, szerk., 2005) bizonyos értelemben visszhangozták a média álláspontját a bevándorlók és a szélsőjobbos mozgalmak szerepét illetően. Ezek a művek alig-alig tettek valamit azért, hogy eloszlassák az orientalizáló és a véletlen szerepét hangoztató ködösítést. Mások a konzervatív nyugati elitet vizsgálták (Holmes, 2000) és a köreiben újjáéledt katolikus szervezeti ideológiákat. Ez hozzájárul ahhoz, hogy a kulturális esszencializmus újra méltó helyére kerüljön a nyugat-európai és kontinentális korporatizmus jobbszárnyán, de nem ad magyarázatot arra, miből táplálkozik az elit körökön túl fellépő populizmus dinamikája és tartalma.

Semmibe sem kerül a népi populizmust analitikailag félresöpörni. Ám a populizmus minden fajtája strukturális és jelentőségteljes fenomén, és ezért jobban tesszük, ha komolyan számolunk vele. Mint Peter Worsley már régen leírta: „ a populizmus az embereknek azt az örökös próbálkozását jelenti, hogy a politikát valahogyan a magukénak tudják érezni", miközben a „teljes igazságot" keresik és azt követelik, hogy „saját társadalmaik működtetésében részt vehessenek" (Wolsley, 1969: 248, 244, 245).

A következőkben a fentiek kifejtése érdekében fejest ugrok a Wroclawban élő munkások egy csoportjának történetébe; ennek révén talán átláthatjuk, hogyan sodródtak a – Kelet-és Közép-Európa talán legjelentősebb társadalmi szegmensét adó – szakmunkások és betanított munkások oda, hogy egyre keserűbben utasítják el a liberális eliteket. A következők afféle mikroszkopikus archeológiai vizsgálat leírásai a munkások körében érzékelhető, fokozódó elégedetlenségnek, melyet a tulajdontól való megfosztás félreértett és félremagyarázott folyamatai váltottak ki. Ez az elutasítás és elégedetlenség nemcsak munkájukhoz való viszonyukat, hanem egész habitusukat áthatotta.

1997 és 2007 között követtem egy háztartási gépeket termelő gyárban és más, helyi, wroclawi üzemekben dolgozó, a Szolidaritás szervezetei körül alakult munkáscsoport sorsát. A munkások a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején építették ki helyi szolidaritási köreiket a kommu­nista elnyomás elleni tiltakozásul. önszerveződésüket a katonai hatalom korszakában és az 1985-től fokozatosan meginduló átalakulási folyama­tok során is megőrizték; erőteljes de facto, illetve de jure követelésekkel léptek fel „saját" gyáraikkal szemben, és aktívan próbáltak érvényt szerezni ezeknek a követeléseknek, valamint gyáraikat is igyekeztek megvédeni a Balcerowicz-féle liberalizációs válság, stabilizáció és priva­tizáció viharaiban. Azt kívánom igazolni, hogy a liberális folyamatok célja az volt, hogy a munkásságnak a javaktól való nyílt megfosztása újra és – paradox módon – jogszerűen az állami tulajdonba vételhez vezessen: de most a visszaszerzett szuverenitás és parlamenti demokratizálódás eszközeivel. Célom annak bizonyítása, hogy a folyamatokat belülről át­élve jóval könnyebb volt megérteni az eseményeket, és azt is bizonyítani kívánom, hogy a kívülálló kényelmes pozíciójából a történteket könnyű­szerrel lehet sikeres demokratikus átalakulásként fetisizálni.4

Az alábbiakban bemutatott eseményeket illetően tisztában vagyok azzal, hogy a lengyelországi magánosítás meglehetősen szélsőséges jegyeket mutatott. De mégsem tekinthetem kivételes esetnek, hanem inkább olyan folyamatnak, melyről más, Európa egészét átható esetekkel együtt mint kontinuumról alkothatunk fogalmat.

„A történelem ismétli önmagát" – beszélgetések egy lengyel populistával

A munkásosztállyal kapcsolatos tapasztalatok és többféleképpen értel­mezhető jelentőségük megközelítéséhez a legjobb bevezetést Krysztof Zadroznyval folytatott beszélgetéseim jelentették. Zadrozny 1953-ban született Wroclawban, szakiskolai tanár, munkásaktivista, aki végül soha nem gyakorolta eredeti szakmáját, hanem megmaradt a helyi Polar nevű gyár futószalagja mellett, nem vállalt fizetett állást a szakszervezetekben, a politikában, de nem lett belőle művezető sem. Az 1981. decemberi sta­táriumellenes sztrájk és gyárfoglalás vezetője volt. 1982-ben a Jaruzelski-kormány letartóztatta, majd 1983-1988 között szerkesztette és kiadta az „Otthonunk" című illegális üzemi lapot. Ekkor újra internálták, majd elbocsátották, és egész Wroclawban eltiltották a gyári munkától fegyelmi kihágásokra hivatkozva, mivel 1988-ban újraélesztette a Szolidaritás helyi szerveit. Ezután egy ideig kémények takarítását vállalta, továbbá volt ifjúsági kosárlabdaedző, több katolikus hittársával együtt „házi templomi" szünidei táborokat szervezett; egyébként nővére fontos helyi és országos pozíciót betöltő vezető a Szolidaritásban. Mindenekelőtt azonban szívó­san küzd azért, hogy ne hazugságban, hanem „igazságban éljünk", és az a cél vezeti, hogy Lengyelországban „normális" életet lehessen élni. Három gyereke van, a legidősebb akkor született, amikor ő internálva volt, mindhárom gyerek pedagógiával kapcsolatos tanulmányokat folytat. Mint a legtöbb, általunk megkérdezett munkás, Krysztof ma is abban a kis lakásban él, melyet a hetvenes évek végén kapott, nem messze a gyárépületektől. Abban a közegben, ahol az emberek több mint felének maximum általános iskolai végzettsége van, igyekezett megfelelni a több száz vagy talán több ezer ismerősétől és kollégájától ráruházott bizalomnak. Mint szakiskolai tanár és futószalag mellett dolgozó munkás, reá hárult a szerep, hogy a munkásosztály érzékenysége és a politika között közvetítsen, de ugyancsak közvetítői szerepet játszott a szervezeti területen dolgozó magasabb iskolai végzettségű szereplők – köztük saját nővére – és kollégáinak képviselete terén is.

Amikor 1998-ban először találkoztunk vele a Polar irodaházában lévő kicsi és komor szakszervezeti irodájában, a Polar részvényeinek egy részét éppen egy francia iparcsoport készült felvásárolni. Az EU, mely ragaszkodott a Lengyelországba irányuló import teljes liberalizációjához, egészen 2000-ig fenntartotta a lengyel exporttermékekkel szemben a speciális tarifákat, visszatérő témája volt beszélgetéseinek és baráti vitáiknak. Nem sokkal korábban jelentette be a gyár vezetése, hogy a munkaerő 15%-os leépítésére készül (az 1997-es adatok szerint 4,500-an dolgoztak a gyárban). MacKinsey elemzései alapján a gyár vezetői arra a megállapításra jutottak, hogy a Polar jóval több munkaerőt használ az azonos termékeket gyártó nyugati gyárakhoz képest. „Az Európai Unió egy nagy Szovjetunió", mondta Zadrozny magabiztos túlzással. „Olyan sokat fecsegtek itt az önigazgatásról, a helyi vezetésről stb. és a végén óriási monopóliumot csinálnak".

Az antikommunista ellenállás szótárában a monopólium egyet jelentett a társadalmi és anyagi pazarlással, kiszámíthatatlansággal és alattomos korrupcióval. Az önkormányzás vagy önigazgatás ezzel szemben a „normális" életet és „az igazságnak megfelelő életet" jelenti. Ezek voltak azok az alapvető szimbólumok, melyek érdekében a lengyel munká­sok szembeszálltak a pártállammal, sokkal inkább ezek, mint a „civil társadalom" vagy akár a „pluralizmus" jelszavai, melyek inkább taktikai és intellektuális koncepciók maradtak. A normális élet és az igazság ismerete alkották a komplex népi szimbólumot, melyek végső soron a munkások mozgósítását is biztosították. Ezek az 1990-es években és a XXI. század elején is vonzó és kívánatos célok maradtak, sőt manapság egyre inkább a liberális állam és nemzetek feletti szövetségeseik elleni harc jelszavai.

2007 áprilisában, tíz évvel később ugyanabban a kicsi irodában talál­koztunk vele. Most is a futószalag mellett dolgozik a gyárban, ami ma a Polar-Whirlpool nevet viseli. „A történelem ismétli önmagát"- magya­rázza. „Naivitásunkkal és jó szívünkkel éltek vissza. Az 1989-et követő években csak azt hallottuk, hogy semmik se vagyunk; hogy a Nyugat idejött, hogy mindent átvegyen tőlünk; hogy a lengyeleknek nemzeti bűneik vannak. És így aztán az emberek szépen lassan elfogadták a status quót. De véleményem szerint ami 1989-ben hiányzott, az az abnormálissal szembeni ellenállás szelleme volt. És ez igaz a Szolidari­tásra és az egyházra is. Nézzük csak a jelenlegi helyzetet, például hogy a szupermarketekben dolgozó nőket nem engedik ki a vécére, és ezért pelenkát hordanak. Hol van ilyenkor a Szolidaritás? Hol van az egyház? Azonnal fel kellett volna lépniük ez ellen. És akkor egyéb dolgok sem történhettek volna meg. És azt hiszem, hogy a vállalkozásokat és a Polart is szándékosan darabolták fel. Magukra hagyták őket, hogy harcoljanak magukért. És ezzel a szolidaritásnak befellegzett".

„Azt mondták nekünk, hogy ennek így kell lennie, hogy itt van ez az át­menet, és hogy boldogoknak kellene lennünk, hogy egyáltalán van mun­kánk. Igaz, a munkahely nagy érték, de a méltóságunk és a keresetünk is számít. Azt gondolom, meg kéne néznünk, hogyan is zajlott a privatizáció, a Polart is beleértve, hogy vajon tényleg privatizálás történt-e, vagy pedig, ahogy az emberek mondják, egyszerűen csak lopás zajlott".

„Nem tudjuk visszacsinálni a történteket. De pszichológiailag mégis fontos volna megtudni, hogy vajon a mi cégünket értékén alul adták-e el. Akkor ugyanis könnyebben lehetne ma valami engedményt követelni, mondjuk magasabb bérekért harcolni. Becsületbeli kérdés. Én sosem hittem, hogy ennek így kellett történnie, hogy a lengyelek természetéből következik, hogy ezt vagy azt nem tudják megcsinálni, nagy hiba volt azt mondani, hogy a lengyelek semmit sem érnek."

Néhány fogalmat tisztáznunk kell, hogy kontextualizálhassuk és szét­bogozhassuk a helyi történetek látszólag jól látható, de valójában sok­szorosan rétegzett szálait. A privatizációban például ösztönös érzéseikkel szemben az emberek Lengyelországban tiszta szívvel hittek, de 1989-től 1992-ig, amikor a fogalom először bukkant fel köreikben, mindenképpen lelkes hívei voltak (lásd még Kalb, 2008; Ost, 2005). Nézetük szerint azonban kezdettől fogva egészen másféle jelentésben jött át a folyamat, amelyet a Nyugat, illetve a liberális lengyel elit használt. Nem azt jelen­tette, hogy egy köztulajdont eladnak egy magánbefektetőnek, hanem inkább ennek az ellenkezőjét. A lengyel munkások számára az 1980-as évek vége felé a privatizáció fogalma elsődlegesen azt jelentette, hogy a cégeket – melyek, mint köztudott, a kommunista korszakban a teljes közösségi élet színterei voltak, beleértve az egészségügyi szolgáltatást, a szabadságot, a lakáshoz jutást, az óvodákat, a kölcsönöket stb. – el kell venni a kommunistáktól, akiket a többség a nemzetre rátelepedett, illegitim, külsődleges magántulajdonosoknak tekintett. A privatizáció to­vábbá azt jelentette, hogy ezek a gyárak egyidejűleg a munkások kezébe kerülnek, vagyis a tényleges nemzeti közösség kezébe.

Az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején Lengyelországban és Wroclawban a huszadik század elején tapasztalt munkás-önigaz­gató mozgalmak valóságosan is jelen levő célok voltak; pontosabban, kézzel foghatóan valóságos és a mindennapok gyakorlatába beépülő projektnek látszottak. A poszt-szocialista korszakkal foglalkozó tudósok közül kevesen elemezték ezt a jelenséget a fontosságának megfelelően, ezért itt kitérőt kell tennünk. E nélkül ugyanis nem érthetők meg a helyi közösségek tapasztalatai.5

A statárium idején, 1981 szeptemberében a Szolidaritás kongresszusa által elfogadott program lényegi – meglehetősen figyelemre méltó – kö­vetelése volt a munkásönigazgatás, melyet a katonai rezsim egyik első civil törvényeként vezettek be (Poznanski, 1996). Gyakorta hallani azt a nézetet, hogy éppen ez volt az a követelés, mely a lengyel lázadás radikalizálódásának jegyét hordozta, s mint ilyen, meggyőzte Moszkvát és a lengyel tábornokokat arról, hogy a katonai beavatkozás egyre in­kább elkerülhetetlen, ha meg akarják védeni a nómenklatúra pozícióját. De most, amikor a Szolidaritást törvényen kívül helyezték, a katonai rezsim úgy vélte, ha a gyárakban lehetővé teszik az önigazgatás új in­tézményeinek kiépítését, akkor le tudják csillapítani a tömegek indulatait, egyidejűleg elvágják az értelmiség és a munkásság közötti kapcsola­tokat, és valamiféle legitimációt biztosítanak a rezsimnek. Ráadásul, ez a törvény egy csapásra megoldotta volna a szocialista felhalmozás járványos betegségeit.

Először is, azzal, hogy a vállalatokat tették felelőssé saját finanszírozá­sukért, a tábornokok azt remélték, hogy a gyárak majd rákényszerülnek arra, hogy felelősségteljesebben és vállalkozóbb módon kezeljék a pénz­ügyeiket. Másodszor, a hatalom azt is remélte, hogy meg tudja akadá­lyozni, de legalább a vállalat szintjére vagy helyi szintre tudja lenyomni a munkások újabb béremelési követeléseit. Ezáltal azt is remélték, hogy a szocialista felhalmozás egyik szisztémás problémáját is megoldják: neve­zetesen azt, hogy az állam képtelen ellenőrzése alatt tartani a béreket, a profitot, a befektetést, és korlátozni tudják az állam ellen irányuló kollektív munkásakciókat. Mostantól a munkások irányítják majd saját bérkészle­tüket, mely a Kornai-féle értelemben vett „kemény kényszerekkel" (1980) körülbástyázott, korlátozott költségvetés egyik eleme. És mivel jelentős ellenőrzéshez jutottak az általános költségvetés fölött, a munkások majd saját béreiket a termelési beruházások és az extenzív szociális alapok kiadásaival összhangban állapítják meg. A hatalom arra számított, hogy a munkások felelős gondozói és jó befektetői lesznek saját társadalmi újratermelésüknek. A terv szerint ezzel a szocialista gondoskodó államot, illetve annak feloldhatatlan ellentmondásait számolták volna fel (lásd Poznanski, 1996; Ekiert és Kubik, 1997). Visszatekintve látható, hogy valóban ez történt, csakhogy nem egészen úgy, ahogyan azt Jaruzelski és Moszkva elképzelte. Nemcsak a patriarchális viszonyoknak, hanem a szocialista államnak tout court lett vége, mert az állam végső soron ellenőrzését veszítette a „népi tulajdon" felett – majd pedig kialakult a neoliberális patriarchátus, hogy mindent visszavegyen a dolgozóktól, amint azt majd látni fogjuk.

A kommunista technokraták azt remélték, hogy az újonnan létrehozott, rendszerpárti szakszervezetek (melyek OPZZ néven szerveződtek) képesek lesznek majd ellenőrzésük alatt tartani az önigazgató intézmé­nyeket most, hogy a Szolidaritást törvényen kívül helyezték. De azokon a területeken, ahol a Szolidaritás erős volt és illegalitásba vonult, mint például a Polarban és sok más wroclawi gyárban, az OPZZ csak a fehérgalléros alkalmazottak egyes csoportjait tudta megnyerni. Az új munkástanácsokat nagyon hamar legyűrték az összetartó és demokra­tikus munkáskollektívák, melyek ekkor formálisan legális módszereket alkalmaztak annak érdekében, hogy az államtól megszerezzék a tényle­ges ellenőrzést a termelési tulajdon fölött. Zadrozny és kollégái alaposan kivették a részüket ebből a harcból, mely a munkásosztály érdekeiért és a nemzeti vagyon visszaszerzéséért folyt a Moszkva által támogatott kom­munistákkal szemben; tény, hogy Krysztof kulcsszerepet játszott, és a Polarban dolgozó százak, sőt ezrek elismerését is kivívta.6 A nyolcvanas évek vége felé sikerült is kiszorítaniuk a nómenklatúrát a gyár, illetve a gyár társadalmi vagyontárgyai fölötti ellenőrzés területéről; ennek követ­keztében meg tudták akadályozni, hogy a nomenklatúra privatizálja a gyárat és a vagyontárgyakat; 1989-re pedig valóban maguk választották és nevezték ki saját vezetőiket. Hasonló események zajlottak le más, fontos wroclawi gyárakban, például a számítógépeket gyártó Elwróban vagy a vasúti kocsikat gyártó Pafawagnál. Több tízezer munkás érezhette a városban, hogy a gyárakat és a társadalmi vagyont lényegében ellen­őrzése alá vonta. A Polar személyzeti igazgatója 1998-ban, miközben azt magyarázta, milyen súlyos morális és tényleges nehézségekkel jár több mint ezer dolgozó elbocsátása, újra meg újra hangsúlyozta nekünk, hogy továbbra is él a Polar dolgozóiban a gyár tulajdonjogának tudata.

A „privatizáció" másik, rendszerváltó fogalma természetesen egészen máshonnan érkezett. Első ízben a közbeszédben 1988-1989-ben gdanski liberális közgazdászok, különösen Leszek Balcerowicz használták elő­szeretettel. Ezeket a közgazdászokat meghívták a Geremek és Michnik körül gyülekező politikai liberálisok vezérkarába, bár a liberálisok csoport­ja már 1985-től szkeptikusan viszonyult a munkásönigazgatás eszméihez (Ost, 1990). De egy olyan gazdasági környezetben, melyet de facto győzedelmes munkáskollektívák irányítottak, jog szerint birtokoltak és morálisan magukénak vallottak, míg a korábbi formális résztulajdonos, az illegitim és szovjetek támogatta kommunista állam már szemmel látha­tóan az összeomlás szélén járt, a privatizáció újfajta ötletét a munkások úgy értelmezték, mint a népi tulajdonért vívott küzdelmeik végjátékát. A privatizációt az első időben széles körben úgy értelmezték, mint az eredeti, a katonai hatalmat életre hívó 1981-es szolidaritási követelések megvalósulását. Valahogy úgy kell elképzelnünk, mint a munkásfelkelést megkoronázó szertartást.

Hangsúlyoznunk kell, hogy a munkásönigazgatás nem pusztán a munkások ügye volt, és nem pusztán a munkásoknak a privatizációval kapcsolatos értelmezéséről szólt. Az önigazgatás sok, egyetemet végzett embert is vonzott, különösen az olyan magasabb képzettséget kívánó területeken, mint a wroclawi számítógép-gyártó Elwro, de máshol is. Az 1989 utáni első két parlamentben volt egy frakció, amely az önigazgató intézményekből nőtt ki, és amely védelmezte a munkásszövetkezetek eszméjét mint a gazdaság privatizálásának egyik kívánatos formáját. Az önigazgató gyárak már 1988-ban kitermelték a jól képzett káderek országos mozgalmát, mely a kerekasztal-tárgyalások eredményességét szorgalmazta és jelentős pénzügyi és gazdasági szabályozókat követelt, melyek az önigazgató demokratikus szövetkezeteket segítették.7 De ezek a „szerves" cselekvők hamar rájöttek, hogy a kerekasztalban részt vevő liberális értelmiségieknek (nekik mára már gyakorlatilag nincs is választói bázisuk), ahogyan azt a tábornokok előre megjósolták, nem volt türelmük, hogy kivárják, amíg a munkáshatalom konszolidálódik (Ost, 1990). Az egyetlen, széles körben tiszteletnek örvendő, kezdettől fogva az üggyel szimpatizáló személy a korábban trockista Jacek Kuron volt (ugyancsak Kuron kezdeményezte 1976-ban a KOR-nak a felállítását: ez a bizott­ság az internált munkásoknak jogi támogatást biztosított. A KOR révén a lengyel értelmiség végül kapcsolatot talált a munkástiltakozásokkal, miután korábban – 1968-ban, 1971-ben, 1976-ban – sikertelen és összehangolatlan akciókat szervezett (lásd Kubik, 1995 és Ekiert és Kubik, 1997), de Kuron hamar elszigetelődött. Időközben a liberális állam kiala­kításának létfontosságú pénzügyi feladatait kényelmesen átpasszolták Balcerovicznak, meg az általa kötött washingtoni megállapodás nyugati résztvevőinek, akik csöndben kidolgozták a sokkterápia programját. Egyik wroclawi beszélgetőpartnerem, Andrzej Piszel, számítástechnikai kutató­mérnök, 1989 után a parlamenti önigazgató csoport tagja volt. Ma sikeres számítógépes vállalkozó, akinek nincsenek politikai illúziói, és élénken idézi fel, hogy a Geremek – akit ő nagyra becsült – körüli csoport meg­határozó tagjai hogyan fütyölték ki rendszeresen és hogyan alkalmaztak még ennél is kevésbé civilizált módszereket az ő elhallgattatására, ami­kor a gazdaság munkásönigazgató szektorát erősítő politikai javaslatokat terjesztett elő. Ma is azt gondolja, hogy ezzel a liberálisok valami nagy és megvalósítható társadalmi-gazdasági lehetőséget fojtottak el politikai okokból, de erre még gondolni sem szeret.

Ugyanakkor a sokkterápia, mely egy csapásra liberalizálta a piacot és csakis az mozgatta, hogy bármi áron konszolidálja az állami költségve­tést, olyan súlyosan büntette az összes termelő vállalatot, hogy veszélybe került a gyárak puszta fennmaradása, beleértve a közösségi funkcióikat is, melyek megőrzése sokkal fontosabb lett az aktivisták számára, mint a legális formáról folytatott torz vita. Míg az új rezsim finoman elhúzta a nyilvános vitát az egyes legális privatizációs módszerekről, aközben olyan nagy csapást mért a nemzeti gazdaságra, hogy a legtöbb gyár teljesen ellehetetlenült, és 1991-re gyakorlatilag térdre kényszerültek, és az államhoz fordultak kölcsönökért és segítségért. így az új liberális állam fokozatosan de facto elvonta a tulajdonlást a munkáskollektívák­tól és az állami bankokhoz és az államkincstárhoz rendelte. Ebben a folyamatban szétverte a munkásszolidaritást és felmorzsolta az önigaz­gató és szövetkezeti mozgalmakat. 1993-ra Lengyelországban megint munkástömegek tüntettek a sokkterápia és a szegénység ellen (Ekiert és Kubik, 1997), a szövetkezeti módszer lekerült a politikai viták napi­rendjéről és a privatizáció fogalma egyre inkább az állami kincstár által fenntartott gyárak és üzemek működtetését jelentette, melyeket aztán gyorsan kivittek a varsói tőzsdére, hogy égetően szükséges új, külföldi tőkeforrásokat vonhassanak be.

Ha 1985-1989-ben a munkások visszavették a kommunistáktól a ter­melési eszközöket, akkor 1989-1995-ben a liberális állam vette vissza a munkáskollektívák tulajdonát; a liberális állam saját, független kincstára javára a globalizációs módszerek alkalmazásával újra centralizálta a nemzeti vagyont. Az egyik döntő jogi elem volt, hogy azok a gyárak, me­lyek a kincstár tulajdonába kerültek, azonnal kikerültek az önigazgatási jogi rendszerből, elvesztették jogukat, hogy munkástanácsaik legyenek, illetve a munkástanácsok elvesztették azt a jogot, hogy igazgatókat nevezzenek ki. Az állami kisajátítás így jogi alapokat biztosított a még mindig meglévő és konkrét népi követelések elhárítására, vagyis arra, hogy a munkások ténylegesen is tulajdonosok lehessenek gyáraikban. Mikor 1997-ben első interjúinkat készítettük, a Polar és a többi gyár dolgozói kezdtek szembesülni jogi vereségükkel, és felismerték, hogy megfosztották őket hatalmuktól, miközben a puszta létfenntartásra kellett koncentrálniuk.

„Az igazi privatizáció", ahogy Zadrozny használja a kifejezést, a leg­tisztább formájában munkásszövetkezetet jelentett, míg kissé lazábban és kompromisszumosabb formában legalább olyan privatizációt, mely a gyár és a munkások javát szolgálta, s melynek során az alulról gyakorolt ellenőrzés növekedést, befektetést és magasabb béreket eredménye-zett.8 „A lopás", természetesen par excellence populista motívum. De mint láttuk, meglehetősen valóságosan fogalmazza meg a munkásközössé­gek tulajdontól való megfosztását, és jogszerű és pénzügyi eszközökkel történő átjátszásukat az állam és a globális piac kezére – kivonva az erkölcsi tulajdonosok ellenőrzése alól. Megfogalmazza továbbá a mun­kásközösségek anyagi kifosztásának következményeit is – és nemcsak a közösségekét, hanem a tényleges testvéri egyletek sorsát is, melyeket a nemzeti felkelés küzdelmeinek története forrasztott egybe -, amint a privatizáció tényleges menete során a tulajdon eltűnik az állami bürok­rácia és a nemzetközi vevők kezében.

Zadrozny rövid beszéde a lengyelekről, akiknek azt mondták, hogy megvannak a maguk bűnei, és ezért nem kellene annyira bízniuk saját képviseleti forrásaikban, elsősorban az 1989 utáni neoliberális tulajdon­áthelyezés tágabb lengyel közösségi kultúrájáról szól. Arra a széltében-hosszában hallható undorító retorikára utalt, melyet a liberális elit folyta­tott, és amit aztán a média és a tudományos körök is felhangosítottak, mikor kiderült az államháztartási hiány nagysága. Egyetlen liberálisnak sem volt mersze ahhoz, hogy a tartozásokat – mint az illegitim rendszer által felhalmozott tartozást (ahogyan arra Naomi Klein fontos megjegy­zése rámutatott, 2007) – felmondja és eltörölje.9 De míg a sokkterápia alapjaiban rendítette meg a nemzetet, addig az értelmiség és a média kétségbeesetten igyekezett magát „középosztálynak" mutatni, egyre inkább a munkásokra és a parasztokra kezdett mutogatni mint bűnba­kokra, akik a felelősek azért, hogy Lengyelország most már egyértelműen a globális kapitalista versengés színtere lett. A média a munkásokat és parasztokat szisztematikusan alkoholistáknak és naplopóknak állította be, a szakszervezeteket pedig leszólta, mondván, nem megfelelőek az új polgári Lengyelország számára.10 Tény, hogy a „civil társadalom" koncepcióját egészében és rendszeresen szembefordították velük. Még az olyan tisztességes értelmiségi is, mint Adam Michnik az 1989-es korszakos eseményeket felidéző tizedik évfordulós ünnepségen a bécsi Kaiserliche Hofburgban, melyen magam is részt vettem,11 nyíltan leszólta a lengyel ipart, „ex-szocialista munkásokról" beszélt, akik „csak Lenin-mellszobrokat tudtak gyártani". Ugyanezen, az elit számára rendezett összejövetelen Leszek Balcerowicz szinte áhítatos büszkeséggel beszélt arról, hogyan engedte szabadjára a piac által kierőszakolt kreatív rombo­lást annak érdekében, hogy megbüntesse a lengyel munkásokat, mert „elvesztették józan eszüket", amit minden bizonnyal az állami irányítású ipar idézett elő (Kalb, 2002; lásd még Buchowski, 2006). Míg az elit békés győzelmét ünnepelte a kommunizmus és a gonosz birodalma felett a gaz­dag Bécsben, nem akadt a korábbi rendszertagadók, most új lengyel elit pózában fellépő résztvevők között egyetlen egy sem ezen a banketten, aki a munkások harcait – és nehéz helyzetét – felidézte volna.

Ez a közeg, melyet Michal Buchowski nemrég a „belső keletiesítés" fogalmával írt le (2006, valamint Kideckel, 2001, 2002), „a munkásokat és a parasztokat hibáztatja súlyos helyzetükért és a társadalmi nehéz­ségeket is az ő nyakukba igyekszik varrni…" (Buchowski, 2006: 467). Buchowski megírja, hogy a közhangulat szerint „a munkások 'civilizá­ciós szempontból megbuktak' (Sztompka, 1993), „általában fegyelme­zetlenség és az iparkodás hiánya jellemzi őket" (Sztompka, 1996) és szembeszállnak az igyekvők erőfeszítéseivel és a régió társadalmainak haladásával…" (ibid, 469). Azzal, hogy gyakorta felemlegetik a Homo Sovieticus-szindrómát, a liberális értelmiségiek kirekesztik a munká­sokat az európai keretek közül és a kortalan Ázsiába utalják vissza. Ugyanakkor a liberálisok szenvedélyesen követelik, hogy az új európai panteonban helyet foglalhassanak, és ennek érdekében szívesen idézik fel lelkiismeretes és békés kiállásukat a liberális civil társadalom mellett a kommunista Góliáttal folytatott harcban, valamint gyakorta hivatkoznak „a gazdaság" sikeres liberalizációjára és a privatizációra.

Krysztof Zadrozny alapvetően nem hajlandó nyilatkozni erről a bosszantó szimbolikus erőszakról. Mint az igazság rendíthetetlen bajnoka, kitartóan hangoztatja azonban, hogy egész életében hazugságnak tar­totta azt az állítást, hogy a lengyelek „semmit sem érnek". De világosan látja, milyen súlyosan érintette ez a nyilvános támadás, az elismerés megvonása az ellenállás fenntartását, és erkölcsileg hogyan érvény­telenítette a munkáskollektívák közös akcióit. A belső „keletiesítésnek" az volt a funkciója, hogy mint a kulturális tulajdonelvétel egyik formája, elmélyítette és csillapította az egyidejűleg zajló anyagi tulajdonelvonás keltette érzelmi hullámokat. Ez az egyik olyan kulturális mechanizmus volt, mely felszínre hozta az ún. lengyel etnikai népréteget a kozmopolita elittel szemben, ahogyan azt Jonathan Friedman előre látta.

Ebben a rövidke összefoglalóban Zadrozny még egy fontos megfi­gyelést említ, melyet szintén dekódolnunk kell: „a vállalatokat részekre szabdalták, és magukra hagyták őket az élethalálharcban", mindezért a Szolidaritást és az egyházakat is hibáztatja. Egy szuszra említi ezt a „lengyeleknek megvannak a maguk bűnei" kijelentéssel és a másik szólammal, mely szerint „az ellenállás szellemének hiánya" volt jellemző. Tény, hogy ezzel az egész liberális tulajdonáthelyezési komplexumot egy­szerre minősíti. Ne feledjük, hogy amikor „vállalkozásokról" beszél, akkor valójában egész életközösségekről és az általuk biztosított társadalmi szolgáltatásokról szól. Szűkebben értelmezve az önigazgató mozgalomra utal, és védelmébe veszi a gyárakat a neoliberális állammal szemben. Helyesen ismeri fel a munkásosztály 1990 táján bekövetkezett szétforgácsolódását, és ráérez arra is, hogy a kialakulóban lévő liberális állammal szemben megbuktak, de figyelmen kívül hagyja azokat a módszereket, amelyeket a kommunista tábornokok sikeresen és szándékosan a rend­szerbe belekódoltak.

A rezsim persze nem láthatta előre a munkásközösségek gyárak fölött gyakorolt ellenőrzésének felerősödését, mivel alábecsülte a munkás­közösségek összetartó erejét, miközben saját legitimitását túlbecsülte; ám azt okosan és szándékosan alakították ki a tábornokok, hogy a harc célpontja a nemzeti központtól az egyes helyi gyárakhoz rendelődjék. Azok a feltételek, melyek lehetővé tették, hogy a munkások visszave­gyenek vagyontárgyakat a kommunista államtól, egyidejűleg lehetetlenné tették, hogy a későbbiekben a liberális állam tulajdonszerzési igényével szemben eredményesen léphessenek fel. Ez a feltételekbe kezdettől fogva bele volt kódolva. Mindenekelőtt a katonai elnyomás közepette megvalósult önigazgatás elvágta a helyhez kötődő munkások és a nemzeti értelmiség közötti szövetség szálait. Ne feledjük, hogy pontosan ez a szövetség tette lehetővé elsősorban az 1980-ban megvalósult szö­vetséget (lásd Kubik, 1995, Ost, 1990, és mások). Miután az értelmiség elszakadt a munkásközösségek alkotta civil bázistól, most a haldokló kommunista államrendszer vonta őket ellenőrzése alá, s mára az értel­miség szilárdabban liberálisabb – vagy inkább neoliberálisabb -, mint valaha, és pontosan azt tették, amit a kommunista tábornokok beléjük kódoltak: szembefordultak a helyi tulajdonos-munkássággal, és megtör­ték kohéziójukat, hatalmukat és formálódó szövetségüket, és megóvták az állam számára a vagyont, melynek ekkorra már ők – az értelmiség – lettek a legfőbb haszonélvezői és tulajdonosai is. Zadrozny érthetően nem látta át ezt akkor. A felismerés pusztító hatással volt rá. Ezért kell szükségszerűen összeesküvést, de legalább perverz bűnrészességet feltételeznie. Mielőtt ebbe a kérdésbe részletesebben belemennék, elő­ször legalább egy aspektusát vizsgáljuk meg annak, hogyan ásta alá az ellenállást az önigazgatás intézményesülése. Ez az aspektus segíthet megértenünk Krysztof csalódottságát.

Mikor az önigazgatás megszilárdult, bekövetkezett az előre látható vezetőváltás is. Ez a személycsere jelentősen hozzájárult az 1989 utáni népi energiák és mobilizációs készségek hiányához. Míg Zadroznyt, az igazságban élni vágyó szaktanárt kollégái körében óriási elismerés és tisztelet övezte, egy kb. tízezer dolgozót foglalkoztató háztartásigép­gyár igazgatásához másféle habitusú emberekre volt szükség. Ebben a váltásban Zadrozny joggal érezte úgy, hogy mások nála rátermettebbek és képzettebbek. Nővére, Margolzata Cakinska erős akaratú, határozott asszony, aki a számviteli osztályon dolgozott könyvelőként, majd belépett az irányítói csapatba, és sikeresen a maga javára fordította a bátyját övező tiszteletet, amit 2008-ban is a magáénak tudhatott. Ma is a Polar demokratikusan választott, fizetett szakszervezeti alkalmazottja (és or­szágos szinten politikai támogatója a jobboldali koalíciónak). Zbigniew Kostecki, aki korábban a minőségellenőrzésen dolgozott és közgazdász diplomával rendelkezett, felkérést kapott, hogy legyen a munkástanács vezetője, később pedig a Polar ellenőrző bizottságának elnöke és egy nagy helyi üzem igazgatója lett. Az önigazgató vezetők wroclawi klubja, melynek tagjai a nyolcvanas évek végén emelkedtek ki, azért jött létre, hogy összehangolja az önigazgatói aktivisták tevékenységét. A klub Andrzej Piszelt választotta vezetőjéül. Piszel termelésirányító volt az Elwro nevű számítógépes cégnél, számítástechnikából egyetemi vég­zettségű szakember, később parlamenti képviselő és sikeres vállalkozó lett.

Röviden, tanúi lehetünk annak, ahogy a vezetés a mélyen politikus meggyőződésű szaktanártól, az igazságkeresés harcosától, a szerelő­szalag mellett dolgozó kollégái körében nagy tiszteletnek örvendő, hiteles személynek a kezéből átkerül egy technikaibb szemléletű, iskolázottabb vezetés kezébe, akik aztán itt szerzett tapasztalataikat egy nagyobb, or­szágos karrier kialakításában kamatoztatják. De ezek az új emberek nem tudták és nem is akarták mozgósítani a munkásközösségeket az 1989 utáni rezsim elleni harcra. A liberálisok számára a munkásönigazgatás inkább átmeneti technikai megoldásnak tűnt a központilag vezérelt gaz­daság problémáinak megoldására a teljes piacosítás érdekében, mintsem a tömegek igazságvágya megnyilatkozásának, ahogyan azt Zadrozny és kollégái gondolták.

Akkor folytassuk most Zadrozny elbeszélését azon a ponton, ahol az előbb félbehagytuk:

„Most derül ki, hogy mindent a titkosszolgálat készített elő (lásd még Los és Zybertowicz, 2000, DK). De ezt tudnunk kellett volna korábban is. Én mondogattam is ilyesmit, de senki sem hallgatott rám. Amikor az emberek kritikus véleményt fogalmaztak meg, félresöpörték őket, mint a holdkórosokat. Ma is a termelésben dolgozom, és a melósok mindig szidtak, eleinte Walesa árulása miatt, aztán az AWS korrupciós botrá­nyai miatt. És én voltam az, akit hibáztatni lehetett a bajokért, míg a fent ülőknek egyáltalán nem kellett mosakodniuk. Egyszerűen nem érdekelte őket, mit gondolnak róluk. Meg is vagyok lepve azon, hogy ezek a kitűnő emberek nem tartották fontosnak a megtisztulást."

Aztán azzal folytatja, hogy mivel a valódi folyamatokat sosem vizs­gálták ki, beleértve annak eldöntését is, ki vegyen részt a kerekasztal tárgyalásain, és mindazt, ami később bekövetkezett, a fenti vádak újra meg újra megfogalmazódnak, és a média azonnal látványos híreket csinál a vádakból, amivel aztán véglegesen lerombolja a hírbe hozottak tiszta nevét és a politikai célokat, de sosem vezet tisztánlátáshoz. Ebben a felfogásban, melyet számos informátorom képvisel, a színfalak mögött ténykedő titkosszolgálatok váltak a tényleges hatóerőkké, melyek min­den magánismeretet ellenőriznek. Amikor egyes csoportok politikailag megszerveződnek és akadállyá válnak a belső hálózatok számára, akkor – Zadrozny szerint – mindig egykettőre fel tudják őket morzsolni azzal, hogy kiszivárogtatnak az emberekről egy-két információt, illetve bármilyen kitalált történetet. „És végül minden botrány arra szolgál, hogy magát a megtisztulást lejárassa, mivel, mint láthatja, mindenkinek van vaj a fején."

Sok ember lejáratódott a kommunizmus időszakában, mert karriert akartak csinálni, magyarázza Zadrozny. „De nem szükséges az em­bernek a karrier minden áron. Csak élj tisztán!" És aztán elmond saját illegális gyári lapjáról, az Otthonunkról egy történetet a nyolcvanas évek­ből: „Mi tényleg feltártunk dolgokat. Nyomoztunk. De ma tengernyi sok a hazugság. És a sajtót kiárusították, mi meg hagytuk. Ez égbekiáltó, eladni a médiát és a bankokat (90%-ban külföldi tulajdonban vannak). Nagy a valószínűsége, hogy az egész privatizációt a bankok kezdték saját érdekükben, amikor egyik napról a másikra lerövidítették a kölcsönök visszafizetésének időszakát a kilencvenes évek elején. Mi a Polarban attól kezdve már képtelenek voltunk fizetni. Nem elleneztem, hogy a Szolidaritás a politika porondjára lépjen. De a Szolidaritás úgy ment be a politikai arénába, hogy nem csinált politikát. A kerekasztalnál nemcsak liberálisoknak kellett volna ülniük, hanem olyanoknak is, akik nem annyira ácsingóznak a jó üzletre".

Krysztof 1998 óta egyre közelebb került a Lengyel Családok Ligája nevű jobboldali párthoz, melyről azt gondolja, nem járatta le magát erköl­csileg olyan mértékben, mint a többi párt, és nagy híve a Kaczynskiaknak. Nagyon megviselte, hogy 1997-1998-ban a Szolidaritás és annak jobboldali pártja, az AWS milyen gyengén szerepelt. Csalódottságát elsősorban a privatizáció módszerei és következményei okozták. Sem a Szolidaritás, sem az AWS nem volt hajlandó politizálni, és kivenni a privatizációt a neoliberális körök kezéből. A Polart először a MacKinsey világította át a nyugati standardnak megfelelően. Aztán elbocsátották a munkaerő 30%-át, és a gyár francia befektetők kezére került, akik nem óhajtottak valódi beruházásokba fogni vagy akár jelét adni annak, hogy valamiféle „szociális csomaggal" kívánnának foglalkozni. Különösen ez utóbbi elmaradása bántotta a Polar-beli régi szakszervezeti embereket. Egyértelművé vált, hogy minden intézményi támogatást elvesztettek, és teljesen ki vannak szolgáltatva a piaci erőknek.

De végső soron ennél jóval többről volt szó, akárcsak annak idején, hiszen a gyárak és az önigazgatás nemcsak a termelés színterei voltak. A közösségről volt szó, az „Otthonunkról", és általában az értékekről. Innentől Zadrozny hosszan mesél a hanyatlás, a szomszédság, a bizton­ság, a sport, az ifjúság, a bűnözés kérdéseiről. Meg van róla győződve, hogy a volt kommunista biztonsági erők profitáltak az utcai bűnözés­ből, a huliganizmusból és a félelemből, és boldogan hagyták, hogy így alakuljanak a dolgok. Környezetében a háztulajdonosok szövetségét felszólították, hogy fizessenek hozzájárulást a rendőrség kiadásaihoz, ha jobb közbiztonságot szeretnének. És mindannyian fizettek, beleértve az ő szervezetét is. A félelem elgyengíti az embereket, és egyre többen gondolnak a szép kommunista múltra, állítja, erősödik a nosztalgia, me­lyet ő mélyen megvet. Néha részt vesz az esküdtszék munkájában is, és ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy a bíróságokat nagyon rosszul finanszírozták az egész korszakban, és ezért nem is tudtak megfelelően foglalkozni a társadalomra nehezedő nyomással. Zadrozny, a szaktanár és kosárlabdaedző, sajnálattal tapasztalja a lakótelepeken élő munkásfi­atalok demoralizálódását, és végül oda lyukad ki, hogy Pilsudkit dicsőíti, a két háború közötti szocialista vonzalmú lengyel diktátort, és összeveti a mai, szerinte minősíthetetlenül rosszabb vezetőkkel és rendszerükkel. Aztán nem állja meg, hogy innen egy ugrással ne essen túlzásokba: „Ha a kommunista középvezetőket börtönbe csuktuk volna (ahogy azt Pilsudski biztos megtette volna), akkor a hibalehetőség elhanyagolható lett volna. A nagy többség korrupt volt. Egyszerűen nem kellenek a hazafiaknak."

Az amnézia elleni harc Kaczynski-módra

Nem csoda hát, hogy Zadrozny felvidult, amikor 2005-ben megalakult a Kaczynski-féle jobboldali populista kormány. A Kaczynski testvérek, akiket az Economist Európa „szörnyeteg ikreinek" nevezett, pontosan azokkal a választási programpontokkal élesztették újjá a jobboldali ha­talmat, melyek oly közel álltak Zadrozny szívéhez. A helyi közösségek szintjéről „beemelték" az országos politikába Zadrozny osztályának és generációjának dühét és indulatait. Az ikrek a nacionalista és protek­cionista gazdaságpolitikát, konzervatív család- és nőpolitikát, a nulla toleranciát és a bűnözésellenes álláspontot az Európai Unió ellen inté­zett vitriolos támadásokkal és autoriter megtisztulási fantazmagóriákkal kötötték össze. Politikai vízióik csúcspontját az EU-ban tanúsított nyers németellenes magatartás, a formálódó európai alkotmányos megállapo­dás elleni mozgósítás – mondván, ez csorbítja a lengyel szuverenitást – jellemezte, továbbá liberálisellenes kirohanások, melyeket az európai multikulturalizmus képviselői által támogatott varsói „meleg büszkeség napjára" összpontosított a kormányzat. A leglátványosabb lépéseik közé tartozott, hogy jogról és rendről szóló víziójukat nem korlátozták a lakótelepi fiatalkorúak kisstílű bűnözésének megelőzésére, hanem kiterjesztették a társadalom felsőbb rétegeire is, hogy felszámolják a közép- és felső szintű korrupciót, amit a Zadroznyhoz hasonlók már évek óta követeltek.

A populistáknak mindenhol küzdeniük kell a hivatalos és a kényszerű amnézia ellen. Az új liberális rezsimek történelmi és kulturális narratívája arra szolgál, hogy elfedje a tényleges kulturális és anyagi kifosztást, Bourdieu jól ismert kijelentése szellemében: „a szükségszerűt erény-nyé" kell tenniük. A Kaczynski-kormány pontosan ezt tette, és ezzel kiváltotta a lengyelországi és más nemzetiségű liberálisok ellenszenvét. A Kaczynskiak két kitűnő alkalmat is kreáltak, hogy az amnézia ellen felléphessenek. Az első a titkosszolgálatok és kollaboránsaik elleni tá­madás volt, és szimbolikusan nekimentek az „éles választóvonal" által előidézett történelmi amnéziának; a második támadás pedig a nyomorral és a társadalmi jogokkal kapcsolatos amnéziát illette, és a varsói „meleg büszkeség" felvonulás körül sűrűsödött össze. Mindkét lépésnek nagyon erős jelentése és visszhangja volt a munkások köreiben.

A Kaczynski-rezsim elsődleges célja az volt, hogy felszámolja az „éles választóvonal" elvét, melyet a kilencvenes években Michnik és Geremek, valamint a hozzájuk hasonló liberálisok rendre megvédtek. Az éles választóvonal a lengyel közbeszédben arra a politikai viszonyra utal, melyet a kerekasztal részvevői, a "választott" demokraták, a kom­munisták és a tábornokok fogadtak el, s melynek lényege: nem vádolni és nem büntetni senkit a múltat illetően. Wroclawban nem akadt olyan beszélgetőtársam, akinek egyetlen jó szava lett volna az éles választó­vonal politikájáról. Kivétel nélkül megtisztulást és büntetést követeltek. A Kaczynski-kormány ezt a népi és populista érzelmet egy nagyon jól megalapozott korrupcióellenes felügyelet létrehozására fordította, mely többek között kb. 700,000 lengyel magánszemély adatlapjaival foglalko­zott, akiket a kommunista titkosszolgálatokkal való együttműködéssel vá­doltak. Nagyon sokat elárul a folyamatokról, hogy a Kaczynski-kormány első számú és legjelentősebb áldozata maga Bronislaw Geremek volt, a széles körben tekintélynek örvendő, korábbi külügyminiszter, történész­professzor, az Európai Parlament tagja és az európai liberális-konzervatív agytröszt aktív résztvevője. Geremek mellett megvádoltak több százezer tudóst, bírót, adminisztrátort, mérnököt és üzletembert. Mindegyikőjüket beidézték, hogy írjanak alá egy nyilatkozatot arról, hogy nem bűnösök, ami az ártatlanságra és bűntudatra épített, és szándékosan az eredeti liberális eljárás kifordítása volt. A gyanú is elegendő volt a vádhoz, és bizonyítékokat kellett bemutatni, hogy az illető a gyanút megcáfolhassa. Az egész nyugati sajtó csatlakozott Adam Michnik liberális napilapjában, a Gazeta Wyborczában közölt nyilvános felháborodásához az ellen, hogy Geremekről lealacsonyító képet fessen a kormányzat, hiszen sokak számára Geremek a más véleményű megvesztegethetetlenség ikonja volt, akit a varsói populista kormány behódolásra kényszerített, és aki kétségbeesetten bizonygatta ártatlanságát a „polgárnak" nemigen nevezhető médianyilvánosság előtt.

De persze, ahogy Buchowski (2006) tisztán látta, az, hogy Geremek vezette a korrupciós listát, következett egyfelől a materiális történelem­ből, másfelől a munkásság tulajdontól való megfosztásának közösségi kultúrájából. Végül is az 1989 utáni lengyel elitnek szembesülnie kellett azzal, hogy az elfojtás visszaütött: az elit megbűnhődött a munkásság küzdelmeinek és súlyos helyzetének önként magára vett és nemzetileg is elvárt amnéziája miatt; másképpen fogalmazva a „paktumban foglalt" és látszatra alkotmányosan előírt amnézia szükségképpen a megtisz­tulás követelésében ütött vissza, ami nem kizárólag a kommunistákról, hanem elsődlegesen róluk, a lengyel elitről szólt. És ezt az egészet úgy állították be, hogy most a lengyel etnikai nemzet elégtételt vesz azokon a honfitársain, akik a nemzetet kiárusították. Volt ennek a folyamatnak a lengyel liberális elitnek szánt rejtett, baljós üzenete: nem teljesen nyíltan, de azt üzente: könnyen lehet, hogy nem ti, hanem mi vagyunk „a nép". Krysztof Zadrozny ezzel az üzenettel teljes szívvel azonosult.

Most képzeljük el ebben a kontextusban a „meleg büszkeség fesztivált", más néven a „homoszexuálisok parádéját". Ezt a nemzetközi felvonulást eredetileg a poszt-szocialista Varsóban azért akarták megrendezni, hogy szembeszegüljenek Lech Kaczinskynak, a város polgármesterének „multikulturalizmus-ellenességével". Kaczynski polgármester a parádét 2004-ben és 2005-ben is betiltotta, ráadásul tett néhány csípős, politika­ilag inkorrekt, homofób kijelentést. Egy ifjúsági szervezet, mely szorosan kötődött a Lengyel Családok Ligájához, és az a Giertich alapította, aki Jaroslaw Kaczinsky ideológusa és művelődési minisztere volt, néhány évvel korábban megtámadta és összeverte a parádé néhány résztvevő­jét. A nyugat-európai multikulturális balos politikusok közbeléptek, és hi­vatalosan is figyelmeztették Varsót, hogy amit csinál, az az „intolerancia" gerjesztése. Ez a nyomás tette lehetővé, hogy 2006-ban és 2007-ben megrendezzék a felvonulást, melyen magas rangú nyugati politikusok, főleg német zöldek vettek részt azzal a jelszóval, hogy az emberi jogokat védelmezik. A Lengyel Családok Ligája ugyanakkor engedélyt kapott arra, hogy ugyanabban az időben ellentüntetést szervezzen. Krysztof Zadrozny rész vett ezen. Felháborította az a multikulturális és emberjogi beállítás, amelyet az EU propagált. „Miért csinál az EU akkora ügyet ab­ból a felvonulásból? – kérdezte. „Brüsszelben senkinek nincs egy szava sem, ha a lengyel munkások az alacsony béreken tengődve éheznek, úgy kell dolgozniuk, mint a kutyáknak és ki vannak zsákmányolva".

Krysztof számára a meleg büszkeség fesztiválja nyilvánvalóan paródia volt, mely ismét csak egy másik, fontos amnéziát szolgált. Mindenképpen hangsúlyozni kívánta, hogy a parádé elnevezésében emlegetett „egyen­lőség" fogalma valaha a társadalmi jogokat jelentette, nem kizárólag a multikulturális homoszexuális jogokat. És egyúttal utalt is Nyugat-Európa saját történelmét illető feledékenységére. Wroclawban sok interjúalanyom értett egyet ezzel. Persze, van osztályütközés is a büszkeségparádéhoz hasonló „multikulti" események mögött. De a posztszocialista ipari mun­kások szempontjából, akik először elvesztették a gyáraik és közösségeik fölötti ellenőrzést, és alig tudták ép bőrrel megúszni az ipar összeomlását, és akik kemény munkára és anyagi stagnálásra kényszerültek egy szé­lesebb nyilvános közegben, mely nyíltan fetisizálta a fogyasztást, ezek a parádék olyan rituáléknak tűntek, melyek feldicsérik a szexuálisan kicsapongó, szabadon válogató fogyasztás adta örömöket. A parádé szá­mukra a soha véget nem érő szabad cserét jelentette, de nem pusztán a tárgyak szabad cseréjét, hanem az intim viszonyok szabad cseréjét is. Nekik az élet mást tanított. Többek közt azt, hogy a családon és a munkáskollektíván belüli intim viszonyok a szolidaritásra, nem pedig a szabad cserére épülnek.12

Krysztof egy másik megjegyzése arra vonatkozott, hogy a tömeges fogyasztás liberális ígérete egyszerűen hazugság volt, és hogy ezért aztán nagyon egyenlőtlenül oszlik meg a végtelen lehetőségek cseréje, és tisztességtelenül osztják a korlátlan örömöket is. Számukra a meleg büszkeség parádéja nem pusztán illetlen nyilvános tett volt, ahogyan azt a lengyel egyház minősítette. Sokkal inkább olyan illetlen nyilvános mí­tosz volt, mely arra szolgált, hogy elhallgattassa a lengyel közvéleményt a többség életét jellemző hiányról, a napi robotról és elszigeteltségről. A valóságnak ezek a tényei sokkal kevesebb közfigyelmet és tiszteletet kaptak – az EU-t is beleértve -, mint egy fölösleges parádé, mondják a munkások. így lehetett ez az esemény is a közösségi amnézia egyik újabb megnyilvánulása. Olyan fesztivál, mely arra szolgált, hogy elrejtsék a kényelmetlen valóság egy darabját. És a lengyel etnikai nemzet újra meghatározta magát a promiszkuitásba merült kozmopolitákkal szem­ben. Az előbbiek úgy tekintettek az utóbbiakra, mint akik a szó szoros értelmében bárkinek képesek eladni magukat.

A történelem még mindig ismétli magát

Beszélgetéseink során Zadrozny sokszor hangsúlyozta, hogy „a törté­nelem ismétli önmagát". A lengyelek a történelem során sokszor vesz­tették el szuverenitásukat és méltóságukat, és szilárd meggyőződése, hogy nincs vége ennek a nemzeti viktimizációnak a liberális kapitalista globalizáció korszakában sem. „A hatalom ugyanolyan, mint volt", -mondja. „Nagy a kiábrándultság. Én is csalódott vagyok. Azt hittük, hogy ha valamelyik nyugati cég idejön, akkor jó irányítás és igazságosság lesz, és a szocializmusra jellemző dolgok mind eltűnnek. Mint például a kisstílű bérharcok, az egész piti alkudozás. Azt hittük, ez a rendszer bölcs és humánus lesz."

2005-ben a Polart a Whirlpool vásárolta meg. Wroclaw lesz ennek az amerikai piacmeghatározó óriásnak az európai termelési és fejlesztési központja a háztartási gépek gyártása terén. 2005-től végül mégis sor kerül jelentős befektetésre: új gyártósorokat, gépeket állítanak be, új épületeket emelnek. Ugyanakkor Zadroznyt gyakorta megállítják a kol­légái, és panaszkodnak a felsrófolt termelési normák és a műhelyekben tapasztalható piti despotizmus miatt. „Abnormális," – mondja, utalva ezzel a munkásság szimbolikus örökségére, a „normalitás" kiküzdéséért foly­tatott harcokra. „Bizonyos dolgok, mint például az emberi lények helyett a termelékenységre, a munkára való összpontosítás, ma is megvan. Ez amerikai cég ugyan, de a koldusok cége. A Nyugatnak egyet kellene jelentenie a minőséggel. Mindenki panaszkodik a szocializmusra, de ezek a főnökök manapság roppant elszántak, hogy kipréseljék belőlünk a napi 500 darabot – minden feszes és merev. A szocializmussal összevetve a jelenlegi normánk sokkal keményebb. És a főnökök stílusa közvetlenül levezethető a szocializmusból. A kommunizmus legrosszabb jellemzői megmaradtak, és a legrosszabb nyugati sajátosságok adódtak hozzájuk".

A műhelyben a dolgozók reálbére alig emelkedett 1997 óta, amikor kutatásainkat elkezdtük. Ma is éppen csak fölötte van a 300 eurónak. Az átlagbérek, természetesen, emelkednek, és minden személyes megnyi­latkozás, melyet a munkásokkal folytatott interjúkban kaptunk, beleértve a szakszervezet képviselőit, a személyzeti vezetőket és a helyi kutatókat is, azt mutatják, hogy a gyártósornál dolgozók bére stagnál. Tény, hogy Zadrozny generációjának egész életében ez a stagnálás jutott. Ezzel szemben a Polar-Whirlpool gyárban az egy munkásra jutó termelékeny­ség 700%-kal növekedett, mióta a gyár a Whirlpool tulajdonába került. Ahhoz, hogy ez megvalósuljon, természetesen jelentős szerep jutott az új beruházásoknak: új gépeket, új felszereléseket és újfajta logisztikát honosítottak meg. De nagyon sokat mond a tény, hogy a műhelyben a viszonyok feltűnő hierarchizálódása zajlott le, a főnökök és minőségel­lenőrök száma durván megduplázódott. Ezek a vezetők ma nagyjából 50-100%-kal keresnek többet a gépsornál dolgozóknál, és ez kapitalista fegyelmet eredményez a műhelyben. A hosszú ideje itt dolgozó munká­sok nem tudnak olyan időszakot felidézni, amikor a munka ilyen nagy stresszel járt. Megjegyzik, hogy a fiatalok nagyon nehezen bírják ezt a légkört, és sokan néhány hét után ott is hagyják a gyárat. Zadrozny, aki tanár és tréner is, gyakran segít nekik fizikai állapotuk, energiájuk és koncentrációs képességeik megőrzésében, de még a legkiválóbbaknak is három teljes hétre van szüksége ahhoz, hogy el tudják viselni a nyomást és általában hónapokig tart, amíg egészen hozzászoknak.

Zadrozny komolyan aggódik. „A fiatalokat becsapták. Keményen tanul­tak, de hiába, ha itt nem kapnak rendes állást. Ez itt féktelen versengés. A fiatalokat és képességeiket is kizsákmányolják. Szerintem tömeges a csalódottság. Egyfelől voltak a nagy ígéretek, de ténylegesen csak nagyon kevés valósult meg belőlük. Csak az életnek ez a sekélyessége maradt meg, és a régi életmódminták széthullóban vannak. Hanyatlik a hazafiság. így aztán könnyű az embereknek elmenni innen, kivándorolni. Semmi sem tartja őket vissza. Még gyerekeket is külföldön csinálnak, nem itthon. És semmire sem becsüli a szakszervezeteket, amiket mi építettünk ki. De persze lehettünk volna sokkal radikálisabbak. Ha nem kellett volna bizonyos dolgokkal annyit törődnünk (az hiszem, arra gondol, hogy még 1988-1989-ben is valós volt a Szovjetunió fenyegető jelenléte), az egész rendszert a feje tetejére állíthattuk volna, saját kormányt, saját parlamentet választottunk volna korábban. A munkásellenes szabályozók nem lettek volna ilyen elterjedtek, és akkor a bejövő nyugati munkaadók másféle feltételeket találtak volna nálunk. És végül is, ez nagy veszte­ség. Az emberekben megvolt az akarat. Lelkesek voltak. Új társadalmat építhettünk volna. És azt hiszem, a lengyelek ezt remélték. Olyan volt a helyzet, mint a háború után. Érezni lehetett az újjáépítés légkörét, és az emberekben megvolt az elszántság, hogy másik rendszerre és másféle szokásokra váltsanak át. De szerintem ez nem működött. Itt a vadkapitalizmus vert gyökeret. A felszínen minden nagyon szép volt, de belül nem azok az emberi viszonyrendszerek formálódtak ki, amelyekért mi küzdöttünk".

Következtetések

Egy nemrégiben megjelent inspiratív tanulmányban a politológus David Ost (2005) azt állította, hogy a Kaczynski ikrekhez hasonló jobboldali ideológusok ravaszul ráerőltették a lengyel posztszocialista munkás­ságra makacs „liberálisellenes" hegemóniájukat (de talán máshol is így történt Európában). Azért tettek így, hogy megszerezzék a munkások szavazatait, és közben elkerüljék a tőkével való konfrontálódást. A reak­ciós kultúra és a szimbolikus politizálás, írja, vette át az antikapitalista mobilizálás és a szervezett alku szerepét. Én a lengyel fejleményekkel kapcsolatban egy másik magyarázattal szolgálok. Az én alternatív ma­gyarázatom kevésbé „eszmei alapú" (Ost kifejezése). Közelebb áll Laclau és Mouffe (1985) megközelítéséhez, és a Gramsci-féle felfogáshoz, aho­gyan a posztszocialista Lengyelországban a munkásszolidaritás drámai hatalomvesztéséhez viszonyul, illetve a politikai folyamatokat és ezek közösségi jeleit felismerni képes „józan eszük" változó artikulálódását elemzi. Ostnak teljesen igaza volt, amikor a lengyel liberális értelmiség 1989 utáni szereplését nevezte meg döntő tényezőnek, de alapjában véve tévedett abban, hogy a Kaczynski-féle kialakuló jobboldali elit és köreik manipulálták volna az ipari munkásságot egyfajta paranoiás libe­rálisellenes politika befogadása érdekében, így eltérítve őket „valódi" osztályérdekeiktől. Hangsúlyozom, hogy az idők folyamán a tényleges harcok a nyilvános szimbolikus konfrontáció formájába mentek át, mi­után a közösségi tulajdon megszerzéséért folytatott küzdelem elbukott, és tovább folytatódott a kulturális „tulajdonvesztés", és a tömegeknek az anyagi és kulturális források meggyengülésével új harcokba kellett bocsátkozniuk, de most már liberális és globális kontextusban.

A Kaczynski-jelenség a lengyel népi harag szerves terméke, és nem e haragnak valami ármányos politikai kihasználása, még kevésbé a népi megbántottság meglovagolásának egy formája. Mi több, a jelenkori len­gyel történelem cseppet sem egyedüli abban, hogy a liberális kozmopoli­tizmussal szemben etnikai népi küzdelmek jelentkeznek, melyek az osz­tályok közötti ellentétek régi stílusú modernista nyelvezetét helyettesítik. Ostnak elemeznie kellett volna a liberális állami eliteknek a globalizáció nyomása alatt összeomló legitimációját Lengyelországban és másutt a nacionalista ideológiák hegemón ravaszságának hangsúlyozása helyett, és kitartóbban kellett volna ragaszkodnia etnográfiai érdeklődéséhez. így a következő helyzet áll elő: azzal, hogy Ost azt hangsúlyozza, hogy a jobboldali ideológusok szándékosan kreáltak politikai kereteket, elemzése végső soron nagyobb politikai legitimitást biztosít a versengő államnak és a neoliberális globalizációnak, melynek ezek a keretek is részei, mint amilyen legalitást a tulajdontól megfosztottak tudnának adni a rendszernek. Míg Ost elismeréssel adózik az együttérző liberális baloldalnak, ténylegesen segít legalizálni a tulajdonelvétel strukturális folyamatát, hiszen erről nem beszél, azaz figyelmen kívül hagyja ezt. Mint Zadrozny története mutatja, a melankólia sokkal többféle forrásból fakad, mint pusztán a bérharcokért folyó mobilizáció hiányából.

A Kaczynski-közjáték ugyanakkor még valami másra is rámutat. Az 1989-et követő politikát Kelet-Közép-Európában mindig is a megbántottság, a harag jellemezte, s nem pedig a kiállás, a cselekvés. A választói részvétel általában alacsony, úgy 50% körül mozog, és egy kezünkön megszámolhatjuk, hány olyan kormány volt ebben a térségben, mely egymás után két választáson győzött volna. A posztkommunista átme­netet a neoliberális globalizáció és munkaszuverenitás kettős válsága közepette a választók soha nem fogadták el. Azt, hogy kiszabadultak a szovjetek öleléséből és búcsút mondtak a kommunista pártgépezetnek, egyhangú helyesléssel fogadták, de ami utána következett, azt lényegé­ben utasították el. A Kaczynskiak azért juthattak hatalomra, mert szava­zóik, a választásra jogosultak maximum 15 %-a voltak az egyetlen olyan társadalmi csoport, mely 2005-ben egyáltalán hajlandó volt az urnákhoz járulni; a többiek jórészt otthon maradtak. És a wroclawi elektronikai iparban dolgozó beszélgetőtársaim többsége strukturálatlanul ugyan, de egyetértett velük, noha csak egy töredékük volt hajlandó a Kaczynskiakra adni szavazatait. A beszélgetőtársaim vagy suttogva, vagy néha ordítva fejezték ki a legkülönfélébb indíttatású politikai cinizmusukat bármely varsói kormány – köztük a Kaczynski-kormány – iránt is, s csak nagyon kevésszer adtak hangot pozitív hitüknek. Csak kevesen voltak, köztük Zadrozny, akik valóban azonosultak a Kaczynskiak erényre, félelemre és gyanakvásra épített kampányával. 2007 októberében a jobboldali kormányzat vereséget szenvedett, és a liberális Szabadság Unió lépett hatalomra. A választói részvétel 1989 óta most volt a legmagasabb, elérte a félelmetes 51%-ot. Míg a Kaczynskiak abszolút számokban nagyobb támogatást szereztek, mint 2005-ben, az iskolázott nagyvárosi fiatalság mozgósítása azonnal felborította a törékeny egyensúlyt.

És valami más is megváltozott a nagy lengyel városokban, Wroclawot is beleértve, a munkásosztály újratermelődésének körülményeiben. Az a tény, hogy 2004-ben Lengyelország végre az EU tagja lett, három olyan következménnyel járt, melyet a lengyelek már 1989 óta intenzíven óhajtottak: 1. lehetővé vált nagy tömegek munkavállalása Nyugaton; 2. a transznacionális vállalatok jelentősen megemelték az országba és Ke­let-Európába beáramló ipari befektetések összegét; 3. nagy pénzekhez jutottak a régiós és a mezőgazdasági pénzalapok. Lengyelország kapott a legtöbbet ezekből a beáramló pénzekből, míg Közép- és Kelet-Európa egészében a nyugat-európai korporációk elsődleges tömegtermelési bá­zisa lett. 2004 után ez a három folyamat együtt végül azt eredményezte, hogy az Európában legmagasabb munkanélküliség jelentősen csökkent Lengyelországban (hivatalosan 2003-ban a munkanélküliség közel 20%-os volt, 2007-ben pedig kb. 13%-os).

A csökkenő munkaerőtartalékok és a globális kapitalizmusba való felgyorsult beilleszkedés láthatóan felerősíti az iparban a despotikus munkaerőrendszereket. A tömeges kivándorlás miatt 1989 óta először munkaerőhiány lépett fel. És a nyugati tőke, amely végre jelentősebb beruházásokba kezdett az álló tőke szférájában, váratlanul magasra emelte a termelékenységi mutatókat, hiszen a munkásoknak a fokozódó kelet-ázsiai versenytársakkal kell felvenniük a tempót. Míg beszélge­tőtársaim a kilencvenes évek végén az áskálódó kommunistákra és a közéletet korrumpáló liberálisokra panaszkodtak, ebben az új európai és globális kontextusban történeteik már egyre inkább a régi (nyugati) stílusú kizsákmányolásról szólnak. Érzékelhető, hogy a politikai azonosságtu­datban szélesebb körű átrendeződés zajlott le, mely hozzájárul majd a lengyel történelmi sérelmek újrafogalmazásához a következő években. „Végtére is, munkások vagyunk" – mondta 2007 áprilisában egyik, kissé zavarban lévő informátorom, aki az 1990-es évek vége felé ragaszkodott ahhoz, hogy ő mindig is vállalkozó volt. Mióta 1997-ben elkezdtem a vizsgálatokat, most fordult elő először, hogy ez a szó: „munkás" a régi szocialista konnotációkkal önmeghatározásként felbukkant. Miközben ezt a mondatot megfogalmazta, beszélgetőtársam, egy ötvenes éveiben járó férfi, fürkészően nézett a kérdezőre, teljes bizonytalanságban, de mégis reménykedve abban, hogy önmeghatározása helyeslésre talál.

Lengyelországhoz és a hozzá hasonló államok számára az a kérdés, hogy a következő 20 évben bekövetkező folyamat: kétmilliárd új munka­erő és fogyasztó integrációja a világrendszerbe vajon középosztálybeli fogyasztókká teszi-e őket, vagy „lehorgonyozza" újonnan felismert mun­kásidentitásukat. A megbántottság politikája nagyon valószínűen meg­marad a liberális kozmopolitizmus homályos nacionalista elutasításának keretei között, mondván, a liberálisok kiárusítják a nemzetet, és időnként megerősödik majd az osztályharc a dolgozó emberek szlogenjének hang­súlyozásával, mihelyt a termelésben dolgozó lengyelek érezni fogják az ázsiai munkaerőtartalékokra nehezedő, demokratikusnak aligha nevez­hető versengő államok által rájuk terhelt kizsákmányolás hatásait.

E tanulmányban vizsgálatom tárgyát a populáris nemzeti paranoia speciális lengyel megvalósulása képezte. Tézisem az, hogy a jelenlegi, gyakorta vijjogó nemzeti és nacionalista címlapsztorik elemzéséhez nem elég a nacionalista pártok és elitek tanulmányozása, hanem be kell vonnunk a képbe az osztálykonfigurációk és röppályák szorosan összefüggő megközelítéseit, hogy behatolhassunk a társadalmi és egzisztenciális bizonytalanság, az ezzel járó megélt félelmek és dühök mélyen fekvő textúrájába. Bemutattam, hogy sikerrel alkalmazhatjuk az Edward Thompson-féle „osztályharc osztályok nélkül" módszerét – különösen, ha összeházasítjuk Eric Wolf elemzőerejének stratégiáival. E sikeres elemzés révén közelebb kerülhetünk a jelenlegi poszt-szoci­alista/posztjóléti állapotoknak és a munka- és népi szuverenitás kettős válsága összefonódásának megértéséhez, ahhoz a válsághoz, mely a világ bármely pontján jelentkező helyi, népi csalódottság és paranoia szükséges háttere.

(Fordította: Baráth Katalin)

 

A tanulmány a Max Weber Program (EUI) szervezésében 2008 májusá­ban megrendezett, Globalizáció és egyenlőtlenségek: Gondolatok, elmél­kedések a megosztott világ fejlődéséről című konferenciára készült.

 

Hivatkozások

Ali, Tariq, 2002, The Clash of Fundamentalisms. London, Verso.

Appadurai, Arjun, 2006, Fear of Small Numbers. An Essay on the Geography of Anger. Durham-London, Duke University Press.

Bartha Eszter, 2007, Alienating Labor. Workers on the Road from Socialism to Capitalism in East Germany and Hungary, 1968-1989. Dissertation CEU.

Bourdieu, Pierre, 2000, Acts of Resistance. Against the Tyranny of the Market. New York, The New Press.

Buchowski, Michal, 2006, The Specter of Orientalism in Europe: From Exotic Other to Stigmatized Brother. Anthropological Quarterly, vol 79, (2006), no 3, pp. 463-482.

Derluguian, Gyorgi, 2005, Bourdieu's Secret Admirer in the Caucasus. A World System Biography. Chicago, Chicago University Press.

Ekiert, Gregorz-Jan Kubik, 1999, Rebellious Civil Society. Popular Protest and Democratic Consolidation in Poland 1989-1993. Ann Arbor, University of Michigan Press.

Frank, Thomas, 2004, What's the Matter with Kansas? How Conservatives won the Heart of America. New York, Owl Books

Friedman, Jonathan (ed.) 2003, Globalization, the State and Violence. Walnut Creek, Altamira Press.

Gingrich, Andre-Marcus Banks (eds.), 2005, Neo-Nationalism in Europe and Beyond. Perspectives from Social Anthropology. New York-Oxford, Berghahn Books.

Holmes, Douglas, 2000, Integral Europe – Fast Capitalism, Multiculturalism, Neo-Fascism. Princeton, Princeton University Press.

Gledhill, John, 2000, Power and Its Disguises. Anthropological Perspectives on Politics. London, Pluto Press.

Kalb, Don, 2005, From Flows to Violence: Politics and Knowledge in the Debates on Globalization and Empire. Anthropological Theory, vol. 5, no.2, (2005), pp. 176-204. Magyarul lásd Don Kalb: A folyamatoktól az erőszakig – Politika és tudás a globalizációról és birodalomról folyó vitákban Eszmélet 78. 2008. nyár.

Kalb, Don, 2002, "Afterword: Globalism and postsocialist prospects", Chris Hann (ed.), Postsocialism: Ideals, Ideologies and Practices in Eurasia. (London) Routledge

Kalb, Don-M. van der Land-R. Staring-B. van Steenbergen-N. Wilterdink (eds.) 2000, The Ends of Globalization: Bringing Society Back In. Boulder-Lon­don, Rowman and Littlefield.

Kalb, Don-Herman Tak (eds.), 2005, Critical Junctions. Anthropology and History beyond the Cultural Turn. New York-Oxford, Berghahn Books.

Kalb, Don, 1997, Expanding Class. Power and Everyday Politics in Industrial Communities, The Netherlands 1850-1950. Durham-London, Duke University Press.

Kalb, Don, 2008, "Headlines of Nationalism. Subtexts of Class", Antropologica 2008 (megjelenés alatt).

Katznelson, Ira, 1998, Liberalisms Crooked Circle. Princeton, Princeton University Press.

Klein, Naomi, 2007, The Shock Doctrine. The Rise of Disaster Capitalism. Lon­don, Penguin Books.

Kornai János, 1980, A hiány. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó

Kubik, Jan, 1994, The Power of Symbols against the Symbols of Power. The Rise of Solidarity and the Fall of State Socialism in Poland. University Park, Penn State Press.

Los, Maria-Andrzej Zybertowicz, 2000, Privatizing the Police State. The Case of Poland. Basingstoke, MacMillan.

Mann, Michael, 1999, "The Dark Side of Democracy: The Modern Tradition of Ethnic and Political Cleansing", New Left Review I/235 (1999) 18-45.

Moore, Barrington,1978, Injustice. The Social Bases of Obedience and Revolt. White Plains, NY, M.E. Sharpe.

Nonini, Don, 2003, American Neoliberalism, 'Globalization', and Violence: Reflections from the United States and Southeast Asia. In Jonathan Friedman (ed.): Globalization, the State, and Violence. Walnut Creek, Altamira, pp. 163-202.

Ost, David, 1990, Solidarity and the Politics of Anti-Politics. Opposition and Reform in Poland since 1968. Philadelphia, Temple University Press.

Ost, David, 2005, The Defeat of Solidarity. Anger and Politics in Postcommunist Europe. Ithaca, Cornell University Press.

Piccone, Paul, 1993, Confronting the French New Right: old prejudices or a new political paradigm? Telos, no. 98/99 (1993), pp. 3-23.

Poznanski, Kazimierz, 1996, Poland's Protracted Transition. Institutional change and economic growth, 1970-1994. Cambridge, Cambridge University Press.

Shields, Stuart, 2007, From socialist Solidarity to neo-populist neoliberalisation? The paradoxes of Poland's post-communist transition. Capital and Class, (2007), vol. 93, pp. 159-78.

Smith, Gavin, 2006, When 'the logic of capital is the real that lurks in the background'. Current Anthropology, vol. 47, no. 4 (2006), pp. 621-39.

Tilly, Charles, 2003, Contention and Democracy in Europe, 1650-2000. Camb­ridge, Cambridge University Press.

Tismaneanu, Vladimir, 1998, Fantasies of Salvation: Democracy, Nationalism, and Myth in Post-Communist Europe. Princeton, Princeton University Press.

Turner, Terence, 2003, Class Projects, Social Consciousness, and the Contradictions of 'Globalization'. In Jonathan Friedman (ed.): Globalization, The State and Violence. Walnut Creek, Altamira, pp. 35-66.

Van der Veer, Peter, 2006 Pim Fortuyn, Theo van Gogh, and the Politics of Tolerance in the Netherlands. Public Culture, vol. 18, (2006), pp. 111-125.

Wieviorka, Michel, 2003, "The New Paradigm of Violence", Jonathan Friedman (ed.): Globalization, the State and Violence, Walnut Creek, Altamira, pp. 107-40.

Wolf , Eric, 1990, Facing Power. American Anthropologist vol. 92, (1991), pp. 586-596.

Worsley, Peter, 1969, The Concept of Populism. In Ghita Ionescu-Ernest Gellner (eds.): Populism. Its Meanings and National Characteristics. London, Weidenfeld and Nicholson.

 

Jegyzetek

1 Michael Buchowski kimutatta, hogy a kelet-európai eliteknek hasonló és ta­lán még a nyugatiakénál is radikálisabb, orientalizáló ideáik vannak saját, nekik alávetett honfitársaikról (Buchowski, 2006).

2 Peter van der Veer kivétel e szabály alól. ő a holland populizmus iszlámellenes mobilizációját annak következményeként látja, hogy maguk a hollandok véglete­sen képtelenek megküzdeni saját vallásosságukkal (Van der Veer, 2006).

3 Ebben egyértelműen osztozom Michael Burawoy (2001) véleményével, amikor a világrendszer és az osztályszempont alapján bírálja Eyal, Szelényi, Townsley (1998), továbbá Stark és Bruszt (1998) nézeteit, bár én kicsit elfogadóbb vagyok az ezen szerzők által hangoztatott folyamatfüggő megközelítések tekintetében, mint Burowoy. Én a hangsúlyt a globális folyamatok és az ezt keresztező helyi fej­lemények kritikus találkozási pontjaira teszem (lásd Kalb, 2005). Ezek egymásnak nem alternatívái. Lásd még Jan Drahokoupil (CEU-disszertáció) tanulmányát az Európai Unióban kialakuló versengő állam fogalmával kapcsolatban (megjelenése 2008-ban várható).

4 Természetesen akadnak kitűnő átfogó elemzések is, melyek „tisztes távolból" követték az eseményeket, mint egy nemrég megjelent mű: Stuart Shields: „From socialist Solidarity to Neo-populist neoliberalization? The paradoxes of Poland's post-communist transition", (Shields, 2007).

5 Meglepően kicsi a munkás önigazgatással/önirányítással foglalkozó kutatások száma mind Lengyelországban (bár nem állítom, hogy minden forrást ismernék), mind a nemzetközi publikációkban. A legjobb munka ezen a téren talán Poznanski 1996-os tanulmánya. De még egyetlen következetes és alapos helyi elemzést sem láttam a folyamatok tényleges dinamikájáról. Általában a szocializmus utolsó évti­zedében és a posztszocializmusba való átmenet idejével foglalkozó helytörténeti kutatások csak most érnek el a kiadáshoz, lásd például Bartha Eszter éleslátó CEU-disszertációját: „Elidegenedett munka: munkások a szocializmusból a kapi­talizmusba vezető úton Kelet-Németországban és Magyarországon, 1968-1989", 2007. Az a véleményem, hogy a lengyel helyzetben ezek a helyi dinamizmusok gyakorta a tulajdonnak a munkáskollektívák általi valamiféle legitim ellenőrzéséhez és a tulajdon hatékony követeléséhez vezettek. A tanulmány a továbbiakban több mint hatvan oral history interjúra épül, melyeket Herman Takkal, Ewa Ignaczackal és Kacper Poblockival készítettem 1997 és 2007 között Wroclawban. Átnéztük a Polar munkásönigazgatása egyik kulcsfigurájának, Zbigniew Kosteckinek a nyolc­vanas évek elejétől a kilencvenes évek elejéig terjedő időszakból való személyes archívumát, mely tanulmányokat, szabályzatokat és sajtókivágásokat tartalmaz. Mindenkinek köszönetemet szeretném kifejezni.

6 Igaz, volt még egy másik személy is, aki a Polarban és Wroclawban hasonló befolyásra tett szert, mint zadrozny. Neve Andrzej Kowalski. őt Patrick Kenny (2005) is megemlíti, és Andrzej is egyik informátorunk volt. A két főszereplő közötti különbségek nagyon érdekesek. zadrozny szülei egy keleti faluból származnak, és mindvégig vallásosak maradtak. Krysztof tanári diplomát szerzett. ő a forradalmi lengyel nacionalista katolicizmust képviselte. Kowalski szülei Gdansból szár­maztak, és lényegében ateisták voltak. Andrzej csak általános iskolát végzett, és sokkal balosabb elkötelezettségű volt, mint Krysztof. A munkások katolikus hitét mint a lázadás etikai hajtóerejét talán alábecsülték a szocialista Lengyelországban zajlott „munkáskonfliktusokban".

7 Ez az információ azokból az interjúkból származik, melyeket Andrzej Piszellel és Zbigniew Kosteckivel, két kulcsszereplővel folytattunk, továbbá a Kostecki saját archívumában található újságkivágásokon és más írásokon alapul, melyek a nyolcvanas évek elejéről a kilencvenes évek elejéig terjedő korszakban a munkásönigazgatással foglalkoztak.

8 Interjúim során lehetőségem nyílt, hogy a Polar munkásainak privatizációs politikáját mélyebben megértsem; ők megpróbálták megakadályozni, hogy egy ágazati befektető vegye át a céget, miután a Siemens megfojtotta a nagy helyi Pafawag gyárat és felszámolták az Elwrót, a számítástechnikai üzemet is. Cso­portosan próbáltak a lehető legtöbb részvényt szerezni (tehát nem individualizált részvényeket), melynek révén maradt 15%-uk. A többit az állam kapta, miután a Polart bevezették a varsói tőzsdére és 35%-át a Brandt, egy francia befektető vette meg, mely aztán 2000-ben csődbe ment. A további részleteket itt sajnos nem tudom kifejteni.

9 Az adósság összegét végül két hullámban jelentősen csökkentették a kilencve­nes évek elején és közepén. A nyugati, szuverén hitelezők, többségükben a hitele­ző államok párizsi klubjának tagjai, az 1989-1992 közötti időszakban folyamatosan nyomást gyakoroltak a lengyel gazdaságra a hitelek visszakövetelésével, és kivár­ták, amíg az új rezsim teljességében átvette a kialakuló washingtoni konszenzus liberalizációs, stabilizációs és privatizációs elképzeléseit. Amikor a kommunisták az 1993-as választásokon visszakerültek a hatalomba, a Nyugat pánikba esett, és úgy döntött, csökkentik a tartozások összegét, hogy Lengyelországot és ezzel talán az egész Kelet-Európát is a nyugati táborban tudják tartani, és hogy meg­akadályozzák, hogy az ellenőrzés végképp kicsússzon a kezükből. Lengyelország volt az első nemzet, melyet a „nemzetközi közösség" ilyen szívélyesen kisegített. 2000 után még néhány nemzet részesült ebben a kiváltságban, főképpen afrikai államok, a Világbank szigorú iránymutatásának megfelelő feltételekkel.

10 Jerzy Scacki, a lengyel szociológia egyik alapítója, 1997-ben a bécsi Társada­lomtudományi Intézetben egy beszélgetésen mondta ezt el, melyen személyesen részt vettem. Sokan próbálták meggyőzni arról, hogy a szakszervezetek a civil társadalom alapsejtjei, de ezt azzal utasította vissza, hogy a lengyel szakszerve­zetek „kommunista stílusú követelőző magatartást" tanúsítanak.

11 Mint a bécsi Társadalomtudományi Intézet SOCO-programjának vezetője voltam jelen, és ebben a minőségemben vettem részt a tízéves évfordulós meg­emlékezésen. A SOCO elsődlegesen a visegrádi országokban társadalompolitikai kutatásokat támogató program volt, s a Ford Alapítvány és az osztrák szövetségi kancellária finanszírozta. A SOCO a kommunisták 1992-es váratlan lengyel vá­lasztási sikereire adott nyugati reakcióként született.

12 Margolzata Calinska, Zadrozny testvére és a Szolidaritás helyi vezetője a Polarban általában „a családom" kifejezéssel utalt a gyárra, a munkásokra és a Szolidaritásra együttesen.