Egyre nyilvánvalóbb, hogy az EU belátható időn belül nem hajlandó megadni a tagjelölteknek ugyanazokat a gazdasági és szociális jogokat, amelyeket a jelenlegi tagok élveznek. Ennek felmérése és a következtetések levonása a kiindulópont egy reálisabb Európa-kép felé.

1. Bevezetés¹

 

Az Európai Unió 2001. júniusi, göteborgi csúcsértekezlete áttörést jelentett az Unió bővítésének történetében. Miután az EU jó ideig ellentmondásos jelzéseket küldözgetett a közép-kelet-európai tagjelölteknek, ez volt az első alkalom, hogy sikerült konkrét bővítési menetrendben megállapodni. Eszerint a legfelkészültebb tagjelöltekkel 2002 végéig le kell zárni a csatlakozási tárgyalásokat, és 2004-ben megkezdődhet az Unió keleti bővítése. E menetrendet mindenki annak jeleként értékelte, hogy a bővítési folyamat immár visszafordíthatatlan.

Ennek ellenére a jelzések, amelyeket az EU a tagjelöltek felé közvetít, a göteborgi csúcsértekezlet után is nagyon vegyesek maradtak. Először is, a csatlakozási tárgyalások lezárásának határideje nem kötelező érvényű, és nagyon fontos, hogy ezt az értelmezést éppen Németország képviseli a leghatározottabban. A német támogatás pedig nélkülözhetetlen feltétele a bővítésnek. Másodszor, a javasolt határidő összeütközésbe kerül az EU két legvitatottabb reformjával: a mezőgazdasági reformmal és a regionális alapok finanszírozásának átalakításával. Harmadszor, egyre nyilvánvalóbb, hogy az EU belátható időn belül nem hajlandó megadni a tagjelölteknek ugyanazokat a gazdasági és szociális jogokat, amelyeket a jelenlegi tagok élveznek. Ez legutóbb az Európai Bizottság által 2002 januárjában előterjesztett, "A csatlakozási tárgyalások közös pénzügyi keretei" címet viselő dokumentumból is kiderült. Sem a mezőgazdasági támogatások, sem a regionális és szerkezeti alapok tekintetében nem várható az egyenlő bánásmód érvényesítése régi és új tagállamok között.

Mi lehet a magyarázata, hogy miközben az EU 1993 óta egyre koherensebb közeledési politikát folytatott Közép-Kelet-Európa irányában, másfelől újra meg újra a beígért bővítés halogatásával fenyeget? Az új tagok jelenleg kirajzolódó szociális és gazdasági diszkriminációja vajon átmeneti természetű, vagy inkább egy "európai másodosztály" megszilárdulására lehet számítani? A következőkben ezeket a kérdéseket fogom körüljárni.

Az EU-kutatások zömétől eltérően – amelyek az integráció elmélyítését és a keleti bővítést egymástól elszakítva vizsgálják² – elemzésem abból a feltevésből indul ki, hogy a közép-kelet-európai országok csatlakozásának konkrét formája és ellentmondásai csak az elmélyülő regionális integráció és a csatlakozási folyamat kölcsönhatásának vizsgálatából érthetők meg. Mindkét folyamat ugyanazon racionalitásnak engedelmeskedik; mindkettő egy neoliberális szellemben megvalósuló átalakulás eredménye. E neoliberális reform célja, hogy erősítse az európai gazdasági térség versenyképességét a két nagy riválishoz képest, ösztönzői pedig elsősorban transznacionális tőkéscsoportok³. Ez a közös racionalitás azonban a két esetben eltérő eredményhez vezet. Az integráció elmélyítése, amely a '80-as években a transznacionális tőke és szupranacionális szereplők elitkísérleteként kezdődött, mára a neoliberalizmus átfogó – bár fölöttébb sérülékeny – uralmát hozta létre. Kompenzációs juttatásokkal és a nemzeti (vagy nacionalista) érzelmekre való hivatkozással ugyanis itt a gyengébb szereplőket is integrálták a neoliberális átalakulás folyamatába. (2. fejezet) Ezzel szemben a közép-kelet-európai országok integrációjának konkrét formája a 90-es évek elejétől kezdve a neoliberalizmus egy sokkal radikálisabb változatának exportjára alapul. Ez lehetővé teszi a transznacionális tőkéscsoportok számára a kelet-európai telephelyekhez való hozzáférést, egyidejűleg azonban megóvja az EU-t a belső elosztási konfliktusoktól, amelyek veszélyeztethetnék a neoliberális reform sérülékeny társadalmi támogatottságát (3. fejezet). A negyedik fejezetben amellett érvelek, hogy a tagjelölt államok aligha vannak abban a helyzetben, hogy befolyásolhatnák a keleti bővítés feltételeit. Az EU hatalmi dominanciája mellett más okai is vannak, hogy a kelet-európai országok nem tudnak számottevő ellenállást felmutatni az EU követeléseivel szemben: a helyi reformelitek gyenge támogatottsága, ami a politikájuk külső megerősítésének törekvéséhez vezet, valamint az egyes tagjelöltek közt folyó versenyfutás, hogy a bővítésről valahogy le ne maradjanak.

 

 

2. Neoliberális átalakulás Európában: "beágyazott" neoliberalizmus Nyugaton…

 

2.1. Az európai integráció új dinamikája

 

Az európai integrációs folyamat a '80-as évek közepén új lendületet vett. Az új fellendülés azonban határozott neoliberális vonásokat mutat. Az egységes belső piac programja az európai gazdasági versenyképesség helyreállítására irányult a két nagy rivális ellenében. Egyfajta "negatív integráció" (Scharpf, 1996) segítségével versenyeztették egymással a különböző nemzetállami szabályozásokat. Sajátos "kompetenciahézag" jött létre, mivel a nemzeti politikák problémamegoldó képességét korlátozták, ám ezzel párhuzamosan nem biztosították a megfelelő európai szintű illetékességet. A Maastrichti Szerződés minőségileg új szintet jelent az európai integráció folyamatában. Központi újítása, a gazdasági- és valutaunió képezi az új európai rendszer szupranacionális magvát. Kifelé a gazdasági- és valutaunió funkciója az, hogy növelje az EU mozgásterét a valuták közti versenyben. Befelé pedig ortodox monetarista pénz- és költségvetési politikát kényszerít a politikai szereplőkre, kevés teret hagyva egy nagyvonalú bér- illetve újraelosztási politikának (Altvater/Mahnkopf 1993, Bieling 2001).

A valutaunió azonban csak az egyik eszköze a Maastrichti Szerződésben rögzített célnak, "a szervezett Európa versenyképessége javításának" (Schaper-Rinkel 1999: 39). A másikat 1993-ban jelölte ki a Bizottságnak a "Növekedés, versenyképesség és foglalkoztatás" kérdéseiről kiadott Fehér Könyve, amely "fontos intellektuális viszonyítási pontja lett az EU-n belül folyó gazdaság- és társadalompolitikai vitáknak" (van Apeldoorn 2000: 209). A Fehér Könyv kiemeli az innováció- és iparpolitika valamint az oktatáspolitika jelentőségét a nyugat-európai versenypozíció erősítésében. A egységes belső piac programjának negatív integrációjával ellentétben itt nyílt támogatást kap egy európai innováció-, információ- és infrastruktúra-politika. A versenyképesség koncepciója és ideológiája jegyében azóta további európai kezdeményezések születtek. 1995-ben például létrejött egy ún. "Competitiveness Advisory Group" [Versenyképességi Tanácsadó Munkacsoport – a szerk.], azzal a megbízatással, hogy aprópénzre váltsa az ideológiát. A munkacsoport által támogatott egyik elképzelés a "benchmarking" mint "az az eszköz, amely segít a versenyképesség javításában és 'a legjobb gyakorlathoz való igazodásban'. Magában foglalja 'a társadalmi magatartás, az üzleti gyakorlat, a piaci struktúrák és a közintézmények globális összehasonlítását' is" (Európai Bizottság 1997, idézi van Apeldoorn 2000: 212). A benchmarking célja tehát nyilvánvalóan a minden társadalmi szférára kiterjedő neoliberális átalakítás.

 

 

2.2. A transznacionális tőke szerepe

 

A szakirodalomban gyakran utalnak arra a szerepre, amelyet transznacionális tőkéscsoportok az EU neoliberális programjának megvalósításában játszanak. Szoros együttműködésben az Európai Bizottsággal, és gyakran a nemzeti parlamenteket megkerülve, ezek az erők döntő befolyást gyakoroltak azokra a különböző kezdeményezésekre, amelyek időközben az új Európa építőkövei lettek (Sandholtz/Zysman 1989, Cowles 1995, van Apeldoorn 2000). A központi fórumok egyike a "European Roundtable of Industrialists" (ERT) [Gyáriparosok Európai Kerekasztala – a szerk.], amely "az európai tőke legerőteljesebben transznacionalizált szegmenseinek érdekeit és befolyását közvetíti" (van Apeldoorn 2000: 189). A Kerekasztal 1983-ban jött létre Pehr Gyllenhammar, a Volvo elnökének kezdeményezésére, és Etienne Davignon, a Bizottság akkori elnökhelyettesének támogatásával. Jelenleg az ERT 45 tagot számlál, akik Európa legnagyobb és legnemzetközibb ipari konszernjeinek elnökei.

Van Apeldoorn szerint az ERT egy kialakulóban lévő transznacionális tőkésosztály politikai elitszervezete. Az ERT központi szerepet játszik az ezen az osztályon belüli stratégiai és ideológiai törésvonalak áthidalásában. Van Apeldoorn szerint az európai transznacionális konszernek és az ezekkel összefonódott társadalmi erők köreiben két eltérő elképzelés él Európa jövőjét illetően. Az első, a neomerkantilista elképzelés "a regionalizációnak egy inkább védekező stratégiája, ahol az egységes belső piacot egyfajta európai 'hazai piac' megszilárdulásaként értelmezik. Felfogásuk szerint itt majd a (potenciális) 'európai bajnokok' sikeresen szállhatnak szembe a felerősödött nem-európai konkurenciával" (van Apeldoorn 2000: 200). A merkantilista elképzelést különösen azok a tőkéscsoportok támogatják, amelyek fenyegetve érzik magukat az éleződő amerikai és japán konkurenciától. A másik, neoliberális elképzelést, amely határozottabban lép fel a dereguláció, a negatív integráció és egy "nyitott" regionalizmus mellett, a globális érdekeltségekkel rendelkező pénz- és ipari tőke támogatja. Van Apeldoorn kimutatja, hogy a 90-es évek folyamán az ERT-n és annak politikáján belül az utóbbi, vagyis a globális irányultságú tőkéscsoportok javára tolódtak el az erőviszonyok.

 

 

2.3. A neoliberális átalakulás szélesebb bázisa

 

Az ERT befolyása és az ERT-n belüli erőviszonyok önmagukban persze nem magyarázhatják az EU-ban az 1980-as évek közepe óta zajló neoliberális fordulatot. A neoliberalizmus térnyerésének hátterében alapvetően egy mélyreható társadalmi és gazdasági válság, és ezzel együtt a keynesianizmus legitimációjának csökkenése áll. A neoliberális recepteket hovatovább centrista és szociáldemokrata erők, sőt szakszervezetek is elfogadható problémamegoldásnak tekintik. Másrészt azonban ezek az erők egyre inkább felfedezik, milyen lehetőséget kínál Európa a nemzeti porondon elveszített cselekvőképességük egy részének visszanyerésére⁴ . A szociáldemokrata és szakszervezeti erők betagozódása e neoliberális Európába jól tettenérhető egy sor kezdeményezésben, különösen a regionális- és struktúrapolitika, az Alapvető Szociális Jogok Chartája, valamint az európai foglalkoztatáspolitika felértékelődésében. Van Apeldoorn (2000) ezért egy "szélesebb társadalmi beágyazottságú neoliberális rend" európai megszilárdulásáról beszél, vagyis egy olyan rendről, amelyben az uralkodó, deregulációra és nyitott regionalizmusra alapuló modell mellett a neo-merkantilista és szociáldemokrata Európa-politikai elképzelések bizonyos elemei is megjelennek. Mindenesetre világossá teszi, hogy a szakszervezeti és szociáldemokrata erők (valamint a defenzív ipari tőke) követeléseinek beépítése alárendelt szempont marad (van Apeldoorn 2000: 214, vö. Bieling 2001). Ennek következtében a redisztributív és szociális elemek nem tudják biztosítani az EU neoliberális reformjának társadalmi támogatottságát. E tekintetben kulcsfontosságúnak látok egy másik, hosszabb távon sokkal ellentmondásosabb tényt: a társadalmak nemzeti (sőt nacionalista) lobogók alatti mozgósítását, ami szükségszerű velejárója az integrációs folyamatnak.

 

 

2.4. A nemzeti (vagy nacionalista) mozgósítás jelentősége

 

Hogy kifejthessem érvemet, miszerint az európai társadalmak nemzeti (vagy nacionalista) mozgósítása kézen fogva jár az EU neoliberális reformjával, röviden fel kell idéznem az európai integrációs folyamat alapsémáját. Amint azt a fentiekben bemutattam, az integráció célja a versenyképesség javítása az európai társadalmak (lehetőség szerint) minden területén. Ziltener (1999) az integrációnak ezen új módját versenyállaminak nevezi. Ennek az integrációs sémának az a jellegzetessége, hogy a politika egyes területeinek (lásd monetáris politika) uniós szintre emelésével, az állami cselekvés keretfeltételeinek megváltoztatásával és a különböző nemzetállami szabályozások versenyeztetésével az összeurópai szint egyfajta központi Schnittstelleként működik, amelynek segítségével a tagállamok igyekeznek helyreállítani saját, nemzeti versenyképességüket. (A nemzeti versenyállam koncepciójához l. még Hirsch 1995, Altvater 1994.) Vagyis annak ellenére, hogy az új integrációs séma jelentősen felértékeli az európai szintet, Ziltener szerint mindez mégsem vezet egy szupranacionális államiság kialakulásához, hanem a megváltozott integrációs sémához való alkalmazkodás az egyes európai társadalmak keretein belül valósul meg. A nemzeti keretekben folyó társadalmi mozgósítás jelenlétéről tanúskodik például a korporatista megállapodások szerepének újbóli megerősödése Európában. (Bieling 2001, Perez 2000, Schulten 2000) Ezek a megállapodások lényegesen különböznek a 60-as, 70-es évek korábbi korporatizmusának egyezségeitől. Az új "versenykorporatizmusban" (Rhodes 1998) a szakszervezeteket bérkorlátozásokra és a társadalombiztosítási rendszerek átalakításának támogatására kötelezik, fokozzák a munkaerőpiacok rugalmasságát stb. A versenykorporatizmus ezzel a szakszervezeteket és a munkavállalókat is bevonja a hazai telephelyek védelmébe a nemzetközi konkurencia ellenében.

Mindeközben nem sok választja el a nemzeti mozgósítást a nacionalistától. Ahogy Streeck (1999) írja, a konkurencia olyan átható erő, amely még ott is megváltoztatja a társadalmi szolidaritást, ahol egy nemzetgazdaság sikeresen alkalmazkodik a fölerősödött piaci nyomáshoz, és még azokra a területekre is hatással van, amelyek ennek a nyomásnak nincsenek közvetlenül kitéve. A fordista-keynesiánus társadalmi berendezkedésben a társadalmi szolidaritás kettős – szociális és nemzeti – elven nyugodott: a szociálpolitika a nemzetállam keretein belül gondoskodott a piacon elért haszon széles körű újraelosztásáról. Az erősödő nemzetközi konkurencia hatására azonban a jóléti államot egyre inkább pusztán költségtényezőnek tekintik, és folyik a nemzeti versenyállam ideáljának megfelelő átépítése. Ezzel párhuzamosan a társadalmi szolidaritást növekvő mértékben csupán a nemzeti elvre vezetik vissza. Ezt a nemzeti alapot aztán lehet többé vagy kevésbé átfogóan is definiálni. "Jóindulatú" értelmezésében beleérthetnek gyengébb társadalmi csoportokat is, ahogy például a fent említett versenykorporatizmusok esetében. Kérdéses azonban, hogy a nemzeti szolidaritás e "jóindulatú" formája elégséges hátteret biztosít-e majd, hogy valamiképpen ellensúlyozni lehessen a szerkezeti változások, a fokozódó bizonytalanság és a növekvő egyenlőtlenségek destruktív tendenciáit, amelyek kéz a kézben járnak a neoliberális átalakulással. Kínálkozik azonban egy "rosszindulatú" értelmezés is, a kirekesztő jellegű nacionalista szolidaritás, amelyet az utóbbi időben megerősödött új, jobboldali populista pártok képviselnek. E pártok ideológiájában összekapcsolódik a neoliberális piaci radikalizmus és a szociális illetve személyes egyenlőség elvének elutasítása. Nyíltan hangoztatnak idegengyűlölő és nacionalista érveket, hogy ezzel megnyerjék maguknak a neoliberális átalakulás "veszteseit". Sikerüknek azonban éppen az a titka, hogy nem kizárólag a vesztesekre támaszkodnak, hanem szövetséget hoznak létre ezek és az új középosztály azon rétegei között, amelyekben neoliberális programjuk támogatást élvez (Betz 1993).

Összességében tehát az európai integráció elmélyítésének alapját képező neoliberális szerkezetváltás egy különleges történelmi blokkra támaszkodik⁵ . E blokk lényege a formálódó transznacionális tőkésosztály, valamint mind a centrum, mind a periféria országainak szociáldemokrata, centrista és szakszervezeti erői által alkotott szövetség. A szövetség meghatározó tényezője azonban a transznacionális tőkésosztály. Az alárendelt csoportokat szociálpolitikai intézkedések és jóléti transzferek integrálják az uralmi blokkba, valamint – a nemzeti telephelyeket megóvandó – a nemzeti szolidaritásra való hivatkozás. Az erők e sajátos egyensúlyának köszönhetően Nyugat-Európában a társadalmi-gazdasági átalakulás a neoliberalizmusnak mind ez ideig egy beágyazott változatát hozta létre. Míg a nyugat-európai szerkezetváltás neoliberális irányultságát egyetlen számottevő politikai erő sem kérdőjelezi meg, e beágyazott jelleget annál inkább. Az erősödő jobboldali populizmus új biztonságpolitikát hirdet, mérsékelné a társadalom elesettjeivel szemben tanúsított szolidaritást, és nacionalista és idegengyűlölő ideológiákat tesz magáévá, hogy szimbolikusan kompenzálja a neoliberalizmus veszteseit.

Milyen hatással volt e történelmi blokk illetve a hozzá fűződő vállalkozás, a neoliberális szerkezetváltás az EU Kelet-Európa-politikájára? Az alábbiakban amellett érvelek, hogy az EU a neoliberalizmusnak egy ennél sokkal radikálisabb változatát exportálta a tagjelölt országokba.

 

 

3. …és piaci radikalizmus Keleten

 

Annak ellenére, hogy az EU különböző képviselői a szocializmus összeomlása óta gyakran hangsúlyozták keleti szomszédaik iránt érzett különleges felelősségüket, továbbá támogatási szándékukat azok reformtörekvéseit illetően, a Kelet és Nyugat közti intézményes kapcsolatok nagyon vontatottan alakultak. Az EU először a külön a számukra létrehozott társulási szerződések (az ún. Európa Egyezmény) segítségével igyekezett távol tartani kelet-európai szomszédait. A csatlakozás lehetőségét csak 1993-ban, a koppenhágai csúcstalálkozón vetették fel, ám akkor ezt még egy sor politikai és gazdasági feltételhez kötötték. A következőkben 10 közép-kelet-európai ország⁶ (továbbá Málta, Ciprus és Törökország) nyújtott be belépési szándéknyilatkozatot. Azóta az EU egyre koherensebb stratégiát alakított ki a jelöltek csatlakozási felkészítésére. A Bizottság először 1997-ben hozta nyilvánosságra állásfoglalását a jelölt országok eredményeiről a koppenhágai kritériumoknak való megfelelést illetően. Ezen állásfoglalások talaján 1998 márciusában bővítési tárgyalások kezdődtek előbb öt közép-kelet-európai országgal, másfél évvel később pedig mind a tíz tagjelölttel. A legfelkészültebb jelöltekkel 2002 végéig kell lezárni a tárgyalásokat, és ez idő szerint a 2004-es évet jelölik meg a keleti bővítés kezdetének. (Az EU és a közép-kelet-európai országok kapcsolatának alakulásáról áttekintést nyújt pl. Grabbe 1999.)

Bár a keleti bővítés konkrét mikéntje nehézkesen alakult ki, amint azt a továbbiakban látni fogjuk, már kezdettől fogva világosan felismerhető volt az EU és a közép-kelet-európai országok kapcsolatának egy jellegzetes alapsémája.

 

 

3.1. Az EU és a közép-kelet-európai országok kapcsolatának alapsémája

 

Az EU és a kelet-európai tagjelöltek közti kapcsolat alapsémája, amely az 1990-es évek folyamán állandóan újratermelődött, az EU és a közép-kelet-európai országok közti, aszimmetrikus hatalmi viszonyon alapul. Ezt a hatalmi aszimmetriát csak erősíti az az Unió és az egyes kelet-európai tagjelöltek politikai és gazdasági kapcsolatait jellemző egyoldalú függőség, amelyet az EU kelet-európai szomszédaira ró. E hatalmi aszimmetria további jellemzője az erős feltételesség. Ez a helyzet lehetővé teszi az EU számára, hogy deregulációs programjának legfontosabb elemeit a közép-kelet-európai országokban is érvényesítse, ezzel szemben elodázza a közép-kelet-európai országokat érintő azon intézkedéseket, amelyek súlyos elosztáspolitikai konfliktusokat idézhetnének elő az Unió jelenlegi keretein belül.

Az EU és a közép-kelet-európai tagjelöltek közti hatalmi aszimmetria természetesen nem meglepő. Mind gazdaságilag, mind politikailag az Unió az erősebb fél, és végül is a közép-kelet-európai országok azok, akik bebocsátást kérnek. Az EU azonban a 90-es évek folyamán még fokozta is ezt az aszimmetriát, amennyiben ragaszkodott a jelöltekkel való kapcsolattartás kétoldalú és differenciált módjához. Ez az eljárás már az első intézményes kapcsolatokban (a kereskedelmi- és társulási szerződésekben, valamint a Phare-programban) is tükröződik, és az 1994 utáni közeledési stratégiát is meghatározta. A jelölt országok kétoldalú és differenciált kezelésmódja gazdasági téren egy sajátos regionális struktúra kialakulását eredményezte, amelyben a tagjelöltek gazdaságai külön-külön, sugárszerűen kapcsolódnak a nyugat-európai központhoz. A kialakult új struktúrát leginkább talán egy biciklikerék mozgásához, a kerékagy és a küllők kapcsolatához lehetne hasonlítani (Baldwin 1994, Gowan 1995). Ezzel azt a korábbi regionális gazdasági integrációt, amit a KGST jelentett, felváltotta egy erős gazdasági függőség az EU-val, és különösen Németországgal szemben (Inotai 1999). A kétoldalú és differenciált kezelésmód politikai következménye, hogy erősödik az egyes közép-kelet-európai országok közti versenyfutás, amely EU-tagsággal kecsegteti az első befutókat. Csak szítják ezt a versenyfutást azok a rangsorok, amelyeket az EU rendszeresen közzé tesz a tagjelöltek felkészültségéről készített jelentéseiben.

A tagságért folyó versenyfutást tovább erősíti az a nagyfokú feltételesség, amelyhez az EU a csatlakozás ígéretét köti. A koppenhágai kritériumok értelmében a tagjelölteknek képesnek kell lenniük arra, hogy garantálják a politikai stabilitást, a demokráciát, a jogállamiságot, az emberi és kisebbségi jogok tiszteletben tartását, piacgazdaságuk működőképességét és a közösségen belüli versenyképességet. A közeledési kurzus időszakában ezek a követelmények növekvő mértékben konkretizálódtak, és biztosítják, hogy a jelenlegi tárgyalásokat sokkal erősebben meghatározzák az EU által egyoldalúan diktált feltételek, mint ahogy az a korábbi csatlakozások során megfigyelhető volt (Preston 1997). A keleti bővítés újdonsága, hogy e kritériumok messze túllépnek az acquis communautaires [közösségi jogi vívmányok, azaz az EU teljes joganyaga – a szerk.] keretein, holott maga az acquis is jelentősen kibővült a 90-es évek folyamán. A jelölteknek a kritériumok teljesítésében felmutatott eredményeit rendszeresen értékelik, és a rögzített céloktól való elmaradás szankciókat, pénzügyi jellegű hátrányt, vagy a jelöltnek a következő csatlakozási fordulóba való visszaminősítését vonhatja maga után.

A csatlakozási feltételekkel, ezeknek a 90-es évek során bekövetkezett konkretizálódásával, valamint a rendszeres értékeléssel az EU azt sugallja, mintha a jelölteknek a csatlakozáshoz vezető úton objektív kritériumoknak kellene megfelelniük, és a csatlakozás csakis a saját erőfeszítéseiktől függene. Azonkívül mindez egyértelmű jelzés, hogy a versenyfutásnak tényleg van tétje, hiszen a lemaradók akár örökre eljátsszák a csatlakozás lehetőségét. Valójában azonban az a tény, hogy a koppenhágai kritériumok igen általánosan vannak megfogalmazva, és többféle interpretációt is lehetővé tesznek, bizonyos szabadságot ad az EU-nak a teljesítmények mérésében. Ezt a mozgásteret az Unió arra használja, hogy bizonyos jelöltekkel szemben kifejezze elégedetlenségét, függetlenül attól, hogy azok megfelelnek-e az acquis-nak, vagy sem.

Az aszimmetrikus hatalmi viszonyok megszilárdulása és a csatlakozás ígéretéhez kapcsolódó nagyfokú feltételesség erős befolyást biztosít az EU-nak Közép-Kelet-Európában. Ezt a befolyást az EU elsősorban arra használja, hogy exportálja deregulációs programjának legfontosabb elemeit. Már a társulási szerződések középpontjában is a kereskedelem és a piacok közép-kelet-európai liberalizációja állt. A társult államok belső piaci integrációs felkészüléséhez iránymutatóul szolgáló Fehér Könyv (1995) megszületésével a belső piac rendjének exportja került az előtérbe. Az EU eközben meglehetős befolyásra tett szert Közép-Kelet-Európában a versenypolitika és az ipari szabványok alakítása terén. A déli bővítéssel ellentétben a közép-kelet-európai országoktól megkövetelik, hogy piacaikat már a csatlakozás előtt liberalizálják és megfeleltessék az európai előírásoknak, miközben a piaci liberalizáció és az EU-tagság közt nincs közvetlen kapcsolat (Inotai 1999). A Csatlakozási Partnerség intézményével (azaz 1997-től) az EU végérvényesen külső motorjává vált a régióban folyó reformoknak (Grabbe 1998). A Csatlakozási Partnerség programjai átfogóak: nemcsak a makrogazdasági folyamatokra, a monetáris és költségvetési politikákra, az acquis átvételének ütemezésére terjednek ki, de egyebek közt a közigazgatási reformokra, a regionális- és struktúrapolitika vagy a társadalombiztosítás reformjára is (lásd uo.).

Az EU tehát él befolyásával, és exportálja szabályozási reformjainak intézményi alapjait a közép-kelet-európai országokba. Eközben viszont vonakodik mindazon politikai vívmányainak kiterjesztésétől – mint például a piacra jutás egyenlő esélyei, érdemi pénzügyi transzferek vagy a munkavállalók szabad mozgása -, amelyek megkönnyíthették vagy szociálisan elviselhetőbbé tették volna a közép-kelet-európai átalakulási folyamatot. Ám ez a fejlemény sem új: már a társulási szerződések tárgyát képező kereskedelempolitikai liberalizációból is éppen azok a területek maradtak ki, ahol a közép-kelet-európai országok versenyképesek lehettek volna, vagyis az acél-, a textil-, a ruházati és a vegyipar, valamint a mezőgazdaság (Gowan 1995, DIW 1997). A társult államok belső piaci integrációs felkészüléséhez iránymutatóul szolgáló Fehér Könyv is csak igen szelektív módon terjeszti ki az acquis-t Közép-Kelet-Európára: a tartalomjegyzékben például még szerepel egy fejezet "a személyek szabad mozgásáról", amelynek a szövegben azonban se híre, se hamva (Gaudissart/Sinnaeve 1997). A személyek szabad mozgása – Németország és Ausztria törekvéseinek megfelelően – még a bővítés megtörténte után is csak egy hosszabb átmeneti időszak után valósulhat meg. Végezetül a közép-kelet-európai átalakulási folyamatok pénzügyi támogatása is sokkal soványabbra sikeredett, mint az EU-n belüli hasonló célú transzferek.

Egészen a közelmúltig azonban legalább élt a jogos remény, hogy a bővítés után immár semmi akadálya nem lesz, hogy a közép-kelet-európai országok teljes jogú tagként kapcsolódjanak be az acquis-ba, beleértve a pénzügyi transzfereket is. A Bizottságnak a csatlakozás finanszírozásáról szóló, 2000. februári javaslata után azonban ez a feltevés illúziónak bizonyult. A régi és az új tagok közt fennálló jelentős fejlettségbeli különbség ellenére – vagy vélhetően pont emiatt – az új tagok csak egy 10 éves átmeneti időszak után juthatnának hozzá teljes mértékben az agrárszubvenciókhoz. A regionális és szerkezeti alapokból ugyancsak szűkebben részesedhetnének, mint a jelenlegi tagállamok. (Európai Bizottság, 2002 a,b) A Bizottság e javaslata nemcsak attól a pénzügyi kerettől marad el, amelyet 1999-ben a berlini csúcs kalkulált a bővítés céljaira⁷ . Ezen túlmenően fennáll annak a veszélye, hogy az új tagok közül többen az első években de facto többet fizetnek majd be az EU költségvetésébe, mint amennyit onnan transzferként visszakapnak (Mayhew 2002). A Bizottság javaslatai egyértelművé teszik, hogy jelenleg senki sem gondol arra, hogy az új tagországoknak megadják ugyanazokat a gazdasági és szociális jogokat, amelyeket a régi tagországok élveznek.

Összefoglalva: az EU az 1990-es évek folyamán hol kaláccsal (a tagság perspektívája), hol korbáccsal (hatalom és feltételesség), de növekvő mértékben befolyásolta a kelet-európai átalakulási folyamatokat. Kiterjesztette a közép-kelet-európai országokra a gazdasági dereguláció legfontosabb területeit. Ezzel szemben nem terjesztik ki a leendő új tagállamokra az európai modell redisztributív elemeit, illetve azokat a politikaterületeket, ahol a tagjelöltek bevonása veszélyeztetné az EU-n belüli beágyazott neoliberális konszenzust. Mi magyarázhatja a neoliberalizmus e sokkal radikálisabb változatának közép-kelet-európai exportját?

 

 

3.2. A transznacionális tőke szerepe a keleti bővítésben

 

A kérdésre, hogy a közép-kelet-európai országok integrációja miért csak ilyen szelektív módon valósul meg, természetesen egy sor magyarázat létezik. Először is kulcsfontosságú a Kelet és Nyugat közti számottevő fejlettségbeli különbség, ami egy kibővített unióban megkérdőjelezi a jelenlegi európai modell finanszírozhatóságát. Emellett az EU több mint 10 országgal történő kibővítése megköveteli magának az európai modellnek az átfogó, az unió pénzügyi, intézményi és eljárásjogi alapjaira is kiterjedő reformját. Az ezzel járó feszültségektől való félelmükben az EU-tagállamok próbálják a reformokat a lehető legszűkebb keretek közé szorítani, a bővítés által szükségessé tett alkalmazkodás oroszlánrészét a tagjelöltekre hárítva.

Az EU-n belül uralkodó erőviszonyok elemzése nélkül azonban ezek az érvek nem adnak kielégítő magyarázatot a bővítés megvalósulásának konkrét módjára. A következőkben ezért alaposabb vizsgálatnak vetem alá a történelmi blokk különböző frakcióit, és azok bővítési programját. Nem meglepő, hogy a történelmi blokk meghatározó frakciója, a transznacionális tőke vált a bővítés legelkötelezettebb támogatójává, amely a konkrét bővítési forgatókönyvre is növekvő befolyást gyakorol. Az ERT már 1991-ben nyilvánosságra hozta "Reshaping Europe" című jelentését, amelyben határozottan fellépett a közép-kelet-európai országok gyors gazdasági integrációjáért, végső célként ezek EU-tagságát megjelölve (ERT 1991). 1997-ben, a luxemburgi csúcsot közvetlenül megelőzően az ERT gyors intézményi reformokra és a közép-kelet-európai országokkal való szoros együttműködésre szólította fel az EU-t, ezzel elősegítendő a tagjelöltek csatlakozási felkészülését. 1999-ben látott napvilágot az ERT első olyan megnyilvánulása, amelyet kizárólag bővítési politikájának szentelt, és amelyben hangsúlyozta, hogy a bővítés jelentheti az egyesült Európa versenyképessége javításának "aranytartalékát". Elsőként e jelentésből értesülhetünk az egyes ERT-tagok közép-kelet-európai elkötelezettségének mértékéről is (ERT 1999). Legutóbbi, a göteborgi csúcs előtt nyilvánosságra hozott jelentésük középpontjában a keleti bővítésről készített költség-haszon elemzés áll. Ebből világosan kiolvasható az ERT erős érdekeltsége a bővítésben, amelytől jelentős nyereségeket remélnek (ERT 2001).

Hogy az ERT miért támogatja a bővítést, az elég kézenfekvő. Tagjainak – és a transznacionális tőkének általában – az integráció tálcán kínálja a kelet-európai termelési kapacitásokat, a viszonylag alacsony bérköltségekkel és magasan kvalifikált munkaerővel egyetemben. Az EU bővítése értékesülési láncaik reorganizációjának lehetőségét kínálja, és ezzel versenyképességük javulását az európai és a nemzetközi piacokon. Hogy élnek ezzel a lehetőséggel, azt először is a különösen 1994 óta felgyorsult működőtőke-beáramlás mutatja, amelynek célpontját elsősorban a visegrádi országok jelentik, tehát Magyarország, Csehország, Lengyelország, és egy ideje Szlovákia is. Másodszor, kimagasló a külföldi befektetők jelentősége a stratégiai ágazatokban, mint a pénzügyi szektor vagy a telekommunikáció. De gyakran a vezető ipari ágazatok is külföldi kézben vannak. És végül harmadszor: azokat az ellenőrzési pozíciókat, amelyekre a külföldi tőke a közép-kelet-európai országok fontos ágazataiban szert tett, értékesülési láncainak átszervezésére használja (vö. pl. Kurz/Wittke 1998, Zysman/Schwartz 1998, Kurz és Wittke 1998). Ennek az átszervezésnek két alapvető módját különbözteti meg: az egyik a least-cost approach, vagyis a munkaintenzív gyártási folyamatok nyugatról keletre való áttelepítése, a másik pedig a komplementer specializáció, amely know-how transzferrel és értékesebb vállalati funkciók megtelepedésével is együtt járhat. E befektetések elsődleges célja egy komplementer piaci potenciál megszerzése, például a cég kínálatának speciálisan a fejlődő piacokra szabott termékek általi kiszélesítésével.

A transznacionális tőkéscsoportok ilyen megfontolásokból támogatják az EU keleti bővítését. A közép-kelet-európai országok 1990 óta folyó fokozatos közeledése máris jelentős mértékben megnyitotta e piacokat a transznacionális tőke előtt. A bővítéstől és az ezzel együtt járó politikai-intézményi stabilitástól, a különféle szabályozások egységesedésétől azonban a befektetési lehetőségek újabb számottevő javulását várják (ERT 2001: 10, vö. Bevan és szerzőtársai 2001). Korántsem ilyen határozott az ERT támogatása az európai kompenzációs vagy szociálpolitikáknak a tagjelöltekre való kiterjesztését illetően, ami nem véletlen. Hiszen a közép-kelet-európai országok vonzereje részben éppen a nyugat-európaitól elmaradó szociális vagy környezeti előírásokban, elvárásokban rejlik⁸ . Egy olyan politika, amely túl határozottan támogatná az összeurópai társadalmi egységet, veszélyeztetné ezt a különbséget, és ezzel csökkentené a közép-kelet-európai telephelyek vonzerejét.

3.3. A beágyazott neoliberalizmus exportjához hiányzó támogatás

 

A transznacionális tőkéscsoportok tehát nem támogatják a szociálisan is egységes Európa vízióját. Mi a helyzet más hatalmi tényezőkkel? E ponton elkerülhetetlen a német álláspont rövid ismertetése, Németország ugyanis kezdettől fogva a keleti bővítés leghatározottabb szószólóinak egyike. E támogatás dacára a német kormányok világossá tették, hogy semmi esetre sem hajlandóak a keleti bővítés érdekében jelentősebb anyagi áldozatot vállalni. A Német Szövetségi Köztársaság által követelt európai költségvetési reform így nyilvánvaló ellentétben áll a bővítés célkitűzésével (Hyde-Price 2000: 185). Ezzel Németország az ERT-hez hasonlóan bővítéspárti politikát folytat – amely legalább részben gazdasági érdekekre vezethető vissza, hiszen a német tőke kimagasló arányban van jelen Közép-Kelet-Európában -, anélkül azonban, hogy támogatná a közép-kelet-európai országok európai szociális körülmények közé juttatását.

A társadalmi blokk kevésbé befolyásos szereplői – a szakszervezetek és a szerényebb befolyású EU-országok elitjei – összességében csak langyos támogatást tanúsítanak a bővítéssel szemben, normatív okokból ugyanis nem utasíthatják el azt. Ezen kívül a szakszervezetek számára létfontosságú, hogy minden politikai eszközt megragadjanak a szociális dömpinggel szemben. A szakszervezetek ezzel ideális támogatói volnának a szociálisan is egységes Európának, ha az nem járna elosztási konfliktusokkal. Csakhogy mindkét említett csoport számára világos, hogy a keleti bővítés nem az az "East-West win-win experiance", ahogy azt az ERT láttatni szeretné (ERT 1999). Az egyesült Európa ezzel szemben inkább egy zéró összegű játszmához hasonlít, ahol az új tagországoknak juttatott támogatások terheit a régi tagországoknak kell viselniük.

Összefoglalva ez annyit jelent, hogy az Európai Unió bővítését kevés számú, ám annál befolyásosabb szereplő támogatja, akik elsősorban a kelet-európai gazdasági lehetőségek kiaknázásában érdekeltek. Ezzel szemben a közép-kelet-európai országok egyenjogú tagként való integrációja és a keleti szomszédok iránt tanúsított (pénzügyi) szolidaritás szinte semmiféle támogatást nem élvez. Vagyis az EU és a közép-kelet-európai országok kapcsolata alapvetően a transznacionális tőke érdekeinek megfelelően alakul. Ez a szűk gazdasági érdekeken alapuló és antiszolidáris megközelítés azonban számos problémát idéz elő, amelyek aláaknázhatják az új Európa stabilitását.

Először is, ha az EU-ban – a bővítés költségeinek leszorításával vagy elodázásával – idáig nagymértékben sikerült is csökkenteni a belső elosztási konfliktusokat, az emberekben erősödik annak a tudata, hogy a bővítés költségei és hasznai nem egyenlően fognak eloszlani. A magánszektor egyes szereplői tényleg úgy érezhetik majd, hogy a bővítéssel "mindenki jól járt". De egyelőre semmi bizonyíték nincs rá, hogy ezek a magánhasznok majd szétterülnek az egész társadalomban. A keynesiánus berendezkedésnek megvolt a receptje a magángazdasági hasznok korlátozására és társadalmasítására: az újraelosztás. Mivel azonban manapság sem az ideológiai klíma, sem a társadalmi erőviszonyok nemigen teszik lehetővé e recept alkalmazását, valami mást kell kitalálni a "vesztesek" kárpótlására. Ahogy az előzőekben kifejtettem, ezt a szerepet a nacionalista ideológia tölti be. Talán nem véletlen, hogy abban a két országban, amelyek a keleti nyitás következtében a legnagyobb átalakulásnak néznek elébe, ám összességében a legtöbbet nyernek is a nyitáson – Németországról és Ausztriáról van szó -, számottevően erősödnek az idegengyűlölő és nacionalista hangok a bővítéssel szemben. Ennek az ideológiai nyomásnak a mérsékeltebb politikai erők is engednek, és ezzel maguk is hozzájárulnak a politikai közbeszéd nacionalista irányú eltolódásához. A nacionalizmus és az idegengyűlölet ezzel együtt nem feltétlenül veszélyezteti a bővítést. Növelik azonban annak valószínűségét, hogy a bővítésnek egy nagy egyenlőtlenségekkel járó verziója fog megvalósulni, ez pedig az állam elnyomó funkcióinak megerősödését vonná maga után.

Másodszor, a közép-kelet-európai országok fenti feltételek melletti integrációja eleddig nem váltotta be azokat a reményeket, amelyeket azok az "Európába való visszatéréshez" fűztek. A közép-kelet-európai országok fejlődése olyan félperifériás jellegzetességeket mutat, mint a duális gazdaságszerkezet és a bizonytalan növekedési kilátások. A külföldi befektetők hatására bizonyos gazdasági, regionális és társadalmi struktúrák egyfajta szelektív fejlődésen és modernizáción mennek keresztül, és szorosan összekapcsolódnak egy transznacionális felhalmozási rezsimmel. E modernizált szegmens mellett azonban változatlanul ott él a régi rendszer nehéz öröksége: a nehézipar, a mezőgazdaság stb. Ezeknek a modernizációtól mindeddig érintetlenül hagyott területeknek az átszervezése, szociális problémáik enyhítése az adott kelet-európai államra hárul, költségeit egyedül az viseli. Ráadásul a mai napig igen kevés kapcsolat épült ki a két szegmens között (Kurz/Wittke 1998, Bohle 2002, Szalai 2001).

Mind ez ideig a tagjelöltek növekedési és felzárkózási kilátásai sem nevezhetők stabilnak. A 10 tagjelölt ország átlagos egy főre jutó GDP-je 2000-ben alig haladta meg az EU-átlag 40%-át. (Eurostat, idézi Neunhöffer/Schüttpelz) Valamelyes – szerény – felzárkózásról mindössze a 90-es évek második felétől kezdve beszélhetünk, de még ez sem érvényes valamennyi országra. Románia, Bulgária és a Cseh Köztársaság sokkal inkább növelte lemaradását az EU mögött ebben az időszakban (vö. ugyanott).

Persze erős túlzás volna e félperifériás jellegzetességeket egyedül az EU közép-kelet-európai politikájának számlájára írni. A mai félperifériás helyzet okai részben a szocializmus strukturális és társadalmi örökségében, részben a fejlesztéspolitika elméletének és gyakorlatának új ortodoxiájában, részben pedig az európai munkamegosztásba való megkésett integrációban keresendők. Az azonban, hogy az EU bővítési politikája egyoldalúan a transznacionális tőkéscsoportok elképzeléseihez igazodott, jelentősen hozzájárult a Kelet-Közép-Európában kirajzolódó társadalmi-gazdasági dualizálódáshoz. Végezetül azt kell megvizsgálnunk, hogy – a bővítés jellegének és az integráció során eddig elért, legalábbis ellentmondásos eredmények tükrében – vajon mi késztette a közép-kelet-európai országokat az EU által diktált feltételek elfogadására.⁹

 

 

4. A passzív forradalom és Kelet-Európa társadalmi-gazdasági rendszereinek transznacionalizációja

 

Az a tény, hogy a közép-kelet-európai országok mindeddig (szinte) ellenvetés nélkül teljesítették az EU által diktált feltételeket, természetesen nagymértékben az egyenlőtlen hatalmi helyzetre vezethető vissza. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a keleti reformerek egyértelműen a policy taker szerepét játszanák. Ellenkezőleg, a reformelitek többnyire maguk is aktívan keresték a nemzetközi pénzügyi szervezetek támogatását, elősegítették a külföldi tőke letelepedését, és a lehető leggyorsabb EU-csatlakozásra törekszenek. Az egyenlőtlen hatalmi helyzet tézise emellett arra se ad magyarázatot, miért nem próbáltak meg a kelet-európai reformelitek legalább esetenként összefogni, és jobb csatlakozási feltételeket kialkudni. Egy másik kínálkozó magyarázat a hiányzó alternatívák tézise. Eszerint a szigorú csatlakozási feltételek ellenére mind a gazdasági, mind a politikai fejlődés szempontjából messzemenően jobbnak tűnik bekerülni az EU-ba, mint kimaradni belőle. Vagy hasonló érveléssel: bármilyen sovány is a csatlakozási felkészülés pénzügyi támogatása, mégiscsak jobb, mint a semmi. Ez az érv azonban nem magyarázza meg, miért élvez az EU-csatlakozás perspektívája ilyen határozott társadalmi és politikai támogatást a legtöbb jelölt országban. Hogy megértsük, miért is ilyen erős a "visszatérés Európába" célkitűzésének társadalmi támogatottsága, hogy a kelet-európai elitek miért utasítanak el szinte minden kooperációt egymás közt a csatlakozási felkészülés során, és hogy miért fogadják el az EU követeléseit még ma is, amikor már világosan látni, hogy csak másodrangú EU-tagságra számíthatnak – hogy választ kaphassunk ezekre a kérdésekre, vizsgáljuk meg újra a társadalmi erőviszonyokat és az egyes csoportok motivációit, ezúttal a közép-kelet-európai országokban!

 

 

4.1. A passzív forradalom

 

A "visszatérés Európába" célkitűzésének kikristályosodásában – amely alapvetően befolyásolt egy sor közép-kelet-európai rendszerváltást – először is meghatározó szerepet játszott az államszocializmus összeomlása. "A század három, nemzetállami keretek közt szervezett fejlesztési programja" közül – úgy mint államszocializmus, fordizmus, importhelyettesítő iparosítás – ez bukott meg utoljára (Altvater 1994: 520). Amíg a nyugat-európai társadalmakban a fordista-keynesiánus rendszert sikeresen váltotta fel egy új, transznacionális-neoliberális berendezkedés, addig a kelet-európai társadalmak 80-as évekbeli stagnálása a rendszer teljes összeomlásába torkollott. Részben ennek a fáziskésésnek, tehát a válság elhúzódásának és a késedelmes alkalmazkodásnak tudható be, hogy a térségben ilyen könnyen teret nyertek a nyugati erők ideológiái és célkitűzései, az ezek mögött meghúzódó érdekekkel együtt. Különösen a neoliberalizmus bizonyult rendkívül vonzónak Közép-Kelet-Európában, mivel ez adja a legitimációjukat vesztett államszocialista rendszerek legradikálisabb bírálatát. (Szacki 1995) Közép-Kelet-Európában azonban a neoliberális átalakulás nem támaszkodhatott sem meggyökeresedett társadalmi csoportokra, sem saját nemzeti programokra. Ehhez e csoportokat – különös tekintettel a polgári osztályra – előbb létre kellett hozni. A neoliberális reformprogramok társadalmi bázisát ezért főképpen értelmiségiek és az állami elit egyes csoportjai alkották, amely erők zömmel nem rendelkeztek különösebb társadalmi beágyazottsággal. Éppen ezek a jellemzői egy passzív forradalomnak (vö. Gramsci 1971: 58, 105). Gramsci szerint a passzív forradalom olyan gyökeres társadalmi átalakulás, amely a megelőző termelési mód kifáradásából következik, ám egy olyan elit vezetésével valósul meg, amelynek ideológiája nem közvetlenül a helyi gazdasági és társadalmi viszonyokat képezi le, hanem alapvetően nemzetközi folyamatok befolyását tükrözi. Szorosan ehhez kapcsolódik a passzív forradalom harmadik jellemzője, vagyis az a tény, hogy a társadalmi megújulás élére az állam áll, azzal a céllal, hogy létrehozza a további reformok társadalmi bázisát.

A reformelitek többnyire gyenge társadalmi beágyazottsága és az átalakuló államok gyengesége (Eichengreen/Kohl 1998) magyarázza, miért keresték az elitek kezdettől fogva programjuk külső támogatását. Ebből a szempontból eleinte a nemzetközi pénzügyi szervezetek támogatása játszott döntő szerepet (Greskovits 1998). Ám hamarosan sokkal nagyobb jelentőségre tett szert az európai uniós tagság. Az EU ugyanis pontosan azt testesíti meg, amit a kelet-európai országok történelmük során nem tudtak elérni, most azonban mintha a közvetlen közelébe kerültek volna: anyagi gazdagságot, stabil demokráciát és egy olyan nemzetközi integrációt, amely látszólag a tagállamok egyenrangú részvételén alapul. Ezért a "visszatérés Európába" (vagyis az uniós csatlakozás) nem csupán újabb külső támasza bizonyos belső reformoknak. Ez a célkitűzés egyúttal olyan ideológiai alapot biztosít a kelet-európai társadalmaknak, amelyre hivatkozva a neoliberális átalakulással járó áldozatok is sokáig elfogadtathatók.

4.2. A neoliberális reformok társadalmi következményei

 

A passzív forradalom az az előfeltétel, amely biztosítja a kelet-európai szereplőknek a transznacionális történelmi blokkba való fokozatos betagozódásukat. Az európai normákhoz való alkalmazkodás és a neoliberális reformok átrendezik a közép-európai társadalmak belső erőviszonyait, és létrehozzák a csatlakozás új társadalmi bázisát. Ahogy korábban már kifejtettem, a legtöbb közép-kelet-európai gazdaságban a stratégiai ágazatokat a külföldi tőke magas aránya jellemzi, ami a hazai burzsoázia nélkül megvalósuló rendszerváltás egyik legjelentősebb következménye. E fejleményből Holman (2001: 177, kiemelés az eredetiben) az alábbi következtetésre jut: "It is foreign capital – and the quasi-state structures and cadres at the supranational level organically related to it – which plays an essential role in the process of transnational class formation in CEE. The ownership and control of economically relevant assets, and the income generating nature of it, are increasingly transnational phenomena, while the growing inequality in the distribution of these assets is defended – that is, presented as the 'general interest' – by the new power elites." ("A közép-kelet-európai transznacionális osztályképződés folyamatában kulcsszerepet játszik a külföldi tőke, és a hozzá szervesen kapcsolódó szupranacionális kvázi-állami struktúrák és káderek. A gazdasági relevanciával bíró eszközök és az ezek jövedelemtermelő képessége fölötti tulajdon és ellenőrzés növekvő mértékben transznacionális. Az egyre növekvő egyenlőtlenséget, amely ezen eszközök elosztását jellemzi – általános érdekként beállítva azt -, az új hatalmi elit védelmezi." – a szerk.) Hogy ez utóbbi kijelentés mennyire érvényes Közép-Kelet-Európára, azt jól illusztrálja az EU és Magyarország konfliktusa a külföldi befektetőknek nyújtott adókedvezmények ügyében. Magyarországon nagyon liberális a működőtőke-befektetések szabályozása. A külföldi befektetők számára különösen a nagyvonalú adókedvezmények lehetnek csábítóak¹⁰ . Ezeket azzal szokták indokolni, hogy a befektetések megkönnyítése a gazdaság modernizációjának feltétele, az adóbevételek ezzel járó kiesése pedig még mindig a kisebbik rossz. Miközben a magyar kormány szeretné addig fenntartani a kedvezményeket, ameddig csak lehet, addig az EU-ban ezek rejtett állami támogatásnak minősülnek, ami nem egyeztethető össze a csatlakozással. Jól látszik tehát, hogy a magyar kormány a magáévá tette a külföldi befektetők követeléseit, és ezeket a költségvetési politikára gyakorolt hatásaik ellenére is a közérdeket szolgálónak tekinti.

Ez a Közép-Kelet-Európában zajló transznacionális osztályképződésnek egy másik fontos jellegzetességéhez vezet: a külföldi befektetők tevékenysége nem korlátozódik a gazdaság területére, hanem ezzel párhuzamosan a "házigazda" kormányok politikai álláspontját is befolyásolják. Magyarországon például 1997-ben létrehozták a Befektetői Tanácsot, amelynek tagságát mintegy 40 multinacionális konszern illetve ezek magyarországi szervezetei alkotják. A tagság feltétele a legalább 100 millió USD nagyságú magyarországi befektetés, ami a magyar befektetőket formálisan ugyan nem, gyakorlatilag azonban mégiscsak kizárja. A Befektetői Tanács évente kétszer gyűlik össze zártkörű tanácskozásra, amelynek gyakran a miniszterelnök is vendége. (A forrás Christoph Dörrenbächer és Dorothee Bohle interjúja a magyar Gazdasági Minisztériumban 2002. május 27-én.) Az egyes közép-kelet-európai országokban 1999-től kezdve az ERT is létrehozott ún. Bővítési Tanácsokat, amelyek összekötő kapocsként működnek a nemzeti kormányok, az ERT Bővítési Munkacsoportja és az Európai Bizottság között, azzal a céllal, hogy elősegítsék a gyors bővítést (ERT, évszám nélkül). Ha a szervezett transznacionális tőke általában véve támogatja is Magyarország (és más közép-kelet-európai országok) gyors EU-csatlakozását, egyes esetekben előfordul, hogy éppen az uniós előírások megkerüléséért lép fel. Az EU által kifogásolt adókedvezmények ügyében például a magyar kormány számíthat a külföldi befektetők fegyverbarátságára¹¹ . Egy másik példája ennek a magatartásnak, ahogy a British Tobacco – Magyarország legnagyobb dohánygyártója és ERT-tag – elérte, hogy Magyarország haladékot kapjon az uniós dohánypiaci előírások bevezetésére¹² , vagy ahogy a Deutsche Telekomnak, a magyar MATÁV fő tulajdonosának sikerült elodáznia a magyar telekommunikációs piac liberalizációját. Összességében jól látszik tehát, hogy a külföldi befektetők nem csak gazdasági téren aktívak, de keresik a házigazda kormányok politikai befolyásolásának lehetőségét is, ezzel saját stratégiájuk részévé téve őket.

Hogy ezek az erők milyen mértékben növelhetik befolyásukat, arról persze nehéz általánosságban beszélni, ez ugyanis más transznacionális és nemzeti tényezők gazdasági erejétől és törekvéseitől is függ. A jövő kutatásainak feladata lesz, hogy alaposabb elemzésnek vessék alá a különbőző transznacionális tőkéscsoportok illetve a nemzeti és a transznacionális szereplők közti kapcsolatok és konfliktusok alakulását az egyes közép-kelet-európai országokban. Bár az egyes közép-kelet-európai országok gyaníthatóan jelentős különbségeket mutatnak, úgy gondolom, a nemzeti tőkéhez kötődő erők összességében túl gyengék ahhoz, hogy hosszabb távon számottevő pozíciókat tudjanak megtartani.

Az államszocializmus összeomlása, a neoliberális szerkezetváltás és a közép-kelet-európai országok fokozatos európai alkalmazkodása a szakszervezetek és a baloldali politikai erők cselekvőképességének meggyengülését eredményezte. A 90-es évek folyamán különösen a szakszervezeteknek kellett szembenézniük tagságuk és befolyásuk nagymértékű elvesztésével. Az ipari kapcsolatok rendszere erősen decentralizálódott, az új magánszektor a közép-kelet-európai országok zömében szinte szakszervezetmentes, a szakszervezetek taglétszáma pedig rohamosan csökkent (Langewiesche/Tóth 2002, Ost 2000, Greskovits 1998). A baloldal ideológusainak összességében nem sikerült alternatívát állítani a "visszatérés Európába" neoliberális programjával szemben.

Mintegy tükörképeként az európai integráció elmélyítéséről folyó nyugati disputának, az uniós csatlakozás ellenzői keleten is főként idegengyűlölő és nacionalista csoportok. A legutóbbi lengyelországi parlamenti választások után, 2001 szeptemberében két szélsőjobboldalinak nevezhető EU-ellenes párt is bekerült a parlamentbe: Lepper parasztszövetsége, a samoobrona (ami magyarul annyit tesz: Önvédelem), valamint a Lengyel Családok Ligája. E pártok bázisa főleg azokból a társadalmi-gazdasági miliőkből kerül ki, amelyek a rendszerváltás vesztesei közé tartoznak – vidéki területek, nehézipar, az állami szektor egyes területei -, és e pártok, bár nagyon torz módon, de megjelenítik e miliők rendszerváltással kapcsolatos problémáit. Ez alighanem megkülönbözteti a lengyel EU-ellenes erőket a más közép-kelet-európai országokban működőktől, ahol az örökölt strukturális problémák kevésbé súlyosak voltak. A cseh Vaclav Klaus például, aki pártja, az ODS élén újra meg újra heves támadásokat intéz az állítólag túlságosan kommunista EU ellen, ideológiailag inkább az új, jobboldali populista áramlatokkal rokonítható, és társadalmi bázisa is összetettebb.

 

 

4.3. A tagságért folyó versenyfutás szervesülése

 

Hogy a kelet-európai társadalmak számára miért ennyire fontos az EU-csatlakozás, és hogy miért nem kérdőjelezik meg soha komolyan az EU által támasztott követelményeket, arra a neoliberális szerkezetváltás következtében átrendeződő társadalmi erőviszonyok és a passzív forradalom a válasz. Már csak egyetlen kérdés marad: vajon mivel magyarázható, hogy a közép-kelet-európai országok nem mutatnak szorosabb együttműködést annak érdekében, hogy jobb tárgyalási pozíciót érjenek el az EU-val szemben? A régió országainak uniós kapcsolatait jellemző – és az EU által kialakított – "kerékagy-küllő modell" nagymértékben csökkenti az együttműködési készséget, ám magyarázatra szorul, hogyan válik sajátjukká, hogyan szervesül ez a modell a közép-kelet-európai társadalmakban¹³ . Első magyarázatom egy korábban kifejtett érvhez nyúl vissza: a társadalmak nemzeti (vagy nacionalista) lobogók alatti mozgósítása bele van kódolva a neoliberális szerkezetváltás jellegzetes módjába. Vagyis bármennyire transznacionalizálódtak is a közép-kelet-európai országok társadalmi-gazdasági rendszerei, az Európába való visszatérés mindenütt nemzeti ügyként fogalmazódik meg, ahol a szereplők igyekeznek lehetőleg világosan megkülönböztetni magukat szomszédaiktól. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a neoliberális szerkezetváltás – akár a centrumban, akár a periférián – nemigen kedvez a transznacionális szolidaritás kialakulásának.

A tagságért folyó verseny szervesülésének egy másik, ezt kiegészítő magyarázatát adta nemrégiben Greskovits (2001). Érvelése szerint az Európába való visszatérés ideológiája Kelet-Európában a fejlődési ideológia szerepét töltheti be, amelyet erősen meghatároznak a történelmi tapasztalatok. A közép-kelet-európai országok nem először próbálnak "európaivá", vagyis a fejlettebb kapitalizmus részévé válni, vagy éppen egy alternatív fejlődési modellre támaszkodva felzárkózni. A régió sajátossága azonban, hogy ez ideig valamennyi ilyen próbálkozás kudarcot vallott. Ez alapján úgy is érvelhetünk, hogy a közép-kelet-európai országok együttműködési készségének hiánya arra a – történelmi tapasztalatokban gyökerező – félelemre vezethető vissza, hogy az ország újra a világtörténelem veszteseinek táborába kerülhet.

 

5. Végezetül

 

A fenti írásban kifejtettem, hogy mind az európai integráció elmélyítése, mind a bővítés konkrét formája a társadalmi erőviszonyok átrendeződésének eredménye, amely végső soron a globalizáció komplex folyamatából következik. Mindkét vállalkozásról elmondható, hogy a folyamatok irányítása a transznacionális tőke és szupranacionális szereplők kezébe került, ám ez a két esetben igen különböző eredményekhez vezetett. Az integráció elmélyítését a szociáldemokrata, a centrista és a kevéssé befolyásos politikai erők bevonásával sikerült valamiféle elitkísérletből széles – bár ingatag – társadalmi támogatottságot élvező üggyé változtatni. Nyugat-Európában tehát az átalakulás egy társadalmilag beágyazott neoliberalizmushoz vezetett. Az EU bővítése nagyrészt szintén transznacionális tőkéscsoportok és szupranacionális szereplők érdekeire vezethető vissza. A bővítési koalíció azonban jóval szűkebb, mint az integráció elmélyítését támogató tábor, és nincs benne egyetlen erő sem, amely fellépne a szociális jogok és a pénzügyi támogatások tagjelöltekre való teljes kiterjesztéséért. Vagyis azt a konkrét formát, amelyben Közép-Kelet-Európa beilleszkedése megvalósul, egy sokkal radikálisabb neoliberalizmus jellemzi. A bővítési folyamat sokkal egyértelműbben tükrözi a transznacionális tőkéscsoportok érdekeinek hatását. Ez az első tényező, amely megkülönbözteti az unió jelenlegi bővítését a korábbi bővítési fordulóktól. Az EU történetében először az unió bővítését csökkentett szolidaritás kíséri, és valószínűnek tűnik a másodrendű tagság intézményének megszilárdulása is.

A második ok, amiért "a kontinens európaivá válása" a keleti bővítéssel új jelentést kap, Közép-Kelet-Európa sajátos történelmi örökségével függ össze. Más (észak-, nyugat- és dél-) európai országokkal ellentétben itt az Európába való visszatérés nem támaszkodhatott megszilárdult társadalmi csoportokra és egy széles támogatottságnak örvendő, saját nemzeti programra. A belső burzsoázia hiánya miatt az EU-hoz való közeledést olyan értelmiségiek és reformelitek valósították meg, amelyek nem mindig rendelkeztek megfelelő társadalmi támogatottsággal, és amelyek ezért az európai kapcsolatot a rendszerváltás külső támaszaként használták. Az is nagyrészt a saját burzsoázia hiányának köszönhető, hogy az új tulajdonosi osztályban ilyen jelentőségre tehettek szert külföldi csoportok.

Ha elemzésem helytálló, akkor Kelet- és Nyugat-Európa kapcsolatai nagymértékben függenek egy kialakulóban lévő transznacionális tőkésosztály célkitűzéseitől. Kérdéses azonban, hogy ezek a célkitűzések mennyiben képezhetik egy hosszú távú stabilitás alapjait. A neoliberális program legnagyobb hiányossága, hogy míg egyfelől fokozza az egyes országokon belüli és az országok közti egyenlőtlenségeket, megakadályozza egy transznacionális szolidaritás kialakulását, pedig egyedül ez tudná biztosítani a társadalmi kohézió minimumát a kibővített Európán belül. A neoliberális elképzelés ehelyett egyre inkább a szűken értelmezett nemzeti kötődések felélesztésében látja egy (csökkentett) társadalmi szolidaritás lehetséges alapját, amely azonban nagyon könnyen nacionalista színezetet is ölthet. Ezt a veszélyt – amely máris nyilvánvaló mind Keleten, mind Nyugaton – tovább fokozhatja a keleti bővítés piaci radikalizmusa, egy ilyen bővítés ugyanis erősíti a rendszerkonkurenciát.

 

(Fordította: Bellon Erika)

 

 

 

Irodalom:

 

Altvater, E. (1994): Operationsfeld Weltmarkt oder: Die Transformation des souveränen Nationalstaates in den nationalen Wettbewerbsstaat, in: PROKLA 97, Vol. 24, Nr. 4, 517-547.

Altvater, E. – B. Mahnkopf (1993): Gewerkschaften vor der europäischen Herausforderung. Tarifpolitik nach Mauer und Maastricht. Münster, Westfälisches Dampfboot

Baldwin, R. E. (1994): Towards an Integrated Europe. London, Centre for Economic Policy Research.

Betz, H.-G. (1993): The New Politics of Resentment: Radical Right-Wing Populist Parties in Western Europe, in: Comparative Politics, Vol. 25, Nr. 4, 413-428.

Bevan A., S. Estrin és H. Grabbe (2001): The impact of EU accession prospects on FDI inflows to central and eastern Europe. ESRC Policy Paper 06/01

Bieler, A. (2000): Globalisation and Enlargement of the European Union. Austrian and Swedish Social Forces in the Struggle over Membership. London/New York, Routledge

Bieler, A. – A. Morton, szerk. (2001): Social Forces in the Making of the New Europe. The Restructuring of European Social Relations in the Global Political Economy. Houndsmill, Palgrave

Bieling, H.-J. (2001): European Constitutionalism and Industrial Relations, in: Social Forces in the Making of the New Europe. The Restructuring of European Social Relations in the Global Political Economy, szerkesztette A. Bieler és A. Morton. Houndsmill, Palgrave, 93-114.

Bieling, H.-J. – J. Steinhilber, szerk. (2000): Die Konfiguration Europas. Dimensionen einer kritischen Integrationstheorie. Münster, Westfälisches Dampfboot

Bohle, D. (2002): Europas neue Peripherie. Polens Transformation und transnationale Integration. Münster, Westfälisches Dampfboot

Cowles, M. G. (1995): Setting the Agenda for a New Europe: The ERT and EC 1992, in: Journal of Common Market Studies, Vol. 33, Nr. 4: 501-526.

Cox, R. (1987): Production, Power, and World Order. New York, Columbia University Press

Eichengreen, B. – R. Kohl (1998): The External Sector, the State, and Development in Eastern Europe, in Enlarging Europe: The Industrial Foundations of a New Political Reality. Szerkesztette J. Zysman és A. Schwartz, Berkely, University of California: 169-201.

ERT (European Roundtable of Industrialists) (1991): Reshaping Europe. Brüsszel

ERT (European Roundtable of Industrialists) (1999): The East-West Win-Win Business Experience. Brüsszel

ERT (European Roundtable of Industrialists) (2001): Opening up the business opportunities of EU enlargement. ERT Position Paper and Analysis of the Economic Costs and Benefits of EU Enlargement. Brüsszel

ERT (European Roundtable of Industrialists) (évszám nélkül). East-West Win-Win Business Experience in Hungary. The latest developments and the updated ERT Enlargement Business Council Report on Hungary. Brüsszel

Európai Bizottság (2002a): Communication from the Commission. Information Note: Common Financial Framework 2004-2006 for the Accession Negotiations. SEC (2002) 102 final

Európai Bizottság (2002b): Erweiterung und Landwirtschaft: Die erfolgreiche Integration der neuen Mitgliedsstaaten in die GAP. Diskussionspapier SEK (2002) 95 endgültig

Gaudissart, M.-A. – A. Sinnaeve (1997): The Role of the White Paper in the Preparation of the Eastern Enlargement, in: Enlarging the European Union. Relations between the EU and Central and Eastern Europe. Szerkesztette M. Marescu. London/New York, Longman, 41-72.

Gowan, P. (1995): Neo-Liberal Theory and Practice for Eastern Europe, in New Left Review (213), 3-60.

Grabbe, H. (1998): A Partnership for Accession? The Implication of EU Conditionalitity for the Central and East European Applicants. San Domenico di Fiesole, Robert Schuman Centre Working Paper

Grabbe, H. – K. Hughes (1998): Enlarging the EU Eastwards. London: Royal Institute of International Affairs

Gramsci, A. (1971): Selections from the Prison Notebooks. New York, International Publishers

Greskovits, B. (1998): The Political Economy of Protest and Patience. East European and Latin American Transformations Compared. Budapest, London, New York, Central European University Press

Greskovits, B. (2001): Framing A Repeated Development Effort: The Ideology of Eastern Europe's Return to Europe and its Discontents. Kézirat

Greskovits, B. – D. Bohle (2001): Development Pathways on Europe's Periphery: Poland and Hungary's Return to Europe Compared, in: Polish Sociological Review Vol. 133, Nr. 1, 3-28.

Hirsch, J. (1995): Der nationale Wettbewerbsstaat. Staat, Demokratie und Politik im globalen Kapitalismus. Berlin-Amsterdam, Edition ID-Archiv

Hix, S. (1994): The Study of the European Community: The Challenge of Comparative Politics, in: West European Politics, Vol. 17, Nr. 1, 1-30.

Holman, O. (2001): The Enlargement of the European Union towards Central and Eastern Europe: The Role of Supranational and Transnational Actors, in: Social Forces in the Making of the New Europe. Szerkesztette A. Bieler és A. Morton. Houndmills, Palgrave, 161-184.

Hyde-Price, A. (2000): Germany and European Order. Enlarging NATO and the EU. Manchester, Manchester University Press

Inotai, A. (1999): Political, Economic and Social Arguments for and against EU Enlargement. A Survey of the Influence Pressure Groups. Budapest, Institute for World Economics, Hungarian Academy of Sciences, Working Paper 101.

Kohler-Koch, B. – R. Eising, szerk. (1999): The Transformation of Governance in the European Union. London, Routledge

Kurz, C. – V. Wittke (1998): Die Nutzung industrieller Kapazitäten in Mittelosteuropa durch westliche Unternehmen – Entwicklungspfade einer neuen industriellen Arbeitsteilung, in SOFI-Mitteilungen, Nr. 26, 45-68.

Langewiesche, R. – A. Tóth (2002): Einführung: Besonderheiten der anstehenden Erweiterung, in Die Einheit Europas. Zur politischen, wirtschaftlichen und sozialen Dimension der EU-Erweiterung. Szerkesztette Langewiesche, R. és A. Tóth. Münster, Westfälisches Dampfboot, 7-62.

Mayhew Alan (2002): The Commisssion's Proposals for the enlargement end-game: breaking the golden rules? In Dossier: Enlargement, 17. April 2002, European Policy Center, www.theepc.be.

Moravcsik, A. (1998): The Choice for Europe: Social Purpose and State Power from Messina to Maastricht. Ithaca, Cornell University Press

Ost, D. (2000): Illusionary Corporatism in Eastern Europe: Neoliberal Tripartism and Post-Communist Class Identities, in: Politics and Society, Vol. 28, Nr. 4, 503-530.

Perez, S. A. (2000): From Decentralization to Reorganization: Explaining the Return to National Bargaining in Italy and Spain, in: Comparative Politics, Vol. 32, Nr. 4, 437-538.

Preston, C. (1997): Enlargement and Integration in the European Union. London, New York, Routledge

Rhodes, M. (1998): Globalisation, Labor Markets and Welfare States: A future of ‘Competetive Corporatism‘? In: The Future of European Welfare. Szerkesztette M. Rhodes és Y. Mény, Houndsmill: Palgrave, 178-203.

Ross, G. (1995): Jacques Delors and European Integration. Cambridge: Polity Press

Sandholtz, W. – J. Zysman (1989): 1992: Recasting the European Bargain, in: World Politics, Vol. XVII, Nr. 1, 5-128.

Schaper-Rinkel, P. (1999): Zur politischen Produktion von Sachzwängen. Die europäische Informationsgesellschaft als regulativer Rahmen zur Sicherung der Wettbewerbsfähigkeit, in PROKLA 114, Vol. 29, Nr. 1, 29-55.

Scharpf, F. (1996): Negative and Positive Integration in the Political Economy of European Welfare States, in: Gouvernance in the European Union. Szerkesztette G. Marks, F. W. Scharpf, P. C. Schmitter és W. Streeck London, SAGE, 15-39.

Schimmelfenning, F. (2000): International Socialization in the New Europe: Rational Action in an Institutional Environment, in: European Journal of International Relations, Vol. 6, Nr. 1, 109-140.

Schulten, T. (2000): Zwischen nationalem Wettbewerbskorporatismus und symbolischen Euro-Korporatismus – zur Einbindung der Gewerkschaften in die neoliberale Restrukturierung Europas, in Die Konfiguration Europas. Dimensionen einer kritischen Integrationstheorie, szerkesztette H. J. Bieling és J. Steinhilber. Münster, Westfälisches Dampfboot, 222-242.

Sedelmeier, U. (2001): EU Eastern Enlargement in Comparative Perspective, in Journal of European Public Policy, Vol. 8, Nr. 4, 662-670.

Streeck, W. (1999): Competitive Solidarity: Rethinking the European Social Model. Köln, Max Planck Institut für Gesellschaftsforschung. Working Paper 99-8. http://www.mpi-fg-koeln.mpg.de/pu/workpap/wp99-8/wp99-8.html

Szacki, J. (1995): Liberalism after Communism. Budapest, London, New York, Central University Press

Szalai, E. (2001): The Economic Elite and Social Structure in the Hungarian Capitalism, in: Central European Political Science Review, Vol. 2, Nr. 5, 115-151.

Van Apeldoorn, B. (2000): Transnationale Klassen und Europäisches Regieren: Der European Round Table of Industrialists, in: Die Konfiguration Europas. Dimensionen einer kritischen Integrationstheorie. Szerkesztette H. J. Bieling és J. Steinhilber. Münster, Westfälisches Dampfboot, 189-221.

Ziltener, P. (1999): Strukturwandel der Europäischen Integration. Die Europäische Union und die Veränderung von Staatlichkeit. Münster, Westfälisches Dampfboot

Zysman, J. – A. Schwartz, szerk. (1998): Enlarging Europe: The Industrial Foundations of a New Political Reality. Berkely, University of California

 

 

Jegyzetek

 

1 Köszönet Ondrej Cisarnak, Gergana Dimitrovának, Greskovits Bélának, Husz Dórának, Nicole Lindstromnak és Piroska Dórának, valamint az ECPR Joint Session Workshop "Enlargement and European Governance" (Torinó, 2002. március 22-27.) résztvevőinek a fenti írás egy korábbi változatához fűzött megjegyzéseikért.

2 A legújabb integrációelméleti vitákról lásd pl. Moravcsik 1998, Kohler-Koch és Eising 1999, Hix 1994. Az integráció gyorsan dagadó irodalmáról lásd elsősorban Preston 1997, Grabbe és Hughes 1998, Sedelmeier 2001, Schimmelfennig 2000.

3 E feltevés a nemzetközi ill. az európai társadalmi-gazdasági berendezkedés neogramsciánus interpretációira támaszkodik. (vö. Cox 1987, Bieler 2000, Bieler és Morton 2001, Bieling és Steinhilber 2000)

4 Az európai szociáldemokrata és centrista erők számára a keynesiánus kísérlet Mitterand elnöksége alatti bukása jelentette a döntő lökést, hogy immár határozottabban kiálljanak az európai integráció ügyéért. Az sem véletlen, hogy a jelenlegi Európához vezető integrációs fellendülés Jacques Delors elnökségéhez fűződik. Bár Delors elnökségéről elsősorban az egységes belső piac jut eszünkbe, "víziója" nem merült ki pusztán ennek a tervnek a radikális deregulációt jelentő végrehajtásában. Delors idején több intézményi reformra is sor került, felértékelődtek a szerkezeti és regionális alapok, és megerősödött az egységes belső piac "szociális dimenziója". (Ross 1995)

5 Gramsci történelmi blokknak nevezi a társadalmi-gazdasági alap és a politizáló, illetve civil társadalom kölcsönhatását. Minden történelmi blokk különböző osztályfrakciók viszonylag stabil szövetségén nyugszik. (Gramsci 1971, 366.)

6 A tíz közép-kelet-európai tagjelölt ország: Észtország, Lettország, Litvánia, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország, Szlovénia, Románia és Bulgária.

7 A Bizottság javaslatai alapján a bővítés költségei 2006-ig 40 milliárd eurót tesznek ki, ami az EU költségvetésének hozzávetőleg 7%-a. A bővítés nettó – vagyis a tagsági hozzájárulások levonása után fennmaradó – költsége azonban már csak 28 milliárd euró. Ez az összeg durván a fele az Agenda 2000-ben kalkulált, majd az 1999-es berlini csúcsértekezleten elfogadott csatlakozási költségnek – miközben akkor még csak hat új tagországról volt szó a mostani tízzel szemben.

8 Ez azonban nem jelenti azt, hogy a transznacionális tőke általában véve ellenezné a szociális körülmények kiegyenlítődését. Azokban az esetekben, ahol a nagymértékű szociális különbségek veszélyeztetik a transznacionális üzletmenetet, minden további nélkül előfordulhat, hogy a multik támogatják bizonyos szociális normák közelítését. Lényeges azonban, hogy a szociálpolitika a gazdasági prioritások függvénye marad.

9 A következő elemzés nagymértékben támaszkodik egy, a lengyel rendszerváltásról készült tanulmány eredményeinek általánosítására (Bohle 2002), valamint a lengyel és a magyar rendszerváltás egy összehasonlító elemzésére (Greskovits és Bohle 2001).

10 Így aztán az Audi győri leányvállalata, amely a vállalat összesített forgalmából állítólag durván 12%-kal részesedik, az adókedvezmények következtében mintegy 74%-kal járul hozzá az Audi-csoport nyereségéhez. A fenti információért Jochen Tholennek tartozom köszönettel.

11 Interjú a magyar Gazdasági Minisztériumban, 2002. május 27. Valószínűsíthető, hogy ugyanezek a szereplők az EU-álláspont befolyásolásával is megpróbálkoznak.

12 A fenti információért Husz Dórának tartozom köszönettel.

13 Hogy a közép-kelet-európai országokban milyen messzire jutott a tagságért folyó verseny szervesülése, azt jól mutatja a következő anekdota. A Bizottság először 2001-ben tekintett el attól, hogy sorrendet tegyen közzé a tagjelöltek felkészültségéről készített jelentésében. Ennek azonban nem akadályozta meg a jelölteket abban, hogy saját maguk állítsanak fel efféle sorrendet. A magyar Népszabadság pl. nagy gonddal ismertette a jelentés azon fejezeteit, amelyek az egyes tagjelöltek felkészültségét értékelték. Ez alapján arra az eredményre jutott, hogy a listát Magyarország és Szlovénia vezeti, megelőzve Csehországot és Lengyelországot.