A közelmúltban elhunyt palesztin-amerikai összehasonlítóirodalom-tudós világszerte elismerést és heves elutasítást is kiváltott, fő műve, az Orientalizmus megjelenésének 25. évfordulója apropóján írt cikkében (ismét) élesen elutasítja a "civilizációk összecsapásáról" szóló doktrínát, s hitet tesz a humanizmus: a sokféleségében egységes egyetemes kultúra feltétlen tisztelete mellett.

A humanizmus az egyedüli védelem a barbársággal szemben^*

 

Kilenc évvel ezelőtt utószót írtam az Orientalizmushoz¹, s ebben nem csupán a könyv által – 1978-as megjelenése óta – kiváltott polémiákról szóltam, hanem arról is, hogy a “Kelet” reprezentációival foglalkozó tanulmányommal kapcsolatban egyre több téves értelmezés lát napvilágot. Hogy erre ma már nem annyira indulattal, mint inkább iróniával reagálok, jelzi: eljárt felettem az idő. Két atyai jó barátom, szellemi és politikai mentorom, Eqbal Ahmad és Ibrahim Abu-Lughod² közelmúltban bekövetkezett halála szomorúsággal és rezignáltsággal töltött el, ugyanakkor elszánttá is tett.

Önéletírásom, az Out of Place³, bemutatja azt a különös és ellentmondásos világot, amiben felnőttem, s képet ad a hatásokról, amelyek ifjúkoromban értek Palesztinában, Egyiptomban és Libanonban. Az elbeszélés azonban véget ér politikai szerepvállalásom kezdeténél, 1967-ben, a hatnapos háború után.

Az Orientalizmus sokkal közelebb áll napjaink viszontagságos történelmi eseményeihez. 1975-ben, a libanoni polgárháborúról szóló leírással kezdődik, amely 1990-ben hivatalosan véget ért. Az erőszakcselekmények, a vérfürdők azonban a mai napig tartanak Libanonban. Az Oslóban elindított békefolyamat elbukott, kitört a második intifáda, s a palesztinoknak rettenetes szenvedéseket kell elviselniük az újból elfoglalt Ciszjordániában csakúgy, mint a Gázai övezetben.

Megkezdődtek az öngyilkos merényletek, minden visszataszító következményükkel, amelyek nem kevésbé iszonyatosak és apokaliptikusak, mint a 2001. szeptember 11-i események, illetve ezek folytatása: az Afganisztán, majd Irak ellen indított háború. Midőn e sorokat írom, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia folytatja Irak törvénytelen s rettenetes következményekkel együtt járó megszállását. Állítólag mindez része a “civilizációk közötti összecsapásnak”, amit sem beszüntetni, sem kibékíteni, sem pedig visszafordítani nem lehet. Ezt a nézetet azonban én elfogadhatatlannak tartom.

Szeretném azt mondani, hogy az amerikaiak általános fogalmai a Közel-Keletről, az arabokról és az iszlámról némi fejlődést mutatnak. De sajnos nem ez a helyzet. Európában a kép – számos okból – valamivel kedvezőbb. Az Egyesült Államokban azonban az álláspontok megmerevedése, a fölényes, vállveregető általánosítások és a triumfáló szólamok erősödő befolyása, a hatalom brutalitása, ami a politikai “másként gondolkodók” és általában “Mások” közönséges lenézésével párosul, az iraki múzeumok és könyvtárak kifosztásában és szétdúlásában csúcsosodott ki.

Politikai vezetőink és értelmiségi lakájaik, úgy látszik, képtelenek megérteni, hogy a történelmet nem lehet eltörölni, ahogyan egy iskolatáblát törlünk le, csupán azért, hogy “mi” írhassuk rá a jövőnket, s az “alsóbbrendű” népekre kényszeríthessük életmódunkat.

Gyakorta hallani felelős vezetők szájából Washingtonban és másutt, hogy újra kell rajzolni a Közel-Kelet határait, mintha legalábbis ezek a nagy múltú társadalmak és az itt élő, oly különböző népcsoportok – egy tál amerikai mogyoró módjára – összekeverhetők lennének. Ez mégis gyakran megesett a “Kelettel”, e már-már mitikus fogalommal, amelyet oly sokszor alkottak újra a XVIII. század vége – Napóleon egyiptomi hadjárata – óta. Ilyenkor a térség történelemének megannyi rétege, a véget nem érő mesék, a kultúrák, nyelvek, egyéni jellegzetességek kábító sokfélesége, mindez félre lett söpörve, feledésbe merült, vagy a sivatagba száműzetett, miként az elrabolt, szerteszét hurcolt és magánkezekben landolt bagdadi műkincsek.

A történelmet, véleményem szerint, férfiak és nők csinálják. De a történelem meghamisítható, átírható – elhallgatással, felejtéssel, ráerőltetéssel, a torzítások feletti szemhunyással –, hogy a mi “Keletünk”, a mi “Oriensünk” valóban a “miénk” legyen, amit birtokolhatunk és irányíthatunk. Újból ki kell jelentenem: számomra nem létezik “igazi” Kelet, amit védelmezni kellene. Viszont minden tiszteletem az itt élő népeké, hogy képesek megvédeni saját elképzelésüket arról, kik ők valójában, s mivé szeretnének válni.

A mai arab és muzulmán társadalmak ellen nagyszabású támadás, összehangolt agresszió indult; elmaradottsággal, a demokrácia hiányával és a nők jogai iránti közömbösséggel vádolják őket. Emiatt már-már hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a modernitás, a felvilágosodás vagy a demokrácia korántsem oly egyszerű és egyértelmű fogalmak, amelyekre előbb-utóbb mindenki rátalál, mint a kertben elrejtett húsvéti tojásokra. A külpolitikáról nyilatkozó ifjú és pökhendi “kommunikátorok” – akiknek halvány fogalmuk sincs a valóságról (s egyáltalán nem ismerik az átlagemberek nyelvét) – megdöbbentő tudatlanságuk folytán a térséget kietlen pusztaságnak képzelik, mely hajlandó befogadni a szabad “demokrácia” és piac amerikaiak által feltálalt pótlékát. Hogy valaki a demokrácia “dominóhatásáról” szónokoljon – amire az arab világnak, úgymond, a legnagyobb szüksége lenne –, ehhez felesleges arabul, perzsául vagy akár csak franciául is tudnia.

A más kultúrák megértésére irányuló szándéknak, amelynek az együttélés és a látókör kiszélesítése a célja, semmi köze sincs az uralkodni vágyáshoz. A jelenlegi imperialista háború egy már tönkrement, harmadik világbeli diktatúra ellen, amit nem választott amerikai vezetők szűk csoportja tol le az emberek torkán, s aminek ideológiai megfontolásai a világuralom és a ritkuló természeti források megszerzésének és ellenőrzésének szándékával társulnak, minden bizonnyal a történelem egyik szellemi tragédiája, minthogy kirobbantását kutatói hivatásukat eláruló orientalisták igazolták és sürgették. Az arab és muzulmán világ szakértőinek – mint Bernard Lewis⁴ vagy Fouad Ajami – meghatározó befolyásuk volt George W. Bush Pentagonjára és Nemzetbiztonsági Tanácsára: a külpolitika héjáinak olyan groteszk kifejezéseket adtak a szájukba, mint az “arab szellem” vagy “az iszlám századok óta tartó hanyatlása”.

Manapság az amerikai könyvesboltok polcai tömve vannak vaskos kötetekkel, amelyek bombasztikus címei “az iszlám és a terrorizmus” viszonyáról, a “meztelen iszlámról”, az “arab fenyegetésről” vagy a “muzulmán összeesküvésről” szólnak, s amelyeket olyan publicisták írnak, akik információikat – állításuk szerint – ezeknek a különös keleti népeknek a lelkivilágában elmélyült “szakértőktől” szerezték. E háborús uszítók élvezik a CNN és a Fox News tévécsatorna, számtalan evangélista és konzervatív rádióadó, de még egyes tekintélyes újságok támogatását is, amelyek – hogy mozgósítsák “Amerikát” az idegen démonokkal szemben – mindannyian ugyanazokat az ellenőrizhetetlen általánosságokat szajkózzák.

Annak folyamatos sulykolása nélkül, hogy ezek a távoli népek nem olyanok, mint “mi”, s nem fogadják el a “mi” értékeinket – ezek az üres frázisok jelentik az orientalista dogmák lényegét –, az iraki háborút nem lehetett volna kirobbantani. A történelem során minden hódító hatalom körülvette magát fizetett kutatókkal – Malajzia és Indonézia holland gyarmatosítóitól az indiai, a mezopotámiai, az egyiptomi vagy a nyugat-afrikai brit hadseregen át a francia gyarmati csapatokig Indokinában vagy Észak-Afrikában. Akik jelenleg látják el tanácsokkal a Pentagont és a Fehér Házat, ugyanazokhoz a klisékhez és megvető sztereotípiákhoz nyúlnak, s ugyanazt az igazolást hozzák fel a túlhatalom és erőszak alkalmazására. “Végeredményben – visszhangozza a kórus – ezek az emberek csakis az erő nyelvén értenek.” A tanácsadókhoz Irakban most magánvállalkozók valóságos hada csatlakozik, akikre mindent rábíznak majd, a tankönyvkiadástól az alkotmány megszerkesztésén és a politikai élet átalakításán át egészen a kőolajipar újjászervezéséig.

Valamennyi új keletű birodalom azt állítja magáról, hogy más, mint elődei voltak. Hangoztatja, hogy a körülmények kivételesek, hogy küldetése a civilizáció terjesztése, a rend és a demokrácia megteremtése, s hogy erőszakhoz csak végső esetben folyamodik. A legszomorúbb azonban, hogy mindig akadnak értelmiségiek, akik hajlandók mézesmázos szavakkal “jóindulatú” és “önzetlen” birodalmakról papolni.

Huszonöt évvel könyvem megjelenése után az orientalizmus tovább élő jelensége arra kényszerít bennünket, hogy elgondolkodjunk: vajon megszűnt-e létezni bármikor is a modernkori imperializmus, vagy pedig kétszáz éve, Bonaparte egyiptomi hadjárata óta, folyamatosan jelen van. Az arabok és a muszlimok szemére vetik, hogy: a “viktimológia” – hivatkozásuk az arab-iszlám birodalom kifosztására – csupán eszköz arra, hogy kibújjanak saját, jelenlegi felelősségük alól. “Megbuktatok, becsaptátok önmagatokat”, mondja napjaink orientalistája.

Minden Napóleonnal kezdődött tehát, s a keleti tudományok fejlődésével és Észak-Afrika meghódításával folytatódott. Hasonló kutatások zajlottak azután Vietnamban, Egyiptomban és Palesztinában, illetve – a XX. század elején, a kőolaj és a terület feletti ellenőrzésért folytatott harc nyomán – az Öböl térségében, Irakban, Szíriában, Pakisztánban és Afganisztánban is. Később megjelentek a különböző antikolonialista nacio­nalizmusok, majd a haladó rendszerek rövid szakasza után a katonai puccsok, a felkelések, a polgárháborúk és a vallási fanatizmusok, valamint az utolsó “bennszülött” csoportokkal szembeni féktelen brutalitáshoz való visszatérés időszaka következett. Valamennyi korszak megalkotta saját hamis vízióját, leegyszerűsítő képzeteit és értelmetlen polémiáit a “Másikról”.

Az Orientalizmusban a humanista kritika eszközéhez folyamodtam, hogy szélesebbre nyissam a harc lehetséges színtereit, s hogy a mindannyiunkat fogva tartó, értelmetlen indulatkitörések helyébe hosszabb távú, elmélyült gondolkodásmód és elemzés lépjen. Amit ezzel szerettem volna elérni, “humanizmusnak” neveztem – e fogalom használatához ugyanis annak ellenére ragaszkodom, hogy a szofisztikált, posztmodern kritika megvetően elutasítja.

Humanizmuson mindenekelőtt az ahhoz hasonló, elszánt akaratot értem, mint ami William Blake-et⁵ vezérelte, hogy széttörje a gondolkodás béklyóit, hogy azt az ember a történelemmel számot vető, megfontolt elmélkedés céljaira használja. A humanizmust a más kutatókkal, társadalmakkal és korszakokkal való együvé tartozás érzése is táplálja. A világtól elzárkózó humanista – nem létezik. Minden terület összeköttetésben van az összes többivel, s abból, ami a világban történik, semmi nem szigetelhető el, és nem lehet mentes külső hatásoktól. Az igazságtalansággal és a szenvedéssel olyan módon kell foglalkoznunk, hogy azt minél jobban beleillesszük a történelembe, a kultúrába és a társadalmi-gazdasági valóságba.

Az elmúlt harmincöt esztendő során életem jelentős részét a palesztin nép önrendelkezéshez fűződő jogai védelmének szenteltem. Ezt azonban igyekeztem mindig úgy tenni, hogy tekintettel legyek a zsidó népre és szenvedéseire, az üldöztetésektől a genocídiumig. Számomra alapvető fontossággal bír, hogy az Izrael és Palesztina egyenlőségéért vívott küzdelemnek csakis egyetlen emberi célja lehet: az együttélés, nem pedig egymás elűzésének és elutasításának folytatódása.

Nem véletlenül mutattam ki, hogy az orientalizmus és a modern antiszemitizmus azonos gyökerű jelenségek. Minden független értelmiséginek ezért elsőrendű kötelessége alternatív modellek érdekében munkálkodni a szűk látókörű és leegyszerűsítő dogmákkal szemben, amelyek oly régen uralkodnak a Közel-Keleten s másutt, s amelyek alapja a kölcsönös gyűlölködés.

Mint az irodalomtudomány területén alkotó humanista elég idős vagyok ahhoz, hogy negyven éve összehasonlító irodalomból olyan tanításban részesüljek, amelynek alapvető gondolatai a XVIII. század végi, XIX. század eleji Németországában gyökereznek. Meg kell említenem a nápolyi filozófus és filológus, Giambattista Vico meghatározó hatását is, aki mintegy megelőlegezte a nagy német gondolkodók, Herder és Wolf gondolatait, amelyeket később Goethe, Humboldt, Dilthey, Nietzsche és Gadamer, majd a XX. században Erich Auerbach, Leo Spitzer és Ernest Robert Curtius fogalmazott újra.

A mai nemzedék fiataljai szemében a filológia mint valami ősi és idejétmúlt tudomány jelenik meg, jóllehet az értelmezés lehetséges módszerei között ez a legalapvetőbb s a legtermékenyebb. Erre a legcsodálatosabb példa Goethe érdeklődése az iszlám – s különösen Háfiz költészete – iránt. Goethét e szenvedély indította arra, hogy megírja a West-östlicher Diwant (Nyugat-keleti díván), s ez hatott a Weltliteraturról (Világirodalom) – azaz a világ összes irodalmának mint egy totális szimfóniának a tanulmányozásáról – megfogalmazott gondolataira, ami teoretikusan úgy értendő, hogy megőrizzük minden mű egyediségét, s ugyanakkor nem tévesztjük szem elől az egészet.

Különös módon mai globalizált világunk éppen a felé a standardizálódás és egyneműsítés felé tart, amelyet Goethe szeretett volna megakadályozni. Erich Auerbach Philologie der Weltliteratur (A világirodalom filológiája) című, 1951-ben – a háború utáni korszak elején, amely egyben a hidegháború kezdete is – közölt tanulmányában a fejlődésnek erre a tendenciájára figyelmeztetett. Fő műve, a Mimésis – amit 1946-ban Bernben jelentetett meg, de a háború alatt Isztambulban írt, ahol menekültként újlatin nyelveket tanított – mint a Homérosztól Virginia Wolfig ívelő nyugati irodalomban megtestesült sokszínűség és valóság testamentuma jelenik meg. Az 1951-es tanulmányt újraolvasva rájövünk, hogy Auerbach e korszakos jelentőségű műve egy olyan kor himnusza, amikor az irodalmi szövegeket még filológiai terminusok alapján, korrekt, érzékeny és intuitív módon értelmezték. Olyan korszak volt ez, amikor még a műveltség és a különböző nyelvek hibátlan ismerete szolgálta a megértést, aminek egyik szószólója az iszlám irodalom ismeretével is kitűnt Goethe volt.

A nyelvtudás és a történelmi tájékozottság ugyan nélkülözhetetlen volt, elégséges azonban sohasem, mint ahogyan a tények egyszerű összegyűjtése sem megfelelő módszer ahhoz, hogy megértsük, mit képvisel egy olyan szerző, mint például Dante. A filológiai megközelítés legfontosabb követelménye – amiről Auerbach és elődei szóltak, s próbáltak érvényesíteni –, hogy a mű korának és szerzőjének perspektívájából megpróbáljunk szubjektív és beleérző módon elmélyedni a szöveg élő matériájában.

A Weltliteratur-féle alkalmazott filológia, ami összeférhetetlen a más koroktól és kultúráktól való távolságtartással vagy ellenséges viszonnyal, mélyen humanista szellemet feltételezett, mely nagyvonalú, sőt – ha szabad ezt a kifejezést használnom – vendégszerető volt. A kutatónak ugyanis mindig törekednie kell arra, hogy lelkében helyet készítsen a “Másiknak”, az “idegennek”. E nyitottságot eredményező, kreatív attitűd a “Másik” iránt – aki ha idegen nem is, azért különböző marad –, a kutató küldetésének talán legfontosabb dimenziója.

Németországban a nemzetiszocializmus természetesen ezt a hagyományt megrendítette, majd megsemmisítette. A háború után, mutat rá keserűen Auerbach, a gondolatok standardizálódása s az ismeretek mind nagyobb fokú specializálódása egyre inkább szűkítette az effajta kutató munka, a fáradságot nem ismerő vizsgálódás lehetőségeit, amit Auerbach képviselt. Még szomorúbb, hogy halála, 1957 óta, a humanista kutatásnak mind a gondolata, mind a gyakorlata elveszítette központi szerepét. Diákjaink – ahelyett, hogy a szó igazi értelmében olvasnának – folyamatosan ki vannak téve az Interneten hozzáférhető s a tömegmédiumok által terjesztett fragmentált tudás eltérítő hatásainak.

S van, ami ennél is rosszabb. Az oktatást ma fenyegeti a média által terjesztett nacionalista és vallásos ortodoxia, amely a figyelmet – történelemellenes és szenzációhajhászó módon – távoli, elektronikus háborúkra összpontosítja. A nézőkben ez a “sebészeti precizitás” érzetét kelti, s így elfedi a modern háborúk által okozott iszonyatos pusztítást és szenvedést. Az ismeretlen ellenség démonizálása nyomán, amelyre – hogy táplálják a közvélemény indulatát – a terrorista címkét ragasztják, a médiában megjelenő képek az emberek figyelmét egyetlen pontra fokuszálják, s így azok az olyan válságperiódusokban, mint ami a szeptember 11-i merényletet is követte, könnyűszerrel manipulálhatók.

Meglehet: az olvasó szememre veti majd, hogy a humanista értelmezés és a külpolitika között indokolatlanul rövidre zárom az összefüggést, amikor úgy vélem: egy technológiailag fejlett, korábban elképzelhetetlen hatalommal rendelkező társadalmat, amely egyszerre van az Internet és az F–16-os vadászbombázó birtokában, végső soron olyan félelmetes technikai-politikai szakértőknek kell irányítaniuk, mint Donald Rumsfeld vagy Richard Perle. Ami viszont ennek következtében veszendőbe megy, az a kölcsönös függés szálaival átszőtt emberi élet inherens sokoldalúsága, amit sosem lehet egyetlen képletre redukálni vagy figyelmen kívül hagyni.

Az arab és muzulmán országokban sem kedvezőbb azonban a helyzet. Ahogyan Rula Khalaf újságíró egyik kitűnő írásában⁶ rámutat: a térségben eluralkodott amerikaellenesség következtében kevés érdeklődés mutatkozik a valódi amerikai társadalom iránt. A régió kormányai, mivel képtelenek hatni az Egyesült Államok velük kapcsolatos magatartására, arra kényszerülnek, hogy szinte minden erőfeszítésüket saját lakosságuk elnyomására és ellenőrzésére fordítsák. Emiatt egyre nő az elkeseredés, a tehetetlen harag és gyűlölet érzése, ami aligha kedvez e társadalmak nyitottabbá válásának. A történelem és a fejlődés világi szemléletét félresöpri a kudarcok és a csalódások sorozata, illetve az érzelmi befogadáson alapuló iszlamizmus, amely fel kívánja számolni mindazt, amiben a modern tudás megjelenési formáját látja.

Az idzstihád, a személyes értelmezés iszlám hagyományának fokozatos eltűnése korszakunk egyik legsúlyosabb kulturális traumája, ami maga után vonja mindenféle kritikai gondolkodás megszűnését s bármilyen egyéni szembenézést a napjaink valósága által felvetett kérdésekkel.

Nem azt akarom mondani, hogy a világ kulturálisan egyszerűen visszafejlődött, azaz egyrészt agresszív neoorientalizmusba, másrészt totális intoleranciába hanyatlott. Az ENSZ 2002. augusztus végén lezajlott johannesburgi csúcskonferenciája, hiányosságai ellenére, megmutatta, hogy kialakulóban van a közös, globális gondolkodás széles tábora, előre vetítve egyfajta földgolyóméretű “választókörzet” létrejöttét, s ez új értelmet és lendületet adhat az egyetlen világ oly sokszor lejáratott gondolatának. Mégis be kell ismerni, hogy senki sem lehet képes gondolatilag átfogni globalizált világunk hallatlanul összetett egységét, akkor sem, ha különálló részeinek egyre integráltabb jellege mind kevésbé engedi meg egymástól való elszigetelődésüket.

Nem szabad megengednünk, hogy tovább pusztítsanak az említett iszonyatos konfliktusok, amelyek az olyan hamis együvé tartozás zászlaja alá terelik az embereket, mint “Amerika”, a “Nyugat” vagy az “iszlám”, s közös identitást vindikálnak egymástól valójában nagyon is különböző egyéneknek; szembe kell szállnunk velük. Ehhez továbbra is rendelkezünk humanista neveltetésünk örökségével: a racionális értelmezés képességével. Nem valamiféle kegyelet szentimentális érzelgőssége késztet bennünket arra, hogy visszatérjünk hagyományos és klasszikus értékeinkhez, hanem az, hogy visszaállítsuk – globális méretekben – a világi és racionális beszéd gyakorlatát.

A kritikai szellem nem engedelmeskedik a parancsnak, hogy álljunk csatasorba, s induljunk háborúba valamilyen “hivatalos” ellenség vagy egy másik ember ellen. A civilizációk előre gyártott összecsapása helyett az egymással összefonódó, egymást kölcsönösen megtermékenyítő kultúrák lassú, közös munkálkodására kell összpontosítanunk, amelyek sokkal intenzívebben élnek egymás mellett, mint amit a leegyszerűsítő és szokványos gondolkodásmód egyáltalán el tudna képzelni. E tágabb horizontra tekintő szemlélet kialakulása azonban időt, türelmet, és következetesen kritikus kutatást igényel, amit a szellemi közösségbe vetett hit ösztönöz. Ezt azonban nehéz fenntartani egy olyan világban, amely az “adok-kapok” azonnaliságán alapul.

A humanizmus személyes kezdeményezésekből, egyéni intuíciókból s nem másoktól készen kapott gondolatokból és tekintélytiszteletből táplálkozik. Az irodalmi szövegeket mint olyan műveket kell olvasnunk, amelyek a történelemben a maguk konkrétságában léteznek.

 

Végezetül és legfőképpen pedig: a humanizmus az egyedüli, sőt mondhatni, az utolsó menedékünk az emberi történelmet eltorzító embertelenséggel és igazságtalansággal szemben. Rendelkezünk immár a kibertér bátorítóan demokratikus lehetőségeivel, amely mindenki számára nyitva áll, méghozzá olyan színvonalon, ahogyan azt egyetlen korábbi nemzedék, egyetlen zsarnok vagy ortodoxia sem tudott volna elképzelni. Az iraki háborút megelőző világméretű tüntetésekre nem kerülhetett volna sor a világszerte létező szellemi közösségek nélkül, amelyek másfajta információkból merítenek, s tudatában vannak a környezeti kihívásoknak és az embert megillető jogoknak csakúgy, mint ama szabadságtörekvéseknek, amelyek e kicsiny bolygón mindannyiunkat összekötnek.

 

 

(Fordította: Lugosi Győző)

Jegyzetek:

 

^* Az Orientalizmus megjelenésének 25. évfordulója apropóján készült cikk, amelyet a Le Monde diplomatique 2003. szeptemberi száma közölt, Edward Said utolsó, életében megjelent írása, mely ilyenformán szellemi végrendeletének is tekinthető.

¹ Edward W. Said: Orientalizmus. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2000.

2 Eqbal Ahmad 1933-ban született Indiában, és 1999-ben hunyt el Pakisztánban. A nemzetközi kapcsolatok és a politikatudomány professzora volt, aki életét – Algériától Vietnamon át Pakisztánig – számos nép felszabadító harcának szentelte. Az 1929-ben született és 2001-ben elhalálozott Ibrahim Abu-Lughod már fiatalon bekapcsolódott a palesztin függetlenségi küzdelembe. Politikatudományból szerzett diplomát, s több angol nyelvű, a palesztin kérdést elemző könyv szerzője (LMd. szerk.).

³ Out of Place: A Memoir. Alfred A. Knopf, New York, 1999.

⁴ Bernard Lewist egyébként, aki hosszú ideje élharcosa az “iszlám veszély” elleni küzdelemnek, 1995-ben Franciaországban elítélték, amiért tagadta az örmény genocídium tényét (LMd. szerk.).

⁵ Az angol író, William Blake (1757–1827), akit sokáig bolondnak tartottak, rendkívül gazdag irodalmi és filozófiai életművet hagyott hátra, aminek középpontjában az emberi lét egységének helyreállítása áll. Blake számára isten csak az emberben létezik. Elutasítja a keresztény erkölcsiséget, amely a morális, gazdasági és politikai szolgaság kiváltója, s amelynek az ember áldozata. Blake olyan szabadságért harcolt, aminek legfőbb eszköze, szerinte, az emberi képzelet (LMd. szerk.).

⁶ The Financial Times, 2002. szeptember 4.