Bár a korábban baloldalinak számító amerikai értelmiség (többsége) és a média (teljes egészében) behódolt a Bush-féle újkonzervatív, fundamentalista-vallásos küldetéstudat által vezérelt, háborúpárti hatalmi csoportosulásnak, léteznek olyan progresszív mozgalmak és közösségek is az USA-ban, amelyek nem csatlakoznak a bornírt "hazafias" kórushoz, s szembefordulnak a közbeszédet tematizáló és uraló "narratémákkal".
(…)
Arról a különleges összképről kívánok vázlatot készíteni, amit egy olyan amerikai alkothat az Egyesült Államokról, mint jómagam, akinek látásmódja – palesztin származása folytán -megmaradt "külföldinek". Szeretnék fogódzókat adni az USA megértéséhez, hogy jobban felléphessünk, és – ha a világhelyzet lehetővé teszi – védekezhessünk ezzel az országgal szemben, amely korántsem annyira egysíkú, mint amilyennek sokan gondolnák.
Bár minden birodalomnak megvannak a maga sajátos vonásai, s jóllehet mindegyik törekszik arra, hogy ne ismételje meg az elődök mértéktelen ambícióit, az Egyesült Államok azonban különösen ragaszkodik szentséges küldetésének altruista természetéhez és jó szándékú ártatlanságához. E veszélyes illúzió alátámasztására korábban többé-kevésbé baloldalinak számító értelmiségiek egész hada állt csatasorba. Ezek azelőtt a kalandor katonai vállalkozások elleni tiltakozásukkal tűntek ki, most viszont – különböző stílusban, amely a hazafias demagógiától a sunyi cinizmusig terjed – készek védelmükbe venni az "erényes birodalom" gondolatát. A 2001. szeptember 11-i eseményeknek kétségtelenül szerepük volt ebben a pálfordulásban. Az ikertornyok és a Pentagon elleni szörnyű merényletet azonban úgy kezelték, mintha a semmiből jött volna, nem pedig egy olyan óceánon túli világból, amelyet őrültté tett az amerikai katonai jelenlét és a fegyveres beavatkozások sora. Nem lehet helyeselni a minden szempontból visszataszító iszlám terrorizmust, ám azt tapasztaljuk, hogy az előbb Afganisztán, most pedig Irak elleni akcióval kapcsolatos elemzésekből kiveszett mindenféle történelmi távlat és arányérzék.
E "baloldali" héják médiaszerepléseiben valójában a – hitbuzgalmában és erényességre hivatkozásában egyaránt kísértetiesen az iszlamistákra emlékeztető – keresztény jobboldal szólal meg, amely az USA-ban erős, sőt meghatározó befolyással bír, s amelynek az Ószövetségből merített világképe közel áll Izraeléhez. A zsidó állam újkonzervatív, zelóta támogatói és a keresztény szélsőségesek közti szövetség egyik furcsa paradoxona, hogy az utóbbiak – a Messiás második eljövetelére gondolva – azért támogatják a cionizmust, mert az minden zsidót vissza kíván vezetni a Szentföldre. Akkor majd vagy megtérnek a keresztény hitbe, vagy megsemmisülnek. E véres és durván antiszemita teleologikus vízió felemlítésére azonban ritkán kerül sor – az Izrael-barát zsidók körében pedig sohasem.
Az Egyesült Államok a világon az az ország, amely a legexplicitebb módon hivatkozik a vallásra. Az Istenre utalások behálózzák az országot, a pénzérméktől a középületeken át egészen a nyelvi fordulatokig: "In God we trust", "God's country", "God bless America" stb. George W. Bush hatalmának alapját az a 60-70 millió férfi és nő jelenti, akik hozzá hasonlóan úgy hiszik, találkoztak Jézus Krisztussal, s azért vannak a Földön, hogy beteljesítsék – Isten országában Isten akaratát. Egyes szociológusok és újságírók (köztük Francis Fukuyama) szerint, a mai Amerika vallásossága egyfajta közösségre vágyásból és a stabilitás érzésének nosztalgikus kereséséből ered, miközben a lakosság mintegy 20%-a folyton állást és lakóhelyet változtat. Ez azonban csak az igazság egy része. A lényeg, hogy itt a profetikus megvilágosodáson alapuló vallásosság esetével állunk szemben, amely rendületlenül hisz egyfajta apokaliptikus – a valóság tényeivel és összefüggéseivel semmilyen kapcsolatban nem lévő – küldetésben. A másik tényező: az irdatlan távolság, amely ezt az országot elválasztja a forrongó világtól, valamint hogy északi és déli szomszédai, Kanada és Mexikó képtelenek arra, hogy mérséklően hassanak az USA-ra.
Ezen egész ideológiának a végkövetkeztetése az, hogy az Egyesült Államok képviseli a világban a tisztességet, a jót, a szabadságot, a gazdasági gyarapodást és a társadalmi fejlődést. Ez a meggyőződés olyan mély gyökeret eresztett a mindennapokban, hogy immár nem is tűnik ideológiai jellegűnek, inkább egyfajta "természetes", magától értetődő ténynek számít. "Amerika = a jó = a tökéletes lojalitás és szeretet." Feltétel nélküli tisztelet illeti meg az alapító atyákat, csakúgy, mint az alkotmányt, e kétségtelenül meglepő, mégis emberi dokumentumot; az autenticitás sarokkövévé a kezdeti idők Amerikája vált.
A nemzeti lobogó egyetlen más országban sem tölti be ennyire a központi ikon szerepét. Mindenütt találkozunk vele: taxikon, zakók hajtókáján, ablakokban, háztetőkön. A zászló a nemzet legfőbb megtestesülése, a hősi kitartás jelképe s azé az érzésé, hogy hitvány ellenségek nem szűnő ostromának vagyunk kitéve. A hazafiság a legfontosabb erény, szoros egységben a vallással és a hittel, hogy a helyes úton járunk – otthon vagy bárhol a világban. A patriotizmus megjelenhet még a fogyasztás területén is, mint például amikor szeptember 11-e után az állampolgárokat arra kérték, hogy a gonosz terroristák bosszantására menjenek minél többször vásárolni.
Bush elnök és beosztottjai – Donald Rumsfeld, Colin Powell, John Ashcroft és Condoleezza Rice – ebből az eszköztárból merítenek, midőn a fegyveres erőket egy távoli háború érdekében mozgósítják, hogy "rendezzék a számlát" Szaddámmal, ahogyan unos-untalan hangoztatják. Mindennek hátterében a kapitalizmus gépezetének egyensúlyvesztése és radikális átalakulása áll. Julie Schor közgazdász kimutatta1 , hogy az amerikaiak ma többet dolgoznak, mint harminc évvel ezelőtt, s relatíve kevesebbet keresnek. Ennek ellenére továbbra sem létezik a "szabad piac" dogmáit komolyan és módszeresen bíráló politikai ellenzék. Mintha senki nem érezné szükségét a rendszer megváltoztatásának, amelyben a nagytőke, szövetségben a kormánnyal, továbbra sem képes általános orvosi ellátást és valódi közoktatást biztosítani. A tőzsdei hírek fontosabbak, mint a rendszer újragondolása.
Mindez csupán gyors összegzés az Egyesült Államokban uralkodó konszenzusról, amit a politikusok kihasználnak, és leegyszerűsítő szlogenekké silányítanak. Ám e hallatlanul összetett társadalomban számos más, ellentétes és alternatív áramlat is jelen van. A háborúval szembeni növekvő ellenállás, amelyet az elnök megpróbál jelentéktelennek föltüntetni, egy másik, informálisabb Amerikát mutat, egy olyan Egyesült Államokat, amelyről a média (az olyan referenciaként szolgáló újságok, mint a New York Times, a vezető tévécsatornák s jelentős mértékben a magazinok és nagy kiadók is) igyekeznek tudomást sem venni. Soha nem volt még ennyire szégyenletes, hogy ne mondjam, botrányos összejátszás a tévéhíradók és a háborúba rohanó kormányzat között. Még a CNN-t vagy bármelyik vezető tévécsatornát néző, egyszerű állampolgárok is feldúltan beszélnek Szaddám gaztetteiről, s arról, hogy "nekünk" kell megállítanunk, amíg nem késő. De mintha ez sem lenne elég: a műsorokat kiszuperált katonák, terrorizmus-szakértők s közel-keleti politikai elemzők lepték el – akik a térség egyik nyelvét sem beszélik, ahol talán soha nem is jártak -, és mindannyian azt sulykolják a tévénézőknek, hogy "nekünk" meg kell szállnunk Irakot, s közben ajánlatos szigetelnünk ablakainkat és autóinkat a küszöbön álló harcigáz-támadás miatt.
E gondosan megtervezett és menedzselt konszenzus egyfajta időtlen jelenben működik. Az Egyesült Államokban a történelem kiűzetett a közbeszédből; maga a szó is a "semmi" vagy a "jelentéktelenség" szinonimája, amit a megvető, jellegzetesen lekezelő szólás is kifejez: "you're history" ("a múlté vagy"). Amikor mégis hivatkoznak a történelemre, ez egyenlő azzal, amit az állampolgárok hisznek országukról (nem a világ többi részéről, amely "vén", s általában csak kullog az események után, tehát elhanyagolható), azaz elhisznek becsületszóra, bármiféle kritika vagy történeti vizsgálódás nélkül. Különös kettősséggel van itt dolgunk: egyrészt az átlagpolgár szemében Amerika a történelem felett áll (avagy túl van a történelmen). Másrészt viszont országszerte mindennek – bárminek – a történelme iránt megszállott érdeklődés mutatkozik, a legkisebb helyi témáktól egészen a világbirodalmakig.
(…) Tíz évvel ezelőtt nagyszabású szellemi csata zajlott arról, hogy a történelem mely verzióját tanítsák az iskolákban. A vitában az az álláspont kerekedett fölül, amely az USA múltját egyfajta hősi és egységes, nemzeti történetként kívánja láttatni, amely csakis pozitív visszhangot kelt a fiatalokban. Eszerint a történelem tanulmányozása nem csupán az igazság megismerését szolgálja, hanem azt is, hogy szavatolja a megnyilvánulások megfelelő ideológiai korrekcióját, s ily módon a diákokból szófogadó állampolgárokat faragjon, akik hajlandóak azonosulni bizonyos megkérdőjelezhetetlen tézisekkel az Egyesült Államok önmagához és a világhoz fűződő viszonyával kapcsolatban. Ebből az esszencialista önképből ki kellett iktatni a "posztmodernnek" nevezett összetevőket, illetve mindazt, aminek története, úgymond, "megosztó hatású" (kisebbségek, nők, rabszolgák stb.).
E kísérlet azonban, amely ily nevetséges kritériumokat akar az oktatásra kényszeríteni, nem éri el célját. Linda Symcox szerint: "Lehet, persze, értekezni arról, miként magam is teszem, hogy a kultúra elsajátításának ez a [neokonzervatív] megközelítése alig palástolt kísérlet arra, hogy a diákok fejébe konszenzuális, ellentmondásoktól viszonylag mentes társadalomképet sulykoljunk. Az effajta terv azonban végül úgyis tökéletesen más irányt fog venni. A társadalom s a világ történetével foglalkozók kezében, akik a tanároknak szóló instrukciókat ténylegesen írják, e dokumentum éppen ama plurális látásmód hordozójává válik, amellyel szemben a hatalom fel kívánt volna lépni. Végső soron a konszenzuális történelmen (…) a történészek fognak rést vágni, abból a meggyőződésből, hogy a társadalmi igazságosság és a hatalom újraelosztása a múlt komplexebb értelmezését követeli meg."2
A nagy médiumok által ezerféleképpen uralt közszférában egész sor olyan – miként én nevezem – "narratémát" találunk, amelyek minden vita struktúráját és formáját – látszólagos változatosságuk és sokszínűségük ellenére – kijelölik, illetve ellenőrzésük alatt tartják. Az alábbiakban ezek közül csupán néhányat említek, amelyek ma különösen jelentősnek tűnnek.
Az egyik a kollektív "mi": egy olyan nemzeti identitás, amely látszólag problémamentesen ölt testet a mi elnökünkben, a mi külügyminiszterünkben, a mi sivatagban harcoló hadseregünkben. És a mi érdekeinkben, amelyek szokás szerint a jogos önvédelem rovatába soroltatnak, mentesek bármiféle hátsó szándéktól, azaz – általánosan szólva – makulátlanok.
Egy másik narratéma: a történelem lényegtelen volta s az olyan zavarba ejtő előzmények felidézésének jogosulatlansága, mint a Szaddám Husszeinnek és Oszama bin Ládennak nyújtott amerikai támogatás, vagy az a tény, hogy a vietnami háború s különösen az iszonyatos rombolás, ami vele járt, "rossz" volt az Egyesült Államoknak, avagy – miként egyszer James Carter fogalmazott – a "kölcsönös önpusztítás" formáját öltötte. Még meglepőbb az amerikai társadalom kialakulásával kapcsolatos két alapvető történelmi ténynek, az afroamerikai lakosság rabszolgasorba taszításának és az amerikai indián populáció kizsigerelésének, kis híján kiirtásának folyamatos, sőt intézményes agyonhallgatása. Míg Washingtonban jelentős Holokauszt Múzeumot találunk, az országban sehol sincs hasonló intézmény sem az afroamerikaiaknak, sem az amerikai indiánoknak.
A harmadik példa: a megingathatatlan hit, hogy a politikánkkal szembeni bármiféle szembenállás "amerikaellenességet" rejt, aminek alapja a féltékenység: irigylik a mi demokráciánkat (szabadságunkat, gazdagságunkat, hatalmunkat…), illetve – mint az iraki háborúval kapcsolatos francia ellenkezés esetében – a "gaz külföldiek" "természetes" aljasságából fakad. Ennek kapcsán az európaiakat állandóan emlékeztetik rá, hogy Amerika egy évszázad leforgása alatt kétszer mentette meg őket, ami kimondatlanul arra utal, hogy az európaiak többsége nem csinált semmit, igazából csak az amerikaiak háborúztak.
Az Egyesült Államokat mint tisztességes közvetítőt s a "jó" szolgálatában álló nemzetközi erőt bemutató narratémának – lévén olyan térségekről szó, ahol az USA legalább fél évszázada jelen van (Közel-Kelet, Latin-Amerika) – semmilyen komolyan vehető riválisa nincs. E gondolkodásmódban nem szerepelnek hatalmi vagy profitszempontok, nincs szó a nyersanyagforrások kifosztásáról, a politikai rendszerek erőszakkal vagy felforgatás útján történő megváltoztatásáról (mint például 1953-ban Iránban, vagy '73-ban Chilében), s e logika nem hagyja magát megzavarni azoktól, akik megpróbálnak a tényekre emlékeztetni.
Az effajta "realizmus" leginkább a think tank-ek [agytrösztök] és a kormányzat visszataszító eufemizmusával áll rokonságban, mely soft powerről, projectionról és American visionról beszél. Még kevésbé vannak jelen, vagy akár kerülnek említésre az olyan különösen kegyetlen és igazságtalan politikák – amelyekért Washingtont közvetlen felelősség terheli -, mint Ariel Saron hadjáratának támogatása a palesztin társadalom ellen, azok a szörnyű veszteségek, amelyek a civil lakosságot sújtották Irakban a szankciók miatt, vagy a török és a kolumbiai rezsimek melletti amerikai kiállás. Ezek a kérdések tabunak számítanak minden "komoly" külpolitikai témájú diszkusszióban.
Végül meg kell említeni még egy narratémát, a morális bölcsességét, amelyet tekintélyes személyiségek testesítenek meg (mint Henry Kissinger vagy David Rockefeller, de a jelenlegi kormány felelős tisztségviselői is), s amelyet kis eltérésekkel mindenfelé refrénként ismételnek. Így például az Irangate3 kapcsán elítélt John Poindexter és Elliott Abrams kinevezése nemrégiben fontos kormányposztokra alig váltott ki kommentárt, vagy pláne bírálatot. A múlt vagy a jelen feddhetetlen vagy besározódott autoritásainak e feltétel nélküli elfogadása különböző formákban nyilvánul meg, a hírmagyarázók és a szakértők tiszteletteljes, sőt szervilis kérdéseitől annak teljes elutasításáig, hogy a hatalom képviselőjében bármi mást is észrevegyünk, mint gondozott image-ét (például az elmaradhatatlan sötét öltönyt, fehér inget és vörös nyakkendőt), amely érintetlen a bármely csekély mértékben is kompromittáló múlttól.
Mindez a pragmatizmusba mint a valóság igazgatására hivatott filozófiába vetett hiten alapszik. E pragmatizmus metafizika-ellenes, történelemellenes, sőt, furcsa módon, filozófiaellenes is. Az effajta posztmodern antinominalizmus – az analitikus filozófiával együtt – rendkívül nagy befolyásra tett szert az amerikai egyetemeken. Ahol én tanítok, az olyan gondolkodókat például, mint Hegel vagy Heidegger, inkább irodalom- vagy művészettörténeti tanszékeken oktatják, s csak ritkán filozófia szakon.
Ezek tehát azok a főbb toposzok, amelyeket a közelmúltban felállított és mozgásba hozott amerikai kommunikációs hálózatoknak bármi áron terjeszteniük kell, különösen az arab és a muzulmán világban.
A makacsul eltérő hagyományok képviselőit tudatosan háttérbe szorítják. Ezek egyfajta nem hivatalos ellenemlékezetet testesítenek meg, aminek létezése lényegében azzal magyarázható, hogy az Egyesült Államok a bevándorlók országa. A disszidens nézetek az egyes narratémák "hézagaiban", sőt, azokon belül is virulnak. Sajnos azonban, kevés kommentátor vesz tudomást külföldön a sokféle "eretnek" gondolat képviselőiről. E vélemények, akár haladók, akár reakciósak, olyan kapcsolatokat képeznek – s tesznek láthatóvá a gyakorlott szem számára – az egyes narratémák között, amelyek korántsem maguktól értetődőek.
Ha szemügyre vesszük például a rendkívül erős szembenállást az iraki háborúval, egy egészen másfajta Egyesült Államok képe tárul elénk, amely sokkal inkább kész a nemzetközi együttműködésre és a párbeszédre. Hagyjuk most figyelmen kívül mindazokat, akik a háborút az amerikai emberveszteségek kockázata, a hadműveletek magas költségei s azok miatt a katasztrofális következmények miatt ellenzik, amelyek az egyébként is rossz állapotban lévő amerikai gazdaságot sújtják. Nem vizsgáljuk ama konzervatív tömeget sem, amely szerint Amerikáról a hitvány idegenek, az Egyesült Nemzetek és az istentelen kommunisták hazugságokat terjesztenek. Ami pedig a háborút ellenzők liberter és izolacionista komponensét illeti, e különös bal-jobb koalícióra felesleges lenne itt szót vesztegetni.
Nem szólunk a diákságnak arról a számottevő részéről sem, amely mélységes gyanakvással viseltet az amerikai külpolitika szinte minden lépésével szemben, különös tekintettel a gazdasági globalizációra. Ez a csoport, amelyet morális szempontok vezérelnek, s amelynek attitűdje olykor az anarchizmust súrolja, képes volt mozgósítani az egyetemi campusokat az olyan nagy horderejű ügyekben, mint a vietnami háború, a dél-afrikai apartheid rendszer vagy az USA-n belül az állampolgári jogok kérdése.
De jó néhány olyan szellemi közösség marad így is, amelyeket érdemes megvizsgálnunk. Ezeket a baloldalhoz kellene sorolnunk – legalábbis Európában és Afrikában vagy Ázsiában, az Egyesült Államokban ugyanis – a kétpártrendszer túlsúlya miatt – a második világháború óta soha nem tudott létrejönni semmiféle szocialista vagy baloldali jellegű parlamentáris mozgalom. Ide tartozik mindenekelőtt az afroamerikai közösség balszárnya, azok a városi csoportok, amelyek a rendőri brutalitás, a foglalkoztatás terén tapasztalható diszkrimináció, a lakóhelyi és az iskolai környezet pusztulása ellen küzdenek, s olyan személyiségek vezetnek, illetve képviselnek, mint Al Sharpton tiszteletes, Cornel West, Mohammed Ali, Jesse Jackson (akinek csillagzata azért sokkal halványabb ma már) és mások, akik ifj. Martin Luther King örököseinek tekintik magukat.
E mozgalmakhoz számos más etnikai közösség is kapcsolódik, latinok, indiánok és muzulmánok, amelyek komoly energiát fordítottak arra, hogy bekerüljenek a helyi vagy országos szintű kormányzatba, hogy résztvevői lehessenek valamelyik nagy nézettségű talk-show-nak, vagy pozíciókhoz jussanak az alapítványok, az egyetemek és a nagyvállalatok igazgató tanácsaiban. Összességükben azonban e csoportok többségét továbbra sem az efféle ambíciók motiválják, hanem az igazságtalanság és a diszkrimináció elleni fellépés, s ezért nem hajlandóak behódolni az "amerikai álomnak", amely lényegében megmaradt a fehér középosztály sajátjának. Ami egy Al Sharpton vagy egy Ralph Nader esetében figyelemre méltó: jóllehet láthatók s többé-kevésbé eltűrik őket, mégis kívül maradnak a rendszeren, mivel rendíthetetlenségük és a szokásos "viszonzások" iránti közömbösségük miatt gyakorlatilag integrálhatatlanok.
A nőmozgalmak tekintélyes része, amely az abortusz jogáért, a szexuális erőszak és zaklatás ellen vagy a nők szakmai egyenjogúságáért küzd, a disszidens áramlatok másik fontos alkotóelemét jelenti. Egyes hagyományosan óvatos szakmai szervezetek, amelyek tevékenysége jobbára személyi vagy a szakmai előmenetellel kapcsolatos kérdésekre terjed ki (orvosok, ügyvédek, kutatók, egyetemi oktatók, de a szakszervezetek és a környezetvédő mozgalmak egy része is) ugyancsak növelik ezen ellenáramlatok társadalmi jelentőségét, noha mint hivatalos testületek, a társadalmi rendhez s az ebből fakadó kötelezettségekhez kötődnek.
És azután soha nem szabad lebecsülnünk a hagyományos egyházak képességét sem, hogy a másként gondolkodás és a változtatni akarás melegágyai legyenek. Híveiket meg kell különböztetnünk a fundamentalistáktól és a teleevangelistáktól [televíziós prédikátoroktól]. A katolikus püspökök csakúgy, mint az episzkopális egyházak világi és klerikus vezetői, továbbá a kvékerek és a presbiteriánus szinódus tagjai – egyes katolikus püspökök szexuális botrányai, illetve az utóbbiak kétségtelenül csökkenő befolyása ellenére – meglepően progresszív álláspontot képviseltek a háború és a béke kérdésében, szót emeltek az emberi jogok külföldön elkövetett megsértéseivel, a felduzzasztott katonai költségvetéssel és a neoliberális gazdaságpolitikával szemben, amely 1980 óta a közkiadások megnyirbálásához vezetett.
Történetileg a szervezett zsidó közösség egy része szintén síkra szállt a kisebbségek jogaiért – az országon belül és külföldön egyaránt. Reagan elnöksége óta azonban a neokonzervatív irányzat előretörése, az Izrael és a vallásos jobboldal közti szövetség, s a cionista mozgalom lázas igyekezete, hogy egyenlőségjelet tegyen az Izraelt ért bírálatok és az antiszemitizmus közé, továbbá a félelem egy "amerikai Auschwitztól", mindez jelentősen csökkentette e társadalmi erő pozitív hatását.
Végül, a tömeggyűlések és a tüntetések alkalmából mozgósított csoportok és egyének sem csatlakoztak a bornírt hazafias kórushoz, s összefogtak az USA Patriot Act4 által veszélyeztetett állampolgári jogok védelmében. A halálbüntetés elleni fellépés, a tiltakozás a guantanamói táborban őrzött foglyokkal szembeni bánásmód miatt, a katonai és a civil hatóságok iránti általános bizalmatlanság, az egyre inkább privatizált börtönrendszer okozta zavarok, amelyben (a lakosság számához képest) több a fogoly, mint a világ bármely más országában (akiknek aránytalanul nagy hányada színes bőrű)… – mindez napról napra megzavarja a középrétegek nyugalmát.
Ez a helyzet tükröződik a kibertérben vívott zavaros csatákban, ahol a nem hivatalos Amerika küzd a hivatalossal. Az olyan felkavaró témák, mint a gazdagok és a szegények közti szakadék, a pénzügyi szféra csúcsain uralkodó tékozlás és korrupció vagy a nyugdíjrendszer veszélyeztetettsége az agresszív ütemű privatizáció miatt, súlyosan kompromittálják az USA sajátos kapitalista berendezkedésének oly sokszor ünnepelt erényeit.
De vajon Amerika tényleg egységesen felsorakozik a háborús külpolitikát folytató s veszélyesen leegyszerűsített gazdasági elképzeléseket valló elnök mögött? Másként fogalmazva: az Egyesült Államok identitását vajon egyszer s mindenkorra meghatározza, hogy a világ többi részének ezentúl meg kell tanulnia együtt élni az amerikai katonai hatalommal (a világ tizenkét országában állomásoznak amerikai csapatok), egy olyan monolit, háborúpárti csoport árnyékában, amely kénye-kedve szerint bocsátkozik háborúba a világ "engedetlen" régióiban, s mindezt az amerikaiak teljes egyetértésével teszi? A fentiekben szerettem volna másként láttatni Amerikát. E konfliktusok által megosztott országban, amely az önazonosság komoly problémáival küszködik, a kontesztálás erőteljesebb, mint azt általában gondolják. Lehet, hogy Amerika megnyerte a hidegháborút – mint azt oly sokan hangoztatják előszeretettel -, de e győzelem következményei az országon belül távolról sem egyértelműek. A harcnak még nincs vége. Ha figyelmünket egyoldalúan a végrehajtó hatalom központi, katonai-politikai elemeire összpontosítjuk, nem vesszük észre a folytatódó belső küzdelmeket, amelyek kimenetele korántsem dőlt még el.
Fukuyamának a történelem végéről vagy Samuel Huntingtonnak a civilizációk közötti összecsapásról szóló téziseivel kapcsolatban a súlyos tévedés abban rejlik, hogy mindketten tévesen azt gondolják: a kultúrák története "küszöbökhöz", jól körülhatárolható időkeretekhez kötődik, amelyeknek kezdetük, közepük és végük van. Valójában a kulturális-politikai erőtér identitások, önmeghatározások és a jövőre vonatkozó elgondolások állandó küzdelmének színtere. Az egyes kultúrákat – s különösen az Egyesült Államokét – egymást követő bevándorlási hullámok rétegei alkotják. A globalizáció egyik – aligha szándékos – következménye olyan globális érdekű, transznacionális közösségek megjelenése, mint az emberi jogi mozgalom, a nőmozgalmak, a háborúellenes mozgalom stb. Ezektől az Egyesült Államok sincs elszigetelve. Az egységesnek tűnő felszín mögé kell tekintenünk, alá kell merülnünk e vitákba, amelyeknek világszerte számosan cselekvő részesei. Ebből meríthetünk új reményt és bátorítást.
Megjelent a Le Monde Diplomatique 2003. márciusi számában
Jegyzetek
1 The Overworked American: the unexpected decline of leisure, Basic Books, New York, 1991.
2 Linda Symcox: Whose history? The Struggle for national Standards in American classrooms, Teachers College Press, New York, 2002.
3 Az 1980-as évek hírhedt belpolitikai botránya: a Reagan-kormány titokban, kongresszusi jóváhagyás nélkül, fegyvereket adott el az iráni fundamentalista muzulmán rendszernek, amelynek bevételéből, szintén illegálisan, a nicaraguai sandinista kormány ellen harcoló "kontrákat" támogatta. (A szerk.)
4 A 2001. október 21-én elsöprő többséggel elfogadott törvény kibővítette a Szövetségi Nyomozó Iroda (FBI) és más rendfenntartó szervek jogkörét. Felhatalmazta az elnököt az USA-val szembeni támadásban érintett személyek vagyonának elkobzására, s könnyített a telefonlehallgatások engedélyezésén. A kormány a lakosság "totális" (az utazásokra, a kiadásokra stb. kiterjedő) ellenőrzésének orwelli tervét – a terrorakciók megelőzésére hivatkozva – arra a John Poindexter tengernagyra bízta, akit az 1980-as években az Irangate-ben játszott szerepe (összeesküvés és a Kongresszus félrevezetése) miatt jogerősen elítéltek. (A szerk.)