Az 1989-ben kezdődő gazdasági válság és a világpiachoz tör­ténő alkalmazkodási folyamat nem idézte elő a kubai forrada­lom sokak által megjósolt bukását, bár óriási kihívást jelentett a kubai szocializmus számára. Ebben az írásban a válság termé­szetét csak vázlatosan vizsgáljuk. A reformokkal kezdődő politi­kai folyamatokat elemezve néhány következtetést vonunk le a szocializmus fejlődési lehetőségeire vonatkozóan.

Feltételek

Kuba teljes kereskedelmének 70%-át a Szovjetunióval, további 15%-át pedig más KGST-országokkal folytatta. Az exportfüggő­ség magas foka, különös tekintettel a cukorból származó export­bevételekre, illetve a kereskedelmi partnerek nagyfokú koncent­rációja Kubát igen kiszolgáltatottá tette a kereskedelem össze­omlásával szemben. Sőt, a cserearányok nagymértékű zuhanása kísérte a kereskedelmi partnerek elvesztését, mivel a KGST összeomlásakor éppen a legelőnyösebb feltételek tűntek el. A gazdasági válság 1994-ig folytatódott, miközben a termelést nemcsak a nyersanyagok (különösen a benzin), hanem az al­katrészek hiánya is akadályozta, a készletek tovább csökken­tek, a termelés lelassult, és több üzemet be kellett zárni.

Megállapíthatjuk azonban, hogy a piacok elvesztése nem okozott nagyobb veszteségeket néhány más átalakuló or­szág veszteségeinél. (Az 1. táblázat néhány általános muta­tóval érzékelteti a válság mélységét a KGST, illetve a Szovjet­unió szétesésétől kezdődően.)¹ Hozzá kell tennünk ugyanakkor, hogy egyedül Kubára igaz a nemzetközi pénzpiacokhoz való kapcsolódás teljes hiánya,² valamint az ellenséges amerikai kor­mányzat folytatódó küzdelme a külkereskedelmi igazodás meg­akadályozására (csakúgy, mint a kubai-amerikai aktivisták ön­tevékeny kampánya).

Gazdaságpolitika

Mára közhellyé vált a kiigazítási folyamaton belül két periódus megkülönböztetése (lásd a mellékelt kronológiát). Az első peri­ódus 1993 közepéig tartott, amikor az irányelveket egy „külön­leges időszak" szükséghelyzetére vonatkozóan határozták meg. A második szakasz 1993 közepén kezdődött, amikor elindult a „reformfolyamat", és a „piaci erők" megnövekedett szerepe ál­talánosan elfogadottá vált. 1993 közepéig a gazdaságpolitika alapelemei a következők voltak: a szocializmus melletti elköte­lezettség újbóli hangsúlyozása, a tervezés központosítása a szo­ciális és fejlesztési szektorok prioritásával, illetve a politikai rend­szer és a kormányzati struktúra reformja. A külkapcsolatok te­rén erőfeszítések kezdődtek a kereskedelmi partnerek számá­nak növelésére, illetve arra, hogy a gazdaságot vonzóbbá tegyék a külföldi befektetők számára.

1993 közepére a nemzeti kibocsátás folyamatos csökke­nésével párosuló fiskális egyensúlyhiány nyomasztó mér­tékűvé vált, és a forradalom támogatottságát alapjaiban ráz­ta meg. A kiadások nominálértékben változatlanok maradtak, az árszínvonalat állandó szinten tartották, míg a kibocsátás a felére csökkent, a többletvásárlóerő az informális szektorba áramlott. Ennek következtében az árak megemelkedtek, a termelés hirtelen megnőtt. A reáljövedelmek inflációs úton való újraelosztásának a „vesztesei" egyrészt a formálisan (legálisan) foglalkoztatottak voltak, akik az új szituációban gyakran kemé­nyebben dolgoztak a hiányok (különösen az egészségügyben és az oktatásban), illetve az elbocsátásoktól való fenyegetett­ség következtében. A másik csoportot azok alkották, akik ne­hezen találtak munkát (itt elsősorban a fiatalokra kell gondol­nunk). A „győztesek" azok közüli kerültek ki, akik bekap­csolódtak az informális szektorba, amely jelenthetett lopott áruval való kereskedelmet, illegális valutakereskedelmet, va­lamint egyéb szolgáltatásokat. Egyes becslések szerint³ a tel­jes gazdasági tevékenység értékének 50%-a az informális szektorból származik, és a mezőgazdasági termelés állami újraelosztásra szánt részét a lopásokon keresztül „eltérítették"⁴ . A nyilvánvalóan és visszataszítóan legjövedelmezőbb tevékeny­ségek azok voltak, amelyek valamilyen kapcsolatban álltak a növekvő idegenforgalommal. Itt jegyezzük meg, hogy a dollár fekete piaci árfolyama 100 peso körül mozgott, míg a havi át­lagkereset kb. 200 peso volt.

A hivatalos reakció ezekre a fejleményekre a korrupció, az individualisták, a kisstílű bűnözők elítélése volt, valamint a „gyen­géké", akiknek a forradalomba vetett hite alábbhagyott. A forra­dalmárok nagyobb erőkifejtésre, hatékonyabb munkára és éber­ségre voltak kényszerítve, hogy ilyen nehéz időkben is sikere­sen védelmezzék a forradalom már addig elért eredményeit. Ugyanakkor a politikai retorika és a gazdasági realitások közötti ellentmondás egyre nyilvánvalóbbá vált, és a gazdaságpolitiká­ról minden szinten elkezdődött a vita. Informális szinten folya­matos és egyre keserűbb csalódottság érződött a jövedelemel­osztás társadalmi igazságtalanságai, az élelmiszeradagok nem megfelelő színvonalú elosztása, néhány tisztviselő korrupciója⁵ és a kormány nyilvánvaló tehetetlensége miatt, hiszen képtelen volt úrrá lenni az egyre romló körülményeken. A tömegszervezeteken belül ugyanakkor egy formális, sokkal erőltetettebb és korlátozottabb vita is folyt, amelyet leginkább a belenyugvás, a kormánnyal szembeni teljes lojalitás, a félelem jellemzett. Kor­mányzati szinten a szovjet rendszernek, illetve mindazon me­chanizmusoknak a kritikája folyt, amelyeket Kuba átvett ettől a rendszertől. Mindenesetre az új helyzethez való alkalmazkodás elkerülhetetlenségéről szóló vita utat nyitott az új gondolatoknak. Ahogy a termelés összeszűkülése folytatódott, és sem a külföl­di tőkebeáramlás, sem a forradalmárok heroikus erőfeszítései nem voltak képesek megállítani a zuhanást, egyre lényegesebb kiigazításokra került sor.

A gazdaságpolitikán belüli változásról aligha mondható el, hogy egy előre kidolgozott terv lépéseit követte volna. Nem előírásszerűen vezették be őket, habár az „alapelvek" összecsengtek a KKP 1991. évi IV. kongresszusán elfogadot­takkal. Az első évben a változások pragmatikusnak tűntek: a kubaiak széles tömegeinek kezében forgó kemény valuta leg­alizálása, nagyobb szabadság a magánkezdeményezések szá­mára (a munkanélküliség csökkentése illetve a fekete gazdasá­gon belüli tevékenység visszaszorítása érdekében), valamint az állami irányítású mezőgazdaság újjászervezése minél több em­ber bevonásával a benzin- illetve az importfüggő elavult mód­szerek helyettesítése és az érdekeltség javítása érdekében.

Mindezek a korai reformok nem csupán az átmeneti, rövid távú problémák megoldására születtek: megnyitották az utat a gaz­daság nagyobb léptékű átalakítása⁶ számára. A munkásgyűlé­sekhez intézett felhívásokkal is megdolgozták a talajt az 1994 májusi Nemzetgyűlés előtt. A vita végig a pénzügyi egyensúlyta­lanságok körül folyt, többé-kevésbé a kiigazítások végső hatá­sairól vitatkoztak, mindenesetre pozitívumnak tekinthető, hogy legalább az általános viták elkezdődtek. A résztvevőknek külön­böző, közgazdászok által készített „forgatókönyveket" kellett ta­nulmányozniuk, amelyek az egyensúlytalanságok mértékét illetve az azokra javasolt alternatív megoldási módozatokat tartalmaz­ták. A folyamat végeredménye a Nemzetgyűlés által elfogadott „alapelvek" megfogalmazása volt, amelyet az árak növekedése és a használati díjak bevezetése követett.

A mezőgazdasági termékek piacainak megnyitása 1994 ok­tóberében, bár a Nemzetgyűlés nem hagyta jóvá, mégis azon­nal hozzásegített a dollár 120-ról 40 pesóra való zuhanásához, a jegy nélkül kapható élelmiszerek árának csökkentéséhez, va­lamint megkönnyítette az állandóan illegális szállítókat alkalma­zó kubaiak dolgát. A szeptemberben közzétett javaslatot a „tu­taj-válsággal" és a lázadásoktól való félelemmel magyarázták. Bár a javaslat feltételei – az önellátást nagyobb mértékben elő­segítő új, független szövetkezetekkel (UBPC-k), a mezőgazda­sági termékek városokba való szállítási rendjének tényleges visszavonásával és a kistulajdonos gyűléseken lefolytatott viták­kal – már korábban megérlelődtek. 1994 elejére a kubai köz­gazdászok már arról beszéltek, hogy az informális szektor nö­vekedését nemcsak hatékonyabb rendőri beavatkozással⁷ , hanem a termelés fellendítését célzó határozottabb fellépés­sel lehet megakadályozni. Az élelmiszer-szektor minden tekin­tetben jó példának mutatkozott.

1995 első felében a szabad magánkezdeményezések újabb listáját tették közzé, a külföldiekre vonatkozó beruházási törvényt pedig úgy harangozták be, mint amely növelni fogja a beruhá­zási szerződések körét és rugalmasságát. Manapság a „kínálati oldali" kiigazítás, illetve a növekedés elérése képezik a leg­fontosabb gazdaságpolitikai célokat. Azon gazdaság számára, amely alig tért magához a külkereskedelem összeomlása okozta megrázkódtatásból, a legfontosabb feladat meghatározni mely vállalatok nyereségesek, melyek lehetnek azok a jövőben a megfelelő tényezők és beruházások segítségével, illetve melyek működésképtelenek az új feltételek közepette. Ezeket a felada­tokat vállalta magára a Gazdasági Tervezési Minisztérium (köz­ismert nevén Juceplan). A fenti célok elérése érdekében új, pi­aci árakat felhasználó számviteli rendszert vezettek be. A pénz­ügyi szektor tevékenységi körét átalakították, és feladatául je­lölték ki az újonnan pénzügyileg függetlenné vált vállalatok ki­szolgálását (illetve külföldi befektetők megnyerését közvetett úton). A legsürgetőbb feladatoknak a könyvviteli, a könyvvizs­gálói valamint a pénzügyi menedzsment-képzést tekintették.

Az átalakulás során emberek százezrei fogják elveszíteni ál­lásukat. A folyamat során az elbocsátott dolgozók utáni végki­elégítés terhét a vállalkozóktól az állam vette át. Ebben a pilla­natban az új munkahelyek elosztása az államon keresztül törté­nik, de a magánkezdeményezések, a mezőgazdasági szövet­kezetek, illetve vegyesvállalatok valamint a növekvő számú füg­getlen vállalkozások talán segíthetnek változtatni ezen az álla­poton. A foglalkoztatási feltételeket, melyeket ma még az állam határoz meg, valószínűleg más módszerekkel kell majd kezelni. A külföldi beruházók lehetőségei tovább szélesedtek, és néhány ingatlanpiac is megkezdte működését.

A kubai szocializmus kilátásai

Mára világossá vált, hogy a reformoknak tág lehetőségei van­nak, és a magánkezdeményezések, kisebb üzletek, magánbe­ruházások és a gazdasági decentralizáció tovább szélesíthető. A gazdasági döntésekbe való állami beavatkozás csökkent, a későbbiekben a fiskális és monetáris szabályozók lesznek a gazdaságpolitika fő eszközei. Az új gazdasági rendszer csupán szerkezetében látszik különbözni a tipikus tőkés termelési mód­tól: abban, hogy a magántulajdon ugyan létezik, és folyamato­san szélesedik, de lehetőségei korlátozottak az alacsony szin­ten meghúzott termelési lehetőségek, illetve, a vegyesvállalatok esetében, az állammal kötelezően előírt partneri kapcsolat mi­att. A tőkefelhalmozás mértékét az állam felügyeli, a Juceplan tisztviselők⁸ terminusait használva, a kubai gazdaság döntő ré­szét lefedő vállalatok „csúcsvállalataként". Ha ez a folyamat foly­tatódik, márpedig minden jel erre mutat, felvetődik a kérdés, mi lesz a kubai szocializmus baloldali értékeivel?

A kubai szocializmus lényegében három alapelven nyugszik: a teljes nyomor elkerülése az alapvető élelmiszerek és az egész­ségügyi ellátás biztosításán keresztül; a társadalmi egyenlőség­re való törekvés a jövedelemkülönbségek csökkentésével és az ingyenes oktatással; valamint a szocialista demokrácia fej­lesztése a tömegszervezeteken keresztül, amelyek lehetővé teszik a részvételt a helyi illetve országos szintű döntésekben.

A kubai forradalomnak a teljes nyomor elkerülésében el­ért eredményei vitathatatlanok. Még a legszélsőségesebb ellenforradalmárok is elismerik ennek a célnak a megvaló­sulását, hiszen a gyermekhalálozási, illetve a várható élet­tartamra vonatkozó adatok a világ leggazdagabb országai­val azonos szintűek. 1989 óta a gyermekhalandósági rátákat alacsony szinten tartották, bár az élelmiszerkészletek csökke­nésének következtében az alacsony testsúllyal született csecse­mők száma megnőtt⁹ . Az élelmiszeradagok rendszerének felszá­molásáról, illetve a társadalombiztosítás alacsonyabb szinten való működtetéséről jelenleg nem folyik vita. A veszély azonban fennáll, hiszen elképzelhető, hogy az alapellátás biztosításának terhét magán viselő állam „csúcsvállalatként" képtelen lesz gon­doskodni a megfelelő szintű ellátásról, ha a fellendülés nem tud megindulni, illetve az adókból származó jövedelmek nem bizto­sítják a megfelelő fedezetet.

Kuba 1959 óta különlegesen egalitariánus társadalom, még akkor is, ha előfordultak köztisztviselői visszaélések, illetve kiugró bevételek az informális szektorban. A fent említett egyenlőtlenségek növekedése nem a kiigazítási prog­ramból, hanem a gazdasági válságból, valamint az állam dön­tésképtelenségéből fakadtak. Ugyanakkor a válság közepén el­kezdett kiigazítással, illetve az új struktúrákkal versenyző tör­vényes és intézményi rendszerrel a jogellenes tevékenységek köre (lopás, korrupció stb.) a formális szektoron belül igen szé­les.¹⁰ Az összes nehézség mellett a növekvő vállalati autonómia, a profitkritérium bevezetése, illetve a munkapiac „szabadabbá" tétele minden bizonnyal a növekvő egyenlőtlenségek irányába mutat.¹¹ Jelenleg a minimumbérről és a foglalkoztatási rendszer­ről szóló törvénytervezet vitája folyik.

A társadalmi egyenlőség alapja egyértelműen a kubai ok­tatási rendszer volt. Az elitiskolák, illetve a magántanárok meg­jelenése – különösen manapság, amikor ezeknek a tanároknak a díja (különösen az angoltanároké) jóval meghaladja az állami iskolákban oktatókét – bizonyos értelemben aláássa az egysé­get, a nagyobb veszélyt azonban az erőforrások szűkülése je­lentheti majd. A munkahelyek állam általi elosztása a kinevezé­sek esetében sokszor politikai szempontokat is tartalmazott (néha nemzetvédelmi érdekekre hivatkozva), ami sok esetben utat nyitott a protekciónak. Manapság a munkaerő szabadabb mozgásával, illetve a dollár szerepének növekedésével a vissza­élések nyilvánvalóbbak, mint valaha. A munkapiac liberalizálá­sával az „azonos lehetőségek" elve egyre valószerűtlenebbé kezd válni a gyakorlatban, hacsak nem folytatnak nyilvános vi­tát a múlt hibáiról.

A kubai gazdaságpolitikai viták kétségtelen pozitívuma a nagy­fokú nyilvánosság, ami különösen a más országokkal való össze­hasonlításból látszik, melyekben a kiigazítási programokat külső „tanácsadók" írták elő. Ez nem véletlen: a politikai tudatosság és a közös fellépés állandó és központi helyet foglalt el a forradalom eszményei között.¹² Egyesek szerint a rendszer megmagyaráz­hatatlannak tűnő fennmaradása 1989 óta többek között erre a Kuba és más országok közötti különbségre vezethető vissza. Ha ez akár részben is igaz, akkor a kollektív fellépés visszaszoru­lása, valamint az állampolgári részvétel csökkenése komoly fenyegetést jelenthet a kubai szocializmus számára. A mun­kanélküliség, illetve a helyi terhek növekedése csökkentette a rész­vétel lehetőségét a szakszervezetekben, a lakóhelyi és a femi­nista mozgalmon belül. A társadalmi egyenlőtlenségek szélese­dése, valamint a jelszavak és a valóság közötti ellentmondás egyre egyértelműbbé válása folyamatosan felrázza a közvéleményt. A nem-állami foglalkoztatás növekedése már hozzásegített az indi­vidualizmus és az új típusú munkakapcsolatok térnyeréséhez, amely tendenciák tovább fognak erősödni a gazdaság folytatódó átalakulásakor. A hivatalos országos szakszervezeti tömörülés a felső vezetéssel folytatandó közös vitára hívott fel, amely a válto­zásokra adandó lehetséges válaszokat lenne hivatott megtalálni. A kubai szocializmus átalakítása napirenden van, de nincs rá egyértelműen kidolgozott terv: néhány bizonytalan alapel­ven nyugvó, határozatlan és tökéletlen demokratizálással való pró­bálkozás szemtanúi vagyunk.

(Fordította: Szabó Miklós)

KRONOLÓGIA

1. A válságra adott válaszok az 1989 végétől 1993 közepéig

2. A reformok 1993 közepétől kezdődően

Jegyzetek

¹ A nemzeti statisztikák 1989-es értékei elég valószerűtlennek tűntek, ezért az adatokat az Economist Intelligence Unit (1994) becsléseire, idő­szakos kubai statisztikákra (főleg a Granma International) illetve a CIA (1994) információira támaszkodva adjuk meg.

² A pénzpiacokra való bekapcsolódás hiánya némileg magyarázható az adósságtörlesztés 1986-ban történő egyoldalú felmondásával. Ugyan­akkor az IMF-, illetve Világbank-tagságból való kizáráshoz vezető ellen­séges viszony az USA-val, mindenfajta kölcsön megtagadása Kubától (még a leányvállalatokon és pénzügyi konzorciumokon keresztül is), va­lamint különböző gazdasági, illetve politikai büntetések kilátásba helye­zése azon kormányok és vállalatok számára, amelyek kapcsolatba lép­nek Kubával, szintén figyelembe veendő a szituáció megítélésekor.

³ Carmelo Mesa Lago, 1994.

⁴ Cuba Business, V. 8 no.7, 4.

⁵ A különböző gyanús ügyletei miatt azonnal kizárt ideológiai vezető, Carlos Áldana eltávolítása – aki egyébként az igaz forradalmárok ön­zetlenségéről és eltökéltségéről tartott beszédeket – nem tudott volna segíteni a Pártba vetett hit megrendülésén.

⁶ Külföldi közvetítők – egészen Ftittertől (1992) Zimbalistig (1991) -, illetve több IMF-szakértő (de Groote és Moss (1993)) is azt hangsúlyoz­ták, hogy a piaci reformok minél előbb szükségesek. Az ilyen írások sokkal inkább gátolták, mint elősegítették a kubai reformokról folyó dis­kurzust.

⁷ Több jelentés készült (pl. Perez Lopez (1995)) az 1994. májusi Nem­zetgyűlésnek az informális szektor visszaszorítását célzó azon határo­zatáról, mely lehetővé teszi a rendőrség számára az illegális kereske­delemben résztvevők vagyontárgyainak elkobzását. Ugyanakkor 1995 elejéig csupán 270 embert tartóztattak le ilyen tevékenység vádjával, ami összehasonlítva a valójában illegális kereskedelmet folytató embe­rek számával igazán nem nagy eredmény. A bírságok sokkal inkább te­kinthetőek jelképesnek, mint megtorlónak vagy elrettenetőnek. Komo­lyabb erőfeszítéseket a szervezett bűnözés felszámolása érdekében tet­tek a kisebb volumenű informális kereskedelemmel szemben.

⁸ lnterjú, Havanna, Május 1995.

⁹ 7,3% 1989-ben, majd 8,6% 1992-ben (Minsap, Informe Anual, 1992:77).

¹⁰ A legnagyobb független vállalatok vezetőinek dollármilliós vissza­élések miatti elbocsátása jól reprezentálja a kubai intézményi keretek, illetve a kiigazítási folyamat által felszabadított „piaci erők" közötti küz­delmet. Egy forradalmi veteránt, a kormány bizalmas tagját nem találtak bűnösnek, de viszonylag hamar eltávolították, mert megtagadta ügyé­nek kivizsgálását: az adminisztratív és könyvvizsgálói eljárásokról bebi­zonyosodott, hogy nem megbízhatók.

¹¹ Ezt többé-kevésbé a legmagasabb vezetői szinteken is elismerték – például maga Castro egy 1995 márciusi beszédében, ahol hangoztat­ta, hogy a nagyobb egyenlőtlenségek az árai a kiigazítási folyamatnak.

¹² A helyzetértékelők ezt különbözőképpen magyarázták. Ezek közül az egyik leggyakoribb szerint Castro egy megalomániás, aki gyakran használja fel a tömegeket arra, hogy elhárítsa a pozíciójára törő veze­tők támadásait (lásd Szulc, Meeks). Kubában ezt sokkal inkább tekintik szocialista elvi ügynek, és a közélet irányadó elvévé vált.

Irodalom

CIA Directorate of Intelligence, Cuba: Handbook of Trade Statistics 1994, Washington, 1994.

de Groote, Jacques, and Moss, Frank: „Winds of Econonomic Change in Havana", Report of Visit to Havana by IMF Executive Director and his Assistant at the invitation of the National Bank of Cuba, 23 November, 1993.

Economist Intelligence Unit, Country Profilé: Cuba., EIU Ltd, London, 1994.

Meeks, Brian: Carribean Revolutions and Revolutionary Theory. Lon­don, Macmillan, 1993.

Mesa Lago, Carmelo: Are Economic Reforms Propelling Cuba to the Markét?, University of Miami Press, 1994.

Perez Lopez, Jorge: CastroTries Survival Strategy. In Transition, March

1995, World Bank, Washington

Ritter, Archibald: Cuba in the 1990s: Economic Reorientation and International Reintegration, In Sándor Halebsky and John M. Kirk, (eds): Cuba in Transition: Crisis andTransformation. Westview, Boulder, Colora­do.

Zimbalist, Andrew: Industrial Reform and the Cuban Economy, In: lan Jeffreys (ed): Industrial Reform in Socialist Countries. London, Edward Elgar, 1991.