A berlini fal 1989 végi ledöntésével az általános nyugati vélekedés szerint a kommunizmus mint jelentős politikai áramlat és a szocializmus mint egyfajta gazdasági, társadalmi és politikai berendezkedés véget ért, jóllehet mindkettő így vagy úgy több mint száz éven át gyakorolt hatást az európai munkásmozgalmak túlnyomó többségének gondolkodásmódjára. Ez a következtetés egyenesen fakadt abból a nézetből, mely szerint a 20. század történelmét a Szovjetunió 1991 előtti léte, továbbá az Egyesült államokkal való szembenállása alakította. Eric Hobsbawm így ír erről: “…az 1933 és 1945 közötti esztendők kivételével, az októberi forradalommal kezdődő rövid huszadik század egészének nemzetközi politikáját a régi rend világi küzdelmeként kell felfognunk a társadalmi forradalom ellen, melyről azt hiszik, hogy a Szovjetunió és a nemzetközi kommunizmus életének része, következménye vagy függvénye”. Ebből a perspektívából szemlélve, a “fenyegető” társadalmi forradalom testesítette meg azt a külsődleges veszélyforrást, mely a II. világháború után kikényszerítette a gyarmatosítás befejezését és a jóléti állam létrehozását annak a tőkés rendszernek a megszilárdítása érdekében, melyet alapjaiban rengetett meg a két világháború és a fasizmus; ezenkívül – 1949-re – el kellett szenvednie, hogy a világ népességének egyharmada más társadalmi berendezkedést választott: az úgynevezett szocializmust vagy kommunizmust.
Ebben a hosszas időszakban az 1989 és 1991 közötti események – a berlini fal leomlásától a Szovjetunió felbomlásáig – a szó szoros értelmében fordulópontot jelentettek a világtörténelemben. Francis Fukuyama még ennél is messzebbre mutató következtetésre jutott: szerinte a történelmi átalakulás folyamata, azaz a nyugati szabadpiaci kapitalizmus és a szocializmus versengésének kora lezárult, mivel a kapitalizmus győzött. A gazdaság területén elsőként a Ronald Reagan és Margaret Thatcher által kormányzati rangra emelt monetarista és neoliberális szemléletmód, úgy tűnt, minden korábbit maga alá gyűr. Az évtized előrehaladtával egyik ország a másik után nyitotta meg kapuit nemcsak a javak, hanem a tőke szabad áramlása előtt is, más szóval a globalizáció a kereskedelem területéről átterjedt a nemzetközi tőkemozgás területére is. Ennek legfőbb haszonélvezője az USA volt, mivel a háború utáni tőkeáramlás iránya megfordult, és a világ megtakarításai a legszegényebb országokból a leggazdagabbakba kerültek. Egyidejűleg az országok közötti és az egyes országokon belüli szociális különbségek sosem látott méreteket öltöttek. Valami különös logika révén, okot és okozatot felcserélve, azt a társadalmi széthullást és a politikai elégedetlenséget, mely például az afrikai földrészt sújtotta, “komoly” brit napilapok munkatársai annak bizonyítékául értelmezték, hogy a gyarmatosítás befejezése talán hiba volt.
Ami a katonai erőviszonyokat illeti: egyfelől felbomlott a Varsói Szerződés, másfelől a NATO kihirdette abbéli szándékát, hogy nem csupán Kelet-Európa irányába fog terjeszkedni, hanem egy szélesedő, “térségen kívüli” orientációt is folytat, melyet az öböl-háború során már kipróbált. Ezzel világosan a világ rendőrségévé nyilvánította önmagát, ami a 19. század gyarmatosítására emlékeztet. Megalakulása óta először a NATO offenzív katonai beavatkozást hajtott végre Európában – az egykori Jugoszlávia területén.
Társadalompolitika: Newt Gingrich, az idő tájt a republikánus párt vezetője az amerikai kongresszusban, azt állította, hogy a széleskörű szociális ellátás és a progresszív adórendszer a hidegháború terméke. Azt hirdette, hogy a kommunizmus külső “fenyegetésének” megszűntével a szocialista fenyegetésnek ezeket a belpolitikai kedvezményeit fel kell számolni. Az Európai Unió 1991-es Maastrichti Szerződése arra engedett következtetni, hogy a szociális ellátórendszer ugyancsak egy Amerika-függőbb modell felé mozdul el Nyugat-Európában. Végül a teljes politikai paletta jobbra tolódott. Az évtized elején az európai kommunista pártok feloszlottak, nevet változtattak, részekre szakadtak. Számosan úgy vélték, hogy még a kormányon lévő kínai, vietnami és kubai kommunista párt is kapitalista gazdaságpolitikát folytat, ámbár furfangosabb elemzők megjegyezték, hogy igen különös fajta kapitalizmus az, amelyben egymás mellett egyszerre érvényesül az élelmiszerek és a fogyasztási javak piaci jellege, az elsődlegesen állami és köztulajdonban lévő ipar, a szocialista tervgazdálkodás és a kommunista párt kormányzati pozíciója.
A szociáldemokrata pártok magukévá tették Ronald Reagan és Margaret Thatcher gazdaság- és társadalomszemléletének központi gondolatát. Tony Blair, az angol Munkáspárt vezetője azt mondta, hogy a Munkáspárt száz évvel ezelőtti megalakítása ketté hasította Nagy-Britannia hagyományos progresszív liberalizmusát, amivel egyenesen azt a törekvését sejtette, hogy vissza kíván térni a 19. századi Gladstone-féle liberalizmushoz. Anthony Giddens és más szerzők arra tettek kísérletet, hogy elméleti alapot nyújtsanak ehhez a vállalkozáshoz, miközben kendőzetlenül elismerték, hogy a szocializmusnak vége, és hogy “a szociáldemokrácia mindig is a kapitalizmushoz kötődött. Mi felé is fordulhatna egy olyan világban, ahol nincs más, csak kapitalizmus?”
Nyugat-Európa hagyományos konzervatív pártjai is megérezték 1989 hatását, lévén, hogy az Európai Unió országaiban a 80-as évek tömeges munkanélkülisége szélsőjobbos és újfasiszta pártokat hozott a felszínre, ami élesen megosztotta szavazótáborukat. Ez ellentmondani látszik Francis Fukuyama elemzésének, aki szerint az 1989-91-es időszak véglegesen a liberális demokrácia győzelmét hozta az összes lehetséges alternatíva fölött. ám egy kevésbé felszínes analízis semmi meglepőt nem találna abban, hogy a tömeges munkanélküliséget és a meggyengülő társadalmi szolidaritást ugyanaz a dühös kétségbeesés társítja, melyből a rasszizmus, az idegengyűlölet és a szélsőjobb táplálkozott a múltban is. Napjainkban is: a Jean-Marie Le Pen vezette Nemzeti Front vagy Gianfranco Fini Nemzeti Szövetsége stabilan durván 15%-on áll az országos választásokon, ezzel szemben az ausztriai Jörg Haider Szabadság Pártja rendre 20% felett végez. Tehát a szélsőjobb az 1989 óta eltelt évtized során, a 30-as évek óta először, tömegméretű szavazóbázisra tudott szert tenni a nyugat-európai kulcsországok egyikében. Ráadásul ez olyannyira sikerült, hogy még a jobboldal “tekintélyes” pártjai is magukévá tesznek egyfajta fajgyűlölő retorikát, míg másrészt azt fontolgatják, ne kövessék-e Silvio Berlusconi a szélsőjobboldallal kötött választási és kormánykoalíciójának példáját.
Ugyanakkor, mindezen tényleges és mélyreható változások ellenére és ellentétben az ezek nyomán megfogalmazódó közvélekedéssel, az évtized végére világossá vált, hogy a jobboldal 1989 utáni győzelme kezdi erejét veszteni. Kevesen jósolták volna meg tíz esztendeje, hogy a gazdasági sajtó címoldalain 1998 augusztusában mi lesz világszerte olvasható. A Financial Times jogi rovata jellegzetes példával szolgált: “újra itt (A) tőke!” – sikította, mikor a világ részvénypiacai felpörögtek, a teljes oroszországi pénzügyi rendszer összeomlásának, vagyis a történelem addigi legnagyobb mértékű adósságtörlesztési képtelensége következtében, amit a kelet-ázsiai gazdaságoknak az 1929-eshez fogható válsága idézett elő egyre szélesedő hullámokban. Ez a gazdasági láncreakció, mely pillanatnyilag is töretlenül zajlik – legutóbbi áldozata Brazília volt -, az új keletű, globális gazdaság iránti bizalmat az 1929 utáni mélypontra süllyesztette. Alig valaki sejtette volna, hogy 1999-ben az Európa Unió 15 nemzetállamából 13-ban szociáldemokrata pártok fognak kormányozni, ideértve a négy legnagyobb tagállamot: Németországot, Franciaországot, Angliát és Olaszországot. Még kevesebben gondolták volna, hogy ezek közül a pártok közül többnek egyre erőteljesebb megpróbáltatást jelent majd a párton belüli baloldal, melyek léte gyakran az 1989-ben még kommunista pártok bal szárnyai által beindított, ám figyelemre ez ideig alig-alig méltatott politikai átalakulás folyamatában gyökerezett.
Jelen dolgozat az 1989 óta eltelt évtized változásainak csupán egyikét kívánja vizsgálni. A kérdésnek a komoly tömegtájékoztatás, sőt, az elméleti szakemberek is csak csekély figyelmet szenteltek. Nevezetesen egy új európai baloldalként emlegethető jelenség kialakulásáról, megerősödéséről és – aktuálisabban fogalmazva – sikeréről van szó. úgy is meghatározhatjuk, hogy ez a kommunista pártok, a korábbi kommunista pártok és a szociáldemokráciától balra elhelyezkedő más pártok közös politikai áramlata, melyek ahelyett, hogy eltűntek volna, mint azt 1989-ben sokan jósolták, egyre meghatározóbb szerepekhez jutnak egy sor európai ország politikai életében. így van ez Oroszországtól kezdve, ahol a Szovjetunió állampártjaként létező Kommunista Párt balszárnya újjáalakulása óta az ország messze legnagyobb pártja, Franciaországon, Olaszországon, Németországon Svédországig, ahol a szociáldemokrata kormányok parlamenti többsége jelenleg a tőlük balra elhelyezkedő pártokon áll vagy bukik, az egyre szorosabbra fűződő kapcsolatokig azokkal az északi baloldali pártokkal, melyek élesen bírálják a skandináv szociáldemokrácia jelenlegi jobbra csúszását.
Cikkünkben azt állítjuk, hogy bár az európai munkásmozgalom kutatóinak zöme belátja, hogy Tony Blair a Munkáspártot jobbra tolta, sokszor szem elől tévesztették azt a tényt, hogy ezektől a pártoktól balra valami új van kibontakozóban. Nyugat-Európában az új európai baloldal tevékenységét és vitáit már nemzetközi szinten folytatja. Tanult a keleti kommunista rezsimek bukásából, és ami a legfontosabb: a demokratikus szocializmus stratégiáját követi. Ez egyszerre különbözik a szociáldemokráciától és gyökeresen eltér a kelet-európai államszocialista rendszerek elméletének és gyakorlatának hagyományától. Szándéka szerint politikai érdeklődése és kapcsolatai az értelmiségi foglalkoztatás, a feminizmus, a négernegyedek, valamint az ökológia ügyének felkarolására irányulnak a 21. század küszöbén álló Európában.
Keleten, az oroszországi és a legtöbb kelet-európai kommunista párt, továbbá a kommunista pártokból kinőtt egyéb pártok is furcsa módon olyan fokú választási támogatásra tudtak szert tenni a demokratikus berendezkedésben, amit tíz évvel ezelőtt egy elemző sem hitt volna. Ezeknek a kelet-európai pártoknak a korábbi Szovjetunió tagállamain kívül nem létezik közös politikai szervezete, kapcsolataik a Nyugat-Európában működő új európai baloldallal felszínesek vagy nincsenek is. Mindenesetre az, hogy mindannyian az 1989 előtti kommunista pártokból erednek, és az a kikerülhetetlen tény, hogy – miként a múltban is – a munkásmozgalom fejlődésére a kontinens mindkét felén zajló események egyformán hatással lesznek, olyan elemzést tesz szükségessé, mely Nyugat- és Kelet-Európa fejlődését egyaránt mérlegeli. A dolgozat hátra lévő része erről a fejlődésről ad rövid áttekintést.
* * *
Az Orosz Föderáció Kommunista Pártja, jóllehet a Szovjetunió uralkodó kommunista pártjának kis létszámú balszárnyából alakult, és 1991 és 1993 között nem játszott lényeges szerepet, taglétszámát és szavazótáborát tekintve az ország legnagyobb pártjává vált. Az 1996. júniusi oroszországi elnökválasztás második fordulójában a kommunista Gennagyij Zjuganov csaknem 30 millió, azaz 40,4%-nyi szavazatot kapott. Eredményessége részben annak volt köszönhető, hogy a párt sikeresen vezényelte a “hazafiúi” ellenállást szemben a Jelcin elnök által az országra kényszerített kapitalista jellegű gazdasági reform szociális és gazdasági hatásaival.
1998 szeptemberében, az orosz pénzügyi rendszer teljes csődje után Jelcin elnök, az alkotmányban ráruházott óriási hatáskör ellenére, kénytelen volt a kommunista többségű Duma támogatottját, Primakovot miniszterelnöknek kinevezni. Ennek következtében megroppant a Nyugat-barát államigazgatás gerince, mely 1991 őszétől irányította Oroszországot. 1999 őszére az az általános vélemény alakult ki, hogy Oroszországnak történelme során először olyan kormánya van, melyet az országgyűlés döntése választott. Az 1999-es év végi parlamenti választásokra vonatkozó számítások a baloldal megerősödését és a legutóbbi kormányokban domináns neoliberális pártok szavazatainak nevetséges arányát ígérik.
Bár Gennagyij Zjuganov Kommunista Pártja “kommunistább”, mint a legtöbb egykori kelet-európai kommunista párt, a tendenciát, hogy a korábbi kommunista pártok váratlanul nagy választási sikereket értek el, a volt Szovjetunió számos más tagországának tapasztalatai is erősítették. Elsősorban Ukrajna, Moldova és sajátos módon Belarusz tapasztalatai. Ugyanígy Kelet-Európában is, az 1989 utáni első szabad választások látványos bukásait követően, a kommunista utódpártok már a következő választások alkalmával akkora támogatottságot szereztek, hogy demokratikusan választott kormányt alakíthattak Lengyelországban, Magyarországon, Bulgáriában, Romániában és – a legutóbbi előrejelzéseket tekintve – Albániában.
Ezeknek a pártoknak a politikai útja a magyar és lengyel ex-kommunisták NATO-pártiságától és neoliberális irányultságától a román és bolgár ex-kommunistákig vezet, akik – mondjanak bármit – a gyakorlatban nem lelkesedtek a piacgazdaság életbe léptetésekor.
Nyugat-Európában a korábbi kommunista pártok jobbszárnya vagy megszűnt, vagy, mint például az Olasz Kommunista Párt esetében, szociáldemokrata pártokká alakultak át 1989 után. A kommunista pártokban gyökerező baloldali áramlatok azonban – sok szakértő várakozásával szemben – távolról sem vesztek a feledés homályába, hanem éppen hogy egyre-másra törtek a felszínre, az észak-európai zöldekkel és baloldali szociáldemokrata pártokkal párhuzamosan, mint a szociáldemokrácia legfőbb baloldali vetélytársai. Spanyolországban, Olaszországban, Kelet-Németországban, Franciaországban, Svédországban, Görögországban és Portugáliában a kommunista pártok, illetve a szociáldemokráciától balra álló utódaik megbízható, korszerű választási tömegpártokká nőtték ki magukat. Országaik számottevő politikai tényezőjévé kezdtek válni, beleszólhattak abba, milyen párt alakít kormányt, és külső nyomást gyakorolhattak a szociáldemokrata pártokra, hogy azok esetleg vezetőik szándékainál radikálisabb politizálást folytassanak. Svédországban az 1998-as szeptemberi általános választáson a szociáldemokraták szavazati aránya csaknem 10%-ot esett – 45,3%-ról 36,6%-ra. 70 éve ez volt a leggyengébb eredményük. Viszont a volt kommunista Svéd Baloldali Párt 12%-ra kettőzte szavazatainak arányát, és ezzel – a szavazatok számát tekintve – Svédország harmadik legnagyobb pártjává lépett elő. A svéd szociáldemokrata kormány parlamenti többsége tehát a Baloldali Párton és a zöld képviselőkön múlik. A Baloldali Párt a jóléti kiadások növelése mellett foglalt állást, és ellenezte mind Svédország részvételét az európai monetáris unióban (EMU), mind pedig a harmincötórás munkahét bevezetését.
Olaszországban az 1996-os általános választás 35 helyet hozott a Kommunista Megújulás (Rifondazione) nevű pártnak, amely a korábbi kommunista párt balszárnyából és az 1968 utáni újbaloldalból fejlődött ki. Ez elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a parlamenti egyensúly meglegyen: Romano Prodi “Olajfa” elnevezésű koalíciós kormánya a Kommunista Megújulás parlamenti szavazatától függött. Amikor Prodi 1999-es megszorító költségvetési intézkedései miatt kettejük között nézeteltérés támadt, és a kommunisták támogatásukat megvonták, a kormány megbukott. Helyébe a volt kommunista párt jobbszárnya vezérének, Massimo D’Alemának kormánya lépett.
Franciaországban az eltökélten nem blairista Lionel Jospin vezette szocialista párt egy viszonylag baloldali szociáldemokrata platformmal került hatalomra az 1997-es júniusi általános választás eredménye alapján. Koalíciós partnere, a Francia Kommunista Párt két minisztert adott. A németországi általános választáson 1998 szeptemberében, zavarba ejtve azokat, akik a német szociáldemokraták és a Helmut Kohl-féle kereszténydemokraták úgynevezett “nagykoalíciójára” számítottak, a szociáldemokraták a tőlük balra álló zöldekkel szereztek abszolút többséget, és a parlamentbe bejutott a Demokratikus Szocializmus Pártja (DSZP), az egykori NDK állampártjának utódja. Először sikerült átlépnie az 5%-os küszöböt, ami a német választási rendszerben a parlamenti frakcióalakítás hivatalos minimuma.
A legutóbbi spanyolországi választáson, 1996 májusában, bár a szociáldemokrata Spanyol Szocialista Munkáspárt kikerült a kormányzati hatalomból, a Spanyol Kommunista Párt irányítása alatt működő Egyesült Baloldal 10% feletti eredménye megerősítette, hogy a szervezet az ország politikai életében számottevő tényező. Az olaszországi Kommunista Megújulás és Romano Prodi miniszterelnök vitáját értékelve a kétségen kívül antiszocialista Wall Street Journal európai kiadásában arra a következtetésre jutott, hogy Nyugat-Európa politikájában egy új jelenség tört előre. A lap több cikke is foglalkozott a kérdéssel. Az “Olaszország felbiztatott baloldali csillagainak útja; a radikális koalíciós partnerek nézetkülönbsége az EMU-val” című írásban a Journal rámutatott: “Az olasz válság egész Nyugat-Európa számára hordoz tanulságot. A baloldal megnyeri a választásokat, de hatalomra kerülve nem képes a radikális baloldalt féken tartani.”
Ezeknek a pártoknak a sikere nyomán nemcsak a szociáldemokrácia balszárnyának választási eredménye állandósult a legtöbb nyugat-európai országban, hanem egyúttal nemzetközi politikai trend-jellegüket is megszilárdították, minthogy közös testületük, az Egyesült Európai Baloldal-Északi Zöld Baloldal révén egyre gyakrabban léptek fel összeurópai szinten az Európai Parlamentben. 1994-es megalakulásuk óta ők alkotják az Európai Parlament negyedik legnagyobb csoportosulását. Tagjaik között ott találunk kilenc spanyol egyesült baloldalit, hét francia kommunista pártit; Olaszországból hárman a Kommunista Megújulásból, ketten a Kommunista Egységmozgalomból valók; további három a Portugál Kommunista Párt, kettő a Görög Kommunista Párt, másik kettő az ugyancsak görög Synaspismos tagja, míg a Svéd Baloldali Párt három, a Finn Baloldali Szövetség két fővel képviselteti magát.
Az új európai baloldalnak létezik egy másik, Nyugat-Európa pártjait közvetlenül átfogó szervezete: az új Európai Baloldali Fórum (EBF). Az 1991-es születésű szervezet évente kétszer ülésezik, és durván azt mondhatjuk, hogy demokratikus szocialista, nem pedig szociáldemokrata pártokból áll. 17 országra kiterjedő tagsága a következő pártokat, illetve csoportosulásokat foglalja magában: Finnországi Baloldali Szövetség, Svéd Baloldali Párt, Norvégiai Szocialista Baloldali Párt, Dániai Szocialista Néppárt, Németország Demokratikus Szocializmus Pártja, Észtországi Demokratikus Munkáspárt, Holland Zöld Baloldali Párt, Belgiumi Egyesült Baloldal, a Francia Kommunista Párt, a Franciaországi Polgári Mozgalom, a Svájci Munkáspárt, az olasz Kommunista Megújulás Párt, az Olaszországi Egyesült Kommunista Mozgalom, a Görögországi Baloldali és Haladó Párt (Synaspismos), a Ciprusi ADISOK Párt, a Ciprusi AKEL, a spanyolországi Kezdeményezések Katalóniáért, a Spanyolországi Egyesült Baloldal és Ausztria Kommunista Pártja.
Ténylegesen ezen a nemzetközi színtéren mutatkozik meg leginkább ezeknek a pártoknak sajátos jellege. Közülük néhányan abban a felhívásban, mely közös platformot javasol az 1999-es júniusi európai parlamenti választásokra, számos különböző fogalmat pontosítottak. “A neoliberális dogmával való szakításra” szólítottak fel annak a stratégiának az érdekében, amely a gazdasági növekedést, a munkahelyteremtést, a nemzetközi tőkeáramlás megadóztatását, az állami szektor kiárusításának megszüntetését, a költségvetési kiadások növelését, a munkahét rövidítését és a Központi Európai Bank alapszabályának minden olyan változtatását helyezi az előtérbe, amely e célok eléréséhez szükséges. Sürgős intézkedéseket követelnek a rasszizmus visszaszorítása érdekében, ideértve az EU külső határait leszűkítő, a bevándorlást és a menekülést korlátozó Schengeni Egyezmény gyökeres felülvizsgálatát. A harmadik világ adósságainak eltörlését indítványozzák, és a hidegháború befejeztének fényében úgy vélik, hogy a NATO is feleslegessé vált. E célok eléréséhez, melyek összhangban állnak ezeknek a pártoknak az otthoni viselkedésével, az Európai Unió demokratizálásának fontosságát hangsúlyozzák. Például legtöbbjük határozottan tiltakozott az öböl-háború vagy a NATO keleti terjeszkedése, illetve jugoszláviai fegyveres beavatkozása ellen.
Hogy az íróasztal mellett gyártott elmélet milyen lassan kullog a valóság nyomában, jól mutatja az a tény, hogy az európai munkásmozgalom elemzőinek nem sikerül megragadniuk sem annak a folyamatnak a lényegét, amely kitermelte a volt Szovjetunió és Kelet-Európa sok országának legnagyobb szabadon választott parlamenti pártjait és az Európai Parlament negyedik legnagyobb platformját, sem azokat az apró, de valóságos tényezőket, amelyek a nyugat-európai kulcsországokban a baloldali kormányok létrejöttéért és bukásáért felelősek. Csak egy példa: Donald Sassoon több mint 900 oldalas, rendkívül részletes művében lenyűgöző és enciklopédikus történeti összefoglalót nyújt – ahogy ő nevezi – “a huszadik századi nyugat-európai baloldalról”. Az írásban zömmel a szociáldemokrácia jobbra tolódásáról olvashatunk, miközben szinte teljesen megfeledkezik ennek ellenpontjáról, az új európai baloldal megszületéséről. Arra kell gondolnunk, hogy ez az igencsak elképesztő mulasztás abból fakad, hogy ezeknek az új keletű pártoknak a létrejötte egyszerűen nem illik bele Sassoon általános meglátásába: “így vagy úgy, nyíltan vagy burkoltan, de mindenki szerződtetett tagja a kapitalisták klubjának.”
ám míg a politikai elemzők egy ideig eltekinthetnek azoktól a tényektől, amelyek nem illeszkednek az elméletükhöz, a gyakorlati politikusok, akiknek szembe kell nézniük a választók szavazataiból és a parlamenti matematikából kikerekedő valósággal, ezt nem engedhetik meg maguknak. A szociáldemokrata pártvezetőknek Rómától kezdve Madridon, Lisszabonon és Párizson át, egészen Berlinig azokkal a gyakorlati politikai kérdésekkel kell megbirkózniuk, melyeket a tőlük balra állók nemhogy apadó, inkább gyarapodó táborának a választáson való indulása vet fel.
Sassoon és a hasonló szerzők lényegében teljesen figyelmen kívül hagyták, hogy a szociáldemokráciának az utóbbi évtized során végbement jobbratolódása nyilvánvalóan azt eredményezte, hogy a baloldalon tágas tér maradt üresen. Következésképpen a politikai palettának az a része, melyet korábban a régi kommunista pártok foglaltak el, nem tűnt el: 1989-ig és közvetlenül azután összezsugorodott, majd megerősödött és szélesedni kezdett. Hogy ennek jelentőségét megértsük, nem elég csak az új európai baloldal pártjaira leadott szavazatok arányára pillantanunk. Arra is gondolnunk kell, hogy a rájuk eső szavazatok a munkásmozgalomban gyökerező pártoknak jutnak. Ha így mérjük, a Spanyol Egyesült Baloldal, az Olaszországi Kommunista Megújulás, a Svédországi Baloldali Párt és a németországi DSZP a szociáldemokrata pártokra leadott szavazatok 10-25%-át szerzi meg. így tehát bár semmi jel nem utal arra, hogy a jelenlegi európai politikai helyzetben ezek a pártok a választásokon megelőznék a szociáldemokratákat, mégis áttörésről kell beszélnünk. A politika fő áramába kerültek, és baloldali nyomást gyakorolhatnak saját munkásmozgalmuk többségi pártjaira. Sőt, már támogatókat, mi több, szavazókat gyűjtenek elsősorban a fiatalok között, mivel kilépnek a kommunista pártok hagyományos falai közül, a legharcosabb ipari munkásság köréből.
Sassoon úgy véli, hogy a kommunizmus összeomlása felgyorsította a közeledés folyamatát, a “konvergencia-elv megvalósulását”, miáltal minden párt – legyen bár hagyományos jobb-, illetve baloldali – várhatóan elfogadja, hogy “a piaci erőket szabályozni lehet, de eltörölni nem…; hogy a közkiadások növekedését korlátozni kell; hogy a jóléti államot meg lehet őrizni, de kiterjeszteni nem; hogy a magánosítás elkerülhetetlen lehet, és amennyiben kiirtja a monopóliumokat, úgy egyenesen kívánatos; hogy az egyenlőséget – bár változatlanul vonzó cél – össze lehet hangolni az ösztönzőerők megőrzésének szükségességével…” Igaz, hogy mind a szociáldemokrata pártok, mind a hagyományos konzervatív pártok egyetértettek ebben a neoliberális megközelítésben, csakhogy az elemzés hiányos, ezért aztán félrevezető. A szerző elfelejti ugyanis megemlíteni, hogy ennek a közeledésnek az volt az ára, hogy az európai munkásmozgalomnak éppen az a szárnya szilárdult meg, amely az ilyen jellegű közeledés ellen harcol, és ezzel a meggyőződésével nyeri el támogatói szavazatát.
Elméletének tarthatatlansága abból fakad, hogy Sassoon a nyugat-európai baloldal egy évtizedes történetét leszűkíti annak egy – jóllehet a legterjedelmesebb – szakaszára. Definíciója az európai baloldalról hiányos, csak “a fő áramba tartozó szocialista, szociáldemokrata és munkáspártokra” korlátozódik, “ideértve az egykori kommunista pártokat is”. Ebbe a definícióba beleférnek a jobboldali szociáldemokraták, a szociáldemokratává vált korábbi eurokommunista erők, valamint a neoliberális gazdaságpolitikát folytató egykori kommunista állampártok. Hogy ezek az irányzatok közeledést mutattak a nyíltan kapitalista pártokkal, ez vitathatatlan. ám mint már bizonyítottuk, ez nem vonatkozhat a nyugat-európai baloldal egészére, különösen nem a baloldali kommunista pártokra, a balra tolódó szociáldemokratákra és a többi baloldali erőre, melyek közt kommunisták is akadnak. Ezek a maguk neoliberalizmus-ellenességében közelednek egymáshoz.
Továbbmenve: még a szociáldemokrata tömegpártok némelyikén belül is a neoliberalizmusra adott baloldali reagálás világos jeleit fedezhetjük fel, melyet kétségtelenül az az óriási társadalmi küzdelem táplál, mely a Maastrichti Szerződés szellemében fogant, a szociális kiadások lefaragására és a munkaerőpiacok deregulációjára irányuló próbálkozásokat kísérte az európai monetáris unióba való csatlakozás hajszájában. A munkahelyet, a nyugdíjat és más szociális ellátásokat védelmező franciaországi, olaszországi és németországi tömegmegmozdulások 1995-ben és 96-ban minden bizonnyal jelentősen hozzájárultak a hagyományos jobboldal pártjainak kudarcához a legközelebbi választásokon. Ugyanígy, azok a viták, melyek a francia szocialisták megsemmisítő veresége körül keletkeztek – az 1993-as általános választáson, szigorú megszorító politikájuk nyomán mindössze 16%-ot értek el -, a számos korrupciós ügybe belekeveredett Olasz Szocialista Párt 1994-es felbomlása, továbbá a spanyol szocialisták hivatalból való kikerülése 1996-ban, miután monetarista intézkedéseik következtében a munkásosztály támogatását elveszítették, nos mindez bőven ad okot töprengésre.
Ezeknek az eseményeknek az összefüggésében a Lionel Jospin vezette francia szocialisták balratolódása az utolsó általános választás előtt és a tradicionálisan állami beavatkozás-párti, szociáldemokrata Oskar Lafontaine miniszteri jelenléte az új német kormányban teljességgel érthető volt. Bár nyilvánvalóan túl korai volna egy átfogóbb nyugat-európai tendenciát megfogalmazni, ezek az egyes esetek világosan jelzik, hogy a jobb- és a baloldal Európa egészére vonatkoztatott, csaknem univerzális közeledésének voltaképpen neoliberális szándékot tükröző tételét megingatta az a viselkedés, mellyel a szociáldemokrácia választói tábora egy efféle folyamat társadalmi következményeire reagált. Sok elemző azon várakozása, hogy Tony Blair kontinensszerte a szociáldemokrata vezetők követendő példája lesz, egyre kevésbé tűnik beigazolódni. Jospin már az Európai Szocialista Párt első csúcstalálkozóján kifogásolta Blair neoliberalizmusát. Az új európai baloldal választások révén való megszilárdulása a nyugat-európai választók ilyen irányú magatartás-változását tükrözi.
Mindabból, amit eddig írtunk, az is kiderül, hogy az új európai baloldal nem tartozik a kommunisták egyik megállíthatatlanul kivesző nosztalgia-szektájához sem, mely a múltban él, és melynek választói bázisa is eltűnőfélben van. Valóságos felismerésként hatott, hogy ezt az – 1989 után domináns – irányzatot félreismerték korábban, ami aztán a Wall Street Journal és a hasonló mértékadó jobboldali lapok oly nagy riadalmát kiváltotta. Bár kommunista szekták továbbra is léteznek, ezek nem képezik az új európai baloldal részét. Az előbbiek számára előnytelen erőkülönbséget jól érzékelteti az a teherbíró-képesség, amelyről az utóbbi tagpártjai tettek tanúbizonyságot a nyílt politikai viták, a megújulás, a 20. század végi európai és világpolitikai realitások kérdéseiben. Mindez jól megmutatkozott ezeknek a pártoknak abban a képességében, hogy magukat alkalmassá tegyék a 68 után rohamos növekedésnek induló, választási szempontból jelentéktelen, ám kiemelkedően aktív, új baloldali szervezetekkel való tartós szövetségre, sőt összeolvadásra. Efféle csoportok szerepeltek a Spanyolországi Egyesült Baloldalban, olvadtak össze az Olasz Kommunista Párt balszárnyával, és hozták létre a Kommunista Megújulást; ilyen csoportok találhatók a Demokratikus Szocializmus németországi pártjának választási listáján, és legújabban a Francia Kommunista Párt is kezdeményezett velük közös akciókat, illetve vitát.
Ugyanakkor, bár az új európai baloldal egyértelműen körvonalazható politikai irányzat, határozottan törekszik a lényegesen nagyobb létszámú szociáldemokrata pártokkal összekovácsolódni. Ez a szociáldemokrata kormányoknak a jobboldal ellenében kedvező parlamenti szavazásoktól egészen az ilyen kormányokban való tényleges szerepvállalásig terjed. A létrejövő szövetségek és koalíciók persze távolról sem nevezhetők zökkenőmentesnek. Az új európai baloldal pártjainak legnagyobb vitája kétségkívül a körül a kérdés körül kezd kibontakozni, hogy milyen elvek alapján is kellene ezeket a megállapodásokat létrehozni. Spanyolországban és Olaszországban ez már szakadáshoz vezetett, ám maga az a tény, hogy ilyesmi zajlik, azt igazolja, hogy ezek a pártok nem hagyják magukat semmiféle szektás vagy dogmatikus gettóba beszorítani, és a szociáldemokrácia jobbra tolódó pártjaitól elhatárolódó, demokratikus szocialista identitásukat sem kívánják elveszíteni.
Tehát a kelet-európai kommunista rendszerek 1989-es bukása, valamint a Szovjetunió 1991-es széthullása valóságos új fejezetet nyitott Európa és a világ történelmében. Tekintet nélkül arra, hogy ezen államok korábbi vezérkara miként vélekedett, bukásuk a nemzetközi tőkét arra a következtetésre sarkallta, hogy elhiggye magáról: nemcsak a kommunizmust, hanem a szociáldemokráciát, és az alapját jelentő jóléti államot is szét tudja zilálni.
Larry Elliott és Dan Atkinson a The Age of Insecurity [A létbizonytalanság kora] című könyvében ezt írja: “mihelyst a külső fenyegetettség megszűnt, amint a globális fejlődéshez csak egy modell kínálkozott, a kapitalizmus gyorsan elfelejtette százéves történetét. A jóléti államot már nem tartotta a kommunizmus elleni erős bástyának, amelyet a munkások elégedettsége és nyugalma érdekében érdemes fenntartani. Egy szempillantás alatt – és annak ellenére, hogy mindez a Nyugat leggazdagabb éveiben történt – a jóléti állam elviselhetetlen tehertétellé vált a kapitalizmus számára, szociális kiadásai végtelen befektetéseket és energiát szívtak el. Az 1990-es évtized derekára a nyugati gondolkodás egyik axiómája az lett, hogy Németországot az elkényeztetett munkaerőnek odavetett nem bérjellegű szociális kiadások nagy összege emészti fel – juttatások, táppénz, munkanélküliségi biztosítás. Míg a 70-es években a wolfsburgi Volkswagen-gyár dolgozóinak járó 7-8 hetes szabadság a német gazdasági csoda pozitívnak tartott bizonyítéka volt, addig ugyanez az 1990-es évek végére Németország euro-szklerózisának látható tünetévé minősíttetett. Sweeney, az amerikai szakszervezeti mozgalom vezéralakja helyesen fogalmazott, amikor a kapitalizmus éves értekezletén, a svájci Davosban rendezett Világgazdasági Fórumon 1997 elején a kapitalizmus elembertelenedéséről beszélt. Azt mondta, hogy a kapitalizmus bizonyos kellemetlenségei enyhültek: most már mindenkinek egyformán rossz. Az üléstermekben ma már nem törődnek azzal, milyen hatást vált ki a dolgozók körében, ha reálbérüket alacsonyra szabják vagy csökkentik. ‘Egykor ez összeforrasztott, ma szétválaszt bennünket’ – hangoztatta.”
Cikkünkkel azt igyekeztünk alátámasztani, hogy az új európai baloldal kialakulása Nyugat-Európában, a korábbi kommunista pártok tömeges támogatottsága a kelet-európai választásokon, az Oroszországi Kommunista Párt parlamenti többsége (amely párt örömmel venné a Szovjetunió újjáalakítását és a tervgazdálkodás visszaállítását “a szavazóurnák segítségével”), sőt, a II. világháború óta legradikálisabb amerikai szakszervezeti vezetés, John Sweeneyvel az élén – egytől egyig mind azt bizonyítja, hogy az 1989-től új korszakát élő, antiszociális kapitalizmussal a népesség jó része egyáltalán nem rokonszenvez. Ami 1989 után elkezdődött, sokak számára akkora veszteséggel járt, hogy cselekedniük kellett. Ezért érdemelnek különösen nagy figyelmet az európai politikának ezek az új, baloldali radikális irányzatai, melyekről az elemzők zöme eddig megfeledkezett.
[Köszönjük a Macmillan Publishers Ltd kiadónak, hogy hozzájárult cikkünk közléséhez, melynek egy változata Kate Hudson: European Communism since 1989: towards a new European left című könyvében 1999-ben fog napvilágot látni.]
(Fordította: Battyán Katalin)
