A birodalom esztétikája és a baloldal veresége

Míg Orwell 1984-ét a maga korában történelmi rémképnek tekintették, a regény olyan filozófiai és nyelvi "találmányával" napjainkban is találkozhatunk, mint a háború esztétizálása s ezáltal igazolása A cikk azokat a történeti, geopolitikai és strukturális okokat vizsgálja, amelyek miatt a fejlett nyugati centrumországok visszatértek a civilizáció-barbárság meghaladottnak tekintett dichotómiájához, s kritikátlanul az előbbivel azonosították saját állami és társadalmi rendjüket. Ehhez az új világrendhez egy olyan menedzser-elit is csatlakozik, amely egyetlen ideológia mellett sem kötelezi el magát, és mindig készen áll arra, hogy újradefiniálja etikáját, világnézetét.

Az Ikertornyok és a Pentagon ellen 2001 szeptemberében intézett öngyilkos merényleteket követően az Egyesült Államok meghirdette a “terrorizmus elleni háborút”, mely a nemzetközi konfrontáció és nyomásgyakorlás hosszú történelmi előzményeire tekint vissza, és egyben őrzi azokat a változatos magatartásformákat, melyeket a Nyugat a Szovjetunió összeomlása után kezdett alkalmazni. E viselkedési formák közé tartozik az etikai alapú külpolitika, a humanitárius beavatkozás és a béke kikényszerítése. Ezek mind részét képezik annak az erőfeszítésnek, hogy sikerüljön koherens, a hidegháborút követő időszakra érvényes globális stratégiát kialakítani a nemzetközi államrend neoliberális, atlanti centrumában. Mint azt már másutt korábban kifejtettem (Van der Pijl, 1998: ch. 3), a tőke történetileg az angolul beszélő világ “központjában” összpontosult, mind a mai napig innen áramlik ki, s elnyomja a többi központból, például a Kelet-Ázsiából, a Közel-Keletről vagy Latin-Amerikából “internacionalizálódó” tőkefolyamatokat. A centrumban a tőkés osztály szilárdan beágyazódott, és innen szervezi nemzetek feletti osztályszövetségeseit az egész világon. Kétségtelen tény, hogy az utóbbi időben kezd megmutatkozni, hogy az USA globális stratégiájának a közvetlen nyomásgyakorlás eszközére támaszkodó kiterjesztése erejét veszti, és a “nemzetközi közösség” fogalma szemmel láthatóan leginkább csak az Egyesült Államokat és Nagy-Britanniát foglalja magában. Ám továbbra is világszerte elfogadott az az alapvető premissza, hogy megengedett szuverén államok lakossága ellen “etikus” háborút indítani a saját érdekükben, vagy hogy bármi legyen is az ára, szabad embargóval sújtani egyes nemzeteket politikai okokból. A kapitalizmus szakadatlan terjeszkedésének immanens szabálya és a társadalom és természet fölötti globális ellenőrzésének fokozódása mára a nemzetközi tőkés osztály sorsát elválaszthatatlanul egybekapcsolja az USA vezette “Nyugat” azon képességével, hogy világméretekben és szüntelenül megmutassa erejét.

A nyugati hegemónián és a kapitalista elveken nyugvó globális tér egységesítése olyan fokra jutott, melyben már nincs helye a független társadalmi fejlődés kísérleteinek. Mint Mark Duffield egyik gondolatébresztő tanulmányában írja, a nyugati világnak a többiekhez való viszonyában már nem az a célja, hogy az ott zajló szerves fejlődési folyamatokat támogassa, hanem hogy – ha kell, erőszakkal is – mindenestül rájuk erőszakolja a nyugati társadalmi modellt (Duffield, 2001). Vagy ahogyan Dan Plesch fogalmaz egy napilapban megjelent, “Először Irak, aztán Irán és Kína” című kommentárjában (Guardian, 2002. szeptember 13.): “Bush elnöknek Irak tömegpusztító fegyvereivel kapcsolatos aggodalmai csak ürügyül szolgálnak a megelőző csapások globális stratégiájának alkalmazásához. Ő és tanácsadói Irakkal olyan precedenst kívánnak kreálni, mely aztán sikerrel használható minden olyan ország megfegyelmezésére, amely tiltakozik az USA globális ellenőrzése ellen.” Utólagos bölcsességgel megállapíthatjuk, hogy a Jugoszlávia ellen indított koszovói háború is ebbe a sémába illeszkedik, és abban már minden szükséges elem együtt van: adott Milosevics figurája, az embargó, a maffiagazdaság kialakulása és az ehhez szükséges új osztály felemelkedése, a dacosan ellenálló vezető(k) démonizálása, a büntető háború, a célország átalakítása és kirakatperek során a “nemzetközi jog” győzelmének ünneplése. Az ellenszegülő vezető minden bizonnyal csaló vagy még ennél is rosszabb, de nem ezért ítéli el a vezető nagyhatalom, hanem azért, mert nem hajlandó a “mi” gazemberünk lenni.

Az önképükre szabott nemzetközi közösség beavatkozási politikája, melyet Clinton vagy Blair “etikusnak” tüntetett fel, valójában csak esztétizálása, felcicomázása annak, hogy a Nyugat állandó kereszttűzben tartja a neoliberális globális kapitalizmussal szemben még fennmaradt ellenállás elszigetelt elemeit – ennek megfelelően a “szabadság és demokrácia”, “az emberi jogok” vagy “az elrettentés” esztétizált kategóriák, melyek korábban a Szovjetunió megfojtását célzó stratégia részét képezték. A “terrorellenes háború” sem több, mint ennek a beavatkozási politikának az egyoldalú, militarizált változata. Az 1970-es években megerősödött neoliberális, a reformista és forradalmi erők nemzetközi- és osztályvívmányai ellen fellépő ellenforradalom a Szovjetunió összeomlása után, az igazságos hatalom új, kvázi-imperialista esztétikájának sebességébe kapcsolt át, mellyel úgymond a “civilizált” világ megrendszabályozza “a barbárokat”, akik nem hajlandók eleget tenni a civilizáltak meghatározta feltételeknek. A “civilizált” világgal szemben tengernyi illegitim alternatíva létezik, egyik rosszabb, mint a másik, s ezekből mindből egy pillanat alatt kisarjadhat a bűn, s máris foglyul ejthet bennünket. A szeptember 11-i gyilkos támadások elegendő bizonyítékkal szolgáltak arra, hogy ez a világszemlélet nagyjából helyes. És miközben a “terrorizmus elleni háború” túlmegy a puszta etikai külpolitika és béketeremtés felemlegetésén, valójában ugyancsak az önteltségben gyökerezik. Az így megkonstruált gonoszt ugyanis mindig el kell vonatkoztatni a történelemtől úgy, hogy kialakulásának elemeit, melyek szinte kivétel nélkül mindig a nyugati beavatkozás korábbi epizódjai, figyelmen kívül lehessen hagyni, és a felelősség kérdéseit el lehessen kerülni (Kolko, 2002).

 

A kapitalista geopolitika esztétikája

 

Ennek az új, kvázi-birodalmi esztétikának – mely véleményem szerint napjainkban világszerte a nyugati hegemónia hangsúlyozását szolgálja – a bemutatása érdekében különbséget teszek a politika és a társadalmi helyzet aktuális etikai aspektusa között – mint ahogy azt Klaus-Gerd kimutatta, mindenféle politikának, például még a szűk hatalmi realitásnak is van etikai aspektusa (Giesen, 1992); illetve az ún. tételezett etika között, ahogyan például ez az “etikus külpolitikában” megmutatkozik, s mint ahogy ez az “etikus külpolitika” megkülönböztethető egy feltételezett nem etikus külpolitikától. Ebben az esetben nem etikáról, hanem esztétikáról beszélünk.

Mint azt David Harvey kifejti (1985: 108–9), az államhatalmat nem lehet pusztán csak azzal a gyakorlati funkciójával legitimálni, hogy egy meghatározott társadalmi rendet reprodukáljon. A mai kapitalista viszonyok között különösképpen is szükséges, hogy az állam újra mitizálja magát, mert tényleges szerepei túlságosan gyakorlatiasak ahhoz, hogy az összetartozás mélyebb élményét életben tartsák szemben a korábbi társadalmi formák állami legitimációs eszközeivel. Pontosabban fogalmazva, a mai tőkés társadalom nemzetek feletti társadalom, melyben ténylegesen működik a kizsákmányolás, és vannak osztályok – egyidejűleg pedig olyan gravitációs erők hatnak, melyek nem ismernek országhatárokat, azaz a névlegesen szuverén államok sokaságát fogják egybe. A mai kapitalista társadalom politikai hatalma mítoszának tehát igazolnia kell a szisztematikus külföldi beavatkozást, hiszen a beavatkozás biztosítja a tőke nemzetek feletti áramlását és megvédi a tőkemozgásokban részt vevő tőkés csoportokat. Az eredeti, angol anyanyelvű centrum kiterjesztése a keresztes hadjáratok és a felfedező utak révén önmagában is tovább éltette a keresztény civilizáció–pogány barbárság hagyományos dichotómiáját, mely későbbi története folytán formát adott a Nyugat és a nem nyugati társadalmak közötti kapcsolatok szellemi befogadásának és elméleti feldolgozásának (cf. Jahn, 2000). A hidegháborút követő korszakban ez a kettősség ismét finoman átformálódott, hiszen minden hegemón stratégiának – ha hatékony óhajt lenni – a lakosság szélesebb köreiben meglévő magatartásformákra és szokásokra kell épülnie.

Ma a “civilizáció–barbárság” kettősségére alapozott küldetéses ideológiának ki kell elégítenie a nyugati publikum ízlését, melyre a hosszan tartó jólét és a bőség képzetei iránti speciális érzékenység jellemző. A kulturális pluralizmus, a fogyasztás és helyváltoztatás szabadsága, valamint az a tény, hogy a nyugati társadalmak polgárainak nincs közvetlen tapasztalata az erőszak és az ellenállás formáiról (hogy csak néhány lényeges elemet említsünk), egyaránt hozzájárultak annak a különös szellemi alapzatnak a kialakulásához, melyre szilárdan épül rá az idealizált életforma, vagyis a jó élet képzete. Ezt az ideálképzetet a média és a politikusok állandóan felemlegetik, és mint a lét egyetlen legitim formáját mutatják fel nekünk. Szegénynek lenni már nem csupán nyomorúságos létfeltétel, még kevésbé valami olyan jelenség, amiért a Nyugatnak is viselnie kellene a felelősséget, hanem annak tanúbizonysága, hogy egy adott társadalom képtelen megszervezni magát úgy, ahogyan egy gazdag országnak sikerül, képtelen együttműködni a gazdag országokkal – vagyis nem tud kulturálisan megengedő lenni, nem biztosítja a fogyasztás és utazás szabadságát – egyszóval, nem képes olyan lenni, mint amilyenek mi vagyunk.

Amikor a Szovjetunió összeomlását követően sorra meggyengültek azok az államok, melyek a hidegháborús viszonyok kialakította feltételek révén tartották ellenőrzésük alatt társadalmaikat, majd számtalan ilyen állam szét is hullott; ekkoriban tehát Nyugaton felerősödtek azok a hangok, melyek azt követelték, hogy a Nyugat avatkozzon be a korábban a tőke elől elzárt országok belső konfliktusaiba. Azok a nyugatiak ugyanis, akik erőszak iránti érzékenységének csimborasszóját a tévében látható filmek jelenetei, mondjuk egy golyó sebezte színész földre omlása jelentette, nem bírták elviselni az erőszak primitív formáinak – mondjuk egy késnek vagy egy furkósbotnak – a látványát. A tévéhíradók Szomáliából vagy Jugoszláviából sugárzott riportjaiban a valódi vér látványa tovább erősítette azt az alapvető előítéletet, hogy “mi” már magunk mögött hagytuk az ilyenféle barbárságot, és ezért ott a helyünk, hogy a rendet visszaállítsuk. S ha ez a bevonulás netán erőszakkal jár, magasabb erkölcsiségünkhöz – azaz civilizáltságunkhoz – akkor sem férhet kétség. Végtére is “kelták vagy idegenek, netán indiánok legyilkolása… hazafias és hősies, igazságos tett volt, ha azonban az »ellenfél« magát és saját életformáját akarta megvédeni az angol nyelvű világbirodalom előretörésével szemben, abban természetesen az emberi természet legelvadultabb és legrosszabb oldalainak felülkerekedése mutatkozott meg” (Calder, 1981: 36).

A nyugati beavatkozások megnevezésére használt “etikai” jelzőt (amin a jó felkutatását értették) azok, akik a külföldi beavatkozást sürgették, valójában az “esztétikus” szó jelentésében használták (azaz a szép megtalálását értették rajta), hiszen az “etikus” az ő nyelvükön mindig a dolgok megjelenési formájára vonatkozik. Ennélfogva e fogalom sokkal inkább konstrukció, mintsem valamely inherens minőség. Az esztétikáról folytatott vitákat összegezve Borev arra a következtetésre jut, hogy amit mi szépnek találunk, az valójában azzal kapcsolatos, mennyire tudjuk az adott jelenséget ellenőrzésünk alatt tartani. A természet szépségeit is csak olyan mértékben tudjuk átélni, amilyen mértékben azokat társadalmilag a munkafolyamat során elsajátítottuk; a kollektív és egyéni tapasztalatot összegezve hajlandónak mutatkozunk elgondolkozni a természeti tárgyak bizonyos egyetemes sajátosságain, miközben tárgyiasítjuk, azaz társadalmilag elsajátítjuk őket. A kellemeset is úgy tapasztaljuk meg, hogy pusztán elmerengünk saját hatalmunk fölött. A magánvaló természet annak fényében válik lenyűgözően csodássá számunkra, hogy képesek vagyunk megváltoztatni – egészen olyan mértékig, hogy anélkül élvezzük, hogy közvetlenül is alkalmaznánk ezeket az erőinket. Ebből én arra következtetek, hogy ha a politikát úgy esztétizáljuk, hogy “etikusnak” nevezzük, az annyit jelent, “élvezzük” azt, hogy a viszonyokat ellenőrző és jónak tekintett oldalon vagyunk; ezzel szemben az ellentétes oldal maga a nyers valóság, melyet elvileg ellenőrzünk, de amely lényegét tekintve, így vagy úgy, “barbár” és civilizálatlan. Borev szavaival:

Azáltal, hogy az ember a különféle jelenségeket esztétikailag ragadja meg, egyben a világ fölötti szupremáciájának mértékét is megállapítja. Ezt a mértéket a társadalom és az általa előállított termékek színvonala és természete határozza meg. A termelés a tárgyak természetes tulajdonságainak egyetemes jelentőségét fedi fel, és egyúttal meghatározza esztétikai jellemzőiket is (Borev, 1985: 42).

1999 tavaszán, amikor a NATO a koszovói háborút megindította, Jamie Shea, a szövetségesek szóvivője azzal kérkedett, hogy a NATO akkor kapcsolja le Szerbia áramellátását, amikor neki tetszik – mindezt azáltal, hogy a villamos erőművekre kicsinyke alumíniumcsíkok millióit szórta le. Ez kitűnő példája annak, hogy ebben a konfliktusban a Nyugat a hatalmát nem pusztán rombolásra használta, hanem félelmet keltő módon úgy, hogy az elektromos kapcsolóval játszadozva “mérsékletet” tanúsított, vagyis egyidejűleg érzékeltette fölényes katonai és civilizációs hatalmát. Igaz, az úgynevezett járulékos károk, mint például a polgári menekültek bombázása vagy a belgrádi tévéstúdiók és a kínai nagykövetség elleni támadás az esztétikai élvezeteknek csak jóval alacsonyabb fokát képviselték.

Ám amennyiben a hatalom esztétikája hatékonynak bizonyult, mégis hozzájárult a NATO-tömb illetékességének mítoszához, s e mítosz segítette abban, hogy tovább nyomuljon Kelet- és Közép-Európában (de még Közép-Ázsiában is, mint ahogy azt már egy másik helyen kifejtettem, lásd Van der Pijl, 2001). A civilizáció határainak kiterjesztéséhez szükség van bizonyos mértékű konszenzusra, melyet önmagában az erő pusztító hatása nem biztosíthat. Ez érvényes a napjainkban folytatott “terrorizmus elleni harcra” is. A nyugati típusú “poliarchiáknak” (az elit mozgása a korlátozott pártversengés folyamatában) ugyanis befolyásuk kiterjesztéséhez legitimációra van szüksége, melynek legalább egy politikai formációja – a gyakorlatban rendszerint az adott terület feltörekvő, nemzetek feletti tőkés osztálya alkotta politikai formáció – előbb-utóbb e legitimáció megtestesítőjévé válik. A hegemón integráció pedig csak ezt követően jöhet létre (Robinson, 1996).

 

A Nyugattól eltérő életforma törvényességének tagadása. Az új barbárok

 

Fukuyama 1989-ben napvilágot látott tézise a “történelem végéről” továbbra is a globalizáció ideológiájának legjelentősebb megfogalmazása. Nincs most helyünk arra, hogy kitérjünk a hegeli racionalizmus és a hatalomittas individualizmus problematikus, mi több, tisztességtelen összezagyválására Fukuyama elméletében. Ami lényeges, az az, hogy a megelőző korszak univerzalizmusai, a valódi globális etika, mely különböző módon, de életre hívta az 1968-as diáklázadást és a feketék mozgalmait, továbbá az ENSZ által ellenőrzött új nemzetközi gazdasági rendszer nyomán létrejött harmadik világbeli koalíciókat, a békemozgalmat, mely Gorbacsov globális “történelmi kompromisszumára” tett javaslatában kulminált – mindezek elvesztek. E globális etika helyett Fukuyama az államok/társadalmak közötti különbségtétel elvét hirdette meg, mondván, a különbségek már a civilizáció végső, “globális” szintjére jutottak (liberális kapitalizmus és parlamenti demokrácia), és az államok “belevesztek a történelembe”. Ugyanakkor Fukuyama felismer egyetemes, a szuverenitás fölött zajló folyamatokat és kényszereket is, de azt állítja, hogy ezek különbözőképpen érintik a két nagyobb országcsoportot, melyeket meg is határoz – az egyik csoportba a győzedelmes Nyugat egyetemesen homogén államai tartoznak, a másikba pedig a Nyugaton kívül esők, melyek nem integrálódtak még az elsőbe, de amelyek elkerülhetetlen végzete, hogy most, a nagy történelmi alternatívák – legutóbb az államszocializmus – összeomlásával vegyék át a parlamentáris demokrácia és a neoliberális gazdaságirányítás nyugati modelljét.

Ez a gondolat szolgált ideológiai hátterül az idősebb George Bush által meghirdetett új világrendnek, mely a Reagan és Thatcher idején gyakorolt konfrontációs “szabadság”-kampányt váltotta fel, és amit az “ördögi összesküvés” elméletének megfogalmazásával az ifjabb Bush vitt tovább. Miközben Gorbacsov továbbra is kitartott amellett, hogy a valódi egyetemesség elérésének elkerülhetetlen feltétele, hogy vállaljuk az emberiség fennmaradásának globális felelősségét, azaz semlegesítsük az imperializmus erőit; ezzel szemben a történelem vége/ördögi összeesküvés gondolati vonulata továbbra is kitart amellett: ahhoz, hogy a világ a civilizáció végleges formáját elérendő a nyugati modellt átvegye, az adaptáció terhe visszájára fordul. Ehelyett arra van szükség, hogy semlegesítsék a “történelemben elsüllyedt” államokat, mert ezek potenciális uszítók, a társadalmakból kitaszított “lator államok”. A normatív vonal is tökéletesen megfordult a korábbi korszakkal összevetve, amikor is a nyugati kapitalizmus ostromállapotban élt. A nyugati epicentrumú kizsákmányolás, az egyenlőtlen elosztás, a militarizmus, az imperializmus és a kulturális megalázás bírálata helyébe Fukuyama szerint most, a hidegháború végével a diktatúra ellen a szabadság védelmében indítandó háborús készülődés stratégiáját új váltja fel: a még nem integrálódott államok zárványainak felszámolása. Ez a nézet garantálja, hogy miközben magában a történelem utáni világban a modern világ által megkívánt új normák érvényesüljenek (mint például a konfliktusok békés rendezése vagy a civilizáció egyéb mutatói – beleértve természetesen a “piacgazdaságot”), addig ezek a normák ezen a szférán kívül nincsenek jelen. A feltételek végtelenül egyszerűek: szabad kezet kell biztosítani a magántőkének (“piacgazdaság”) és a “demokráciának” (ennek egyetlen kritériuma a választások megtartása). E két feltétel teljesítése nem biztosít mást vagy többet, mint a Nyugat legális beavatkozását és jelenlétét más társadalmak gazdasági és politikai életében, s ilyen módon ezen társadalmak “mássága” háttérbe szorul. Ugyanakkor döntő fontosságú elem, hogy a Nyugat érdekszféráján kívül eső létformák nem minősülnek legitimnek.

Kezdetben az a nézet uralkodott, hogy a Szovjetunió a “gonosz birodalma”, olyan barbár csökevény, mely szerte a világban a terrorizmus támogatója, s ez a hegemón álláspont a Nyugaton aztán oda vezetett, hogy éles választóvonalat húztak maguk (azaz a Nyugat) és a nyugati normáknak meg nem felelő világ közé. Ennek a magatartásnak lett a lecsapódása aztán, hogy mi képviseljük a civilizációt (“a nemzetközi közösség), míg a többiek olyan létformát képviselnek, mely történetileg értéktelen és végső soron törvényen kívüli; ennek az álláspontnak persze hosszú előtörténete van. Hatékonyan szolgálja azt az erkölcsi alapot, mely lehetővé teszi akaratunk korlátozás nélküli rákényszerítését a bennszülöttekre, akiket először dehumanizálunk, és – Toynbee kifejezésével – a helyi “flóra és fauna” elemeinek tekintjük őket. Tagadhatatlan, hogy a német történelem hatékonyan hozzájárult az “idegenek” dehumanizálásához, de legalább ilyen fontos napjaink világtörténetének megértéséhez annak a felismerése, hogy az angol nyelvű centrum a “választott” nép” eszméjén épült, és nem mutatott nagy szimpátiát azok iránt a népek iránt, amelyekkel történelmük összesodorta őket – érvényes ez a Brit-szigetekre és a tengerentúli telepek területeire (Toynbee, 1935, 1: 211–2, 465).

A Thatcher és Reagan által meghirdetett új hidegháborús erkölcsiség ebben a prekoncepcióban gyökerezik. Reagan elnöksége idején az elődje meg az európai barátai – élükön Helmut Schmidttel – által keltett feszültséget tovább fokozták Reagan vezető tanácsadóinak, például Richard Pipesnak olyan kijelentései, hogy mondjuk a Szovjetunió vagy változtassa meg a társadalmi rendszerét, vagy háború vár rá. Ugyanakkor a Reagan-doktrínának megfelelően szélsőségesen brutális gerillaellenes háborúk kezdődtek, melyek közül talán a mozambiki mészárlások voltak a legvéresebbek, hosszú távú politikai konzekvenciáit tekintve pedig a kommunista kormányzat és a szovjet megszállás ellen indított afgán dzsihád emelkedik ki. Az USA-megbízottak támogatásával a megosztott államok egyik érdekcsoportja szisztematikusan gyilkolta saját népét annak a meggyőződésnek az alapján, hogy aki jószántából nem alkalmazkodik a mi normáinkhoz, az magával a civilizációval kerül szembe; és hogy az egyik ember erkölcsi korlátok nélkül rákényszerítheti akaratát a másikra. A Nyugatot képviselő hazai csoportokat persze elsődlegesen a modern racionalitás szovjet változatának önkényuralmi alkalmazása ellen mozgósították, pedig ez végső soron csak a modernitásnak mint olyannak egyik megnyilvánulási formája volt; szövetségeseiket a Nyugat bátorította, hogy ne riadjanak vissza semmilyen érzelem alkalmazásától, ami embereiket harcra tüzelné. Mint Dick Boer megfogalmazta, a Szovjetunió összeomlásával eltűnt a kapitalizmust elutasító ellenmozgalom is, mely korábban szerves része volt a “modernitásnak” – abban az értelemben, hogy nem utasította el a felvilágosodás vívmányait és intuícióit egészében, hanem azoknak csak a késő polgári társadalomban jelentkező elfajulását. A szocializmus saját programját szegezte szembe a kapitalizmussal: a szabadság, egyenlőség és testvériség eszméjét. Gorbacsov utolsó kísérlete, hogy kezet nyújtson a Nyugatnak, és hogy a kapitalizmus és a szocializmus történelmi jelentőségű kompromisszumot kössön az emberiség egészét fenyegető globális veszély kivédésére, Boer szerint a Nyugat magatartása miatt bukott el, mert meggyengült ellenfelével szemben, hatalmának erejében bízva a Nyugat nem látta szükségesnek, hogy ilyen kompromisszumba beleegyezzen.

Mivel az adott ellenmozgalom tökéletesen reménytelenül hivatkozott a felvilágosodás eszményeire, ezért a racionalitást úgymond egyedül megtestesítő “szabad világ” számára a terrorizmus maradt az egyetlen, kényszerű “magyarázat”. A mi “szabad világunk” embertelenségét elutasítókból így lesznek segítségünkkel barbárok: racionalitásunk irracionalizmusa az őrületbe kergeti őket. És aztán ezt a barbarizmust mint “lényegüket” rendeljük hozzájuk (Boer, 1991: 18).

Amikor ezek a sorok íródtak, a Nyugat éppen győzelmi diadalmámorban úszott, de befolyási övezetének peremén, és amikor a “globalizáció” éppen csak felbukkant mint lehetséges opció, a neoliberális kapitalizmusnak még mindig konfrontálódnia kellett szövetségeseivel, akiket buzgalmában korábban verbuvált. Ezen barbár szövetségesek egyike, Bin Laden mára világszerte hírhedt személlyé vált, és Boer előrelátó megállapításai rávilágítanak az egyetemességtől való elfordulásra, ami a harmadik világ lázadásának mai formáit jellemzi, s amire a Bin Laden-féle hálózat épül. Voltak olyan szövetségesek is, akik társadalmi osztályként továbbra is kitartanak a magángyarapodás, az eszközracionalizálás stb. nyugati eszményei mellett, és ezeket eredendően a Nyugat abból a célból mozgósította, hogy útját állják a Nyugat ellen fenekedő irracionális barbarizmusnak – jellemző példája ennek Irak az ajatollah vezette Iránnal szemben.

Rufin L’Empire et les nouveaux barbares (Boer 1991-es elemzéséhez hasonlóan) című elemzése is azt hangsúlyozza, hogy ezeknek a “szövetséges” államoknak fő funkciója, hogy gátat alkossanak a barbársággal szemben. Rufin szerint az idősebb Bush által az Öböl-háborúban Szaddám Huszein felett aratott győzelem után meghirdetett “új világrend” a régi Római Birodalom felépítését követi. Eszerint tehát van egy civilizált mag, ez a birodalom, vannak külső barbár küzdőterek, és a határvonalak mentén húzódnak az ütközőzónák, a limes. Ezen a határvonalon, ami – mint azt a többi birodalom történetéből is tudjuk – inkább zóna, mintsem vonal, a barbár hatalmak állandóan veszélyeztetik a birodalmat. Rufin szerint a háborúk célja jórészt az, hogy a limes mentén elhelyezkedő államok ütköző státusát biztosítsák vagy megteremtsék. Ennek az elméletnek a fényében mind a kuvaiti háború – mely az USA vezette “birodalom” és Irak között folyt –, mind a koszovói harcok – melyet a NATO és a Jugoszlávia megmaradt részei vívtak – kiváló példái ezeknek a Rufin által vázolt határ menti összecsapásoknak. Hogy a “birodalom” erkölcsileg és etikailag a barbárok fölött áll, az magától értetődő. Ez sokféleképpen kifejezésre jut, például abban a vitathatatlan követelményben, hogy mindig a Nyugat küld “megfigyelőket” a nem nyugati államokban tartott választások tisztaságának ellenőrzésére. Minden bizonnyal zűrzavart okozna, ha kambodzsai vagy zambiai megfigyelők jelennének meg Floridában, hogy kivizsgálják mondjuk az USA elnökválasztási kampányának pénzügyi hátterét és lebonyolításának menetét. Mivel tehát az “igazságosság” kizárólag a birodalom előjoga és nem a barbároké, ezért csak egy irányban működik.

 

A birodalom új esztétikája és a baloldal veresége

 

A birodalmi téma az utóbbi időben újra népszerű lett Hardt és Negri Birodalom (2000) című műve nyomán, de ebből a birodalomfogalomból a nemzetközi viszonyok elemzése, illetve az osztályalapú elemzés hiányában kimaradt minden politikai vonatkozás. Végül aztán nem maradt más, mint egy irodalmi hiperbola, amely homályban hagyja a tőke uralmának versengő, bomlasztó aspektusait mind geopolitikai alapjaiban (a hagyományos centrumon belül és azon kívül található különböző államokból irányított, az uralkodó osztályhoz tartozó nemzetek feletti frakciók rivalizálása), mind a mai kapitalizmus osztályszerkezetét illetően. Ebben a dimenzióban tehát értelmét veszti a közvetlen szembenállás a tulajdont birtokló uralkodó osztály és a proletariátus – vagy ahogy Hardt és Negri mondja: “a sokaság” – között; közöttük, mint azt a Transnational Classes and International Relations (1989) című könyvem ötödik fejezetében kifejtem, a 20. század során kialakult egy menedzseri káderosztály, melynek megvan az a képessége, hogy kivezesse a társadalmat a tőkének való alárendeltség állapotából, ha a társadalmi erők egyensúlya vagy pusztán a társadalom túlélési feltételei erre kényszerítik. A globalizációellenes mozgalmak és ezek erőteljes visszhangja Seattle óta kétségbe vonják, hogy a tőkehatalom globális egységesítő logikája magától értetődő volna, s ezzel ismét (korábban az 1930-as és az 1970-es években) megingatja legalább a káderek egy csoportjának az uralkodó osztály iránti feltétlen odaadását.

A “barbárok” és a barbár gyakorlat ellen indított háborúk legitimációjának kérdése kulcsfontosságú, ha el akarjuk dönteni, vajon a globalizációellenes mozgalom által felvetett problémák (az “egyetemes javak” privatizációja, túlfogyasztás, az emberi egzisztencia társadalmi és természeti szükségleteinek kimerítése) átfogó politikai programot eredményezhetnek-e. A jelenkori globalizáció hangoztatott etikája – hogy ő lenne a szabadság és a demokrácia előhírnöke – és a felettébb bűnös kényszer valósága közötti paradoxon eredetére kell rámutatni ahhoz, hogy ne ragadjunk le a gazdasági kérdésekben folytatott vitáknál. A megmaradt, továbbra sem integrálódott, nem nyugati társadalmak ellen indított vagy tervezett megelőző háborúk, melyek bizonyos értelemben megpróbálják erőszakosan felszámolni azokat a felhalmozódott ellentmondásokat, melyek a mintegy egy évszázadnyi nyugati beavatkozás eredményei, tehát ezek a háborúk nem pusztán kitérők azon az úton, melyet egyébként racionális “globális irányításnak” nevezhetünk. Sokkal inkább kísérletek arra, hogy esztétizálják a globalizációt mint etikai vállalkozást, melyért akár harcolni is késznek kell mutatkoznunk. Talán még egy olyan szándék is közrejátszik itt, hogy a nyomor és az elnyomás kiváltotta általános, széles körű ellenállást és megvetést a saját nyomorúságos és elnyomó hadállásaiban bennszorult áldozatok ellen mozgósítsák, és így fordítsák át a háborút az értünk is vívott “felszabadítási” harcokba – ahogyan 1914-ben a német szocialistákat mozgósítani lehetett a cári önkényuralom ellen, a francia szocialistákat meg a Reich tekintélyuralma felszámolására. Az “igazságos háború” ideológiai komponense nélkül a globalizációs projekt nélkülözni kénytelen azt a hajtóerőt, melyet csak a tömegtámogatás biztosíthat, és a koszovói háború itt újra zsinórmértékül szolgál arra, milyen mélyen képes a Nyugat egy viszonylag kisebb jelentőségű konfliktusba belemélyedni, ha az igazságos keresztes hadjárat ideológiájának ösztönző hatása adott.

A nyugati megközelítésmód, melyet Fukuyama fogalmazott meg elméletileg, s mely később Huntington civilizációk összecsapásáról értekező nézetében szilárdult meg (benne Carl Schmitt nézeteinek visszhangjával, mi több, a Haushofer és Fried-féle náci geopolitikai iskola visszfényeivel), nem az egyetemes közösség érdekeit szolgálja, hanem a nyugati közösségét a bennlakókkal és a kívül maradtakkal, és implicite tartalmazza azt a jogot, hogy háborút indíthasson a kívülállók ellen azért, mert kívül állnak. E szemlélet abba a korba vezet vissza, amikor Anglia abszolút monarchiából kapitalista állammá formálódott a polgárháború és a dicsőséges forradalom során, amikor Anglia világpolitikai lépéseit nem a dinasztikus bonyodalmak, hanem a várt nyereség határozta meg (Teschke, 2002). A tengerentúli területeken zajló angol terjeszkedés egyik következménye az volt, hogy – persze vetélkedés és konfliktusok közepette – kialakult a centrumországoknak egy olyan csoportja, melyek között a háború mint eszköz nem szerepelt: ez a kanti béketervezet foedus pacificuma vagy az, amit én a Lock-féle hátországnak nevezek. Kant elképzelése, akárcsak Locké, a társadalmi szerződés fogalmán alapult – Kant ezt nemzetközi méretekben, a köztársaságok, “demokráciák” között képzelte el. A korabeli nyugati liberális gondolkodásban ezt az eszmét öntudatosan fejlesztették tovább, mint például John Rawls Az igazságosság elmélete (Theory of Justice) (1973: 11) című művében. A könyv okfejtéséből nem nehéz kitalálni, hogy az igazságos társadalom a liberális, nyugati világ, és azt sem, hogy ebből következően létezik az ezen kívüli világ, ahol az igazságosság nincs jelen. Ugyanakkor későbbi művében, mint Giesen rámutat, Rawls általános liberális nézeteinek ad egy kis birodalmi színezetet. Politikai liberalizmus című könyvében és “A népek törvénye” (The Law of Peoples, mindkettő 1993-ban született) című cikkében Rawls azt javasolja, hogy hozzanak létre egy köztes területet, amolyan szürke zónát, melyet talán Rufin “határt alkotó államaihoz” lehetne hasonlítani. Így három koncentrikus kör írható le: a belső körben lévő államok a politikai liberalizmus és igazságosság letéteményesei; a második a “jól elrendezett hierarchikus rendszerek” köre, melyek az elsőnek szövetségesei, és végül a “törvényen kívüli rendszerek”, korunk “gazember államai” (Giesen, 1999: 44). A három kategória meghatározása gyakorlatilag azon alapul, vajon betartják-e az államok a politikai emberi jogokat. A második körbe tartozó rendszereknek minimálisan el kell ismerniük bizonyos emberi jogokat amellett, hogy saját választóik szemében is törvényesnek kell mutatkozniuk, és békés, expanziót kerülő magatartást kell tanúsítaniuk. Ez különbözteti meg őket a törvényen kívüli rezsimektől. További fontos kritérium a magántulajdon tiszteletben tartása. Így tehát egy állam, mely nem ismeri el a magántulajdont, törvényen kívüli, míg egy olyan állam, amely megsérti a szólásszabadságot, de tiszteletben tartja a magántulajdont, még tartozhat a második körhöz (Giesen, 1999: 46). Rawls később kijelenti, hogy a liberális államoknak igenis joguk van gazdasági eszközökkel vagy erőszakkal is “megbüntetni” a törvényen kívüli rendszereket, mert megszegik a jogszabályokat. Míg Kant nem ismerte el a katonai beavatkozáshoz való jogot, Rawls számára a büntető háborúk egyértelmű lehetőségek. Rawls véleménye szerint az “igazságosság” csak a politikai szférára érvényes (bár persze magában foglalja a magántulajdonhoz való jogot). A gazdasági szféra másrészt semleges, és nem érthető meg az igazságosság fogalmai alapján. Így tehát míg a magántulajdon emberi jog, ennek a gazdaságban érezhető következményei már kívül esnek az emberi jogok körén.

Rawlsnak a beavatkozás etikájával foglalkozó megállapításait félresöpörhetjük mondván, ezek skolasztikus elmegyakorlatok, melyekre nem érdemes sok időt vesztegetni. Ám ezek a gondolatok Az igazságosság elméletével együtt jól szimbolizálják társadalmunk erkölcsi igazolásának igényét mint az igazságosság és etika fogalmaival leírható végső tettet, vagyis a nyugati társadalmakban jelentkező igényt létünk esztétizálására. Fukuyama fekteti le az alapokat a nyugatitól eltérő létforma törvénytelennek nyilvánításához, s ezután már nyitva áll az út, hogy “saját” képünkre alakítsuk a világnak azt a szegletét – s ezt a nótát aztán egy egész kórus zengi majd, melyben Rawls hangja csak egy a sok közül. Miután több mint húsz éven át a saját maga szabta “nemzetközi közösség” rossz hírbe keverte az ENSZ-t és a nemzetközi jogot mint a neoliberális ellenforradalom bástyáit, eközben ragaszkodik az erőszak alkalmazásának jogához – még akkor is, ha ezt időnkénti engedményekkel fellazítja is; ilyen engedmény volt például az Oroszországnak adott szabad kéz Csecsenföld esetében, hiszen ezekben az esetekben a moralitás elve ezt megakadályozná. A nyugati konszenzus meghatározó eleme manapság tehát sokkal inkább a morális internacionalizmus, mint azon szabályok betartása, melyek maguk is útját tudnák állni a háborúknak, vagy legalább keretek között tudnák tartani őket.

A felmerülő kérdés, illetve az a probléma, melyhez eljutunk, a következő: a baloldal mint meggyökeresedett politikai erő miért veszítette el jelentőségét, és hagyta magát belesodorni a birodalmi globalizáció örvényébe. Láthatólag széles szakadék nyílt az egyes országok globalizációellenes mozgalmai és baloldali pártjai között – beleértve a szociáldemokratákat, a zöldeket és a kommunistákat egyaránt. Rövid konklúziómban kísérletet teszek arra, hogy bemutassam azt a két okot, mely szerintem ide vezetett. Az egyik ok a generációs kérdéssel kapcsolatos – a globalizációellenes mozgalom (mely a valóságban igazi “globalizációs” mozgalom) a fiatalok mozgalma. Az egyetemi hallgatóknak és általában az ifjúságnak ez a nemzedéke a hidegháborút követő időszakban ébredt politikai öntudatra, és a problémákat globálisan, világméretű összefüggéseikben ragadja meg. Az ifjúsági mozgalmon belül jelentkező igény, amely a táncon és a szórakozáson túl a szociális érzékenységben mutatkozik meg, a nincstelenekkel érzett szolidaritást globális összefüggésekben fogalmazza meg azon egyszerű okból, mert már nincs többé két világrendszer, melyből az egyik sorsa még bizonytalan. Aligha kell sok bizonyítékot felsorakoztatnom e megállapítás mellett, nekem teljesen magától értetődőnek tűnik. A közelmúltban alakult, a harmadik világ országaival szolidaritást vállaló bizottságokat – a Nicaragua-, az Angola-bizottságok, a vietnami mozgalom stb. – a kapitalista globalizáció és baloldaliság öntudata hívta életre, de ezek mára már nem kapcsolódnak össze a feltörekvő (a korábban a szovjetek által is támogatott vagy attól független) társadalmi osztályok speciális célkitűzéseivel, hanem egyértelműen, saját jogukból létező ellenzékként a társadalmi igazságosság és az emancipáció, a túlélés és a béke ügye mellett állnak világszerte.

A második oka, hogy a globalizációt ellenzők és a meggyökeresedett baloldal miért vált el egymástól – a baloldali pártok egyetértése a büntető háborúkkal mellesleg lehetővé tette ennek a baloldalnak a felszámolódását –, funkcionális eredetű. A NATO-nak a Jugoszlávia ellen indított háborúja idején a baloldal jelentősen megcsappant (ezt a folyamatot már előre jelezte az Irak ellen 1991-ben indított nyugati támadás elleni gyenge baloldali tiltakozás is), s ezt a jelenséget szerintem akkor érthetjük meg, ha elemezzük annak a menedzseri káderrétegnek a kialakulását a fejlett kapitalista országokban, mely kizárólagos kifejezési formáját a szociáldemokráciában találja meg vagy a hagyományoktól még kevésbé korlátozott számtalan környezetvédő mozgalomban. A Szovjetunió összeomlásakor a kommunisták vagy teljesen feladták a harcot, vagy csak nevükben maradtak fenn. Mint a politikai és az igazgatási területek napi munkáját ellátó káderek, minden állam “politikai osztálya” belsőleg összetartó erő, és az államigazgatási posztok betöltéséhez szükséges jogosultság különleges forrásait, mint amilyen például a munkásmozgalom osztályharca, a káderek azon csoportja fokozatosan lerázta magáról, akik pedig eredetileg a szocializmus megvalósítására aspiráló munkásosztály képviselőikként léptek a politikai színtérre.

A káderek szellemi felkészültségének és gyakorlati beállítódásának egyik lényeges eleme az a képességük, hogy különféle vezetéssel is együtt tudnak dolgozni. Egy intellektuális munkát végző menedzser (és itt nincs különbség a munkások irányítását végzők vagy a politikai-adminisztratív szférában dolgozók között) nem töltheti be funkcióját jól, ha erősen elkötelezett egy világnézet mellett. A rugalmasság és az új eszmék olyanfajta befogadásának képessége, mintha azok is “eszközök” volnának, előfeltétele a káderek munkájának, és az állami politikában a baloldal éppen ezt gyakorolta be az egész háború utáni korszakban, de még inkább a jelen időszakban. Ebben a tekintetben a posztmodern elméletnek a maga átfogó elmélet iránti szkepticizmusával és a sokféle valóság együtt létezésének felismerésével emancipatorikus és funkcionális-fegyelmező hatása van. Foucault ismeretarcheológiájának kitüntetett szerepe van itt, mivel relativizálja az igazság fogalmát azt állítva, hogy minden megismerési rendszer újradefiniálja az igaz és a hamis fogalmát. Lyotard a “nagy narratívák” iránti szkepticizmustól vezérelve a felsőoktatásról írott híres tanulmányában úgy fogalmaz, hogy “a tudás átadása többé már nem úgy történik, hogy kiképzünk egy elitet, mely aztán képes lesz a nemzetet az emancipáció felé vezetni, hanem úgy, hogy a rendszert olyan játékosokkal látjuk el, akik elfogadhatóan játsszák szerepüket azokon a pragmatikus posztokon, melyeket intézményeik jelölnek ki nekik” (Lyotard, 1984: 48).

A tudáshoz való viszony ezen formája, bár tartalmaz emancipatorikus elemeket is, jól illeszkedik a tudás áruvá válásának és kommercializálódásának folyamatába, és mint Giesen rámutat, ez a tendencia áthatja az etika szféráját is. A hangsúly áttevődött az alkalmazott etikára, amelyben az etikai problémák megközelítése eklektikus lett, azaz hasznossági szempontokat helyez előtérbe – az etikát az etikai kérdésekkel foglalkozó szakemberek körében szokás “változó elemnek” is nevezni (Giesen, 1992: 302). Az “alkalmazott etika” továbbra is jelentős sikereket ér el a hagyományos filozófia határain túl.

Miután a filozófusok “az etikai kérdések szakértőivé” váltak, boldogok, hogy – végre! – a közjó szolgálatában tevékenykedhetnek, hogy végre ők is hasznosak a gyakorlatban, és örömmel alkalmazzák elméleti “eszközeiket” a morális problémák megoldására függetlenül attól, hogy azok milyen területen merülnek fel. Tanítanak tehát (az Egyesült Államokban persze) az orvosi, a jogi, a közgazdasági egyetemeken, a kommunikációszakokon, sőt mostanában már a politikatudományban is; aktívan működnek a kórházakban, a korporációknál és tanácsadókként klinikákat szerveznek, ahol a pszichológusokhoz és pszichiáterekhez hasonlóan ők is segítenek pácienseiknek, hogy “elmélkedjenek” morális problémáikon (Giesen, 1992: 305).

Ugyanakkor ennek a funkciónak a betöltéséhez a szakértőknek olyan etikára van szükségük, ami tökéletesen alakítható, hiszen nem tűnhetnek fel olyan színben, hogy mereven ragaszkodnak egy kitüntetett pozícióhoz. És ezen a ponton lép be a folyamatokba a posztmodernizmus mint a bármely felmerülő helyzetben alkalmazható etika általános kerete (Giesen, 1992: 307). Azok a professzionális politikusok, akik a baloldallal való történelmi kapcsolataik ellenére hajlandóknak mutatkoztak beállni a nem eléggé megalázkodó, kívülálló államok ellen indított büntetőháborúkat helyeslők csoportjába, véleményem szerint maguk is foglyai lettek a fentebb elemzett, formálható nézeteket eredményező folyamatoknak, ami nélkül politikai szereplőkként nem élhettek volna túl napjaink globális kontextusában. A kvázi-birodalmi világpolitika esztétizálása az etika instrumentalizálásának ezen az alapján nyugszik. Csak így magyarázhatók a humanitárius háború, a demokrácia érdekében alkalmazott embargó stb. kiáltó ellentmondásai. A neoliberális káderek színrelépése különösen a korábbi baloldal szférájában és rátelepedésük a baloldal korábbi politikai formációira (például a New Labour stb.) nemcsak az új etika alkalmazásához szükséges apparátust és az új etika esztétizáláshoz szükséges politikai tanácsadókat és intellektuális szakértőket mozgósította, hanem tömegbázist is teremtett – legalábbis addig, amíg a manapság szerveződő globalizációellenes mozgalom készen nem áll a harcra.

 

Hivatkozott irodalom

 

Boer, D. (1991): “Kerk moet steun geven aan barbaren”, Hervormd Nederland, 10 August.

Borev, Y. (1985): Aesthetics − A Textbook (translated by N. Belskaya and Y. Philippov), Progress, Moszkva.

Calder, Angus (1981): Revolutionary Empire. The Rise of the English-Speaking Empires from the Fifteenth Century to the 1780s, Jonathan Cape, London.

Duffield, Mark (2001): Global Governance and the New Wars. The Merging of Development and Security, Zed Press, London−New York.

Fukuyama, Francis (1989): “The End of History”, The National Interest, 16.

Giesen, Klaus-Gerd (1992): L’Ethique des Relations Internationales. Les theories anglo-américaines contemporaines, Bruylant, Brüsszel.

Giesen, Klaus-Gerd (1999): “Charité internationale et guerre juste: la justice internationale selon John Rawls”, Les Temps Modernes 54 (604).

Hardt, Michael and Negri, Antonio (2000): Empire, Harvard University Press, Cambridge−London.

Harvey, David (1985): The Condition of Postmodernity. An Enquiry into the Origins of Cultural Change, Blackwell, Cambridge−Oxford.

Jahn, Beate (2000): The Cultural Construction of International Relations. The Invention of the State of Nature, Palgrave, Basingstoke.

Kolko, Gabriel (2002): Another Century of War? The New Press, New York.

Lyotard, J.-F. (1984): The Postmodern Condition: A Report on Knowledge (transl. by G. Bennington and B. Massumi), Manchester University Press, magyarul: Jean François Lyotard: “A posztmodern állapot” in: Habermas, Lyotard, Rorty: A posztmodern állapot. Szerk. Bujalos István, Századvég Kiadó–Gond, Bp., 1993.

Van der Pijl, Kees (1998): Transnational Classes and International Relations, Routledge, London−New York.

Van der Pijl, Kees (2001): “From Gorbachev to Kosovo. Atlantic Rivalries and the Re-Incorporation of Eastern Europe”, Review of International Political Economy 8 (2).

Rawls, John (1973): A Theory of Justice, Oxford University Press, magyarul: John Rawls: Az igazságosság elmélete. Osiris Kiadó, Bp., 1997.

Robinson, William I. (1996): Promoting Polyarchy, Cambridge University Press.

Rufin, J.-Ch. (1991): L’empire et les nouveaux barbares, Lattès, Párizs.

Teschke, Benno (2002): “Theorizing the Westphalian System of States: International Relations from Absolutism to Capitalism”, European Journal of International Relations 8 (1).

Toynbee, A. J. (1935): A Study of History, Oxford University Press.

 

(Fordította: Baráth Katalin)