A globalizáció új szakaszának kezdetét a durvább, tovább fegyverkező és unilateralista Amerika jelzi. A versengő tömbök történelmi sémája tér vissza. A logikus alternatíva: a szolidaritás és kooperáció lehetőségét kínáló szocializmus.
Ahogy Ön ezt a tanulmányt olvassa, már bizonyára gondolkodott a globalizáció fenyegetéséről, hogy az fájdalmas alkalmazkodást követel Öntől és gyermekeitől. A közbeszédet a “neoliberalizmus”, a “privatizáció” és az “angol–amerikai konszenzus” szlogenek uralják, közben pedig a nagy multinacionális cégek külföldre viszik a termelést, hogy a rosszul fizetett munkaerőt, a környezetszennyező technológiákat, a korrupt politikai rendszert és az alacsonyabb adókat kihasználják. A multik “anyaországaiban” növekszik a munkanélküliség és a szegénység, miközben a csökkenő nyugdíjak és közösségi szolgáltatások is rontják az életszínvonalat. Az önmegerősítő tendenciák miatt jogosnak tűnnek ezek az aggodalmak. A globális szerelőszalag átalakította a termelő- és a fogyasztóterületeket. A változások sebessége és iránya sok embert nyomorba dönt, és csak keveseket tesz gazdaggá, de az alkalmazkodás mindenkitől embertelen erőfeszítéseket követel. Mindez az új, minden korábbinál hatékonyabb és rugalmasabb világgazdaság felépítésének nevében történik. Kevesek (remélt) nyeresége igazolja a többség áldozatvállalását.
A “vadállat gyomrából” írunk Önnek, nézőpontunk különbözhet az Önétől. Az a benyomásunk, hogy a globális gazdasági rendszer radikálisan megváltozik. Ha igazunk van, ideje újragondolnunk az előrehaladó globalizációt kezelő stratégiánkat. Az Egyesült Államok által az elmúlt 30 évben fenntartott világgazdasági rend szabályait újraírják. Erővel tartják fenn a szabadkereskedelmet, a szabad tőkeáramlást, a dollárt mint világpénzt és az USA politikai és gazdasági vezető szerepét – mégis egyre inkább megkérdőjeleződnek. Az ebből következő bizonytalanság és feszültség háborúkban, kereskedelmi csatározásokban, ENSZ-vitákban és külpolitikai összeütközésekben nyilvánul meg. A vélt közös érdekek gyengülése a tömbök közötti és azokon belüli kapcsolatok zavarához vezet. Kelet-Ázsia (Kína vezetésével), Európa (az EU vezetésével) és más globális régiók küzdenek a rájuk rótt követelmények ellen. Új érdekek és ellentétek tűntek fel az Irak miatti nézeteltérések során. A gyenge világgazdaság és az USA nyers hatalmi törekvései mindenkit fenyegetnek. A régi világrend egyre kevésbé elégíti ki szereplőit – a mélyreható változások a folyamatok megértését és új utak keresését sürgetik.
A szabadkereskedelem lendülete elveszett. Gazdasági válságok sora tört elő, különösen 1997–98 óta. Japán második évtizede szenved a gazdaság gyengeségétől, miközben Kína válik a világ első számú termelőjévé. Az eurózóna, az Egyesült Államok és a világ többi része a javak és szolgáltatások iránti elégtelen kereslet, a túlzott (romboló) piaci verseny, valamint az általános politikai és gazdasági bizonytalanság terhe alatt botladozik. A világméretekben deregulált pénzügyi rendszer (részvények, kötvények, származtatott pénzügyi termékek és valuták) vadul pörög, szédítő sebességgel emel mennybe vagy juttat pokolra. Egész régiók és iparágak omlanak össze, mások megragadják a tünékeny jólétet. Az egyre olcsóbb termeléssel és elégtelen kereslettel jellemezhető, az egekbe szökő adóssággal is csak időlegesen fenntartható globális rendszer világszerte óriási nyomás alatt tartja az államokat és a dolgozó tömegeket. A harmadik világban süllyed az életszínvonal, a helyi és a globális egyenlőtlenség egyre nő, az amerikaiak fogyasztási színvonalát az eladósodás biztosítja, és Európa küzd az állandósuló munkanélküliséggel.
A (többé-kevésbé) együttműködésre épülő nemzetközi kapitalista rend – a “régi globalizáció” – felbomlik, és új lép a helyébe. Az Airbus és a Boeing közötti küzdelem jó példáját adja a folyamat vállalati oldalának (a gyorsan felzárkózó Airbus a fontos kormányokat maga mögött tudó Boeinggel áll szemben). Új államok és szövetségeik vesznek részt az egyre keményebb versenyben, és állítják egyre komolyabb kihívások elé Amerikát vezető szerepének fenntartásában. Az EU, Kína, Oroszország és India egyre inkább csak önérdekét követő szereplőnek tartja az Egyesült Államokat, mely figyelmen kívül hagyja az ő szükségleteiket. Kína, India, Oroszország, az EU, Brazília és az Egyesült Államok szövetségesekért és előjogokért versengenek. Az Afrika, Kelet-Európa, Közép-Ázsia vagy a Közel-Kelet feletti befolyásért folytatott küzdelmek csak ennek legnyilvánvalóbb példái.
Kína, az EU és más regionális hatalmak növekvő gazdasági ereje az évek óta gazdasági nehézségekkel küzdő Egyesült Államokat külpolitikájának radikális megváltoztatására kényszerítette: egyedüli világhatalmi státusát és atomarzenálját használja gazdasági dominanciájának fenntartására és riválisai féken tartására. A 2001. szeptember 11-ét követő hazai hisztériát pedig a Bush-rezsim a vég nélküli “terrorizmus elleni háború” támogatásának fenntartásához aknázza ki. A Pax Americana kiterjesztésének terve irritálja és aláássa a kialakuló új tömböket, amelyek maguk is a zavaros nemzetközi helyzet kihasználására törekednek. Már szeptember 11-e előtt is felfedezhetők voltak a zavar jelei. A feszültség olyan különböző kérdésekben tört felszínre, mint a banán, az acél vagy a genetikailag módosított élelmiszerek kereskedelme, a Nemzetközi Büntetőbíróság felállítása, a kiotói vállalások betartása vagy az ENSZ szerepének eltérő felfogása. A konfliktusok az iraki invázióval és megszállással váltak igazán hevessé. Az egyes nemzetek újragondolják és újraorientálják kül- és belpolitikájukat, hogy alkalmazkodjanak a nemzetközi gazdaságban tapasztalható egyre ádázabb versenyhez és a csökkenő együttműködési hajlandósághoz.
A 2003 februárja óta nyilvánvaló nemzetközi ellenszenvvel figyelt Egyesült Államok külkapcsolatai folyamatosan romlanak. Ellenséges (hivatalos és nem hivatalos) lépésekkel igyekeznek megbüntetni Franciaországot, Németországot és az USA iraki háborúját ellenző más államokat. Félreérthetetlenül fenyegető szándékkal nevezték át például a sült krumplit (french fries) “szabadságkrumplira” (freedom fries) a Capitolium (a kongresszus épülete) büféjében – az első világháború hasonlóan felfokozott hangulatában nevezték át az amerikaiak a német savanyúkáposztát (sauerkraut) “győzelemkáposztára” (victory cabbage). Ez a groteszk nyelvi játék sajnálatosan pontos képet ad arról a paranoiás és veszélyes környezetről, ahol még a sült krumpli is “vagy velünk van, vagy ellenünk”.
Hátborzongató párhuzam vonható a jelenlegi és az első világháborút megelőző helyzet között. A vörös veszedelem emlékének gyors fakulásával alternatíva nélkülinek tartják a kapitalizmust. Ugyanez történt az első világháború előtt is: a terjeszkedés szükséglete meggondolatlanul véres háborúba sodorta a nagy nemzeteket. Ma is erősödik a versengés a kapitalista államok között, ahogy az eltérő stratégiát követő tömbök viszonya egyre barátságtalanabbá válik. Az Egyesült Államokba látogató külföldiek hamar megtapasztalják ezt, amikor ujjlenyomatot vesznek és fényképet készítenek róluk a Belbiztonsági Minisztérium ügynökei.
A globalizáció új szakaszának kezdetét a durvább, tovább fegyverkező és unilateralista Amerika jelzi. 2003 júliusában a Bush-adminisztráció bejelentette, hogy felfüggeszti katonai segítségnyújtását majd két tucat állam számára, melyek nem ajánlottak fel előzetes amnesztiát az amerikai haderő által a jövőben esetlegesen elkövetendő háborús bűnökre. Az USA és az EU közötti kereskedelmi csatározások élesebbekké váltak, a GATS (Általános Szolgáltatáskereskedelmi Egyezmény), OECD, G8, WTO és a Párizsi Klub találkozóin tapasztalható nézetkülönbségek elmérgesedtek. 2003 júniusában India és Kína miniszterelnökei történelmi megállapodást írtak alá, hogy az Egyesült Államok politikája által támasztott kihívásokkal szorosabb gazdasági és politikai kötelékek kimunkálása révén szálljanak szembe. 2003 júliusában az USA által forszírozott Amerikai Szabadkereskedelmi Övezet (FTAA) ellensúlyozására a karibi országok saját közös gazdasági térség kialakítása mellett döntöttek. Újabban Brazília próbálja feléleszteni a Mercosurt, a dél-amerikai államok gazdasági szövetségét, hogy annak segítségével állhasson ellen hatalmas, beavatkozás párti északi szomszédjának. Kelet-ázsiai központi bankárok, közgazdászok és állami hivatalnokok párbeszédet kezdtek a helyi tőke Amerikába áramlásának visszafogásáról és a dollár mint tartalékvaluta alternatívájáról. A Közel-Keleten az erős Amerika-ellenes érzelmek bojkottok meghirdetéséhez és a dollár euróra cseréléséhez vezethetnek. Az EU bővítési és valuta-, valamint gazdaságerősítési törekvései miatt egyre mélyül az amerikai érdekekkel való konfliktusa. A regionális és világhatalmak befolyási övezetek kiépítésére törnek, de ez egy “nulla összegű játék”. Versengő regionális és globális gazdaságok alakulnak ki: a saját övezetükön belül mind próbálják a területet és a termelést konszolidálni, többet és többet megragadni, aztán a fennhatóságuk alá vontakból kipréselni a terjeszkedés költségeit (aminek Amerika iraki politikája a legtisztább példája).
Egy másik történelmi párhuzam is adódik: az első világháború után Európa kapitalista államai együttműködésre épülő világgazdasági rendet próbáltak létrehozni. Az 1920-as évek válságai törték össze ezt az álmot. A globális gazdasági visszaesés gyorsan aláásta a kooperációt, és vad versengést eredményezett. Két szemben álló tömb – az angol–francia–amerikai–orosz és a német–olasz–japán – alakult ki, ami a második világháború katasztrofális pusztításához vezetett. A múlt században tehát a kooperációra alapozott világgazdasági rend belső ellentmondásai kétszer vezettek túlzott versengéshez. A kommunizmussal szemben átmenetileg felmutatott egység felbomlásával újra a kapitalista világgazdaság versengő énje kerül előtérbe. Ennek azonban nem kell harmadik világháborúhoz vezetnie – bár a CIA volt igazgatója, James Woolsey már a negyedik világháború kezdetéről beszél (ő a hidegháborút tartja a harmadik világháborúnak).
A szakszervezeteknek, aktivistáknak és vállalatoknak ennek megfelelően kell elképzeléseiket és programjaikat alakítaniuk. A régi típusú globalizációnak vége. Haláltusáját közvetítik az éjszakai híradók és megírják az újságok. A változás megrázza a munkások, vállalatok, szakszervezetek, politikai pártok, aktivisták és államok számára ismerős világot. Akik ezt nem ismerik fel és nem tudnak alkalmazkodni hozzá, kellemetlen meglepetésekkel szembesülhetnek, melyek céljaik elérését, sőt talán túlélésüket is veszélyeztetik.
A kapitalisták és kormányaik mindinkább veszélyes, kihívásokkal teli helynek láttatják a világgazdaságot. A köztük dúló gazdasági háború a tömböket belső fejlesztési programokra és önérdekkövetésre kényszeríti. Egy erős, életképes birodalom megteremtése lett a tömbök célja a “hatékonyságot és jólétet maximalizáló” egyetlen, globális gazdasághoz kapcsolódás helyett. A tömbökön belül emiatt az államhoz és a nagyobb egységhez való hűség vált elsődlegessé a vállalkozások, szakszervezetek és állampolgárok számára, a domináns vállalatok és kormányok pedig e hűség saját érdekeiknek megfelelő definiálására törekednek. “A túlzott versenyt támasztó globális gazdaság nyers valósága” tehát alacsonyabb béreket és nyugdíjakat, csökkenő színvonalú állami szolgáltatásokat, a tőke kedvezőbb adóztatását és engedelmességet követel. Magasabb védelmi költségvetés és vállalati támogatások szükségesek a “nemzeti biztonság” eléréséhez. A katonai kiadások és a tömb fenntartásának költségei az egyéb állami kiadások csökkentéséhez vezetnek. Ugyanez az érvelés támasztja alá – a “felforgatónak” bélyegzett bírálatok elhallgattatása érdekében – a politikai és polgárjogok drasztikus szűkítését. Az állami és vállalati követelések ellenzőit árulónak nevezik és durván elnyomják. A fenti törekvések természetesen az Egyesült Államokban a legszembetűnőbbek.
Bush kész idejekorán demonstrálni az USA gazdasági és katonai erejét, megvásárolni a gyengébb államok támogatását és ellenőrzés alatt tartani a hazai történéseket. Az iraki háború és megszállás adta meg az alaphangot. Várható-e, hogy a világ többi része tovább küzd az együttműködésre és szabadkereskedelemre épülő, egyre gyengülő nemzetközi gazdasági rend fenntartása érdekében, amelyet az az Egyesült Államok vezet, amely megváltoztatta elképzeléseit és egy új, teljesen más globalizációra törekszik? És vajon e várható globális gazdasági összeütközéseknek a munkások, haladó értelmiségiek és környezetvédők politikailag irreleváns, csendesen szenvedő alanyai lesznek csupán?
Az Európai Unió, Oroszország, Kína, Latin-Amerika és sok nemzet lassan az amerikai stratégiaváltáshoz igazítja lépéseit. Várható, hogy a versengő tömbök történelmi sémája tér vissza. A kérdés tehát: mit tegyünk? Az együttműködésre épülő világgazdaság áldozatainak és ellenfeleinek meg kell érteniük a kialakuló új szakaszban rejlő kockázatokat és szenvedést. A politikai és gazdasági vezetők hűséget várnak el tőlük; mások az együttműködéshez való visszatérést javasolják majd – de sem a régi, sem az új típusú globalizáció nem szolgálja a tömegeket.
Mi szolgálhatná az ő érdekeiket és egyesíthetné őket? Szerintünk a válasz csak egy teljesen új, eltérő nemzetközi rend lehet: egy olyan rend, amely (1) a stabilitás, gazdasági és politikai demokrácia és élhető környezet iránti emberi szükségleteknek rendeli alá a multinacionális vállalatok és partnerállamaik igényeit, és (2) véget vet a kizsákmányolásnak. A kapitalizmus keretében most sem sikerült fenntartani az együttműködésre épülő nemzetközi gazdasági rendet. A logikus alternatíva a szolidaritás és kooperáció lehetőségét kínáló szocializmus. A fájdalmas, véráztatta jelen és a kísérteties jövő a szociális mozgalmak újjáélesztését teszi szükségessé. Ironikus, hogy Margaret Thatcher az alternatívák halottá nyilvánításával a kapitalista világgazdaság olyan szakaszának kezdetét jelezte, amely alternatívák után kiált.
(Fordította: Szilágyi László)
