Marton Imre fiatalon a francia kommunista ellenállás tagja volt, akit 1941 októberében tartóztattak le Párizsban. Életének ezt az epizódját meséli el, miközben felidézi a korabeli egyetemi miliőt, amelyben fejlődött, s szellemi indíttatását, identitáskeresésének nehézségeit, illetve megrajzolja barátai: Christian Rizo és Tony Bloncourt szellemi-erkölcsi portréját. Az események hátterét Boris Danzer-Kantof eleveníti fel.Boris Danzer-Kantof: Marton Imre (Émeric Schweitzer), Franciaország, 1939–1943

A német megszállókkal szembeszálló párizsi ellenállók egyik legelső perét kutatva – amely 1942. március 4-től 7-ig zajlott le a Képviselők Házában (ez volt a Nemzetgyűlés akkori elnevezése), s amelynek során kommunista fiatalokat ítéltek el 1941 nyarán és őszén a fővárosban elkövetett merényletek miatt –, 1994-ben kapcsolatba kerültem Marton Imrével, az egyik régi ellenálló, André Kirschen révén, akivel barátok voltak, s akit gyakran felkeresett, amikor konferenciák alkalmából Franciaországba jött.

Minthogy Marton Imrét együtt tartóztatták le az általam kutatott per hét kivégzett elítéltjének egyikével (Christian Rizóval), ő volt a legmegfelelőbb személy arra, hogy elmondja nekem életének ezt az epizódját, s felidézze a korabeli egyetemi miliőt, amelyben fejlődött, illetve megrajzolja barátai: Christian Rizo és Tony Bloncourt szellemi-erkölcsi portréját. Válaszára nem is kellett sokáig várnom, s az messzemenően megfelelt várakozásaimnak.

Akkoriban dokumentumfilmet készítettem a témáról, s ezért magától értetődőnek tartottam, hogy beszéljek neki róla, és arra kérjem, készítsünk vele interjút az otthonában. A producerrel és egy kisebb létszámú stábbal készek lettünk volna Magyarországra utazni, hogy felvegyük értékes tanúságtételét és a franciaországi harcokban eltöltött évekkel kapcsolatos gondolatait. Sajnos azonban, kivételes szerénysége folytán, baráti ösztönzésem dacára, javaslatunkat visszautasította. Mindig azt mondta: ő nem hős, meg hogy nem akarja “mutogatni” magát. Elhúzódó betegsége és elhunyta végül nem tette lehetővé számomra, hogy személyesen is megismerjem.

Hozzám intézett levelének bevezetéseként és magyarázataként, az alábbiakban megkísérlek rövid és – a források, illetve a tanúvallomások bizonytalan volta, sőt ellentmondásossága ellenére – minél pontosabb vázlatot készíteni arról a környezetről, amelyben Marton Imre 1940 és 1942 között fejlődött, valamint szerepéről s azokról az akciókról, amelyeknek, úgy tűnik, résztvevője volt.

A kommunista egyetemi diákság

1940 júliusában-augusztusában, a megszállt Párizsban, amely az elmenekült lakosok visszatérésével lassan ismét benépesült, a kommunista egyetemi hallgatók megpróbáltak újra kapcsolatba lépni egymással. Egyes továbbra is legálisan működő vagy megtűrt diákszervezetek lehetővé tették számukra a kontaktus felvételét, a hírek cseréjét. Ilyen volt a bölcsészek vagy a joghallgatók egyesülete, valamint a Francia Diákok Országos Szövetsége (UNEF¹), amelynek vezetője a megszállt zónában François de Lescure², az író, Pierre de Lescure fia volt. François de Lescure – a Vichy-i kormány tudta nélkül – a kommunista diákok szervezetének, az 1939 szeptemberében feloszlatott, majd illegálisan újjáalakult Franciaországi Kommunista Egyetemi és Középiskolai Diákok Szövetségének (Union des Étudiants et Lycéens Communistes de France – UELCF) földalatti vezetőségéhez tartozott.

Az illegális UELCF első vezetését tehát hárman alkották: a “tömegmunkáért” felelős François de Lescure; Suzanne Dijan (Yvon Dijan³ nővére), aki 1938-ban a Sorbonne kommunista diákjainak vezetője, majd 1939–1940-ben a kommunista diákok országos titkára volt, s a megszállás kezdetén elhagyta Párizst, mivel a francia rendőrség köröztette; valamint Francis Cohen, aki 1942. szeptember 11-én, leszerelése után tért vissza Párizsba, és a szervezet politikai felelőse lett. A kommunista párt részéről Maurice Delon, Párizs 3. kerületi polgármesteri hivatalának egyik alkalmazottja volt felelős magáért az egyetemi diákságért (az összeköttetést a párttal Maurice Berlemont tartotta). Ennek a mintegy harminc főből álló szekciónak a politikai megbízottja Jean Rozynoër kórházi, külső medikus-gyakornok (externe) volt, az egyes körzetek felelősei pedig Claude Lalet – aki Olivier Soueffal⁴ együtt a Sorbonne-ra járó diákokat képviselte –, Othman Ben Aleya és Bernard Kirschen⁵. A három, egyenként 4-5 fős csoport felelősei között ott találjuk a későbbi filmrendezőt, Pierre Kastot és a leendő írót, Pierre Daix-t, a tagok között pedig Tony Bloncourt-t, Christian Rizót és… egy fiatal magyar zsidót, Émeric Schweitzert, akit inkább Émile-nek, sőt “Mimile”-nek – olykor pedig Pierrot-nak – hívtak, azelőtt, hogy a háborút követően Marton Imre vált belőle.

Ez a fiatalember 1936-ban csatlakozott a Párizsi Antifasiszta Középiskolások mozgalmához, majd a következő évben az ifjú kommunisták szervezetéhez. A Kommunista Diákok Szövetségének megalakulásakor, 1939 tavaszán, egyik küldötte volt a Voltaire Líceumnak, ahol gimnáziumi tanulmányait végezte. Miután 1940-ben leérettségizett, beiratkozott a Sorbonne-ra, ahol Bernard Kirschennel és Jean Suret-Canale-lal⁶ létrehozták a kommunista diákok egyik három tagú sejtjét [triangle].⁷ A németek párizsi bevonulása után pár héttel Marton Imre elhívta a szüleihez néhány barátját, köztük Lucie Garabediant, aki így emlékezik: “Azzal bízták meg, hogy közölje velünk az utasítást, miszerint nem szabad belekeverednünk a kapitalista háborúba, s hogy a l’Humanité⁸ hamarosan újra megjelenik.”⁹ Ezt a szovjet-német paktumnak megfelelő be nem avatkozási direktívát az alapszervezetek fiatal aktivistái nehezen fogadták el. Hamarosan alkalmuk is lett rá, hogy megszabaduljanak tőle.

A Sorbonne újbóli megnyitása után a Quartier latin-t a lázadás szele járta át. Egy németbarát “kulturális kör” szervezésében – amelyből később a “Collaboration” csoport lett –, 1940. július 26-án előadássorozat indult (kezdeményezője Abel Bonnard, a későbbi oktatási miniszter, valamint Georges Claude fizikus volt). François Lescure kérésére – aki hírét vette, hogy az előadás kapcsán filmvetítésre is sor kerül –, Marton Imre (Émeric Schweitzer) kapcsolatba lépett korábbi, Voltaire Líceum-beli osztálytársaival, Christian Rizóval és Félix Kauerral, s javasolta nekik: amikor leoltják a lámpákat, szórjanak szét propagandaanyagot a teremben – Maurice Thorez és Jacques Duclos “Peuple de France” (Franciaország népe) című szövegét, amelyet “Június 10-i felhívásnak” neveztek. François Lescure visszaemlékezése szerint, “felhördült a terem, amint a szórólapok lebegni kezdtek a filmvetítő fénysugarában, s a villanyt gyorsan újra felkapcsolták”.¹⁰ Amikor az erkélyen keresztül menekülni próbáltak, Christian Rizót és Félix Kauert civilruhás rendőrök a lépcsőházban elfogták, s az 5. kerületi rendőrkapitányságra vitték. A két fiút három hónapra a Santé börtönbe csukták.¹¹ 1940. október 10-én szabadultak, ítélet nélkül. Míg Christian és Félix az elzárás idejét a vizsgákra való felkészülésre használták fel, a kommunista egyetemisták és középiskolások szerkesztették és terjesztették a La Relève és az Avant-Garde című lapokat, plakátokat (“papillon”) ragasztottak, míniummal jelszavakat írtak a falakra, s a köztereken szórólapokat osztogattak. Voltak, akik odáig merészkedtek, hogy a Párizsi Egyetem környékén belekötöttek a német katonákba, sőt kisebb verekedéseket provokáltak… Tony Bloncourt, aki ideje nagy részét a Sorbonne könyvtárában töltötte, társaihoz hasonlóan, rendszeresen szórólapokat csúsztatott a katalógusokba és a kézikönyvekbe, lázadásra szólítva fel a diákokat a vichy-i kormány és a németek intézkedéseivel szemben. Egyszer Bernard Kirschennel s néhány más diákkal záptojással dobáltak meg egy tanárt, aki rendszeresen antiszemita megjegyzéseket tett. “Ilyen légkörben zajlottak a mi kommunista diákakcióink – írja Francis Cohen. Elítéltük a francia kultúra elleni lépéseket, s ahogyan a maguk területén más kommunisták is tették, támogattuk a diákok napi követeléseit (tanrend, anyagi helyzet), amelyek szembeállították őket a hatalommal. Kevesen voltunk, de rendkívül aktívak.”¹²

Bármennyire békések voltak is ezek az akciók, ám nem veszélytelenek. 1940. október 26-án Jean Suret-Canale-t őrizetbe vették, amikor a rue Mabillon-on plakátot ragasztott a vizsgaépület falára. Ügyelt rá, hogy ne adja meg az igazi lakáscímét a rendőröknek – akkoriban a nővérénél lakott –, akik így a szülei lakását kutatták át, s ezzel Marton Imrét, akivel másnap találkozója volt, megóvta a letartóztatástól. Suret-Canale csak 48 óra múlva mondta meg a valódi címét. Marton Imre pedig, félve a lebukástól, illegalitásba vonult, bár továbbra is kapcsolatban maradt diáktársaival.¹³

A feszültség tetőfokára hágott, amikor 1940. október 30-án híre ment Paul Langevin professzor, a világhírű tudós letartóztatásának, aki 1934-ben az Antifasiszta Értelmiségiek Éberségi Bizottságának alapítója és a Népfront közismert alakja volt. Ez az esemény a diákokat és a tanárokat egyaránt felháborította. Az UELC falragaszokon bélyegezte meg “Franciaország szellemi alávetésének szándékát”, s Paul Langevin kiszabadítása érdekében, november 8-án 16 órára tünetésre hívott a Collège de France épülete elé. Néhányan, mint Bernard Kirschen, Pierre Daix és Marton Imre, a rue des Écoles felőli kis téren tüntettek. Mások, kb. negyvenen, köztük Christian Rizo, Tony Bloncourt, Rosnie Pitkowitz és Sam Radzinsky¹⁴, előbb szórólapokat osztogattak a Sorbonne épületében és a boulevard Saint-Michelen, majd jelszavakat skandáltak a rue Soufflot sarkán – “Engedjék szabadon Langevin-t!”, “Le Pétain-nel!” –, végül pedig elénekelték a Marseillaise-t, s szétszéledtek. Pár perccel később Christian, Tony, Rosine és Sam a rue des Écoles és a boulevard Saint-Michel sarkán, a Café Dupont-Latin söntéspultjánál találkoztak. Sam Radzinsky szerette mesélni, hogy Tony Bloncourt a pultra kitett cukros-banános aprósüteményt a rá jellemző rendíthetetlen nyugalommal szétosztotta társai között, akik azt nyomban befalták. Aztán amikor távozás előtt a négy kávét kifizette, a süteményről “elfeledkezett”…¹⁵

A megszállás időszakának e legelső tüntetése, amelyben alig ötvenen vettek részt, csupán előjátéka volt annak a másiknak, amelyet november 11-ére, az 1918-as fegyverszünet s ilyenformán a németek huszonkét évvel azelőtti vereségének évfordulójára hirdettek meg. Az ötlet suttogó propagandával terjedt a különböző körökben: a gimnazisták, egyetemisták, hazafiak, antifasiszták soraiban. François de Lescure Roger Morais-val közösen szórólapot készített, amely tüntetésre szólított fel a november 11-i ünnepség alkalmából, amit egyébként a rendőrség és a német hatóságok betiltottak. A Sorbonne rektora is azt tanácsolta a diákoknak küldötteiken keresztül, hogy maradjanak távol a tüntetéstől, mondván: annak “súlyos következményei lehetnek az egyetemre nézve.”¹⁶ A megadott napon reggel egy Londonból érkezett megbízott, André Weil-Curiel és Léon-Maurice Nordmann ügyvéd – mindketten egy jogászokat, tanárokat és értelmiségieket tömörítő ellenzéki csoport tagjai – virágcsokrot és egy hatalmas, de Gaulle tábornok által aláírt névjegykártyát helyeztek el a Clemenceau-szobor talapzatán, a Champs-Élysées elején. Dél körül a francia rendőrség szétoszlatott egy kisebb diákcsoportot, akik a Champs-Élysées-n akartak tüntetni. 17 óra felé, a források szerint, 2–5 ezer tüntető, nemzeti zászlóval a kézben, végigvonult a Victor Hugo sugárúton a Place de l’Étoile felé: a tüntetők között ott voltak a kommunista diákok (köztük Olivier Souef, Christian Rizo, Tony Bloncourt…), de a BBC-n keresztül mozgósított gaulle-isták, a jobboldali, németellenes, katolikus egyetemi és középiskolai diákok vagy az első világháborús frontharcosok is. Egyes párizsi gimnáziumok (Voltaire, Buffon, Nagy Lajos, Lakanal, Jeanson-de-Sailly) tanárai diákjaikat arra ösztönözték, hogy róják le kegyeletüket az ismeretlen katona sírja előtt. Összetűzésekre került sor az ifjú fasiszták csoportjával, majd a német katonákkal, akik megpróbálták erőszakkal szétoszlatni a tüntetőket. 200 személyt tartóztattak le s vetettek a Santé és a Cherche-Midi börtönbe. Másnap a Párizsi Egyetemet bizonytalan időre bezárták (november 20-án nyílt meg újra), s a Diáknegyedben ostromállapot vette kezdetét. Az őrizetbe vett, 18 évesnél fiatalabb tüntetőket december 4-én elengedték. A diákoknak több héten keresztül este 6 óra előtt jelentkezniük kellett a kerületi rendőrkapitányságon, az egyetem engedékenységgel vádolt rektorát pedig menesztették.

Néhány nappal később az egyik aktivista diáklányt, Gisèle Vallepin-t – a Mazarine könyvtárból indult nyomozás eredményeként – letartóztatták. Ezután Maurice Delon következett, akinél a rendőrök megtalálták a három körzet hálózati listáját. Ennek segítségével 1940. november 26-án a rendőrök őrizetbe vették a listán szereplő huszonegy kommunista egyetemi hallgatót. Mindnyájan a Sorbonne-ra jártak vagy az École normale supérieure előkészítősei (Khâgneux) voltak. Marton Imre, akinek neve nem szerepelt a listán, elkerülte a letartóztatást. Áthelyezték a 6. és a 7. kerületbe, hogy hangolja össze az ifjúkommunisták ottani tevékenységét. A Le Matin című újság 1940. november 29-i számából a párizsiak értesülhettek róla, hogy “kommunista szervezkedést lepleztek le az egyetemi diákság soraiban…” “A párizsi egyetem létesítményeit három körzetre osztották fel; az egyes körzetek vezetőit az efféle munkára szakosodott «felelősök» segítették. A veszélyes szervezkedést a III. kerületi polgármesteri hivatal egyik alkalmazottja, Maurice Delon irányította. A legfőbb összekötő Jean Rozynoër, kórházi, külső medikus-gyakornok, illetve Claude Lalet bölcsészhallgató volt. Az előbbi feladata volt az egyetem épületeiben a propagandaanyagok terjesztése, az utóbbi pedig a szórólapok előállítását és terjesztését biztosította. E célból a bajkeverők rotációs sokszorosító gépekkel és jelentős papírkészlettel rendelkeztek. A három körzetfelelőst: Bernard Kirschent, Othman Ben Aleyát és Claude Lalet-t – mindhárman bölcsészhallgatók –, bűntársaikkal együtt, akik szintén valamennyien diákok, letartóztatták.”

Az ügy kivizsgálásával Angera bírót bízták meg. A kommunista diákok pere 1941. február 8-tól négy héten át zajlott. Az 1939. október 26-i rendelet alapján ítélték el őket, “feloszlatott szervezet újjáalakításáért.” A letartóztatott egyetemisták nevében Olivier Souef vállalta a szóvivő szerepét, akivel szemben a vád a legkevésbé volt súlyos. A felhozott vádpontok – érvelt – alaptalanok. Angera bíró enyhe ítéletet hozott. Bizonyíték hiányában Olivier Souefot és Othman Ben Aleyát felmentették. A legtöbb diák, akinél a rendőrség propagandaanyagot foglalt le, három hónapi börtönt kapott – amit egyébként a pert megelőző őrizet során már letöltöttek –, s szabadlábra került. Közéjük tartozott Pierre Daix és Pierre Kast is. Jean Rozynoërt hat, Bernard Kirschent nyolc, Claude Lalet-t¹⁷ 10 hónapos börtönbüntetésre ítélték, a mozgalom felelősét, Maurice Delont¹⁸ pedig 2 évre.¹⁹

A letartóztatások után új vezetés állt fel, amely Suzanne Dijant²⁰, Pierre Noëlt²¹ és egy Bordeaux-ból érkezett aktivistát, Léon Lavallée-t foglalta magában. Ez megbízást adott Marton Imrének is, aki újra felvette a kapcsolatot az egyetemi és középiskolai diákokkal, illetve a La Relève című lappal. Pierre Hervé, Pierre Noël sógora, aki 1939-es megalapításakor a kommunista diákok szervezetének titkára volt, s 1940-ben filozófiatanár lett, csatlakozott a “Szabad egyetem” (Université libre) nevű csoporthoz. Javasolta Jacques Andurain-nak, aki filozófia szakos hallgató volt, s a kommunista diákok szervezetében éppen akkoriban kapott felelős megbízatást, hogy hozzanak létre újra akciócsoportokat. Jacques Andurain így emlékezik: “Az volt a feladatom, hogy a karokon szervező munkát folytassak a srácok között, illetve propagandaanyagot osztogassak – így Georges Politzer egyik kiváló brosúráját, amely a «Forradalom és ellenforradalom a huszadik században» címet viselte, s válasz volt Alfred Rosenberg «Vér és arany» című fajgyűlölő írására.”²² Miután Pierre Daix szabadult a börtönből, Jacques Andurain megkérte: segítsen neki feladata ellátásában. 1941. július 8-ról 9-re virradó éjszaka, Annie Hervé kezdeményezésére, Jean Blanchard-ral közösen – a párt engedélye nélkül – megszervezte (az 1941 májusában letartóztatott) Pierre Hervé²³, valamint huszonegy aktivista látványos kiszabadítását az Igazságügyi Palota alagsorában található Rendőrprefektúra fogdájából. Néhány hét múlva pedig Pierre Georges-zsal (a későbbi Fabien ezredessel) és Maurice Le Berre-rel együtt részt vett a Különleges Szervezeten (Organisation spéciale – OS) belüli fegyveres csoportok megalakításában.

Ezalatt Marton Imre, aki 1941 januárjában elköltözött otthonról²⁴, a rue du Faubourg-Saint-Antoine 88. sz. ház 5. emeletén talált magának búvóhelyet. A folyosón, a passzív védelem céljából elhelyezett homokzsákok közé egy régi revolvert rejtett el; alkalomadtán jó szolgálatot tehet.²⁵ Miután – valószínűleg a Delon-ügy kapcsán – a francia rendőrség mint aktív kommunista diákot azonosította, Angera vizsgálóbíró 1941. április 1-jén letartóztatási parancsot adott ki ellene, az 1939. szeptember 26-i rendelet (feloszlatott szervezet újjáalakítása) miatt. Távollétében a Szajna-megyei Bíróság 15. sz. Kamarája 1941. május 3-án kelt ítéletében két év börtönre és 100 frank pénzbüntetésre ítélte.²⁶

Pierre Daix, akinek a feladata az volt, hogy egyetemistákat toborozzon az “akciócsoportokba” (groupes de choc) – ezek a csoportok szervezték és biztosították a tüntetéseket, s védték azokat, akik a házfalakra jelszavakat írtak vagy szórólapokat osztottak –, az általa létrehozott csoportba beléptette Olivier Souefot (a párt fenntartásai ellenére, amely – mivel a francia igazságszolgáltatás szabadon engedte – igyekezett elszigetelni Souefot). Ami Bernard Kirschent illeti, őt a Porte de Bagnolet-nál található Tourelles táborba, majd büntetésének letöltése után a drancy-i táborba internálták. Miután a németek – egy kivételes szabadlábra helyezési akció keretében, amely kizárólag a fiatalkorú internáltakat érintette, s amelynek célja a drancy-i tábor tehermentesítése volt – szabadon engedték, illegalitásba kellett vonulnia, mivel a francia rendőrség újra köröztette. Végül 1942 márciusában tartóztatták le, s szállították a Rendőrprefektúra fogdájába. Mint túszt, az 1942. augusztus 11-i kivégzések során, Yvon Dijannal, Louis Thorezzal (Maurice Thorez fivérével) és Félix Georges-zsal (Pierre Georges, a későbbi Fabien ezredes apjával) együtt, agyonlőtték.²⁷

A fegyveres harc

Attól kezdve, hogy a hitleri csapatok 1941. június 22-én megtámadták a Szovjetuniót, a francia kommunisták első számú céljává a német megszállók elleni harc vált. A megszállt zónában az FKP – 1941 júliusától – aktivistáinak utasítást adott a frontális ellenállásra, s ezzel kezdetét vette a fegyveres harc taktikája, amelyben a MOI²⁸ külföldi tagjai, a Nemzetközi Brigádok korábbi harcosai, valamint az ifjúkommunisták és a kommunista diákok soraiból kikerült fiatalok is részt vettek. Szabotázsakciók, gyújtogatások, elszigetelt merényletek német katonák ellen – a Wehrmachtnak ez az addigi viszonylagos nyugalom végét, a francia lakosság számára pedig a merénylet/túszszedés/deportálás ördögi körének kezdetét jelentette.

A német támadás hírére Marton Imre és Christian Rizo nem tudott úrrá lenni örömén. Lementek az utcára, s forradalmi dalokat énekeltek. Meg voltak ugyanis győződve arról, Hitler történelmi tévedést követett el azzal, hogy megtámadta a Vörös Hadsereget. Az eseményt megünneplendő, fürödni mentek a Marne-ra, ahol Christian Rizo majdnem megfulladt. “Hallatlanul boldogok voltunk” – emlékezett később Marton Imre.

Christian Rizo ezután nem vette fel újra a kapcsolatot az egyetemi mozgalommal. A 11. kerületi ifjúkommunistákhoz csatlakozott, ahol a háborút megelőzően is harcolt, s magával vitte Tony Bloncourt-t is. Részt vettek a német hadfelszerelés megsemmisítését célzó akciókban, s ott voltak a két júliusi utcai tüntetésen is. Július 14-én, amikor a Grands Boulevards-on tüntetés zajlott, Marton Imre azt a megbízást kapta, hogy szervezzen elterelő megmozdulást (manifestation de diversion) a Diáknegyedben. Ezen Christian Rizo és csoportja is részt vett, amelyhez Pierre Daix és Olivier Souef²⁹ is csatlakozott. A tüntetés végén Marton Imre a demonstrálókat a Strasbourg-Saint-Denis csomópont felé vezette, hogy csatlakozzanak a másik tüntetéshez. Amikor a Quartier latin-ből érkezők kijöttek a metróállomásról, a Bouelvards-on tüntetők, akik időközben a Richelieu-Drouot kereszteződésig jutottak, a Strasbourg-Saint-Denis felé özönlöttek, mivel továbbhaladásukat csendőrkordon állította meg. Egy hónap múlva, augusztus 13-án, Pierre Daix és Olivier Souef a Strasbourg-Saint-Denis-nél újabb tüntetést szervezett, amely sebesülésekkel és letartóztatásokkal ért véget. Christian Rizo Pierre Daix-nél húzta meg magát (aki a menekülés közben elveszítette az esőköpenyét).

A fegyveres ellenálláshoz önként csatlakozott Marton Imre, Christian Rizo és Tony Bloncourt belépett az OS-ba (utóbbiak a 11. kerületi, főként ifjúkommunistákból álló csoporthoz tartoztak), Pierre Daix pedig az egyetemi hallgatók közötti toborzást vállalta magára.³⁰ Számos egyetemista, aki az ellenséggel közvetlenül kívánt szembeszállni, járta végig a Jacques d’Andurain³¹, Jean Rozynoër³² és André Kirschen³³ választotta utat…

A 11. kerületi csoport, amelyet Gilbert Brustlein vezetett, akinek parancsnoka Pierre Georges – alias “Frédo”, alias “Fabien ezredes” (Colonel Fabien) – volt, részt vett az első, 1941 nyár végén, ősz elején elkövetett merényletekben (robbanóanyag-lopás, vonatok kisiklatása, a német hadfelszerelés megsemmisítése, a megszálló hadsereg tagjainak likvidálása…), így a Barbès metróállomásnál, 1941. augusztus 21-én lezajlott akcióban – ahol Fabien ezredest Gilbert Brustlein és Fernand Zalkinow fedezte –, az ugyanazon a napon a Bastille metróállomásnál, vagy az 1941. október 20-án Nantes-ban végrehajtott robbantásban, amelynek Gilbert Brustlein volt az egyik főszereplője. Vichy az ő akcióik nyomán hozta létre a különleges bíróságokat, a megszállók pedig ezután vezették be a “túsztörvényt”.

Marton Imre számos fegyveres akcióban vett részt csoportjával (dinamit zsákmányolása egy kőbányából, német teherautók felgyújtása az utcán…). Így 1941. szeptember 19-én résztvevője volt egy német garázs elleni támadásnak a boulevard Pershing-en, a Porte Maillot közelében, amelynek során először működött együtt két ellenálló alakulat (köztük a Christian Rizo, Conrado Miret-Must, Maurice Le Berre… alkotta csoport). 1941. október végén, amikor Gilbert Brustlein Nantes-ba ment, hogy merényletet készítsen elő, Fernand Zalkinowot megbízták azzal, készítse elő az Állami Törvényszék (Tribunal d’État) elnökének kivégzését, miután a törvényszék 1941. szeptember 20-i létrehozását követően összeült, hogy halálra ítéljen három embert, köztük Jean Catelas-t, Somme megye kommunista képviselőjét, a párt központi bizottságának tagját. Christian Rizo megkérte Olivier Souefot, hogy figyelje meg Devise törvényszéki elnök szokásait, aki a Diáknegyedben lakott. Marton Imre feladata volt, hogy egy bisztróból szemmel tartsa a lakást. Egyik nap az utcán civilruhás nyomozók igazoltatták Christian Rizóval együtt, de nem motozták meg őket; Marton Imrénél revolver volt.³⁴

A lebukás

A nantes-i merénylet után egy héttel, 1941. október 30-án, feljelentés nyomán a Rendőrprefektúra bűnügyi nyomozói – Georges Veber felügyelő parancsára – letartóztatták Christian Rizo csoportjának három tagját, Roger Hanlet-t, Pierre Milan-t és Asher Semahyát, a Pierre Hanlet lakásán felállított csapda segítségével. Másnap Fernand Zalkinowra került a sor, amikor megpróbált a rejtekhelyére visszamenni. November 1-jén, munkahelye kijáratánál, Robert Peltier-t vették őrizetbe. Gilbert Brustleint a lakása környékén lakók szolidaritása mentette meg a letartóztatási hullámtól.

Tony Bloncourt-t és Christian Rizót barátaik, az egyetemista Guizi Weissberger és Pierre Daix azonnal gondjukba vették. Egyik este Marton Imrét kérték meg, hogy biztosítsa fegyverrel Pierre Daix-t, aki Tony Bloncourt-t kísérte el egyik rejtekhelyről a másikra. Christian Rizo, akinek Pierre Daix kisebb munkát szerzett a Bibliothèque nationale-ban, reggelenként – szemmel tartva a környéket – továbbra is bejárt a könyvtárba. November 25-én Marton Imre találkozott Christian Rizóval, aki arra kérte, adjon neki szállást a rue du Faubourg-Saint-Antoine 88. alatti illegális lakhelyén. Miután az egyik egyetemi menzán hármasban (Pierre Daix-vel) megebédeltek, Christian Rizo mindenáron szeretett volna pénzt átadni az édesanyjának, mielőtt illegalitásba vonul. Marton Imre felajánlotta, hogy felderítőként előre megy. A házmesternél megbújt detektíveknek nem kellett mást tenniük, mint követni a két fiatalt, s őrizetbe venni őket a mozi kijáratánál, ahol az éjszaka beálltáig rejtőzködtek.

A rendőrök Christian Rizo társának vallatásakor – akinél egy “Grenier, Jacques, Émile, született 1923. 02. 8-án Párizsban (20. ker.)” névre kiállított igazolványt találtak³⁵ – megtudták, hogy a fiút valójában Émeric Schweitzernek hívják, hogy magyar nemzetiségű és “zsidó fajú”, 1922. június 10-én született Újpesten, Magyarországon, apja (Schweitzer) Aladár, anyja pedig Farkas Gabriella, hogy filozófia szakos diák, s hogy szülei Párizsban, a rue Mulhouse 13. sz. alatt laknak. A rendőrök szerették volna kideríteni, miért volt együtt Schweitzer a “terrorista” Rizóval, valamint hogy miért vannak hamis papírjai. Émeric/Imre azt mondta nekik, hogy Christian Rizót a Voltaire Líceumból ismeri, s mivel zsidó, hamis személyi igazolvánnyal próbálta a razziákat és a letartóztatásokat megúszni.³⁶ A francia rendőrök hamarosan megértették, hogy a fiúnak semmiféle kapcsolata sincs azzal a csoporttal, amelyhez Christian Rizo tartozik. Mivel az illegális lakhelyén tartott házkutatás valószínűleg nem hozott eredményt – néhány nappal korábban jelentős mennyiségű, szórólapok készítésére szánt papírt szórt a Szajnába! –, Marton Imrét, akire, mint említettük, távollétében két év börtönt s 100 frank pénzbüntetést szabtak ki, hamis papírok birtoklása miatt a VII. Edvárd szállóban székelő Geheimefeldpolizeinak adták át.³⁷

Végül 1942. január 6-án, egy utcai rutinellenőrzés során, civil ruhás nyomozók őrizetbe vették Tony Bloncourt-t. Marcel Delgay felügyelő Első Mobil Gárdája (Première brigade mobile), különösen pedig annak politikai részlege, amelyet Vilchien felügyelő vezetett, hatékony segítséget nyújtott a bűnügyi brigádnak mind a letartóztatások, mind a merényletekkel kapcsolatos kihallgatások terén. A fiatalokat “titokban” a Santé börtön német szárnyában helyezték el, egészen 1942 februárjáig, mintegy harminc másik személlyel együtt, akik többségükben az ellenállók hozzátartozói voltak. A francia és a német rendőröknek több mint egy hetükbe került, amíg rájöttek a kapcsolatra e fiatalokból álló csoport letartóztatása, a nantes-i merénylet és a megszálló haderővel szemben 1941. július és október vége között elkövetett különböző akciók között. A Fernand Zalkinowtól kalandos letartóztatása során elkobzott pisztolyt – miután a Rendőrprefektúra laboratóriumának ballisztikai szakértői hiába próbálták megfejteni a titkát – Berlinbe küldték, a birodalmi bűnügyi rendőrséghez, ahol felfedezték, hogy ez egyike annak a két pisztolynak, amellyel Nantes-ban, 1941. október 20-án Hotz Feldkommandantot megölték. A kör bezárult.

Úgy tűnik, 1942. február végén Franciaország új katonai kormányzója, Carl Heinrich von Stülpnagel – jogi tanácsadóinak hatására – elhatározta: néhány nyilvános és nagy publicitású pert rendez, hogy a francia közvéleményt megdöbbentse, s megpróbáljon véget vetni a merényleteknek. A német katonai parancsnokság tehát bírósági tárgyalást szervezett a Képviselők Házában, amely akkoriban a Kommandant von Gross-Paris különböző részlegeinek adott helyet. A tárgyaláson mind a megszállt, mind pedig a meg nem szállt zónából részt vehettek újságírók. A Propagandastaffel szintén jelen volt. A korabeli sajtóból arra következtethetünk, hogy a perről film is készült, a tekercset azonban nem sikerült fellelni, szemben az ellenállók második nagy perével, amelyre 1942 áprilisában a Maison de la Chimie épületében került sor. “A Kommandant von Gross-Paris: Abt. B” katonai törvényszéke, amelynek székhelye egyébként a rue Boissy d’Anglas 11/b-ben volt, ebből az alkalomból kivételesen a Képviselők Házába települt át. A per 1942. március 4-én kezdődött és 7-én fejeződött be. A hét fiatalt “frank-tirőr tevékenységért”, szám szerint tizenhét akcióban való részvételért mondták ki bűnösnek s ítélték el. 1942. március 9-én a Mont-Valérien-en agyonlőtték őket. 2000 márciusában a Nemzetgyűlés Elnöksége folyosójának külső falán, ott, ahol a hét ellenállóval szembeni pert lefolytatták, s ahol elítélték őket, emléktáblát helyeztek el.

Ami Marton Imrét illeti – aki immár a németek kezén volt, s akinek valódi szerepét veréssel sem tudták kideríteni –, vele szemben semmiféle konkrét vádat nem hoztak fel. A Santé börtön egyik magáncellájában tartották bezárva 1942 májusáig, majd néhány napra átvitték a Tourelles-ba, innen pedig vissza a Santéba. 1942 júliusában a Compiègne melletti Royalieu táborba küldték, ahol egészen 1943. áprilisig maradt, amikoris a kifejezetten zsidók deportálására fenntartott drancy-i táborba szállították át. 1943. augusztusban, a magyar nagykövetség különleges intézkedése nyomán, amely felhatalmazást kapott arra, hogy hazatelepítse a magyar zsidókat, szabadlábra helyezték, és vidéken elrejtőzött anyja, nagynénje, valamint annak három gyermeke társaságában Budapestre küldték.

*

Marton Imre levele Boris Danzer-Kantofhoz

(1994. szeptember 5.)

Tisztelt Uram!

Az elmúlt hónapokban eléggé keserves időszakon mentem keresztül. Ismétlődő kórházi kezelések porckorongsérv, valamint szív- és keringési zavarok miatt. Most, hogy egészségi állapotom kissé javult, írok Önnek.

Engedje meg, hogy nem is annyira javaslatokkal, mint inkább intelmekkel szolgáljak Önnek ama kritikai gondolatok alapján, amelyekre politikai életutammal, illetve azzal kapcsolatban jutottam, miként lehetne átadni az Ellenállás üzenetét a felnövekvő nemzedékek számára.

A felszabadulást követően az a felfogás került előtérbe, amely [az Ellenállásra vonatkozóan] a hangsúlyt a fasizmussal és a náci megszállással szembeni politikai és ideológiai harcra helyezte. Az aktivisták, a harcokban résztvevők által felhalmozott erkölcsi tőke alá lett rendelve a politikai tőkének, amelyet azután felemésztett a pártok közti szembenállás és a két világméretű tábor harca. Történészként Önnek a tényeket, az eseményeket kell rekonstruálnia. Mégis szeretném arra bátorítani, fordítson kellő figyelmet a szubjektív mozzanatokra, az egyéni motivációkra is, mindazok személyiségére, akik – különösen a fegyveres harc első szakaszában – a Bataillons de la Jeunesse [Ifjúsági Osztagok] soraiba léptek, midőn a lakosság túlnyomó többsége még a kivárás álláspontjára helyezkedett. A szimpatizánsok közül sokan kétségbe vonták a merényletek célszerűségét, amelyek gyakran túszok kivégzését vonták maguk után. Bennünket a cselekvésre nem kizárólag elméleti és politikai megfontolások késztettek. Ha a lázadás útjára léptünk, ezt azért tettük, mert a lázadás lelkünk mélyéből fakadt. Ahhoz, hogy fellázadj, eleve engedetlennek, ellenszegülőnek kell lenned. Mindannyiunk énjében törések, sebek, sérülések lakoztak. Ahogyan József Attila, a nagy magyar proletár költő írta a harmincas években: nem én kiáltok, a világ dübörög énbennem. A “dübörgéstől” általában csakis azok rendülnek meg, akik a lázadást önmagukban hordozzák: az ő torkukból tör fel a kiáltás. Aimé Césaire ennél is patetikusabban fejezi ki ezt a gondolatot: “Mi (az Antillák lakói) szétszakított lények vagyunk… Ezért kellett e mélyből fakadó dühöt kiüvöltenem magamból. Lázadás, szorongás és felhívás a visszahódításra: ebből sarjad költészetem. Visszahódítani önmagam: íme, ekörül forognak gondolataim.”

Fél évszázad múltán nehéz rekonstruálni egyrészt az ember akkori énjében rejlő feszültségek sajátosságait, másrészt a környezet, a barátok, az olvasmányok, az események hatását, amelyektől a lázadók forradalmárokká váltak – kommunistákká, nem pedig kalandorokká, ügyeskedőkké, emberi roncsokká. A túlélők tanúságtétele akkori önmagukról majd megkönnyíti az Ön számára, hogy egyesítse a történész és az író feladatát; megkönnyíti, hogy hidat verjen azok szubjektuma és a történelmi folyamatba való aktív bekapcsolódásuk között, akik nem voltak hajlandók megvetni önmagukat, annak ellenére, hogy megvetés sújtotta őket (mert zsidók, külföldiek, szegények, erkölcsileg igényesek voltak). E kettős megközelítés teszi lehetővé – Jaurès kifejezését parafrazálva –, hogy az új nemzedék számára átadjuk az Ellenállás tüzének nem a hamvait, hanem a lángját. Fogékonyabbá tenni napjaink ifjúságát az akkori fiatalok szubjektumának rezdülései, motivációi, állásfoglalásai iránt. A szubjektív szempontok hangsúlyozásának nem az a célja, hogy megkerüljük a politikai üzenetet, hanem hogy érthetőbbé, lelkesítőbbé, emberibbé tegyük. Hogyan tartsam magamban elevenen az emberiséget sújtó bajok miatt érzett felháborodást, hogy [általa] megőrizhessem emberi méltóságomat? Hogyan kell viselkednem, hogy azzá váljak, ami valójában vagyok?

Letartóztatásunk körülményei

Letartóztatásunk napján Christian Rizo eljött hozzám a rue du Faubourg St Antoine-on lévő búvóhelyemre, hogy megkérjen, pár napig hadd lakjon nálam. Bár nem követték, mégis jobbnak látta, ha a nantes-i merényletben való részvétele miatt nem marad otthon. A délután folyamán sétálni mentünk. Rizo úgy döntött: felugrik az édesanyjához, hogy megnyugtassa. Amikor visszatért, elhatároztuk, hogy moziba megyünk (a République tér környékére, talán a rue du Temple-ba). Amikor kijöttünk a moziból, detektívek fogtak közre, s mindkettőnket letartóztatták. Nem viseltek egyenruhát. Az Igazságügyi Palotába vittek. Nem láthattuk egymást, mert különválasztottak bennünket. (Meg tudná-e mondani, mióta követték Rizót? Ha legközelebb Párizsba megyek, szeretnék beszélgetni Önnel, s megismerni a birtokában lévő dokumentumokat.) Kihallgatásom során azért vertek, hogy valljam be: Rizóval együtt az Ellenálláshoz tartozunk. Két dologhoz próbáltam tartani magam. Barátok voltunk, amikor a Voltaire Líceumba jártunk, s többször találkoztunk azóta, hogy beiratkoztunk a Sorbonne-ra. Nem politikai okokból nem laktam otthon, hanem, mert zsidó vagyok, s ezért féltem a deportálástól. Rizo és Bloncourt bátorságának és tisztességének köszönhetően maradtam életben, akik kihallgatásuk során nem vallottak ellenem, jóllehet tudták, az Ellenállás egy másik csoportjához tartozom. Átvittek a Santé börtönbe. Onnan 1942 májusában a compiègne-i, majd 1943 tavaszán a drancy-i táborba kerültem. Később még vissztérek az életutamra.

Christian Rizo személyiségéről

Rizóra leginkább kesernyés mosolya volt jellemző. Hogy keserűsége honnan származott? Onnan, hogy erősen rövidlátó volt? Gesztusainak esetlenségéből? Fizikailag inkább törékenynek volt mondható. Megfordult-e a fejében, hogy nem volt szép férfi. Tudomásom szerint nem volt barátnője. Esetleg családi körülményei miatt érezte magát rosszul a bőrében? Apjáról, a válásról, a különélésről nem beszélt. A család elég nehéz anyagi helyzetben volt. André [Rizo] matematikaórákat adott, hogy hozzájáruljon a családi költségvetéshez. [Christian] hallatlanul tisztelte édesanyját a meghozott áldozatokért. Anyja hívő katolikus lehetett. Vajon átment-e Rizo vallási válságon? Vallásos időszakából őrizte-e meg erkölcsi tisztességét, az áldozatkészség szellemét, az önmagával szembeni nagyfokú morális elvárást? Talán fivére válaszolni tud ezekre a kérdésekre. Nem ismerem az okokat, indítékokat, amelyek arra késztették, hogy a kommunista ifjúsági mozgalomban harcoljon. Mit fejezett ki a mosolya? Jóságát, készségességét barátaival, elvtársaival szemben? Vagy szeretetigényét? Háláját a feléje irányuló bizalom és barátság iránt? Erős eltökéltség volt rá jellemző, hogy zokszó nélkül viselje el döntéseinek következményeit. Egyetlen példa erre. Vállalta, hogy röplapokat oszt az egyetemi évad megnyitóján, a Sorbonne nagy előadótermében, 1940 őszén, annak ellenére, hogy megmondták neki: nem sok esélye van rá, hogy elkerülje a letartóztatást. őrizetbe vették, és néhány hónapra börtönbe került. Rizo szenvedélyes és megfontolt egyéniség volt. ő testesítette meg törekvéseinket. Hogyan álljunk ellen, amikor úgy tűnt, mindenféle ellenállás hiábavaló? Miként készüljünk a győzelemre a vereség közepette? Hogyan őrizzük meg magunkban a reményt, midőn oly sok körülmény utal a reménytelenségre. Lelkesedését ritkán engedte kifejezésre jutni. Az egyik ilyen esetet közösen éltük át. 1941. június 21-én együtt voltunk, már nem emlékszem, hol, Rizóval és néhány közös baráttal. A Szovjetunió elleni háborút Hitler részéről őrültségnek tartottuk, mert meg voltunk győződve arról, hogy a Vörös Hadsereg legyőzhetetlen, s hogy néhány napon belül döntő győzelmet arat. A hitleri haderő visszavonulása pedig magával hozza majd a megszállás végét, a felszabadulást Franciaországban is. Lelkesedésünk, naivitásunk, a Szovjetunió gyengeségei ismeretének hiánya, a fasizmussal szembeni gyűlöletünk váltotta ki belőlünk ezt a hatást. A közeli felszabadulás hitétől fellelkesülve, lementünk az utcára, s forradalmi dalokat énekeltünk. Utána fürödni mentünk a Szajnára. Rizo rosszul lett: segítségére kellett sietnünk. Lelkesedés, forradalmi dalok, egy megakadályozott vízbefulladás – ezek jelképezik [számomra] Rizo, a barát kesernyés mosolyát.

Tony Bloncourt-ról és Pierre Daix-ről

Bloncourt [az Ellenállás] aktív harcosa volt. Elég gyakran találkoztunk gyűléseken, tüntetések alkalmából. Szinte semmit sem tudok a magánéletéről. Életkedve, humora, odaadása, charme-ja mély benyomást keltett. Nem törekedett fölényre, mégis [mindenkit] lenyűgözött. Menekülésük Pierre Daix-vel az egyetemi menza tetején át csodálatot keltett irántuk. Ezután csak egy alkalommal láttam viszont kettőjüket. Azt a feladatot kaptam, hogy biztosítsam őket, amikor rejtekhelyet kellett változtatniuk. A veszély dacára szomjúhoztuk az életet. A viszontlátás örömére elhatároztuk, hogy elmegyünk vacsorázni egy kis étterembe a Bastille környékére, megszegve ezzel a konspiráció szabályait. Óvatlanságunknak nem lettek következményei. Daix-nek már tekintélye volt az antifasiszta középiskolások között. Biztos volt magában, eltökélt. Vezető típus, akinek mindenki a hatása alá került. Nem véletlen, hogy a felszabadulás után Tillon titkára lett. Távolságtartását az FKP-tól én elfogadhatatlan elhajlásnak tartottam. Ma már jobban megértem a magányosságát. Eleinte elutasította a burzsoá társadalom által rá kényszerített konformizmust, s elfogadta azt a konformizmust (fegyelmet), amelyet a kommunista mozgalom követelt meg. Kritikai attitűdje mindenfajta konformizmusssal szemben, személyiségéből adódhatott. Ezért csatlakozott nagyon fiatalon a forradalmi mozgalomhoz. És ezért lázadt fel korán a kételkedés jogát elvitató mozgalmi magatartással szemben, amely a kommunista mozgalomban elfojtotta az elmélet és a gyakorlat ellentmondásaival kapcsolatos kérdéseket. Mindazonáltal nem fordított hátat ifjúsága ideáljainak, ahogyan az Ellenállás sok résztvevője tette, akik az évek során, különösen a[z SZKP] XX. Kongresszus[á]t követően, megszakították kapcsolatukat az FKP-val. Az Ellenállás időszaka: gyémánt, amelynek csillogását az idő nem halványítja el. Minden csalódás ellenére: személyes odaadás egy egyetemes ügy iránt. Az ember megszabadul illúzióitól, miközben megőrzi meggyőződésének lényegét. Fondorlatoskodik a történelmi magyarázat fondorlataival.

Önéletrajzi jegyzetek

1922-ben születtem Újpesten, Budapest egyik külvárosában. Apám szabósegéd volt. Leszerelése után nem talált munkát, ezért megpróbált Franciaországban szerencsét próbálni, ahova 1924-ben emigráltunk. Anyagi helyzetünk azonban bizonytalan maradt, mert [apámnak] nem sikerült sem mesterré, sem munkássá válnia. Otthon dolgozott konfekcióipari vállalatoknak. Középiskolai tanulmányaimat a Voltaire gimnáziumban végeztem. Az érettségi második részét (filozófia) 1940 májusában tettem le, majd 1940 őszén filozófia-pszichológia szakon kezdtem el egyetemi tanulmányaimat. A politika világába a Népfront, a hitleri Németország agresszivitása, a spanyol polgárháború kirobbanása vonzott. Csatlakoztam az antifasiszta középiskolások és a kommunista egyetemi hallgatók szervezetéhez. Vitákat, gyűléseket, táncórákat szerveztünk, ifjúsági fogadókba kirándultunk. Tüntetéseken vettünk részt (a köztársasági Spanyolország mellett). Marx, Lenin, Sztálin műveit olvastam, a párt elméleti folyóiratait, Henri Lefèbvre első munkáit, szovjet regényeket. A [német] megszállás után is folytattam a mozgalmi munkát. A kommunista középiskolai diákok és egyetemi hallgatók szövetségének újjászervezése. Kapcsolatok: Francis Cohen, Olivier Souef, Maurice Delon, Suzanne Dijan, Bernard Kirschen, Jean Rozynoër. Kiadtuk a kommunista egyetemisták lapját, a Relève-et, tüntetést szerveztünk a Collège de France-nál Langevin letartóztatása ellen. 1940 vége felé, miután a kommunista egyetemi hallgatók között letartóztatásokra került sor, illegalitásba vonultam. A fegyveres ellenállásban 1941 júliusától vettem részt. Felvettek (valószínűleg [André] Ouzoulias³⁸ révén) a Pierre Noël-Antoine Dandurain-féle csoportba. Részt vettem a Porte St Denis-nél és St Martin-nál szervezett tüntetésen. Megbíztak, hogy vidékről fegyvereket, muníciót, dinamitot szállítsak [Párizsba]. Kőbányákat támadtunk meg, hogy dinamitot szerezzünk. Német teherautókat robbantottunk fel, gépkocsi-telephelyek ellen intéztünk támadást, többek között a Porte Maillot-nál. 1943. augusztus végén, a magyar követség közbenjárására, amely Mussolini bukása után, az angolokhoz és az amerikaiakhoz való közeledés jeleként két vasúti szerelvényt állított össze magyar származású hazatelepülőkből, kikerültem a drancy-i táborból. A MOI-nál a magyar elvtársak úgy döntöttek, hogy anyámmal, nővéremmel, nagynénémmel és két gyermekével – akik az illegalitásban, apám és nagybátyám letartóztatását követően megbetegedtek – térjek vissza Magyarországra. Mivel kiskorú voltam, szerepeltem anyám útlevelében. Félő volt, ha nem utazom velük, letartóztatják őket. Egyidejűleg megadták az egyik magyar elvtárs nevét, akit fel kellett keresnem Budapesten, hogy felvegyem a kapcsolatot az illegális [kommunista] párttal. Miután visszatértem Magyarországra, nem tudtam a párttal kapcsolatba lépni, mert azt az elvtársat, aki a kapcsolatot összehozta volna, időközben letartóztatták. Elszigeteltségem miatt – elszakítva a párttól, gyenge magyartudással –, Magyarország 1944-ben bekövetkezett német megszállása után kénytelen voltam jelentkezni a kötelező Munkaszolgálatnál, amelyet a hadseregnek rendeltek alá, s ahova zsidókat meg politikailag megbízhatatlan nem zsidókat soroztak be. 1944. november elején tizedmagunkkal megszöktünk, hogy csatlakozzunk a táborunktól nem messze előretörő szovjet csapatokhoz. A magyar náci milicisták azonban elfogtak, katonai bíróság elé állítottak, és átadtak a németeknek, akik Kópházára vittek, az osztrák határhoz, ahol tankcsapdákat építettünk. Amikor a nácik 1944. március végén kiürítették a tábort, megszöktem és visszamentem Budapestre. Szinte az egész családomat, mind apai, mind anyai részről, deportálták és meggyilkolták a koncentrációs táborokban. 1945 és 1948 között folytattam egyetemi tanulmányaimat (filozófia-pszichológia), aktív résztvevője lettem az egyetemi mozgalomnak, tökéletesítettem magyar nyelvi, irodalmi és történelmi ismereteimet. A forradalmi erők sikere lelkesedéssel töltött el. A marxizmusban való jártasságom okán propagandista feladatokkal bíztak meg. Megélhetésemet fordításokból biztosítottam. 1948 késő őszén ösztöndíjat kaptam a Szovjetunióba. Leningrádban, a filozófiai karon kezdtem meg tanulmányaimat. 1949. november végén visszarendeltek Magyarországra. A politikai rendőrség őrizetbe vett (Rajk-ügy). Több hétig tartó kihallgatás után elengedtek. Az ötvenes évek elején sikerült befejeznem az egyetemet (filozófiai és politikai gazdaságtani diploma). Több mint egy éven át, mivel gyanúsnak számítottam, nem kaptam állást. Azután megengedték, hogy egy kereskedelmi középiskolában tanítsak. Az életem kezdett egyenesbe jönni, de az egyetemi és a tudományos élettől egészen az 1950-es évek végéig távol tartottak. A hatvanas évek elején azután kedvező fordulat történt. Állást kaptam a Budapesti Közgazdasági Egyetem filozófia tanszékén. Tudományos tevékenységem meghatványozódott. 1967-ben megvédtem doktori disszertációmat, amelynek témája a harmadik világ – mindenekelőtt a volt francia gyarmatok – politikai és ideológiai áramlatainak (Senghor, Césaire, Fanon) kritikai elemzése volt. Életpályám során két időszaknak volt meghatározó hatása gondolkodásomra és érzékenységemre. Az első az 1936 és 1945-48 közötti periódus volt. A második az a négy esztendő, amelyet 1968 és 1972 között Guineában töltöttem mint a Conakry-i Egyetem filozófia-vendégprofesszora. A filozófiai és ideológiai tanszék vezetője lettem. Az anyagi és klimatikus nehézségek ellenére ez felemelő [időszak] volt számomra. Meg tudtam nyerni a külföldiekkel szemben általában rendkívül erős fenntartással viseltető egyetemi hallgatóság bizalmát, rokonszenvét. Emberi és tudományos értelemben egyaránt gazdagodtam azáltal, hogy megpróbáltam nem dogmatikus módon értelmezni az egyetemes és a különös dialektikáját, azaz figyelembe venni a kulturális, vallási, szociális sajátosságokat, azokat a [társadalmi] törésvonalakat, amelyek mások, mint a meghatározó, ám a fejlett kapitalista országokban sem kizárólagos tulajdon- és osztályviszonyok. 1976-ban egyetemi tanárnak neveztek ki. Az 1970-es és 80-as években számos konferenciára kaptam meghívást a világ különböző országaiba. Előadássorozatokat tartottam több afrikai országban, főként Algériában, és Franciaországban. Írásaimban Sekou Touré és Cabral politikai nézeteivel, a nemzeti identitás történelmi távlataival, az informális szektorral, az urbanizáció és a marginalizálódás kérdéseivel, a baloldal világméretű válságával, a szocialista országok dezintegrálódásának okaival és következményeivel foglalkoztam. 1949-ben megházasodtam. Két gyermekem és három unokám van. 1990-ben nyugdíjba vonultam, de 1993-ig még eléggé intenzív tevékenységet folytattam. Azóta egészségi állapotom miatt munkaképességem lecsökkent. Némileg elszigetelten, tovább gondolkodom arról, milyen okok vezettek a kapitalizmus első meghaladási kísérletének kudarcához, a kommunista és a nemzeti emancipációs mozgalom széteséséhez, a szociáldemokrácia apályához. Melyek a valós alternatívák, amikor a jövő virradata még nem világítja be a jelent? A múlt lángjainak halvány visszfénye arra ösztönöz, hogy folytassuk nagy utazásunkat, miután útközben megtanultuk, hogy nincs végső harc, végleges győzelem. Az elmúlt évek lehangoló eseményei láttán gyakran jutnak eszembe Romain Rolland szavai: Nem a győzelemmel, hanem a harccal kötöttem szövetséget.

Néhány megjegyzés identitásom viszontagságairól

Mindenekelőtt bevándorolt helyzetem váltotta ki belőlem az elkeseredés és a lázadás érzéseit. Az elmúlt két-három évtized folyamán könyvek és tanulmányok sora foglalkozott a bevándorlás társadalomlélektani kérdéseivel. A magyar bevándoroltak ellenérzései a kirekesztéssel, a marginalizálással szemben az én időmben nem öltöttek még olyan kézzelfogható, erőszakos formát (kivéve az 1929 és 1934 közötti időszakot), mint amilyet napjainkban az arabokkal és az afrikaiakkal szembeni [diszkrimináció] vált ki. A nemzeti, vallási, kulturális hagyományokkal kapcsolatos, családon belüli konfliktusok szülők és gyermekek között enyhébbek voltak. A magyarok visszahúzódva éltek. Mindazonáltal a francia társadalomba való beilleszkedést számos akadály nehezítette: a francia hatóságok [magatartása] (a személyi igazolvány rendszeres meghosszabbítása), a lakosság egy részének idegengyűlölete, a magyarok többségének hiányos franciatudása (többek között a szüleimé), az anyagi helyzet bizonytalansága. Egyetlen francia család sem hívta meg a szüleimet vendégségbe, vagy jött volna hozzánk látogatóba. Bizonyos tekintetben idegennek éreztem magam a családomban, mert én szívesebben beszéltem franciául. Számomra Magyarország nem jelentett többet, mint otthoni családi híreket, néhány ételt vagy süteményt. őrlődtem a tőlem megtagadott, elutasított meg egy számomra tartalommal alig bíró hovatartozás között. Szüleim alig beszéltek Magyarország kultúrájáról, történelméről. Hazátlanná váltak, noha egyszerre két hazához is tartoztak. Franciának tartottam magam, a franciák szemében azonban megvetett idegen (métèque) maradtam. Ráadásul olyan idegen, aki a Balkánról érkezett és zsidó. A szüleimnek nem voltak kapcsolatai a zsidó közösséggel: nem jártak a zsinagógába, nem tartották be a vallási előírásokat, s nem tudtak jiddisül. Idegennek és biboldónak [youpin] tartottak, miközben sem igazán magyar, sem zsidó nem voltam. A nemzeti és vallási önazonosság hiánya, e kettős kirekesztettség meghasonlottságot és elkeseredést váltott ki bennem. Rosszul viseltem a szüleimmel szembeni gyakori megvetés megnyilvánulásait. (A kettős hovatartozás problémája végigkísérte életemet. Franciaországban elfranciásodott magyarnak, Magyarországon elmagyarosodott franciának tartottak.) Bár anyagi körülményeink szűkössége, a gyakran nyomorba hajló szegénység nem jelentett számomra különösebb szenvedést, mégis másnak éreztem magam, mint gimnáziumi osztálytársaim, akik általában szép ruhában jártak, zsebpénzt kaptak, s a szüleikkel nyaraltak. Ha táborozni mentek, hálózsákjuk volt, s vonattal utaztak; kellemetlen volt ez is. Családi életünk sok mindenben különbözött [az övékétől]. Elég kicsi volt a lakásunk: szüleim, nővérem, édesanyám nővére, az ő férje és gyermekeik. Ezen felül hosszabb-rövidebb időre gyakran időztek nálunk Magyarországról érkezett családtagok is. Szűkösen éltünk. Mivel nem volt otthon egy saját zugom, nagyon korán (úgy 13 évesen) könyvtárba jártam leckét írni, olvasgatni. Szegmentálódás és családi összetartás. A családi élet tengelyében, központjában édesanyám állt, bölcsen, odaadón és szeretőn. A serdülőkor csak felerősítette bennem a lázongás szellemét, a konformizmus elutasítását. Merő puritanizmusból nem dohányoztam, nem ittam alkoholt. Sőt egy rövid ideig még vegetariánus is voltam. Kedveltem a magányt, a kalandot. Autóstoppal utazgattam, hátizsákosan. De a barátság érzése a tábortüzek körül felejthetetlen élmény maradt. Elutasítottam magamtól a világot, amelyet rossz életérzéseimért okoltam, s lelkesedtem a magam világáért, mindazért, amire fogékony voltam, amire törekedtem. Rajongtam a szépirodalomért, a művészetért, amelyben menedékre leltem. A lelkemben lakozó lázadás az antifasiszta, kommunista mozgalom felé hajtott, részint az események folytán, részint egyik nagybátyám hatására, aki Franciaországban tanult, s kapcsolatban állt a magyar kommunistákkal. [Nagybátyám] jelentős hatással volt politikai fejlődésemre, annál is inkább, hogy a barátai, valamint olyan magyarok, akik Spanyolországba tartottak, hogy csatlakozzanak a nemzetközi brigádokhoz, gyakran ebédeltek nálunk. Vitáik, beszélgetéseik a politikai, szellemi, emberi gazdagodás forrását jelentették számomra. Ebben az időben a kommunista mozgalomban találtam a magam számára nemzeti és kulturális identitást: teret önmegvalósításom számára, amely bennem minden emberi lény emancipációjával összekapcsolódott. Köztük nem idegen, hanem elvtárs voltam. Szükségük volt az önfeláldozásomra. Nekem pedig a testvéri barátságukra. Lelkem töréseit ifjúként nem tudtam bevándorolt helyzetemmel kapcsolatba hozni. Küzdelmes életem folyamán identitásom nem volt mentes konfliktusoktól, megrázkódtatásoktól. Lázadó maradtam-e? Erre a kérdésre nem felelhetek sem kategórikus igennel, sem nemmel. Igen, abban az értelemben, hogy mindig mélyen hatottak rám a kor szorongásai és reményei, és ellenálltam a pénz, a hatalom, a könnyű megoldások, az önelégültség csábításának. Hogy megőrizzem szellemi és morális értelemben vett autonómiámat, minden [felkínált] felelős posztot visszautasítottam. Folytonosan rákérdezni önmagamra és a világra: e törekvés határozta meg egyetemi óráimat, előadásaimat, publikációimat. A kérdésre viszont a válasz: nem, amennyiben egyoldalúnak, tévesnek bizonyult álláspontokat vettem védelmembe. Visszafogtam a kritika erejét a[z államszocialista] rendszer eszméi és gyakorlata közötti szakadékkal kapcsolatban. Lázadóból inkább tiltakozóvá váltam. Életem végén, ha egy pillanatra visszatekintek az események menetére és az általam megfogalmazott válaszokra, számot kell vessek azzal, hogy az önazonosság nem jelenthet előre meghatározható vagy tartósan megvalósítható harmóniát. Az identitás: állandó kutatás, kaland, konfliktus, feszültség. Érdekfeszítő, folyamatos keresés és nyugtalanság.

(Fordította: Lugosi Győző)

Jegyzetek

¹ Union nationale des Étudiants français

² A Bölcsészhallgatók Szakmai Egyesületének elnöke, majd a Vichy-i kormány az UNEF elnökévé nevezi ki. A háború után a France nouvelle c. hetilap, később a l’Humanité szerkesztője lesz.

³ Yvon Dijan 1941 októberében tért vissza Párizsba, hogy talpra állítsa az Ellenállás kommunista diákjainak szervezetét, s megszervezze az egyetemi diákság Nemzeti Frontját. 1942. június 18-án tartóztatták le, és mint túszt 1942. augusztus 11-én a Mont Valérien-en agyonlőtték.

⁴ Olivier Souef, aki az École normale supérieure előkészítő osztályába járt a IV. Henrik Líceumban, történelemből készített szakdolgozatot. Egyik szervezője volt az 1940. november 11-i tüntetésnek a Diadalívnél. Barátjával, Jean-Charles Gros-val együtt 1940. november 26-án tartóztatták le. 1941 márciusának elején szabadult.

⁵ Bernard Kirschen (Bob), André Kirschen bátyja, 1921. szeptember 13-án született Bukarestben. 1930-ban vagy 1931-ben érkezett Párizsba szüleivel, Joseph és Marie Kirschennel. A Jeanson-de-Sailly gimnázium után, ahol kiváló eredménnyel végzett, jelentkezett az École alsacienne-ba, illetve egyidejűleg filozófia szakra a Sorbonne-ra. Az 1940-es tanév elején Bernard a IV. Henrik Gimnáziumban beiratkozott az École normale supérieure előkészítő osztályába. Ebben az időszakban csatlakozott a Kommunista Diákok Szövetségéhez.

⁶ Jean Suret-Canale 1921-ben született, történész-geográfus, nagydoktor, címzetes egyetemi tanár, Fekete-Afrika történetének szakértője. Marton Imre előtt Conakry-ban (Guinea) tanított, ahol 1958-ban az Országos Kutatási és Dokumentációs Intézet igazgatója volt.

⁷ Interjú Claude Soueffal, 2001. május 4.

⁸ A Francia Kommunista Párt lapja

⁹ Beszélgetés Lucie Bloncourt-ral (sz. Garabedian), 2001. május 11.

¹⁰ L’Humanité, 2000. november 11.

¹¹ Archives nationales, AJ16 7116. Rapport du commissaire principal du 5e arrondissement de Paris, 1940. július 30. A dokumentum megemlíti, hogy a letartóztatásra Roussy rektor előadása során került sor; beszélgetés Félix Kauerral, 2000. január 17.

¹² L’Humanité, 1990. november 10.

¹³ Claude Souef közlése, 2001. május 5., egy Marton Imrével folytatott 1987-es beszélgetés alapján.

¹⁴ A Lycée Turgot diákja, majd apja halála után, 1939 végétől postás. Barátjához, Christian Rizóhoz hasonlóan a rue d’Angouleme-ben lakott, amely a háború után rue Jean-Pierre Timbaud lett.

¹⁵ L’Humanité, 2000. november 11.; beszélgetés Sam Radzinskyvel, 1993. november 25.

¹⁶ Henri Noguères: Histoire de la Résistance en France, 1. kötet, 175.

¹⁷ Claude Lalet-t a chateaubriand-i túszokkal együtt 1941. október 22-én agyonlőtték.

¹⁸ Maurice Delont 18 hónapra leszállított büntetésének letöltése után a neuengamme-i táborba vitték, ahonnan élve szabadult.

¹⁹ Beszélgetés Claude Soueffal, 2001. május 5.

²⁰ Suzanne Dijant koncentrációs táborba deportálták.

²¹ Pierre Noël, alias “Caminade”, a Bölcsész Egyesülethez tartozott. 1943 októberében a Hazafias Fiatalok Egyesült Erőinek (Forces unies de la jeunesse patriotique) egyik vezetője lesz, mint a Fiatalok Egyesült Erőinek (Forces unies de la jeunesse, FUJ) elnöke. Koncentrációs táborba hurcolták, ahol meghalt.

²² Beszélgetés Jacques Andurainnal, 1994. április 23.

²³ Pierre Hervé szökése után a déli zónába távozott, ahol csatlakozott a Libération-Sud mozgalomhoz, és kulcsszerepet töltött be az egyesült ellenállás különböző testületeiben (Comité d’Action [Akcióbizottság], Mouvement de Libération Nationale [Nemzeti Felszabadítási Mozgalom]…). A háború után az Action című lapba írt. 1956-ban, a Hruscsov-féle jelentés előtt néhány hónappal, “A forradalom és a fétisek” (La Révolution et les fétiches) címmel könyvet jelentetett meg, s emiatt kizárták a Kommunista Pártból.

²⁴ Archives nationales, BB18 3298 dr 1121/41/20, dos. A, levél, 1941. december 1.

²⁵ Beszélgetés Blanche Jacquot-val (sz. Bina-Koch), 2001. május 9.

²⁶ Archives nationales, BB18 3298 dr. 1121/4120, dos. A, levél, 1941. december 1.

²⁷ Apjára, Joseph Kirschenre, akit 1942. augusztus 7-én vettek őrizetbe, a következő menetben, 10 óra 20 perckor került sor. Anyját 1942. szeptember 28-án tartóztatták le s deportálták a drancy-i táborba, a 38. sz. konvojjal. Auschwitzba érkezése után valószínűleg elgázosították.

²⁸ Eredetileg MOE: Main d’Œuvre Étrangère (Külföldi Munkaerő), az antifasiszta bevándorolt munkások szervezete, amelyet a Francia Kommunista Párt hozott létre 1923-ban, s amely nyelvenként alkotott csoportokat (spanyol, lengyel, jiddis, olasz, jugoszláv…). Magyar csoportját 1939-ben Papp Lajos vezette. A MOI-t 1939 szeptemberében – az FKP-val együtt – betiltották, 1940 nyarán azonban – Louis Gronowski, Jacques Kaminski és Arthur London vezetésével – illegálisan újjáalakult. A MOI-t olyan tapasztalt harcosok alkották, mint pl. a korábbi Nemzetközi Brigádok tagjai, de voltak a soraiban zsidók is, akiknek a családját üldözték. Főként városi partizánakcióiról vált híressé, amelyek célpontjai németek és kollaboránsok voltak. Merényletek, szabotázsok sora fűződik a nevéhez, valamint német tisztek kivégzése, így pl. Julius Ritteré, aki annak a Sauckel Gauleiternak volt a franciaországi képviselője, aki a francia fiatalok kötelező németországi munkaszolgálatra vezényléséért volt felelős.

²⁹ Olivier Souef, akit az 1942. április 28-i razzia során ismét őrizetbe vettek, a compiegne-i táborba került, ahonnan 1942. július 6-án – az ún. “negyvenötezrek” csoportjával – Auschwitzba deportálták. 1942 decemberében hunyt el.

³⁰ Az OS 1942 elején, Charles Tillon vezetésével, Francia Ellenállók és Partizánok (Francs-tireurs et partisans français – FTPF) néven működött tovább.

³¹ Jacques Andurain a Porte d’Orléans-nál részt vett az első – egy német tiszt elleni – merényletben, majd különböző szabotázsakciókban a párizsi régióban és Normandiában, ahova 1941 októberében küldték. Christian Rizo-val és Tony Bloncourt-ral a goussainville-i mérőállomás elleni akció során találkozott újra. 1941 végén, elvtársainak letartóztatása után, elhagyta Párizst, s a déli zónába ment, ahol találkozott Pierre Hervével. Yvon Morandat-nak, de Gaulle tábornok megbízottjának a testőre lett.

³² Jean Rozynoër – orvostanhallgatóként, mint az OS orvosa – számos aktivista (így 1941 októberében Fernand Zalkinow) sebesülését látta el a megszállók elleni tüntetések és más akciók alkalmával. 1942 tavaszán ő lesz, ahogyan nevezték, “a párizsi régió első ellenállási csoportjának [maquis]” orvosa, a calvaire-i táborban, Moret-sur-Loing közelében. 1942 nyarán letartóztatták és Mauthausenba deportálták, ahonnan nem tért vissza.

³³ André Kirschen, Bernard Kirschen öccse, az UELCF-ben a felső tagozatos általános iskolások felelőse volt. Az OS keretében, amelyhez 1941. augusztusban csatlakozott, számos akcióban vett részt, 1942. március 9-ig, midőn a 2. különleges osztag az avenue Wagram-on megrendezett “antibolsevik kiállítás” elleni sikertelen merényletet követően letartóztatta. Egyike az OS és az Ifjúsági Osztagok ([Bataillon de la Jeunesse) ama 27 tagjának, akiket 1942. április 7. és 14. között ítéltek el a Maison de la Chimie-ben. Fiatal kora miatt (15 éves és 8 hónapos volt) nem ítélték halálra: 10 évi börtönt kapott, s Németországba deportálták. Az aranthi, majd a bochumi börtönbe került, ahonnan 1945 áprilisában szabadult.

³⁴ Beszélgetés Claude Soueffal, 2001. május 5.

³⁵ Archives nationales, BB18 3298 dr. 1121/41/20, dos. A, levél, 1941. november 26.

³⁶ Beszélgetés Claude Soueffal, 2001. május 5.

³⁷ Archives nationales, BB18 3298 dr. 1121/41/20, dos. A, levél, 1941. november 28.

³⁸ André Ouzoulias, “Zuzu”: a Fiatalok Mozgalma a Háború és a Fasizmus ellen (Mouvement des jeunes contre la guerre et le fascisme) egyik országos vezetője és 1936-tól a Kommunista Ifjúsági Szervezet (Jeunesse communiste) politikai bizottságának tagja. 1939 márciusában vonult be, s 1940. júniusban fogságba esett. Egy ausztriai hadifogolytáborba internálták, ahonnan 1941 júliusában megszökött. Miután visszatért Párizsba, újra felvette a kapcsolatot az illegális kommunista párttal. 1941. augusztus 2-án Danielle Casanova – aki a háború előtt a Kommunista Ifjúsági Szervezet vezetőségéhez tartozott, közelebbről pedig az volt a feladata, hogy szervezze újjá az ifjúsági, az értelmiségi és a nőmozgalmakat – kapcsolatot teremtett közte és André Leroy között, aki az északi övezetben az ifjúkommunisták vezetője volt. André Leroy rábízza a fiatal kommunita önkéntesekből megalakuló fegyveres csoportok vezetését. E funkciót Pierre Georges-zsal (Fabien ezredessel) együtt tölti be, majd kinevezik az első Országos Katonai Bizottság (Comité militaire national) politikai biztosává. Ez a szervezet az OS, az ifjúkommunisták harci alakulatai és a MOI csoportjai közötti fúzió nyomán jött létre. 1942 áprilisában Charles Tillon az újonnan megalakított FTPF vezetőségi tagjának nevezi ki, ahol a hadműveletek felelőse lesz. A felszabadulás után az ő feladata az ellenállás harcoló egységeinek a reguláris hadseregbe integrálása. 1970-ig számos alkalommal választották kerületi képviselőnek Párizsban. 1995. november 28-án hunyt el.