Sokan, főleg a harcos antifasiszta mozgalmak úgy gondolják, hogy a Jean-Marie Le Pen által elért eredmény a 2002. tavaszi francia elnökválasztás első fordulójában a fasizmus feléledését jelenti. Ám ez tévedés: valójában egy történelmi előzmények nélküli, atipikus jobboldal sikerével van dolgunk, amely az állam kultuszát ultraliberalizmusra, a korporatizmust piaci viszonyokra, sőt, olykor a nemzetállam kereteit is regionális vagy tisztán helyi partikularizmusokra cserélte fel.

A Jean-Marie Le Pen által elért eredmény a 2002. tavaszi francia elnökválasztás első fordulójában újra napirendre tűzte a “harmadik generációs” nacionalista-populista pártok ideológiai jellegének kérdését, amelyeket a harcos antifasiszta mozgalom – de egyes szakértő elemzők is – a hagyományos szélsőjobboldali, sőt, fasiszta mozgalmak közé sorolnak.¹

Tévesen, hiszen valójában olyan atipikus jobboldal sikerével van dolgunk, amely az állam kultuszát ultraliberalizmusra, a korporatizmust piaci viszonyokra, sőt, olykor a nemzetállam kereteit is regionális vagy tisztán helyi partikularizmusokra cserélte fel. Kétségtelen: léteznek továbbra is önmagukat tekintélyelvű, fasiszta, sőt, nemzetiszocialista eszmék alapján meghatározó politikai alakulatok, ezek azonban mára marginálisakká váltak, miközben egyre inkább teret nyernek olyan, történelmi előzmények nélküli s korábbi szélsőséges ideológiákhoz nem kötődő pártok, amelyek – úgy tűnik – megoldást kínálnak egy zárt, széles konszenzust élvező s az ultraliberális gazdasági és szociális modellel szorosan összefonódó politikai alternatíva számára.

A harcos, neonáci szélsőjobboldal valójában sehol, még Németországban sem képvisel valós veszélyt. A Nationaldemokratischer Partei Deutschlands (NPD), az újnácizmus legális változata, amelynek betiltását egyébként a hatóságok fontolgatják, 1998-ban csupán 6000, 2000-ben pedig 6500 taggal rendelkezett. Annak dacára, hogy vezetője egy karizmatikus figura, Horst Mahler, a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) korábbi ügyvédje és tagja, aki antiszemita megszállottsága folytán odáig jutott, hogy Németországnak elkerülhetetlenül szakítania kell a Soah által okozott tabukkal és bűntudattal. Ami a Deutsche Volksuniont (DVU) illeti, ez a revansizmust és az irredentizmust a náci időszak bizonyos fokú rehabilitálásával kombinálja, s támogatói a keleti tartományok zömében fiatal, talajt vesztett, munkás – az egykori Német Demokratikus Köztársaság szociális és gazdasági elrendezettsége iránt gyakran nosztalgiát tápláló – rétegei közül kerülnek ki. A DVU is elveszítette korábbi lendületét: 1998-ban még 12,9%-nyi szavazatot szerzett Saxe-Anhalt tartományban, a 2002. április 21-i választásokon viszont már listát sem állított. Ebben a Kereszténydemokrata Párt (CDU) keményebb politikai irányvonala és a Schröder-kormánnyal szembeni offenzívája alighanem éppúgy szerepet játszott, mint az ex-kommunista Demokratikus Szocializmus Pártjának (PDS) megerősödése.

Európa déli részén a falangizmus, a salazarizmus és a görög ezredesek diktatúrájának örökségét képviselő pártok szétforgácsolódtak. Spanyolországban az 1999. júniusi európai parlamenti választásokon elindult öt falangista vagy radikális párt együttvéve a szavazatok kevesebb, mint 1%-át kapta meg, s a szétesés hasonló eredményekhez vezetett a 2000. évi spanyol törvényhozási választásokon is: a francia Nemzeti Fronthoz közeli Democracia Nacionalnak a voksok 0,1%-ával kellett beérnie. Portugáliában a neosalazarizmus kudarca még szembeszökőbb: az Aliança Nacional örökébe lépő Partido Nacional Renovador csupán 0,07%-os eredményt ért el, míg a jobboldali-konzervatív Partido Popular, amelynek egyik szárnya EU-ellenes nézeteket hirdet, 8,75%-os rekord nagyságú szavazatarányt produkált.

Végül Olaszországban az Alleanza Nazionale (AN) előretörése nem sok esélyt hagy az át nem igazolt újfasisztáknak. Az AN jelenleg három áramlatra oszlik: Gianfranco Fini híveire – vezetőik Ignazio La Russa és Maurizio Gasparri –; ez az áramlat az, amely a franciaországi elnökválasztás első fordulója, április 21. után elutasított bármilyen kapcsolatot Jean-Marie Le Pen pártjával; egy mérsékelt, “de Gaulle-i” irányzatra, Altero Matteoli, Domenico Nania és Adolfo Urso vezérletével, amely elnöki rendszer megteremtésének szószólója valamint a Giovanni Alemano és Francesco Storace, Latium tartomány elnöke vezette Destra sociale-ra, amely a legközelebb áll a szociális fasizmus ideológiájához.

Az Alleanza Nazionale az olasz társadalmat foglalkoztató kérdések többségében e három irányzat között egyensúlyoz, s az olaszországi pártok sorában nem számít a legreakciósabbak közé, amennyiben vallási kérdésekben viszonylagos közömbösséget mutat. Így az abortuszról és a magániskolákról szóló törvények felülvizsgálata ügyében a Rocco Buttiglione-féle katolikus párt (CCD) az, amely – a tradicionalista-katolikus Egyesülés és Felszabadítás mozgalom hatására – nyomást gyakorol Berlusconi kormányára. Ilyen körülmények között, a Szociális Mozgalom – Háromszínű Láng, amelynek élén Pino Rauti, az Olasz Szociális Mozgalom (MSI) radikális szárnyának vezére, a Salo-i Köztársaság egykori “frontharcosa” áll, a 2001. májusi szenátusi választásokon a voksok csupán 0,3%-át kapta.

Ilyenformán Európában a “kemény” jobboldalnak ma azok a pártjai növelik befolyásukat, amelyek bár vállalják a tekintélyelvű mozgalmak ideológiai örökségének bizonyos részét, ám mind beszédmódjukat, mind szervezeti felépítésüket korszerűsítették. Egyfajta protekcionista, ultra­liberális kapitalizmust képviselnek; formálisan elfogadják a parlamenti demokráciát és a pluralizmust, s immár az intézményes keretek modernizálását, nem pedig a velük való szakítást hirdetik. Önmeghatározásuk közös eleme a nemzeti érdekek elsőbbsége, azaz a politikai, gazdasági és szociális jogok kizárólagos fenntartása a “tősgyökeres” nemzettagok számára. Egyforma ellenszenvvel viseltetnek a multikulturális társadalom eszméje iránt, amelyet mindennemű társadalmi diszfunkció forrásának tartanak. Korlátozni kívánják ezért a bevándorlást, illetve szeretnék megfordítani a migráció irányát a nem-európai származású betelepültek kiakolbolításával.

A francia Nemzeti Front (FN) e “vegyes formációk” kétségtelenül legjelentősebbike. Az FN által hirdetett “nacionalista kompromisszum” politikája a szélsőjobboldal különböző ideológiai hagyományai egyesítőjének szerepét tölti be, miközben Le Pen megnyilatkozásai a “zsidó internacionáléról” az 1930-as, 40-es évekre visszanyúló “rögeszmék” továbbélését mutatják.

Az FN gazdasági és szociális programja mindenesetre, amely idáig a szabadfoglalkozásúak, valamint a kis és közepes méretű vállalkozások vezetőinek választótáborát kívánta megnyerni, lényegét tekintve ultraliberális jellegű: a jövedelemadó megszüntetésének követelése – Jean-Claude Martinez ötlete –, a “fiskális szemlélet” állandó elutasítása, vagy a 35 órás munkahétről szóló törvény elvetése egyaránt arra utal, hogy Le Pen – miként a választások első fordulójának estéjén kijelentette – “gazdasági értelemben jobboldali”, noha sietett leszögezni azt is, hogy ugyanakkor “szociálisan baloldali” és “mindenekfelett francia”.

Ez lényeges kiegészítés egy immár tíz éve többségében népi választói rétegek körében népszerűségre szert tett párt számára, amely 1995 őszén e rétegekre tekintettel hirdette meg “szociális fordulatát”. Hogy miben áll e “fordulat”? Az állam szociális és gazdasági szabályozó szerepének rehabilitálásában – feltartóztatandó a liberális globalizációt. A Nemzeti Front szemszögéből azonban ez korántsem az állam újraelosztó politikájának vagy gazdasági szerepvállalásának előtérbe állítását jelenti: az állam a megmaradt szociális juttatások és jogok (foglalkoztatás, lakás, oktatás-képzés) előnyeiből kizárólag a nemzeti szempontok szerint kiválasztott állampolgárokat kívánja részesíteni.

Az FN-féle állam az ultraliberális globalizáció nyomán magukra maradtak, feleslegessé váltak megnyugtatása érdekében csendőrállamá alakul át, s diskurzusának középpontjába a közbiztonság és az erkölcsi lazaság kérdését állítja. A globalizáció posztulátumainak meg nem kérdőjelezését (leszámítva egyfajta “elvi” amerikaellenes retorikát) néhány olyan látványos jelszó hivatott leplezni, mint a kilépés az Európai Unióból – aminek hangoztatása persze sokkal egyszerűbb, mint a nemzetek Európájának megkerülhetetlen felépítése –, vagy a frankhoz mint fizetőeszközhöz való visszatérés.

Ugyancsak meglehetősen ambivalens képlet a másik nagy “vegyes párt”, a Vlaams Blok (Flamand Tömörülés, VB) is. Bár továbbra is hivatkozik Joris Van Severen nacionalista “sorsközösség”-eszméjére s olyan baloldalról jött, flamand kollaboráns-nacionalista teoretikusokra, mint Genri De Man vagy Edgar Delvo, magába foglal egy liberális áramlatot is, amelyet Alexandra Colen képvisel, aki Margaret Thatchert dicsőíti – mondván, hogy “országát megszabadította a szakszervezetek diktatúrájától” –, s az amerikai Dick Armey libertariánus téziseit ismétli.

A közkeletűen “szélsőjobboldalinak” tartott pártok közül a legsikeresebbek a skandináv országokban működnek. Dániában a Pia Kjaersgaard asszony által vezetett Dansk Folkeparti (Néppárt) 12%-ot szerzett a 2001. novemberi parlamenti választásokon, míg Norvégiában Carl Ivar Hagen pártja, a Fremskridtspartiet (Haladás Párt) 1997-ben 15,3%-ot ért el. E politikai formációk populizmusának forrása inkább a prosperitás, mintsem a válság (a norvégiai munkanélküliség nem számottevő, az olajbevételek magas életszínvonalat biztosítanak), választótáboruk a középosztály, az önálló vállalkozók s egyre növekvő mértékben a munkásság soraiból kerül ki. A norvég Haladás Párt mégis a munkaerőpiac teljes körű deregulációját hirdeti, beleértve a minimálbér megszüntetését is.

Ahogyan Tor Bjorklund és Jorgen Goul Andersen rámutatott² , ezekben az országokban, ahol a jóléti állam vívmányai mind a polgári, mind a szociáldemokrata kormányok alatt érintetlenek maradtak, a munkásosztály hűsége a baloldal iránt kezd megrendülni, s vele a munkás hagyomány autoriter komponense kerekedik felül, amely csak az “új jobboldalban” tud megtestesülni.

A tekintélyelvűség abban is kifejezésre jut, hogy ezek az etnikai és vallási tekintetben hagyományosan homogén társadalmak elvetik a multikulturalizmus felé való nyitást. A dán helyzet különösen aggasztó: a Néppárt a parlamentben immár abban a helyzetben van, hogy a törvényalkotás terén rákényszerítheti akaratát a liberális-konzervatív koalícióra: elfogadásra kerülhet például egy olyan törvény, amely a 24 évnél fiatalabb, azonos nemzetiségű külföldieknek megtiltja, hogy házasságot kössenek. A családegyesítés terén bevezetendő korlátozás, a tartózkodási engedély megszerzéséhez szükséges eljárás elnyújtása, vagy a rasszizmus vétségének kiiktatása a büntető törvénykönyvből szintén napirenden szerepel Dániában. Ez az idegengyűlölő, sőt rasszista – mindenekelőtt muzulmánellenes – jelleg a szóban forgó irányzat egészére jellemző, beleértve a francia Nemzeti Frontot is. Fontos szerepe volt a korábban Jörg Haider által vezetett osztrák Szabadság Párt (FPÖ; 1999-ben 26,9%), valamint a Christophe Blocher-féle svájci Demokratikus Centrum Unió (UDC; 1999-ben 22,6%) sokszor elemezett³ felemelkedésében is.

Néhány más, még ennyire sem kategorizálható politikai alakulat az utóbbi időben tűnt fel. Ilyen Hollandiában Pim Fortuyn listája, illetve a Leefbaar Nederland mozgalom. Az előbbi a szavazatok közel 34%-át szerezte meg a 2002. márciusi helyhatósági választáson Rotterdamban, s a május 15-én sorra kerülő parlamenti választásokon a szavazatok mintegy 20%-ára számíthat; az utóbbi pedig az említett helyhatósági választáson az első helyen végzett Almere-ban, Eindhovenban és Hil­versumban, igaz, országos szinten csupán a biztos szavazók 3,1%-ának támogatását bírja. Észak-Németországban a Partei Rechtsstaatlicher Offensive (PRO), amelyet Ronald Schill ügyvéd hozott létre, látványos sikert (19,4%) ért el a ham­burgi tartományi választáson, 2001 szeptemberében, illetve kevésbé jelentőset (4,9%) Saxe-Anhaltban, 2002 áprilisában.

Mi a közös ezekben a pártokban? Először is, a protestáló-populista jelleg: a két holland politikai alakulat megkérdőjelezi az országot kormányzó “ibolyaszínű koalíció” rendszerét, a PRO pedig a CDU-t azzal vádolja, hogy nem eléggé jobboldali (miközben támogatásáról biztosítja Edmund Stoibert a szep­temberben sorra kerülő választásokon). A másik közös elem: a “törvény és a rend” problémája, összekötve a bevándorlás elutasításával: az említett hollandiai formációk a túlzottan megengedő holland törvények korlátozásának szükségességét állítják előterébe, s a kérdést az észak-afrikai, főként pedig a marokkói közösség kriminalitására hegyezik ki; a PRO, amelynek vezetője belügyminiszter lett Hamburgban, programját a bűnözés felszámolására korlátozza. Végül: valamennyi esetben országos ambíciójú, helyi kezdeményezésekről van szó: a Leefbaar Nederland helyi listákat egyesítő koordináció gyanánt működik, a PRO pedig, bár úgy döntött, hogy nem állít jelölteket a 2002-es Bundestag-választásokon, országszerte erősíteni szándékozik jelenlétét.

Érdemes felhívni a figyelmet egy másfajta hasonlóságra is, amely az említett (és más hasonló) politikai formációk vezető figuráinak személyes arculatára vonatkozik: a szóbanforgó vezetők – miközben a néphez szólnak, sőt, hangsúlyozzák alacsony származásukat (Le Pen “ismerte az éhséget és a hideget”; Christophe Blocher, a szegény lelkész fia) – legtöbbször jómódúak, sőt dúsgazdagok: Blocher milliárdos egy multinacionális, vegyipari cég élén; Ulrich Marseille, a PRO listavezetője Saxe-Anhaltban, nyugdíjasház-hálózat alapításából szerzett vagyont.

Jelképes erejű eset Jörg Haideré, aki zsidók kifosztásából származó családi vagyont örökölt, s a magánszektor egyik fiatal, vezető káderét (Karl Heinz Grasser pénzügyminisztert) és a gyáriparosok vezetőjét, Thomas Prinzhornt vette maga mellé. A koalíció FPÖ-s miniszterei egyébként, a “nulla deficit”, a nyugdíjak jövője és a családpolitika kérdésében, munkás-szavazóbázisuk érdekeivel ellentétes irányt követnek, ami magyarázat lehet arra, miért szorult vissza a párt a koalíciós kormányba való, 2000 eleji belépése óta lezajlott időszaki választásokon.

A szélsőjobboldal pártjairól adott áttekintés felveti a kérdést: lehet-e még fasiszta alakulatokról beszélni, s elsősorban ezek ideológiai folytonosságát elítélni a jobboldali radikalizmus előtti, történelmi megnyilvánulásokkal? Úgy tűnik, inkább a régi sémákkal való szakítás az, amire figyelmet kell fordítani.

Az újfajta szélsőjobboldal reakciós jellegű tiltakozási forma a jobb- és a baloldalnak az ultraliberalizmus és a globalizáció posztulátumaihoz való tömeges csatlakozásával szemben. A baloldalnak azzal, hogy eltávolodik a népi rétegektől, és egy önmagát reprodukáló, technokrata és bürokratikus beszédmódba zárt elit segítségével kormányoz, kétségtelen a felelőssége. Ezt egyedül a jobb- és baloldal közötti különbözőség újbóli világossá tételével lehet jóvá tenni, illetve azzal, ha az állam ismét a közjó érdekében való cselekvés középpontjába kerül.

 

(Fordította: Lugosi Győző)

 

 

Jegyzetek

 

¹ Yves Mény szerint, “a Nemzeti Front populizmusának sajátos vonása, hogy az általa felvállalt vezető szerep magába foglalja a fasiszta örökséget is. A NF olyan mélyen kötődik szélsőjobboldali értékekhez, hogy nem léphet szövetségre a hagyományos jobboldallal.” Liberation, 2002. április 24.

² “Radical Right-Wing Populisme in Scandinavia”, in: Paul Hainsworth (szerk.): The Politics of the Extreme Right, From the Margin to the Mainstream, Pinter, London-New York, 2000.

³ V.ö. Paul Pasteur: “Autriche, pourquoi la dérive”, Le Monde diplomatique, 2000. március; Peter Niggli: “La droite radicale perce en Suisse”, Le Monde diplomatique, 1999. december.