Az 1990-es évek ipari társadalmaiban már szinte senki sem kerülheti meg a nőkérdést, jóllehet a tanszékvezetők és a minisztériumi igazgatók többsége nem kifejezetten rajong ezért. Egyre erőteljesebbé válnak a női lobbira, illetve közvetlenül a nőkre irányuló nyílt vagy burkolt szidalmak, rágalmazások: a nők ott vannak mindenütt, folyton igényelnek valamit, s eközben a nőket támogató tervezetekre és bizonyos női arányszámokra hivatkozhatnak; igyekeznek tudományos képesítést szerezni, készek a versenyre, a megmérettetésre, ráadásul maguk mögött tudhatják az EU-nak a nemek egyenlő bánásmódjára vonatkozó irányelveit, valamint számos döntés esetében az Európai Bíróságot is. A nemek viszonylatában a politikai korrektség (political correctness) hiánya és főleg a szexuális zaklatás elharapódzása botránnyá fajult.

És mégis, mindezen fejlemények mellett a másik oldalon meglehetősen kellemetlen jelenségekkel találkozhatunk. A női munkanélküliség jelentős mértékben növekszik, miközben a női munkavállalók aránya is nő. Gombaként szaporodnak a nem védett, rosszul fizetett munkaalkalmak és munkahelyek, főleg olyanok, ahol nőket foglalkoztatnak. A munkát vállaló kisgyermekes anyák száma eddig soha nem tapasztalt méreteket öltött, miközben óvodából és más gyermekellátó intézményekből hiány van, és ami van, az is egyre drágább. A vállalatok, minden kétséget kizáróan, sokkal erőteljesebben képesek érvényesíteni követelményeiket a munkavállalókkal szemben. A szegénység feminizálásának jelszava nem véletlenül kísért világszerte. A megszorító intézkedések bizonyíthatóan a nőket terhelik leginkább, a nők körülményeinek javítására irányuló kulturális, szociális és politikai kezdeményezések és intézmények egy része peremhelyzetbe szorul.

Vajon a társadalom megosztottságával a nőkérdés is megosztottá vált? Vajon a feminizmus és a "poszt-keynesiánus" korszak a nők számára emancipációt és szabadságot, vagy pedig védtelenséget, szegénységet és szexuális értelemben is szinte korlátlan mértékű kiszolgáltatottságot hozott? És a nők? Megint csak igyekeznek széppé tenni magukat, és vonzóbbak, mint bármikor. A legelőkelőbb fehérnemű-üzletek hatalmas forgalmat bonyolítanak. A plakátok, a folyóiratok és a televízió főműsoridőben vetített programjai egy régi-új üzenetet közvetítenek: ez annyira agresszív és nőellenes, mint még soha – mondaná nagy valószínűséggel a 70-es évek feministája. A játékfilmekben és a vasárnap esti krimikben a nők vagy a vörös lámpás iparban tevékenykednek, vagy pedig a házasságon belüli függetlenség és emberi méltóság utáni vágyakozásuk miatt kell bűnhődniük, ha nem halállal, akkor legalábbis boldogtalansággal. Vajon a 90-es évek audiovizuális piacán az ötvenes évek köszönnek vissza, vagy valami "poszt-feminista" újfajta nőiesség? Esetleg valami egészen más?

Lehet ugyan, hogy a nőkérdés paradoxonjai a 90-es években újnak hatnak, a megértés kulcsa azonban a fizetett munka és a társadalmi újratermelés közötti viszony régi-új ellentmondásaiban és a mindent átható piacosítás folyamatának természetében rejlik. (Az újratermelés fogalma a háztartási és a családdal kapcsolatban végzett munkát foglalja magában, amely egyes korszakokban társadalmilag elismert és fizetett tevékenység, máskor viszont meg nem fizetett munkát jelent.) Bár az említett ellentmondások karaktere a 80-as évek óta sokat változott, jelentősége azonban nem csökkent, legalábbis ha a nőkérdést analitikusan magának a rendszernek a kérdésével kapcsoljuk össze. Miközben úgy tűnik, hogy az ilyen jellegű megközelítési módok lassanként feledésbe merülnek, a politikai vezetés és a nemzetgazdaság a nőkérdés kapcsán egyre inkább mozgásba lendül. A "keynesiánus" kiscsalád elve és gyakorlata – ahogyan az 50-es és 60-as éveknek a nemekre vonatkoztatott gazdaságtanát kissé pongyola módon jellemezhetjük – a 70-es évek óta mindenképpen hanyatlásnak indult. A következő 20 év a személyes szabadságát növelni kívánó női nem ébredésének és a gazdaság mindent elsöprő átalakulásának egyfajta keverékét hozta. Ezen különös elegy termékei a nemek közötti ellentmondások új formái a 90-es években. Mielőtt azonban részletesebben megvizsgálnánk az elmúlt évtizedek e meglehetősen kaotikus átalakulási folyamatát, vessünk néhány pillantást azokra a körülményekre, amelyekből ez a változás kiindult!

A kiscsalád modelljének győzelmi hadjárata a nyugat-európai jóléti társadalmakban 1945 után

Európa kapitalista felében és Ausztriában is (ennek az országnak a példájára az alábbiakban gyakran hivatkozunk majd, elsősorban Észak-Európával való összehasonlításban) az 1945-öt követő évtized a középső és alsó társadalmi rétegeknek egy történelmileg korábban soha meg nem valósult anyagi és társadalmi integrációját hozta. A fejlettebb és magasan fejlett ipari országokban a teljes foglalkoztatás hosszú hullámát figyelhettük meg, amely tömegfogyasztással és a lakosság többsége számára összességében folyamatosan növekvő reáljövedelemmel párosult. Ehhez társult még a jóléti állam virágzása, amelynek szolgáltatásai és biztosítékai lényegében egyfajta másodlagos jövedelmet képeztek. Ez a szociális jövedelem azt a célt szolgálta, hogy a gazdasági pangás kisebb periódusaiban is biztosítsa az alapvető szükségletek kielégítését, és ily módon döntő mértékben hozzájárult a jólét és a társadalmi integráció megteremtéséhez.

Mindezzel a fizetett munka és az újratermelési szféra világa közötti kapcsolatok alapjaiban változtak meg – és ezzel egyidejűleg, mint ahogy az a modern ipari társadalmakban már néhányszor előfordult, megváltoztak a nemek közötti viszonyok is. A bérmunkán alapuló társadalmakban az újratermelés és a nemek kérdése között köztudomásúlag szoros, de egyáltalán nem mindig egyforma összefüggés áll fenn. Az ipari modernitás korába vezető út kezdetén szinte mindenütt megfigyelhető volt az alsóbb társadalmi rétegek széles csoportjai újratermelési szükségleteinek többé-kevésbé teljes körű kirekesztése és elhanyagolása. A termelés célja nem az volt, hogy általa biztosítsák a termelésben részt vevő nőknek és férfiaknak, valamint gyermekeiknek, szüleiknek meg az egyéb ellátásra szorulóknak létfeltételeit. A profit elsődlegessége ebben a korszakban éppen azt jelentette, hogy az embereknek a bérmunkából származó jövedelme nem volt elegendő, hogy saját magukat, valamint hozzátartozóikat, családjukat, rokonaikat és a háztartás többi tagját folyamatosan, megfelelő szinten el tudják látni. Így a termelés és az újratermelés között jelentős aszimmetria jött létre, és kialakult az érdekek hierarchiája. Ez az ellentét alapjában véve a modern ipari társadalmak fejlődésének későbbi szakaszában is fennmaradt, még akkor is, amikor az idők folyamán némely régióban bizonyos ellentétes irányú tendenciák voltak megfigyelhetők. E tendenciák, melyeket a fentiekben a "keynesiánus kiscsalád" fogalmával jellemeztünk, a nyugati ipari országokban az 1960-as és az 1970-es években élték virágkorukat, gyökereik azonban korábbi évtizedekre nyúlnak vissza. A termelés érdekeinek elsőbbsége tekintetében nem történt alapvető változás. A profitráták sem kerültek veszélybe. De a társadalom középső és alsó rétegei most először jutottak annyi jövedelemhez, hogy rendezett, sőt kimondottan kényelmes életet élhessenek, és a legtöbb esetben még társadalmi "katasztrófák" ellen is biztosítva voltak. A szóban forgó átalakulás irányításának nem csekély részét a szociál- és társadalompolitika új formái vették át. Mindezen fejlemények vitathatatlanul a kapitalista fejlődés sikerei voltak, még akkor is, ha – mint azt rövidesen látni fogjuk – nemcsak regionális értelemben voltak korlátozottak, hanem időben is.

De mi köze a termelés és az újratermelés közötti viszonyok megváltozásának a nemek közötti kapcsolatokhoz? A termelési és az újratermelési tevékenységek szétválása az újkori kapitalizmusban az aszimmetria és a hierarchia történelmileg új formáit hozta létre a két terület között. Az emberek újratermelési szükségleteiket elvileg már csak saját kereső munkájuk révén, az állam, illetve a közösség szociális juttatásainak segítségével tudták biztosítani, vagy oly módon, hogy olyasvalaki gondoskodott róluk, aki szintén bérmunkát végzett. Ahogy a tőkés gazdaság egyre kevesebb teret hagyott a piac elvétől idegen önellátásnak, illetve a helyi vagy regionális reciprocitáson alapuló gazdasági körforgásnak, annál erősebb függésbe kerültek azok, akik nem végeztek bérmunkát, a bérmunkát végzőktől. Aki személyesen pénzjövedelemhez jutott, az a család megélhetéséhez immáron sokkal jelentősebb mértékben tudott hozzájárulni, mint a háztartás azon tagjai, akiket megfosztottak a piactól idegen, főleg agrárjellegű önellátó termelés lehetőségétől. Az iparosodás előrehaladtával azoknak a helyzete, akik maguk nem integrálódtak a bérmunka világába, sokkal problematikusabbá vált azokénál, akik élvezhették ezt a fajta "szabadságot".

Ezen eltolódás következtében a családon, illetve a háztartáson belül megerősödött azok pozíciója, akik "pénzt hoztak a házhoz", függetlenül attól, hogy mennyire zsákmányolták ki őket a gyárban, függetlenül attól, hogy összességében mennyire voltak képesek a család újratermelési szükségleteit kielégíteni. A családon belüli munkamegosztás elválaszthatatlanul összekötődött a piac, a pénzviszonyok által meghatározott, specifikusan modern hierarchiákkal. A feladatok felosztása termelésre (kereső munka) és újratermelésre (házimunka, gyereknevelés) ezáltal nemcsak a társadalmi aszimmetria, hanem a hierarchiától való függőség alapjává is vált.

A kapitalista fejlődés azon időszakában, mielőtt megjelentek volna a széles társadalmi rétegek újratermelési szükségleteinek jobb kielégítésére irányuló tendenciák, a termelésben és az újratermelésben vállalt terhek nemek közötti megoszlása legtöbbször rendkívül egyenlőtlen volt. A nemek közötti viszonyt befolyásoló kulturális örökségek, a vállalatok, az állam és a helyi közösségek politikája, valamint a férfiak nyomós érdekei gondoskodtak arról, hogy a nők rendszeresen megint csak az újratermelésben dolgozó nő helyzetében találják magukat. Emellett a bérmunka a nőket a férfiakhoz képest sokkal kevésbé szabadította fel az újratermelés szférájába való betagozódás és az ebből fakadóan rájuk háruló pluszterhek alól. Ha ők maguk munkába is álltak, olyan alacsony bérekkel kellett beérniük, amelyek sokszor még saját maguk fenntartására sem voltak elegendőek. Amennyiben pedig férjükkel vagy családjukkal éltek – noha ez a jövedelmi viszonyok szempontjából bizonyos mértékű könnyítést jelentett -, ezáltal is újabb függőségi viszonyba kerültek. Ugyanis bármilyen alacsonyak voltak is a bérek és rendszertelenek a jövedelmek, aki többet tudott hazavinni, az rendelkezett otthon a nagyobb hatalommal. Másfelől, függetlenül attól, hogy a nő keresőtevékenységet folytatott-e vagy sem, illetve hogy milyen munkát végzett, ha dolgozott, a kulturális tradíciókból fakadóan bizonyos tekintetben ő volt felelős mindazért, ami az otthon világából megmaradt. Minél kevésbé foglalkozott a vállalat vagy az állam az egyes emberek, a családok és a háztartások újratermelési szükségleteivel, annál inkább a nőkre hárult az a feladat, hogy ezt a házimunka és mindenféle fizetett melléktevékenység révén kiegyenlítsék. Először is a gyerekeket kellett ellátni, a nők és a családok azonban a modern szociálpolitika megteremtése előtt semmiféle könnyítést sem várhattak az államtól. A közösségek vezetőit sem érdekelte túlságosan, hogy a nők elsősorban amiatt szorulnak segítségre, s már önmagában az a tény is korlátozza munkaképességüket, hogy el kell látniuk gyerekeiket és hozzátartozóikat (vö. Hausen, 1993.; Zimmermann, 1996.).

A nők ilyetén helyzetének radikális változása akkor vált lehetségessé, amikor a tőkés modernizáció elkönyvelhette első anyagi sikereit. Ha a nők oly sok problémája és a nemek közötti alá- és fölérendeltségi viszonyok azzal kapcsolódtak össze, hogy az állam és a gazdaság nem elégítette ki kellőképpen az újratermelési szükségleteket, akkor nem várhatjuk-e joggal, hogy a szociális kérdés annyira áhított megoldásával a nőkérdés is lekerüljön a napirendről? Mi állhatott még az útjában a gyermekgondozás támogatásának, a férjtől vagy az élettárstól való függetlenségnek, sőt a női munkaerő korábbi alárendeltsége megszűnésének? Hiszen az állam lehetőséget kezdett nyújtani azok számára, akik akár átmenetileg, akár tartós jelleggel önhibájukon kívül nem képesek megélni kétkezi munkájukból. Ezek az emberek most, amikor és amennyiben a gazdaság profitveszteség nélkül képessé vált elegendő forrást előteremteni az újraelosztáshoz, jogosan nyilváníthatták ki igényüket bizonyos szociális szolgáltatásokra. S vajon ily módon az 1945 utáni évtizedek jóléti társadalmaiban, az újratermelési kérdés megoldásával, nem került-e közvetlenül a nőkérdés megoldása is napirendre?

Ha erre a jóléti kapitalizmusra pillantunk, azonnal láthatjuk, hogy a viszonylagos gazdagság, valamint a társadalmi termelés és újratermelés szintézisében bekövetkezett mindennemű változás ellenére a nőkérdés új formában, de visszatért. Már a statisztikák és a törvények szemügyre vételénél világosan kirajzolódik, hogy a második világháború utáni újjáépítés során egy korábban soha nem tapasztalt hegemónia jött létre azáltal, hogy a társadalom alapegységévé az alapvetően patriarchális színezetű, gyerekekből, kereső férfiból, a háztartást vezető és emellett esetleg szintén kereső nőből álló kiscsalád vált. "Manapság az emberek 90%-a megházasodik élete során, 1880-ban ez az arány kb. 60% volt. (…) Manapság a nők kereken 85%-a szül gyermeket, a századforduló táján egyharmaduk élete végéig gyermektelen maradt. (…) Manapság a házasságon kívül született gyermekek aránya nem éri el a 10%-ot. (…) Ma a lakosság több mint 80%-a olyan családban él, amely csak szülőkből és gyerekekből áll." (Fischer-Kowalski, idézi Bauer, 1995. 107.) A társadalom- és szociálpolitika Ausztriában – függetlenül a növekvő jólét következtében bővülő cselekvési lehetőségektől – úgyszólván mindent megtett a paternalista kiscsalád és a paternalista házasság ügyéért, a nők személyes függőségéért, valamint a nemek közötti egyenlőtlen és hierarchikus viszonyért. Meglehetősen ritkák voltak azok a szolgáltatások, amelyek a gyermekek háztartáson kívüli ellátását segítették volna; ez teremtené meg ugyanis a nők függőségi helyzete javításának az alapfeltételét, minthogy így be tudnának kapcsolódni a keresőtevékenységbe. Meglehetősen kibővítették viszont a gyermekgondozási támogatás időtartamát, javították feltételeit. Az osztrák családjogban, amely lényegében még a XIX. századi állapotokat tükrözte, az 1970-es évekig alapjában semmilyen változás nem történt. Még azzal kapcsolatban is a férfit illette meg az utolsó szó joga, ha felesége saját kereső tevékenységet szeretett volna folytatni. A nyugdíjrendszer a nőknek a háztartásban végzett meg nem fizetett munkájuk "jutalmaként", más szóval cserébe a függőségi alapon nyugvó – lehetőleg élethosszig tartó – betagozódásáért a patriarchális házasságba, mindössze az özvegyi nyugdíj intézményét kínálta (vö. Neyer, 1984. 435.; Lehner, 1987.; Tálos-Falkner, 1992. 204.). Németországban sem sokkal alakultak másképp a dolgok. Az 1950-es évektől az 1970-es évekig tartó "családi idill" azt mutatja, hogy a lakosság nagyfokú anyagi biztonsága kétségkívül összekapcsolható a nemek közötti hierarchia továbbélésével, megerősödésével és újjászületésével. A széles társadalmi néprétegek anyagi szükségleteinek integrációja egyáltalán nem jelentette a nőkérdést megoldását. Elég volt annyit tenni, hogy a férfi és a nő bérét egyedül az "eltartónak" fizették (ezt az eljárást nevezik gyakran, enyhe eufemizmussal, a "családi bér" intézményének is). Ezenkívül az állami támogatások rendszere szorosan kötődött a munka világában való személyes részvételhez; olyan elv ez, amelyet a német és az osztrák szociális állam példásan teljesített is. Ezenkívül a jövedelem megszerzését akadályozó tényező (tehát a gyerek) létét kompenzáló segélyeket csak a nőknek volt szabad felkínálni, és ezeket a segélyeket úgy kellett kialakítani, hogy az anyák otthon maradjanak ezzel az "akadályozó tényezővel", és ne adják be minden reggel munkába menet az óvodába. Az így kialakult társadalomszerkezetet a konzervatív modernizáció egy változataként jellemezhetjük. Ebben a modellben a széles társadalmi rétegek újratermelési szükségleteinek fokozatos kielégítése összekapcsolódott a nőknek a házasságba és a függőségi viszonyokra épülő családba történő lehorgonyzására, illetve a munka világában való korlátozott részvételére irányuló ösztönzéssel. A konzervatív szó itt természetesen kizárólag a nemek közötti viszonyok tekintetében nyeri el értelmét, és nem a politikai táborok hagyományos szembeállításából fakad – hiszen, például, az osztrák szociáldemokraták évtizedeken keresztül fenntartás nélkül támogatták a nemek közötti viszonyok e "konzervatív" modelljét.

Természetesen mindezek a viszonyok, amelyek a társadalmat a 70-es évekig és sok területen még azon túl is meghatározták, nemcsak 1945 után kerültek napvilágra. Gyökerei visszanyúltak egészen a Habsburg Monarchia idejére. Akkoriban a "munkásapák" családjaikért küzdöttek, és mozgalmuk hűségesen támogatta őket. A kibontakozóban levő szociáldemokráciában ezek az emberek egyre inkább támogatásra leltek. A nők eközben a politikai és társadalmi befolyásolás lehetőségéből még jobban ki voltak rekesztve, mint az alsóbb társadalmi rétegek férfitagjai. A reakciós elit és a felvilágosult vagy liberális polgári reformerek zöme egyaránt kizárólag a férfit tekintette állampolgárnak. Mindenféle különbséget félretéve a férfiak világa abban az egyben egyetértett, hogy a családon belüli hierarchián és függőségi viszonyokon nem kell alapvetően változtatni. Elsősorban abban tért el a véleményük, hogy a nőknek a háztartásért és a gyermekekért való felelősségük mellett integrálódniuk kell-e a munka világába is, vagy sem. A házimunka megosztása a nemek között ebben a helyzetben a szocialista eszméket valló férfiak számára is szinte elképzelhetetlen volt. Ehelyett arról elmélkedtek, hogy hogyan történik majd a házimunka radikális csökkentése vagy megszűnése az eljövendő szocializmusban. A nők konzervatív-patriarchális integrációja mint a modernizáció egyik modellje nem volt kizárólag osztrák-német találmány, de nem is terjedt el Európa-szerte mindenütt, ahol megindult a lakosság többségének anyagi integrációja, pontosan ugyanez a stratégia. Egyfelől, hol a házasságra, hol a családra, hol az anyaságra helyezve nagyobb hangsúlyt, de hasonló tendenciákat figyelhettünk meg Németországban, Franciaországban, Olaszországban és más országokban is. Másfelől, ettől eltérő, "individualistább" vagy erősebben "szociál-liberális" típus alakult ki elsősorban Észak-Európában. Itt a lakosság növekvő anyagi integrációját a kisgyermekes anyák fokozott munkába állása kísérte. A jogi feltételek a nők számára nagyobb játékteret kínáltak, mint Közép-Európában. A szociális rendszer olyan szolgáltatásokat vetített előre, amelyek lehetővé tették a nők számára, hogy a család és a gyerekek ellátása mellett munkát is vállaljanak, így például rendkívül széles ingyenes vagy nagyon olcsó gyermekgondozási hálózatot hoztak létre a csecsemők és kisgyermekek bölcsődékben történő elhelyezésére (a fejlett tőkés ipari társadalmak jóléti modelljeinek tipológiáját l. Langan-Ostner, 1991.; Schunter-Kleemann, 1992.). Ezekben az országokban az újratermelési szükségletek növekvő kielégítése közvetlenül oda vezetett, hogy az eddig láthatatlan újratermelési tevékenység a fizetett munka világába transzferálódott. Ami Ausztriában és Németországban a férj "családi bére" és a gyermekgondozási támogatások rendszere mögött rejtve maradt, az a skandináv országokban a nők saját bérmunkája révén a munkaerőpiac szociális tevékenységekkel való kibővüléseként jelent meg. Ebben az összefüggésben csak megjegyezzük, hogy az ezen a területen végzett munkákat általában meglehetősen rosszul fizették, és hogy nagyrészt megint csak a nők végezték ezeket a tevékenységeket is. Ami a "konzervatív" modernizációs típus országaiban az eltartótól való személyes függőség képében jelent meg, az az északi országokban egyfajta jogigényként merült fel az állammal szemben. Ez természetesen kiszámítható demokratikus játékszabályoknak volt alávetve, és a nők számára az állammal mint új ellenféllel történő egyezkedés terén más lehetőségeket nyitott meg. A szociális államhoz való viszonyukat azonban mindezek ellenére is az aszimmetria és a hatalmi források elosztásának egyenlőtlen volta jellemezte (vö. Fraser, 1994. 222-248.).

A prosperitás korában, amikor a kapitalizmus fejlődése a centrum-országokban valóban növekvő szociális integrációt eredményezett, mindezekről természetesen könnyű volt megfeledkezni. "Svédország" a női emancipáció sok élharcosa számára egyfajta varázsszóvá vált, még ha a részleteket érte is kritika. Csak manapság – amikor eltűnőben vannak azok a gazdasági és politikai alapok, amelyek segítségével a szociális állammal szembeni követeléseknek eleget lehet tenni – találják szemben magukat a nők az egymás közötti, a férfiakkal és az állammal való kapcsolatuk újabb nyílt aszimmetriáival és romlásával.

Mindent összevetve tehát a második világháborút követő fejlődés azon szakaszában, amelyet az egyszerűség kedvéért "keynesiánus jóléti társadalomnak" nevezhetünk, szinte mindenütt olyan folyamatok játszódtak le, amelyeknek során az újratermelési szükségletek egyre erőteljesebben, közvetlenül vagy közvetett módon betagozódtak a piac és az állam formálta "látható" gazdaságba. Ezeket a szükségleteket a tőkés piacgazdaság keretein belül mind nagyobb mértékben kielégítették. Az újratermelési szféra ily módon történő tehermentesítése azonban egyáltalán nem járt együtt automatikusan a női munka csökkenésével ezen szférán belül, és ennek következtében a nemek között fennálló hierarchikus viszonyok oldása, illetve megszüntetése is teljesen elmaradt. Ausztriában és Németországban a nő – a tendenciákat figyelembe véve – egyre inkább kizárólag "csak" háziasszonnyá és anyává vált. Anyagi szempontból jobban élt, mint bármikor korábban, de ugyanakkor gazdasági értelemben szinte teljes mértékben – és részben jogilag is – a férjtől vált függővé. A skandináv országokban ezzel szemben a nő – szintén a fő tendenciákat szem előtt tartva – gazdasági és jogi értelemben teljes személyes egyenjogúságot élvezett. Függőségbe került viszont a szociális államtól (természetesen nem kevésbé és nem jobban mint azok a férfiak, akik vállalták a felelősséget az újratermelési szféráért), és a nemek szempontjából felosztott munkapiacon kevesebbet keresett, mint a férfiak.

Ausztriában több olyan elem is volt, amely a második világháború után egymásra találva a váltókat egyértelműen a nemek közötti viszonyok "konzervatív modernizációjának" irányába állította. A szociális állam alapstruktúrái – amelyekre azután az 1945 utáni fejlődés alapozódott – átörökítették azon szociális politikák szellemét, amelyek már az első világháború előtti korszakban is formálták a közép-európai régió társadalmait. Ugyanez érvényes – a kapitalista fejlődés dinamikája által újra és újra kiváltott átalakulások ellenére – a női keresőmunka kialakítására, társadalmi megítélésére és kulturális elfogadottságára. Az a tény, hogy Ausztriában a modernizáció folyamata korán elkezdődött, és hogy a két világháború közötti időszakban hosszú átalakulási válságon ment keresztül, döntő jelentőséggel volt az 1945-öt követő újabb modernizációs hullámra.

Az észak-európai országokban ezzel szemben például a társadalom mélyreható átalakulása és a szociális állam igazi "aktivizálódása", más történelmi körülmények között, inkább csak 1945 után indult meg. Erre az időre a nemek egyenjogúságának alapvető igénye az európai társadalmakban általánosabban elfogadott volt, mint a századfordulón. A nők, Svájcot kivéve, minden országban rendelkeztek választójoggal. Ezenkívül a skandináv kulturális hagyományok amúgy is sokkal individualistább színezetűek voltak, mint a közép-európaiak. Ezen eltérő feltételek mellett szinte elképzelhetetlen volt, hogy a szociális rendszer alapjait ugyanolyan patriarchális alapon szervezzék meg, mint ahogy az a századfordulón Ausztriában és Németországban történt. (A brit szociálpolitika kialakulásának példáját a női választójog bevezetése után l. Thane, 1994.).

Ezek a körülmények és összefüggések végső soron együttesen vezettek oda, hogy a 70-es évek kezdetére Ausztriában a nemek közötti viszonyok nagyjából hasonló gazdasági fejlettségi szint mellett olyannyira más alakot öltöttek, mint például néhány észak-európai országban.

De pontosan ettől az időszaktól kezdve Európában olyan gazdasági változások indultak meg, amelyeknek következtében a nemek közötti viszonyok "keynesiánus" rendje – függetlenül attól, hogy korábban milyen formában valósult meg – jelentős mértékben felbomlott. Ausztriában a szociáldemokrata társadalmi reform összeomlása és a világgazdasági változások voltak azok a tényezők, amelyek a nemek viszonyának tekintetében végbement modernizáció pályáját évtizedek óta először módosítani látszottak.

Társadalmi reform és új polarizálódás a 70-es évek óta

A nemek közötti viszonyok fejlődésének új irányvonalai

A gazdaság, a társadalom és a társadalmi újratermelés szabályozásának "keynesiánus" modellje a 70-es évektől kezdve egész Európában fokozatosan bomlásnak indult. Helyébe a "dereguláció" ideológiája és gyakorlata lépett. A "neoliberalizmus" ezen időszakában, ahogyan a 80-as és 90-es éveket fémjelezhetjük, a társadalom és benne a nemek közötti viszonyok fejlődése már nem a kereső munka és a társadalmi újratermelés "keynesiánus" szintézisén nyugszik. A hosszú távon állandó, szociális szempontból biztos kereső munka háttérbe szorulóban van, egyre inkább a nem védett, nem biztosított tevékenységek, a részidős foglalkoztatás, a beteg- vagy munkanélküli-biztosítás nélküli kereseti lehetőségek, a rugalmas, kevésbé stabil munkahelyek kerülnek előtérbe. A társadalombiztosítás és a szociális ellátás, valamint az ehhez kapcsolódó intézmények leépítése állandó vita tárgyát képezi. Az absztrakció nyelvére lefordítva mindez annyit jelent, hogy az inga a társadalmi újratermelés megítélésében és kezelésében az erősödő integráció néhány évtizedét követően ismét a másik irányba lendül. A "látható" gazdaság szemszögéből nézve ez azt jelenti, hogy a kereső munkából és a társadalombiztosítási rendszer másodlagos újraelosztásából származó jövedelmek a lakosság bővülő köre számára csak egyre alacsonyabb szinten teszik lehetővé az újratermelést. Ha megváltoztatjuk a perspektívát, és a gödör mélyéről tekintünk felfelé, akkor sok ember esetében az életkörülmények újbóli marginalizálódását és az újratermelési szféra egyre erősödő "naturalizálódását" figyelhetjük meg. Az újratermelési tevékenységek megint egyre inkább kikerülnek a közvetve vagy közvetlenül a piac vagy az állam által finanszírozott szférából.

Ezek a változások a férfiakat és a nőket nem érintik automatikusan ugyanolyan vagy éppen eltérő mértékben, és arról sem beszélhetünk, hogy ezek a változások egyszerűen visszatérést jelentenének a társadalom életvitelének és újratermelésének a második világháború előtt vagy az 50-es években uralkodó struktúráihoz és formáihoz. A "gyerek, konyha, templom" hármasának a recesszió, illetve a gazdasági válság következtében történő újrafelvetése például – kritikai színezetét figyelmen kívül hagyva – szinte semmilyen tekintetben sem számol a 90-es évek társadalmi realitásaival. Ugyanígy a modern egyenlősítési politikát (l. Eszmélet, 26. sz. kislexikon), a "női karriersikereket" vagy a részmunkaidő előnyeit és hátrányait taglaló kritikai vagy pártoló elemzésekről is elmondható, hogy sokszor elfeledkeznek a mai "neoliberális" körülmények sajátosságairól. Ezeket a jelenségeket legtöbbször egymástól elszigetelten vizsgálják, és nem hozzák őket összefüggésbe a társadalmi újratermelés újbóli kiszorításának folyamatával mint egésszel. A gondolatmenetek gravitációs centrumából legalábbis teljesen eltűnt annak a kérdésnek a vizsgálata, hogy milyen kapcsolat van a társadalmi újratermelés össztársadalmi megszervezése és a nőkérdés megváltozott megjelenési formái között.

A nőkérdés rejtélyeinek és ellentmondásainak feloldása azonban napjainkban is pontosan ezen összefüggések megértésében rejlik. Az újratermelési szükségletek egykori kielégítése, ahogyan az a "keynesiánus" korszakban a piac és az állam segítségével történt, mély nyomokat hagyott a mindennapi életben, általában a társadalmi struktúrákban és különösen a nemek közötti kapcsolatokban. Attól függően, hogy hol melyik modernizációs utat választották a "keynesianizmuson" belül, más és más formát öltött az újratermelés integrálódása a "hivatalos" gazdaságba és az állami szociálpolitikába. Még azokban a társadalmakban is, amelyek a családi bér elvét, és egyébként is a modernizációnak egy meglehetősen paternalista válfaját követték, visszafordíthatatlan változások mentek végbe a nemek közötti viszonyok alakulásában. Ausztriában ezen időszak vége felé az erős társadalmi ellenállás ellenére is jelentős korrekciók történtek a nemek közötti viszonyok modernizációjának eddig követett irányán. Itt is megindult lassan az individualizálódás folyamata. Az amúgy is inkább individualista társadalmakban a 70-es évek időszaka újabb lökést adott a nemek közötti egyenlősítési törekvések és az újratermelési tevékenységek anyagi elismerésének irányában. A mélyreható társadalmi reform ezen elképzelései – amelyek mind valamilyen módon 1968-hoz köthetők – antikapitalista beütéseiktől megfosztva és liberális-szociáldemokrata mederbe terelve mindenütt nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy gyengítsék a házasság patriarchális béklyóit. A női nem jogi síkon nagyobb teret kapott, hogy rendelkezzen saját szülőképességével. A nők a törvény előtt és a piacon, munkaerejük áruba bocsátásakor elvben egyenrangú vagy egyenrangúbb félként jelenhettek meg (az USA példáját l. Brenner, 1993.).

Ausztriában ezek a folyamatok a 70-es évek eleje óta fokozatosan alakultak, és mélyen átnyúltak a "neoliberális" korszakba is. 1974-ben vezették be a házasságon belüli személyi adóztatást, amely nélkülözhetetlen volt a női munkavállalás szempontjából. Ugyanebben az évben került sor a gyermekgondozási támogatások reformjára, ami azonban főként az akkori munkaerőpiaci problémáknak volt köszönhető, és még elsősorban az osztrák családpolitika klasszikus gondolkodásmódjára épült (amely a nők elsődlegesen anyai és háziasszonyi szerepét hangsúlyozta). Mindezek eredményeképpen azonban a nők számára több lehetőség nyílott arra, hogy a családban végzett munkát és a kereső tevékenységet össze tudják egyeztetni. A sokat vitatott abortuszkérdés reformja végül is az úgynevezett "határidő-szabályozás" formájában került bevezetésre 1975-ben. Ekkor és az ezt következő évben bővítették először azon jogszabályok körét, amelyek az egyenlő elbánás elvét fogalmazták meg a bérezés és a munkaerő-felvétel területén. 1979-ben elfogadták az egyenlő bánásmódról szóló törvényt, amelyet az 1980-as és az 1990-es években több kiegészítés követett. 1993-ban megszületett az egyenlő bánásmódról szóló szövetségi törvény (BGBI. 100/1993.), amely elsősorban azon nők számára biztosított támogatást, akik az államigazgatásban dolgoztak. 1990-ben vezették be – majd egy évtizedes vita és a kemény női lobbizás eredményeképpen -, hogy az apák is élhettek a gyermekgondozási támogatással (BGBI. 651/1989.). A második gyermekgondozási év intézményének bevezetése – amely határozat szoros összefüggésben állt az előzővel – elsősorban a súlyosbodó munkaerőpiaci problémákkal volt magyarázható. Az apák számára is biztosított gyermekgondozási szabadság intézményének sikere természetesen függ attól, hogy a házaspárok mennyire veszik igénybe ezt a lehetőséget. Ráadásul ez a forma nem jelent igazi szociálpolitikai kiegyenlítést, mert a gyakran nagyon is eltérő pénzkereseti lehetőségek miatt továbbra is inkább a nő vállalja az otthonmaradást, mintsem a férfi. De a gyermekgondozási szabadságon eltöltött idő, az új szabályozás szerint legalábbis mint pótidő figyelembe veendő a személyes öregségi nyugdíj kiszámításakor. Korábban – az alapnyugdíjat leszámítva – elsősorban a keresőmunkával eltöltött évek és az akkori fizetések alapján határozták meg a nyugdíj nagyságát, és ezzel a nők megint csak hátrányos helyzetbe kerültek és kerülnek (vö. Tálos-Falkner, 1992. 204-207.; Seiler, 1989. 159.; Neyer, 1984. 436.; Neyer-Wiederschwinger, 1990. 193.; Appelt, 1995. 122.; Schunter-Kleemann, 1992. 159.).

Ez és számos hasonló lépés, amely arra irányul, hogy az újratermelési szféra a látható gazdaság keretein belül elfogadásra kerüljön (vö. Rosenberger, 1995. 387-394.), nem utolsósorban annak köszönhető, hogy a politikában kezdett gyökeret verni a nőkérdés újfajta megközelítése. Ez a politika tudatosan a nem dolgozó vagy csak részben foglalkoztatott nők, valamint a különösen hátrányos helyzetben levő csoportok anyagi helyzetének javítását (is) célozta. Ezek a legújabb fejlemények egy olyan társadalmi reform részei voltak, amelyek a 70-es évek óta létrehozták a keretfeltételeit egy legalábbis részleges átmenetnek az individualista modernizálódási modellbe. Ennek következményei már a 70-es években jól érezhetővé váltak a fizetett munka terén, a női foglalkoztatottsági arány növekedésével. A "poszt-keynesiánus" korszak megváltozott keretfeltételei mellett a 80-as és a 90-es években ezek a tendenciák tovább erősödtek. Míg 1985-ben a 15 és 59 év közötti nőknek mindössze 55,8%-a végzett keresőtevékenységet, addig 1993-ban, tehát csupán nyolc év elteltével, ez az érték 63,1%-ra nőtt (vö. Wörister-Tálos,1995. 398.).

Elvben a nemek közötti viszonyok alakulásának ez az irányváltása, amellyel Ausztriában a 70-es évek óta találkozhatunk, ugyanúgy, ahogy az individualista modell térnyerése más országokban, problémamentesen megfért a "keynesiánus" társadalmi modellel. A társadalmi és gazdasági modernizáció "keynesiánus" korszaka ugyanis azáltal, hogy az újratermelési szférát egyre erősebben integrálta a piacgazdaságba, strukturális szempontból mindenképpen lökést adott az ilyen jellegű fejleményeknek. Mert a "keynesiánus" modell többek között hosszú távon növekvő munkaerő-szükségleten alapult, és azon, hogy az emberek mindig újabb és újabb csoportjait vonják be a kereső tevékenységbe. Ausztriában is, miután elült a keleti menekültek áradata, a 60-as évektől kezdve egyre több vendégmunkást kezdtek el foglalkoztatni, majd pedig a nők munkába állítása következett.

A 90-es években azonban – a nőkérdés ellentmondásainak létrejötte szempontjából – nem kizárólag a nemek viszonyának kérdésére irányuló politika individualista részének (óvatos) előretörése volt alapvető jelentőségű. A "keynesiánus" korszak vége felé a nőkérdés alakulásában mindenhol meghatározóvá vált az individualizálódás, a jólét és a szociális biztonság kombinációja. A 80-as évektől kezdve a gazdasági "dereguláció", a jóléti állam hanyatlása és a társadalmi újratermelés újbóli gazdasági marginalizálódása következtében ezek a vezető tendenciák átformálódtak, szerepük megváltozott. Ez a kétvágányúság az, ami a nemek közötti viszonyok mai fejlődésére rányomja bélyegét (nem csak Ausztriában). Ami úgy kezdődött, mint a fejlett ipari társadalmak humanizálása vagy legalábbis mint a nőkérdés lezárásnak kezdete a kapitalizmusban (másképpen fogalmazva: a liberális-szociáldemokrata emancipációs folyamat győzelme), az akaratlanul előfeltétellé vált a nőkérdés lényegileg új típusú megragadásában: az egyenlőtlenségnek történelmileg új, egyre mélyebben a piac igényei által meghatározott struktúrái jöttek létre a két nem között, és maguk között a nők között is. Ezek a folyamatok az Európai Unió sok országában már a 80-as évek elején elkezdődtek. Ausztriában ezzel szemben megfigyelhető volt némi húzódozás, és sokkal kevésbé volt drámai a változás. Ehhez társultak még a társadalmi szabályozás modernizációjának bizonyos töretlenül érvényesülő elemei, amelyek a "keynesiánus" korból származnak, és Ausztriában mind a mai napig egyáltalán nem vesztették el jelentőségüket.

Mi a lényege tehát gyakorlatilag ennek az átalakulásnak? Az amúgy is inkább individualista jellegű országokban a nemek közötti viszonyok piac-meghatározta újraformálódásának folyamatában a nők számára a bérmunka vállalásának személyes szabadsága a jövedelemszerzés kényszere miatt a 80-as évek óta egyre inkább közvetlen gazdasági kényszerré válik. Ez a munkavállalás azonban ugyanakkor teljesen előnytelen gazdasági és szociális feltételek között megy végbe. Az inkább patriarchális jellegű országokban a családi bér eltűnőfélben van, és elveszíti szociális jelentőségét a (férfi) eltartó számára. Miközben a csupasz gazdasági kényszer egyre inkább a nők munkavállalásának motorjává válik, ez a kényszer sok esetben kevésbé teremti meg a független és önálló egzisztencia lehetőségét, mint akár tíz vagy húsz évvel ezelőtt. Az individualistábbnak jellemzett országokban a stagnálás és a csökkenő reáljövedelmek mellett megvalósítandó – hatásaiban hasonló – társadalmi váltás során a szociális állam és az állami szociális szektor le- és átépítése kimondottan fontos szerepet játszik. Így a munkavállalás és az életvitel formáinak rugalmasabbá tétele, a reáljövedelmek visszaesése, a csökkenő vásárlóerő vagy a szociális juttatásokhoz történő nehezebb hozzáférés mindenütt a "keynesiánus" kiscsalád felbomlásának irányába hat. A "családapa feleséggel" létforma, amelyben a nő elsősorban mint háziasszony hosszú éveken keresztül férje és gyerekei jólétét szolgálja, mára már egyre több ember számára elérhetetlenné válik. A feleség stabil jövedelem-kiegészítésének modellje (olcsó gyermekelhelyezési lehetőségek kihasználása mellett) ugyancsak elveszíti előfeltételeit, sokan már nem tudják megvalósítani (Nagy-Britannia példáját l. Dowell, 1992.). Egyre több férfi igyekszik megszabadulni a gyermeknevelés és -ellátás mindennapos gondjaitól, noha az állam mindenütt jelentős erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy a gyerektartási perek során kötelezzék őket utódaik anyagi támogatására. Egyre több nő nem csak azért mond le a férfival való együttélésről, mert érvényesíteni akarja nagyobb személyes szabadságát és ezzel az egyenjogúság iránti törekvését. A férfiak ma egyre inkább igénylik, hogy a családban ellássák és ápolgassák őket, a növekvő munkanélküliség és a csökkenő reálbérek következtében azonban eredeti "eltartó"-szerepüket már nem tudják kielégítően betölteni.

A nők növekvő arányú munkavállalása tehát mindezeket figyelembe véve már nem a nemek egyenlősítésének és individualizálásának egyszerű terméke, mint ahogy az a "keynesiánus" korszak késői fázisában mindenütt jellemző volt. A nők növekvő foglalkoztatottságában mostanra sokkal inkább közvetlenül a gazdasági válság és a társadalmi-gazdasági dereguláció tükröződik vissza. Ugyanezen fejlődés összefüggésében az egyes ember, illetve a háztartások által viselendő terhek újra növekednek az újratermelési folyamatok megint csökkenő támogatása következtében. De a társadalom ezeknek a terheknek egy részét ma teljesen más stílusban viseli, más formákat fejlesztett ki, mint a "keynesiánus" kort megelőző időkben. A modern, gyermeküket egyedül nevelő nők vagy az "újonnan önállósultak" alsóbb szegmensei jól illusztrálják ezt a változást.

A nemek között az újratermelés terhei nemcsak a nők általában alacsonyabb keresete miatt oszlanak meg egyenlőtlenebbül, mint a "keynesiánus" korban. Pontosan az elmúlt évtizedek (tökéletlen) "individualizálódása" következtében a nők egyre nagyobb hányada esik ki a szociális-gazdasági biztonság régi, kizárólagos háziasszonyi modelljéből – személyes függőség és rabság árán. E régi kapcsolatok helyébe eközben nem az individualizálódás és a munkavállalás lép, társulva a gazdasági megélhetéssel és a szociális biztonsággal, hanem inkább az egzisztenciát egyre kevésbé biztosítani képes keresőmunka párosul a szociális biztonság rendszeréből történő kirekesztéssel (Wörister-Tálos, 1995. 412.), és a családért, a gyermekért és a háztartásért való egyedüli felelősséggel. A terhek könnyítéséhez gyakran kevesebb anyagi forrás áll rendelkezésre, mint az elmúlt évtizedekben. Természetesen sok férfit is hátrányosan érint a munkanélküliség, a bizonytalan kereseti lehetőségek és a szociális juttatások leépítése. Mindazonáltal a gyermekét egyedül nevelő szülő esete, a részidős foglalkoztatás és a vele járó csökkenő jövedelem, általában a szociális biztonság veszélyeztetettsége inkább érinti a nőket, mint a férfiakat. A 80-as évek vége óta Ausztriában például a nők foglalkoztatottsága még jobban növekszik. Az 1990-es évek elején minden nyolc családból egyben csak anya és gyermek élt együtt, az egyedülálló anyák 80%-a és a férjezett nők 48%-a volt munkavállaló. Mindezek mellett a nők nagy része a kevésbé jól fizető, részidős munkakörökben talál munkát. Az alkalmazottként dolgozó nők esetében a részidőben foglalkoztatottak aránya 1978-ban 15,7% volt, ez az arány 1991-re 19,7%-ra nőtt. A férfiak esetében ugyanez mindössze 1,2%-ot tesz ki (vö. Bundesministerin für Frauenangelegenheiten, 1995.; BMAS, 1994. 162-172.; Steiner-Wolf, 1994. 136.; Stelzer-Orthofer, é. n.; Tálos-Falkner, 1992. 218.; Schunter -Kleemann, 1992. 412.; AK Wien, 1993. 122.; az európai tendenciák összehasonlításához OECD, 1994.; Frauen Europas, 1990.).

A klasszikus liberális-szociáldemokrata emancipációs projektum e meghatározó tendenciák folytán elérkezett határaihoz. E modell mindkét változatában a nemek egyenlősítését célozta és célozza meg a piacon és az állami politika tekintetében. (Persze a korszellem kultúrája és az intellektuális színezet által meghatározottan a liberális irányzat a piacot, a szociáldemokrata pedig az államot hangsúlyozta erőteljesebben.) A szociáldemokrata jellegű nőpolitika egy pontban megegyezik a liberális kevésbé cinikus variánsával (és ebben kétségkívül osztozik az utóbbi típusú feminizmus sok képviselője): a kapitalista társadalomban a haladást többek között az újratermelési szükségletek minél hathatósabb kielégítésében látják. Az elmúlt 15 év társadalmi-gazdasági fejlődése az ilyen jellegű reményeket természetesen a fejlett ipari országokban is eloszlatta. Az újratermelési szükségletek marginalizálódása és a nemek közötti egyenlőtlen megoszlása új formában tért vissza. A fejlett ipari nemzetek nőtársadalma számára "a növekvő autonómiát (…) növekvő gazdasági bizonytalanság kíséri; a gazdasági függetlenség ára a két műszak; a nagyobb személyes szabadság pedig azzal jár együtt, hogy félelmetes méreteket ölt a kizsákmányolásnak és a visszaéléseknek való kiszolgáltatottság" (Brenner, 1993. 102.).

A mai feltételek közepette ezek után nem csoda, hogy a különösen az Európai Unióban dívó egyenlősítési politika alapvető kétarcúsága a jogi és a társadalmi gyakorlatban túlságosan is sokszor a nők többségének anyagi érdekeivel szemben nyilvánul meg – nem ritkán a nők közötti erősödő polarizálódáshoz is hozzájárul. Az egyenlősítés a munkaadók és egy sor politikus számára régóta eszköz annak érdekében, hogy a szociális állam által működtetett, régi védelmi zónákat szétverjék. Ha az alkotmánybíróság vagy az Európai Bíróság megállapítja, hogy az éjszakai munka tilalma vagy az alacsony nyugdíjkorhatár a nők szempontjából ellentmond az egyenlősítési alapelveknek, akkor a piactól megszállott és/vagy a megtakarítás lehetőségén felbuzdult politikusok az egyenlősítés során általában a lefelé vivő utat választják – nevezetesen megszüntetik az éjszakai munka tilalmát és felemelik a nyugdíjkorhatárt, nem pedig fordítva (vö. Haller, 1993.). Egyre gyakrabban hangzik el az a liberális érvelés, hogy a nők számára előírt védelmi rendelkezések kizárják őket bizonyos termelési ágakból, ami versenyhátrányt jelent számukra. E jelszó cinikus tartalma legkésőbb akkor nyilvánul meg, amikor napjaink azon reális gazdasági és politikai erőviszonyaiba ütközik, amelyeknek újbóli feltámadását köszönheti. Ezekben az időkben a piacközpontú, formális egyenlősítési stratégiák következtében csak fokozódik a munkavállalók közötti konkurrencia, és halmozódnak ennek hátrányos következményei. (Most már mindenkinek szabad éjjel dolgoznia…) Emellett a nemek szerinti munkamegosztás uralkodó formája (amely a maga részéről nem utolsósorban a szociális állam fiatal éveinek nővédelmi politikájából táplálkozott), valamint a kulturális tradíciókból fakadó, különösen a gyermeküket egyedül nevelő nők számára szinte folyamatos ellátási felelősség a családdal és a háztartással szemben de facto jelentősen beszűkíti a nők mozgási terét a munkaerőpiacon. A nők tehát azon "szabadságukkal", hogy éjjel is dolgozhatnak, manapság is sokkal kevésbé tudnak élni, mint a férfiak. Ha a liberális-szociáldemokrata emancipációs modell szellemében a nők érdekében akarnának cselekedni, az egyenlősítési politikát mindenkor szervesen össze kellene kapcsolni annak követelményével, hogy a munkavállalók helyzete kimutathatóan javuljon.

Azok mellett a nőellenes következmények mellett, amelyek a nemeknek a piac szellemében történő jogi egyenlősítéséből származnak, a 80-as évek óta a nők között is megfigyelhető egy új társadalmi és gazdasági polarizálódás. Ez ugyancsak annak volt köszönhető, hogy a nők személyes cselekvési tere a "keynesiánus" periódusban kibővült, és "az életutakat szabadabban választhatták meg" (Fischer-Kowalski, 1986. 89.), nemkülönben, hogy a kicsit később meginduló társadalmi-gazdasági dereguláció általában véve is fokozta a polarizációt. Mai meghatározó formájában az egyenlősítési politika nem ritkán még tovább is erősíti a nőtársadalmon belüli polarizációt, de mindenesetre nem kérdőjelezi meg. Ezt figyelhetjük meg például az úgynevezett kvótarendszerrel kapcsolatban. Tudvalevő, hogy napjainkra – a 60-as évekhez viszonyítva – a nők jelentős része szerzett képesítést, fedezte fel személyes érdeklődését, identitását annak érdekében, hogy a kutatóintézetekben, az egyetemeken, a hivatalokban és minisztériumokban, a pártokban és a politikában, a szellemi szabadfoglalkozások terén, valamint az üzemek magasabb szintjein képzett és magasan képzett munkaerőként jelentős teljesítményt tudjanak nyújtani. (Ami nem változtat azon, hogy minél magasabbra tekintünk a foglalkozások ranglétráján, annál kevésbé látjuk képviselve a női nemet.) Nos, a kvótarendszer politikája jelesül ezeket a magasan képzett nőket segíti hozzá az újabb lehetőségekhez (minden társadalmi ellenállás ellenére). Ehhez járul még az is, hogy ezt a politikát – különösen az állami szektorban – nyomatékosan támogatják, de legalábbis viszonylag jól ellenőrzik. Ausztriában például 1995 óta a tudományokért, a kutatásért és a művészetekért felelős minisztérium hatókörében az egyenlő bánásmódról szóló 1993-as szövetségi törvény alapján egy rendkívül átfogó és általános, "nőket támogató tervezet" került elfogadásra (BGBI. 74/1995. 229. számú rendelet). A rendelkezés határozott intézkedésekkel igyekszik a 40%-os nőarányt megvalósítani. Például már a felvételi beszélgetéseknél meg lehet követelni a hivatalos, állami alkalmazottként tevékenykedő női megbízottak jelenlétét. Ezzel egy időben a képzett középosztályba tartozó nők közül sokan rendelkeznek olyan anyagi lehetőségekkel, hogy személyes igényeiknek, a foglalkozásból és az életformából fakadó szükségszerűségeknek megfelelően újraformálják vagy átszervezzék az újratermelési szférára irányuló tevékenységüket, ami megint csak szükséges a hivatásbeli eredményességhez. Ez a réteg kevésbé függ a szociálpolitika átstrukturálódásától és a takarékossági intézkedésektől. Nem ritkán ezen rétegek esetében az életvitel megtervezésekor a társadalmi ranglétra másik végén lévő nő számára teremtődik munkahely bejárónőként vagy nevelőnőként stb.

A pártok vezetésében megjelenő nők és a női karriertörténetekről szóló riportok a sajtóban tehát nemcsak hatásos elkendőzései a valóságos egyenlőtlenségeknek és a rossz liberális férfiúi lelkiismeretnek, hanem nagyon is valóságos változások szimbólumai. Ám a média sugallta képpel szemben azok a 30 és 45 év közötti magasan képzett, önálló, hivatás- és karrierorientált nők, akik elindultak a társadalmilag és szociálisan valóban egyenrangú női "állampolgárság" felé vivő úton, a valóságban végül útfélre vetve találják magukat. Ma nem kevés nő munkanélküli vagy részidős foglalkozatásban van alkalmazva, esetleg mint szabad munkatársnak korlátozott ideig szóló megbízatása van egy kutatói helyre, vagy három megbízással várakozik mindenféle projektekre az intézetek, a hivatalok és egyéb irodák folyosóin és előtereiben.

A nemek közötti viszonyok modernizációja?

Mindent összevetve tehát, miután kiszálltak a "keynesiánus" kiscsalád piros Kadettjéből (ahogyan egy német pop-dal jellemezte a korszakot), úgy tűnik, a piac különösen a nőket gázolja el. Újra csak ők azok, akikre a társadalmi újratermelés újbóli "naturalizálásának" következtében különösen nagy teher hárul. Az élet egyes területeinek eközben egyre inkább előrehaladó kommercializálódása – beleértve a szerelmi kapcsolatokat és a szexualitást is – ezáltal egyáltalán nem szorul vissza. Nem csak a gazdasági-társadalmi "hátországok" tűnnek el fokozatosan. Úgy látszik, az (egyébként magukat egzisztenciájukban fenyegetve érző) férfiak szexizmusa a kevésbé alkalmazkodni hajlandó, formálisan "szabadabb és egyenlőbb" nőkkel szemben újból virágkorát éli.

A változás különböző útjai, amelyek ezen általános mintán belül az egyes országokban és régiókban végbemennek, semmi esetre sem mondhatók mindenütt egyformának. Ebben az írásunkban olyan kategóriákat mutattunk be, amelyek talán lehetővé teszik, hogy megragadhatóvá váljanak az ezen utak közötti hasonlóságok és különbségek. A társadalmi újratermelési folyamatok felszabadítása és marginalizálása közötti hullámmozgás, közvetlen vagy közvetett integrálásuk a társadalom látható, elismert társadalmi-gazdasági szféráiba, illetve kizárásuk ezekből alkotja a kiindulópontot. Hogy mennyiben fog a világtársadalom ezzel a hullámmozgással hosszú távon a kirekesztett szférák csökkentése és ezzel a kapitalizmus egyik utolsó táptalajának kimerítése felé együtt mozogni, ezen a helyen csak mint lényegi kérdés fogalmazódhat meg. Amit e folyamatok lehetséges következményeként meg lehet ragadni, az szerintem az egyik legfontosabb kérdés a társadalmi változások elmélete és gyakorlata számára egyaránt. Láttuk, hogy a terhek eloszlásának, illetve a terhelés változásának, a társadalmi újratermelés integrációjának, illetve kirekesztésének menetében milyen meghatározó jelentőségű a nemek közötti viszonyok vizsgálata a fejlett ipari országokban. Ehhez társult még a történelmileg meghatározott strukturális mintáknak a nemek közötti viszonyok tekintetében a mindenkori jelen fejlődése és irányultsága szempontjából nem lebecsülendő szerepe (amely viszonyok persze maguk is a történelem termékei). Végül, de nem utolsósorban az a felismerés is adódik mindebből, hogy a nőknek és a férfiaknak, legyenek akár feministák vagy antifeministák, egyfelől jelentős befolyásolási lehetőségük van a nemek közötti viszonyok mindig újabb átalakítására. Másfelől viszont e befolyási lehetőség izgalmas történetét úgy kell megragadni, hogy eközben a világméretű tőkefelhalmozás hullámmozgásának szerepe ezeknek a befolyásolási lehetőségeknek a korlátozásában, kibővítésében és formálásában a neki megérdemelt helyet kapja. Fontos, hogy a történelem szereplői tudatában legyenek fáradozásaik és befolyásolási lehetőségeik ezen körülményeinek. Mert ezáltal jelentősen növekednek annak esélyei, hogy létrejön egy olyan elmélet és gyakorlat, amely valamilyen formában túlmutat a 90-es évek és a fejlett tőkés társadalmak feminizmusának ellentmondásain és csapdáin.

(Fordította: Nagy Zsuzsa)

Irodalom

AK Wien (1993): Wirtschaft- und sozialistisches Taschenbuch. Wien.

Appelt, Erna (1995): Gleichstellungspolitik in Österreich. L’Homme Z.F.G., 6. évf. 2. sz. 122-125.

Bauer, Ingrid (1995): Frauen, Männer, Beziehungen. Sozialgeschichte der Geschlechterverhältnisse in der Zweiten Republik. In: Burger, Johann – Morawek, Elisabeth (szerk.): 1945-1995. Entwicklungslinien der Zweiten Republik. 108-118.

BMAS (1994): Bericht über die soziale Lage 1993. Sozialbericht. Tätigkeitsbericht des Bundesministeriums für Arbeit und Soziales. Wien.

Brenner, Johanna (1993): The Best of Times, the Worst of Times: US Feminism Today. New Left Review, 200. sz. 101-159.

Bundesministerin für Frauenangelegenheiten (1995): Bericht über die Situation der Frauen in Österreich. Frauenbericht 1995. Wien

Eichlinger, Julia (1994): Das Gleichbehandlungspaket. Neues im Frauenarbeitsrecht. In: Buch, Christine – Klatzer, Elisabeth (szerk.): Weisser Fleck, rotes Tuch. Zur Standortbestimmung von Frauen in Wirtschaft und Gesellschaft. Wien, 49-73.

Falkner, Gerda (1993): "Sozialdumping" im EG-Binnenmarkt: Betrachtungen aus politikwissenschaftlicher Sicht. Österreichische Zeitschrift für Politikwissenschaften, 22. évf. 3. sz. 261-276.

Fischer-Kowalski, Marina (1986): Gesellschaftliche Modernisierung – und was kommt danach? In: Fröschl, Erich – Zoitl, Helge (szerk.): Der österreichische Weg 1970-1985. Fünfzehn Jahre, die Österreich verändert haben. Wien, 79-91.

Frauen Europas (1990): Die Lage der Frauen auf dem Arbeitsmarkt. Entwicklungstendenzen in den zwölf Ländern der Europäischen Gemeinschaft 1983-1990. Luxemburg, Frauen Europas, Sonderheft, 36.

Haller, Birgit (1993): Zwischen Paternalismus und "Gleichmacherei". Frauennachtarbeit im europäischen Vergleich. Österreichische Zeitschrift für Politikwissenschaften, 22. évf. 3. sz. 277-290.

Hausen, Karin (szerk.): Geschlechterhierarchie und Arbeitsteilung. Zur Geschichte ungleicher Erwerbschancen von Männern und Frauen. Göttingen.

Langan, Mary – Ostner, Ilona (1991): Geschlechterpolitik im Wohlfahrtsstaat: Aspekte im internationalen Vergleich. Kritische Justiz, 24. évf. 3. sz. 302-317.

Lehner, Oskar (1987): Familie, Recht, Politik. Die Entwicklung des österreichischen Familienrechts im 19. und 20. Jahrhundert. Wien-New York.

McDowell, Linda (1992): Gender Divisions in a Post-Fordist Era: New Contradictions or the Same Old Story. In: McDowell, Linda – Pringle, Rosemary (szerk.): Defining Women. Social Institutions and Gender Divisions, 181-192.

Neyer, Gerda (1984): Sozialpolitik von, für und gegen die Frauen. Österreichische Zeitschrift für Politikwissenschaften 13. évf. 4. sz. 427-441.

Neyer, Gerda – Wiederschwinger, Margit (1990): Verlängerter Karenzurlaub – Modernisierung des traditionellen Geschlechterverhältnisses? Österreichische Zeitschrift für Politikwissenschaften, 19. évf. 2. sz. 193-202.

OECD (1994): Women and Structural Change. New Perspectives. Paris.

Renner-Institut (1993): Der Sozialstaat in Österreich. Was bleibt er den Frauen schuldig? Wien.

Rosenberger, Sieglinde (1995): Auswirkungen sozialpolitischer Massnahmen auf die Gestaltung der Geschlechterverhältnisse. In: Bundesministerin für Frauenangelegenheiten: Bericht über die Situation der Frauen in Österreich. Frauenbericht, Wien 387-397.

Schunter-Kleemann, Susanne (szerk.) (1992): Herrenhaus Europa. Geschlechterverhältnisse im Wohlfahrtsstaat. Berlin.

Scott, Tilly (1987): Women, Work and Family. New York.

Steiner, Hans – Wolf, Walter (1994): Armutsgefährdung in Österreich. WISO, 17. évf. 2. sz. 121-146.

Stelzer-Orthofer, Christine: Sozialhilfe – (k)ein Frauenschicksal? Zur Benachteiligung von Frauen in der Sozialhilfe. Linz, (Kézirat).

Tálos, Emmerich – Falkner, Gerda (1992): Politik und Lebensbedingungen von Frauen. Ansätze von "Frauenpolitik" in Österreich. In: Tálos, Emmerich (szerk.): Der geforderte Wohlfahrtsstaat. Traditionen, Herausforderungen, Prespektiven. Wien, 195-234.

Thane, Pat (1994): Wohlfahrt und Geschlecht in der Geschichte Ein partieller Überblick zu Forschung, Theorie und Methoden. L’Homme Z.F.G. 5. évf. 2. sz. 5-18.

Wörister, Karl – Tálos – Emmerich (1995): Materielle Sicherung und Versorgung von Frauen durch staatlich geregelte soziale Sicherung. In: Bundesministerin für Frauenangelegenheiten (szerk.): Bericht über die Situation der Frauen in Österreich. Wien, Frauenbericht, 1995. 387-397.

Zimmermann, Susan (1996): Frauenarbeit, soziale Politiken und die Umgestaltung von Geschlechterverhältnissen im Wien der Habsburgermonarchie. In: Fischer, Lisa (szerk.): Die Frauen der Wiener Moderne. (Kiadás folyamatban.)