Az évtizedeket Magyarországon töltő szovjet diplomata emlékezése Kádár Jánosról egy történelemszemlélet, egy gondolkodásmód és egy történelmi jelenség együttes dokumentuma.

1. Üdvözlöm a tényt, hogy megrendezésre került a mostani konferencia, amely Kádár János politikai útjának és személyének elemzésével foglalkozik, aki a múlt századi Magyarország egyik legkiemelkedőbb államférfija volt, és akinek a hatása mind a mai napig érvényesül. Köszönöm a meghívást, hogy legyek résztvevője a vitának. Azonban tisztában vagyok vele, hogy a véleményem alighanem különbözni fog a konferencián felszólalók többségének véleményétől.

 

2. Személyes megjegyzések. – A konferencia résztvevői között, azt hiszem, én találkoztam legtöbbet Kádár Jánossal, dolgoztam vele, a legkülönfélébb témákról folytattunk eszmecserét. Első ízben 1963-ban Moszkvában találkoztunk. Később sok közös dolgom volt vele, amikor az SZKP KB apparátusában dolgoztam, azután a Szovjetunió magyarországi nagykövetségén, majd megint a KB apparátusában. Én kísértem mindig, amikor látogatást tett a Szovjetunióban, közelről figyelhettem őt a legkülönfélébb nemzetközi találkozókon Moszkvában és más országok fővárosaiban. Tanúja lehettem három olyan momentumnak, amely jelentős volt Kádár életében és természetesen Magyarországra nézve is, nevezetesen 1973 februárjában, amikor L. I. Brezsnyevvel és Zavidovval beszélgetett; 1985 szeptemberében, amikor Gorbacsovval tárgyalt; és 1988 májusában, amikor legutolsó telefonbeszélgetését folytatta az SZKP KB főtitkárával.

Legutoljára 1988 júniusában találkoztam vele egy személyes beszélgetésen, amikor arra kért, közöljem M. Sz. Gorbacsovval, hogy az MSZMP májusi pártkonferenciája nem úgy alakult, ahogy várta, mert „a pártapparátus összeesküvését és árulásá"-t kellett tapasztalnia.

Részt vettem Kádár temetésén 1989 júliusában (az SZKP képviseletében akkor a Politikai Iroda tagja, az SZKP KB titkára, Je. Ligacsov és az SZKP titkára, A. Dobrinyin érkezett Budapestre). Kádártól az emberek tízezrei vettek búcsút, a nép számára az esemény semmivel sem volt kisebb jelentőségű, de talán még nagyobb is, mint Nagy Imre újratemetése. Az emberek érezték, hogy egy történelmi korszak ért akkor véget.

Én személy szerint, függetlenül a mai antikommunista és Kádár-ellenes kórustól, mindig is azt tartottam, és tartom mai is, hogy Kádár János kiemelkedő politikai alakja volt a második világháború utáni Magyarországnak és Európának. Mindig is tiszteltem, ami persze nem jelenti azt, hogy idealizálni próbáltam volna akár mint embert, akár mint politikust. De maga az a körülmény, hogy Kádár János több mint harminc évig állt országa élén, arra enged következtetni, hogy tehetséges, okos és körültekintő politikus volt, aki tudta, miként fejezze ki és védje országa, népe és pártja érdekeit. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy milyen népszerű volt a magyar nép előtt. Nemrég végzett közvélemény-kutatások arról tanúskodnak, hogy Magyarország három legkimagaslóbb történelmi alakja közé tartozik. Ám országa határain kívül is jelentős tekintélye volt.

 

3. A szovjet vezetők és Kádár János kapcsolatáról. – 1956 előtt a szovjet vezetők csak úgy ismerték őt, mint az MDP Politikai Bizottságának egyik tagját. Igaz persze, hogy az ideig csupán egyetlenegyszer járt a Szovjetunióban, még 1948-ban egy pártdelegáció tagjaként. Kádár János nem tartozott az úgynevezett moszkoviták csoportjához, vagyis hogy nem élt szovjet emigrációban, nem végzett tanulmányokat a Komintern iskoláiban. Őt a hazai munkásmozgalom nevelte, a kommunista illegalitásban tevékenykedett. Köztudott, hogy Rákosi 1956. júliusi menesztésekor Kádár jelöltsége is felmerült, de a moszkvai vezetésben valaki felvetette, hogy lehet benne elfojtott sértettség indokolatlan letartóztatása és négyévi börtönbüntetése (1951-1954) miatt. A magyar Politikai Bizottság végül Gerő Ernő főtitkárrá választása mellett foglalt állást. Ennek a lépésnek az elhibázott volta igen hamar megmutatkozott, és Ny. Sz. Hruscsov is belátta később, hogy inkább Kádár János mellé kellett volna állni.

Kádár János életének nagy pillanata 1956 őszén jött el. És most nem érinteném a kérdést, hogy mi zajlott le akkor: ellenforradalom, nemzeti-felszabadító forradalom, népfelkelés vagy lázadás. A dolog lényege az, hogy Magyarországon kitört a káosz, az ország irányíthatatlanná vált, a népi-demokratikus rendszer jövője beláthatatlan volt, Nagy Imre döntése pedig, hogy szakít a Varsói Szerződéssel, és kikiáltja a semlegességet, objektíve vezetett a szovjet beavatkozáshoz, mert máskülönben felborult volna az európai erőegyensúly, hatályon kívül került volna a potsdami egyezmény. Nagy Imre nem tudta kivezetni az országot a zsákutcából, kapcsolatai Moszkvával összeomlottak, amin csak tovább rontott november 4-e hajnalán mondott zavaros beszédével. Amikor itt, Magyarországon azt hangoztatják, hogy Kádár szakítása Nagy Imre kormányával árulás volt, hogy ő egy közönséges Júdás, elvtársai gyilkosa és hóhéra, akkor ez megítélésem szerint érzelmi kirohanás vagy erősen ideologizált értékelés. Zárójelben jegyzem meg, hogy minden nézőpontnak lehet létjogosultsága, de azokat bizonyítani is kell. Történelmi igazság viszont, hogy 1956 végén Moszkvában és más szocialista országok fővárosaiban, beleértve Kínát és Jugoszláviát is, úgy látták, hogy a magyar válság megoldása a kormányzat fegyveres megdöntésében és leváltásában rejlik. Ehhez még hozzátartozik az is, hogy Moszkva és szövetségesei az Egyiptomot ért angol-francia-izraeli agresszió fényében tudatosan hunytak szemet a nemzetközi jog normáinak megsértése fölött.

Próbáljuk meg értékelni Kádár szerepét az akkori válságos események tükrében. Moszkva nehéz választás előtt állt. Nagy Imrében és kormányában nem volt többé bizalma. Vele szemben ott volt Kádár János, aki mint pártvezető sokkal több valóságérzékről tett tanúbizonyságot. Ezt mutatja 1956. november elsejei rádióbeszéde. Kádárt, Münnich Ferenccel együtt, akit már régóta ismertek a Kremlben, haladéktalanul Moszkvába vitték. Két napon át folyt a vita az SZKP KB Elnökségében, amikor Hruscsov, aki épphogy visszaérkezett a Titóval való találkozásáról, végre úgy határozott, hogy az új kormány feje igenis Kádár legyen, ne Rákosi, vagy valaki más a „brigád"-jából, és ne is Münnich. G. Zsukov marsall egyre sürgette elvtársait: „Döntsetek mihamarabb, mert a harckocsik már felmelegített motorral vesztegelnek, nálatok pedig még nincs a kormánynak feje." Közismert tény, hogy Kádár János nem állt rá azonnal, hogy ő vezesse az ideiglenes kormányt. Az volt a kikötése, hogy, úgymond, nem hajlandó eljátszani egy szovjet marionettfigura szerepét (erre bizonyítékom is van, mert a KGB egyik veterán tisztje mondta el nekem, aki Kádárt Budapestről Moszkvába kísérte, majd vissza, és tolmácsolt neki a tárgyalásokon); hogy a rákosistákat nem szabad a hatalom közelébe engedni; és hogy Nagyot le kell váltani és félre kell állítani. Ezt mind megígérték neki. Kádár tisztában volt vele, hogy Magyarországon nem virágokkal és tapsorkánnal fogadják majd. Később mesélte Brezsnyevnek, hogy akkor azt sem tudta bizonyosan, egyáltalán megússza-e élve, annyira kaotikus volt a helyzet az országban.

Ezt követően hatalmas erőfeszítéseket tett, hogy kivezesse Magyarországot a katasztrófaállapotból, persze szovjet védnökséggel a háta mögött. De vajon történhetett volna másképp az akkori körülmények között? Hruscsov mint afféle „keresztapa" segített neki, annak ellenére, hogy Moszkvában és Budapesten is nem kevés ellenlábasa volt Kádárnak. Az újonnan megalakult párt, az MSZMP kezdetben nem élvezett túl nagy támogatottságot; ha jól emlékszem, talán az ország lakosságának 30%-a volt mellette. Ahhoz, hogy Budapesten az 1957. május elsejei felvonulásra és nagygyűlésre kimenjen egymillió ember, igencsak meg kellett dolgozni, és legkivált a bizalom elnyerése volt nagy teljesítmény. Ahogy konszolidálódtak az állapotok, és mindinkább kialakult a közmegegyezés, úgy nőtt Kádár tekintélye az országban és világszerte, többek között a Szovjetunióban is. A szovjet-magyar kapcsolatok sikeresen fejlődtek. Magyarország a szocialista közösség egyik legelismertebb országává vált, hangjára egész Európában figyeltek. Ez mindenekelőtt a kádári vezetés érdeme volt. Hruscsov, Brezsnyev és Andropov is egyetértett abban, hogy Kádár személyének kiválasztásával stratégiailag helyes döntés született, amely hatékonyan működött sok-sok éven át. Erről még Gorbacsov is megemlékezett 1986-os levelében, amikor Kádár harmincéves évfordulóját ünnepelte az MSZMP vezetői posztján. „Az Öreg" nem adott rá engedélyt, hogy ezt a levelet a sajtó közölje, csak a KB Agitprop Osztályának brosúrájában jelent meg.

 

5. Moszkva szemében Kádár igazi kommunista volt, antifasiszta, internacionalista, hű szövetséges, tapasztalt vezető. 1964-ben megkapta a Szovjetunió Hőse címet. A legfelsőbb szovjet vezetésben számítottak rá, tanácskoztak vele, kikérték a véleményét. Így volt ez például a lengyel és a csehszlovákiai válság idején, vagy amikor kiéleződtek a szovjet-kínai ellentétek. 1969-ben fontos szerepet szántak Kádár Jánosnak a Kommunista Pártok Világkonferenciájának előkészítésében.

Kádár János tisztában volt a Szovjetunió és az SZKP történelmi helyével és szerepével, ezért is törekedett rá, hogy minél jobb személyes kapcsolatokat ápoljon a szovjet vezetőkkel, Hruscsovtól Gorbacsovig. Ebben mindenekelőtt arra látott eszközt, hogy eredményesen védje Magyarország nemzeti érdekeit. Magától értetődik persze, hogy az említett kölcsönviszonyban sokféle árnyalat volt megfigyelhető. Például Brezsnyev felfogásához képest Kádár időnként bonyolultan fejezte ki magát, de általában azért megtalálták a közös nyelvet. Különösen sokat adott viszont Kádár véleményére Ju. Andropov, aki megértette, hogy Magyarország vezetője Moszkvánál pontosabban érzékeli az európai országok, különösen pedig a szomszédai helyzetét. Amikor Andropovot az SZKP KB főtitkárává választották, Kádár a saját köreiben azt mondogatta tréfásan, hogy a világtörténelemben először fordult elő, hogy egy finnugor nép képviselője (Andropov egykor Karéliában dolgozott) lett a Szovjetunió legelső embere. Andropov sokéves bizalmas kapcsolatot tartott fenn Kádárral; neki például arról a súlyos betegségéről is beszélt, amely végül a sírba vitte. Ami Gorbacsovot illeti, ő akkor ismerkedett meg a magyar vezetővel, amikor még az SZKP sztavropoli területének volt az első titkára. Mihail Gorbacsov sűrűn hivatkozott a magyar tapasztalatokra, őszinte tiszteletét fejezte ki mindig Kádár iránt, csak éppen jobban szeretett maga beszélni, mint hallgatni a beszélgetőtársát. Ez év júliusában, amikor megfordult Budapesten, azt mondta, hogy neki Kádárral sohasem voltak ellentétei. Kádár egyedül azért bírálta őt, hogy a szovjet peresztrojkába már tíz évvel korábban is belekezdhetett volna. Ugyanakkor Gorbacsov magyarországi látogatása 1986 nyarán lényegében azt a folyamatot mozdította előre, hogy Kádár Jánost felmentsék az MSZMP legfelsőbb tisztségéből, és tisztes nyugállományba helyezzék. Az emberek mérlegeltek és látták, hogy mi a jelentősége a fiatalságnak és az energiának.

A Szovjetunió vezetői előtt Kádár János soha nem játszotta a bábfigura szerepét, amivel kivívta mindenki tiszteletét. Mindamellett pontosan ismerte a két ország és a két párt súlya, valamint a viselt felelősség mértéke közti különbséget. Ha 1956-1957-ben még voltak is olyan kísérletek, hogy Kádárt igazgassák, kioktassák, beavatkozzanak a belső ügyeibe, később ez gyakorlatilag megszűnt. Kádár rendszerint azt mondta a Szovjetunió képviselőiről, hogy akit Moszkva küld neki, azzal ő minden esetben együtt dolgozik. Képes volt rá azonban, hogy bárkinek letörje a szarvát, vagy akár arra, hogy követeket távolítson el. Számára az egyedüli tekintély az SZKP KB mindenkori főtitkára volt (lehetne sorolni a példákat, amikor összeütközésbe került Kosziginnel, Katusevvel vagy Kirilenkóval).

Volt bátorsága, hogy kimondja, ha nem értett egyet a szovjet állásponttal (helytelenítette azt a módszert, amellyel 1964-ben eltávolították Hruscsovot minden addig betöltött tisztségéből, ráadásul nyilvánosan fejtette ki nézeteit a kérdésről; szóvá tette a magas katonai kiadásokat, a harckocsik túlzott számát a szovjet hadseregben; bírálta a KGST megreformálásához való szovjet hozzáállást; számon kérte, hogy miért nem közöltek azonnal valós információkat a csernobili katasztrófa méreteiről; vagy hogy milyen meggondolatlan módon viszonyultak Sztálinhoz; stb.). Kifejezetten elégedetlen volt azzal a módszerrel, amellyel a szocialista országok a közös akciót vezették Csehszlovákiában, ezért nem is utazott el 1968 novemberében Varsóba, hogy találkozzék Brezsnyevvel.

Általában véve tekintélyes és köztiszteletben álló pártvezetőként ismerték el, akinek volt bizonyos mértékű autonómiája a szocialista közösségen belül. Belpolitikájában mindig szem előtt tartotta 1956 tragikus tapasztalatait, ami kifejeződött az agrárszektorban végzett különféle kísérleteiben, a szövetkezeti mozgalomban és természetesen az 1968-as gazdasági reformban. A szovjet vezetők tökéletesen megértették, hogy a tragikus 1956 után a kádári politika sikerének záloga az életszínvonal emelése, az általános egyetértés erősítése („aki nincs ellenünk, az velünk van") és még inkább, mint más országokban, a szabadság mértéke, a kulturális és vallási téren gyakorolt tolerancia és hasonlók. Amikor Kádár a magyar sajátosságokat magyarázta, mindig megemlítette, hogy a népnek feltétlenül meg kell mondani az igazat. Azt magyarázta Moszkvában, hogy neki egy kis országban könnyebb újításokat bevezetni és kísérleteket folytatni, amelyeknek az eredményei hasznosak lehetnek még a Szovjetunióban is. Ismertté vált az a kijelentése, amelyet olasz újságírókkal beszélgetve tett, miszerint a Szovjetunió úgy építi a szocializmusba vezető utat, mint egy medve – hanem már Magyarországon ez így nem megy, itt sokkal kifinomultabb módszerekre van szükség. Kádár látta a létező szocializmus hiányosságait, és igyekezett megtalálni a kivezető utat, miközben azt vallotta, hogy a szocializmus építésének előrehaladtával az életnek is javulnia kell; a párt egymagában semmit nem érhet el, az új társadalom kialakításához nemzeti összefogásra van szükség, aminek elengedhetetlen feltétele a választási demokrácia bizonyos fokú szélesítése; ám amennyiben nincs többpártrendszer, akkor a pártnak magának kell saját ellenzékévé válnia; a politikai gépezeten szelepeket kell nyitni a belső túlnyomás levezetésére; át kell venni a piacgazdaság számos elemét, vele párhuzamban pedig szűkíteni kell a direktív tervezés szféráját. Könnyen lehet, hogy ma már mindez sematikusnak tetszik, de akkor is efféle kísérletekből rakódott össze a magyar koncepció „az emberarcú szocializmus"-ról, méghozzá a gyakorlatban és nem csupán a szándékban, mint 1968-ban a prágai reformereknél.

 

6. Egészen nyilvánvaló, hogy Kádárnak és politikai csapatának (csupa tehetséges és rátermett emberből állt!, gondoljanak például Fock Jenőre, Aczél Györgyre vagy Fehér Lajosra) a kísérletei lépten-nyomon sorompókba és akadályokba ütköztek. A Szovjetunió 1985-ig paternalista politikát folytatott, tolakodó módon istápolta szövetségeseit, minden fontosabb politikai lépéshez Moszkva jóváhagyása kellett, ahol olykor a marxizmus-leninizmus dogmatikus nézetei érvényesültek (szép számmal voltak védelmezői az SZKP-n belül), úgyhogy nem volt könnyű cselekedni. Kádárnak sem sikerült mindig. Moszkva egyik alapvető érve ez volt: „Mi biztosítjuk a védőpajzsot nukleáris rakétáinkkal, a biztonság megőrzésében miénk a legnagyobb felelősség, hatalmasak a kiadásaink, ugyanakkor szállítunk nektek kőolajat, energiahordozókat, nyersanyagot, miközben az imperializmus igyekszik aláásni a szocialista világ stabilitását, és a hídverés taktikáját alkalmazva megpróbál kiragadni a blokkból egyes országokat. Legyetek óvatosabbak. Mellé ne fogjatok!" Az 1968-as közös csehszlovákiai fegyveres fellépés után, majd V. Gomulka lengyelországi bukását követően a Kreml bizalmatlansága megnőtt az egyes országokban tervezett reformokkal és újításokkal szemben. 1972 februárjában, amikor Magyarországon bizonyos jelei mutatkoztak a gazdasági reform sikertelenségének, hírek kezdtek keringeni a Politikai Bizottságon belül kiéleződött vitákról; Brezsnyev meglehetősen nyersen fejtette ki nézeteit Zavidovóban Kádár gazdasági és szociális politikájáról, feszegette a káderpolitika kérdéseit, miközben kitért a magyar államfő legbelsőbb köreire is, és refrénszerűen ismételgette: „Mi hiszünk neked, János, de gondold meg…" Kádár János mindent tudomásul vett, de nem ígért meg semmit. Csupán annyit jegyzett meg, hogy a hírek talán nem a leghitelesebb forrásból származnak. Számára az volt a legfontosabb, hogy abban a pillanatban megkapta a bizalmat. Mint szuverén vezető egy ideig még kivárt, majd 1974-1975-ben változtatásokat hajtott végre a pártvezetésben. Előtte még, 1972 májusában, amikor betöltötte hatvanadik életévét, „kísérleti léggömböket" eregetett föl nyugdíjba vonulásáról. Ezeket a „léggömböket" éppúgy szánta saját elvtársainak, mint Brezsnyevnek Moszkvába. Az SZKP KB főtitkára nem találta jó gondolatnak Kádár visszavonulását. 1972 novemberében azt mondta neki Budapesten, hogy véleménye szerint a magyar KB helyesen lépett fel, amikor nem fogadta el a lemondását. „Mi ezt nem tehetjük meg csak úgy, nekünk kötelességünk, hogy kitartsunk a helyünkön, és szolgáljuk a mi közös ügyünket. Kekkonen Finnországban visszavonulhat, hogy anekdotákkal teli könyvet írjon az erdőben ücsörögve. De az ilyesmi nem nekünk való…"

Voltak belső visszahúzó erők is. A párt és a KB egységének külső homlokzata mögött véleménykülönbségek húzódtak meg, dúlt a harc balosok és jobbosok, konzervatívok és reformerek között. A Politikai Bizottságon belül szabadon vitatkozhatott bárki, de Kádáré volt az utolsó szó. Ahogy ő mondta, az egység megőrzéséért harcolni kell, újra kell teremteni minden politikai időszakban. Ellenzéke távozott vagy kitért előle (Marosán Gy., Nyers R., a „munkásellenzék" tagjai, 1972-ben).

A külső hatások nem korlátozódtak arra, hogy Moszkvának éppen mi volt a véleménye, Magyarország helyzetét az is befolyásolta, hogy időről időre ravasz nemzetközi játék folyt körülötte.

Azután a hetvenes évek második felétől elkezdtek súlyosbodni a gazdasági nehézségek, felerősödött a világgazdaság negatív hatása, a külső eladósodás nőttön-nőtt. Fokozatosan lassult, a nyolcvanas évekre pedig megállt az életszínvonal növekedése, ami már politikai problémát okozott.

Magyarország belépése az IMF-be és a Világbankba csak pillanatnyi lélegzetvételre volt jó. Az a kísérlet, hogy minél szorosabb kapcsolatok jöjjenek létre az EGK-val, nem járt sikerrel. 1985-1986-ban Kádár János Moszkvától kért segítséget, de kiderült, hogy a Szovjetunió maga is nehézségekkel küzd, és lényegében semmit sem tud adni Magyarországnak.

Mindezt tetézte egy új és igen súlyos gond is. Kádár János idővel, dicsősége csúcsán, saját stabilitási politikájának a rabjává vált, ami kiváltképpen a káderkérdést érintette, mert azokhoz az emberekhez ragaszkodott váltig, akik sok éven át ott álltak körülötte. Még nagyobb baj volt, hogy „az örökös vezető" kezdte elveszíteni a valóságérzékét, és nem érdekelte többé a politikai megújulás. Hozzá még elvesztette politikai bátorságát is. Kádár János ott maradt egyedül a hatalom csúcsán, amikor már réges-régen nem voltak ellenfelei. Az országban pedig egyre bonyolódott a helyzet. Ezt ugyan érzékelte, de már kiutat nem talált. A korábbi tapasztalatok most nem segítettek. Józan ésszel belátható, hogy a szocialista országokban jóval simábban kellett volna végbemennie a vezetőváltásnak, mert lám, végül ő maga vált akadályává Magyarország modernizációs politikájának.

Már 1980-ban vagy 1981-ben nyugdíjba kellett volna mennie, de ő 1988-ig halogatta a kérdést. Lehet, hogy azért, mert nem látott utódot maga körül. Ez amúgy politikai bizottságbeli elvtársainak is a bűne volt, mert nem merték megmondani Kádárnak az igazságot, és mindent Moszkvával beszéltek meg (az NDK-ban Hoeneckerrel még ennél is rosszabb volt a helyzet). Mellesleg Gorbacsov is megmondhatta volna neki egyenesen, ehelyett azonban csak célzásokat tett, hogy vigyáznia kellene magára, lazábbá tehetné időbeosztását, pihenhetne többet stb. Gorbacsov nyilvánvalóan azért nem szólt neki, mert érezte, hogy az öreg Kádár egyre kevésbé ellenzi a peresztrojka politikáját. 1985-ben Kádár megkérdezte Gorbacsovtól, hogy nem fél-e, hogy vele is megismétlődik Hruscsov esete.

Kádár életének befejezése tisztán emberi tragédia. A pártja szabályosan a sorsára hagyta a fizikailag és szellemileg egyaránt kimerült embert. Amikor sor került az 1956-os események felülvizsgálatára, már nem volt képes védeni magát, hacsak nem tekintjük ilyen lépesnek összefüggéstelen beszédét a KB plénuma előtt 1989 áprilisában, amelyben azért érvényesült valami sajátosan furcsa logika. Azt hangoztatta, hogy nem volt szovjet ügynök, hogy 1956 és 1958 között nemcsak Nagy Imre halt meg, hanem őelőtte is haltak meg emberek, és hogy ő, Kádár János nem bújik ki a felelősség alól. Levélben kérte a KB-t, hogy bíróság vizsgálja meg a bűnösségét, de ezt nem tették meg neki.

Szerintem semmilyen dokumentum sem létezik, amely Kádár közvetlen bűnrészességét bizonyítaná a volt miniszterelnök halálos ítéletének meghozatalában, de az is egyértelmű, hogy nem tett erőfeszítéseket a legsúlyosabb büntetés enyhébb ítéletre változtatásáért. Mellesleg szólva mindez csak az én előfeltevésem.

 

7. Ki volt Kádár János? A magyarországi rendszerváltás óta minden vita az 1956-os események átértékelése körül zajlik. Ezen a prizmán keresztül ítélik meg Kádárt is, annál is inkább, mert az MSZP Nagy Imrét választotta ideológiai mintaképéül. A szocialisták nem vallják magukénak Marxot és Engelst, Lenint orosz jelenségnek tekintik, Kádártól elfordultak, a Szocialista Internacionálén belül sem találtak senkit. Minden jel arra vall, hogy itt a baloldaliaknak nincs szükségük előfutárra. Pedig akárhogy vesszük is, Kádár 1956-ban mégiscsak kivezette az országot a katasztrófából, még ha áldozatok árán is. Ha nagyobb távlatokban, retrospektíve nézzük a kérdést, akkor egyértelmű, hogy a Rákosi-Nagy-Kádár tragikus hármasból éppen hogy ő hajtotta a legtöbb hasznot Magyarországnak. Hazája sikerei az 1960-1970-es években az ő nevéhez kapcsolódnak, amikor növekedett a jólét, és megerősödött Magyarország nemzetközi tekintélye. Ő egy kiemelkedő magyar politikus, akit nem lehet csak úgy kitörölni a történelemből, aki jól látható nyomokat hagyott a 20. századi Európa történelmében. Az ő szerepe és jelentősége semmivel sem kisebb, mint Horthyé, Bethlené vagy Telekié, akiknek mostanában az emlékműveket állítják Magyarországon. Napnál világosabb, hogy mi itt a gond: az, hogy Kádár egy magyar kommunista. Csak úgy megjegyzem, hogy Kádár mindig is magyar maradt. Emlékezzünk akár 1975-ös beszédére a helsinki konferencián. Most, hogy mindenki leszámolni igyekszik vele, próbálják befeketíteni a baloldali nézeteket, a baloldali pártok politikáját, a szocializmus eszméit. Egymásnak ellentmondó tényeket ragadnak ki Kádár politikai tevékenységéből (32 év alatt sok ilyen ellentmondást lehet találni bármelyik politikusnál), ijesztgetik a lakosságot, dezorientálják a fiatal nemzedéket, amely amúgy sem tud túl sokat a szocializmus korszakáról Magyarországon. Egyre hevesebbé válnak a viták Kádár személye körül, egyre többen igyekeznek megbélyegezni a szocialista korszakot Magyarország történelmében, ha már 1990-ben, a megegyezéses hatalomváltás körülményei között erre nem volt lehetőségük. Valami hasonló megy végbe Lengyelországban is, ahol Jaruzelskivel együtt az egész megelőző rendszert döntögetik talapzatáról. Magyarországon, közvetlenül Kádár János születésének 95. évfordulóját megelőzően, meggyalázták feleségével közös sírját. Soha nem hittem volna, hogy ebben az országban olyan gyalázatos tettek történhetnek, amelyek a legsötétebb középkort vagy a legvadabb nomád időket idézik.

 

8. Kádár János politikai pályafutásáról folytatni kell a vitát, a történészeknek ez a dolguk. De Magyarország egyszer még mindenképpen meg fogja adni Kádár Jánosnak azt az elismerést, amely valójában megilleti. A népeknek körültekintőbben és tisztelettudóbban kellene bánniuk nagy fiaikkal. Nálunk, Oroszországban is hasonló túlkapások figyelhetők meg ezen a téren, mert mi éppúgy hajlamosak vagyunk rá, hogy kemény kézzel intézzük el politikusainkat, csakhogy nagy elődök nélkül nem volna jelenünk. Az ő tapasztalataikban nagyon sok a megszívlelendő tanulság, az ő győzelmeik és kudarcaik világítják meg az utat előttünk.

 

(Fordította: Székely Ervin)