A közvetlen jelen és a megalapozó múlt
Ne rémüljön meg az olvasó: nem az utóbbi évek hazai szociáldemokrata mizériáiról akarunk írni, hanem magáról a történelmi (nemzetközi) szociáldemokráciáról, amely (tetszik – nem tetszik egyeseknek) közel másfél évszázada része „Európa" gondolkodásának – méghozzá kiiktathatatlanul. Az igaz, hogy a „szovjet blokk" országaiban a 80-as évek során valóságos „szociáldemokrata konjunktúra" bontakozott ki: kivált a kádári MSZMP-be n. Az okok nyilvánvalók: a lényegében sztálini típusú államszocializmus válsága szinte mindenütt érezhetővé vált, a kivezető utat sok helyütt a szociáldemokratizálódásban látták. Ez viszonylag „zökkenőmentesnek" látszott, hiszen pl. Kádár János pártjának – természetesen be nem vallottan – számos szociáldemokrata vonása volt. (így a vegyes tulajdon elvének gyakorlati tolerálása, vagy – a kései szakaszban – éppen elismerése, a „második gazdaság", a pártélet bizonyos demokratizálódása és a pártfegyelem sajátos (semmi esetre sem „sztálini" jellegű) értelmezése, a jól ismert vagy mostanában inkább feledésbe merülő „vívmányok" stb.) Igaz viszont, hogy ugyanekkor, a vezetés – sokszor alibiként – fenntartott maga által is elavultnak minősített dogmákat és magatartásformákat. Nagymértékben szűkítette a tabutémák körét, de azt nem törölte, vagy nem merte eltörölni, amiből sokszor nevetséges, anakronisztikus helyzetek adódtak. Maga a nyolcszázezres párttagság is megosztott volt. Az állampártban egyaránt megtalálhatók voltak szociáldemokrata, szociálliberális és populista beállítottságú emberek (a populizmust politikai irányzatnak és nem puszta demagógiának tartjuk), de ott voltak az „eszmei" kommunistákon kívül az olyan „kommunisták" is, akiknek kommunizmusa főleg a Kádár által gyakran hangoztatott (és a valóságban mind ritkábban érvényesülő) egalitárius elvek igenlésében és a Szovjetunió iránti (sokszor formális és félelemből fakadó) hűség emlegetésében merült ki. Alighanem a politikailag szinte közömbös párttagok voltak többségben. A „nómenklatúra" elsősorban saját pozíciói védelmével volt elfoglalva, de részben neveltetésénél, részben meggyőződésénél – és jól felfogott érdekeinél – fogva nem egy esetben bizonyos szociális érzékenységgel rendelkezett; egyébként sem tartotta okos dolognak a tömegek tűrőképességét veszélyeztetni. A prédikált Internacionalizmust annak hirdetői is ritkán vették komolyan, igyekeztek a nemzeti érdekeket érvényesíteni, törekvéseiknek azonban legalábbis két tényező gátat szabott: a Szovjetuniótól való gazdasági függés és a szovjet hadsereg respektálása. Arra, hogy ez a hadsereg is a bomlás állapotába kerülhet (az adott nemzetközi helyzetet mérlegelve), a legmerészebbek sem gondoltak. (Nemcsak az MSZMP-ben!)
Ezek a tényezők, továbbá a nagy néptömegek életszínvonalának emelkedése (ennek árára kevesen gondoltak) politikailag szinte közömbösítette az állítólag hatalmon lévő munkásságot – általában a bérből és fizetésből élőket. Kevesen gondoltak arra, hogy „munkáshatalomról" voltaképpen szó sincs. Egyébként a késő kádári korszakban proletárdiktatúráról már alig beszéltek, még munkáshatalomról sem: inkább a „dolgozó nép"-re való hivatkozás járta: persze a „kirívó társadalmi különbségek" kárhoztatásával, a „munka" tradicionális dicsőítésével. Az említettek a maguk összességében a polgárosodás – re-kapitalizálódás – sajátos formáit indították el. A társadalmi különbségek viszonylag gyors növekedése azonban már jelezte: természetesen nem lehet mindenkiből polgár… A rendszer gazdasági megalapozatlansága éppen a vezetésnek Jelentette a legfőbb gondot. Ez a vezetés tudta, hogy az életszínvonal zuhanását – hiszen legitimitását Is az elfogadható életnívóból eredeztette – politikailag nem élheti túl. Ennek megfelelően cselekedett, midőn számos nómenklatúra-tag – felkészültsége és összeköttetései révén – sikerrel próbált vagy „polgárrá", vagy legalábbis szakértelmiségivé válni. Sok szempontból hasonló jelenségekre került sor a régió más országaiban is. Ennyit a „kommunizmusról".
A szociáldemokrata elvekben – a vázolt körülmények közepette – Kelet-Európában sokan olyan felfogást, politikai alapvetést láttak, amelyek alkalmazásával „a kecske is Jóllakik, a káposzta is megmarad". Ez a nézet nem volt légből kapott. A szociáldemokráciáról ugyanis sokan beszéltek és beszélnek, de gyakorta nem gondolják meg miről is van szó.

A kezdetek
Mindenekelőtt egy régi irányzatról, illetve mozgalomról, amely a XIX. század első felében már sok szempontból kialakulva alig volt fiatalabb, mint a modern konzervativizmus és a modern liberalizmus. Ráadásul – az utóbb említett irányzatokhoz hasonlóan – a szociáldemokráciának és a szociáldemokrata ideológia fő alkotóelemének a szocializmusnak a képviselői is joggal hivatkozhattak (hivatkoztak is) rá, hogy eszméik már évezredek óta jelen vannak az európai gondolkodásban, holmi „gyökértelenség"-ről tehát szó sem lehet. A szociáldemokrácia és a marxizmus nem azonos fogalmak. A munkások (és általában a „dolgozók" jogaiért) már a múlt század 40-es éveiben síkra szálló angol és francia munkásszervezkedések: Egyenlők társasága, chartisták, trade-unionisták stb. sok szempontból szociáldemokrata elveket vallottak, még Marx és Engels fellépése előtt csakúgy, mint később, a hetvenes években a különböző, oroszországi munkásszövetségek tagjai, vagy G. Mazzini eszméinek egyes olasz követői. De van hazai példa is: lényegében szociáldemokrata kívánságokat hangoztattak Kecskés ügyvéd azon hívei, akik 1848 tavaszán „Kenyeret a népnek" címmel viszonylag részletes programot tartalmazó kiáltványt ragasztottak a pesti házak falaira. Szociáldemokraták voltak a jelzett irányzatok mert: a) a szociális viszonyok radikális megjavítását, b) a politikai struktúrák mélyreható demokratizálását követelték. Mindehhez hozzájárult, hogy – talán ez a legmegfelelőbb szó – túltekintettek a tőkés társadalmi rend határain; a kapitalizmust jobbnak tekintették ugyan a feudalizmusnál, de távolról sem a történeti fejlődés utolsó állomásának. A magántulajdon korlátozására, illetve megszüntetésére, társadalmi (nem állami!) tulajdonná való átváltoztatására irányuló törekvés eredetileg szinte valamennyi említett irányzatban jelen volt – többnyire az utópista filozófusok ismert felfogásának megfelelően. Ebben az összefüggésben értelmezhetők a közismerten nem marxista Proudhon híres szavai: „… a tulajdon – lopás".
Marx és Engels tevékenysége az egész európai szociáldemokráciára nagy hatással volt. A két gondolkodónak sikerült mind a – mai szóhasználattal élve – szociálliberális nézeteket (pl. Németországban), mind az anarchizmus különböző megnyilvánulási formáit háttérbe szorítaniuk. Az ő közreműködésükkel készültek el (részben még életükben) részben pedig útmutatásaik alapján, de már haláluk után a századfordulón, azok a szociáldemokrata pártprogramok, amelyeket a legkülönbözőbb országok szociáldemokrata, illetőleg munkáspártjai a magukévá tettek. Ebből a szempontból kétségkívül a legkiemelkedőbb a német szociáldemokraták erfurti programja (1891). Ennek részletes elemzésére nincs most lehetőség, fő jellemvonásaira azonban – hiszen modell-értékű dokumentumról van szó – fel kell hívni a figyelmet. A programnak (programoknak) három része van. Az első a távlati, általános célt tartalmazza és meghatározza a szociáldemokrata párt (pártok) alapvető feladatát. Érdemes idézni az idevágó megállapításokat, mert érvényességük több évtizeden át – elvben – meghatározó, jellegű volt. „A munkásosztály harca a tőkés kizsákmányolás ellen szükségképpen politikai harc. A munkásosztály politikai jogok nélkül nem vívhatja meg gazdasági harcait és nem fejlesztheti ki gazdasági szervezetét. Nem biztosíthatja a termelési eszközöknek a közösség birtokába való átmenetét, ha nem jutott a politikai hatalom birtokába. A munkásosztály e harcát tudatossá és egységessé formálni, és szükségszerű célját elébe tárni – ez a Szociáldemokrata Párt feladata." Ezután következnek az állampolgári (reform) követelések, élükön az általános és titkos választói joggal, magukba foglalva az egyesülési és gyülekezési szabadságot, a progresszív adózást, az ingyenes oktatást és jogszolgáltatást, az állam és az egyház elválasztását. Majd jönnek a munkaviszonyokkal kapcsolatos követelések, élükön a legfeljebb nyolcórás normál-munkanap megállapítása". A program utolsó pontja: „Az egész munkásbiztosításnak a birodalom által való átvétele, a munkásoknak az igazgatásban való irányadó részvétele."
A programban (de ismét fogalmazhatnánk, akárcsak a továbbiakban, többes számban) két (egymással kapcsolatos) olyan vonás van, amely Marx és Engels tevékenységére vezethető vissza. Az egyik a „munkásosztályára való hivatkozás. A munkásosztálynak, mint „egyedüli következetesen forradalmi osztály"-nak Marx és Engels már a Kommunista Kiáltványban (1848) ismeretesen megkülönböztetett jelentőséget tulajdonított. Meg kell azonban jegyezni, hogy fogalmát meglehetősen tágan értelmezték (ha nem is oly parttalanul, mint pl. előttük Németországban F. Lassalle). Ide sorolják természetesen nemcsak az ipari, hanem a mezőgazdasági munkásságot, az alkalmazott értelmiséget stb. (A lassalle-i értelmezés szerint a gyakorlatban mindenki „munkás", aki nem rendelkezik – legalábbis nem rendelkezik jelentős mértékben – termelési eszközökkel.) A másik marxi vonás a „hatalom birtokává vonatkozik, és lényegében azt állítja, hogy – a fenti értelemben – kétségkívül a népesség túlnyomó részét alkotó „munkásosztályának kell hatalomra kerülnie. (A „proletárdiktatúra" fogalmára Marx néhányszor utalt, de nem fejtette ki azt elméletileg részleteiben, a szocializmus politikai-gazdasági előfeltételeinek megteremtésére gondolt, elvileg utasította el a terror-rendszert.) A hatalomra kerülés módozatairól a szociáldemokrata programok nem szólnak. Az általános, titkos választójog követelése a parlamentáris intézmények és eszközök elfogadására utal. (F. Engels utolsó írásaiban kifejezetten így foglal állást, amikor a parlamentáris demokrácia jelentőségét méltatja.) Az azonban, hogy más (parlamenten kívüli) eszközök alkalmazásáról is szó lehet, már nem kifejezetten marxi jellemvonás. (Az említett, szociáldemokratikus irányzatok szinte mindegyike hasonlóan vélekedett.)
Külön kell szólni további három, – a szociáldemokrácia számára a továbbiakban is alapvető problémáról. Az első a tulajdon kérdése. A marxi értelemben vett szociáldemokrácia a magántulajdont társadalmi tulajdonnal kívánta felváltani. A pártprogramok egyike sem húzta meg azonban a „társadalmasítás" (ez tulajdonképpen szövetkezeti és nem állami tulajdonlást jelentett!) határvonalát. Ebből a „hézagból" következett az a nézet, hogy a szociáldemokrácia lényegében a vegyes tulajdon elvét vallja, a kistulajdon társadalmasítása nem tartozik céljai közé. (Ezt a nézetet Engels utolsó, a 90-es években kelt írásai alátámasztják.) Magának a „társadalmasítás"-nak a szorgalmazása – és ez a második probléma – felveti az alkalmazotti-munkavállalói önigazgatás kérdését. A szociáldemokrácia ettől elvben sohasem zárkózott el – de ennél tovább nem ment. E hiány okainak kifejtése is elmaradt, így sok szempontból feltételezésekre vagyunk utalva. Az egyik ok bizonyára a szakigazgatás fontosságának XX. század eleji felismerése volt. (Ezzel Marx -1. a Párizsi Kommünről szóló írásait – még nem számolt.) Szólni kell azonban – s talán ez volt a lényegesebb – az erősen etatista szociáldemokrata szemléletről is. A szociáldemokrácia mérvadó képviselői – erős túlzással – úgy vélekedtek, hogy állam nélkül nincs társadalom, csak zsarnokságot szülő, barbarizmust jelentő, az ember ember voltát megcsúfoló anarchia. E felfogás alapján törekedtek a szociáldemokraták az államhatalom befolyásolására, majd megszerzésére, esetleg (a radikális baloldaliak) lebontására s egy újjal való pótlására – de sohasem a megszüntetésére. E mellett nem vonták kétségbe az önkormányzatok, a különböző társadalmi közösségek, az érdekképviseletek jelentőségét, hitet tettek (bár a kifejezés későbbi keletű) a „civil társadalom"mellett: anélkül azonban, hogy az államhatalom megkülönböztetett jelentőségéről szóló felfogásukat feladták volna – s ezzel állásfoglalásukba bizonyos felemásság került.
A szűkebb értelemben vett századforduló változásokat hozott az európai szociáldemokrácia életében is. Az egyes pártok befolyása megnövekedett: a választójogi reformok folytán országok egész sorában (szinte mindegyik nagyhatalmat beleértve) parlamentáris pártokká (esetenként jelentős parlamenti erővé) váltak. Növekedett befolyásuk a gyorsan gyarapodó taglétszámú szakszervezeti mozgalomban is. Döntő jelentősége volt annak, hogy mindinkább érzékelhetővé vált: Marx és Engels próféciái nem váltak be. (Bár a tőkés társadalom tudományosan megalapozott kritikáját a szociáldemokrácián belül senki sem vitatta.) Kétségtelen: a várt „nagy összeomlás" legalábbis késett. (Prognózist a szociáldemokrácia inspirátorai nem készítettek, de utalásaikból kikövetkeztethetően ennek valamikor a századfordulón kellett volna a végletes társadalmi polarizálódás viszonyai közepette – ám ez a polarizálódás is elmaradt – bekövetkeznie. A társadalmi struktúra – a szociáldemokrata elképzelések ellenére nem egyszerűsödött le („burzsoá-proletár"), ellenkezőleg differenciáltabbá vált. (A munkásság belső tagolódásának elmélyülése, a modem értelmiség kialakulása, a technikai fejlődés hatásának különböző következményei stb.) Nem került sor a kistulajdonos osztályok, illetve rétegek felszámolódására sem. Mindezek a tényezők hatottak a szociáldemokrata politikára is. A liberális pártokkal való együttműködés gondolata sok helyütt előtérbe került, sőt olyan eseményekre is sor került, melyek korábban elképzelhetetlenek voltak. (L, a szocialista Millerand belépését 1899-ben a francia burzsoá kormányba, a hangsúlyozottan nem marxista angol Labour Party 1906-os megalakulását, a mensevikek bizonyos tekintetben polgári-demokratikus orientációját Oroszországban, a németországi és az ausztriai szociáldemokrácia "nemzet iránti felelősségének" feltűnését stb.)
Az említett problémák éleződését jelzi az a vita, amely a XX. század elején Kari Kautsky és Eduárd Bernstein között – nagy nemzetközi nyilvánosság előtt – zajlott le. Mindketten Marx és Engels szűkebb körébe, munkatársaik közé tartoztak, és mindketten a századforduló változásainak, – hogy úgy mondjuk – „lereagálására" törekedtek. Az „ortodox marxista" Kautsky nem elméleti, hanem gyakorlati-politikai módosításokat javasolt. Az eddigieknél nagyobb gondot kívánt fordítani a nem kifejezetten proletár, de „proletárérdekeltségű" rétegekre. Növelni kívánta a szociáldemokrata pártok szervezeti erejét és befolyását. Lényegében Marx alapján állította 1910-ben napvilágot látó alapvető művében: „Sem mindenáron való forradalom, sem mindenáron való törvényesség". A társadalmi feszültségek Kautsky szerint nem enyhülnek, sőt. (Háborús veszély, nacionalizmus, elnyomorodás.) A polgári pártokkal való együttműködés csak a különböző parlamenti képviselőknek „üzlet". A mű talán leglényegesebb megállapítása, amelyet messzemenő hatása miatt idéznünk kell: „Szocialista nem fogadhatja el az osztályok megbékélésének és a társadalmi békének az illúzióját. Éppen ez teszi szocialistává. Tudja, hogy nem holmi csalfa megbékélés, hanem csak az osztályok megszűnése teremtheti meg a társadalmi békét".
Kautsky műve tulajdonképpen válasz Engels egykori másik közeli munkatársának, Eduárd Bernsteinnek a kihívására. Engelsre nem azért utalunk, mintha Bernsteinnek vele való kapcsolata nem lenne köztudott, hanem azért, mert Bernstein valóban Engels kései műveiből indult ki, azokat gondolta tovább – már több mint másfél évtizeddel Marx halála után. A szocializmus előfeltételei és a szociáldemokrácia feladatai c. művében, amely először 1899-ben jelent meg, a szerző valóban alapvető revíziónak vetette alá Marxot. Mint kantiánus elvetette Marx „hegelianizmusát", de Blanquinak Marxra gyakorolt – és korábban ritkán szóvá tett – hatását is (amely – mint ismeretes – a későbbiekben, az orosz forradalmi hagyományokat adaptáló Lenint is megihlette). Bernstein nagy jelentőséget tulajdonít a szövetkezeti mozgalomnak, az önkormányzatok demokratikus működésének – főleg pedig a munkásság (és általában az alkalmazotti réteg) érdekeinek érvényesítésére alkalmas, az általános, titkos választójogon alapuló parlamentnek, amely mintegy „szocializálhatná" – békés úton – az államot. (Marxhoz viszonyítva tehát Bernstein etatista-jellegű fordulatot hajtott végre.) Feltételezi, hogy a (liberális) burzsoázia saját érdekében sem zárkózik el a reformok (egy-része) elől. A proletárdiktatúra elvét a mű első kiadásában óvatosan, később már erőteljesen elveti, s semmiféle „új osztályuralmat" – bármi legyen is annak indoka – nem tart kívánatosnak. „A proletárdiktatúra – írja már a XIX. sz. utolsó éveiben – ott, ahol a munkásosztálynak még nincsenek nagyon erős, gazdasági jellegű saját szervezetei, és nem ért el magas fokú szellemi önállóságot az önkormányzati testületekben történt iskolázással – csak a klubszónokok és irodalmárok diktatúrája."
Marx kapitalizmuskritikáját megalapozottnak tartja, a társadalom polarizálódásáról szóló nézeteit azonban nem. A mezőgazdaságot illetően a kisbirtok, illetve a szövetkezetek híve, nem pedig a kisajátításoké. Antikautskyanizmusa 1917-et követően erős antibolsevizmusba torkollt, és megerősítette azt a véleményét, hogy a politikai és szociális reformok alkalmasak a kapitalizmus átformálására: olyan kapitalizmus létrehozására, amely már lényegében nem is kapitalizmus. (Ebben az értelemben Bernstein joggal tekinthető a modern „jóléti állam" egyik szellemi előfutárának.)
A különböző párt- és Internacionálé-kongresszusokon lezajló viták a XX. század egész első másfél évtizedét jellemezték. Végső fokon az egyes pártok gyakorlati politikája mindinkább a bernsteini vágányokon haladt, verbálisan inkább a Kautsky-féle (radikálisabb) felfogást hangoztatva. Ez bizonyos kettősséget eredményezett, és tulajdonképpen először hívta fel századunkban a figyelmet e mozgalom tartósan időszerű, alapvető problémáira. Ugyancsak az említett ambivalencia vezetett arra a differenciálódásra, amely már az új század első éveiben a szociáldemokráciában megkezdődött. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a bernsteini politika – amelyhez ráadásul a későbbiekben Kautsky is közeledett – a szociáldemokrata bázis egy részének radikalizmusát nem elégítette ki, még akkor sem, ha számottevő politikai és gazdasági reformokra vezetett. Ahol elmaradtak vagy elégtelennek bizonyultak ezek a reformok, a szociáldemokrácia számára még inkább káros helyzet alakult ki. Már a kortársak érzékelhették azt a triviális tényt, hogy a reformista politikához valóban reformokra van szükség. Németországtól (Nyugat-Európáról – ahol szintén jelentős szociáldemokrata pártok működtek – most nem beszélve) valamint az Osztrák-Magyar Monarchiától (itt is politikai tényezővé vált a szociáldemokrácia) keletre, elsődlegesen a cári Oroszországban a szociáldemokrácia mélyreható és nagy történelmi következményekkel járó szakadási folyamata zajlott le, A bolsevik irányzat létrejötte elválaszthatatlan a nyugati szociáldemokrácia által „választott" és Kelet-Európában járhatatlannak bizonyult úttól.
A bolsevizmus problémáját itt nem tárgyalhatjuk, de a későbbiekben még visszatérünk rá, Nem maradhat azonban említés nélkül, hogy a reformizmus (és a vele megbékülök, illetőleg „Bernsteint meggyőzni" kívánók) ellenében a bolsevikokon kívül más, radikális irányzatok is felléptek. Gondolunk a Millerandot támogató, de egyes fontos kérdésekben (gyarmatosítás, háború) az Internacionálé fórumain radikálisan fellépő Jaurésre, a különböző országokban tevékenykedő, de Franciaországban legjelentősebb anarcho-szindikalistákra (ezek a hazai olvasók előtt Szabó Ervin munkássága kapcsán ismertek), de legfőképpen Rosa Luxemburgra és követőire. Luxemburg (a mensevik Martovval együtt) sok szempontból támogatta Lenint az Internacionálé kongresszusain, élesen bírálta a revizionistákat, a „liberális szocialistákat", de a Lenin-féle forradalomelmélettel – annak következményeit is beleértve – több ponton szemben állott. Érdemes talán idézni egyik, nézetrendszerét jól jellemző, 1906-os, (mellesleg az európai szociáldemokráciában) széles rétegekre ható megállapítását: A parlamenti harc, akárcsak a szakszervezetek, szintén csupán egy szakasz, egy fejlődési fok a proletár osztályharc egészében, amelynek végső céljai a parlamenti harc és a szakszervezeti harc kereteit egyaránt meghaladják".
A fentiek a maguk összességében arra mutatnak, hogy már 1914 előtt a nemzetközi szociáldemokrácia – ekkor mar tömegmozgalom – megosztott és sokrétű volt. Sokféle irányzat megfért egymással a mozgalom keretei között néhány azonos cél (pl. reformok, illetőleg forradalmi jellegű átalakulás igenlése) elfogadása mellett. (Sem Kautsky, sem Rosa Luxemburg nem kívánta pl. Bernsteint kizárni a német szociáldemokráciából, mint ahogyan az utóbbi Lenint a mélyreható elvi ellentétek ellenére azért szociáldemokratának tekintette.) Kialakult tehát a szociáldemokrácia „gyűjtőfogalom"-jellege, amely a későbbiekben is – bizonyos változások árán – fennmaradt. A századfordulón tehát aligha lehet már egységes szociáldemokrata elvekről és egységes szociáldemokrata politikáról beszélni. Ez a tény elősegítette a szociáldemokrata politika rugalmasságát, alkalmazkodó képességét, de ugyanakkor az egységes fellépést, sőt az egységes állásfoglalás kialakítását nagymértékben megnehezítette.
A jelzett folyamatokat az első világháború kitörése nagymértékben elmélyítette. Az Internacionálé optimista várakozásai a maguk összességében illúziónak bizonyultak. A háborúellenes fellépéshez az Internacionálénak nem volt elég ereje és elszántsága sem. Ez utóbbi különböző érdekkonfliktusokra vezethető vissza. Világossá vált, hogy – a marxizmus vulgarizálóinak állításaival szemben – a nemzeti érdek fogalma valós fogalom. A fejlett országok ipari munkásai valóban érdekeltek voltak abban, hogy – ha már kitör a fegyveres konfliktus – országuk ne maradjon alul, ne váljék esetleg ellenséges invázió áldozatává. Az etnocentrizmust mindig is elutasító szociáldemokraták zöme ebből a meggondolásból kiindulva – ha nem is a polgári pártokéhoz hasonló intenzitással -, de támogatta a háború ügyét. Ehhez természetesen a megtorló intézkedésektől való félelem, az illegalitásba szorulás veszélye is hozzájárulhat. (Mindez a többségre vonatkozik; kivételek voltak, méghozzá különböző megfontolásokból – a rettenetes áldozatok hatására növekvő pacifizmus, forradalmiság – származók, ezek azonban (Oroszországot kivéve) az általános képen nem változtattak. A lényeg, hogy az internacionalizmus marxi (de nemcsak marxi) eszméjét a komoly próbatétel alkalmából nem lehetett vagy nem akarták a gyakorlatba átültetni. A nyugat-európai szociáldemokrácia szervezeti egységét – legalábbis 1917-ig – a háborúval kapcsolatos politika ellentétes megítélése sem bontotta meg, ezáltal is fokozva a mozgalom sokszínűségét, kereteinek tág voltát. (A Magyar Tanácsköztársaságnak a szociáldemokrácia szempontjából fontos, sok szempontból rendhagyó történetére most nem térhetünk ki.) Az 1918-as Antant-győzelem – az említett konfliktusok ellenére – rövid távon – minden korábbinál kedvezőbb helyzetbe hozta egész Európában a szociáldemokrata mozgalmat, ugyanakkor új – a korábbiaknál is súlyosabb – konfliktusok kiindulópontjává vált. Olyan konfliktusokról van szó, amelyek még napjainkban is erőteljesen éreztetik hatásukat.

Két világháború között
A szociáldemokrácia a húszas évek elején szinte az egész kontinensen törvényhozói – kormányzati – pozíciókra tett szert. Az előretörés okai a következőkben foglalhatók össze: 1. A társadalmi struktúra változása. A háborús termelés lendületet adott az iparosításnak. (Még olyan országok is, mint pl. az új Lengyelország vagy akár Magyarország agrárországokból agrár-ipari országokká váltak.) 2. A középrétegek rohamos lecsúszása, elszegényedése a „boldog" békeidőkhöz viszonyítva. 3. A háborús áldozatok és szenvedések általi elkeseredés,, a korábbi legitim kormányzatok térvesztése. 4. A szociáldemokrácia és a vele kapcsolatban levő szakszervezetek tevékenysége. (Még a háborút támogató szociáldemokraták is éltek bizonyos mérséklettel, fenntartásokkal; korántsem jutottak el a háborús uszítás olyan magas fokára, mint a többi politikai erő többsége.) Nem adták fel korábbi politikai követeléseiket (általános választójog, egyesülési és gyülekezési szabadság). A szakszervezetek markáns érdekvédelmi aktivitást fejtettek ki. 5. A volt Központi Hatalmak országaiban a háborúvesztés nyomán kibontakozó forradalmi hullám egyenesen élvonalba „taszította" a szociáldemokratákat.
E folyamat a régi szociáldemokrata programok jelentős részét változatlanul hagyta. A változtatásra inkább csak Németországban történt kísérlet. (l. az 1921-es – bernsteinista – görlitzi programot.) Bizonyos módosításokra másutt, így Franciaországban is sor került. (A „szervezeti kapitalizmus"elméletének térhódítása a Francia Szocialista Pártban.) A pártprogramok hagyományos szociáldemokrata felfogása azonban nem tette sürgőssé a változtatásokat. Az említett „programbevezetők" – e felfogás szerint – a távlati célokat fogalmazták meg „sine die", azaz határidők nélkül, vajon „miért kellene törölni őket"? A programkövetelések második csoportjába tartozó politikai kívánalmakat (általános, titkos választójog stb.) számos országban kivívták – gyarapítva ezzel a szociáldemokrata sikerlajstromok tételeit. Ugyanez volt a helyzet a harmadik követelés-blokkal (szociálpolitika stb.) is. A sikerek persze – és ebből a szociáldemokrata vezetők nem is csináltak titkot – nemcsak az ő aktivitásukra voltak visszavezethetők, hanem jelentős részben arra, hogy 1918 ősze után nem lehetett minden tekintetben ott folytatni az életet, ahol 1914 nyarán abbamaradt. S még nem beszéltünk az oroszországi eseményekről.
Az orosz forradalmak óriási témakörének taglalásába most sem bocsátkozhatunk. Annyit azonban megjegyzünk, hogy a bolsevizmustól elhatárolódó, de Lenint és Trockijt még a II. Internacionálén belüli vitapartnernek tekintő szociáldemokraták az 1917-es februári forradalmat, a cárizmus megdöntését kitörő örömmel fogadták, sőt az októberi szocialista forradalmat is – érzékelve, hogy az távolról sem holmi "puccs", hanem hatalmas tömegek mozognak benne – megértették, habár a „proletárdiktatúra" gyakorlatával (I. a „renegát Kautsky") nem békültek meg. Reális képük volt a cári birodalom közállapotairól (tehát mentes az ismert, szélsőséges megítélésektől), tisztában voltak vele, hogy a háború és a vele járó borzalmak nélkül a nép elkeseredése nem csapott volna át forradalomba. Az igazi szakítást 1918 januárja, az eszer többségű alkotmányozó nemzetgyűlés feloszlatása és a mensevikek (köztük a nagy tekintélyű Martov) kiszorítása hozta meg. Úgy véljük, hogy az eddig előadottak alapján világos: demokratikus parlamentek szétkergetése egy szociáldemokrata számára szinte olyan „bűn" volt, mint a royalisták számára a legitim és ráadásul „jó" uralkodó megdöntése, vagy éppen megölése. Megbocsáthatatlan. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a szociáldemokraták alapvetően rosszul ítélték meg az orosz viszonyokat. Általában úgy vélekedtek (persze eltérések itt is voltak, gondoljunk Plehanovra), hogy Lenin alternatívája nem valamiféle polgári demokrácia, hanem monarchista restauráció – „fehér ellenforradalom". Ez a vélemény, amelynek pl. O.-Bauer többször hangot adott, alighanem jogosult volt. Itt kell megjegyezni azt is, hogy a szociáldemokraták mind a vörös, mind a fehér terrort elvetették, élesen bírálták a polgárháború borzalmait. Ebben az esetben sem kizárólag humanista meggyőződésről volt szó; bár erről is. A hagyományos szociáldemokrata felfogás hajlott bizonyos determinizmusra, evolucionizmusra: nemcsak embertelennek, hanem értelmetlennek is ítélték az erőszakot. (Természetesen itt sem idealizálhatunk. Hivatkozni lehet arra, hogy szociáldemokrata politikusok is nyúltak kritikus helyzetekben fegyverekhez. Ez azonban viszonylag ritkán fordult elő és az általános tendencián kevéssé változtatott.) Mindenesetre tény, hogy 1917 orosz októberét az európai szociáldemokrácia zöme még lényegében szocialista győzelemnek tekintette. (Bár az antant-szociáldemokraták tartottak attól, hogy Oroszország kiválása a háborúból [breszti béke 1918 elején] esetleg még győzelemre segíti a császári Németországot. Az USA szinte egyidejű hadbalépése ezt a veszélyt azonban végleg elhárította.)
Mintegy évtized telt el az 1918-as győzelem ősze után, és a szociáldemokrácia európai pozícióinak jelentős része már veszendőbe ment. Angliában, Franciaországban, a mai Benelux-országokban és Skandináviában nagyjából még tartotta állásait, de Olaszországban hatalomra került a fasizmus, a különböző közép-kelet-európai országokban és a Balkánon zömmel autoritárius, esetenként fasisztoid rendszerek regnáltak, az 1929 -1933-as gazdasági válság pedig elsodorta mind a német, mind pedig az osztrák szociáldemokráciát. A szociáldemokratáknak (és a kommunistáknak) keserűen kellett tapasztalniuk, hogy a gazdasági krízisek – a várakozásokkal ellentétben – nem csak a baloldalt, hanem a legfélelmesebb jobboldalt is megerősíthetik. A húszas és harmincas évek fordulóján (az okokra még visszatérünk) nem szolgáltak vigaszul az oroszországi (Szovjetunió-beli) fejlemények sem. Sztálin hatalmának megszilárdulása a húszas évek végén változást hozott a nyugati szociáldemokraták orosz politikájában. Mindenekelőtt érzékelték, hogy Sztálin (Lenintől és Trockijtól eltérően) már semmiféle tekintetben nem „partner" a számukra. Nem ismeri a nyugati szociáldemokráciát, nem is tud politizálni vele. A sztálini terror abszurditásával viszont a nyugati szociáldemokraták nem tudtak mit kezdeni, tulajdonképpen fel sem fogták, hogy miről van szó. Voltak olyanok, akik „balról" bírálták Sztálint és „nacionálbolsevik"-nak minősítették („szocializmus egy országban"). Mások viszont éppen ezért dicsérték, a „béke" emberét látták benne, aki gyakorlatilag feladta a „világforradalom ábrándját", leszámolt a régi, lenini gárdával és – a Szovjetunió iparosítását, modernizálását végrehajtva – hajlandóságot mutat majd a Hitler-elleni együttműködésre. (Az 1939-es Molotov-Ribbentrop paktum e remények miatt okozott óriási megdöbbenést a szociáldemokraták körében is, bár a Müncheni Egyezmény után semmin sem kellett volna csodálkozniuk.) A második világháború menete azonban lényegében a sztálini politika utóbb említett megítélését támasztotta alá.
Óriási nehézséget okozott és a „szociáldemokrata viszontagságok" nagymérvű gyarapodását segítette elő, hogy a szociáldemokrácia a két világháború közötti időszak új kihívásaira nem tudott adekvát választ adni. Az ezzel kapcsolatos kísérletek nem vezettek kellő eredményre. Az 1917 utáni forradalmi hullám kapcsán a szociáldemokrácia megkísérelt balra nyitni. Az ún. Kétésfeles Internacionálé azonban csak 1920-tól 1J23-ig tartotta magát. A radikálisokat a centrista mérséklet nem ragadta meg, sokan közülük a létrejövő kommunista pártokhoz és ezek révén az 1919-ben megalakult III. Internacionáléhoz csatlakoztak. 1918-at követően viszont sikerült a még 1889-ben megalakult II. Internacionálét újjáéleszteni. A különböző elnevezésekkel működő Szocialista Internacionálé azonban mindig meglehetősen laza szervezet volt. (Az ma is.) A radikális baloldal kiválása az egyes pártokból nagy csapás volt a szociáldemokrácia számára, a jobboldali radikalizmus említett előretörése azonban egyenesen katasztrofális jellegű volt.
A nemzetközi szociáldemokrata mozgalomnak már a kezdetektől, tehát az 1864-ben alakult I. Internacionálé időszakától megvolt a maga hagyományos jobboldal-képe. E szerint a jobboldal a tőkések-földbirtokosok érdekképviselete; mint ilyen nagy politikai befolyással, de kis tömeghatással rendelkezik. Jószerével csak az „elbutított" embereket használhatja fel a maga céljai érdekében, a „munkások", a „dolgozók" zöme „még nem ébredt osztályérdekei tudatára", de potenciálisan baloldali; azaz szocialista. Ismert volt, hogy már Marx és Engels írt a Kommunista Kiáltványban „feudális szocializmus"-ról, és azt is, hogy feudális-konzervatív erők is esetenként éles kritikát gyakorolnak „a tőkések mohósága" felett. Mindez azonban félrevezetés, „népbolondítás", hiszen a tőkés rendszer a történelmi fejlődés „szükségszerű" következménye (marxista formációelmélet!) és még mindig haladóbb a feudalizmusnál.
Ezeken az elgondolásokon a keresztényszocializmus – nem minden előzmény nélküli jelentkezése (1891) sem változtatott lényegesen. Már csak azért sem, mert számos országban nem vált tömegmozgalommá. Ismeretes, hogy a populizmus – bár a fogalom, a megnevezés modern – nem új jelenség és már a XIX. század folyamán feltűnt. Ezt a szociáldemokrácia „nem reagálta le"; a populista törekvésekkel nem, vagy csak alig számolt Mindez vonatkozik a populizmussal sok szempontból érintkező (de vele természetesen nem azonos!) fasizmusra, illetve nácizmusra is. (E két mozgalom sem azonos teljesen egymással, a továbbiakban azonban – a rövidség és egyszerűség kedvéért – a „fasizmus" megjelölést használjuk.)
A szociáldemokráciát tehát (hozzátehetjük: akárcsak a liberalizmust és a konzervativizmust) a meglepetés erejével érte, hogy a nagy világgazdasági válság idején néptömegek (soraikban jelentős számban ipari és mezőgazdasági munkások is) sorakoznak fel különböző populista és fasiszta zászlók alá. Komoly elemzés helyett (bár némelykor erre is volt példa) előkerült ismét a jelenségek pusztán demagógiával és félrevezetéssel, a nagytőke törekvéseivel, a kispolgárok „megvadításával" történő magyarázata. Egyoldalúnak bizonyult az ún. dimitrovi, kommunista magyarázat is, amely szintén a nagytőkére, sőt a finánctőkére helyezte a hangsúlyt; szinte figyelmen kívül hagyva az említett mozgalmak tömegmozgalom jellegét.
Visszatérve a szociáldemokráciához: a „fel nem ismerés" okai sok szempontból alighanem a társadalmi bázis kérdésében keresendők. A szociáldemokrácia a két világháború között még alapvetően osztálypárt, az ipari (szak)munkások pártja. (Jóllehet szavazói, támogatói között már számos mezőgazdasági munkás, értelmiségi és kistulajdonos is van.) Ez a bázis Idegenkedik a demagógiától, a „kalandorakcióktól", nem kívánja a szorosabb együttműködést a liberális polgársággal, annál inkább saját érdekeinek védelmét. A tulajdon-orientáltság sem játszott olyan nagy szerepet gondolkodásában, mint ahogyan azt a szociáldemokraták, illetve a kommunisták képzelték. Az utóbbiak állásfoglalása ugyanis még merevebb volt. A Marxhoz való viszonyításban is túlzott egyoldalúsággal – mint már erről a nemzeti kérdést illetően volt szó – szinte csak az osztályérdeket tartották jelentősnek, valamiféle homogén osztály feltételezésével. Lukács György – aki a szociáldemokratákat nem kedvelte, és akit Kautsky egyenesen „taszított" – éppen bizonyos rugalmasságot hányt az „opportunisták" szemére. Az opportunizmus ugyanis – írta a húszas évek elején – Bernstein óta mindig a következőkből indul ki: egyrészt mélyrehatónak állította be a proletariátuson belüli objektív-gazdasági rétegződést, másrészt pedig olyan erősen hangsúlyozta az egyes proletár, félproletár, kispolgári stb. rétegek «élethelyzete» közötti hasonlóságot, hogy ebben a «differenciálásban» eltűnt az osztály egysége és önállósága."
Végzetes következményekkel éppen az járt, hogy a munkáspártok – bár a weimari Németországban igen erős pozíciókkal rendelkeztek – egyrészt nem tudták a tömegek jelentős részét „megszólítani", másrészt jól ismert egymás elleni ádáz küzdelmükkel saját helyzetüket gyengítették. Főleg a középrétegekkel kapcsolatos szociáldemokrata politika (most már a kommunistákról ne beszéljünk) hagyott sok kívánni valót maga után. (Jóllehet e rétegek megnyerésének fontosságát Bernstein nem győzte hangsúlyozni.) A szociáldemokraták mindig is vállalták a mezőgazdasági munkások és a törpe-birtokosok érdekképviseletét, igyekeztek tágítani hatókörüket – azonban nem mindig elég erősen és hatékonyan. Nem egyszer érződött az ipari szakmunkás bázis (ez nem azonos a „munkásarisztokráciával", bár voltak benne „munkásarisztokraták" is) hatása: – Mi közünk „ezekhez"? Gondot okozott a liberális polgárság, illetve liberális értelmiség – jóllehet velük mindig számoltak a szociáldemokraták – gyakran megmutatkozó közönye, amely nem kedvezett az együttműködés kialakulásának. A szociálliberális irányzatok gyengék voltak, csakúgy, mint a liberálisok és szociáldemokraták között elhelyezkedő (polgári) radikálisok. Ami a hagyományos konzervativizmust illeti, nos erről hamar kiderült, hogy kritikus pillanatokban, nem ritkán a „vörösökétől való félelme miatt nem lehet rá számítani. (Nem III. Viktor Emánuel király nevezte-e ki Mussolinit 1922-ben miniszterelnöknek, Hindenburg birodalmi elnök pedig Hitlert 1933-ban kancellárnak – a kierőszakolt, de mégiscsak összejövő parlamenti többség alapján?)
Másutt nem került sor az olasz- vagy németországihoz hasonló eseményekre. Nagy-Britanniában kétszer is kormányra került a Labour Party (1924 és 1929-1931) jelentősebb eredményeket azonban – éppen a nagy válság miatt sem tudott felmutatni,és egysége is megbomlott A legnagyobb siker talán Franciaországban következett be. Leon Blum népfrontkormánya (1936-1937) olyan széles körű szociálpolitikai reformokat vezetett be, amelyeknek mintaértéke közismert, a francia politika bizonyos jobbratolódását azonban ez sem tudta megakadályozni. Spanyolországban a szocialisták vezette kormány sem tudta a polgárháború (19361939) kitörését meggátolni. (Ebben persze már Hitler és Mussolini fegyveres beavatkozásának is jelentős része volt.)
A harmincas évek második felére (kiderülvén, hogy a nyugati hatalmak Kelet-Közép-Európát egyszerűen „leírták") még kedvezőtlenebbé vált a helyzet, és a második világháború kitörését (1939) követően szinte az egész kontinens náci-fasiszta uralom alá került, amely a szociáldemokraták ellen (is) kíméletlen terrort alkalmazott. A különböző országok ellenállási mozgalmaiban számos szociáldemokrata vett részt.
A két világháború közötti időszakban a szociáldemokraták tehát értek el bizonyos (esetenként korábbi reményeiket túlszárnyaló) eredményeket, ugyanekkor megmutatkoztak e mozgalom szinte eredendő gyengeségei is, amelyek a későbbiek során (tehát 1945-öt követően is) manifesztálódtak. Nem azokról a „gyengeségekről" van szó, amelyeket Lukács – mint láttuk – Bernstein kapcsán bírált. Inkább két, másik tényezőt említhetnénk. Az egyik a parlamentarizmusnál való „leragadás". A parlamentarizmus értékét sem a korai, sem a századelős szociáldemokrata teoretikusok sohasem vonták kétségbe. Igyekeztek azonban tartózkodni attól a „parlamenti kretenizmus"-tól, amitől már Marx is óvott. Tragikus módon nem vették figyelembe a parlamenten kívüli lehetőségeket olyan Időpontban, amikor a jobboldali radikalizmus bőven élt ezekkel a lehetőségekkel. Márpedig a játékszabályok tiszteletben tartásának csak akkor van értelme, ha ezt valamennyi érintett fél megcselekszi. A másik tényező a szociáldemokrata párt- és szakszervezeti mozgalom „radicionális" elbürokratizálódása volt. A szervezetek növekedése óhatatlanul megkövetelte állandó apparátusok foglalkoztatását. Ezek azonban nehézkesen, sokszor saját külön (vélt vagy valós) apparátus-érdekeiknek megfelelően működtek, és fékezték a mozgalom dinamizmusát, egyben határozottan elutasítva a „közvetlen demokráciát", amely pedig a szociáldemokrata elvekkel nem ellenkezik.
Éreztette hatását az egyes szociáldemokrata pártok tevékenységét illetően a kellő külső támogatás hiánya is. A német és osztrák szociáldemokrácia összeroppanása után a kisebb szociáldemokrata pártok meglehetősen magukra hagyatva működtek (vonatkozik ez természetesen az anyagiakra is), szemben állva a „korszellememéi, amely lényegében a jobboldali radikalizmus eszmerendszerét jelentette. A nehézségeket fokozták a fasizmus, a nácizmus kétségkívül látványos sikerei. Annak a ténynek, hogy Hitler bámulatosan rövid idő alatt – a diplomáciatörténeti okok ismertek – szinte egész Európa urává vált, elképesztő hatása volt. Közismert: legnagyobb sikere magának a „sikernek" van. Nem kevésbé volt jelentős szerepe – már a háború kitörését megelőzően – a háborús konjunktúrának, a munkanélküliség megszűnésének, a munkaviszonyok javulásának, sőt ezáltal a nagy tömegek életszínvonala bizonyos emelkedésének. Az eredményeket a korabeli tömegkommunikáció jelentős része a „korszellemének tulajdonította, természetesen elmulasztva annak említését, hogy háborús konjunktúráról van szó, amely – mint a későbbiekben kiderült – páratlanul pusztító, a fasizmus által kezdeményezett és elvesztett világháborúba torkollt.
Mario Petrucci: Lasalle-emlékmű (Das rote Wien)
Jelen idő és távlatok
1945, az antifasiszta koalíció győzelme új helyzetbe juttatta az európai szociáldemokráciát. Joggal hivatkozhatott eddigi eredményeire. Már a harmincas évek „demokratikus liberálisai" felismerték az állam – úgymond – piacszabályozó szerepét, amelynek fontosságára – jóval korábban -Bernstein és a legtöbb szociáldemokrata pártban működő bernsteinisták felhívták a figyelmet. A Roosevelt-féle New Dealból és J. M. Keynes munkásságából levont következtetéseket általában úgy értékelték, mint a szociáldemokrata elgondolások térhódítását. Erősítette a szociáldemokrata pozíciókat a pártok szinte mindegyikének erőteljes antifasiszta magatartása. Az említetteknél nagyobb szerepe volt a szociáldemokrata sikerekben a háborúvég társadalmi feszültségeinek. (L. az Attlee és Bevin által vezetett angol Munkáspárt 1945 július választási győzelmét, León Blum újabb miniszterelnökségét Franciaországban 1946-47 fordulóján, a Kurt Schumacher vezetésével működő – ellenzéki – nyugatnémet szociáldemokrácia megerősödését, Nenni, illetve Saragat olasz szocialista, valamint szociáldemokrata pártjának sikereit. A skandináv országokban is erősek maradtak a hagyományos szociáldemokrata pozíciók, csakúgy, mint Ausztriában.) Az eredmények mellett azonban a nyugati szociáldemokratáknak kudarcokat is el kellett könyvelniük. Franciaországban és Olaszországban – korábban ilyesmire nem került sor – a kommunista pártok ereje és tömegbefolyása jóval meghaladta a szociáldemokratákét. ( Ez a fölény – többek között – az antifasiszta ellenállásban megmutatkozott túlsúlyuknak, a Szovjetunió nagymérvű háborús szerepének, valamint a kommunista radikalizmusnak tulajdonítható. Nem feledkezhetünk el arról sem, hogy a kommunistáknál régebben működő szociáldemokrata pártok ki voltak téve bizonyos erkölcsi kopásnak, amely a különböző hatalmi szervekben való részvétellel együtt jár, továbbá – a már említett – nem lényegtelen elbürokratizálódásnak – a párt- és szakszervezeti apparátusokat illetően, A „munkáspártok" közötti kapcsolatok most sem voltak felhőtlenek. Több helyütt kísértett a harmincas évek árnyéka: az egymás lejáratására – azaz a rivális kiküszöbölésére – irányuló törekvés.)
Kelet-Közép-Európában – lényegében Jaltára visszavezethetően – más folyamatok zajlottak le. A hatalomban meghatározó funkciókat betöltő, a Szovjetunióra támaszkodó kommunista pártok a szociáldemokratákkal szemben is az ismert „szalámi taktikát" alkalmazták. A „baloldali szociáldemokraták" azon támogatás miatt, amelyet kezdetben a kommunisták részéről élveztek, nem fogták fel kellően az őket fenyegető veszélyeket. 1947-1949-ben azután az egész régióban bekövetkezett a szociáldemokrata pártok felszámolása: a "munkásegység" létrehozása. (Ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy eleinte – tehát 1945-48-ban – a szervezett munkásság zöme is igényelte a munkásegységet, a munkáspártok közötti rivalizálás felszámolását – természetesen nem oly módon, mint ahogyan az bekövetkezett.) Az ötvenes években – sokszor a „munkásarisztokrácia" elleni küzdelem jegyében – már mindenütt folyt a szociáldemokraták vad üldözése, a valódi szakszervezeti tevékenység lehetetlenné tétele. Az érdekvédelem „szociáldemokratizmus"-nak minősült. A volt szociáldemokrata" vezetők közül néhányan a „munkásegység"-nek tett szolgálataikért díszes, de tényleges hatáskörrel nem járó funkciókat kaptak, később azonban ezeket is többnyire elvesztették.
A vázolt helyzet jelentősen módosította Európa-szerte a szociáldemokrata politikai gondolkodást és magát a szociáldemokrata politikát. (Beleértve a korábbi alapokon 1951 nyarán létrejövő Szocialista Internacionálé tevékenységét is.) A kellő eligazodás érdekében térjünk vissza a „kályhához". Az 1945 előtti évtizedek egyetemes szociáldemokrata politikájának alapelveit éppen a II. Internacionálé egyik legnagyobb tekintélye, G. V. Plehanov fejtette ki, 1917 decemberében megjelent írásában. Az ipari munkásság – hangsúlyozza Plehanov – Oroszországban kisebbségben van. „Ebből pedig okvetlenül az következik, hogy ha proletariátusunk, megragadva a politikai hatalmat, végre akarja hajtani a „szociális forradalmat", akkor éppen országunk gazdasága ítéli őt a legkeserűbb vereségre… A hatalom támaszkodjon az ország valamennyi olyan lakosának koalíciójára, akiknek=nem érdekük a régi rend helyreállítása." Jöjjön létre a parlamenti demokrácia, a társadalmi fejlődés azután majd megérleli a szocialista átalakulást. Erőszakos, forradalmi beavatkozásra nincs szükség.
Az említett módosulás, a mind Plehanovtól, mind magától Bernsteintől való eltérés lényege: a parlamentáris demokrácia minden korábbinál egyértelműbb vállalása, a további „szocialista fordulat" prognosztizálása nélkül. A Bernstein-féle, a „szocializmusba való belenövés"-ról már nincs szó, inkább csak a parlamentáris demokrácia „szociális tartalommal" való telítődéséről (bar a szociáldemokraták a „demokratikus szocializmus" doktrínáját sohasem adták fel). A változás okai sokrétűek. Része van benne a tőkés (piac) gazdálkodás bizonyított hatékonyságénak, a kommunista-szocialista ellentéteknek, de az 1946-tól kibontakozó hidegháborús légkörnek is. A szociáldemokraták féltek a militarisztikus államszocializmus sztálini politikájától, azt – nem alaptalanul – valamiféle, Marx által is jellemzett „kaszárnya-szocializmus"-sal rokonították és az említettek miatt sok mindent elfogadtak az 1940-ben, Sztálin által meggyilkoltatott Trockij Szovjetunió felett gyakorolt kritikájából. (Már véget ért az az időszak [a húszas és harmincas évek fordulója], amikor számos szociáldemokrata Sztálinban „a mérséklet emberét" látta. Szerepe volt globális politikai meggondolásoknak is. Kevéssé érzékelték a kelet-európai átalakulások mélyebb történelmi okait, a szovjet-amerikai bipoláris világfelfogás következményeit. A nyugati szociáldemokraták (az általuk képviselt szakmunkás és alkalmazotti bázis óhajainak megfelelően) bizalommal viseltettek az USA-politika, főleg (az ottani szakszervezetek által is támogatott) demokrata-adminisztrációk iránt és helyeselték a Truman-elvet, illetve a Marshall-tervet. (1947-1948.) Érthető, hogy a „munkásegység" létrejötte, a szociáldemokrácia említett likvidálása a jaltai vonaltól keletre, szintén megtette a maga hatását. A vázolt politikai irányzatról szólva meg kell jegyezni azt is, hogy a szociáldemokrata pártok – a már jelzett tolerancia folytán – a hidegháború időszakában is gyűjtőpártok maradtak abban az értelemben, hogy lehetőséget adtak a pártvezetőségek politikájánál radikálisabb, baloldali, a szó hagyományos értelmében vett osztályharcos irányzatok tevékenységére is. (Erre példa, hogy pl. az angol Munkáspártban kifejezetten trockista velleitású személyiségek és működtek és működnek.) Fennmaradt továbbra is a szociáldemokrata pártok és az egyes szakszervezeti mozgalmak szoros kapcsolata. A markáns érdekvédelmi tevékenység továbbra is a szociáldemokrata politika egyik legfontosabb alkotóeleme maradt. A szociáldemokraták sohasem fogadták el azt a.véleményt, hogy az őket Angliában, Franciaországban és másutt időnként felváltó konzervatív és liberális kormányok politikájának „nincs alternatívája". A sztálinizmus megtagadása nem jelentette a Szovjetunió történelmi eredményeinek megkérdőjelezését, hanem együttjárt annak a ténynek felismerésével, hogy a szovjet állam léte számos esetben a nyugati kapitalizmust „engedékenyebbé" tette a munkáskövetelések és különböző gyarmati-nemzeti aspirációk iránt.
A szociáldemokrata pártok nem választási, hanem koncepciókat kidolgozó programpártok voltak (rendszeresen működő alapszervezetekkel és szoros kapcsolatban a szakszervezetekkel). Jóllehet a programokat sohasem értelmezték dogmatikusan, az ötvenes évek végére – az elméletileg legigényesebb német szociáldemokráciában – új programalkotásra került sor. Az 1959-es godesbergi program az „igazságosság, szabadság, szolidaritás" eszméjéből indult ki, elutasította az osztályharc korábbi értelmezését és a tulajdon kérdésében is új elemeket tartalmazott. Nem követelt kategorikusan sem államosítást, sem társadalmasítást; fenntartotta viszont a vegyes tulajdon elvét; a demokratikus államhatalomnak mindamellett olyan ellenőrző szerepet tulajdonított, amely a nagytőke „túlhatalmát" megakadályozza. Kiemelten foglalkozott a szakszervezetek szerepével és a társadalmi konszenzus elvével. Lényegében annak a „jóléti állam"-nak az elméleti meglapozását célozta, amely számos európai országban megvalósulóban volt. Az 1945-ben kifejtett elvek – amelyek különböző későbbi módosítások mellett is – tartósaknak bizonyultak, lényegében a program „hozzáigazítását" célozták a már korábban is (Európa-szerte) legalábbis a pártvezetőségek által követett szociáldemokrata gyakorlathoz.
A program azt is mutatja, hogy az osztálypártból Immár a munkavállalók néppártjává való szociáldemokrácia céljai a korábbiaknál közelebb kerültek más politikai erők (pl. szociálliberálisok, keresztényszocialisták) céljaihoz. Tehát a szociáldemokrácia sajátos arculata elhalványodhatott volna, ha nem kerül sor a programpontok komolyan vételére, az értük vívott erőteljes küzdelemre (pl. a szociálpolitika területén). Annak, hogy ez sikeres volt, bizonyítéka: a szociáldemokrácia pozíciói a hatvanas években Európa-szerte erősödtek. Sok helyütt voltak ekkor többnyire koalícióban) hatalmon, W. Brandt 1969-ben az NSZK kancellárja lett. A korábbi (századfordulós) remények, az abszolút parlamenti többség elnyerése azonban ritkán, illetőleg többnyire rövid időre váltak valósaggá. A korábbinál differenciáltabb társadalmakban a szocidáldemokraták befolyása lényegében csak azokra a rétegekre terjedt ki, melyeknek érdekei összhangban voltak a szociáldemokrata programokkal. (Munkavállalók, alkalmazottak.) Nem jártak eredménnyel a marginális társadalmi rétegek, alternatívok megnyerésére irányuló törekvések (pl. Angliában a hatvanas években). Az említettek erősen_anarchisztikus, antietatikus felfogása összeegyeztethetetlennek bizonyult az államhatalomnak, illetve az önkormányzatoknak ebben az időszakban is nagy jelentőséget tulajdonító, de az anarchistákkal való bizonyos együttműködést elvben nem elutasító szociáldemokrata nézetekkel. Ugyanekkor a szociáldemokraták sikerrel elhatárolták magukat az ortodox liberális dogmáktól és az általános, egymással is ütköző populista szólamoktól. „Alapvető céljukat", a demokratikus szocializmus megvalósítását sohasem tűzték a gyakorlati politika napirendjére.
A szociáldemokrácia nemzetközi kérdésekben a korábbi, valóban jól bevált gyakorlatot folytatta. A széles körben elterjedt, lejáratását célzó vádak ellenére nem volt közömbös a nemzeti érdekek iránt (a közömbösség nyilván ártalmára lett volna), de nacionalista uszításban nem vett részt, hangsúlyozta az internacionális értékek jelentőségét. Antifasizmusa nyilvánvaló, a „kommunizmushoz" való viszonya azonban bonyolultabb. A „létező szocializmus", szociáldemokrata vélemény szerint, demokrácia hiányában nem volt szocializmus (a sztálinizmus kapcsán már utaltunk erre a kérdésre), az elért szociális vívmányok jelentőségét azonban megbecsülték, és bíztak bizonyos, további reformok sikerében is. A hidegháborús légkör felszámolása (a hatvanas és hetvenes évek fordulóján) nem jelentéktelen mértékben a szociáldemokraták tevékenységének eredménye volt. Valóban: eredményekre gondolunk s ezen a későbbi fejlemények sem változtatnak.
Az egész – immár európai keretekből kilépő és a harmadik világban is erősödő – szociáldemokrácia számára irányadó az 1989 júniusában Stockholmban elfogadott Elvi Nyilatkozat. Ez leszögezi: …. a demokratikus szocialisták különböző módon jutottak el a mozgalom elveinek elfogadásához. Forrásai a munkásmozgalomból, a nemzeti felszabadító mozgalmakból és a különböző kultúrákban született humanista hagyományokból erednek". Érzékeli az államszocializmus ellehetetlenülését: ezt – mármint az államszocializmust – kategorikusan elutasítja. Az államosítás – tőkés viszonyok közepette – sem old meg önmagában semmit. Az Elvi Nyilatkozat gazdaságilag hatékony, a munkavállalók beleszólási jogát érvényesítő vegyes gazdaság keretei között képzeli el a társadalmasítást és a köztulajdont: a tulajdon sokféleségének s egyben a közjólét kontrolijának alávetett piacgazdaságnak a híve, amelynek működését politikailag a parlamentáris demokrácia biztosítja. Azt tartja helyénvalónak, ha a szociáldemokráciában is a pluralitás elve érvényesül, a szociáldemokrácia alapértékeinek (így a munkavállalói érdekek képviseletének és a politikai demokráciának) a vállalása azonban minden szociáldemokrata számára kötelező.
A meglehetősen általános Elvi Nyilatkozatot és az ezt követő (némileg radikálisabb) megnyilatkozásokat különböző szociáldemokrata vezetők (Brandt, Palme, Kreisky, Mitterrand, Craxi, González) igyekeztek konkretizálni. Ez a lényegen nem változtatott. A szociáldemokrácia távlati célja a békés úton megvalósítható, a vegyes tulajdonú és a parlamentáris pluralizmuson alapuló demokratikus szocializmus. Az adott időszakban a legfontosabb feladat a (tőkés) piacgazdaság társadalmi (állami) ellenőrzése, a munkavállalók érdekeinek védelme, részvételi, esetenként tulajdonlási lehetőségeik biztosítása. A tőkés rendszer morális védelmére, vagy esetleg dicsőítésére azonban a szociáldemokrácia most sem hajlandó: sőt, hangsúlyozza: a gazdasági hatékonyság még nem etikai érték, és sohasem lesz az. A legújabb problémák elemzésére elsősorban Franz Vranitzky vállalkozott. A Fukuyama-féle meghatározást komolytalannak tartja, ugyanekkor rámutat az aggasztó jelekre. A „jóléti állam" vívmányait számos esetben – financiális okokból – csökkenteni kell: növekszik az ökológiai problémák jelentősége, fokozódik az Észak-Dél ellentét, újból erőre kapnak a nacionalista törekvések. Ezért: „A szociáldemokrácia számára – amelynek önértelmezéséből követően mindig újjáalakító erőnek kell lennie – a politikai és társadalmi élet világos feladatokat jelölnek ki."
A szociáldemokraták most is – nem először – szembekerültek az egalitarizmus problémájával, amelyet a tőlük megszokott óvatossággal közelítettek meg. Mindig is tisztában voltak azzal, hogy a hátrányos helyzetben levők szempontjából jelentős „felhajtó erő", ugyanakkor gazdasági káoszhoz és politikai zsarnoksághoz vezethet. A primitív „egyenlősdit" tehát szavazóik véleményével (és Marxszal) összhangban elutasítják: az „esélyegyenlőségre" helyezik a hangsúlyt.
A Szovjetunió összeomlása enyhén szólva, váratlanul érte a szociáldemokráciát – is. A hatás kettős volt: a szociáldemokraták megszabadultak a nem ritkán hangoztatott: „jó-jó, nem sztálinisták, de sok szempontból mégiscsak szovjet-csatlósok" – egyébként alaptalan – vádjától, de ugyanakkor – ez is meglepetés volt – az összeomlás bizonyos mértékben és nemzetközi méretekben gyengítette az ő pozícióikat is. Az már aligha volt váratlan, hogy a baloldali zászló alatt hajózó Szovjetunió bukását a nem is „neo-" hanem a „klasszikus" értelemben vett nácizmus megerősödése követi majd, W, Brandt kétségkívül joggal mutatott rá: „A parancsuralmi rendszerek által üldözött szociáldemokraták számlájára írni a diktatúrák bűneit – ez már történelemhamisítás". Mindazonáltal kétségtelen, hogy – és ezt a szociáldemokrata vezetők nagy része is elismeri – a szociáldemokrata politikai vonalvezetés is módosításra szorul. Olyan szociáldemokráciára van szükség, amely kevésbé etatista, civil társadalmat igenlő: kevésbé bürokratikus, a korrupcióra kevésbé hajlamos, az alternatív irányzatok (pl. a zöldek) irányában nyitottabb, az érdekvédelmet illetően radikálisabb, elszántan ellenez mindenfajta tekintélyelvűséget, totalitarizmust. A nehézségek nyilvánvalóak: napjainkban a gazdasági hatékonyság és a szociálpolitikai meggondolások esetenként erőteljesen ütköznek egymással. (Gondoljunk pl. F. González kormányának eddigi tevékenységére, de arra is, hogy egyes dél-amerikai szociáldemokrata kormányoknak éppenséggel fegyveres erővel kellett leverniük különböző éhséglázadásokat.) Ezen ellentmondások lehető leküzdése különösen fontos feladata világszerte a szociáldemokráciának. Ez azonban aligha merülhet ki különböző jelszavak puszta hangoztatásában. Főleg, ha olyan jelszavakról van szó (pl. a .szociális piacgazdaság", melyek nem is csak a szociáldemokrácia sajátjai). Végül is a 70-es évektől egyre súlyosabb csapásokat szenvedett el a „jóléti állam", amely világméretekben a szakszervezeti mozgalmak visszaszorulásában is kifejeződött. A szociáldemokrácia válaszúihoz érkezett. Csak egy dolog bizonyos: nem maradhat a régi.
Áttérve a mi régiónkra, bonyolult feladatokkal kell megbirkózni. A különböző, sokszor új, sokszor nosztalgikus szociáldemokrata kezdeményezések eddig nem jártak komoly eredménnyel, nem versenyezhettek a siker reményében nacionalista, populista törekvésekkel, nemzeti mítoszokkal. A történelmi tapasztalatokból okuló „utódpártok"-ra az ilyen mérvű sikertelenség általában nem vonatkozik. A kádári MSZMP-re bevezetőben már utaltunk. De a nyolcvanas évek „állampárt"-ja más országokban is politikailag meglehetősen heterogén volt. Érvényesültek bennük reformkommunista, szociáldemokrata és szociálliberális törekvések – s persze különböző populista tendenciák is. A régi elitekkel kapcsolatban sem lehetnek illúzióink, de az sem állítható, hogy e pártok szociáldemokrata „hitvallása" elsődlegesen tudatos átmentési szándék, puszta mimikri vagy szimpla névváltoztatás volna.
Szembe kell nézni az említett kérdés kapcsán a sokat emlegetett „nacionálbolsevizmus" problémájával is. A sztálinizmus restaurálására komoly erők nyilván nem gondolnak (már csak saját érdekükben sem), baloldali radikális pártok létrehozására azonban igen. A jelenlegi „nacionálbolsevik" irányzatokat nem tarthatjuk korszerűnek, de neosztalinistának sem: sok esetben „reform-kommunistának" illetve „baloldali populistának" minősíthetők. Egyesek (ortodox liberálisok, nemzeti konzervatívok, bizonyos „nyugati" diplomáciai körök stb.) szerint szinte mindenki ezekbe a kategóriákba tartozik, aki nem fogadja el a piac mindenhatóságáról szóló ortodox liberális felfogást, vagy éppen a „sokkterápiára" vonatkozó javaslatokat. Mindenesetre a szociáldemokráciának vannak érintkezési pontjai a reformkommunizmussal és a szoci-álliberalizmussal; de aligha vannak a nacionálbolsevizmussal.
Az „utódpártok" szociáldemokrata pártokká válhatnak, főleg akkor, ha már az „elődpártban" (mint erről már volt szó) számos szociáldemokrata vonás érvényesült, s ha radikálisan szakítanának az állampárti beidegződésekkel. Különben is: egyáltalában nem biztos, hogy a „lecsúszó" régiókban, az „új" elitek elképesztő mohósága, a növekvő elszegényedés viszonyai közepette munkához látó szociáldemokrata pártok „egy az egyben" olyanok lesznek, mint a „nyugatiak". Az utánzásra való mindenároni törekvés, ebben az esetben sem vezethet jóra. Egy azonban biztos: napjaink eseményei, a kibontakozó recesszió, minden kommentár nélkül is meggyőzően bizonyítják, hogy ebben a térségben is szükség van erős baloldalra és ezen belül (szervezetileg nem okvetlenül egységes) erős szociáldemokráciára. Az ortodox elvek alapján felfogott, nyugati mintájú liberális kapitalizmus ugyanis régiónkban sem alkalmas a problémák megoldására. Az, hogy erre rámutatnak, még nem „szociáldemokrata messianizmus". (Kétségkívül fintora a történelemnek, hogy a Marx-szobrok lebontása – legjobb esetben is „száműzése"- idején nagyon sokan, ha Marx szövegeit ismernék, megbizonyosodhatnának arról, hogy legalábbis a kapitalizmus marxi kritikája nem légből kapott.) Behatóan és a kor követelményeinek megfelelően tanulmányozandó lenne a közvetlen demokráciának – a szociáldemokraták által (mint említettük) nem túlságosan kedvelt – témaköre is. Ebben a tekintetben korszerű elgondolások kimunkálására van szükség.