A jelenlegi világhelyzet előzmények nélküli. Az egykori nagy világbirodalmak, mint a spanyol impérium a XVI-XVII. században, s különösen a XIX-XX. századi Brit Birodalom kevés közös vonást mutatnak a jelenlegi amerikai birodalommal.

A globalizáció egyedülálló szintet ért el három vonatkozásban is: a kölcsönös függés, a technológia és a politika területén.

Először is, olyan világban élünk, ahol a kölcsönös függés következtében a mindennapi folyamatok egymással összekapcsolódnak, s ahol bárminemű rendellenesség azonnali globális következményekkel jár. Vegyük a SARS-járvány [a súlyos, akut légzőszervi szindróma, más néven, az atípusos tüdőgyulladás – a ford.] példáját, amely, bár eredete nem ismert, valószínűleg valahonnan Kínából indult el. E járvány a globális jelenségek nagyságrendjére tett szert. A világ közlekedési hálózatára, a turizmusra, a különböző nemzetközi konferenciákra és intézményekre, a nemzetközi piacokra, sőt egyes országok egész gazdaságára gyakorolt zavaró hatásai oly rövid időn belül váltak érzékelhetővé, ami bármely korábbi korszakban elképzelhetetlen lett volna.

Másodszor, növekszik a – folyamatos forradalmi megújulást élő – technológia hatalma gazdasági s főként katonai téren. A katonai szférában a technológia minden eddiginél meghatározóbb jelentőségre tett szert. Kézbentartását a globális méretű politikai hatalom immár egy földrajzilag hatalmas kiterjedésű állam szintjén látja el – aminek szükségessége korábban nem merült fel. Nagy-Britannia, amely a maga idején a legnagyobb birodalommal rendelkezett, még a XVIII-XIX. századi kritériumok szerint is csupán közepes nagyságú állam volt, Hollandia pedig – egy Svájchoz hasonló méretű állam – a XVII. században globális szereplővé tudott válni. Manapság elképzelhetetlen, hogy egy bármilyen gazdag és technológiai értelemben fejlett állam világhatalommá válhasson, ha nem viszonylag nagy földrajzi kiterjedésű.

Végül pedig, napjainkban a politika komplex jelleget öltött. Korunk még a nemzetállamok kora, ami [a világrendszeren belül] az egyetlen olyan mozzanat, ahol a globalizáció nem érvényesül. Olyan különleges államról van azonban szó – s ez virtuálisan mindegyik államra igaz -, amelyben az egyszerű lakosok fontos szerepet játszanak. A múltban a döntéshozók nemigen törődtek azzal, mit gondol a lakosság többsége. A XIX. század végén, a XX. század elején a kormányok számíthattak népeik mobilizálhatóságára. Manapság viszont sokkal inkább számot kell vetniük azzal, amit az állampolgárok gondolnak, illetve amit megtenni hajlandóak.

Korábban – az amerikai birodalmi elképzelésekkel ellentétben, s ez a nagy jelentőségű újdonság – minden nagyhatalom s mindegyik birodalom tisztában volt azzal, hogy nem szigetelődhet el, s nem törekedtek arra, hogy egyedül uralják a világot. Egyikük sem vélte magát sebezhetetlennek, még ha mindegyikük a világ közepének is képzelte magát, mint például Kína vagy fénykorában a Római Birodalom. Abban a nemzetközi rendszerben, amely a világot a hidegháború végéig igazgatta, legfeljebb a regionális uralom veszélye állt fenn. A földkerekség egészére való eljutás lehetőségét – ami 1492-vel valósult meg – nem szabad összekevernünk a világ globális uralmával.

 

 

A globális hatalom igézete

 

A XIX. században a Brit Birodalom volt az egyedüli valóban "globális" impérium – annyiban, hogy működése az egész világra kiterjedt -, s ez az amerikai birodalom szempontjából, ebben az értelemben, előzménynek számít. Ezzel szemben az oroszok a kommunista éra időszakában, bár szintén új világról álmodtak, jól tudták – akkor is, amikor a Szovjetunió hatalmának csúcsán állt -, hogy a világuralom kívül esik lehetőségeik határain, s a hidegháborús propagandával ellentétben, igazából soha nem is próbáltak ide eljutni.

A mai amerikai ambíciók viszont alapvetően különböznek az egy évszázaddal ezelőtti, vagy még korábbi Nagy-Britannia törekvéseitől. Az Egyesült Államok fizikai értelemben is hatalmas ország, amely a világ egyik legnagyobb létszámú és – a szinte korlátlan bevándorlásnak köszönhetően – növekvő népességgel rendelkezik (szemben az Európai Unióval).

Ezen túlmenően, vannak stílusbeli különbségek is. A Brit Birodalom fénykorában a Föld felszínének egynegyedét foglalta el és igazgatta. Az Egyesült Államok viszont – egy rövid ideig tartó szakasztól eltekintve, a gyarmati imperializmusok XIX. század végi, XX. század eleji divatja idején – igazából sosem vált gyarmatosítóvá. Inkább függő vagy szatellit országokra támaszkodott, különösen a nyugati féltekén, ahol gyakorlatilag nem volt versenytársa. Az USA a XX. században, Nagy-Britanniával ellentétben, ezekben az országokban a katonai intervenció politikáját alkalmazta.

Minthogy abban az időben a világbirodalom fő fegyveres támaszát a hadiflotta jelentette, a Brit Birodalom világszerte stratégiai jelentőségű tengerészeti bázisokra tett szert. A Union Jack ezért lobogott – s lobog ma is – Gibraltártól Szent Ilonán át a Malvin-szigetekig. Az amerikaiaknak csak 1941 után volt szükségük hasonló támaszpontokra, amelyeket egy akkor valóban "készséges koalíció" [coalition of the willing] egyetértésével szerzett meg. Ma azonban egészen más a helyzet. Amerika szükségét érzi, hogy közvetlenül birtokoljon jelentékeny számú katonai támaszpontot, miközben közvetve a szóbanforgó országokat is ellenőrzése alatt tartja.

Végül, számottevő különbségek vannak [a brit és az amerikai birodalom között] az állam struktúrájában belpolitikai, illetve ideológiai síkon is. A Brit Birodalomnak brit törekvései voltak, nem pedig univerzálisak, jóllehet propagandistái – természetesen – önzetlenebb célokat kreáltak számára. Így a rabszolga-kereskedelem felszámolása volt hivatva igazolni a brit tengeri hatalmat, ugyanúgy, ahogyan napjainkban sokszor az emberi jogok szolgálnak igazolásul az amerikai katonai hatalom számára. Az Egyesült Államok – Franciaországhoz és a forradalmi Oroszországhoz hasonlóan – olyan nagyhatalom, amely egyetemes forradalmon alapul, s emiatt az a meggyőződés vezérli, hogy a világ többi részének követnie kell őt, sőt, hogy a világ többi részét neki kell felszabadítania. Nincs veszélyesebb az olyan nagyhatalomnál, amely – miközben csakis saját érdekeit védi – azt képzeli magáról, hogy az egész emberiségnek tesz szolgálatot.

A lényegi különbség mégis abban áll, hogy a Brit Birodalom, noha globális méretű volt – sőt bizonyos értelemben az amerikainál is globálisabb, hiszen egyedül uralkodott a világtengereken, amire ma egyetlen ország sem aspirálhat -, nem törekedett globális uralom megszerzésére, sem pedig szárazföldi katonai és politikai hatalomra olyan térségekben, mint Európa vagy Amerika. A Birodalom Anglia alapvető – nevezetesen gazdasági – érdekeinek szolgálatában állt, miközben a lehető legkisebb mértékben avatkozott csak be a többi állam ügyeibe. Mindig is tisztában volt földrajzi méretei és erőforrásai korlátozottságával, 1918 után pedig a Birodalom hanyatlásának tényével.

Egyébként az első iparosodott nemzet világbirodalma képes volt a [korabeli] globalizáció működtetésére, amelyhez az angol gazdaság növekedése nagy mértékben hozzájárult. Olyan nemzetközi kereskedelmi rendszert hozott létre, amely – az anyaország ipari fejlődésének mértékében – elsősorban a feldolgozott ipari termékeknek a kevésbé fejlett országokba irányuló kivitelétől függött. Ami által viszont London a földkerekség legnagyobb nyersanyagpiacává, majd – miután Anglia megszűnt a világ ipari műhelye lenni – a nemzetközi pénzügyi rendszer központjává válhatott.

Másként alakult mindez az amerikai gazdaság esetében, amely a hazai ipar külhoni versenytársakkal szembeni védelmén alapult, az ország potenciálisan hatalmas méretű piacán. Ez a tényező ma is fontos eleme az amerikai politikának. Az a körülmény azonban, hogy az amerikai gazdaság immár nem rendelkezik a korábbi uralkodó pozícióval az iparosodott világban, egyik gyenge pontja a XXI. századi amerikai birodalomnak. Amerika a világ más részeiről hatalmas mennyiségű feldolgozott ipari terméket importál, ami az amerikai kereskedelmi érdekeltségek és választók protekcionista reakcióját váltja ki. Ellentmondás van egyfelől a szabadkereskedelem vezérelte világ ideológiája – melyet Amerika ellenőrzése alatt tart – másfelől jelentékeny szereplők politikai érdekei között az Egyesült Államokon belül, amiket ez az ideológia kompromittál.

 

 

Készséges koalíció

 

A probléma megoldásának egyik módja a fegyverkereskedelem fejlesztése. S ez egy másik különbség a brit és az amerikai birodalom között. A fegyverek békeidőben való felhalmozása – különösen a második világháború után – korábban ismeretlen mértéket öltött az Egyesült Államokban, amire nincs példa az újkori történelemben, s ami magyarázatul szolgál a "katonai-ipari komplexum" uralmára, amelyet annak idején Dwight D. Eisenhower elítélt. A hidegháború negyven éve alatt a két tábor úgy érvelt és cselekedett, mintha tényleges háború folyt volna közöttük, vagy legalábbis mintha a háború kitörése küszöbön állt volna. A Brit Birodalom egy évszázad alatt (1815-től 1914-ig) érte el virágkorát, amikor is nem került sor jelentős nemzetközi háborúkra. Az amerikai hadiipar növekedése – az amerikai és a szovjet hatalom közti látható aránytalanság ellenére – érzékelhetően felgyorsult még a hidegháború vége előtt, s azután is folytatódott. Ezáltal az Egyesült Államok a nyugati világ hegemón hatalmává vált. Mindazonáltal e szupremácia egy szövetség élén érvényesült. Senkinek sem lehetett persze illúziója a partnerek relatív fontosságával kapcsolatban: a hatalom Washington kezében összpontosult, s Európa akkoriban bizonyos értelemben magáévá tette az amerikai világbirodalmi logikát. Manapság Washington nehezményezi, hogy birodalmát és kitűzött céljait nem igazán fogadják el. Nincs többé "készséges koalíció", mivel a mai amerikai politika valójában minden idők legnépszerűtlenebb politikája, amelyet valaha amerikai – sőt, alighanem bármely más kormány – folytatott.

Korábban Washington [transzatlanti] kapcsolatait egyfajta – a nemzetközi ügyekben hagyományos – szívélyességgel irányította, s tekintetbe vette, hogy az európaiak a szovjet haderővel szembeni harc első vonalában foglaltak helyet. Ami persze – az amerikai katonai technológiától való függés miatt – nem változtatott az USA-hoz fűződő szövetség kényszeres természetén. Washington mindvégig következetesen ellene volt önálló fegyveres erő létrehozásának Európában. Az amerikaiak és a franciák közötti régi keletű egyet nem értés, amely de Gaulle tábornok időszakára nyúlik vissza, abban gyökerezett, hogy Párizs elutasította a merev szövetséget, illetve hogy meg kívánt őrizni valamilyen független hadi potenciált, hogy fejlett technológiájú katonai eszközökkel láthassa el önmagát. Mindazonáltal, a feszültségek dacára a szövetség [akkoriban] "készséges koalíciónak" volt mondható.

A Szovjetunió összeomlása után az Egyesült Államok az egyedüli szuperhatalommá vált, amellyel egyetlen más ország sem akart vagy tudott versenyre kelni. A váratlan, rendkívüli, brutális és ellenséges szándékú amerikai erőfitogtatást annál is nehezebb megérteni, mert nem felel meg sem a hosszú időn át kipróbált s a hidegháborúban alkalmazott birodalmi politikának, sem az amerikai gazdasági érdekeknek. A Washingtonban a legutóbbi időben uralkodó politika a külső megfigyelő számára oly mértékben értelmetlennek tűnik, hogy nehéz kihámozni belőle valóságos céljait. Akik ma az USA-ban a döntési folyamatokat – egészében vagy részben – meghatározzák, láthatólag arra törekszenek, hogy a katonai erő révén globális amerikai fölényt teremtsenek. E stratégia célja azonban homályban marad.

Van-e az effajta politikának esélye a sikerre? Nos, a világ túlságosan bonyolult ahhoz, hogy egyetlen állam uralhassa. S ne feledjük, hogy az Egyesült Államok – katonai fölényét leszámítva – olyan erőforrásoktól függ, amelyek csökkenőben vagy kimerülőben vannak. Bár Amerika gazdasága hatalmas, a világgazdaságon belüli részesedése azonban csökken. Az Egyesült Államok rövid és hosszú távon egyaránt sérülékeny: képzeljük el például, hogy a Kőolajexportáló Országok Szervezete (OPEC) egyik napról a másikra elhatározza, az olajat ezentúl dollár helyett euróban számlázza…

Meg kell állapítani, hogy az amerikaiak az elmúlt másfél évben nem törődtek politikai ütőkártyáik nagy részével, bár ezek némelyike továbbra is birtokukban van (az amerikai kultúra és az angol nyelv meghatározó befolyása kétségbevonhatatlan). Birodalmi terveik szempontjából azonban a legfontosabb előny, amivel rendelkeznek, katonai természetű. Ezen a téren az amerikai birodalomnak nincs vetélytársa, s ez alighanem így marad a belátható jövőben is. Mármost ez az előny helyi, korlátozott konfliktusok esetében döntő jelentőségű, de nem föltétlenül abszolút jellegű. Ám gyakorlatilag egyetlen más ország – beleértve Kínát – sem rendelkezik az amerikai technológiai színvonallal. El kell gondolkodni ugyanakkor a puszta technológiai fölény korlátairól is.

Természetesen az amerikaiak elvileg nem törekszenek az egész világ elfoglalására. Céljuk, hogy háborúzzanak, "baráti" kormányokat segítsenek hatalomra, majd hazatérjenek. Ez azonban nem fog menni. Az iraki háború, tisztán katonai szempontból, egyértelműen eredményes volt. A Bush-kormány figyelmét azonban túlzottan e cél kötötte le, s emiatt figyelmen kívül hagyta az olyan feladatokat, amelyek egy ország elfoglalásakor jelentkeznek, amit kormányozni, vezetni kell, miként a britek tették India, a hagyományos gyarmatosítás mintaországa esetében.

A "demokrácia-modell", amelyet az amerikaiak Irak kapcsán a világnak kínálnak, valójában semmiféle modellt nem képvisel. Merő fantáziálás azt hinniük, hogy megspórolhatják valódi szövetséges országok megnyerését, vagy hogy valóságos támogatókra tehetnek szert azokban az országokban, amelyek meghódítására immár katonailag képesek – igazgatásukra azonban korántsem.

 

 

"Az emberi jogok imperializmusa"

 

A háború Irakban a washingtoni döntéshozók könnyelműségét példázza. Irak megvert ország, amely azonban nem volt hajlandó megadni magát. Annyira meggyengült, hogy úgy tűnt: könnyű lesz vereséget mérni rá. Bár éppenséggel vannak ütőkártyái – a kőolaj -, a katonai akció elsőrendű célja mégis a nemzetközi erő demonstrálása volt. A washingtoni szélsőségesek által hangoztatott politikának – az egész Közel-Kelet teljes átszervezésének – semmi értelme nincs. Ha megdöntik a szaúdi királyságot, vajon mit állítanak a helyébe? Amennyiben komolyan meg kívánnák változtatni a térség viszonyait, tudjuk, egyetlen dolgot kellene tenniük: nyomást gyakorolni Izraelre. George W. Bush édesapja 1991-ben, az első Öböl-háború után ezt meg is tette, utódja a Fehér Házban azonban nem. A mostani adminisztráció ehelyett felszámolta a két közel-keleti, világi kormány közül az egyiket, s hasonló sorsot szán a másiknak, Szíriának is.

E lépés nyilvános indoklása még inkább aláhúzza a dolog értelmetlenségét. Az olyan kifejezések, mint a "Gonosz tengelye" vagy az "Útiterv", semmiféle stratégiát nem jelölnek – valójában csupán üres szólamok, amelyekről azt képzelik, hogy önmagukban hatásosak lehetnek. A világot tizennyolc hónap óta elárasztó újbeszéd a valóságos politika hiányáról árulkodik. George W. Bush valójában nem politizál, hanem szerepet játszik. Az olyan felelős vezetők, mint Richard Perle és Paul Wolfowitz Rambót utánozzák, közszerepléseik során és magánbeszélgetésekben egyaránt. Egyetlen dolog számít: az amerikai túlhatalom. Ez azt jelenti, hogy az Egyesült Államok képes megszállni bármely országot, azzal a feltétellel, hogy az ne legyen túl nagy, s a győzelmet gyorsan el lehessen érni. Ez azonban nem nevezhető stratégiának. Miként az sem várható el, hogy mindez működjön.

A következmények rendkívül károsak lehetnek az USA-ra nézve. Belpolitikai téren, egy ország, amely arra törekszik, hogy lényegében katonai eszközökkel ellenőrzése alá vonja a világot, a militarizálódás eleddig súlyosan alábecsült veszélyével kell szembenézzen. Nemzetközi síkon pedig a kockázat a világ destabilizálódása.

Bizonyíték erre a Közel-Keleten uralkodó bizonytalanság, amely ma súlyosabb, mint tíz vagy akár csak öt esztendeje. Az amerikai politika – a kialakult erőviszonyok fenntartása érdekében – a lehetséges megoldásra irányuló minden hivatalos és nem hivatalos erőfeszítést zátonyra futtat. Európában tönkretette az Észak-Atlanti Szerződés Szervezetét (NATO), ami azért nem olyan nagy veszteség. Ám megpróbálni átalakítani a NATO-t az Egyesült Államok szolgálatában álló katonai-rendőri erővé – ez már viccnek számít. Washington szándékosan szabotálta az Európai Uniót, s ugyancsak tudatosan törekszik az egyik legjelentősebb második világháború utáni vívmány, a demokratikus és virágzó jóléti állam felszámolására. Az ENSZ hitelvesztése viszont számomra kevésbé tűnik súlyos problémának: a világszervezet mindig is csupán marginális akciókra volt képes, minthogy tökéletesen ki van szolgáltatva a Biztonsági Tanácsnak s a vétójog amerikaiak általi alkalmazásának.

Hogyan szállhatna szembe a világ az Egyesült Államokkal, jobban mondva: hogyan fékezhetné meg Amerikát? Egyesek – természetesen – úgy látják, hogy erre nincsenek eszközeik, s ezért inkább az USA mellé állnak. Veszélyesebbek azonban azok, akik bár utálják a Pentagon képviselte ideológiát, ám mégis támogatják az amerikai terveket, mondván: azok végső soron kiküszöbölnek bizonyos helyi vagy regionális igazságtalanságokat. Ezt a fajta "emberjogi imperializmust" az 1990-es években a Balkánon elszenvedett európai kudarc táplálta. Az iraki háborúról folytatott nyilvános vitában a befolyásos értelmiségiek csupán csekély kisebbsége – mint Michael Ignatieff vagy Bernard Kouchner – érvelt az amerikai beavatkozás támogatása mellett, mivel úgy vélték, annak érdekében, hogy a világ bajait rendbe lehessen tenni, erőszakhoz kell folyamodni. Kétségtelen: egyes kormányok annyira veszélyesek lehetnek, hogy eltűnésük üdvös az egész világra nézve. Ez azonban nem szolgálhat igazolásul ahhoz, hogy felvállaljuk egy olyan világhatalom kockázatát, amelyet egyfelől nem érdekel a világ, amit nem ért, másfelől viszont bárkivel szemben, aki nem tetszik neki, kész a fegyveres intervenció eszközével élni.

A háttérben a tömegtájékoztatásra gyakorolt nyomás erősödését tapasztaljuk. Egy olyan világban, ahol a közvéleménynek ekkora jelentősége van, a média is roppant manipulációknak van kitéve. Az Öböl-háború idején (1990-1991), a vietnami helyzet megismétlődésének elkerülésére, a "szövetségesek" megpróbálták megakadályozni a médiát abban, hogy közel kerüljön a harctéri eseményekhez. Hiába: Bagdadban jelen voltak olyan médiumok is, mint a CNN, amelyek másként tudósítottak az eseményekről, mint ahogyan Washington szerette volna. Az Irak elleni háború során, ezzel szemben, az újságírókat a harcoló csapatokba integrálták, hogy így befolyásolják látásmódjukat. Ez sem működött igazán. A jövőben minden bizonnyal megpróbálnak majd hatékonyabb – esetleg közvetlen vagy technológiai jellegű – ellenőrzési módokat találni. Mindenesetre a kormányok és a kommunkációs monopóliumok közötti összejátszás még hatékonyabb lesz, mint a Fox News az Egyesült Államokban, vagy a Slivio Berlusconi-féle médiabirodalom Olaszországban.

 

 

Csak a nevelés hozhat változást

 

A kulcskérdés most az, mit fog tenni az Egyesült Államok, s hogyan reagál erre a többi ország. Vajon egyes államok, mint Nagy-Britannia – amely valójában az uralmon lévő koalíció egyetlen másik tagja – még tovább mennek, s Washington bármilyen tervét támogatják? A kormányoknak ki kell mondaniuk, hogy az amerikai hatalomnak korlátai vannak. E tekintetben a legpozitívabb álláspont eddig Törökországé volt, amely világosan kijelentette, hogy bizonyos döntésekre nem hajlandó, jóllehet tisztában volt vele, hogy meghozataluk számos előnnyel kecsegtetne.

Jelenleg a fő cél az, hogy ha megfékezni nem is tudjuk, legalább neveljük vagy átneveljük az Egyesült Államokat. Volt idő, amikor az amerikai birodalom ismerte saját korlátait, vagy legalábbis tisztában volt az előnyökkel, amelyekre szert tehet, ha úgy tesz, mintha ilyenek lennének. Ez jelentős mértékben a Szovjetuniótól való félelméből fakadt. Most, hogy e félelem elmúlt, helyébe csakis a jól felfogott érdek és a nevelés léphet.

 

(Eric Hobsbawm szavait lejegyezte: Victoria Brittain. Megjelent a Le Monde diplomatique 2003. júniusi számában. Fordította: Lugosi Győző.)