A szerző a G7 2001 nyarán Genovában rendezett csúcstalálkozója után vázolta fel nézeteit az uralkodó világgazdasági rendről, az alternatív mozgalomról és a rendszeressé vált demonstrációkról.

1. A neoliberális globalizációt ellenző és egy másfajta, szolidaritáson alapuló globalizációt éltető megmozdulások sorozata fordulóponthoz érkezett. Seattle óta gyorsuló ütemben és egyre nagyobb sikerrel követték egymást az ilyen jellegű demonstrációk. 2001 júliusában a genovai események több, mint 200 ezer embert mozgósítottak, ami visszautal Walden Bellónak, a genovai Társadalmi Fórumon megtartott hozzászólása címére: “Az anti-globalizációs expressz következő állomása: Genova” és Manu Chao legutóbbi CD-jére: “Következő állomás: Remény” (Próxima estación: esperanza).

2. A G8-ak, az IMF, a Világbank és a WTO jelenlegi legitimációs krízise miatt e szervezeteknek a továbbiakban le kell mondaniuk az efféle látványos értekezletekről. A jövőben kisebb számban fognak találkozni, a tiltakozók számára hozzáférhetetlen helyeken. 2001 novemberében a WTO Doha-ban (Katar) gyűlésezik. 2002-ben a G8-ak a kanadai Sziklás-hegység egyik eldugott kis falucskájában találkoznak majd. A Világbanknak már le kellett mondania a 2001 júniusára Barcelonába tervezett gyűlését, és az IMF-fel október elejére Washingtonba tervezett éves találkozója több jelentős demonstrációt fog indukálni, így valószínűleg utolsó lesz az ilyen típusú összejövetelek sorában.

3. Azok, akik úgy gondolják, hogy ők irányítják a világot, semmilyen engedményt nem szándékoznak tenni az egyre nagyobb számú protestálónak. Így aztán kétfajta taktikai lépést kombinálnak az ellenzéki mozgalom ellensúlyozása érdekében: egyrészt fokozzák a mozgalomra nehezedő nyomás agresszív jellegét és negatív képet festenek a protestálókról, azt állítván róluk, hogy valójában nem reprezentálnak nagyobb tömegeket és képtelenek megvalósítható alternatívák felmutatására, s egyben tudatosan összemossák a mozgalom békés többségét kisebb agresszív csoportokkal; másrészt igyekeznek támogatni a mozgalom egy részét, különösen a nem-kormányzati szerveket.

4. Bonaparte Napoleon, a diktátor szerint: “Szuronyokkal bármit megtehetsz, csak ülni nem tudsz rajtuk” (amit Gramsci egy kevésbé triviális formában fordított le, utalva a rendszer stabilitása érdekében szükséges hegemóniára és konszenzusra). A neoliberalizmus propagálói, beleértve Reagant, az idősebb Busht és Theatchert, húsz éven keresztül építhettek valódi konszenzusra és az iparosodott országok lakosságának többsége szemében meglévő bizonyos mértékű legitimitásra. Ez tovább erősödött a szovjet blokk felbomlásával és a kapitalizmus úgynevezett globális győzelmével. Az Öbölháborúból eredő legitimáció szintén ebbe az irányba hatott. 1997 óta azonban felhalmozódtak a legitimációt derogáló események: a periféria kulcsfontosságú országaiban (Délkelet-Ázsia, Brazília, Argentína, Oroszország, Törökország) egymást követő válságok, a MAI (Multilaterális Beruházási Egyezmény) sikertelensége, a Seattle-ben tartott millenniumi forduló sikertelensége, tőzsdei válság és az iparosodott országok gazdasági növekedésének lelassulása, a globális szegénység, mely az elmúlt ötven évben precedens nélküli szintre emelkedett (és a férfiaknál több nőt érint), a környezet további leromlása, kiújult fegyverkezési verseny. A legitimációs válság és a konszenzus hiánya táplálja az alternatív megoldások felkutatásának igényét és megmagyarázza az ellenzéki megmozdulások növekvő sikerét. A rendőri erőszak ismétlődő használata és az újabb áldozatok (beleértve a lelőtt tüntetőket) tovább erodálják ezen intézmények legitimitását, miközben azok azt állítják, hogy egy neoliberális globalizációt vezényelnek.

5. Az ellenzéki mozgalmon belül egyre több pozitív elem tűnik föl. Először is, konvergencia tapasztalható más jellegű társadalmi mozgalmak szervezeteivel (Via Campesina, Attac, Women’s World March, egyes szakszervezetek, szellemi csoportosulások, úgymint a Világfórum az Alternatívákért, Fókuszban a Globális Dél, az adósságok eltörléséért küzdő mozgalmak, mint pl. a Jubileumi Dél vagy a CADTM-COCAD), ami közös munkatervhez vezet, ezzel kapcsolatban lásd a 2001 januárjában Porto Allegrében, a Társadalmi Világfórum zárásaként a társadalmi mozgalmak által közzétett kiáltványt. Másodszor, a mozgalom globális méretű hálózatokat állít föl, ámbár ezek még kezdetlegesek néhány területen, mint pl. Afrikában, Kelet-Európában és Kínában. Harmadszor, egyre több fiatal érzi magát közvetlenül érintettnek, és így hajlandó bekapcsolódni a mozgalomba, bár ebben a tekintetben is vannak területi különbségek: Észak-Amerika és Dél-Európa fiatalsága radikálisabb a világ más részein élőknél.

6. Az előbbiekben említettem a mozgalom – az elveszett legitimitás egy részének visszaszerzése érdekében való – támogatására tett erőfeszítések és az ellenállás lendületének megtörését célzó nyomásfokozás kettősségét. Vegyük szemügyre a támogatásra tett lépéseket, amelyek többnyire a különböző kormányoktól és a Világbanktól erednek. A harmadik világ országaiban, de az iparosodott országokban is ezek alapvetően olyan lépések, amelyeknek célja a civil társadalom lekenyerezése az újabban “Szegénységet Visszaszorító Stratégiai Programnak” (PRSP) keresztelt strukturális korrekciós politika végrehajtásával. Szintén meg kell említenünk a Washingtonban és egyebütt egyre növekvő számban megrendezett nemzetközi meetingeket, amelyeken az ebédjegyekkel és napidíjjal ellátott résztvevők “a szegénység visszaszorításáról” értekeznek. Nemzeti és multinacionális nagyvállalatok szintén a játék részesei lettek: emlékezzünk a “globális egyezmény” elnevezésű kezdeményezésre, amely egy tető alá hozta az ENSZ főtitkárát, jó néhány multinacionális céget és néhány nem-kormányzati szervezetet (Genf, 2000. május), vagy a belga nem-kormányzati szervezetek és a belgiumi székhellyel működő multinacionális nagyvállalatok közös nyilatkozatára. Egyéb ide illő példák a Tony Blair és a Jubilee 2000 kampány (melyet most a Drop the Debt kampány követ) közti flört, a belga kormánynak a belga elnökség alkalmából a nem-kormányzati szervezetek munkaprogramjához nyújtandó feltételes anyagi támogatása, illetve Jospin, a jelenlegi francia miniszterelnök és francia köztársasági elnökjelölt nyilatkozatai, amelyekben Porto Allegre és Genova után támogatásáról biztosította az állampolgári mozgalmakat.

7. Az olasz hatóságok (csakúgy, mint a svédek Göteborgban) a másik módszerhez folyamodtak: a konfrontáció és erőszak stratégiájához. Tartanunk kell attól, hogy a kormányok engednek e példa kísértésének. Hogyan fog a Bush-kormány reagálni, amikor az IMF és a Világbank tart majd találkozót szeptember végén, október elején? Milyen lesz a belga kormány hozzáállása december közepén a brüsszeli Európa-csúcs idején? Mindenképpen a nyomásgyakorlás és a támogatás valamiféle kombinációjára számíthatunk.

8. Térjünk vissza az olasz hatóságok hozzáállásának kérdéséhez.

Olyan légkört teremtettek, amelynek célja az volt, hogy távol tartsák a tömegeket a genovai demonstrációkon való részvételtől. Még arra is megkérték a helyi lakosságot, hogy hagyják el a várost a G8-as csúcs idejére. A jelentős mértékben Berlusconi által ellenőrzött média segítségével igyekeztek elriasztani a lakosságot. Több, mint 50%-uk végül tényleg el is hagyta a várost, míg a boltoknak és kávézóknak kb. 80%-a bezárt négy napra.

E konfrontációs stratégia leglátványosabb eleme a vörös zóna (a történelmi központ, ahol a G8-ak találkozója zajlott) körül emelt három méter magas fal volt: ezen csak azokat engedték be, akik igazolni tudták, hogy ott laknak, valamint a rendőri és katonai erőket és természetesen a G8-ak találkozójának résztvevőit. Az olasz hatóságok visszautasítottak mindenfajta együttműködést a több mint ezer, az adósságokhoz és demonstrációkhoz kötődő szervezetet összefogó genovai Társadalmi Fórum szervezőivel.

Július 20-án, pénteken, a G8-as találkozó résztvevőinek érkezése idején, több mint 50 ezer tüntető úgy döntött, hogy megközelíti a vörös zónát. A rendőrség ezt az alkalmat választotta 20 ezer fős felfegyverzett állománya jelentős részének igen durva támadásokban való bevetésére a Tute bianche (Fehéringesek, a békés polgári engedetlenség egy csoportja több mint 5000 fiatallal) és a Cobas (paraszt szakszervezeti tömörülés) ellen. Ekkor történt, hogy a 23 éves genovai fiatalt, Carlo Giulianit egy 20 esztendős közrendőr agyonlőtte. Carlo Giuliani kezében tűzoltókészülék volt, amelyet valószínűleg éppen a rendőr terepjárójára készült dobni, aki vaktában lőtt.

Az olasz hatóságok szándékosan teremtettek olyan körülményeket, amelyek erőszakhoz vezettek, és az általuk megtett gyakorlati lépések valószínűsítették azt, hogy a rendőri erők lőni fognak a demonstrálókra. Példa erre, hogy 20 ezer embert mozgósítottak a tüntetőkkel való konfrontációra, lőfegyverekkel szerelték fel őket és erőszakmentes csoportok megtámadására adtak parancsot.

E tragikus esemény dacára másnap, 2001. július 21-én, szombaton körülbelül 200 ezer tüntető vonult végig Genova utcáin, így fejezve ki egyet nem értését a G8-ak politikájával kapcsolatban. A rendőri erők ismét parancsot kaptak a menetet záró tüntetők megdöbbentő brutalitással történt megtámadására. Több száz sebesült maradt a helyszínen.

Éjfélkor, annak ellenére, hogy a demonstráció délután öt órakor véget ért, tömegoszlató osztagok (akik parancsaikat közvetlenül Rómából kapták) törtek be brutális módon a genovai Társadalmi Fórum koordinációs és sajtóközpontjába és egy közeli iskolába, ahol kb. száz, az alternatív sajtóhoz tartozó újságíró aludt. A hivatalos indoklás szerint az esetlegesen ott elrejtett fegyverek után kutató rendőrök tudatosan ütöttek mindenkit, akit csak elértek, akár aludt az illető, akár nem, főként az arcra és koponyára célozva az ütéseket. 63 ember került kórházba.

Körülbelül tíz perccel a támadás után értem az iskolához. Más szemtanúkkal együtt láttam az elképesztő jelenetet, az erősen feldagadt és vérző fejű emberi testeket elszállító tucatnyi mentőautót. Másokkal egyetemben telefonon igyekeztem elérni a Fórum szervezői és a nemzetközi sajtó újságírói közül minél többet. A tömegoszlató osztagok kordonja elzárta az iskola bejáratát: senki, sem parlamenti képviselők, sem ügyvédek nem léphettek be az épületbe több, mint két órán keresztül, holott még mindig voltak benn sérült emberek. Végül a meglehetősen hamar a helyszínre érkező nemzetközi média nyomásának engedve az olasz hatóságok hajnali fél három körül megszüntették a kordont.

Az ezt követő megmozdulás mérete optimizmusra ad okot. 24-én, kedden Olaszországszerte 300 ezer ember (100 ezer Milánóban) tüntetett a rendőri erőszak ellen.

Sem a fegyverhasználat, amely egy tüntető halálát okozta, sem a Társadalmi Fórum központját ért rendőri támadás nem sajnálatos tévedés volt. Mindkettő hátterében a legmagasabb szinten működő hivatalnokok és politikai döntéshozók állnak, akiket bíróság elé kell állítani.

9. A kisebb erőszakos csoportoknak a legutóbbi demonstrációkon (Göteborg, Genova) való jelenléte komoly problémát vet fel a tüntetőknek az ellenállás békés jellegéhez ragaszkodó többsége számára. Ezek a “Black Block”-nak nevezett csoportok ablakokat törnek be s autókat, bankfiókokat és multinacionális vállalatok telephelyeit gyújtják fel. Az általuk használt módszerek sértik a mozgalom érdekeit. Akár a tüntetők közelében, akár közöttük vannak, amikor provokálják a rendőri erőket, minden tüntetőt veszélyes helyzetbe sodornak, mivel ürügyet szolgáltatnak a békés résztvevők elleni rendőri támadásra. Többször láttunk már olyat, hogy a rendőri erők akadályozták meg a black block csoport békés csoportok elleni támadását. Korlátozott számukkal magyarázható mobilitásuknak (és néhány esetben a rendőri erők cinkosságának) köszönhetően a black block-oknak rendszerint nem jelentett nehézséget megúszni a rendőri fellépést.

A genovai demonstrációk ideje alatt a rendőri erők szisztematikusan részt vettek néhány black block provokatív akciójában vagy koordinálták azt. Fényképes és videofelvételes bizonyítékok jelentek meg az olasz médiában, többek között olyan konzervatív beállítottságú lapokban, mint pl. a La Stampa vagy a Corriere della Sera is; ezeken a fotókon és filmeken rendőrök láthatók black block tagnak öltözve és/vagy halk társalgást folytatva black block tagokkal. Ez felveti a beszivárgás kérdését.

Mozgalmunknak, amely egy másfajta világért harcol, eredeti választ kell találnia az újfajta probléma kezelésére. Biztosítanunk kell az állampolgárok szabad demonstráláshoz való jogát, beleértve azokat is, akik az állampolgári engedetlenséghez való jogért küzdenek. Egy ilyen jövőképpel tartanunk kell mind a hivatalos nyomásgyakorló erőktől, mind a black block-októl, amelyek valójában egyazon konfrontációs stratégia részei. Ez nem lesz könnyű.

10. A belga EU-elnökség alatt biztosítani kell a demonstrációhoz való jogot azokban a városokban is, ahol hivatalos események zajlanak majd; ez különösen érvényes lesz december 14-én és 15-én Brüsszelre. A belga kormánynak emellett garantálnia kell a tüntetésre külföldről érkező emberek szabad mozgását is. A belga kormánynak és rendőrségnek tanulnia kell Göteborg és Genova pédájából: a lőfegyvereket távol kell tartani a tüntetésektől. Ezen fölül a kormánynak el kell köteleznie magát a szervezőkkel legkésőbb 2001 szeptemberében megkezdődő komoly tárgyalások mellett a békés demonstrálók biztonságának szavatolása érdekében. A demonstrációkban érintett szervezeteknek szintúgy együtt kell működniük a megfelelő védelem kialakítása érdekében.

11. Az ellenállási mozgalom hajtóereje az az egyre élesebb felismerés, miszerint a G7-ek vezetői és az általuk ellenőrzött multilaterális intézmények által követett politika az emberiség egészének érdekeivel ellentétes, becstelen politika, amely az öntudatlan kollektív öngyilkosság egy formája. Ez a felismerés a nemzetközi csúcsértekezleteken hozott döntéseken alapszik és teljesen jogos felháborodáshoz vezet. Az is érthető, hogy ez a forrongó hangulat néhány esetben állampolgári engedetlenség vagy akár nyílt erőszak formájában jelenik meg. Mindenütt lesz lázongás, ahol az ilyen halálos politikai lépések döntéshozói összegyűlnek.Ez a magyarázata annak, hogy míg az olyan csúcsértekezletek alkalmából szervezett demonstrációkon, mint pl. az UNCTAD tanácskozása 2000 februárjában Bangkokban, az ENSZ-tanácskozás 2000 júniusában Genovában vagy a Fejletlen Országokkal foglakozó UNCTAD gyűlés 2001 májusában Brüsszelben nem volt jelen erőszak, addig az igen hevesen nyilvánul meg, amikor a G7-ek, az IMF, a Világbank vagy a WTO gyűlésezik.

12. A G8-ak legutóbbi ülésén hozott döntések tovább fogják szítani ezt a lázongó hangulatot. És ennek így kell lennie. A környezetvédelem ügyében Bush és Berlusconi ismét kijelentette, hogy nem tartják be a kyotói egyezményt, amelynek rendelkezései csak minimálisnak mondhatók. Az újkeletű fegyverkezési verseny tekintetében Bush előnyösebb pozícióba került rakétaellenes stratégiájának kivitelezésében (NMD-TND). Blair támogatásáról biztosította őt, és állítólag Putyin is közelebb került az amerikai állásponthoz. Ami a nemzetközi pénzügyi spekuláció elleni harcot illeti: nullával egyenlő.

Az adósságok eltörlése ügyében nem történtek enyhítő intézkedések. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a legjobban beharangozott adósságelengedés bejelentése óta a harmadik világ adósságai folyamatosan nőttek. A szegény országoknak felajánlott egyezség ellene szól az ott élő emberek érdekeinek: nagyobb kereskedelmi nyitás, több privatizáció.

Az időnként előzékenynek és nagylelkűnek aposztrofált két indítvány valójában mélységesen felháborító. A “Kezdeményezés Afrikáért” immár tizenöt éve vita tárgya. Nos, az ENSZ fejletlen országokat érintő határozatai közül egyetlen egy sem lett végrehajtva. Ezt több ENSZ-szervezet, így pl. az UNCTAD és a FAO is nyíltan vallja.

Ami a harmadik világbeli AIDS, tuberkulózis és malária elleni küzdelmet szolgáló 1,3 milliárd dollárt illeti, ez nem más, mint a gyógyszergyártó nagyvállalatok közpénzből való támogatása, mivel a pénz márkás gyógyszerek vásárlására fog fordíttatni, holott lehetőség volna nem védett márkanevű gyógyszerek sokkal olcsóbb előállítására az érintett országokon belül. Július 23-án a Financial Times a következőket írta a genovai javaslatról: pontosan az államfőknél sikeresen lobbizó amerikai gyógyszervállalatok érdekeit szolgálja. Ráadásul a meglehetősen szerény WHO által kért évi 9 milliárd dollárhoz képest a több évre elosztott 1,3 milliárd dollár egyszerűen nevetséges.

A számok sokatmondóak: a G8-ak éves katonai kiadása 500 milliárd dollár (ebből 300 milliárd egyedül az Egyesült Államoké).

13. A protestáló megmozdulásokon túl mozgalmunk – amelynek egyik mottója: “Lehetséges egy más világ” – folytatni fogja az alternatív megoldások kidolgozását, és szélesíti az egyre több szervezetből álló globális hálózatát. Következő találkozóink: 2001. augusztus 12. és 14. között Mexico Cityben az ATTAC, a Via Campesina, a CUT (Brazília) és Fókuszban a Globális Dél (Thaiföld) kezdeményezésére; 2001. szeptember 22–23-án Liege-ben az ATTAC által szervezett Polgárok Európai Kongresszusán; 2002 februárjában a második Társadalmi Világfórum Porto Allegreben és még sok egyéb.

2001. július 29.