A természeti környezet állapotáért aggódó társadalmi mozgalmak gyűjtőnévé. A politológiai irodalom egy része feltételezi, hogy a zöldek többé-kevésbé egységes politikai mozgalmat is alkotnák, és így a jelenkori nyugat-európai politikai színkép negyedik komponensét képezik (a kereszténydemokraták, a szociáldemokraták és a liberálisok mellett). A legutóbbi negyedszázad folyamán a különféle zöld pártok váltakozó sikerrel jelentek meg a polgári politika porondján, nem állítható azonban, hogy a környezetvédő vagy ökológiai politika az alapvető politikai irányzatokkal egyenrangú pólust képezne,
A természeti környezet megóvásának ügye nem egy Önálló politikai irányzat alapja, hanem olyan kérdés, amelyre a különféle politikai irányzatok mindegyikének van sajátos – implicit vagy explicit – válasza, politikája. A hagyományos konzervatívok elsősorban a természeti környezet konzerválására helyezik a hangsúlyt, és – csakúgy, mint más kérdésekben – a modernizációt, a tradicionális létformák felborítását tekintik a problémák forrásának. A klasszikus (piaci) liberalizmus feltételezi, hogy maga a piaci mechanizmus alkalmas a környezet megóvására, hiszen ha például egy nyersanyag fogytán van, annak piaci ára megemelkedik, és a felhasználás üteme automatikusan csökkenni fog. A jóléti (reformer) liberalizmus a nevelést hangsúlyozza, egyúttal feltételezi, hogy az egyéni érdekeltség összhangba hozható a természeti környezet szempontjaival; képviselői a legkülönbözőbb piackonform intézkedéseket (környezetszennyezés bírságolása, természeti erőforrások megfelelő árazása, szennyezési jogok piaca stb.) javasolják.
A demokratikus (reformer) szocialisták számára a „környezet" többet jelent, mint a „természet". Elfogadják tehát a technikai fejlődés tényét, de úgy látják, hogy ez hosszú távon csak a társadalmi tulajdon talaján hozható összhangba a természeti környezet kiegyensúlyozott gondozásával. Szükségesnek tartják a tőkés gazdaság szigorú állami szabályozását. A forradalmi szocialisták a környezet megóvásának ügyét – hasonlóan a nemek közötti emancipáció, a béke vagy a harmadik világgal való szolidaritás ügyével – végső soron a világkapitalizmus elleni harc egyik területének tekintik. Számukra az ökologikus társadalom a kommunista társadalommal egylényegű, hiszen az szüntethet csak meg mindenfajta kizsákmányolást, így a természetét is. Az anarchisták szempontjából a környezet ügye a decentralizáló törekvésekkel, a „szerves társadalom" keresésével kerül összhangba. Elutasítják, az osztályelemzést és az államközpontú megoldásokat; az egyéni, kiscsoportos, kommunális akcióknak szánják a fő szerepet.
Nyugat-Európában a jelenkori zöld politika főárama a jóléti liberalizmus (A) és a demokratikus szocializmus (B) megközelítését ötvözi. A társadalmi változásban az egyéni kezdeményezést hangsúlyozzák (A), de szükségesnek látják a társadalom szerkezetének megváltoztatását is (B). Nem utasítják el a kapitalizmust; annak decentralizált változatait kifejezetten támogatják (A), ugyanakkor a társadalmi szükségletek és a környezetminőség szempontjait a profitmotívum fölé kívánják helyezni (B). Elismerik az állam jótékony szerepét (B) az egyéni felelősség erősítésében (A). A természetet a társadalmi törvények forrásának tekintik (A), kötődnek azonban a társadalmi igazságosság gondolatához is (B). Nagy hangsúlyt kap filozófiájukban a racionalitás és a demokrácia (A és B), gyakran hangsúlyozva mind az egyéni szabadság (A), mind a közösség (B) fontosságát.
A zöld gondolatkör eklektikus jellege magyarázza, hogy a környezetvédő mozgalmakból kinőtt Zöld Pártok más irányzatokhoz hasonlóan ide-oda mozoghatnak a politikai palettán. Például a nyugatnémet Zöld Párt kezdetben az anarchisták és a demokratikus szocialisták között helyezkedett el (lásd programjukat az Eszmélet 2. számában), mára azonban a jóléti liberalizmus jellegzetes képviselőjévé vált.
A kialakuló magyar pluralizmus viszonyai még nehezebben átláthatók voltak. Sajátos, de ugyanakkor az igazodási segítő jel volt azonban például az, hogy a magyar „zöldek" a nyolcvanas években, mint „kékek" jelentek meg. A zöld irányzatok sokféleségét illusztrálta rövidéletű kísérletével az 1994-es választásokon országos listát állító Magyarországi Zöld Párt, amelyről hamar kiderült, hogy valójában „barna". Sajátos színfoltként jelent meg az erőművi beruházásokat támogató programjával a Reális Zöldék mozgalma. Magyarországon a nyugati főáramhoz legközelebb a Zöld Alternatíva áll.